A Hét, 1989 (20. évfolyam, 1-52. szám)
1989-09-21 / 39. szám
Fejlesszük erőteljesen és használjuk fel a rendelkezésünkre álló összes eszközöket — klubokat, művelődési otthonokat, művelődési házakat, színházakat —, tegyük őket a tömegek magas fokú hazafias, forradalmi, szocialista öntudata kialakításának erőteljes központjaivá. A Román Kommunista Párt XIV. kongresszusának Téziseiből mitró nagyszerű montázsához hasonlóan Shakespeare drámarészleteiből, monológjaiból állítottam össze. Összekötő szövegként pedig szemelvényeket idézek a „nagy Willről“, az elmúlt évszázadok során megfogalmazott pro és kontra véleményekből. Részt vesz az előadásban az Odorheiu Secuiesc-i régizene-együttes, az Elekes Emőke vezette Juvenalis, reneszánsz kori dallamokat szólaltat meg. Hosszabb ideje foglalkoztat Karinthy Frigyes Utazás a koponyám körül című önelemző vallomásos írásának dramatizálása és színpadi megjelenítése is. A jelen vagy a következő évadban talán sor kerül rá. Rendezőként milyen feladatok várják az 1989—90-es évadban? Még nem tudom, számít-e egyáltalán rendezői munkámra az új évadban a timişoarai színház. Két korábbi rendezésem között kerek négy esztendő telt el... Vannak elképzeléseim: szeretném színpadra állítani Dumitru Solomon Diogenész, a kutya, valamint Dürrenmatt Pillantás egy bolygóra című darabját. Kincses Elemér, illetve Kovács Levente rendezésében, legnagyobb sajnálatomra, nem a mi városunkban, hanem Tirgu Mureşen készült a két darabból izgalmas színpadi változat. A korábbi évekből elmaradt vagy a frissen műsorba javasolt darabok közül — Bárd Oszkár Citera, Kisfaludy Károly Kérők, Shakespeare Othello, Peter Shaffer Amadeus stb. —■ bármelyiket szívesen megrendezném. Nem vagyok válogatós, a legszerényebb rendezői feladatot is megtiszteltetésnek veszem. • Tompa Gábor Szeptembertől két város között ingázik. Így Cluj-Napocán akkor lehet vele találkozni, amikor ő a rendezője az éppen műsoron lévő előadásnak. Ezek: Sigmond István színműve, a Szerelemeső és Kao Hszing Csien A buszmegálló című komikus lírai életképe. Gyakran van és lesz még műsoron mindkettő az új évadban is. Mindkét előadás munkafolyamatából vannak maradandó élményeim, melyekről többször is volt alkalmam nyilatkozni. Ezúttal két mozzanatot emelnék ki: a Sigmond Istvánnal és Csíky Andrással való, hetekig tartó közös munkát a Szerelemeső színpadi változatának kialakításán, valamint néhány jelentős emberi-művészi „találkozásomat“ a sétatéri színház nagy művészeivel , Orosz Lujzával, Márton Jánossal, Senkálszky Endrével, László Gerővel, Csíky Andrással, vagy a legfiatalabbakkal, Bíró Józseffel, Bács Miklóssal, Rekita Rozáliával, no meg Demény Attilával, Kriza Ágnessel, Miske Lászlóval és természetesen T. Th. Ciupéval, aki díszlettervezőként állandó munkatársammá vált. Az ilyenfajta találkozások „éltetnek“ évadról évadra. A buszmegálló egyfajta stúdióelőadás, és mint ilyen előzmény nélküli a sétatéri színpadon. Kísérlet arra, hogy a közönség bizonyos mértékben részesévé váljék annak, ami a színpadon történik. A színészek karnyújtásnyira vannak a nézőktől, akijének a reagálása korántsem nevezhető egyneműnek. Előadásunknak nem is ez a célja. Ilyen értelemben nem törekedünk „sikerekre“. Föl kell hagynunk végre az olyan gyermetegségekkel, amelyek a kasszasikert egyfajta esztétikai kategóriának tüntetik fel. A színház akkor igazán felelős, ha sajátos kifejezőeszközeinek segítségével „tükröt tart a természetnek“. Ha arra készteti a nézőt, hogy mintegy szembesüljön önmagával. Úgy érzem, hogy A buszmegálló százhúsz főnyi közönségének megvan ez az esélye. A többi rajtuk múlik. Az 1990-es év végéig az eddigieknél valamivel zsúfoltabb munkatervem alakult ki. Az évadot szülővárosomban kezdem, ahol a Nemzeti Színház román tagozatán Mihai Ispirescu 2 Măsura la scară (A kocsi előáll) című vígjátékát rendezem. Szóvá kell tennem, hogy művészi és etikai nézetkülönbségeink miatt a színház magyar tagozatával történő együttműködésem egy időre megszakad. A sétatéri színpadon Moliére Don Juanját, Shakespeare Athéni Timonját, Csép Sándor Egyetlenem című drámáját, valamint Frank Baum híres gyermekkönyvének, az Óz, a nagy varázslónak a színpadi változatát rendezem a jövő év végéig. Jugoszláviában Caragiale Az elveszett levelét és Camus Félreértés című drámáját állítanám színpadra. Meghívtak Ploiești-re és a fővárosi Comedia Színházba is. Egy év múlva bizonyára világosabbá válik, mi az, ami megvalósul az itt felsorolt terveim közül. • Dehel Gábor (A színpadon kosztümös főpróba folyik. A kőszívű ember fiainak esti előadására készülnek. Ez lesz a másodszereposztás felmutatkozása?) Nem a második, hanem egy más szereposztás ez, éppen olyan rangos, mint a bemutatóé volt. Ez a Jókai-adaptáció mindenkinek adott feladatot, kis és nagy szerepet egyaránt, és szeretnék, ha ugyanolyan hosszú élete lenne a színpadon, mint Az arany embernek volt, ez öt évig futott! Egyébként Az arany emberben még vannak „rejtett tartalékok“. Szeptember második felében a Zsil völgyi közönségnek játszunk szériában. Ami a terveimet illeti, ilyenkor, ősszel sokszor nyilatkoztam már a sajtónak, előfordul, hogy bár meghirdetett darabról volt szó, végül is rajtam kívül álló okokból nem valósultak meg a tervek. Azért fogalmazok most így: szeretném színpadra vinni Lőrinczi László A tanár úr című kétrészes színművét. A szerző, mint nagyszerű Kuncz-szakértő, a Fekete kolostor alapján megrázó és kiváló színpadi érzékkel megírt darabot nyújtott át nekünk. Nagyszerű vállalkozásnak tekintem az ősbemutatót. Úgy érzem, a Kmncz szellemében fogant Lőrinczi-dráma — érzelmi és intellektuális hatásokkal — magával tudja majd ragadni a közönség nemcsak egy bizonyos részét, hanem széles rétegét. Másik feladatom ebben az évadban Dumitru Solomon Archimedész titkos fegyvere című vígjátékának megrendezése. Ez a „tudományos-fantasztikus“ színpadi parabola az író legszínpadszerűbb, legjobban játszható darabja. Az ország számos színháza mutatta be, parádés szereposztásban. Az előadásnak tehát már van bizonyos hagyománya. Nekünk egy olyan előadásformát kell kialakítanunk, amely eltér a többitől, mondhatnám úgy is: más színpadi eszközöket kell kialakítanunk a mondanivaló közlésére. Kovács Ádám Jelenleg az Északi Színház román tagozatán dolgozom, megrendezem Tudor Muratescu Virstele iubirii,(A szerelem életkorai) című komédiáját; a magyar tagozaton, talán Victor Eftimiu Rokonunk, a csavargó (Omul care a vázat moartea) című vígjátéka lesz a feladatom. Kovács Ferenc A Satu Mare-i színházban nem rendezek a közeljövőben, rajtam kívül álló okok miatt. Megrendezem Tirgu Maregen Ben Jonson Volponéját és esetleg Alekszandr Gelman Négyszemközt című háromfelvonásos párbeszédét. Évek óta szívügyem O’Neill Hosszú út az éjszakában című tragédiájának színrevitele, de bármi hozzám közelálló problematikájú Hazas darabé is. Ő Parászka Miklós ilyenkor, az őszi évad küszöbén a színész öregszik is, fiatalodik is egyszerre. Az emlékezés önkéntelenül is végigszalad az idő megannyi rajzolata. A tanulóéveken — melyek valójában sohasem érnek véget ezen a pályán —, a kezdet gátakat szakító lendületén, amikor még kételkedés nélkül hittük — és akkor volt igazi! —, hogy ez a szakma legalább olyan fontos, mint az űrkutatás, hiszen lélek-galaxisokban keresi a rendet, a megtorpanások kibeszélhetetlen kínjain, melyektől szabadulván mindannyiszor újra és újra a világra jöttünk, a mesterek arcvonásain, kiknek a nyomába szegődve baktattunk egykor a Köteles Sámuel utcai Parnasszusra, s kiknek intelmei többnyire felemelt ujjként (már fejfává tárgyiasulva is) követelnek tőlünk a feladatunkkal arányos hitet és hűséget. E mindenkori visszaemlékezés élesíti a rajzolatot, évről évre mélyebbre vési a kőbe, s így az idő széljárásai sohasem csiszolhatják láthatatlanná. Sőt e vonalak Ariadné fonalaként mutatnak utat. Hiszen a fő kérdés a hogyan tovább, és ezt kérdezvén, a színésznek, a színházi embernek szüntelenül fiatalodnia kell. Együtt kell élnie a pillanattal. Meg kell éreznie, hogy mire kíváncsi, mire fogékony az embereknek az a része, akik számára fontos a közösségi öntudat és önbecsülés — és ezáltal a jövő —, akiket a nevetés, a könnyes megtisztulás, az érzékeny, okos és becsületes egymásra figyelés igénye összehoz a színházi nézőtéren. A most kezdődő évad számomra egyszerre lesz néhány rég hordozott terv megvalósulása és meglepetéseket tartogató stílusgyakorlat. Októberben Moliére-rel találkozunk, egy olyan színházeszmény jegyében, amelyben a képi megfogalmazás sarkítottsága együttjár a lélektani elmélyültséggel, a közhelyrombolás a hagyományápolással, s mindez egy elkötelezett, tartalomra összpontosító szintézis alapján. Az úrhatnám polgár kapcsán úgy érzem — szívdobogva —, hogy társulatunk ismét vizsgázik. Vízválasztó lesz, ha „túléljük“. Innen kezdve minden abba a mederbe folyik, ami Arisztophanész Madaralejához vezet... A stílusgyakorlatokat a zenés műfaj, illetve a szórakoztató jellegű vígjáték felé tett kitérő jelenti. Megtisztelő vendégrendezésre szóló meghívásaim is vannak. Ezekről majd a maguk idejében. Annyit talán: abban a városban rendezni, ahol tanulmányaimat végeztem, nem mindennapi dolog! Mindenekelőtt azonban számomra az anyatársulat, az Északi Színház vezetése, megtartása és mondjuk ki: újraszervezése az elsődleges feladat. Hogy Ariadné fonala ne szakadjon meg... – Kovács Levente Egy rendező tervei általában két kategóriába sorolhatók: vannak konkrét megbízatásai, „leszerződött“, műsorba iktatott, tehát biztos pontjai a terveknek (viszonylag, mert előre tudni azért mindent nem lehet), s vannak az ún. álmok, melyeket szeretne megvalósítani, ha adódik alkalom, társulat, igazgató stb. — egyszóval: ha van rá „vevő“. Körülbelül így vagyok én is a jövő évadra, illetve a már megkezdődött színházi szezonra vonatkozó terveimmel, álmaimmal, melyek közt már van megvalósult előadás, van most készülő, vajúdásban születő munka, van konkrét rám váró feladat, s vannak óhajtott, de még nem biztosan körvonalazódott tervek. Az évadot korán kezdtem: a nyári hónapokban Jókai Mór A bolondok grófja című kevésbé ismert romantikus „bohóságát“ rendeztem a Sfintu Gheorghe-i színház magyar tagozatán, amolyan igazi nyári mulatságként. Naiv, romantikus szerelmi szál, kacagtató epizódok, furcsa, extrém figurák, hangulatos népdalok, egy titokzatos, „lélekcserélő“ masina, tehát együtt van benne minden, ami egy vérbeli romantikus meséhez kell. Ezt próbáltuk — hittel, ironikus idézőjelek nélkül, komolyan véve a műfajt — bemutatni. Az eredmény? Zsúfolt házak az augusztusi kánikulában, hálás, ünneplő közönség. Érdemes volt nyáron megizzadni ezért a sikerért. Amikor e sorokat írom, Satu Marén egy egészen más típusú feladat okoz álmatlan éjszakákat színész barátaimnak és nekem. Csehov fiatalkori bizarr remekművével, az eredetileg cím nélküli Platonovval birkózunk. Ez gyönyörű kínlódás, igazi csapatmunka. A bemutató is ősszel lesz, októberben. Utána rohanás haza, a főiskolára, ahol a megszokott tantervi feladatok (improvizációk, drámai gyakorlat) mellett novemberben Tomcsa Sándor Műtét című darabját rendezem. A végzősökön kívül kisebb-nagyobb feladatokat kapnak a többi évfolyam diákjai, sőt két tanár is — szóval olyan produkcióra készülünk, mint tavaly volt a Liliomfi, amelyben felvonul az egész főiskola. Tehát túl a művészi és pedagógiai célkitűzéseken, amolyan toborzóféle is ... Ezek a konkrét tervek, feladatok. A többi amolyan lebegő állapotban van. Foglalkoztat egy új hazai darab színrevitelének gondolata: Petre Ispas Jóváhagyás nélkül című színművéről van szó. Keresem hozzá a partnert. Szeretném magyar színpadon megrendezni Platón Pardáu Mézeshetek című játékát, mely tavaly a Tirgu Mures-i Nemzeti Színházban ősbemutatón aratott kiemelkedő sikert, s amelyet egyik kedvenc munkámnak tartok. Megállapodásunk van Parászka Miklóssal, hogy színre vigye náluk Sütő András művét, az Egy lócsiszár virágvasárnapját. A gondolatot a szerző is örömmel fogadta, sőt, olyan figyelemreméltó javaslatokkal, szövegmódosításokkal segített az előzetes megbeszélések során, melyek újdonságot jelentenek majd a mű eddigi színreviteleihez képest. Az „alapszínházamban“, az „itthoniban“ bent van egy javaslatom, régi álmom, melyet — úgy látszik — megértéssel fogadnak: Ödön von Horváth Mesél a bécsi erdő című remekműve. Színészek is felkértek, hogy segítsem őket stúdiómunkájukban, nekem is vannak erre vonatkozó ötleteim, javaslataim, terveim (az egyik Génét Cselédek című darabja), talán valamelyik elképzelés ezek közül is tető alá kerül. Hát körülbelül ennyi. Hogy mi valósul meg belőlük, az kiderül évad végére. Egy azonban biztos: ha feltűnik egy olyan új hazai magyar darab, amelyet érdemes bemutatni, hajlandó vagyok minden egyebet, csapot-papot félretéve nekirugaszkodni, bárhol, bármelyik társulatnál. Mert továbbra is ezt érzem a legfontosabb feladatomnak. Kao Hszing Csien: A buszmegálló. (Állami Magyar Színház, Cluj-Napoca, Tompa Gábor rendezése) 7 A HÉT 1989. szeptember 21 . Ahmmoww* •*•*■■■■■■■■■■■■■■ ( Szerkesztette KACSIR MÁRIA | és SUGÁR TEODOR BALLA ISTVÁN (Oradea), S. MUZS- NAY MAGDA (Cluj-Napoca) és SZEKERNYÉS JÁNOS (Timişoara) közreműködésével SZÍNHÁZ