A Hét, 1984 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1984-06-21 / 26. szám

— Kissé húzódoztál ettől az interjú­tól, olyasmit emlegettél, hogy te a kér­­dezgetésektől lebénulsz, hogy nem vagy a szavak embere, miegymás... Akkor hát beszélj először arról, milyennek lá­tod a mai képzőművésznevelést mint a Képzőművészeti Líceum tanára? — Most rólam van szó, vagy a fiata­lokról ? — A te fiatalabbakról alkotott véle­ményedről érdeklődtem. — A líceumistákról nagyon sokat tud­­nék mondani. A főiskola... nos, azt hi­szem, a mi korunkban egészen más hangulat volt ott, mint most. Már a­­hogy a mai helyzetet el tudom képzel­ni. — Milyennek képzeled? — Túlságosan lezsernek. Bejut, aki bejut, és máris képzőművésznek hiszi magát, a világ köszönje meg, hogy él és ragyog. És ezt a viselkedésükkel ki is mutatják, látom nem egy volt diá­komon ... Egyáltalán, túlmisztifikálják a főiskolát, túl nagy fontosságot tulaj­donítanak annak, hogy valaki bejut oda vagy sem. Ha valakinek nem is sikerülne a felvételije, attól még ko­moly ember marad, ha az volt. És hány „szerencsés“ kallódott már el, a diplo­májával! A felvételi rendszert hibázta­tom az ilyen jelenségekért. Nézd, volt egy nagyon jó diákom, háromszor­­négyszer is felvételizett a kolozsvári fő­iskolára, aztán elment a Sanexbe dol­gozni. Most végre bekerült az estb­e, s nemcsak én mondom, mindenkinek az a véleménye, hogy ő a legkomolyabb ember az egész évfolyamon, a nappalit is beleértve. — Hogyan, miben volt jobb a helyzet nálatok? — Az nyilván attól is függött, meny­nyire tudta megnyomni a tanár a cso­portot ... — Titeket a bukaresti főiskolán ki „nyomott“? — Molnár József, Kazár László... ha valami kompozíciót tanultam, azt Kazár népi-szürrealista képeiből... — Definiálnád ezt a népi szürrealiz­must? — Mondjunk inkább népi ihletésű szürrealizmust. Tehát, Kazárban az volt nagyon jó, hogy ő nem kis Kazár Lászlókat akart belőlünk nevelni, ha­nem a lényeget sulykolta belénk, de azt aztán nagyon keményen. És ez a lényeg az volt, hogy a műnek mindig kell va­lamit mondania, és nem enigmatikusan, hanem igenis konkrétan, a lényegre tapintva... ez a lehető legmagától érte­­tődőbb dolog, hiszen a grafika mindig is elkötelezett műfaj volt. A maiak kö­zül sokan öncélú formajátékokat mű­velnek, minden belső tartalom nélkül. Nem úgy általában a nonfiguratívok ellen van kifogásom, például ezt a most divatozó szuperrealizmust is szemfény­vesztésnek tartom... már tisztelet a ki­vételnek. — Mondj egy kivételt! — Például Nagy Géza. Nála nem ér­zem azt, mint sok más esetben, hogy a művész, vagyis hát inkább a kép létre­hozója, összehordott tücsk­öt-bogarat­­esernyőt-varrógépet-micsodát, csak úgy egy rakásra, s a nézőre bízza, hogy az egészből vagy részletekből kihámozzon valami mélyet, okosat, sokatmondót. Nem tagadom, a technikájuk csodála­tos, de a technika nem lehet öncél. Va­lahányszor valahol feltűnő bravúrt lá­tok, mindig arra gondolok, hogy vala­mi fontosabbnak a hiányát vélik ellep­lezni vele. Ha ez hiba, akkor ezt a „hi­bát“ is Kazár oltotta belém. Nemcsak képzőművészeti nyelvezetet adott ő ne­künk, hanem világnézetet is, mély hu­manizmust nevelt belénk, ő az életmű­vében soha nem alkudott meg, ebben példa volt számomra, és azt hiszem, az évfolyamtársaim számára is. — Főiskola után Bukarestbe helyez­tek, könyvkiadóhoz... — Ne is emlegesd. Akkor, látod, még én is elég komolytalan voltam. Úgy sajnálom azt az elpazarolt hat évet, a­­mikor nem dolgoztam, hanem pénzt kerestem. Most sem tudok annyit dol­gozni, amennyit szeretnék, az embert le­köti a család, két gyermek — no nem, ez álpanaszkodás, a család megérte, megéri. — Tehát úgy ítéled, hogy az a hat év nem számít. Akkor mit tekintsünk első sikerednek? — A legelsőnek? Azt, hogy az Utunk­hoz illusztrációkat vittem be, Nagy Im­re megnézte őket és az mondta, na­gyon határozottan: „ebben a fiúban mocorog valami“. De megtagadta volna önmagát, ha rögtön hozzá nem fűzi azt is: „vagy tehetség vagy kukac“. Persze, egy pillanatig sem hittem, hogy a ku­kacot komolyan gondolja, ő mindenki­hez így volt kedves. — Eddig inkább csak más művészek­ről beszéltél, legyen most szó valóban rólad. Abból, ahogyan a mások képeit nézed, arra kell következtetnem, hogy magad a tudatos alkotás híve vagy ... — Nem, nem, ez így nem igaz! Tel­jesen tudatos művészet nincsen, aki művész, azt mondja, hogy belőle hiány­zik az intuíció, az hazudik; vagy má­soknak, vagy magának. Tudod, miben vagyok én tudatos? Abban, hogy­ tuda­tosan kihasználom a plasztikai véletle­neket. Például, mikor ezt a műtermet megkaptam, az ablakok be voltak fest­ve fekete olajjal, hát nekifogtam leka­parni. Amint pattogzott, ránéztem az ablakra, éppen átsütött rajta a nap és olyan érdekes grafikai struktúra jött­ létre az egészből, hogy rögtön lekopí­­roztam, hátha lesz majd belőle vala­mi... — És lett? — Itt van ii, a Kőműves Kelemen­sorozat harmadik kompozíciója... nézd, milyen gyönyörű volt az az ab­lak! De arról volt szó, hogy a véletlent lehetetlen kiiktatni az alkotás folyama­tából, ahogyan egy rajzot sem ismétel­hetsz meg még egyszer ugyanúgy. Volt egy lovas kompozícióm, valaki kérte. Nem adhatom, mondtam, eladtam már. Akkor csináld meg még egyszer! Nagy nehezen rá is vett, de a második nem lett ugyanolyan. — Jobb? — Rosszabb. — Vajon miért? — Nyilván, mert azt akartam, hogy nagyon, hogy csak hasonlítson. Látod, ezzel nagyjából már definiáltam is az intuíciót, az intuíció fontosságát a mű­vészetben. De ezt minden művésznek a maga módján kell elvégeznie, már­mint hogy a szándékot és kivitelezést összhangba hozza. A véletlen minden­kinél más — az, hogy milyen véletlen történik velem, az én magam vagyok, s ebből meg a szán­dékomból lesz a mű, ami az enyém, senki más úgy nem tud­ná megcsinálni. Ebből láthatod, hogy miért nem szeretem az irányzatokat, a ma embere akarok lenni, de anélkül, hogy valamely művészi csoportosulás­hoz csatlakozzam. Mert egy módszert, az ötletek plasztikai kivetítését, egyszó­val egy divatos irányzatot valakinek először ki kellett találnia, az az övé, az ő maga — de ha így van, én őszintén már nem vallhatom a magaménak, egyszerűen képtelenség így hasonlítani valakire. S szerintem, aki erre nem jön rá, úgy illenék,, hogy legalább egy ki­csit restelkedjék... ,Az én vezérem bensőmből vezé­rel“ ? — Nem, nem! Ami a munkáimat a­­lapvetően meghatározza, az a népmű­vészet. Városon születtem, mindig is volt valami ellenérzésem azokkal szem­ben, akik szerint a népi, az csak istálló, surgyé, korona lehet — a városon is nép él, ugyanaz a nép ... mégis, van nekem egy „fogadott szülőföldem“, a gyergyószárhegyi hegy, mintha húzna magához az a táj. Ezt az érzést próbál­tam megfogalmazni a Forrás, a Kapu és a Lőrések sorozatban. Azt, hogy „ka­pu“, ne értsd félre, számomra nem az a cifra székely kapu érdekes, van ott még bőven igazi népi architektúra. Nekem Szárhegy azt jelenti, amit va­lahogy így mondana el az ember: bele­születik egy tájba, és ebben a szűkebb hazájában van egy kapu, amelyen kilép az életbe, a világba s miután átverekszi magát az ilyen-olyan buktatókon, u­­gyanazon a kapun viszik ki a temetőbe. Olyan nem létezik, hogy egy művész ne kötődjék a szülőföldjéhez és a né­péhez; nemcsak hogy a népének kell elmondania, ami mondandója van, de nem is mondhatna semmit nélküle. A művészi elszigetelődés, elefántcsontto­ronyba zárkózás öngyilkosság. — Sokat és könnyen dolgozó ember­nek tartanak... — Igen, azt mondják, hogy spontá­nul, gyorsan dolgozom, de ez csak a látszat. Utálom a rutint. Azért kell megdolgozni igazán, hogy ne legyen verejtékszagú a munka! Hogy a néző azt lássa: egy-kettőre, néhány vonal­ból készült a kép, s hogy ne is sejtse, mi temérdek munkába kerül az a köny­­nyedség, milyen nehéz volt megtalálni azt az egy-két vonalat, amelyek — leg­alábbis számomra — az egyedül lehet­ségesek sok ezer más vonal közül. És nem igaz, hogy ez a plasztikai nyelve­zet hermetikus. A vizuális nevelésben van még rengeteg tennivalónk, de azt látom a tanítványaimon, a friss szemű tizenéveseken, hogy értik, hogy kisila­­bizálják a jelrendszereket, a legnehe­zebbeknek tartottakat is. PALOTÁS DEZSŐ Aztán van egy kapu. Bardócz Lajos műtermében ■saaBaBBűmmat BARDÓCZ LAJOS Circus maximus I. Vasárnap délelőttönként ki-kime­­gyünk az állatkertbe, a Somostetőre, és a léggömb- meg fagylaltvásárlás után sorra vesszük a ketreceket, a majmokkal kezdjük, a tyúkokkal, ga­lambokkal, pávákkal, kutyákkal végez­zük, így haladunk a forró trópusoktól ismerősebb vidékek felé, hiszen tyúkot még városon is látni, ha nem másképp, hát kerítések hasadékán bekukucs­kálva. S kutyákat is: pompás példányo­kat sétáltatnak fiúk, lányok vagy fris­sen vasalt bácsik és nénik. De ott, az állatkertben minden egzotikusabb, még a kapirgáló tyúkok és a hepciás­­kodó kakasok is. Meg aztán van bő­ven valódi egzotikum is, lustán elhe­verő oroszlánok, izmait ropogtató fe­kete párduc, hegyes fülű hiúzok, kö­lyök kajmán és kölyök krokodilus, min­denféle ragadozó madarak, vaddisz­nók, medvék — „pulóvert“ viselő tibe­tiek is —, őzek, rókák és békésen sütkérező, de egy óvatlan pillanatban dinamitként a rácsig robbanó tigri­sek. Igaz is, milyen színű a tigris szeme, kérdezte annak idején a kislá­nyom, s mert nem találtunk rá választ a könyvekben sem, hát a következő vasárnap már határozott céllal men­tünk az állatkertbe: tigris-szeme-színét­­nézőbe. Sokáig ácsorogtunk a lánd­zsás végű vasakkal körbekerített tigris­tanya előtt, nem nagyon hederítettek ránk a fenevadak — milyen szép bunda lenne belőlük, sóhajtotta a múltkor férje karjába kapaszkodva egy elegáns fiatal nő —, de végül egyikük megszánta kíváncsi kislányomat, és odase­ MARKÓ BÉLA tolt a rácshoz, keskeny résű, mély tüzű sze­mét kétszer-háromszor ránk villantotta. Zöld a szeme a tigrisnek, ujjongtunk. Zöld bi­zony. Mint a haragos dzsungel, így hát ezzel is többet tudunk, mi­ért is járnánk az állat­kertbe, ha nem tudá­sért s tapasztalásért, és időnként megmerít­­ikezni a természet eme körbekerített, megszelídített, agresz­­szi­vitástól megfosztott, de a lát­ványosságokat jobb szuperprodukciók­hoz méltó montázstechnikával hal­mozó, fürdőkádnyi óceánjában........szi­vében néha elidőz­i a tigris és a sze­líd őz" — írta volt a költő. Hát itt is, a mi szívünkben is elidőznek, egymás mellett, jól láthatóan, már-már tapint­hatóan. De azért nem tanácsos kis fehér káposztalepke-ujjakkal — s még bütykös férfikézzel sem — a drót­háló vagy a rács körül kaparászni. Ekképpen oktatgatjuk gyermekeinket, a páva néha széttárja nekünk gyönyö­rű legyezőjét, így sé­tálgatunk s nézelő­dünk, még tabula rasa koruktól rendszeresen kihoztuk őket ide, ez a mi családi „zöld­­programunk", ha ép­pen nem kirándulunk, fürdünk, gombászunk, autót javítunk, uta­zunk, takarítunk, és te­hén is van itt, mert tényleg: ők a tejet csak alufóliával rosz­­szul ledugaszolt üveg­ből ismerik, lám, a vicclapok poénja beteljesedik. S az is igaz, hogy a gépkocsi márkákat már a hangjuktól megkülönböztetik. De a tabula rasa lassan teleíródik ezzel-azzal, a hiányok kiegészülnek, az egyensúly helyreáll, csak arra kellene vigyázni, hogy be ne maszatoljuk, be ne pacázzuk, ideges kézzel s ésszel itt-ott össze ne karcoljuk ezt a képzeletbeli fehérséget, ami­ azért talán mégsem patyolat, hozzák ők génjeikben már a sok-sok üzenetet: makacsságot, ko­­nokságot, dacot, lelkesedést és elke­­­seredést. A kisfiam, persze, a gépkocsi­márkáknál mégis jobban ismeri az állatokat, ha nem is máshonnan, hát könyvből s állatkertből, nemrég a te­lefonpalota mellett két furcsa madarat láttam, pettyesen szürkék voltak, mon­dom neki később, s rávágja: seregé­lyek. Nézzük a madaras könyvben, és tényleg. Seregélyek a telefonpalota tövében. Ilyen is van. De még régebb, még tabula rasaként, két-hároméves ikolában, járkálunk a kicsi sráccal az állatkertben, nézzük a rókákat, farka­sokat, őzeket, s kérdi tőlem. És az erdőben szabadon járnak-e a rókák? Igen, mondom. És a farkasok, azok is szabadon járnak? Azok is, és az őzek is? Az őzek is. Hát miért vannak az er­dőben kiengedve ezek az állatok? — fogalmazza nehézkesen az utolsó kér­dést. Valóban, miért is vannak kien­gedve, nézem hökkenten, majd döb­benten, s jól tudom, amit a tabula rasán bemaszatoltunk — állatkert-rács­­vas-gondtalan-tigrisélet-nézéssel —, nem lesz könnyű később kijavítani, pi­ros ceruzával aláhúzogatni. A tigri szeme 7 A HÉT 1984. június 21 ■ ■ ...........■ MŰVÉSZET

Next