A Hét, 1984 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1984-06-21 / 26. szám
A szebeni Művészetek Házában a népművészet ünnepe tart: az erdélyi festett bútor legszebb emlékeit gyűjtötték össze ide a Bruckenthal-múzeum néprajzos szakemberei. Mintha valami mesevilágba szabadulna be a látogató: a XV—XVI. századi céhjelvényektől, céhládáktól kezdve követheti nyomon a színhasználat, a kompozíció, az ornamentika és térbe helyezés fejlődését ládán, asztalon, szekrényen, saroktékán, széken, tálason, ágyon. A hasznosság s a szépség összefér és megéri a ráfordított munkatöbbletet, még ha a munkaidő ez esetben nem nevezhető is „társadalmilag szükségesnek . . .“ Vajon? Ha így, egybegyűjtve nézzük végig a román, a szász és a magyar díszítőmotívumokkal festett bútorok háromszáz évét — mert lakásból, otthonokból származó bútor a kiállítás tanúsága szerint csak a XVII. században válik általánossá —, egy igényes, önmagára adó, emberi méltóságát a környezete szépítésével is alátámasztó társadalom képe tárul elénk, s nem a felsőbb osztályoké, hanem a dolgozóké, parasztoké és városi iparosoké. A nagyurak bútorai már politúrosak, furnérosak, nemes fából valók lehettek ekkor. A dolgozó rétegek bútorát készítő asztalos a helyben található faanyaghoz folyamodik, maga kotyvasztja a festéket is, ami mégsem veszíti el évszázadok múltán sem az erejét, jellegét. A piros kivételével, amit a vágóhídon gyűjtött vérből készítettek, földfestékekkel dolgoztak errefelé. A virágminták évtizedről évtizedre finomodnak, bonyolódnak, a motívumok gondos, szimmetrikus térbe helyezése egyre pontosabb. A tizenkilencedik században, főleg a végefelé a nagyipari készítményű, vegyi festékanyagok már jobban emelik ki a bútorfestő ízlését, ecsetjének finom vonalvezetését, de a motívumok ugyanazok, az anyaghasználat ugyanazt a hagyományt viszi tovább. És ha nem volna odaírva minden darabra, hogy honnét is való, a parasztbútort legalábbis nem tudnánk megkülönböztetni, hogy melyik származik német, melyik román és melyik magyar házból. A motívumok kézről kézre járnak, ugyanazok a stilizált rózsák, szegfűk, tulipánok, ugyanazok a csipkerendszerbe kacskaringózó indák, ugyanazok a pávaszemek és legyezőszerűen szétterjedő háttérszirmok váltakoznak a különféle szász vidékek, a Szeben környéki Mărgineni, vagy Kalotaszeg s a Székelyföld parasztbútorain. A determináns vonás a közös szülőföldön kialakult közös igény az élet szebbé tételére: dolgos, szorgalmas, találékony és tehetséges, teremtő kezű emberek közös hagyománya, amit az oly sokfelé ágazó és változatos kölcsönös kapcsolatok alakítottak ilyen gazdaggá és egyetemesen jellemzővé. Különleges darabjai a kiállításnak a városi szász polgárok XVIII. századi bútorai, melyek formában pontosan követik a barokk modellt, de nem a Bruekent,hal-palota bebútorozott termeinek nemes furnérjával, intarziáival, hanem a hagyományos módon pácolvafestve, úgy, ahogy a helybéli mester megcsinálhatta. Kitűnő, részletes magyarázó szövegek és mintarajzok láthatók minden kiállított bútordarab mellett. Kár, hogy nincs katalógus, ami mindezt összesítené, megörökítené, annál is inkább, mert érdemes volna ezt is, mint a Bruckenthal több más időszaki kiállítását, végigvinni az ország nagy kultúrközpontjain, a fővárost is beleértve. És kár, hogy egy olyan háromszáz éve megszakítás nélkül működő bútorfestő központ, mint a vargyasi, nem szerepel ezen a kiállításon a maga sajátosságával, mennyezet-kazettákkal, amelyeknek a festését a helyi iskola termelési gyakorlatán is tanulják a serdülő gyerekek. HALÁSZ ANNA Erdélyi festett bútorok Ágytámla 1793-ból A gyalogos költő A napokban a temetőn keresztül hazasietve, az út jobb oldalán váratlanul megpillantottam Hobán Jenő, a korán elhunyt, és majdnem feledésbe merült, kiváló kolozsvári lírikus sírját, aki rövidre szabott élete során az emberi szeretet, a szerénység, a becsület, a kötelességtudás és az állandó segíteni akarás megtestesítője volt. A következő pillanatban már tisztán visszaemlékeztem a harmincas évek elején Hobánnal folytatott érdekes román—magyar irodalmi eszmecseréinkre, valamint a szóvirágmentes versfordítások kényes problémája körül felmerült véleményeinkre. Művelt és póztalan őszinteségű fiatal költő barátomat abban az időben, jeles munkái okán a romániai magyar költészet élenjárói közé lehetett sorolni. Az általam 1935-ben román nyelvre átültetett Kifáradt szavak című szépséges meditációjának impuzumára többek között a következő, nagyvonalú észrevételeit tartottam szükségesnek feljegyezni: „Egyesek szerint bármely irodalomban a költészet az, amely a legjobban ellenszegül az átültetéseknek. Ez tökéletesen igaz. De ugyanakkor az is igaz, hogy a leghatásosabban a költészet képes és hivatott csökkenteni a távolságot és testvéri egyetértésre bírni az embereket. Vagyis, metaforikusan kifejezve: a fordítások a távollét jelenlétét is igazolják... Átültetésekről, illetve átköltésekről lévén tehát szó — folytatta meggyőző érveléssel Hobán Jenő —, gondolok itt, általában, egy autentikus, átfogó értékű, időszerű és nem holmi gondolati szegénységet rejtegető, grandilokvens és színekben tobzódó költészet ismertetésére ...“ A magabiztos költő e megállapításában szellemi alkotóerejének beszédes bizonyítékát éreztem. Távol az akkor is annyira elharapózott egocentrizmus mindennemű megnyilvánulásától, a lenyűgöző szerénységű lírikus nemegyszer jelentette ki: „Névtelen gondolkodó akarok maradni! Minél kevesebbet szeretnék beszélni, és mindenkinek a megelégedésére, minél több hasznos és példamutató tettet véghez vinni.“ Ilyen írói teremtmény volt tehát Hobán Jenő, aki az aprólékos munkák elvégzésében is megtalálta kifáradt lelke számára a megnyugtató gyógyírt. Hobán Jenőről, akinek 1965-ben bekövetkezett halála óta 19. születésétől pedig 72 esztendő telt el, saját hibájukon kívül, a mai nemzedékek keveset tudnak vagy egyáltalán nem is hallottak róla. Következésképpen a vele összefüggő tudnivalók ismertetését szükségesnek tartom. Hobán Jenő — akit 1935-ben Bartalis János és Zilahi Böske, az Ellenzék agilis és szimpatikus hivatalnoknője társaságában ismertem meg — 1912. május 9-én született a Brassó melletti Hosszúfaluban. Elemi iskoláját Fogarason, középiskolai tanulmányait pedig Brassóban végezte. A kolozsvári egyetem jogi fakultásán 1935-ben szerzett diplomát. Szenvedélyes olvasó volt, a versírás már középiskolás korában foglalkoztatta. 1933 és 1942 között az Ellenzék és Esti lap szerkesztőségében tevékenykedett, s egész munkásságát véglegesen a publicisztika és irodalmi alkotás szolgálatába állította. A felszabadulás után újságíró volt Kolozsváron, majd 1949 májusától 1965-ig, amikor az élők sorából eltávozott, a helybeli Állami Magyar Színháznál működött mint irodalmi referens. Ebben a tisztségében, több mint másfél évtizedes munkával szakszerűen rendbe tette a színház 150 éves könyvtárának nagy értékű anyagát. Hobán Jenő első verseit és prózai írásait a Brassói Lapok, majd később a Pásztortűz, Erdélyi Helikon, Igaz Szó, Utunk, Nagyváradi Napló és az Előre közölte. Számos kitűnő fordítása közül megemlítjük Caragiale Farsang, Camil Petrescu Erős lelkek, Horia Lovinescu Mindenek fölött, Aurel Baranga Utazás Új-Kaledóniában, Lucia Demetrius Mai emberek, Arthur Miller Az utazó halála című művét. Hobán Jenő egyetlen, Megsiratnak de megbocsátanak előérzetes című verskötete kereken ötven évvel ezelőtt, 1934-ben jelent meg a kolozsvári Concordia nyomdában. A gyalogos nézelődik s dúdol című utolsó versét pedig 1965-ben, az Utunkban közölték. Elmélkedő és elégiás fuvallató költészetéből egy reprezentatív verseskönyv kiadásán Létay Lajos fáradozik. OCTAVIAN CIREAGU MŰVÉSZET Zűrzavartól látomásig Caragiale Marosvásárhelyet* (Folytatás az 5. oldalról) szó kerülne felül — menten paródiába váltanak, a teatralitás „elevenébe vágva". Fergeteges paródiáját játssza el, hogy egyebet ne említsek, Farkas Ibolya (Veto) és Györffy András (Chiriac) a romantikus drámák dagályos finaláléjának, amikor a „szerelemittas" hős, azaz Chiriac — valójában ravasz számítással — szuronyos karabélyát vadul villogtatva öngyilkossággal fenyegetőzik. A rendező csak ritkán enged az öncélú ötleteknek (fiataloknál még bocsánatos vétek), mert annál szigorúbban szelektál és motivál. Nemcsak (kötelező módon) a szituációkat tisztázza, hanem fizikai cselekvést, mondjuk így, „cselekvési teret" biztosít szereplőinek, hogy jellemzésüket ezzel is teljesebbé tegye. Olyan akciókat kínál, melyek alájátszanak az író és rendező burkolatlan mondanivalójának, s amelyek a maguk eredetiségében sem hatnak „idegen test" gyanánt az előadás egységes jelrendszerében. (E tekintetben a szovjet Vahtangov—Mejerhold stb. teremtette pszichofizikai iskola mai tanítványának bizonyul). Veta izgatott lelkiállapotát, példának okáért, a szerelmi civakodás közepette nyilvánvalóbbá teszik a fehérneműmosás gépiességébe fojtott, dühödtem csapkodó mozdulatai. Éppígy Spiridon (Hunyadi László) „kulcslyuk-jelenete" is kettős érteinket nyer. Veta és Chiriac békülését kilesve mondja el vádló monológját, hogy ilyenformán a kisinas sunyiságát, cinizmusát, kirekesztettségét nyomatékosítsa, akit kiszolgáltatott helyzete tanított meg „élelmesen" élni. Tompa Gábor a Caragiale-darab groteszk stílusjegyeinek (továbbá, Bulgakov és Mrozek szemléleti rokonságának szellemében népesítette be a politikai szatírák groteszk figuráival a színpadot. Nem a vígjátéki külsőségek, játéklelemények kényelmesebb szintjén reprodukálja a szöveget, hanem gondolatébresztő színpadi akciók során át ítélkezik a múlt századvég korrupt társadalmi hierarchiája fölött. Caragiale élesre fent pallosával sújt le a demagóg zsurnalisztika, az anakronisztikus polgárőrség darabbeli képviselőire. E célból értő és fogékony „csapatot" sikerült „összehoznia". Az előadás fő erővonalát, szemmel láthatólag, Vera és Chiriac házasságtörő kapcsolatának kiteljesítésében jelölte ki a rendező. (A korabeli álszent kritika felhördült a házasságtörés úgymond, „immorális" jelenetének színreviteléért ) Serban Cioculescu szerint azon az elvi alapon, hogy „morálisabb" a tudott dolgok felett szemet hunyni, mint a nagyközönség előtt leleplezni őket.) A rendező szándéka nem véletlen: Caragiale korának legfenyegetőbb jelenségét épp a jövőt képviselő bokrossegéd elszánt karrierizmusában ismerte föl. Györffy András erőteljes alakításában, egy brutálisan törtető réteg erkölcsi gátlástalansága, céltudatossága mutatkozik meg. Indulatos mozdulataiban a mindenre kész fikciók kíméletlensége munkál. Vétóval való „egészséges“ civakodásában valóságos mágneses mezőt teremt maga körül a két színész: elsöprő játékukban egyidejűleg modern karikatúrát rajzolnak Caragiale szatirikus figuráiról. Farkas Ibolya az elmúlt évek vitathatatlanul legjobb hazai Vera-alakításával lepett meg. Asszonyian álmatag élveteg, puhaléptű és doromboló, ám a szerelmében fölolvadó asszony-szerep tagadhatatlan szentimentalizmusát már groteszk színekkel parodizálja, „szenvedő" altra mélyített hanghordozásában önirónia bújkál. Gondosan kimunkált karikatúra Tóth Tamás Szőrösszívű Titircája. A realista komikai eszközök közt válogatva, tőle szokatlan gesztusokkal figurázza ki a fakereskedő érzéketlenségét, otrombaságát, gárdakapitányi gangosságát, s a felszarvazott férj korlátoltságát. Titirca politikai tudálékossága és primitivizmusa Zalányi Gyulával való jelenetében válik nevetségessé. Első, terjengős jelenetében azonban a túlpoentírozás miatt dühödt férj ingerültsége egyhangúvá válik. Szervilis és bárdolatlan rendőrségi fogalmazót játszik Nae Ipingescu szerepében Zalányi Gyula. Felolvasása a Nemzet Hazafi Hangjából nemcsak a prefektus korlátolt politikai tájékozódását veszi villára, hanem a szöveg szellemes „alájátszásával“ az egész liberális mozgalom sajtóját is kipellengérezi. A szokatlan rendezői ötlet, miszerint a huszonéves Rica Venturiano szerepét Lohinszky Loránddal játszatják el, máár önmagában véve gondolati orientálódást jelent: a frázispufogtató újságíró az előadás groteszk jelrendszerének alfája és ómegája. Lohinszky ugyanis nem éri be a zavarosfejű fűzfapoéta karikírozásával, s a szoknya- és hozományvadász pukkedlis allűrjeit is csak a komikus cselekményszál biztosítására „játssza ki" — igazából, egy bizarr és meghatározatlan személyazonosságú, jelképes figurát testesít meg, aki fekete köpönyegének és sötét szemüvegének „paravánja mögött", mintha a semmiből lépne elő, szorongatóan és váratlanul, hogy a caragialei komikus lelemény és egy kafkai vízió bravúros összekapcsolásával jócskán öszszebonyolítsa a jelenlevők kisszerű életét. Hírhedt finálé-beszédével az egész levitézlett álliberális világ konjunktúralovagjává lényegül át, és tetőzi be a Zűrzavaros éjszaka korszerű megfogalmazását. Az előadás egységesen groteszk, hajlékonyan karikírozó hangvételéből sajnos kirí mesterkéltségével Illyés Kinga Zita alakítása. Túlpoentírozói szövegrikoltása, erőltetett hisztériázása egyhangúságba fúl; harsány „nekifutamodásai" nélkülözik azt a belső gördülékenységet, mely a korszerű vígjáték jellemfestéséhez elengedhetetlen. Pedig a „magasabb körök" után áhítozó, velejéig közönséges Zita nagyság hálás szerep lenne: fondorlatossága, álszent finomkodása talán a többi figuránál is inkább csábít a groteszk parodizálásra ... Az előadás fókuszába került nagyszerű alakításával Hunyadi László Spiridonja. A kiszolgáltatott inas állandó jelenlétével, ki-beszáguldozásával mintegy áramkört teremt a színpadi szereplők között. Felfogásában Spiridon már minden hájjal megkent várományosa az üzleti életnek, aki pillanatnyilag még a ranglétra legalsó fokán védi ki gazdáig rugósait, de megvan már benne a kellő tapasztalat, romlottság és cinizmus is ahhoz, hogy idővel a nyomukba léphessen... így válik teljessé a caragialei „ördögi kör", hogy a dantei bűnösök torzképei fölött a szerző szelleméhez híven ítélkezhessünk, egy ízig-vérig korszerű előadás elsöprő neveltetésével. METZ KATALIN 1984. június 21. A HÉT 6