A Hét, 1983 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1983-01-01 / 1. szám
AZ ORSZÁGOS PÁRTKONFERENCIA HATÁROZATAINAK SZEREPÉBEN Tudni, hol tartunk A Román Kommunista Párt Országos Konferenciája beható részletességgel és sokoldalúan elemezte a hazai szocialista építés jelenlegi stádiumát. Pártunk abból indult ki, hogy az ország jelenlegi fejlődési szakasza pontos, tudományos felmérésének, megítélésének és ismeretének hatalmas gazdasági és politikai jelentősége van.. Elengedhetetlen feltétele ez annak, hogy pontosan megállapíthassuk és elhatárolhassuk a különböző fejlődési szakaszokat, azok tartalmát, sajátosságait, hogy reális alapokról kiindulva állapítsuk meg a fejlődési célkitűzéseket, a gazdasági-társadalmi fejlesztési stratégiát. Ilyen összefüggésben, a fejlődési stádium pontos ismerete alapján a kommunista párt kiválasztja és kidolgozza a gazdasági építés taktikáját, meghatározza annak elemeit és lehetővé válik optimális kombinálásuk. Igen jelentős továbbá az az általánosan elfogadott tény, hogy csakis az adott fejlődési színvonal pontos ismeretében mérhetjük fel a gazdaságpolitika eredményességét, alkotó felhasználásának, alkalmazásának hatékonyságát, csak így tárhatjuk fel az esetleges hiányosságok, a létrejött aránytalanságok kiváltó okait és felszámolásuk legmegfelelőbb eszközeit, útjait. Egy fejlődési szakasz általában hoszszabb történelmi időszakot ölel fel, és a szakaszok hosszú távon befolyásolják egymást. Többek között ezzel magyarázhatjuk azt, hogy pártunk az országnak nemcsak a jelenlegi állapotával, annak minél pontosabb meghatározásával, hanem a múlt fejlődési stádiumaival is behatóan foglalkozik. Ez elvileg annál fontosabb, mivel a különböző stádiumok megítélésével kapcsolatban hazai és a külföldi történészek, közgazdászok, politikusok értékeléseiben nem egy tévedés is előfordul. A IX. pártkongresszus előtti időszakban például — mint azutáni pártdokumentumok hangsúlyozták — számos téves elmélet jelent meg Románia két világháború közötti állapotával kapcsolatban, melyek szerint az ország ebben a szakaszban imperialista állam lett volna. Pártunk határozottan visszautasította az ilyen elméleteket, és demonstrálta, hogy Románia a két világháború között a kapitalizmus első, a szabad verseny premonopolista szakaszán haladt át. (Egyes ágazatokban léteztek ugyan bizonyos monopóliumformák, de ezek semmi esetre, sem uralták az egész nemzetgazdaságot, a finánctőkének és a fináncoligarchiának még csak a csírái voltak kialakulóban, a tőkekivitelt nem lehet mint jellegzetes jelenséget tárgyalni, az ország nem vett részt a világ területi újraosztásáért vívott harcban, nem törekedett idegen területek meghódítására stb.) Az ország jelenlegi fejlődési stádiumával (állapotával) kapcsolatban a legújabb vonatkozó pártdokumentumok tükrében elmondhatjuk, hogy hazánkban minden ágazatban, alágazatban, minden tevékenységi területen és területi egységben végérvényesen győzött a szocializmus. De ez még nem jelenti a szocialista társadalom kiteljesedését, hiszen Románia még ma is fejlődő ország (azok legfelsőbb csoportjába tartozik és rövidesen felzárkózik a közepesen fejlett országok sorába). Romániát a fejlett országoktól még elég jelentős szintkülönbség választja el, amelynek felszámolása érdekében a gyors ütemű fejlődés folyamatában a párt az építés sokoldalúságát tartja szem előtt. A mai „ ... román szocialita társadalmat sokoldalú fejlődés jellemzi gazdasági, tudományos, kulturális téren és a nép általános életszínvonala tekintetében is“ — jellemezte ezt az állapotot Nicolae Ceaușescu elvtárs. A fejlődési stádiumot nem szabad összetéveszteni az ország fejlettségével, fejlettségi színvonalával vagy fokával. Nézeteltérés és félreértés abból is adódik, hogy a két fogalmat túlnyomó részt ugyanazokkal az ismérvekkel, mutatókkal, ugyanazon szempontok alapján határozzuk meg. Márpedig ugyanannak a fejlődési stádiumnak a keretén belül a különböző országok különböző fejlettségi színvonalon vannak. A fejlett kapitalizmus stádiumában lévő országok csoportjában például Svédországnak, Dániának, Svájcnak vagy az USA-nak az egy lakosra számított nemzeti jövedelme több mint kétszeresen meghaladja Olaszország azonos mutatóját. Hasonló példákat említhetnénk a szocialista építés stádiumában lévő országok csoportját vagy a fejlődő országok csoportját illetően. Vagy: ugyanannak a fejlődési stádiumnak a keretén belül minden ország időben más és más fejlettségi színvonalat valósít meg. 1950- ben például Romániában az egy lakosra számított nemzeti jövedelem körülbelül 100 dollár volt, ami a fejlődő országok gyengén fejlett csoportjába jelölte ki helyét. Ma az egy lakosra számított nemzeti jövedelem meghaladja az 1500 dollárt, így a fejlődő országok legfelsőbb, harmadik csoportjába tartozunk. Ugyanakkor a két fogalmat, a fejlődési stádiumot és a fejlettségi színvonalat nem lehet szigorúan elválasztani, elhatárolni sem egymástól, különös tekintettel arra, hogy egy új stádiumba való belépés feltételezi, hogy az ország előzőleg mind magasabb és magasabb fejlettségi színvonalat valósítson meg. Eddigi tapasztalatunk tehát azt igazolja, hogy az ország fejlődési stádiumát nem lehet egyetlen szempont alapján helyesen megítélni. A pontos felmérés több kritérium igénybevételét feltételezi. Ezek közül a legfontosabbak: a) a termelőerők állapota (mennyisége, minősége, műszaki színvonal, összetétel); b) a termelési viszonyok állapota (érettsége, demokratizmusa, a termelőerőkre való visszahatásuk iránya és intenzitása, a fejlődést ösztönző funkciójuk megvalósulási, megnyilvánulási színvonala); c) a gazdasági tevékenység eredményessége, a munkatermelékenység és a hatékonyság színvonala; d) a felépítmény állapota; e) a gazdasági élet megszervezésének és vezetésének színvonala; f) a társadalmi struktúra, a különböző társadalmi osztályok és rétegek egymáshoz való viszonya, együttműködésük színvonala; g) a nemzetközi munkamegosztásba és a világgazdasági körforgásba való bekapcsolódás méretei és eredményessége; h) az életmód és az életminőség alakulása; i) a gazdasági-társadalmi élet dinamizmusa. A felsorolás tartalmából következik, hogy a fejlődési stádium ponto felmérésében igen hasznosnak bizonyulhat a rendszerelemzés módszere. A különböző szempontokat, vetületeket nem helyes elvontan, egymástól elszigetelten vizsgálni és tárgyalni, hanem dinamikus, kölcsönös feltételezettségükben és meghatározottságukban kell elemezni. Egy új fejlődési stádiumra való sikeres áttérés feltételezi az előző, adott stádium egyes ellentmondásainak, egyes aránytalanságainak a következetes feltárását, a kiváltó okok mélyreható elemzését és a megoldási módok kiválasztását, alkotó alkalmazását. A gazdaság területén például, a műszaki felszereltség és annak hasznosítási foka vagy a műszaki felszereltség és a munkatermelékenység színvonala közötti ellentmondás felszámolása megköveteli a munkaerő felkészültségének, szerkezetének, felhasználása hatékonyságának állandó tökéletesítését. A gazdasági egyensúly különböző részterületeinek helyreállítása és hosszú távú fenntartása mindenekelőtt megköveteli az anyagi egyensúly helyreállítását. Ezen az alapon kell helyreállnia, illetve megszilárdulnia a pénzügyi, a monetáris és a valutáris egyensúlynak is. Éppen ezért az Országos Pártkonferencia határozata nagy hangsúlyt fektet a nyersanyag- és az energiaalap erőteljes fejlesztésére és ésszerű felhasználására, az anyagok és alkatrészek visszanyerésére, begyűjtésére és újrafelhasználására, a fajlagos anyag- és energiafogyasztás állandó csökkentésére, az összes anyagi erőforrások magas szintű hasznosítására. Az anyagi és a piaci egyensúly helyreállítása és fenntartása megköveteli továbbá a mezőgazdasági termelés erőteljes fejlesztését, a belterjes gazdálkodásra való határozottabb áttérést, a hozamok erőteljes növelését és ezzel egyidejűleg az egységnyi termék önköltségének jelentős csökkentését. A világgazdasági válság hazánk számára is kedvezőtlen kihatásainak ellensúlyozása feltételezi, hogy az iparban és az egész nemzetgazdaságban következetesen valósítsuk meg a XII. pártkongresszusnak a szerkezetátalakításra vonatkozó határozatait. A termelési tényezők helyzete megköveteli a csúcságazatok, a kevésbé anyag- és energiaigényes alágazatok erőteljes fejlesztését, a hagyományos, erősen anyag- és energiaigényes ágazatok termelésének mérséklését vagy visszafogását. Általában a gazdasági szerkezet rugalmasságának a fokozása elvezet az alkalmazkodóképesség javításához és a gazdasági teljesítőképesség, az eredményesség magas színvonalát eredményezheti. VORZSÁK ÁLMOS A konferencia természetesen a kongresszus óta eltelt évek eredményeit és az ezekből leszűrhető általános előremutató tanulságokat foglalta össze. Mindenki számára, aki a tanügyben tevékenykedik, a jelentést hallgatva világos volt, hogy az új minőség megvalósítása ezen a területen is hatalmas feladatok elé állít. De mit is értünk az új minőségen az oktatásban? Természetesen a teljesség igénye nélkül taglalnám ezt, mert rendkívül szerteágazó kérdésről van szó. Szerintem elsősorban az oktató személyzet, a tanárok, a tanítók, óvónők munkájának új minőségéről kell beszélnünk. Ennek első feltétele, hogy emelni kell a tanszemélyzet szakmai, politikai, ideológiai színvonalát, magyarán: sokkal többet kell dolgozni, tanulni. Lényeges tehát az új minőség megvalósításának másik dimenziója is, az erkölcsi, ezt azért hangsúlyozom, mert keveset foglalkozunk vele. Ez tulajdonképpen a tanszemélyzet hozzáállásában mérhető le. A két dimenzió, sajnos, nem mindig jár együtt, ismerek olyan tanárokat is, akik nem adják egész szakmai tudásukat, egyszóval hivatástudat nélkül tanítanak. A hozzáállás a tanárnál pedig szinte olyan fontos, mint a mesterségbeli tudás. Az oktatás minőségét szubjektív és objektív tényezők határozzák meg. Az első kategóriába nyilván a szakmai tudás és erkölcsi hozzáállás tartozik, és ezért sürgősen fel kell számolni azt a nézetet, hogy a tanár csak óraadó. Ez a helytelen felfogás rozsdaként terjed a tanügyben. Sokan azt hiszik, ha megtartják az órát, elvégezték feladatukat és megfeledkeznek olyan lehetőségekről, amelyek a tanulók nevelése szempontjából sokkal nagyobb hatásfokúak, mint a tanórák. Közismert, hogy ma a tanulók sok időt töltenek a műhelyben, tehát mesterek felügyelete alatt vannak. Ugyanígy sok időt töltenek gyárban, ugyanígy a mezőn is. Sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy ezt az időt teljesen a mesterek számlájára írjuk, akikről tudnivaló, hogy bármennyire is jóindulatúak, jóérzésűek, mégiscsak híján vannak pedagógiai alapképzésnek. Tehát ők nem hivatásos nevelők. Fordulatra van szükség a diák—tanár együttlét dolgában! A régi nagy pedagóguselődök azért is maradtak meg nemzedékek tudatában, mert sokat voltak együtt diákjaikkal. Tudtak azonosulni a tanulókkal szabad időben is. Persze igaztalan lennék, ha csak a tanárokat bírálnám, mert ma sokkal nagyobb a generációk közötti távolság — diák—tanár között például —, mint néhány évtizeddel ezelőtt. Úgyhogy itt jócskán van min töprengnünk, mert sok a tennivaló a diák—tanár viszony javításában. A konferencián taglalt új minőség megvalósítására gondolva felmerül bennem az is, hogy túl széttagolt az egyes tantárgyak oktatása. S nagyon kicsi a lehetőség arra, hogy a különböző tantárgyak világnézetté álljanak össze a gyerekek tudatában. Persze ezt egyetlen tanár nem tudja megvalósítani, ezt a tantervek és tankönyvek készítőinek kell figyelembe venniük minél sürgősebben. S ha már itt tartunk, meg kell mondanom, hogy bebizonyosodott: azt a hatalmas ismeretanyagot, amelyet a tantervek és tankönyvek megkövetelnek, csak a gyerekek igen kis hányada sajátíthatja el. Szerintem tehát a tankönyveket, tanterveket nagyon bátran meg kellene húzni, s ebbe beleértem nemcsak az elméleti tantárgyakat, hanem a technológiai könyveket is, mert némelyik egyetemi szintet is megüt. Ennek a túlméretezett információáradatnak az az eredménye, hogy noha sokat beszélünk az elmélet és a gyakorlat kapcsolatáról, ez a kettő tulajdonképpen párhuzamosan halad, vagyis nem valósul meg. Nem is valósulhat meg, mert aki az elméletet tanítja, nem kötheti az ismereteket a sokkal egyszerűbb gyakorlathoz és fordítva. E párhuzamosság miatt az a hamis képzet alakul ki a gyerekben, hogy teljesen fölösleges az elmélet, mert a gyakorlatban nagyon jól boldogul anélkül is. Ha tehát komolyan vesszük az elmélet és a gyakorlat összekapcsolásának pártunk által hangsúlyozott elvét, akkor sürgősen felül kell vizsgálnunk a jelenlegi nem kielégítő helyzetet. Sajnos, ugyanez a kettősség tapasztalható a szó szoros értelmében vett nevelés területén is az elmélet és a gyakorlat között. Ugye, deklaráljuk a diák tanár közötti közvetlen dialógus kialakításának szükségességét, de vajon teremtünk-e olyan szituációt, amelyben a gyerek őszintén és bátran feltárhatja problémáit tanára előtt? Sajnos, nagyon sok tanár nem vállalja az olyan helyzetet, amelyben a tanuló „rázós“ kérdést mer feltenni. Sokkal nagyobb figyelmet kellene szentelnünk az erkölcsi tartás kifejlesztésének már az iskola padjaiban. Ilyesmit azonban csak az olyan tanár alakíthat ki a gyerekekben, aki egész emberként, színes lélekkel részt vesz a munkában. S ezzel eljutottunk oda, ahonnan elindultunk, hogy ezt „óraadó tanár“ nem valósíthatja meg. Persze tudom, hogy a lelkiismeretes tanár is nehéz, gyakran leküzdhetetlen feladatokkal találja szemben magát, de nem mondhatunk le hivatásunkról, nem mondhatunk le az így értelmezett új minőségű oktatás megvalósításáról. ALBERT DÁVID, a székelyudvarhelyi Dr. Petra Groxs líceum igazgatóje Új minőségről és hivatástudatról OCTAV GRIGORESCU NAPIRENDEN A TETT 1982 / 3 száma A BESZÉLŐ EMBER A tartalomból Szilágyi N. Sándor Pennette Langley Danysz Csíky N. Klára Cs. Gyimesi Éva Csíky Csaba Péntek János Bíró Zoltán Aradi József Hudy Árpád Mihálka György Asztalos Lajos Miért nem tudjuk, hogyan keletkezett a beszéd? A gőgicséléstől a mondatig Elnövi-e a gyerek? A csend világa (Intern Jakab Brigitta logopédussal) Elveszíthető-e a beszédképesség? A beszéd: tett! Fent és lent A beszéd árnyékgazdagsága Szó és érték Ahány nyelven beszél... Kétezer nyelv egy csokorban Tér 1983. január 1. A HÉT 2