A Hét, 1984 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1984-06-21 / 26. szám

A szebeni Művészetek Házában a népművészet ünnepe tart: az erdélyi festett bútor legszebb emlékeit gyűjtöt­ték össze ide a Bruckenthal-múzeum néprajzos szakemberei. Mintha valami mesevilágba szabadulna be a látogató: a XV—XVI. századi céhjelvényektől, céhládáktól kezdve követheti nyomon a színhasználat, a kompozíció, az orna­mentika és térbe helyezés fejlődését lá­dán, asztalon, szekrényen, saroktékán, széken, tálason, ágyon. A hasznosság s a szépség összefér és megéri a ráfordí­tott munkatöbbletet, még ha a munka­idő ez esetben nem nevezhető is „tár­sadalmilag szükségesnek . . .“ Vajon? Ha így, egybegyűjtve nézzük végig a román, a szász és a magyar díszítőmo­­tívumokkal festett bútorok háromszáz évét — mert lakásból, otthonokból származó bútor a kiállítás tanúsága szerint csak­ a XVII. században válik általánossá —, egy igényes, önmagára adó, emberi méltóságát a környezete szépítésével is alátámasztó társadalom képe tárul elénk, s nem a felsőbb osz­tályoké, hanem a dolgozóké, pa­rasztoké és városi iparosoké. A nagyurak bútorai már politúrosak, furnérosak, nemes fából valók lehet­tek ekkor. A dolgozó rétegek bútorát készítő asztalos a helyben található fa­anyaghoz folyamodik, maga kotyvaszt­ja a festéket is, ami mégsem veszíti el évszázadok múltán sem az erejét, jel­legét. A piros kivételével, amit a vágó­hídon gyűjtött vérből készítettek, föld­festékekkel dolgoztak errefelé. A virág­­minták évtizedről évtizedre finomod­nak, bonyolódnak, a motívumok gon­dos, szimmetrikus térbe helyezése egy­re pontosabb. A tizenkilencedik szá­zadban, főleg a végefelé a nagy­ipari készítményű, vegyi festékanya­gok már jobban emelik ki a bú­torfestő ízlését, ecsetjének finom vo­nalvezetését, de a motívumok ugyan­azok, az anyaghasználat ugyan­azt a hagyományt viszi tovább. És ha nem volna odaírva minden darabra, hogy honnét is való, a parasztbútort legalábbis nem tudnánk megkülönböz­tetni, hogy melyik származik német, melyik román és melyik magyar házból. A motívumok kézről kézre járnak, ugyanazok a stilizált rózsák, szegfűk, tulipánok, ugyanazok a csipke­rend­szerbe kacskaringózó indák, ugyanazok a pávaszemek és legyezőszerűen szét­terjedő háttér­szirmok váltakoznak a különféle szász vidékek, a Szeben kör­nyéki Mărgineni, vagy Kalotaszeg s a Székelyföld parasztbútorain. A deter­mináns vonás a közös szülőföldön ki­alakult közös igény az élet szebbé téte­lére: dolgos, szorgalmas, találékony és tehetséges, teremtő kezű emberek közös hagyománya, amit az oly sokfelé ágazó és változatos kölcsönös kapcsolatok alakítottak ilyen gazdaggá és egyete­mesen jellemzővé. Különleges darabjai a kiállításnak a városi szász polgárok XVIII. századi bútorai, melyek formában pontosan követik a barokk modellt, de nem a Bruekent,hal-palota bebútorozott ter­meinek nemes furnérjával, intarziáival, hanem a hagyományos módon pácolva­­festve, úgy, ahogy a helybéli mester megcsinálhatta. Kitűnő, részletes magyarázó szövegek és mintarajzok láthatók minden kiállí­tott bútordarab mellett. Kár, hogy nincs katalógus, ami mindezt összesí­­tené, megörökítené, annál is inkább, mert érdemes volna ezt is, mint a Bruckenthal több más időszaki kiállítá­sát, végigvinni az ország nagy kultúr­­központjain, a fővárost is beleértve. És kár, hogy egy olyan háromszáz éve megszakítás nélkül működő bútorfestő központ, mint a vargyasi, nem szerepel ezen a kiállításon a maga sajátosságá­val, mennyezet-kazettákkal, amelyek­nek a festését a helyi iskola termelési gyakorlatán is tanulják a serdülő gye­rekek.­­ HALÁSZ ANNA Erdélyi festett bútorok Ágytámla 1793-ból A gyalogos költő A napokban a temetőn keresztül ha­zasietve, az út jobb oldalán váratlanul megpillantottam Hobán Jenő, a korán elhunyt, és majdnem feledésbe merült, kiváló kolozsvári lírikus sírját, aki rövidre szabott élete során az emberi szeretet, a szerénység, a becsület, a kö­telességtudás és az állandó segíteni akarás megtestesítője volt. A következő pillanatban már tisztán visszaemlékeztem a harmincas évek elején Hobánnal folytatott érdekes ro­mán—magyar irodalmi eszmecseré­inkre, valamint a szóvirágmentes vers­fordítások kényes problémája körül felmerült véleményeinkre. Művelt és póztalan őszinteségű fiatal költő barátomat abban az időben, je­les munkái okán a romániai magyar költészet élenjárói közé lehetett sorolni. Az általam 1935-ben román nyelvre átültetett Kifáradt szavak című szép­séges meditációjának impuzumára töb­bek között a következő, nagyvonalú észrevételeit tartottam szükségesnek feljegyezni: „Egyesek szerint bármely irodalomban a költészet az, amely a legjobban ellenszegül az átültetések­nek. Ez tökéletesen igaz. De ugyanak­kor az is igaz, hogy a leghatásosabban a költészet képes és hivatott csökken­teni a távolságot és testvéri egyetértés­re bírni az embereket. Vagyis, metafo­rikusan kifejezve: a fordítások a tá­vollét jelenlétét is igazolják... Átülte­tésekről, illetve átköltésekről lévén tehát szó — folytatta meggyőző érve­léssel Hobán Jenő —, gondolok itt, ál­talában, egy autentikus, átfogó értékű, időszerű és nem holmi gondolati sze­génységet rejtegető, grandilokvens és színekben tobzódó költészet ismerte­tésére ...“ A magabiztos költő e megállapításá­ban szellemi alkotóerejének beszédes bizonyítékát éreztem. Távol az akkor is annyira elharapó­zott egocentrizmus mindennemű meg­nyilvánulásától, a lenyűgöző szerény­­ségű lírikus nemegyszer jelentette ki: „Névtelen gondolkodó akarok marad­ni! Minél kevesebbet szeretnék beszél­ni, és mindenkinek a megelégedésére, minél több hasznos és példamutató tet­tet véghez vinni.“ Ilyen írói teremtmény volt tehát Hobán Jenő, aki az aprólé­kos munkák elvégzésében is megtalál­ta kifáradt lelke számára a megnyug­tató gyógyírt. Hobán Jenőről, akinek 1965-ben be­következett halála óta 19. születésétől pedig 72 esztendő telt el, saját hibájukon kívül, a mai nemzedékek keveset tud­­­­nak vagy egyáltalán nem is hallottak róla. Következésképpen a vele össze­függő tudnivalók ismertetését szüksé­gesnek tartom. Hobán Jenő — akit 1935-ben Bartalis János és Zilahi Böske, az Ellenzék agilis és szimpatikus hivatalnoknője társaságában ismertem meg — 1912. május 9-én született a Brassó melletti Hosszúfaluban. Elemi iskoláját Foga­­rason, középiskolai tanulmányait pedig Brassóban végezte. A kolozsvári egye­tem jogi fakultásán 1935-ben szerzett diplomát. Szenvedélyes olvasó volt, a versírás már középiskolás korában foglalkoz­tatta. 1933 és 1942 között az Ellenzék és Esti lap szerkesztőségében tevé­kenykedett, s egész munkásságát vég­legesen a publicisztika és irodalmi al­kotás szolgálatába állította. A felsza­badulás után újságíró volt Kolozs­váron, majd 1949 májusától 1965-ig, amikor az élők sorából eltávozott, a helybeli Állami Magyar Színháznál működött mint irodalmi referens. Eb­ben a tisztségében, több mint másfél évtizedes munkával szakszerűen rendbe tette a színház 150 éves könyvtárának nagy értékű anyagát. Hobán Jenő első verseit és prózai írásait a Brassói Lapok, majd később a Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Igaz Szó, Utunk, Nagyváradi Napló és az Előre közölte. Számos kitűnő fordítása közül meg­említjük Caragiale Farsang, Camil Pe­­trescu Erős lelkek, Horia Lovinescu Mindenek fölött, Aurel Baranga Utazás Új-Kaledóniában, Lucia Demetrius Mai emberek, Arthur Miller Az utazó halála című művét. Hobán Jenő egyetlen, Megsiratnak de megbocsátanak előérzetes című verskötete kereken ötven évvel ezelőtt, 1934-ben jelent meg a kolozsvári Con­­cordia nyomdában. A gyalogos néze­lődik s dúdol című utolsó versét pe­dig 1965-ben, az Utunkban közölték. Elmélkedő és elégiás fuvallató költé­szetéből egy reprezentatív verseskönyv kiadásán Létay Lajos fáradozik. OCTAVIAN CIREAGU MŰVÉSZET Zűrzavartól látomásig Caragiale Marosvásárhelyet* (Folytatás az 5. oldalról) szó kerülne felül — menten paródiába váltanak, a teatralitás „elevenébe vágva". Fergeteges paródiáját játssza el, hogy egyebet ne említsek, Farkas Ibolya (Veto) és Györffy András (Chiriac) a romantikus drámák dagályos finaláléjának, amikor a „szerelemittas" hős, azaz Chiriac — való­jában ravasz számítással — szuronyos karabélyát vadul villogtatva öngyilkosság­gal fenyegetőzik. A rendező csak ritkán enged az öncélú ötleteknek (fiataloknál még bocsánatos vétek), mert annál szigorúbban szelektál és motivál. Nemcsak (kötelező módon) a szituációkat tisztázza, hanem fizikai cse­lekvést, mondjuk így, „cselekvési teret" biztosít szereplőinek, hogy jellemzésüket ezzel is teljesebbé tegye. Olyan akciókat kínál, melyek alájátszanak az író és ren­dező burkolatlan mondanivalójának, s amelyek a maguk eredetiségében sem hatnak „idegen test" gyanánt az előadás egységes jelrendszerében. (E tekintetben a szovjet Vahtangov—Mejerhold stb. te­remtette pszichofizikai iskola mai tanítvá­nyának bizonyul). Veta izgatott lelkiállapo­tát, példának okáért, a szerelmi civakodás közepette nyilvánvalóbbá teszik a fehér­neműmosás gépiességébe fojtott, dühöd­tem csapkodó mozdulatai. Éppígy Spi­ridon (Hunyadi László) „kulcslyuk-jelene­te" is kettős érteinket nyer. Veta és Chiriac békülését kilesve mondja el vádló mono­lógját, hogy ilyenformán a kisinas sunyi­ságát, cinizmusát, kirekesztettségét nyoma­­tékosítsa, akit kiszolgáltatott helyzete ta­nított meg „élelmesen" élni. Tompa Gábor a Caragiale-darab gro­teszk stílusjegyeinek (továbbá, Bulgakov és Mrozek szemléleti rokonságának­ szel­lemében népesítette be a politikai szatí­rák groteszk figuráival a színpadot. Nem a vígjátéki külsőségek, játéklelemények kényelmesebb szintjén reprodukálja a szöveget, hanem gondolatébresztő színpa­di akciók során át ítélkezik a múlt szá­zadvég korrupt társadalmi hierarchiája fö­lött. Caragiale élesre fent pallosával sújt le a demagóg zsurnalisztika, az anakro­nisztikus polgárőrség darabbeli képviselői­re. E célból értő és fogékony „csapatot" sikerült „összehoznia". Az előadás fő erővonalát, szemmel lát­hatólag, Vera és Chiriac házasságtörő kapcsolatának kiteljesítésében jelölte ki a rendező. (A korabeli álszent kritika felhör­dült a házasságtörés úgymond, „immorá­lis" jelenetének színreviteléért ) Serban Cioculescu szerint azon az elvi alapon, hogy „morálisabb" a tudott dolgok felett szemet hunyni, mint a nagyközönség előtt leleplezni őket.) A rendező szándéka nem véletlen: Caragiale korának legfenyege­tőbb jelenségét épp a jövőt képviselő bok­­­rossegéd elszánt karrierizmusában ismerte föl. Györffy András erőteljes alakításában, egy brutálisan törtető réteg erkölcsi gátlás­talansága, céltudatossága mutatkozik meg. Indulatos mozdulataiban a mindenre kész fikciók kíméletlensége munkál. Vétóval való „egészséges“ civakodásában valóságos mágneses mezőt teremt maga körül a két színész: elsöprő játékukban egyidejűleg modern karikatúrát rajzolnak Caragiale szatirikus figuráiról. Farkas Ibolya az el­múlt évek vitathatatlanul legjobb hazai Vera-alakításával lepett meg. Asszonyian álmatag­ élveteg, puhaléptű és doromboló, ám a szerelmében fölolvadó asszony-sze­rep tagadhatatlan szentimentalizmusát már groteszk színekkel parodizálja, „szen­vedő" altra mélyített hanghordozásában önirónia bújkál. Gondosan kimunkált karikatúra Tóth Tamás Szőrösszívű Titircája. A realista komikai eszközök közt válogatva, tőle szo­katlan gesztusokkal figurázza ki a fake­reskedő érzéketlenségét, otrombaságát, gárdakapitányi gangosságát, s a fel­szarvazott férj korlátoltságát. Titirca poli­tikai tudálékossága és primitivizmusa Za­lányi Gyulával való jelenetében válik ne­vetségessé. Első, terjengős jelenetében azonban a túlpoentírozás miatt dühödt férj ingerültsége egyhangúvá válik. Szer­vilis és bárdolatlan rendőrségi fogalmazót játszik Nae Ipingescu szerepében Zalányi Gyula. Felolvasása a Nemzet­ Hazafi Hangjából nemcsak a prefektus korlátolt politikai tájékozódását veszi villára, ha­nem a szöveg szellemes „alájátszásával“ az egész liberális mozgalom sajtóját is ki­pellengérezi. A szokatlan rendezői ötlet, miszerint a huszonéves Rica Venturiano szerepét Lo­­hinszky Loránddal játszatják el, máár ön­magában véve gondolati orientálódást jelent: a frázispufogtató újságíró az elő­adás groteszk jelrendszerének alfája és ómegája. Lohinszky ugyanis nem éri be a zavarosfejű fűzfapoéta karikírozásával, s a szoknya- és hozományvadász pukkedlis allűrjeit is csak a komikus cselek­ményszál biztosítására „játssza ki" — igazából, egy bizarr és meghatározatlan személyazonosságú, jelképes figurát tes­tesít meg, aki fekete köpönyegének és sö­tét szemüvegének „paravánja mögött", mintha a semmiből lépne elő, szoronga­­tóan és váratlanul, hogy a caragialei ko­mikus lelemény és egy kafkai vízió bra­vúros összekapcsolásával jócskán ösz­­szebonyolítsa a jelenlevők kisszerű életét. Hírhedt finálé-beszédével az egész levi­­tézlett álliberális világ konjunktúralovag­jává lényegül át, és tetőzi be a Zűrzava­ros éjszaka korszerű megfogalmazását. Az előadás egységesen groteszk, haj­lékonyan karikírozó hangvételéből saj­nos kirí mesterkéltségével Illyés Kinga Zi­­ta­ alakítása. Túlpoentírozói szövegrikoltá­sa, erőltetett hisztériázása egyhangúság­ba fúl; harsány „nekifutamodásai" nélkü­lözik azt a belső gördülékenységet, mely a korszerű vígjáték jellemfestéséhez el­engedhetetlen. Pedig a „magasabb kö­rök" után áhítozó, velejéig közönséges Zita nagyság hálás szerep lenne: fon­­dorlatossága, álszent finomkodása talán a többi figuránál is inkább csábít a gro­teszk parodizálásra ... Az előadás fóku­szába került nagyszerű alakításával Hu­nyadi László Spiridonja. A kiszolgáltatott inas állandó jelenlétével, ki-beszáguldo­­zásával mintegy áramkört teremt a színpa­di szereplők között. Felfogásában Spiri­don már minden hájjal megkent váromá­nyosa az üzleti életnek, aki pillanatnyilag még a ranglétra legalsó fokán védi ki gazdáig rugósait, de megvan már benne a kellő tapasztalat, romlottság és ciniz­mus is ahhoz, hogy idővel a nyomukba léphessen... így válik teljessé a caragia­lei „ördögi kör", hogy a dantei bűnösök torzképei fölött a szerző szelleméhez hí­ven ítélkezhessünk, egy ízig-vérig korsze­rű előadás elsöprő neveltetésével. METZ KATALIN 1984. június 21. A HÉT 6

Next