A Hét, 1988 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1988-06-23 / 26. szám
Egy muzsikáló város ünnepnapjai Tíz nap alatt tizenegy zenei esemény részesei voltunk a Mures megyei Szocialista Művelődési és Nevelési Bizottság, az Állami Filharmónia és a Zeneszerzők Szövetsége helyi fiókja jóvoltából. Az oroszlánrészt a XVIII. Zenei Napok lebonyolításában természetesen a Filharmónia (igazgató: Valeriu Maior) vállalta magára. A hangversenysorozaton harminchét vokál-szimfonikus, szimfonikus és kamaramű hangzott el, ezekhez járult még egy dzsesszkoncert és a balett-est. Első nap: (május 17.) A Kultúrpalota csodálatos szépségű nagyterme kicsinek bizonyult a zenebarátok számára. Az ünnepélyes megnyitó után Dumitru Capoianu Echinochiu (Napéjegyenlőség) című vokál-szimfonikus műve hangzott el. A karmester Szalmán Lóránt volt. A mű kissé hosszú, de vannak magával ragadó részei. Külön ki kell emelnem Molnár Tünde egészen rendkívüli orgonajátékát, amely az igazi zenei élmény volt. A kórus betanítása Dumitru Buzoianu karnagy munkáját dicséri. Szalmán Lóránt — mint mindig — a kortárs művek elhivatott tolmácsolójának bizonyult. Az est fénypontja Nyikolaj Szűk szovjet zongoraművész szereplése volt, Bartók II. zongoraversenyét adta elő. A rendkívül nehéz mű megszólaltatásában a szólistával egyenértékű partnernek bizonyult a zenekar. Szűk szuverén ura a zongorának, Bartók interpretációja a hitelesség erejével hatott. Az est műsorán szerepelt még George Gershwin Kék rapszódiája, amelyet Szűk tüneményesen játszott. Befejezésül Ravel Boleróját adta elő a zenekar, osztatlan sikerrel. Nagyon szép este volt. Második nap: (a helyi zeneszerzők és előadóművészek kamaraversenye). Elsőnek Hencz József Három népdal-feldolgozását hallottuk. A rendkívül ízléses, érzékeny és eredeti művet Marton Irén mezzoszoprán énekesnő és Molnár Tünde orgonaművésznő magas művészi színvonalon tolmácsolta. Dumitru Buzoianu három Blaga-dalát Carmen Stancu szopránénekesnő adta elő Carmen Mihăescu zongorakíséretével. Tehetséggel megírt dalok. Az elsőműves Ovidiu Atanasiu gitáros saját szerzeményét mutatta be. Igazán meggyőzően szerepelt: Benkő Gyula XII. osztályos tanuló mélyhegedűn, valamint Codruta Condrut és Carmen Mihaescu zongoraművész. Rám ifj. Csíky Boldizsár, a cluj-napocai Zenekonzervatórium I. éves zongoraszakos növendéke tette a legnagyobb hatást biztos, érzékeny, kimunkált zongorázásával. Elhangzott még e sorok írójának Cseresznyéskert című színpadi szvitje, Miklós András kitűnő vezényletével, koncerttermi ősbemutatóként. Harag György emlékének ajánlottam a művet. Harmadik nap: Dr. Robert Roubos (USA) orgonaműsora. Stílusa érett, formaérzéke kiművelt, gazdag. Műsora első részében egy Händel- és három Bachművet adott elő. A Kultúrpalota romantikus orgonáján nem könnyű barokk légkört teremteni, neki ez is sikerült a hangszínek és manuálok gondos összeválogatásával. Műsora második felében Franck-, Stemper-, Schumann- és Mul-műveket játszott. Rendkívüli módon tetszett a Franck-mű megszólaltatása. A siker nagy volt, szívesen várjuk vissza városunkba. Negyedik nap: a Filharmonikus zenekar koncertje. Karmester Cem Mansur (Törökország), közreműködött Gabriel Croitoru (hegedűművész). Cem Mansur 1957-ben, Isztambulban született. Évei számát tekintve igen fiatal, de karmesteri tudása a jövő nagy ígéretei közé sorolja. Leo- LIDIA BOGOŞ Ének Kard Bernsteinnál tanult, de nézve és hallgatva, úgy érzem, a döntő hatást egyénisége alakulására Herbert von Karajannak köszönheti, ahol tanuló kollégák voltak Cristian Mandeallal, kiváló karmesterünkkel. Cem Mansur kitűnően értelmezi a partitúrát. Weber Oberon-nyitányának zenéje a karmester pálcája alatt teljes szépségében ragyogott. Nagyszerű volt a frazírozás, a tempó és a hangsúlyok elosztása, a szerkezeti összefüggések és arányok megvalósítása, a nemes értelemben vett szép hangzás. Croitoru hegedűjátéka (1965-ben Galati-on született) újra bizonyította — ha erre egyáltalán szükség volt —, hogy a sok versenydíjat, amelyet az utóbbi években kapott, az erre legelhivatottabb művésznek ítélték oda. Ötödik nap, este dzsessz-koncert; az Opus 4 elnevezésű együttes lépett fel, megérdemelt sikerrel. Hatodik nap: délelőtt neves és kevésbé neves hazai zeneszerzők hangversenye. A rendező várost — nagy meglepetésre — senki sem képviseli. Este a Nemzeti Színházban telt házat vonzott a Constanta Fantasio fellépése. Az együttes méltán világhírű, akárcsak balettmestere, Oleg Danovschi. „Másságával” méltán kapott helyet a Zenei Napok rendezvényén. Táncuk: világszínvonalú. Hetedik nap: városunk zenekarának harmadik koncertje, karmester Bács Lajos, zongorán közreműködött Mathias Weber nyugatnémet zongoraművész. George Enescu k rapszódiája közkedveltségnek örvend, de frissen, üdén, az újdonság ízével szólalt meg zenekarunk és a vendégkarmester tolmácsolásában. A műsor további részében Ravel- és Brahms-műveket hallottunk. Nyolcadik nap: a kamarazenekar estje. Hangversenymester László Sándor, közreműködött Aurelian Octav Popa (klarinét) és Daniel Podlovschi (hegedű). Aurelian O. Popa túlzás nélkül a világ egyik legjobb klarinétművésze. Kár, hogy csak egy igen rövid — bár kitűnő — műben (A. Pascanu: Ballada) hallottuk. Mozart B-dúr szimfóniáját a zenekar tiszta, éteri hangzással adta elő, Vivaldi remekművét, az Évszakokat Dániel Podlovschi (szintén világjáró művész) meleg, dús hegedűhangon, enyhén romantikus felfogásban szólaltatta meg, nagyszerűen. Megfiatalodott kamarazenekarunk nagyon biztatóan mutatkozott be. Arról az alapról, amelyen most állnak, a művészi érettség magas fokára lehet eljutni, de ehhez szükséges a sokkal rendszeresebb szereplés a nyilvánosság előtt. Kilencedik nap: Ágoston András és Valentin Gheorghiu Beethoven-estje. A Zenei Napok piros betűs napja ! A két rendkívüli muzsikus előadásában a zsúfolásig megtelt nagy teremben Beethoven három hegedű-zongoraszonátáját hallottuk. Mit lehet pár sorban, szavakkal leírni egy ilyen tündökletes muzsikálásról? Amit ezen az estén hallottunk, maga volt a művészi tökéletesség! Utolsó nap: (május 26.) Mozart: Requiem. Karmester Remus Georgescu, körvezető Dumitru Buzoianu, szólisták: Georgeta Stoleriu, Edith Simon, Szilágyi Zsolt, Mircea Moisa. Míves kidolgozás, érett zeneiség. Karmesteri koncepciójával Remus Georgescu a feladat magaslatán állt Értelmezésében nincsen semmi külsőséges, érezzük a klasszikus teljességet, de mégis korunkhoz szól, nem lehengerlő, földre sújtó, hanem szeretetet, vigaszt sugall. A zenekar, a szólisták és a kórus egyaránt kiváló teljesítményt nyújtott Végül dicséret a Kultúrpalota adminisztrációjának és vezetőjének, Hankó Gábornak és mindazoknak a láthatatlan szereplőknek, akik áldozatos munkájukkal biztosították e tíznapos zenei ünnepség zavartalan lebonyolítását. Nekik is részük volt a sikerben. FÁTYOL TIBOR Ágoston András és Valentin Gheorghiu MŰVÉSZET ESEDÉKES VÁLASZOK Az alkotói képzelet tápanyagai között napjainkban is fontos szerepet töltenek be a történelemtudomány és az emberi múlt különböző nemű más rögzítései. Az író manapság is — szuper- avagy posztmodern világunkban — gyakorta fordul a múlt századokhoz, hogy onnan merítsen cselekményt, hőst, környezetet és hangulatot műve és egyben szellemi világunk gazdagítására. Az ilyen esetekben az igényes alkotó, miként ez megmutatkozik Lászlóffy Csaba új kötetében is — Az esedékes naplóban — kötetlenül hasznosítja a tudományoktól hitelesített tényanyagot, melyet nem csupán esztétikai dimenzióval ruház fel, hanem művészi céljainak és eszmei szándékainak megfelelően módosítja értelmüket és értéküket. Nem vetélkedik a történészekkel, hanem más irányban halad. Hasonló jellegű előző írásának, az Udvarház Sztregován című, Madáchról készített magatartásképének tapasztalatait hasznosítva új elbeszéléseiben az író tovább kísérletezik, hogy különböző nemű olvasmányélményeit és tárgyi ismereteit, valóságérzékeléseit korszerű epikai ötvözetbe foglalja. Némi empátiával, sajátos szerkezetű epikai füzérként olvashatjuk a kötetet, mert a megjelenített történeteket rokonítja időzítésük: mindahány a XIX. században játszódik. A füzér szerkezeti sajátossága leginkább abban mutatkozik meg, hogy öt közismert személyiség (Eötvös József, Vasile Alecsandri, Paul Verlaine, George Sand, Talma) mellé a szerző egyfajta epikai ellenpontként hatodik főszereplőnek egy kisembert választ, akit közrendisége kiemelésére Kiss Károlynak nevez el. Ez a kisember írja a címben esedékesnek minősített naplót — valójában több szálú és idősíkú kisregényt —, érzésem szerint szinte ennyire napló műformájú a többi öt írásmű is. A hat epikai szövegben többé-kevésbé váltakozik az első és a harmadik személyes előadói mód, a realista ábrázolat és a látomásos kép, a múltidézés és a jövőbe látás. Az epikai anyag olykor színváltozásokat produkál, hol líraiságba csap át, hol esszéisztikus fejtegetés szorítja háttérbe a cselekményességet. Ezek az átminősülések olykor előnyösek, máskor hátrányosak. Lászlóffy Csaba neves személyiségekről mintázott hősei nem játsszák újra a történelmet, nem időszerűsítik a múltból ismert és elővett epizódokat, kortársainkat sem bújtatja ódon mezbe — miként annyi történelmi tárgyú elbeszélés szerzője —, hanem az egykori történések tudati és érzelmi motivációit keresi. Kölcsönzött és kreált hőseit elhelyezi a történelem végtelen koordinátáin és a megőrzött cselekményességgel szüntelenül másként megmutatkozó és mégis maradandó emberi vívódáson Lászlóffy Csaba: Az esedékes napló. Elbeszélések, kisregények. Kriterion Könyvkiadó, Bucureşti, 1987. hat tár elénk. A konfliktusos cselekményekben magatartásformák ütköznek meg egymással; az életelvek követése avagy feladása a hősök küszködésének legbensőbb tartalma. Változatos egyediséggel vonul végig ezekben a múlt századbeli történetekben a szabadság és a zsarnokság, a társadalom és az egyén, a hatalom gyakorlása és elszenvedése közötti örökös konfliktus. A hősök dilemmái kétségtelenül a történelem térhez és időhöz kötött kollíziós helyzeteiből adódnak. Az olvasó — jómagam — közömbös marad az iránt, hogy a kötetben megismert tények, helyzetek, jelenségek vagy citátumok megfelelnek-e vagy sem a tudományos precizitás igényének. A szerző a maga módján és a maga eszközeivel elhiteti a hitelességet, és ez többet ér, mint a betűhív idézés. Nyelvezetének korfestő ízességével vagy cirkalmasságával, a cselekménybeli történelmi (irodalom- vagy művészettörténeti) mozzanat érzékletes megközelítésmódjával az író többnyire sikerrel végzi el az átlényegítés buktatókkal teli munkáját. A szerzői érdeklődést szembeötlően az ábrázolt cselekedetek lelki indítékai kötik le; nyitott kérdés marad számomra — talán mindannyiunk számára —, hogy az adott esetekben lehetett-e másként is cselekedni, másként reagálni az élet próbatételeire mint a kötet hősei. A hat történet hat egymástól eltérő választ sugall, nem tudni mennyire a körülmények szorítása vagy a szereplők egyénisége következtében. Hogyan is válaszolnak a kiszemelt hősök a társadalom — az élet — kihívásaira? Miként viszonyulnak az alapvető kérdésre, mely végső soron emberségük személyiségük megőrzését, illetve elvesztését kívánja válaszul? Az epikai füzér a válaszok sorát villantja fel a szerzővel közös gondolatvilágban elmélkedő olvasóknak. Az elbeszélésfüzér különböző karakterű és meggyőződésű hősei nagyjából ugyanazzal a próbatétellel birkóznak meg: szembeszegülni vagy alárendelődni a zsarnokságnak, a közösségtől idegen vagy elidegenült hatalomnak. A történetek nem zárják ki a HUNYADI LÁSZLÓ rézdomborítást A teljesség lehetőségei Vannak írók és tudósok, akiknek műveit valami furcsa, nyugtalanítójóleső borzongással olvassuk, s közben megdönthetetlen bizonyosságként járja át tudatunkat az érzés: mindig is áhított, otthonos világban mozgunk, mely a teljesség, önmagunk rejtett, lényeges dimenziói felé nyit kaput. Mircea Eliade (1907—1986) az ilyen alkotók közé tartozik. Egyike ő korunk kisszámú igazi polihisztorainak: életműve mind polifóniája, mind mélysége révén egyszerűen lenyűgöző. A kultúrfilozófia, az orientalisztika, a vallástörténet és a szépirodalmi alkotás területén egyaránt otthonosan mozog; szintetizáló típus, nála soha semmi nem öncélú, minden valami egyetemesebb, énje legmélyéről feltörő lényegi célkitűzésnek rendelődik alá, s a cél a teljes megismerés, a szabadság, „a szintézis, a teljes élet“, „az abszolútum átélése“ (Itineraria spiritual), s ami mindezzel együtt jár: „Az ember ne csak az időben éljen, hanem az örökkévalóságban is.“ E totalitást ostromló imperatívuszok mélyen gyökereznek .Eliade kamaszkorában, nemrég kiadott ifjúkori műve egyéb érdekes önéletrajzi vonatkozásai mellett éppen e „belső parancsok“ kialakulásának és hatásmechanizmusának megértéséhez nyújt segítséget. A rövidlátó kamasz regényét . Eliade 1921-ben kezdte el írni, s tizenkilenc éves kora előtt befejezte, lényegében tehát egyfajta rendhagyó naplóról van szó, mely nem évek távlatából, az emlékezet torzító és a reflexiót újraértelmező prizmáján keresztül láttatja a külső és belső történéseket, hanem friss, szinte azonnali élményeket rögzít. A léttel való szembesülés első fokon (mint mindenki más életében) adott a rend, világ és én spontán harmóniája (melynek törékenysége ekkor még nem sejthető). Aztán kitágul az ego látómezeje — kérdéseivel, „kutatásaival“ egyre inkább hozzáadja magát a világhoz, s egyúttal szembe is kerül azzal. Az ösztönszerűen feltörő kérdésözön s az erre érkező válaszok (gyakorlatban: a hallgatás) fényében nyilvánvalóvá válik az első fokon átélt „rend“ tarthatatlansága. A felszínes rend helyét elfoglalja a káosz, s születőben a kínzó erkölcsi parancs: a zűrzavarból újra (immár magasabb rendű, szintézisértékű) kozmoszt kell teremteni. Az első lépés a cél felé vezető úton: egy szilárd viszonyítási pont felfedezése, amely — Eliade számára — nem kereshető máshol, csak az étiben. Az alapkérdés tehát: „Ki vagyok én?“ . „Meg kell ismernem magam. Egyszer már biztosan tudnom kell, ki vagyok * Mircea Eliade: Romanul adolescentului miop. Muzeul Literaturii Române, Bucureşti, 1988, 1988. június 23. A HÉT 6