A Hét, 1988 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1988-06-23 / 26. szám

Egy muzsikáló város ünnepnapjai Tíz nap alatt tizenegy zenei esemény részesei voltunk a Mures megyei Szocia­lista Művelődési és Nevelési Bizottság, az Állami Filharmónia és a Zeneszerzők Szö­vetsége helyi fiókja jóvoltából. Az orosz­lánrészt a XVIII. Zenei Napok lebonyolí­tásában természetesen a Filharmónia (igazgató: Valeriu Maior) vállalta magára. A hangversenysorozaton harminchét vokál-szimfonikus, szimfonikus és kama­ramű hangzott el, ezekhez járult még egy dzsesszkoncert és a balett-est. Első nap: (május 17.) A Kultúrpalota csodálatos szépségű nagyterme kicsinek bizonyult a zenebarátok számára. Az ün­nepélyes megnyitó után Dumitru Capo­­ianu Echinochiu (Napéjegyenlőség) című vokál-szimfonikus műve hangzott el. A karmester Szalmán Lóránt volt. A mű kissé hosszú, de vannak magával ragadó részei. Külön ki kell emelnem Molnár Tünde egészen rendkívüli orgonajátékát, amely az igazi zenei élmény volt. A kó­rus betanítása Dumitru Buzoianu karnagy munkáját dicséri. Szalmán Lóránt — mint mindig — a kortárs művek elhivatott tolmácsolójának bizonyult. Az est fénypontja Nyikolaj Szűk szovjet zongoraművész szereplése volt, Bartók II. zongoraversenyét adta elő. A rendkívül nehéz mű megszólaltatásában a szólistával egyenértékű partnernek bi­zonyult a zenekar. Szűk szuverén ura a zongorának, Bartók­ interpretációja a hi­telesség erejével hatott. Az est műsorán szerepelt még George Gershwin Kék rapszódiája, amelyet Szűk tüneményesen játszott. Befejezésül Ravel Boleróját adta elő a zenekar, osztatlan sikerrel. Nagyon szép este volt. Második nap: (a helyi zeneszerzők és előadóművészek kamaraversenye). Első­nek Hencz József Három népdal-feldolgo­zását hallottuk. A rendkívül ízléses, érzé­keny és eredeti művet Marton Irén mez­zoszoprán énekesnő és Molnár Tünde or­gonaművésznő magas művészi színvona­lon tolmácsolta. Dumitru Buzoianu há­rom Blaga-dalát Carmen Stancu szoprán­énekesnő adta elő Carmen Mihăescu zongorakíséretével. Tehetséggel megírt da­lok. Az elsőműves Ovidiu Atanasiu gi­táros saját szerzeményét mutatta be. Iga­zán meggyőzően szerepelt: Benkő Gyula XII. osztályos tanuló mélyhegedűn, vala­mint Codruta Condrut és Carmen Mi­­haescu zongoraművész. Rám ifj. Csíky Boldizsár, a cluj-napoca­i Zenekonzerva­tórium I. éves zongoraszakos növendéke tette a legnagyobb hatást biztos, érzékeny, kimunkált zongorázásával. Elhangzott még e sorok írójának Cseresznyéskert című szín­padi szvitje, Miklós András kitűnő ve­zényletével, koncerttermi ősbemutatóként. Harag György emlékének ajánlottam a művet. Harmadik nap: Dr. Robert Roubos (USA) orgonaműsora. Stílusa érett, forma­érzéke kiművelt, gazdag. Műsora első részében egy Händel- és három Bach­­művet adott elő. A Kultúrpalota romanti­kus orgonáján nem könnyű barokk lég­kört teremteni, neki ez is sikerült a hang­színek és manuálok gondos összeváloga­­tásával. Műsora második felében Franck-, Stemper-, Schumann- és Mul-műveket játszott. Rendkívüli módon tetszett a Franck-mű megszólaltatása. A siker nagy volt, szívesen várjuk vissza városunkba. Negyedik nap: a Filharmonikus zenekar koncertje. Karmester Cem Mansur (Török­ország), közreműködött Gabriel Croitoru (hegedűművész). Cem Mansur 1957-ben, Isztambulban született. Évei számát te­kintve igen fiatal, de karmesteri tudása a jövő nagy ígéretei közé sorolja. Leo- LIDIA BOGOŞ Ének Kard Bernsteinnál tanult, de nézve és hallgatva, úgy érzem, a döntő hatást egyénisége alakulására Herbert von Ka­­rajannak köszönheti, ahol tanuló kollégák voltak Cristian Mandeallal, kiváló karmes­terünkkel. Cem Mansur kitűnően értelmezi a par­titúrát. Weber Oberon-nyitányának zenéje a karmester pálcája alatt teljes szépségé­ben ragyogott. Nagyszerű volt a frazíro­zás, a tempó és a hangsúlyok elosztása, a szerkezeti összefüggések és arányok megvalósítása, a nemes értelemben vett szép hangzás. Croitoru hegedűjátéka (1965-ben Galati-on született) újra bi­zonyította — ha erre egyáltalán szükség volt —, hogy a sok versenydíjat, amelyet az utóbbi években kapott, az erre legel­­hivatottabb művésznek ítélték oda. Ötödik nap, este dzsessz-koncert; az Opus 4 elnevezésű együttes lépett fel, megérdemelt sikerrel. Hatodik nap: délelőtt neves és kevésbé neves hazai zeneszerzők hangversenye. A rendező várost — nagy meglepetésre — senki sem képviseli. Este a Nemzeti Színházban telt házat vonzott a Constanta­ Fantasio fellépése. Az együttes méltán világhírű, akárcsak balettmestere, Oleg Danovschi. „Másságá­val” méltán kapott helyet a Zenei Napok rendezvényén. Táncuk: világszínvonalú. Hetedik nap: városunk zenekarának harmadik koncertje, karmester Bács La­jos, zongorán közreműködött Mathias We­ber nyugatnémet zongoraművész. George Enescu k­­ rapszódiája közkedveltségnek örvend, de frissen, üdén, az újdonság ízé­vel szólalt meg zenekarunk és a vendég­­karmester tolmácsolásában. A műsor to­vábbi részében Ravel- és Brahms-műve­­ket hallottunk. Nyolcadik nap: a kamarazenekar estje. Hangversenymester László Sándor, közre­működött Aurelian Octav Popa (klarinét) és Daniel Podlovschi (hegedű). Aurelian O. Popa túlzás nélkül a világ egyik legjobb klarinétművésze. Kár, hogy csak egy igen rövid — bár kitűnő — műben (A. Pascanu: Ballada) hallottuk. Mozart B-dúr szimfóniáját a zenekar tiszta, éteri hangzással adta elő, Vivaldi remekművét, az Évszakokat Dániel Pod­lovschi (szintén világjáró művész) me­leg, dús hegedűhangon, enyhén roman­tikus felfogásban szólaltatta meg, nagy­szerűen. Megfiatalodott kamarazeneka­runk nagyon biztatóan mutatkozott be. Arról az alapról, amelyen most állnak, a művészi érettség magas fokára lehet el­jutni, de ehhez szükséges a sokkal rend­szeresebb szereplés a nyilvánosság előtt. Kilencedik nap: Ágoston András és Va­lentin Gheorghiu Beethoven-estje. A Ze­nei Napok piros betűs napja ! A két rend­kívüli muzsikus előadásában a zsúfolásig megtelt nagy teremben Beethoven három hegedű-zongoraszonátáját hallottuk. Mit lehet pár sorban, szavakkal leírni egy ilyen tündökletes muzsikálásról? Amit ezen az estén hallottunk, maga volt a mű­vészi tökéletesség! Utolsó nap: (május 26.) Mozart: Re­­quiem. Karmester Remus Georgescu, kör­vezető Dumitru Buzoianu, szólisták: Georgeta Stoleriu, Edith Simon, Szilágyi Zsolt, Mircea Moisa. Míves kidolgozás, é­­rett zeneiség. Karmesteri koncepciójával Remus Georgescu a feladat magaslatán állt Értelmezésében nincsen semmi külső­­séges, érezzük a klasszikus teljességet, de mégis korunkhoz szól, nem lehengerlő, földre sújtó, hanem szeretetet, vigaszt su­gall. A zenekar, a szólisták és a kórus egyaránt kiváló teljesítményt nyújtott Végül dicséret a Kultúrpalota admi­nisztrációjának és vezetőjének, Hankó Gábornak és mindazoknak a láthatatlan szereplőknek, akik áldozatos munkájukkal biztosították e tíznapos zenei ünnepség zavartalan lebonyolítását. Nekik is részük volt a sikerben. FÁTYOL TIBOR Ágoston András és Valentin Gheorghiu MŰVÉSZET ESEDÉKES VÁLASZOK Az alkotói képzelet tápanyagai között napjainkban is fontos szerepet töltenek be a történelemtudomány és az emberi múlt különböző nemű más rögzítései. Az író manapság is — szuper- avagy posztmodern világunkban — gyakorta fordul a múlt századokhoz, hogy onnan merítsen cselekményt, hőst, környeze­tet és hangulatot műve és egyben szel­lemi világunk gazdagítására. Az ilyen esetekben az igényes alkotó, miként ez megmutatkozik Lászlóffy Csaba új kö­tetében­­ is — Az esedékes naplóban — kötetlenül hasznosítja a tudományok­tól hitelesített tényanyagot, melyet nem csupán esztétikai dimenzióval ruház fel, hanem művészi céljainak és eszmei szándékainak megfelelően módosítja értelmüket és értéküket. Nem vetélke­dik a történészekkel, hanem más irány­ban halad. Hasonló jellegű előző írásának, az Udvarház Sztregován című, Madáchról készített magatartásképének tapasztala­tait hasznosítva új elbeszéléseiben az író tovább kísérletezik, hogy különböző nemű olvasmányélményeit és tárgyi is­mereteit, valóságérzékeléseit korszerű epikai ötvözetbe foglalja. Némi empá­tiával, sajátos szerkezetű epikai füzér­ként olvashatjuk a kötetet, mert a megjelenített történeteket rokonítja időzítésük: mindahány a XIX. század­ban játszódik. A füzér szerkezeti sajá­tossága leginkább abban mutatkozik meg, hogy öt közismert személyiség (Eötvös József, Vasile Alecsandri, Paul Verlaine, George Sand, Talm­a) mellé a szerző egyfajta epikai ellenpontként ha­todik főszereplőnek egy kisembert vá­laszt, akit közrendisége kiemelésére Kiss Károlynak nevez el. Ez a kisember írja a címben esedékesnek minősített naplót — valójában több szálú és idő­­síkú kisregényt —, érzésem szerint szinte ennyire napló műformájú a többi öt írásmű is. A hat epikai szövegben többé-kevésbé váltakozik az első és a harmadik személyes előadói mód, a realista ábrázolat és a látomásos kép, a múltidézés és a jövőbe látás. Az epikai anyag olykor színváltozásokat produkál, hol líraiságba csap át, hol esszéisztikus fejtegetés szorítja háttérbe a cselek­ményességet. Ezek az átminősülések olykor előnyösek, máskor hátrányosak. Lászlóffy Csaba neves személyiségek­ről mintázott hősei nem játsszák újra a történelmet, nem időszerűsítik a múlt­ból ismert és elővett epizódokat, kor­társainkat sem bújtatja ódon mezbe — miként annyi történelmi tárgyú elbe­szélés szerzője —, hanem az egykori történések tudati és érzelmi motivá­cióit keresi. Kölcsönzött és kreált hőseit elhelyezi a történelem végtelen koordi­nátáin és a megőrzött cselekményesség­gel szüntelenül másként megmutatkozó és mégis maradandó emberi vívódáso­n Lászlóffy Csaba: Az esedékes napló. Elbeszélések, kisregények. Kriterion Könyvkiadó, Bucureşti, 1987. hat tár elénk. A konfliktusos cselek­ményekben magatartásformák ütköznek meg egymással; az életelvek követése avagy feladása a hősök küszködésének legbensőbb tartalma. Változatos egyedi­séggel vonul végig ezekben a múlt szá­zadbeli történetekben a szabadság és a zsarnokság, a társadalom és az egyén, a hatalom gyakorlása és elszenvedése közötti örökös konfliktus. A hősök di­lemmái kétségtelenül a történelem tér­hez és időhöz kötött kollíziós helyzetei­ből adódnak. Az olvasó — jómagam — közömbös marad az iránt, hogy a kötetben meg­ismert tények, helyzetek, jelenségek vagy citátumok megfelelnek-e vagy sem a tudományos precizitás igényé­nek. A szerző a maga módján és a ma­ga eszközeivel elhiteti a hitelességet, és ez többet ér, mint a betűhív idézés. Nyelvezetének korfestő ízességével vagy cirkalmasságával, a cselekménybeli történelmi (irodalom- vagy művé­szettörténeti) mozzanat érzékletes meg­közelítésmódjával az író többnyire si­kerrel végzi el az átlényegítés bukta­tókkal teli munkáját. A szerzői érdeklődést szembeötlően az ábrázolt cselekedetek lelki indítékai kötik le; nyitott kérdés marad számom­ra — talán mindannyiunk számára —, hogy az adott esetekben lehetett-e más­ként is cselekedni, másként reagálni az élet próbatételeire mint a kötet hősei. A hat történet hat egymástól eltérő választ sugall, nem tudni mennyire a körülmények szorítása vagy a szereplők egyénisége következtében. Hogyan is válaszolnak a kiszemelt hősök a társa­dalom — az élet — kihívásaira? Mi­ként viszonyulnak az alapvető kérdés­re, mely végső soron emberségük­ sze­­mélyiségük megőrzését, illetve elveszté­sét kívánja válaszul? Az epikai füzér a válaszok sorát villantja fel a szerző­vel közös gondolatvilágban elmélkedő olvasóknak. Az elbeszélésfüzér külön­böző karakterű és meggyőződésű hősei nagyjából ugyanazzal a próbatétellel birkóznak meg: szembeszegülni vagy alárendelődni a zsarnokságnak, a kö­zösségtől idegen vagy elidegenült hata­lomnak. A történetek nem zárják ki a HUNYADI LÁSZLÓ rézdomborítást A teljesség lehetőségei Vannak írók és tudósok, akiknek műveit valami furcsa, nyugtalanító­jóleső borzongással olvassuk, s közben megdönthetetlen bizonyosságként jár­ja át tudatunkat az érzés: mindig is áhított, otthonos világban mozgunk, mely a teljesség, önmagunk rejtett, lényeges dimenziói felé nyit kaput. Mircea Eliade (1907—1986) az ilyen alkotók közé tartozik. Egyike ő ko­runk kisszámú igazi polihisztorai­nak: életműve mind polifóniája, mind mélysége révén egyszerűen lenyűgöző. A kultúrfilozófia, az orientalisztika, a vallástörténet és a szépirodalmi al­kotás területén egyaránt otthonosan mozog; szintetizáló típus, nála soha semmi nem öncélú, minden valami egyetemesebb, énje legmélyéről fel­törő lényegi célkitűzésnek rendelődik alá, s a cél a teljes megismerés, a szabadság, „a szintézis, a teljes élet“, „az abszolútum átélése“ (Itineraria spiritual), s ami mindezzel együtt jár: „Az ember ne csak az időben éljen, hanem az örökkévalóságban is.“ E totalitást ostromló imperatívu­szok mélyen gyökereznek .Eliade ka­maszkorában, nemrég kiadott ifjúkori műve egyéb érdekes önéletrajzi vo­natkozásai mellett éppen e „belső pa­rancsok“ kialakulásának és hatás­mechanizmusának megértéséhez nyújt segítséget. A rövidlátó kamasz regényét . Eliade 1921-ben kezdte el írni, s tizenkilenc éves kora előtt befejezte, lényegében tehát egyfajta rendhagyó naplóról van szó, mely nem évek távlatából, az emlékezet torzító és a reflexió­­t­ új­­raértelmező prizmáján keresztül lát­tatja a külső és belső történéseket, hanem friss, szinte azonnali élménye­ket rögzít. A léttel való szembesülés első fo­kon (mint mindenki más életében) adott a rend, világ és én spontán har­móniája (melynek törékenysége ek­kor még nem sejthető). Aztán kitá­gul az ego látómezeje — kérdéseivel, „kutatásaival“ egyre inkább hozzá­adja magát a világhoz, s egyúttal szembe is kerül azzal. Az ösztönsze­­rűen feltörő kérdésözön s az erre ér­kező válaszok (gyakorlatban: a hall­gatás) fényében nyilvánvalóvá válik az első fokon átélt „rend“ tarthatat­lansága. A felszínes rend helyét elfog­lalja a káosz, s születőben a kínzó er­kölcsi parancs: a zűrzavarból újra (immár magasabb rendű, szintézisér­tékű) kozmoszt kell teremteni. Az első lépés a cél felé vezető úton: egy szilárd viszonyítási pont felfedezése, amely — Eliade számára — nem ke­reshető máshol, csak az étiben. Az alapkérdés tehát: „Ki vagyok én?“ . „Meg kell ismernem magam. Egyszer már biztosan tudnom kell, ki vagyok * Mircea Eliade: Romanul adolescen­tului miop. Muzeul Literaturii Române, Bucureşti, 1988, 1988. június 23. A HÉT 6

Next