A Hét, 1990 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1990-01-04 / 1. szám

Szól a rádió! A nép hangján szól a marosvásárhelyi rádió. Délután fél kettő. Örömmámorban úszik a város. A hatalmas tömeg végig­hömpölyög a nevezetes, az Arató céh em­lékét őrző Hosszú utcán, s bekanyarodik a Kistemplom felé. A hajdani nagy győ­zelmek után a tömeg hirtelen térdre bo­rul, és Tőkés Lászlót élteti. Valami meg­magyarázhatatlan sugallatra megkondul­­nak a harangok. Tizenhét éves diák félig égett Ceausescu-kötetet lobogtat a szél­ben: „Ebben van az én egész elvetélt, meggyalázott, megcsúfított gyermekko­rom" — kiáltja a tömeg felé. Valakinek eszébe jut: öt évvel ezelőtt rádióstúdiója is volt Marosvásárhelynek. Perceken belül fürtökben lógnak az em­berek a Stúdió kerítésén. Mi, hajdani szerkesztők — akik Illyés Gyulával szól­va megmaradtunk hírvivőnek, őrzeni kin­cses temetőket — már bent vagyunk az épületben. A technikuskollégák, akiket, pelyvaként szórt szét az öt évvel ezelőtti kényszerű elhallgattatás, mintegy varázs­lattal működésbe hozzák a megkopott, berozsdásodott közvetítő berendezéseket. Tízezer voltos feszültség vibrál a levegő­ben: sisteregnek, zúgnak a telefonok. Mint valami rejtett villamosvezetéken, iz­galom fut végig a városon: újra megszó­lal a rádió, a Székelyföld hangja, aho­gyan az 1958. március másodikán — im­már művelődéstörténeti eseménnyé ne­mesedett —, első adásában elhangzott. A rádió hullámhosszán Király Károly be­szél. Valósággal szárnyakat kap a tömeg. Újra felelevenedik bennem Tompa László szövegének szelleme, aki 1958. március 2-án e vallomással indította a rádiót: „ . . . Számunkra a baj sem jelenthet mást — lássék bármekkora nagynak —, mint hogy erőnket még jobban megfeszítsük." Először megszólalni csodálatos, roman­tikus, nagyszerű dolog. Egy zsarnoki önkény után újra megszó­lalni azt jelenti, hogy újra birtokba ve­hetjük a világot, hogy ismét karnyújtás­nyira van tőlünk Európa. Ottlik Gézát híva segítségül: „Még a lelkünk legtit­kosabb szerkezetét is meg kell őrizni hoz­zá sértetlenül..." Miután újra bemondhattam: „Itt, Ma­rosvásárhelyen, folytatjuk adásunkat!“ — úgy érzem, szétfeszít valami. A zeneszü­netben kimentem az utcára. Fiatal lány rohant felém: „Igaz, hogy újra megszólalt a marosvásárhelyi rádió?" — kérdezte elcsukló hangon. Lám, mennyire örülünk a visszakapott morzsáknak is! Csak ma­gunk oldozhatjuk fel a gondolatot a me­revgörcsök, a járványoknál is pusztítóbb beidegződések szorításából. Az elkopta­tott, lejáratott jelzőket, szinonimákat és metaforákat új tartalommal kell feltölteni. Ehhez járul hozzá a két nyelven megszó­laló rádió is a maga sajátos eszközeivel. Olyan pódium a stúdió, amelyről talán az egész népet lehet tanítani. A hang mint­egy bennünk testesül meg. Néha behunyt szemmel, csak a hangot hallva, jobban lehet figyelni. Hinnünk kell abban, ten­nünk kell azért, hogy ez a hang többé soha el ne fojtassék, hogy a túlélő akarat újra megteremtse a maga pótolhatatlan értékeit. TÓFALVI ZOLTÁN A jóság vágya A képernyőn koporsóban fekvő fia­tal lány arcát látjuk, s az anyja elcsuk­­ló szavait halljuk: Milyen szép vagy, milyen gyönyörű vagy, édes lányom! Nincs szörnyűbb a gyermekét gyászoló anya fájdalmánál, és ma nagyon sok anya gyászol. Huszonegyedikén, csütörtök délután vidám fiúcskák, kisdiákok csapatait láttam vonulni az egyetem felé. Azt kiabálták: szabadság, szabadság, le Ceausescuval, szabadság. Olyan gyor­san mentek, hogy képtelen voltam utol­érni őket. Más fiatalok, valamivel éret­tebbek is szaladtak utánuk és csatla­koztak. Nem tudhatom hány él közülük. Egy héttel később láttuk a tévében a központi bizottság épületének ostrom­lói közül a megmaradtakat, akik a gond és felelősség kérdéseit tették fel az or­szágnak. Az egyik így beszélt: Mi vet­tük be az épületet, s aztán átadtuk a katonáknak. Kié lesz? Egy lövöldözéses reggelen találkoztam egy kormos arcú fiatalemberrel, azt mondtam neki: ti már boldogok lesztek. — Én nem leszek boldog, asszonyom — felelte. — Három napig harcoltam a volt központi bizottság épületénél, szin­te puszta kézzel vettük be, s aztán jött a katonaság, és elfoglalta a helyünket. (Most, írás közben, megint feltűnik egy arc a tévében megszólaltatott fiatalok közül: Hát mik vagyunk? Főszereplők vagy statiszták?) A fiúknak azt feleltem, nagy volt a sietség, nem értek rá a hangnemre fi­gyelni, de ő azt vetette ellen, hogy „jött egy nagy ember is, akiben bízunk és szeretjük, joggal, és ő is gorombán be­szélt velünk.“ A durva hang, a fiatalokkal szembe­ni sértő bánásmód a volt beteg társa­dalom egyik szövődménye. Velünk, a felnőtt nemzedékkel, akik rendesen, felelősen, hasznosan végeztük volna a munkánkat, egy emberöltőn át gorom­ba volt a hatalom. És megfertőzött, kí­méletlenné tett bennünket. Mert mi sem könnyebb, minthogy az ember a gyermekein töltse ki haragját, hiszen egyedül ők gyöngébbek nála. S figyel­tem, milyen célzatosan civilizált han­gon feleltek a fiatalemberek a buszbeli tolakodások gorombaságaira. Egy or­vosasszisztensnő mondta sírva, hogy ezt a korosztályt, ezeket a gyerekeket, akik a kórházban vagy a hullaházban fe­­küsznek, nem akarta megszülni az any­juk, mert már dühöngött a nyomorúság, de muszáj volt. És íme, ezek a rosszul táplált, kifosztott srácok mentek, mo­solyogva, szabadságot kiabálva, üres kézzel meghalni. A fiam azt mondta: az első eset a történelemben, amikor a flower power (a fegyverek ereje helyett a virágoké) győzött. A durva világban felnőtt fiatalok szomjasak a gyöngédségre, a jó szóra, emberi méltóságuk tiszteletben tartá­sára. Gondoljuk végig, melyik forrada­lomnak volt az egyik fő mozgatója a jó­ság vágya! A jó szóé, a figyelemé, a civilizációé, a kedvességé? Adjuk meg a fiataloknak, ami illeti őket! HALASZ ANNA ........... SZEMLE Gondolatok szétkapkodott lapokból România literară 52. sz./1989. decem­ber 28.; Valóban, gyökeresen megvál­tozott nyomdai kivitelezésre, külalakra kellene szert tenni ahhoz,, hogy mai szerkesztőségi vezércikkünk formailag se hasonlíthasson azokra, amelyek la­punk egyik szégyenévé tették az első oldalnak azt a sarkát, főleg az utóbbi tizenöt évben. Eredetileg pillanatnyi kompromisszum eredménye volt a „szerkesztőségi állásfoglalás” ilyen megoldása; a politikai hatalom, kap­va az alkalmon, beiktatta, megkövetel­te ezt a formát és publicisztikai mű­fajt; más rovatainkban, sőt oldalain­kon is észlelhetőek voltak a kompro­misszum jelei, visszhangjai. Nem volt más választásunk, az olvasóval való kapcsolat, a közlési lehetőség forgott kockán, meg kellett kísérelnünk, hogy fenntartsunk valamilyen félhivatalos, félig-meddig föld alatti kritikai szelle­met, amely megőrizhette a nemzeti irodalom értékeit; a mesterség elkor­­csosulása, az egyre bántóbban agresz­­szív aljasság ellen a második megol­dást választottuk. Ebből a tényből nem valamilyen dicsfényt követelünk most magunknak, de hisszük, hogy mindennek ellenére sikerült megőrizni a fenyegetett irodalmi közvagyon egy részét. Sikerült igaz és értékes irodal­mat közölni. S főleg megtartani a kri­tikai elbírálás helyes mércéjét, mega­kadályozni a zűrzavart a hamisítások el nem fogadásával. A lap kritikai nyelvezete nem vette át a propaganda fűrészpor-nyelvezetét. Több ízben ki­fejezésre juttatta, szükség esetén ezópusi fordulatokkal, esztétikai és er­kölcsi meggyőződését. (. . .) 1971 után, a sovén nacionalizmus, az antiszemitiz­mus, az idegengyűlölet és más szélső­séges megnyilvánulások olyan kihívá­sokat jelentettek a kritika számára, melyek nemcsak az esztétikai értéke­lést és elemzést fenyegették (holott az a kritika feladata), hanem politikai implikációkkal is jártak, a kritika poli­tizált, akkor is, amikor nem ez volt a hivatása. Mindenki tudta, hogy ha nem is volt éppen lehetetlen, nagyon nehezen lehetett mozogni az esztétika területén: az eluralkodó politika, tele tilalmakkal és elkoptatott szólamokkal, teljesen lehetetlenné tette még a mi­nimális eszmeáramlást is. Jól-rosszul folyóiratunk ebben az értelemben is igyekezett megtenni kötelességét, nem járult hozzá a szélsőséges kilengések érvényesítéséhez, még akkor sem, a­­mikor ezek eredetileg ártatlannak tűn­tek (lásd a protokronizmust például), s majd minden alkalommal elsőként tárgyalta és küzdött ellenük. (Soha többé —szerkesztőségi vezércikk). Con­temporanul 51. szám/1989. december 29.: „Lehet, hogy nagy tévedés — a román értelmiség hagyományos téve­dése —, hogy a jó szándékú emberek, akiknek szakértelme nyilvánvaló, nem állnak az első pillanattól kezdve az első sorokban; lehet, hogy ez a sorsuk, ki tudja. Világos azonban, hogy az új opportunizmus helyet talál magának máris, ősrégi stratégiájának megfele­lően, és beveti az eszközeit: a capta­­tio benevolentiae-t, a hordószónokla­tot, a kétszínűséget, a gyanúsítást, a félremagyarázást, s teszi ezt nagy gar­­ral és lármával, mint mindig. (Lauren­­ţiu Ulici: A szabadság —a lét és nem­lét között.) Noul Cinema l.sz/1989. Tilos volt nyugati filmek megvásárlá­sa, hiszen a valuta a Ceauşescu-di­­nasztia bankszámláinak volt fenntart­va. A szomszédos és baráti országok filmiskoláival korábban fenntartott cse­re is pangott; csak a legszürkébb, leg­jellegtelenebb filmeket volt szabad megvenni. Az üresen kongó vetítőter­meket szerették, amelyekben kizárólag szürke, lapos filmek szerepeltek műso­ron. A fővárosi és vidéki mozikban é­­vek óta ugyanazokat a badarságokat láthatta a néző, ezeket is mind kopot­­tabb, elhasználtabb másolatokban. Konok következetességgel száműzték a színvonalat. Jeles rendezők, alkotók neve szerepelt a tiltottak listáján, aki­ket a hazai közönség becsült, s a kül­föld a szakma élvonalában tartott számon. A „kiátkozott” filmek kópiáit Wertheim-kasszába zárták, nehogy va­lamikor valaki megtekinthesse azt a hal­hatatlan Caragiale-filmet (De ce sună clopotele, Mitică? — Miért szólnak a ha­rangok, Mitică?) Lucian Pintilie filmjét, Caragiale Farsangja nyomán, hiszen nemcsak a rendezőt gyűlölték, s kény­szerítették önkéntes száműzetésbe, mi­közben a rendező számtalanszor jelez­te, nyilatkozta, beadványokban is meg­fogalmazta, hogy nem nyugati babé­rokra pályázik, hanem a hazájában kí­ván filmet készíteni. (...) Ezekben a na­pokban eljött végre a becsületes erők összefogásának ideje. Szakmánknak nem szabad erejét fájó múltidézésre, leszámolásokra fecsérelnie. Álljunk ki az értékek védelmében, ösztönzésében, azokat az alkotókat, filmeseket támo­gatva, akik ma életüket is kockáztat­ják, géppuskasorozatok közben for­gatnak, fegyvertelenül járnak azok nyomában, akik felfedik a terroristák tűzfészkeit. Határozottan verjük vissza a szájtépő, szemforgató Saulusok de­magógiáját. (Vezércikk.) (SUGAR) Börtönrácsok Tudtunk róluk. Talán a túlélési reflex óvott bennünket attól, hogy egészükben véve felmérjük őket Most a régieket hatálytalanító új törvények a maguk jogászi tömörségével felmutatják és minősítés nélkül tárják elénk azokat a rácsokat, amelyek egy ország, egy huszonhárom milliós nép börtönét vigyázták. A bürok­ratikus centralizmus által túlszabályozott élet az erőszak hatalomvágyának kény­szerzubbonyában vegetált. Európától, a nagyvilágtól mesterségesen elszakítva, börtönszabályok kötötték gúzsba életünket a bölcsőtől a koporsóig. Születésszabályozás helyett szülési kényszer­ű közszájon forgott a „kettes kabinet" üzenete az „egyes kabinet"-hez: „Túl kicsi ez az ország, ez a nép a te nagyságodhoz." (Szóbeszéd? De hát a legképtelenebb híresztelések is tetézve beigazolódtak.) Bólogató jánosok „tudományos táplálkozási programot" szavaz­tak meg: hús helyett verébnyi, csont-bőr csirke, csirke helyett japánosan hangzó taki-muri, végül az sem, csontlével vizenyősített szalámi, vajba dagasztott marga­rin, csokoládé helyett kenyérmorzsa- és szójaliszt. (A rádiót nem szabad kikapcsol­ni­: éppen most közli, hogy leállították a tehéntejet pótló szójatej-gyár építését.) A nyomor egyenlőségében egyenlőbbek is akadtak: városon nagyobb volt a fej­adag, mint falun, a fővárosban nagyobb, mint a vidéki városokban. S falun az árak­ra rászámították a szállítási költségeket is. (Hányan tudtak erről a rendelkezés mostani visszavonásáig? Ki vette ezt észre, mikor gya­korlatilag falun nem lehetett kapni sem olajat, sem cukrot, sem rizset, sem lisztet?) Egyetemet végzett fiainkat/ lányainkat a börtönön belül is kényszerlakhely várta: a „kormánybizottság" által kinevezett fiatal értelmiségieknek szülőföldjüktől minél távolabb eső falvakban kellett letelepedniük. Ha megtagadták, diplomájukkal fizettek. Az úgynevezett zárt városokban külön engedéllyel lehetett letelepedni vagy oda visszaköltözni. S zömmel csak olyanok tehették, akiknek jó volt a „keresztlevelük". (A Kolozsvár­ra való beköltözést például a „kettes kabinet" önkénye szabta meg.) Államtitkok őrzése ürügyén a sajtó elemi információkhoz sem juthatott é­s bármilyen vissza­élést álcázni lehetett ezzel az ellen-glasznoszttyal. Milliókat szorítottak olyan munka végzésére, amelyre semmi szükség sem volt. A törvényerőre emelt idegen­­gyűlölet kitiltotta házunkból a külföldi állampolgárokat, írásos jelentésre kénysze­­rített még a véletlen találkozásokról is, és őrmesteri önkény szabta meg, hogy valaki útlevélhez juthatott-e. S miközben az iskolai tankönyvek kiátkozták a har­mincas évek gazdasági válságának megoldására elrendelt „áldozati görbéket", évek óta szociális és településfejlesztési hozzájárulás címen még kegyetlenebb formában támasztották fel őket. S a megfélemlítés rendőrségi engedélyhez kötötte munkaeszközünk, az írógép birtoklását, egy soha be nem tartott rendelet pedig (a sajtótörvény) előírta, hogy három személynél többen nem olvashatnak el egy kéziratot, megszegését tiltott propagandának minősíthették. Ezek a példátlan törvények és rendeletek voltak ennek az országos méretű börtönnek a védőrácsai. S ezen belül hirdették meg azt az alpinistáktól kölcsön­zött jelszót, hogy újabb csúcsok meghódítására indulunk. Az önkény­velőkig rág­ta bele magát a társadalomba. De, ahogyan Saint-Just mondta XVI. Lajos pere kapcsán: „Senki sem uralkodhat ártatlanul!" Az ártó fejek lehullottak. A forrada­lom tisztító szele elsöpri a lakájok hadát is, anélkül, hogy egyformán ítélkezne a félelem diktálta statisztálás és a haszonleső buzgalom fölött. A rácsok lehullottak. Szemünk nehezen szokik a napfényhez. VAJNOVSZKI KÁZMÉR FÓRUMV3 —­ Igen tisztelt Szerkesztőség! Kedves ROSTÁS ZOLTÁN! Elnézést kérek a magam és társaim nevében is, hogy ilyen kellemetlenül hosszúra húzó­dott kedves levelének a meg­válaszolása. Ennek ellenére azonban nagyon sokat gondol­tunk és gondolunk, különösen ezekben a nagy napokban Önökre is, akik valamennyi­ünk nevében legjobb tudásuk szerint álltak helyt értünk is, s hozták a nagy áldozatokat egész nemzetiségünkért. A magunk módján mi is próbál­juk összefogni a zsombolyai magyarokat, az igaz ügy mellé állítani, hogy minél hamarabb érezhetőek legyenek a demok­ratikus átalakulás kézzelfog­ható eredményei. (. . .) Ma megalakítottuk a Zsombolyai Magyarok Demokrata Fóru­mát éppen abból a célból, hogy megmentsük fiataljain­kat, különösen a testvériség szellemében kibontakozó, bé­kés építő munkának, kulturá­lis szempontból is többet nyújthassunk nekik, mint az utolsó évek megalázó mellő­zése közepette. Nem tudjuk, mi van Önök­kel, marad-e a lap tovább a régi címmel, mindenképp tart­juk a kapcsolatot, várjuk je­lentkezésüket emberibb arcú jövő reményében. Békés, boldog, eredményes új esztendőt kívánok minden jó érzésű munkatársuknak, a magam és városunk magyar­jainak nevében. FORRAY MARIA Zsombolya 1990. január 4. A HÉT 2

Next