A Hét, 1983 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1983-02-11 / 7. szám

Helló, Halley! Bár még négy év választ el a nagy csillagászati eseménytől, a sajtó hasáb­jain egyre gyakrabban olvasni a Hal­­ley-üstökösről. A szakemberek izga­lommal várják 1985—86 telét, amikor ismét Földünk közelébe kerül. De miért is van pont ennek a csóvás égi vándornak ekkora hírneve? 1705- ben Edmund Halley angol csillagász, a Newton által kifejlesztett matematikai módszereket alkalmazva, ezzel az üstö­kössel mutatta ki, hogy ezek az égi jelenségek nem légköri tünemények, mint ahogy azt addig hitték, hanem a Nap körül az égi mechanika törvényei szerint keringő égitestek. Halley kiszá­mította az 1758—59 telére történő visz­­szatérését is, amit az angol királyi csil­lagász sajnos már nem érhetett meg. Számításai azonban halhatatlanná tet­ték Halley nevét is felejthetetlenné is, hiszen az égitest két feltűnése között alig egy „emberélet-hossz“ telik el, így nagyszüleink nemzedékéből sokan — bár sajnos egyre kevesebben vannak — még emlékeznek a Halley-üstökös 73 évvel ezelőtti feltűnésére. A Brassóban élő Lukász Irén festő­művésznő például, aki nyolcévesen látta a Halley-üstököst (az adatok köz­lésére ő maga hatalmazott fel, amit ez úton is köszönök), a következőképpen emlékszik a csodálatos látványra: „Brassó belvárosi parkjának szélén ál­lott a mi csoportunk, alig ötven lépés­nyire a lakásunktól A park melletti széles út összeköti a Hosszú utcát a Ko­lostor utcával. (...) A Kolostor utca végén van a Főtér, ezen túl van még egy, a belvároshoz tartozó épülettömb, s tőle balra a Fekete-templom. Mögöt­te fekszik Brassó régi román negyede, Bolgárszeg, fölötte — a templom tor­nyától jobbra — láttam meg a Halley­­üstököst, hosszú csóvájával, a­z üstökös „teste“ zöldes-kékes színben izzott. Időpont: délfelé; irány: délkelet. Hogy mennyi ideig (napig) volt látható, ar­ra már nem emlékszem. Megjelenése előtt általában a félelem, a bizonytalan­ság érzete volt az uralkodó hangulat, de volt tettetett közöny, cinikus jóslás , mint rossz előjel, világvége, közelgő háború, nagy hangú szavak dobolása. (...) Az emberek azt beszélték, hogy háború lesz, mégpedig azzal az ország­gal, amely felé az üstökös csóvája mu­tat. Végeredményben félelemmel telí­tett, feszült várakozás volt. (...) Ne­kem azonban vizuális élményem is van. Gyermeklelkemben az üstökös a csoda­várás érzését erősítette. Annyira hatott reám ez az élmény, hogy még ma is teljes egészében bármely pillanatban fel tudom idézni. Szeretném, ha 1986-ban újra láthatnám az üstököst, mert nem kicsiség kétszeri megjelenése között egy életet leélni.“ 1910-ben tehát vészjóslóan lebegett a világ felett naprendszerünknek ez a híres égiteste, mivel ebben az évben olyan közel került Földünkhöz, hogy még nappal is látható volt. S tekintet­tel arra, hogy a Halley-üstökös négy ével az első világháború előtt tűnt fel Földiünk közelében, ez tápot adott annak a babonának, miszerint az üstö­kös megjelenése „égi jel“ volt, az eljö­vendő nagy világégést „hirdette.“ Míg a szakembereknek ritka csillagászati ese­ményt, csemegét jelentett az üstökös feltűnése, addig az emberiség nagy ré­sze tehát félelemmel szemlélte hát­borzongatóan csodálatos jelenését. A vi­­lágvége-hangulatot pedig csak fokozta akkor a csillagászoknak az a megálla­pítása, hogy bolygónk feltehetően ke­resztezi az üstökös csóváját, amelyről előzetesen kimutatták, hogy mérgező ciánvegyületeket is tartalmaz. A pá­nikhangulatot kihasználva kevesek ál­lítólag az üstökös mérgező hatását sem­legesítő gyógyszert kezdtek gyártani. .. .1986-ra az emberiség várja a nagy találkozást. Természetesen nem az üstökös fog találkozni a Földdel (vi­lágvége ismét elmarad!), hanem három űrszonda készül a Halley elé sietni. 1984 telén startol a Vega szovjet űrszon­da, amely 1986 márciusában közelíti majd meg a híres üstökös massát. Előtte azonban a Vénusz mellett elha­ladva egy műszercsomaggal ellátott leszálló egységet küld bolygószomszé­dunk felszínére, majd kihasználva az Esthajnalcsillag gravitációs terét, a szonda továbbrepülő elysége rááll a Hallév-üstökös felé vezető pálvára.­­A szonda neve a Vénusz és a Hallév sza­vak orosz megfelelőinek — Venvera és Gall­ei — első betűiből származik. Kü­lönben a Lyra csillagkén legfényesebb csillaga a Vega.) A másik két űrszonda az 50 kilogramm tömegű nouen+német Glotto, valamint a mindössze 10 kilo­grammos japán Planétt A. S mivel fel­tételezzük, hogy az üstökösmagok őrzik a naprendszerünk kialakulása kori ősi állapotokat, joggal reménykedünk ab­ban, hogy az űrszondák üstökösfotói ú­­jabb fátylat lebbentenek majd fel a nagy titokról: hogyan keletkezhetett bolygócsaládunk. Az égi mechanika törvényei segítsé­gével mindig meg tudjuk határozni, hogy a Halley-üstökös éppen hol tar­tózkodik, vagyis az égbolton milyen irányban van, melyik csillagképben kószál. De még a legérzékenyebb földi műszereink is csak akkor tudják észlel­ni, amikor éppen közeledik vagy távo­lodik pályájának napközel-pontjához­­pontjától — ez esetben a Földet tekint­ve annak —, hisz máskor naprendsze­rünk központi égitestétől oly nagy tá­volságban van, hogy az üstökösmag igen kis felülete nem képes távcsöveinkkel érzékelhető napfényt visszaverni. Mert az üstökösök csak a Nap közelében cso­dálatos csóvás égitestek, távolabb mint piszkos hólabdák róják Napunk gravi­tációs tere szabta pályájukat. Tekintettel arra, hogy az 1986-os esz­tendő igen közel van — csillagászati mértékkel mérve a „következő pilla­natban“ —, már több mint egy éve Földünk „legélesebb szemei“, vagyis a legtökéletesebb műszerek, az óriástáv­csövek kutatják az égnek azt a szeg­mentumát, ahol az üstökösnek tartóz­kodnia kell. 1981. december 18-án a Palomar-hegyi ötméteres távcsővel — amelynek érzékenysége 24 magnitúdó — felvételek készültek az éggömbnek arról a részéről, ahol az üstökösnek lennie kellett. A fényképeken azonban nyoma sem volt a Halley-nek! A nagy amerikai csillagász és pályaszámító B. G. Marsden akkori számításai szerint az üstökös fényrendje csak 26 magnitúdó lehetett, tehát a legnagyobb amerikai műszer sem észlelhette. Marsden akkor­­megkockáztatta azt a kijelentést is, hogy a Halley-üstököst csak majd 1983 végétől lehet folyamatosan észlelni. Ez még mindig jobb, mint Robert Roosen számításai, aki szerint csak 1984 végén észlelik majd az óriástávcsövek az ob­jektumot. Marsden társai azonban nem hagyták magukat, és — újabb és újabb módsze­reket alkalmazva — tovább folytatták az üstökösvadászatot. Igaz, közben az égitest is közeledett felénk pályáján. A szinte egyéves hajsza után 1982. októ­ber 16-ának éjjelén sikerült lencsevég­re kapni a Halley-t! Pontosan az előre kiszámított helyen tartózkodott, a hiba mindössze nyolc ívmásodperc volt. A számítógépes módszerrel készült felvé­teleken az üstökös 24,2 magnitúdós, alig észlelhető halvány kis pontként je­lentkezett, a fényképeken hatalmas fényfoltokként megjelenő 7—21 fény­rendű csillagok társaságában. Mindjárt az első éjjelen hét felvétel készült, ezek egy bemásol­ása adta azt a képet, ame­lyen azonosítani lehetett a Halley-üs­tököst: az égitest láthatóan elmozdult a környező csillagokhoz képest. De más módszerrel is igazolták a Palomar-hegyi csillagászok, hogy az ob­jektum, amit látnak, minden kétséget kizáróan a várva várt üstökös. Olyan felvételt készítettek, amelynél a fény­képezés ideje alatt a távcső óraműve segítségével követte az üstökös számí­totta pályát. Az eredmény az lett, amit vártak: a környező csillagok el­mozdultak a látómezőben, az üstökös képe azonban pontszerű maradt. A megfigyelések egyben felső határt is szabnak az üstökös magjának méretére; annak átmérője feltehetően nem na­gyobb 3 kilométernél. Ugyanakkor az égitest fényességének folyamatos ész­lelése rengeteget elárul majd az üstö­kösmagon uralkodó felszíni viszonyok­ról, az üstökös anyagának összetételé­ről. Nagyszüleink még látták. Mi már sajnos nem fogjuk látni az üstököst. 1986-ban egész jelentéktelen objektum­ként fog feltűnni, s nem is az északi, hanem a déli égbolton. És ezen még az északi félteke legjobb távcsövei sem tudnak segíteni. A Halley ennek elle­nére az üstökösök üstököse marad. DÁNÉ TIBOR KÁLMÁN Csodálták és rettegték Született 4,6­ milliárd éve... Európai megfigyelések szerint időszámításunk előtt 86-tól 1910-ig huszonhét alkalom­mal volt látható. Kínai észlelések i. e. 240-ig követik visszatéréseit. „A görögök magasztalják Anaxago­­raisz Klazomenészt, aki a 78. olimpiai játékok idején (i. e. 467) (...) megjó­solta a napot, amelyiken egy szikla fog a Napból lehullni (...) Ugyanakkor egy lángoló üstököst is láttak így ír Plinius A természet históriája máso­dik könyvében. Lehet, hogy ez a Halley­­üstökös volt? „A Halley“ 66. évi meg­jelenését szintén Plinius említi. trA mi időnkben akkor tűnt fel nagy szélvész közepette egy hosszú életű üstökös, amikor Claudius császárt megmérgez­ték majd Pomitius Nero idejében, aki őt a trónon követte.“ Az első francia feljegyzés 837-es ittjártát mondja el, ekkor Kegyes Lajos uralkodott. Egy ak­kori krónikás, akit csillagásznak nevez­tek, a következő szavakkal emlékezik meg róla: „A húsvét szent napjainak közepén egy mindenkor szomorú, gyászt hozó jelenség tűnt fel az égen. Midőn az uralkodó, aki igen figyelmes volt az ilyen tünemények iránt, észrevette, nem volt neki többé nyugta. Változás az uralko­dásban és egy hercegnek halála van ez­által jósolva — mondá nékem. 1066 áprilisában az üstökös ismét megjelent, s ennek hatására a normannok Hódító Vilmos vezérletével gyorsan bevonul­tak angolhonba. Matild, Vilmos fele­sége naiv módon örökítette meg ezt a Janus-arcú vándort egy 62 méter hosz­­szú szőnyeg egyik részletében; a sző­nyeg ma a franciaországi Hayeux-ben látható. (Sokáig élt az a hit, hogy ez a legrégibb üstökösábrázolás az emberi­ség történelmében. Amikor Julius Cae­sart halála után az istenek sorába ik­tatták, Augustus Octavianus emlékér­mét készíttetett, amelynek egyik olda­lán egy üstökös látható. Az első ünne­pi játékok idején tudniillik, amelyeket Augustus rendezett Caesar tiszteletére, délután öt óra felé egy üstökös jelent meg, és hét éjjelen át egyfolytában ra­­gyogott az égen. Ennél korábbi üstö­kösrajz is előkerült már, a morvaorszá­gi Lhanicéből. Ha e neolitkori kődara­bon látható rajz valóban 5—8 ezer éves, akkor ez a legidősebb!) Az 1301. évi hideg telet szintén a Halley-üstökös „okozta“. Sőt, az első világháborút is a Halley „robbantotta ki“. Érthető is ez a logika, hiszen ami­kor Európába el-ellátogatott egy üs­tökös, nagy valószínűséggel éppen vala­mi járvány, háború közepébe csöppent, jó vagy rossz hatással a küzdő felek hadiszerencséjére. 1456-ban például Nándorfehérváron Hunyadi számára „döntötte el“ kedvezően a Halley a csa­ta sorsát. „A képzelődésnek éles szeme van“ — írja Camille Flammarion, a nagy fran­cia csillagász-költő. Valóban, a Halley-t a keresztény szemek jatagánnak, a tö­rökök pedig keresztnek látják.­­A kró­nika szerint valójában két üstökösről van szó, a jatagán két évvel megelőzte a keresztet. Üstökös haladt át az 1301-i nyárutó éjszakai egén, ragyogó fejrésze csillogó, fehéren izzó magot övezett, mintha lángnyelvet öltött volna a Nap­pal ellentétes irányba — a megfigyelő­ket megint a Halley ejtette ámulatba. Az ikonográfia kivétel nélkül csillag­ként mintázta a betlehemi csillagot, Giotto szakított ezzel a hagyománnyal. Az Eadwine-féle zsoltárkönyvben egy üstökös stilizált alakja látható, rózsa formájú sziromdíszítéses fejrészét négy széttartó, hullámzó görbületű csóva kö­veti. (A vázlatnak egyébként semmi­lyen kapcsolata sincs a felette olvasha­tó szöveggel.) Eadviine barát lejegyzése összefügg a Halley-üstökös 1145-ös visz­­szatérésével. 1684-ben, Cambridge-ben (Anglia) Isaac Newtonhoz, korának legnagyobb fizikusához egy 27 éves fiatalember, bi­zonyos Edmond Halley állított be. Halley (ejts: hélli) látogatása és rábe­szélése nyomán a Newton Íróasztalában már jó ideje szunnyadó Principia-kéz­­irat három évvel később nyomtatásban is megjelent. Halley úgy emlékezik meg barátjáról, mint akit „a Világegye­temben a legjobban tisztel“. Edmond Halleyt 1686-ban megválasztották az angol Királyi Csillagász Társaság se­gédtitkárává. (A megszokott Edmund helyett helyesebb az Edmond névírás.) A kitűnő technikai, műszaki tehetség­gel rendelkező csillagász tíz esztende­ig dolgozott az 1705-ben megjelent Synopsis of the Astronomy of Comets (Az üstökösök asztronómiájának fog­lalata) című munkáján. 24 üstökösről állított össze táblázatot, amelynek elké­szültével alkalom nyílott arra, hogy az egyes, különböző időben megjelent üs­tökösök pályaelemeit összevetve kö­vetkeztetéseket lehessen levonni. Sike­rült is egy nagyszerű megállapítást vé­gezni: kiderült, hogy az 1531., 1607. és az 1682. évi fényes üstökösök pályái na­gyon hasonlítanak egymásra. Bebizo­nyította, hogy ugyanazon üstökösről van szó. Némileg zavarta Halley-t, hogy az üstökös periódusára egyik esetben 76, a másikban viszont csak 75 év adódott. Ezt az eltolódást később a két óriás­bolygó, a Jupiter és a Szaturnusz pá­lyamódosító hatásának tulajdonította. Számításai szerint úgy vélte, 1758-ban újra meg fog jelenni az üstökös. Ezt írta erről: „Ha az üstökös a jelzett idő­ben valóban visszatér, az utókor bizo­nyára belátja, hogy ezt már egy angol ember megjósolta ..Az üstökös való­ban megjelent, Halley azonban akkor már nem élt (102 éves lett volna) ■— viszont róla nevezték el. Óriási eredmény volt az üstökös jö­vetelének előrejelzése. Az üstökösök nagy része zárt (ellipszis) pályán mozog, ez a felfedezés tette Halley-t leginkább halhatatlanná, a pályaszámításokat a newtoni mechanika segítette elő. Az üstökös kilépett a sötét babonák homá­lyából, kiszámítható útvonalú égitestté vált. A következő alkalommal 1835. no­vember 16-án került napközelbe a Hal­ley. A perihélium (napközelpont) idejé­nek kiszámításában két francia csilla­gász jeleskedett, Lamoiseau és Ponte­­coulant — előbbi a Torinói Akadémia, utóbbi a Párizsi Akadémia által kitű­zött magas díjat nyerte el. A csillagvilág tudósai jó előre megjö­vendölték a csóvás vendég legutóbbi érkezését. 1910-ben sok millióan mentek ki a szabad ég alá, arcukat a csillagos ég felé fordítva csodálták puszta szem­mel a csillagmezőben éjszakáról éjsza­kára mind hosszabb csóvát kibontó üs­tököst. A babona árnya, sajnos, nem foszlott szét teljesen. Az évezredes fé­lelem újból felütötte a fejét. „A csillag oly nagy borzadályt keltett, hogy néme­lyek a rémülettől szörnyethaltak, má­sok megbetegedtek ...A csillag régiben meggörbült kezet vettek észre, amely nehéz kardot tart és úgy látszott, mint­ha őket­ akarná leszúrni“ — idéz egy régi orosz krónikából a maga is kitűnő üstökösvadász szovjet csillagász, Voron­­cov-Veljaminov. Az üstökös csóvája keresztezte bolygónk pályáját, de sem­mi sem történt, csak — olykor tragi­kumba fulladó — komikus vakrémü­let. A csóvaanyag elántartalma miatt páni félelem tört ki. Párizsban például kellő mennyiségű oxigénnel látták el magukat az emberek. Nagy forgalmat bonyolítottak le a zálogházak­ Olaszor­szágban, a lakosok minden holmijukat pénzre váltották, elmulatták. Chicagó­ban az asszonyok bezárkóztak, a kulcs­lyukakat is betömték az esetleg beszi­várgó cián elől. Sztambulban megteltek a mecsetek, zsúfolásig töltődtek a föld alatti folyosók — oda menekültek az emberek a mérges gázoktól. Egy külvá­rosi jámbor müezzin megölte gyerme­keit és feleségét, szörnyű kétségbe­esésében. A valóság sokszor több a látszatnál. A Halley-üstökös csóvájának óriási térfo­gatában viszonylag rendkívül kis meny­­nyiségű anyag oszlik el. Voroncov-Vel­­jaminov igen találékony hasonlattal él: „Végy egy búzaszemet, porlaszd szét azt a legeslegfinomabb porrá és fújd szét egy színházteremben.“ Az emberek ag­godalma tehát alaptalan volt. A Halley-üstökös jelenleg még közel kétmilliárd kilométerre van a Naptól, az Uránusz bolygó pályáján belül. A pil­lanatnyilag fej és csóva nélküli szikla­test lassan közeledik naprendszerünk belseje felé. És most lássuk, miként látta Halley-t egy ma száznégy éves szemtanú — nyugdíjas háromszéki gyógypedagógus, Gáspár Árpád: „— Láttam, pontosan! Ez, történt kérem, kilencszáztíz május 14-én, lehetett reggel öt-hat óra között. Kérem, az rettenetes volt, riasztó volt, hosszú volt... Nem lehet elfelejteni! Megfigyeltem a madarakat, nagyon ije­­dezően szálltak jobbra-balra. A legelé­sző tehén is felfigyelt rá. A kis déduno­kám azt mondja, csak ’86-ban jelenik meg újra.“ KÓSA-KISS ATTILA A Palomar-hegyi teleszkópra szerelt fény­­elektromos érzékelő segítségével készült képen a bekarikázott parányi pont az első felvétel a Nap felé közeledő Halley-üstö­kösről 11 A HÉT 1983. február 11. Istimirant Stella — csodálják a csillagot. A Halley-üstökös a bayeus-i szőnyegen TUDOMÁNY

Next