A Hét, 1985 (16. évfolyam, 1-52. szám)
1985-11-07 / 46. szám
MAROSVÁSÁRHELYI SZÍNHÁZI ESTÉK Amit akartok ? Több mint száz évvel ezelőtt Péterfy Jenő, a nagy tudású és kivételesen érzékeny kritikus, Shakespeare Vízkeresztjének bemutatójáról írva, nosztalgikusan eltűnődött a szellem geográfiájának mozgásain: „Szigetek vesznek, tartományok tűnnek el, és sok emberhez az események híte el sem jut. Alig néhányan tudják, hogy voltak és nincsenek. Hova lettek az ardennes-i erdők, Prospero szigete, a csodás Illíria? Az emberek képzelmében alig van már nyomuk, pedig ott egyszer a költészet napja fényesen ragyogott. Ma a nagy városok világa lebeg előttük, jobban tudjuk a geográfiát és kevésbé csapongó a képzelmünk." Ami a világszínpadot illeti, a jelzés előrelátóan találó, a világot jelentő deszkákon azonban, talán éppen ezért, a szellem, a művészet önvédelmi gesztusaként, biztatóbb a helyzet. Shakespeare tartományainak életerejéről mindenfelől jó hírek érkeznek. Itt, Bukarestben pedig a néző ebben az évadban felkeresheti az ardennes-i erdőt (Ahogy tetszik — Nottara Színház), az illyriai tengerpartot (Vízkereszt — Nemzeti Színház), miközben az Icoanei-kert Stúdiószínpadán még visszhangzik a szférák Prospero szigetén honos zenéje és Calibán rikácsolása is (Vihar), a tragédiák komor költészetének övezetéről (III. Richárd — Kis Színház és, előkészületben, Hamlet — Bulandra Színház) nem is szólva. Igaz, az árnyas erdőben, a gondozott ligetben és a varázsos szigeten a költészet fényesen ragyogó napja alatt, mintha erősebben kontúrozódnának az árnyékok — úgy tűnik, a századkörnyezetszennyeződése még a tündértartományokban is kormozza a légkört, előhívja, sűríti az amúgy is benne szállongó fekete szemcséket. A bukaresti színpadok Shakespeare-kínálatának gazdagságát bármely színházi központ megirigyelhetné és a vidéki társulatok műsorrendjén is növekvő arányban szerepelnek az örök kortárs művei. A marosvásárhelyi magyar tagozat évadnyitó bemutatója — Vízkereszt vagy amit akartok — tehát egy szélesebb ölelésű színházi jelenség színképébe illeszkedik, természetesen sajátos árnyalatokkal. Az előadás színes és lendületes, mozgalmas és ötletes, vonzó és játékos. A rendező, Kincses Elemér a mű költészetét Antik indulatok és modern életérzés keresztezi egymást a kortárs drámaíró, az amerikai Edward Aibee színpadán. Mi több, az ősi rituálétól ellesett fojtott ösztönök robbanó felszínre törése. Szunnyadó tudattartalmak kerülnek napvilágra, hogy írójuk a legkorszerűbb lélekrajzot nyújtsa. Az esendő emberről, aki farkasszemet néz nyomasztó sorsával. A társas magánnyal. Az antik tragédia oknyomozó, múltidéző technikáját, katartikus sokkhatását meg a modern lélektani dráma jellem-lebontó elemzését hasznosítja a szerző. Nem félünk a farkastól című drámájának modernsége csakugyan paradox. A hagyományos drámaépítkezés törvényeit s az Artaud-i kiáltvány „kegyetlen“ módszerét párosítja, mi-és főleg derűjét kívánja maradéktalanul érvényesíteni. Nem tudhatom, ismeri-e Péterfy Jenő idézett, százesztendősen is friss esszéjét, szellemét azonban láthatóan magáénak vallja: „Mert sehol sem ragyogóbb Shakespeare képzelme, mint vígjátékaiban; elrejti mélységeit, mintha csak a költői mosoly, a vidám humor hazájában volna otthonos." „Tóbiás úrfi boroskancsója és Orsina herceg szerelmi lantja" ebben az előadásban is „megférnek egymás mellett". Sőt, a szerelmi lant körüli bonyodalmak színpadi megjelenítésének stiláris hangszerelésében is a komikum, a vaskos humor dominál. A rendezés a félreértések, a félreismerések láncolatára építi a játékot, beleértve az érzelmek félreismeréséből származó zűrzavart is. A felszabadult vidámság uralkodik a színpadon, mindenfajta hamisság pórul jár, nevetségessé válik. A színészek kivételes játékkedvvel és hatásosan értékesítik a hálás lehetőségeket. Ferenczy István hercege emelkedetten szenveteg, mesterségesen gerjeszti önmagába a szerelmet és pátyolhatja a viszonzatlan érzelem sajgását. Szilágyi Enikő (Viola) lányként és fiúként egyaránt bájos, temperamentumos, megejtően vonzó, magával ragadóan szeleburdi és leleményes egyszerre. Ádám Erzsébet (Olivia) a megjelenés dekorativitásához kimunkált játékot és komikum-érzéket társít. Mózes Erzsébet (Mária) talpraesett, életvidám és ravasz nőszemély, Györffy András (Antonio) harsányan marcona, Zalányi Gyula (Sebastian) megbízhatóan alkalmazkodik a szédítő ütemben változó helyzetekhez. Azok a jelenetek, amelyekben három olyan színészegyéniség Félünk-e a farkastól? kor a lélek legmélyére hatol, hogy a látszatra bűntelen szereplők múltjának bűneit felszínre hozhassa. Az élveboncolás könyörtelen precizitásával. Az írói „beavatkozás“, meg kell vallanunk, szokatlanul drasztikus. A képmutatásban és megalkuvásban vétkesnek bizó-komédiázik együtt, Shakespeare világát újjáteremtve a színpadon, mint Csorba András (Nemes Böffen Tóbiás), Lohinszky Loránd (Bohóc) és Tarr László (Nemes Keszeg András), ünnepi pillanatok a néző számára. Kemény Árpád díszletei és jelmezei színpadismeretről, képzelőerőről és jellemző készségről egyaránt tanúskodnak. Kincses Elemér rendezői törekvése összhangban van a vígjáték jellegével. Shakespeare a Vízkeresztet valószínűleg 1600-ban írta, közvetlenül az Ahogy tetszik után, és — amint ezt a cím is sugallja — farsangi játéknak szánta. A szokottnál is többet hasznosított ismert és népszerű históriák cselekményelemeiből, sőt, saját előző műveinek bevált mozzanataiból is, mindezt költői képzeletének és színpadi tapasztalatainak művészi leleményével egységesítve. A rendező hű maradt a darab szövegéhez, ami a Shakespeare-művek színrevitelének mai gyakorlatában elég ritka. Egyetlen lényeges változtatása, Fábián (Olivia szolgája) szerepét-szövegét beolvasztotta a Bohócéba. Ez a — nem előzmény nélküli — megoldás nemcsak gyakorította a Bohóc jelenéseit a színpadon, hanem — Lohinszky Loránd átgondolt szerepformálásának és színészi egyéniségének kisugárzásaként — meg is növelte a Shakespeare-színpad fanyar bölcsének súlyát és jelentésességét. Szövegei és jelenései, mintegy ellenpontozással jelzik, hogy a shakespeare-i mű világában (Folytatása a 6. oldalon) GÁLFALVI ZSOLT nyúló szereplőket drámai „gyehenna“tüzére veti, hogy a fekete humorral átitatott, szellemes-kíméletlen párbeszédes „purgatóriumot“ átvészelve, a finálé során már megtisztulva magasodjanak föl.. . Kezdetben gyanútlan közönsége pedig, hol elutasítással, hol egyre fokozódó együttérzéssel követi hőseinek szélsőséges érzelmi hányattatását. Elképzelhető hát, hogy huszonöt évvel korábban, milyen vihart kavartak az Off-Broadway-en a fiatal Aibee színművei. Saját bevallása szerint, „a közönség fölkelt, kisétált a nézőtérről és becsmérelni kezdte a színészeket: «■hogy merészelnek így beszélni, hogy merik ezt művelni, hogy mernek sértegetni engem!?« ... De ha két lehetőség van: hatással vagyunk-e vagy sem a nézőkre, én nem bánom, szeretnek vagy gyűlölnek, csak közönyösek ne maradjanak.“ (Plays and Players, 1964 márciusi interjú). De Albee-nak nem volt oka az aggodalomra: a Nem félünk a farkastól ma is világszerte telt házakat vonz. S a közönséget ma is szíven üti az író kíméletlen őszintesége. A marosvásárhelyi Színművészeti Főiskola előadásában, a két „felnőtt“ színész, Lohinszky Loránd (tanár) és Farkas Ibolya (mint vendég) valóságos rituáléját játssza végig a két főszereplő kálváriájának, lelki megtisztulásának. A lelkükre kérgesedett cinizmus álarca percről percre hámlik le a borzongó néző előtt. Pengeéles replikák hasítanak a levegőbe, egyre fokozódó intenzitással. Érzelmi kitöréseik a szatírától a paroxizmusig jutnak el. Mondhatni, késhegyen táncol mind a két házaspár megtestesítője. S a fiatalok, Szász Anna (IV. éves) meg Sebesi Karén Attila (III. éves) alig maradnak el e bravúros játszmában. Csak amenynyire a tapasztalatuk hiányzik, mert a tehetségük, színészi fogékonyságuk meglepően érett teljesítményt fogan. Mint ahogyan, a másik szereposztásban, a vendégszereplő Bölöni Zakariás Klára és Győrffy András is nagyszerű csapattá egészíti ki a négyszemélyes dráma szereplőgárdáját. Mircea Corninteanu rendezésében pedig a marosvásárhelyi színházi évad kimagasló előadásának tapsolhattunk: a dráma merész újrafogalmazásának, s a legmagasabb fokon izzó színészi játéknak. „Rituálé“ kifejezéssel illettem a szereplők Canossa-járását. Nemcsak az Albee-darab keltette asszociációk, hanem a rendezés szuggesztív eszközhasználata miatt is. A lélek mélyén szunnyadó tudattartalom — a látszatmagatartás álarca mögül — a testi kifejező erő szokatlanul „beszédes“ alkalmazásával kerül felszínre. A színészek, személyiség-lebontó és jellemépítő készségük jóvoltából maximális fogékonysággal gyúrják elevenné a bonyolult figurákat. Csaknem érezni, amint a szövegbe (s a rendezésbe) vetett hit fölfokozza játékkedvüket, atmoszférateremtő erejüket. A néma mozdulatlanságtól a tomboló tébolyig játsszák el a valósággal való szembesülés valahány megrázkódtatását. Amint saját létük és együttlétük omladékain vethetnek pillantást kicsinyes acsarkodásokkal terhelt múltjukra, hazug illúzióik szertefoszlására, s a jövő remélt harmóniájára, kései egymásra találásukra. Csönd és vészterhes viharzás pusztít váltakozva a színen, oldás és feszültség mesteri ellentétezése révén. Alighanem maga Aibee is érezte a tragikum XX. századi „inflációjának“ képtelenségét, amikor műveinek alaptónusává a groteszk hangvételt tette. Corninteanu rádupláz az író eredeti fekete humorára: jelenetek során át hozza „tótágas helyzetbe“ a színészek közelképeit. Mircea Corninteanu, szemmel láthatólag, nem a látványelemek, a rendezői „trükkök“ bevetésével kívánja Albee vízióját kiteljesíteni, hanem a szereplők fizikai-szellemi adottságainak mozgósításával. Való igaz, nem kis terhelést ró színészei vállára. Ráadásul a Stúdió-terem kis létszámú közönsége előtt, a nézőtől karnyújtásnyira kell a szereplőknek „álorcáikat“ elfogadtatniuk. Pergő-kergetőző replikázásukat az indulattá hevülő gondolat izzítja, Aibee szövegének mesteri interpretálása. Lohinszky Loránd és Farkas Ibolya, minden bizonnyal, pályájának csúcsára jutott föl, nagyívű, tartalmas, színgazdag alakításával, figurateremtő ihletettségével. Kettejük játéka életreszóló útravalót jelent pályakezdő diákpartnereik számára. Sebesi Karén Attila, korát meghazudtoló biztonsággal teremti meg Nick (fölfogásában) kissé már talányos portréját. Szász Anna drámai erővel érzékelteti, mint szalad ki Honey lába alól az egyre ingoványosabb talaj, s bizonytalanodik el szilárdnak vélt házassága — de, természetszerűen, sokat kell még merevségéből oldódnia. Bölöni Zakariás Klára, aki Honey italos tétovaságát nőiesen ringó, bizonytalan gesztusokkal teszi vonzóvá, színésznői pályája legkomplexebb szerepét alkotta meg. Győrffy András már némi egyszerűsítéssel közelített Nick alakjához: darabos-bárdolatlan egyetemi tanárt formál. Nagy gonddal dolgozta ki a rendező a színészek mozgáskarakterét. Farkas Ibolya kéjesen kacér taglejtései Martha telivér asszonyiságára vallanak, de nem riad vissza a közönségesen követelőző nő elszánt mozdulataitól sem. Lohinszky a megviselt George kompenzáló kitöréseit a „morálisan“ magába roskadt férfi ernyedtségével, majd fékevesztett indulataival nyomatékosítja. Győrffy András durvább faragású „fickót“ teremt Nick elszántságának jelzésére, míg Sebesi rafináltabb, kiműveltebb taktikázás mögé rejti az ambiciózus biológus érvényesülési szándékait. Mindent összevetve, a szereposztás mindkét „kvartettjének“ egyéni színek-zamatok árnyalta csapatjátéka lenyűgöző előadást fogan. Papp Judit és Kemény Árpád jól szerkesztett térkiképzése a Stúdió-terem sajátos játékterét kamatoztatja. A bárpult meg a karzatszerűen fölfutó belső lépcső jelképes járuléka is a színpadképnek, míg a hatalmas, ormótlan ülőgarnitúra vidékies durvaságával korántsem kelt jóléti berendezésre valló képzeteket. Híján van a hangulati nyomatéknak. Az is igaz, hogy a nagy feszültségű játék ritmusa a nézőt — a kritikai észrevételektől messzire sodorja. A nézőt, aki a finálé nyomán, Aibee szellemében, maga is megtisztultan sóhajt föl, nem félünk a farkastól, a magány oldalától. METZ KATALIN Farkas Ibolya és Sebes! Karen Attila Shakespeare: Vízkereszt. Tarr László, Lohinszky Loránd és Csorba András DARABONT LILI felvétele " A HÉT 1985. november 7. "SZÍNHÁZ