A Hét, 1984 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-21 / 26. szám
— Kissé húzódoztál ettől az interjútól, olyasmit emlegettél, hogy te a kérdezgetésektől lebénulsz, hogy nem vagy a szavak embere, miegymás... Akkor hát beszélj először arról, milyennek látod a mai képzőművésznevelést mint a Képzőművészeti Líceum tanára? — Most rólam van szó, vagy a fiatalokról ? — A te fiatalabbakról alkotott véleményedről érdeklődtem. — A líceumistákról nagyon sokat tudnék mondani. A főiskola... nos, azt hiszem, a mi korunkban egészen más hangulat volt ott, mint most. Már ahogy a mai helyzetet el tudom képzelni. — Milyennek képzeled? — Túlságosan lezsernek. Bejut, aki bejut, és máris képzőművésznek hiszi magát, a világ köszönje meg, hogy él és ragyog. És ezt a viselkedésükkel ki is mutatják, látom nem egy volt diákomon ... Egyáltalán, túlmisztifikálják a főiskolát, túl nagy fontosságot tulajdonítanak annak, hogy valaki bejut oda vagy sem. Ha valakinek nem is sikerülne a felvételije, attól még komoly ember marad, ha az volt. És hány „szerencsés“ kallódott már el, a diplomájával! A felvételi rendszert hibáztatom az ilyen jelenségekért. Nézd, volt egy nagyon jó diákom, háromszornégyszer is felvételizett a kolozsvári főiskolára, aztán elment a Sanexbe dolgozni. Most végre bekerült az estbe, s nemcsak én mondom, mindenkinek az a véleménye, hogy ő a legkomolyabb ember az egész évfolyamon, a nappalit is beleértve. — Hogyan, miben volt jobb a helyzet nálatok? — Az nyilván attól is függött, menynyire tudta megnyomni a tanár a csoportot ... — Titeket a bukaresti főiskolán ki „nyomott“? — Molnár József, Kazár László... ha valami kompozíciót tanultam, azt Kazár népi-szürrealista képeiből... — Definiálnád ezt a népi szürrealizmust? — Mondjunk inkább népi ihletésű szürrealizmust. Tehát, Kazárban az volt nagyon jó, hogy ő nem kis Kazár Lászlókat akart belőlünk nevelni, hanem a lényeget sulykolta belénk, de azt aztán nagyon keményen. És ez a lényeg az volt, hogy a műnek mindig kell valamit mondania, és nem enigmatikusan, hanem igenis konkrétan, a lényegre tapintva... ez a lehető legmagától értetődőbb dolog, hiszen a grafika mindig is elkötelezett műfaj volt. A maiak közül sokan öncélú formajátékokat művelnek, minden belső tartalom nélkül. Nem úgy általában a nonfiguratívok ellen van kifogásom, például ezt a most divatozó szuperrealizmust is szemfényvesztésnek tartom... már tisztelet a kivételnek. — Mondj egy kivételt! — Például Nagy Géza. Nála nem érzem azt, mint sok más esetben, hogy a művész, vagyis hát inkább a kép létrehozója, összehordott tücsköt-bogaratesernyőt-varrógépet-micsodát, csak úgy egy rakásra, s a nézőre bízza, hogy az egészből vagy részletekből kihámozzon valami mélyet, okosat, sokatmondót. Nem tagadom, a technikájuk csodálatos, de a technika nem lehet öncél. Valahányszor valahol feltűnő bravúrt látok, mindig arra gondolok, hogy valami fontosabbnak a hiányát vélik elleplezni vele. Ha ez hiba, akkor ezt a „hibát“ is Kazár oltotta belém. Nemcsak képzőművészeti nyelvezetet adott ő nekünk, hanem világnézetet is, mély humanizmust nevelt belénk, ő az életművében soha nem alkudott meg, ebben példa volt számomra, és azt hiszem, az évfolyamtársaim számára is. — Főiskola után Bukarestbe helyeztek, könyvkiadóhoz... — Ne is emlegesd. Akkor, látod, még én is elég komolytalan voltam. Úgy sajnálom azt az elpazarolt hat évet, amikor nem dolgoztam, hanem pénzt kerestem. Most sem tudok annyit dolgozni, amennyit szeretnék, az embert leköti a család, két gyermek — no nem, ez álpanaszkodás, a család megérte, megéri. — Tehát úgy ítéled, hogy az a hat év nem számít. Akkor mit tekintsünk első sikerednek? — A legelsőnek? Azt, hogy az Utunkhoz illusztrációkat vittem be, Nagy Imre megnézte őket és az mondta, nagyon határozottan: „ebben a fiúban mocorog valami“. De megtagadta volna önmagát, ha rögtön hozzá nem fűzi azt is: „vagy tehetség vagy kukac“. Persze, egy pillanatig sem hittem, hogy a kukacot komolyan gondolja, ő mindenkihez így volt kedves. — Eddig inkább csak más művészekről beszéltél, legyen most szó valóban rólad. Abból, ahogyan a mások képeit nézed, arra kell következtetnem, hogy magad a tudatos alkotás híve vagy ... — Nem, nem, ez így nem igaz! Teljesen tudatos művészet nincsen, aki művész, azt mondja, hogy belőle hiányzik az intuíció, az hazudik; vagy másoknak, vagy magának. Tudod, miben vagyok én tudatos? Abban, hogy tudatosan kihasználom a plasztikai véletleneket. Például, mikor ezt a műtermet megkaptam, az ablakok be voltak festve fekete olajjal, hát nekifogtam lekaparni. Amint pattogzott, ránéztem az ablakra, éppen átsütött rajta a nap és olyan érdekes grafikai struktúra jött létre az egészből, hogy rögtön lekopíroztam, hátha lesz majd belőle valami... — És lett? — Itt van ii, a Kőműves Kelemensorozat harmadik kompozíciója... nézd, milyen gyönyörű volt az az ablak! De arról volt szó, hogy a véletlent lehetetlen kiiktatni az alkotás folyamatából, ahogyan egy rajzot sem ismételhetsz meg még egyszer ugyanúgy. Volt egy lovas kompozícióm, valaki kérte. Nem adhatom, mondtam, eladtam már. Akkor csináld meg még egyszer! Nagy nehezen rá is vett, de a második nem lett ugyanolyan. — Jobb? — Rosszabb. — Vajon miért? — Nyilván, mert azt akartam, hogy nagyon, hogy csak hasonlítson. Látod, ezzel nagyjából már definiáltam is az intuíciót, az intuíció fontosságát a művészetben. De ezt minden művésznek a maga módján kell elvégeznie, mármint hogy a szándékot és kivitelezést összhangba hozza. A véletlen mindenkinél más — az, hogy milyen véletlen történik velem, az én magam vagyok, s ebből meg a szándékomból lesz a mű, ami az enyém, senki más úgy nem tudná megcsinálni. Ebből láthatod, hogy miért nem szeretem az irányzatokat, a ma embere akarok lenni, de anélkül, hogy valamely művészi csoportosuláshoz csatlakozzam. Mert egy módszert, az ötletek plasztikai kivetítését, egyszóval egy divatos irányzatot valakinek először ki kellett találnia, az az övé, az ő maga — de ha így van, én őszintén már nem vallhatom a magaménak, egyszerűen képtelenség így hasonlítani valakire. S szerintem, aki erre nem jön rá, úgy illenék,, hogy legalább egy kicsit restelkedjék... ,Az én vezérem bensőmből vezérel“ ? — Nem, nem! Ami a munkáimat alapvetően meghatározza, az a népművészet. Városon születtem, mindig is volt valami ellenérzésem azokkal szemben, akik szerint a népi, az csak istálló, surgyé, korona lehet — a városon is nép él, ugyanaz a nép ... mégis, van nekem egy „fogadott szülőföldem“, a gyergyószárhegyi hegy, mintha húzna magához az a táj. Ezt az érzést próbáltam megfogalmazni a Forrás, a Kapu és a Lőrések sorozatban. Azt, hogy „kapu“, ne értsd félre, számomra nem az a cifra székely kapu érdekes, van ott még bőven igazi népi architektúra. Nekem Szárhegy azt jelenti, amit valahogy így mondana el az ember: beleszületik egy tájba, és ebben a szűkebb hazájában van egy kapu, amelyen kilép az életbe, a világba s miután átverekszi magát az ilyen-olyan buktatókon, ugyanazon a kapun viszik ki a temetőbe. Olyan nem létezik, hogy egy művész ne kötődjék a szülőföldjéhez és a népéhez; nemcsak hogy a népének kell elmondania, ami mondandója van, de nem is mondhatna semmit nélküle. A művészi elszigetelődés, elefántcsonttoronyba zárkózás öngyilkosság. — Sokat és könnyen dolgozó embernek tartanak... — Igen, azt mondják, hogy spontánul, gyorsan dolgozom, de ez csak a látszat. Utálom a rutint. Azért kell megdolgozni igazán, hogy ne legyen verejtékszagú a munka! Hogy a néző azt lássa: egy-kettőre, néhány vonalból készült a kép, s hogy ne is sejtse, mi temérdek munkába kerül az a könynyedség, milyen nehéz volt megtalálni azt az egy-két vonalat, amelyek — legalábbis számomra — az egyedül lehetségesek sok ezer más vonal közül. És nem igaz, hogy ez a plasztikai nyelvezet hermetikus. A vizuális nevelésben van még rengeteg tennivalónk, de azt látom a tanítványaimon, a friss szemű tizenéveseken, hogy értik, hogy kisilabizálják a jelrendszereket, a legnehezebbeknek tartottakat is. PALOTÁS DEZSŐ Aztán van egy kapu. Bardócz Lajos műtermében ■saaBaBBűmmat BARDÓCZ LAJOS Circus maximus I. Vasárnap délelőttönként ki-kimegyünk az állatkertbe, a Somostetőre, és a léggömb- meg fagylaltvásárlás után sorra vesszük a ketreceket, a majmokkal kezdjük, a tyúkokkal, galambokkal, pávákkal, kutyákkal végezzük, így haladunk a forró trópusoktól ismerősebb vidékek felé, hiszen tyúkot még városon is látni, ha nem másképp, hát kerítések hasadékán bekukucskálva. S kutyákat is: pompás példányokat sétáltatnak fiúk, lányok vagy frissen vasalt bácsik és nénik. De ott, az állatkertben minden egzotikusabb, még a kapirgáló tyúkok és a hepciáskodó kakasok is. Meg aztán van bőven valódi egzotikum is, lustán elheverő oroszlánok, izmait ropogtató fekete párduc, hegyes fülű hiúzok, kölyök kajmán és kölyök krokodilus, mindenféle ragadozó madarak, vaddisznók, medvék — „pulóvert“ viselő tibetiek is —, őzek, rókák és békésen sütkérező, de egy óvatlan pillanatban dinamitként a rácsig robbanó tigrisek. Igaz is, milyen színű a tigris szeme, kérdezte annak idején a kislányom, s mert nem találtunk rá választ a könyvekben sem, hát a következő vasárnap már határozott céllal mentünk az állatkertbe: tigris-szeme-színétnézőbe. Sokáig ácsorogtunk a lándzsás végű vasakkal körbekerített tigristanya előtt, nem nagyon hederítettek ránk a fenevadak — milyen szép bunda lenne belőlük, sóhajtotta a múltkor férje karjába kapaszkodva egy elegáns fiatal nő —, de végül egyikük megszánta kíváncsi kislányomat, és odase MARKÓ BÉLA tolt a rácshoz, keskeny résű, mély tüzű szemét kétszer-háromszor ránk villantotta. Zöld a szeme a tigrisnek, ujjongtunk. Zöld bizony. Mint a haragos dzsungel, így hát ezzel is többet tudunk, miért is járnánk az állatkertbe, ha nem tudásért s tapasztalásért, és időnként megmerítikezni a természet eme körbekerített, megszelídített, agreszszivitástól megfosztott, de a látványosságokat jobb szuperprodukciókhoz méltó montázstechnikával halmozó, fürdőkádnyi óceánjában........szivében néha elidőzi a tigris és a szelíd őz" — írta volt a költő. Hát itt is, a mi szívünkben is elidőznek, egymás mellett, jól láthatóan, már-már tapinthatóan. De azért nem tanácsos kis fehér káposztalepke-ujjakkal — s még bütykös férfikézzel sem — a drótháló vagy a rács körül kaparászni. Ekképpen oktatgatjuk gyermekeinket, a páva néha széttárja nekünk gyönyörű legyezőjét, így sétálgatunk s nézelődünk, még tabula rasa koruktól rendszeresen kihoztuk őket ide, ez a mi családi „zöldprogramunk", ha éppen nem kirándulunk, fürdünk, gombászunk, autót javítunk, utazunk, takarítunk, és tehén is van itt, mert tényleg: ők a tejet csak alufóliával roszszul ledugaszolt üvegből ismerik, lám, a vicclapok poénja beteljesedik. S az is igaz, hogy a gépkocsi márkákat már a hangjuktól megkülönböztetik. De a tabula rasa lassan teleíródik ezzel-azzal, a hiányok kiegészülnek, az egyensúly helyreáll, csak arra kellene vigyázni, hogy be ne maszatoljuk, be ne pacázzuk, ideges kézzel s ésszel itt-ott össze ne karcoljuk ezt a képzeletbeli fehérséget, ami azért talán mégsem patyolat, hozzák ők génjeikben már a sok-sok üzenetet: makacsságot, konokságot, dacot, lelkesedést és elkeseredést. A kisfiam, persze, a gépkocsimárkáknál mégis jobban ismeri az állatokat, ha nem is máshonnan, hát könyvből s állatkertből, nemrég a telefonpalota mellett két furcsa madarat láttam, pettyesen szürkék voltak, mondom neki később, s rávágja: seregélyek. Nézzük a madaras könyvben, és tényleg. Seregélyek a telefonpalota tövében. Ilyen is van. De még régebb, még tabula rasaként, két-hároméves ikolában, járkálunk a kicsi sráccal az állatkertben, nézzük a rókákat, farkasokat, őzeket, s kérdi tőlem. És az erdőben szabadon járnak-e a rókák? Igen, mondom. És a farkasok, azok is szabadon járnak? Azok is, és az őzek is? Az őzek is. Hát miért vannak az erdőben kiengedve ezek az állatok? — fogalmazza nehézkesen az utolsó kérdést. Valóban, miért is vannak kiengedve, nézem hökkenten, majd döbbenten, s jól tudom, amit a tabula rasán bemaszatoltunk — állatkert-rácsvas-gondtalan-tigrisélet-nézéssel —, nem lesz könnyű később kijavítani, piros ceruzával aláhúzogatni. A tigri szeme 7 A HÉT 1984. június 21 ■ ■ ...........■ MŰVÉSZET