A Hét, 1991 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1991-06-13 / 24. szám

A RENDHAGYÓ LEVÉLVÁLTÁS 1984-BŐL Örvények között Az elméleti igényű helyzetelemzés, a kritikai vizsgálat és önvizsgálat, a gondolatgerjesztő, fogalomtisztázó, polemizáló dialógus és a személyes, mélyről fakadó vallomás ötvöződik dokumentum-értékű esszékké azokban a levelekben, amelyeket 1984 első felében Cs. Gyímesi Éva és Gáli Ernő váltott egymással. Postás nélküli levelezésükben a közlési feltételek szabta korlátoktól szabadulva fogalmazzák meg azt a problematikát, amely a sajtóban, könyvekben csak búvópatakszerű Cs. Gyímesi Éva — Gáfl Ernőnek en, áttételesen, metaforikusan, utalások, célzások formájában törhetett felszínre. Eszmecseréjük, hangsúlyozottan személyes vetületeivel együtt a romániai magyar írástudók javát szenvedélyesen foglalkoztató kérdésességek foglalata és ugyanakkor a totalitarista diktatúra szorításában élő értelmiségiek dilemmáinak tükre is. A pregnánsan megfogalmazott kérdések és a jövőt fürkésző válasz-alternatívák jórésze a megváltozott történelmi helyzetben is időszerű, pontosabban: a történelmi idő sodrában szüntelen továbbgondolást igénylő. A levélváltás , elméleti és etikai értékein, korjelző tartalmain túl azt is példázza, miként lehet eltérő vélekedéseket a nyitottság, a tolerancia, az empátia jegyében szembesíteni, a kölcsönös tisztelet, az értelem becsületérzésének jegyében. A Hét a négy levelet — a szerzőkkel egyetértésben — folytatólagosan, a keletkezés sorrendjében közli. Kedves Ernő, Kolozsvár, 1984. január 31. minapi beszélgetésünkhöz kapcsolódva szeretném Neked elmondani, milyen konklúzióhoz jutottam ideológia-ügyben. Noha kikívánkozik belőlem megtérésem története, s minden fölfedezés, amiben azóta részem volt, most nem térek ki erre, csak annyit mondanék, hogy a kegyelem ajándékát utólag racionalizálni próbálva állapítottam meg: közösségi érvényű ideológia megteremtésére nincs lehetőségünk, ezért szükégszerű volt a „magán-megváltás“, ha úgy tetszik, ,,magánüdvösség“ hitéhez fordulnom. Mert mit jelent az ideológia? Eszmény állítást egy közösség érdekei szemszögéből, ugyebár. Nos, mi tudjuk azt, hogy érdekünk a nemzeti tudat fenntartása a sajátos történelmi-politikai körülmények között is. Szándékosan írok nemzeti tudatot, s ezen nyilván kultúrnemzeti magyarságtudatot értek — egyetemesen magyar értelemben —, mert ennek épségét fenntartva lehet csak igazán ellenállni és megmaradni az adott kisebbségi helyzet szorításában. A ,,nemzetiségi“ kifejezés minduntalan elmossa, ködösíti az anyanemzettel való összetartozás és folytonosság (múltbeli, hagyománybeli kontinuitás) öntudatát, s minden ideológiai tárgyú írásunk hatástalan, ha ezt a ködösítő frazeológiát használjuk. Ha elismerjük, hogy a nemzeti kisebbség („nemzetiség“) konacionális alakulat, el kell ismernünk azt is, hogy jogos a kisebbség nemzeti tudatáról beszélni, amely — lévén, hogy itt a kultúrnemzet fogalma érvényes — nem lehet lényegesen más tudat, mint az anyanemzeté. Azt hiszem, egy új ideológiához mindenekelőtt meg kellene tisztítani, újrahatározni a fogalmakat. Egy új (kisebbségi) ideológiának nem volna szabad például túlhangsúlyoznia az önállóság, a különfejlődés önérzetét; ha ezt hangsúlyozná, akkor inkább a többségi nemzet felé kellene hogy megtegye, amely éppen a különbözőségünk elmosására törekszik (pontosabban a fennálló hatalom és az általa manipulált közszellem felé). Hogy mi mások vagyunk, hogy igényt tarthatunk másságunk tiszteletére a többség részéről, ezt forgalmazni szerintem sokkal szerencsésebb, mint a sajátosságok belső, önismereti szinten történő tudatosítása. Az ideológiánk eddig teljesen defenzív, paszszív ideológia volt, holott a helyzet ismeretében már régen tudnivaló, hogy itt aktív önvédelmi ideológiára lenne szükség. S itt az aktívat hangsúlyoznám, amelybe beleértendő a külső nyomások erélyesebb kivédésének eszköze: a jövőbeli kibontakozást garantáló programalkotás amely a múltbeli értékek átmentésének egyoldalúságával szemben a jövőbeli értéklehetőségek megőrzésére és kitágítására ösztönözne (tartalmazná például a represszió, asszimilatív iskolapolitika elleni érveket). Ezt mind azért írtam feltételes módban, mert a mai viszonyok között, amikor a demokratikus jogok minimuma is veszélyben forog, egy ilyen ideológiára nem is gondolhatunk. Egyszerűen, mert nem is lehetne belevinni a kisebbség tudatába. Már mondtam talán, hogy hatékony ideológiát csak helyzetünk jogi kereteinek megváltozásával... terjeszthetünk. Mert kidolgozni lehet jogok nélkül is, de minek, ha úgysem lenne hozzá nyilvánosság? Az ideológiáknak nyilvánosságra van szüksége, s amint látjuk, az eddigi ,,nyilvánossági minimumunk“ is veszélyben forog, őszintén szólva, inkább politikai jogvédelemre lenne most szükség s nem ideológiára, mert ez a totalitarizmus minden őszinte szövegűn-szét is ,,lojalizálja“, hiszen papíron még, hivatalosan, elismeri a ,,nemzetiség“ létét, csakhogy egészen mást ért ezen, mint mi. Szerintem nem szabad a hatalmi szóhasználat csapdájába csúszni. Hogy szövegeink ne legyenek kisajátíthatók, szerintem egészen szikár és tudományos definíciókat kellene kidolgozni például az önazonosság vagy a méltóság fogalmáról is. Mert csak papíron van méltóságunk. S egyedül Te ezt a szót annyiszor leírtad, annyiszor engedték Neked leírni,, hogy a buta kisebbségi olvasó nem vette észre, mi történik, csak azt, hogy valaki ki merte mondani, hogy van sajátosságunk... Holott Te magad is tudod, a méltóságunk sem egyetemesen emberi, sem kisebb- ségi JOGOKKAL nincsen szavatolva. S addig kétségbeesett önáltatás a méltóságról beszélni. Illetve, a ha-talom szemszögéből tulajdonképpen a legteljesebbrefekvő“ lojalitás. Ezért hagyja leírni!!! Ne vedd rossz néven, hogy ide lyukadtam ki, érted haragszom, nem ellened. Vagyis: tudom a jóhisze- '!műségedet ,elvszerűségedet, senki nem tett annyit, mint Te ilyen — kisebbségideológiai — fronton, de , látod, a totalitarizmus mindent a visszájára fordíthat » anélkül, hogy akarnád. No, mindegy. )jj Szóval, a közösségi ideológia lehetősége, ideje még nem jött el. Azt hiszem, csak ki-ki magának dolgoz ’| hatja ki az erkölcsi-szellemi-politikai értelemben a legtesthezállóbb ideológiát. Én egyet tudok: amíg hagyják, dolgozom, s egyetlen engedményt sem teszek olyan elvárásoknak, ame- lyek meggyőződésemmel ellentétes tetteket vagy sza-vakat követelnek. Nem lévén párttag, ezt eddig is sikerült betartanom, s remélem, ezután is. Más alter- ■ natíván esetleg csak akkor kezdek tűnődni, ha egy eszisztenciánk, mármint a családomé, veszélybe kerül, vagy ha megfosztanak a munka, a méltó munka le-hetőségétől. A gyermekeimet féltem, azután a belső harmóniámat, vagyis a legintimebb önazonosságot, amit az utóbbi időben sikerült elérnem. Azt hiszem, az én igazságom, amely szerint élek és dolgozom, noha nem a tények igazságán alapszik, közelebb van Isten igazságához, azaz mindahhoz, ami bennünk, emberekben a legértékesebb, mint a többség „igazsága“, amellyel a hatalom részéről elvakíttatik. Tudod, néha úgy szánom őket, hogy nem ismerik az én igazságomat. Minden látszat ellenére azonban azzal az alázattal is élek: nem biztos, hogy nekem van igazam ... Mégis: kell lennie bennünk egy igazságnak, amelyhez ragaszkodunk, ami összetart, aminek alávetjük magunkat a legellentétesebb irányba húzó , belső lázongásaink, vágyaink ellenére is. Nekem legalábbis a hit a morális támaszom, mert tudom, , hogy teljesen magunkra vagyunk utalva értékválasztásainkkal, nincs földi garancia az értékek hitelére nézve. 1. Szeretettel csókollak, Éva Izvetan toporov A rendszerváltás melankóliája Azok az események, amelyek az 1989-es esztendő folyamán, Lengyelországtól egészen Bulgáriáig, bekövetkeztek a kelet-európai országokban, csak örömmel tölthetik el mindazokat, akik szívükön viselték ezeknek az országoknak a sorsát, és akik minden másnál előbbrevalónak tartották az igazságot meg a szabadságot. Az események hírére valami révült boldogság kerített minket hatalmába, de alig telt el egy-két hét, máris észre kellett vennem, hogy az öröm megzápult, valamiféle mélabú keveredett belé, bár igaz, nem volt ebben a mélabúban semmi nosztalgia. Ez a mélabú nem olyan szinten volt megfigyelhető, hogy foglalkozhattak volna vele a politikai kommentárok, a közgazdászok elemzései; sokkal inkább az egyén élményvilágáról van szó, olyan lélektani folyamatról, amely közösségi is, meg egyedi is. Ez az élményvilág aszerint ölt más-más formát, hogy Kelet- vagy Nyugat-Európában él-e az ember. Még ha én magam ingadozom is a két magatartásforma között, itt a „keleti“ változatot szeretném leírni. Egy valamit most rögtön le kell szögeznem: az a poszttotalitárius depreszszió, amelyről beszélni szeretnék, szerintem nem az anyagi javakra áhítozó hírvágy következménye. Néhány német értelmiségi meg politikus kemény szavakkal rótta meg honfitársait, amiért azok, mihelyt tehették, hanyatt-homlok rohantak a legközelebbi nyugati nagyáruházba. Ha hihetünk nekik, keleti honfitársaik nem a polgári társadalomra szavaztak, hanem a banánra, az erkölcsi felháborodás lángját egy-kettőre kioltotta bennük a nyugati csokoládé, a szabadságvágyat pedig „az árubőség látványa“, és „holmi őrjöngő horda“ módjára, „tömött sorokban“ rohamozták meg a boltokat... Így, persze, csak azok beszélhetnek, akik elfelejtették vagy saját bőrükön sohase tapasztalták meg, micsoda megaláztatás a legelemibb fogyasztási javak állandó hiánya, akik még sohasem ácsorogtak a boltok előtt kígyózó sorokban, akiknek fogalmuk sincs róla, milyen megalázóan viselkedhet egy-egy eladó, amikor már attól is dühbe gurul, hogy egyáltalán venni akarunk valamit, akik nem tudják, milyen megalázó, hogy az embernek mindig azt kell vennie, ami éppen kapható, nem pedig azt, amire szüksége van. A fogyasztási javak rendszeres hiánya valójában az emberi méltóságot ássa alá. Amikor a kelet-európaiak megrohanják a nyugati áruházakat, nem is annyira a bendőjüket akarják megtölteni, inkább élvezik azt a szabadságot, amelyet a nyugat-európai fogyasztó már észre sem vesz, annyira megszokott. Az a mélabit, amelyről itt szó van, egészen máshol gyökeredzik: nem a nemrég felszabadultak szégyenérzetében, hanem a jövő miatti szorongásban, illetve abban, hogy nem is olyan könynyű a közelmúltat feldolgozni. A JÖVŐTŐL VALÓ FÉLELEM A második Világháború befejeztével megnyíltak a koncentrációs táborok kapui, az életben maradottak pedig akaratlanul is megpróbálták kárpótolni magukat az átvészelt kínokért. Azt remélték, hogy a kiállott gyötrelmekért még jobban szeretik és csodálják majd őket, hogy egy igazságosabb, bűneitől megtisztult világot látnak majd viszont, amely nem olyan szeretetlen, mint a régi. De tévedtek. Sokan még a családjukat sem találták meg, rokonaik szétszóródtak vagy elpusztultak, vagy akik mégis megtalálták hozzátartozóikat, döbbenten tapasztalták, hogy elfelejtették őket az emberi lealjasodás gyászos hírvivőinek, bizony, senki sem örült. Ami az új politikai küzdelmeket, társadalmi harcokat illeti, igaz, még csak nem is hasonlítottak a fasizmus őrjöngésére, de azt sem lehetett mondani, hogy az igazság meg a szeretet irányítja, őket. Most, amikor összeomlottak a kommunista diktatúrák és ezek a társadalmak — megannyi óriási, a németeknél összehasonlíthatatlanul elviselhetőbb munkatábor — szélesre tárják kapuikat, a túlélők megint abban a hitben ringatják magukat, hogy egy igazságosabb, kiegyensúlyozottabb világot találnak majd odakint. Akármilyen őrültség, ők mégis ebben reménykednek. És mi várja őket? A kommunista ideológia elfojtotta a többi ideológiát; ezek most újra felbukkannak, méghozzá az ellenzékiség dicsfényétől övezetten. Így a nacionalizmus (amely két évezredre elegendő konfliktusforrás, annyiféle nép, nemzetiség él ezen a tájon), és velejárója, az idegengyűlölet, a fajgyűlölet (ennek főleg a vietnami vendégmunkások meg az afrikai diákok az áldozatai) meg a vallási fanatizmus (a demokráciának, mi tagadás, nem a pápa a legalkalmasabb jelképe). De az egyén szintjén sem mennek sokkal jobban a dolgok. Az egykori pártkádereket szélnek eresztik, de kik is állhatnak a helyükbe? Akik a legmohóbban vágyakoznak hatalomra. De akiket, nem is olyan régen, a volt rendszer állított félre, azok most is félrehúzódnak, mert rühellnek résztvenni az ilyen kétes versengésben. Nemrég Prágában jártam, gondoltam, csak összeakadok valakivel, aki híve volt a régi rendszernek, de nem, csupa ellenzékivel találkoztam. Mint 1944-ben, akkor is mindenki egyik napról a másikra antifasiszta lett Bulgáriában. Persze, vannak kivételek, de tény, hogy a politikai élet új szereplői nemigen érdemlik meg a fenntartás nélküli csodálatot. Amiatt is nagy a nyugtalanság, hogy milyen az új társadalom erkölcsi állapota. Jó, jó azt mindenki tudja, hogy a totális diktatúrák nem kedveznek különösebben egy magasabbrendű erkölcsiség kibontakozásának. Sőt, ezek a társadalmak — lehet, hogy ez a legnagyobb bűnük — épp az egyéni lelkiismeretben rombolnak a legtöbbet. Mindenki képmutató lesz, mindenki cinikus, önző, haszonleső, az alkalmazkodás, az ügyeskedés, a lavírozás az érvényesülés jól bevált útja. Ám ebben az erkölcsi sivatagban mégiscsak bekövetkezett a csoda. Először egy ember mondott nemet, aztán kettő, aztán száz. S mivel sokan tisztában voltak azzal, hogy minden politikai vagy katonai ellenállás eleve kudarcra van ítélve, az erkölcsi ellenállást választották; egyszerűen azt tették, amit ez erkölcs megkövetelt: kimondták az igazat, segítettek az üldözötteken. Itt nem „hazai pályán“ folyik a játék, itt közönyös bürokratákkal, korlátolt rendőrökkel kell szót érteni. De ezek-ben a tettekben olyan erő szunnyadt, amelyet senki sem sejtett: a diktatúrának már nem volt akkora hatalma, hogy megakadályozhatta volna ezt az ellenállást. Senki sem tett annyit a kommunizmus bukásáért, mint ez a maroknyi elszigetelt, védtelen ember. Szolzsenyicin és Szaharov, Kuron és Michnik, Patocha és Havel volt a minta, az erkölcsi szabvány, a hitelesség zsinórmértéke. A totális diktatúrában a morális tartás a lehető leghatékonyabb politikai cselekvés. Ma azonban egészen más a helyzet. Megnyíltak más utak is a politika előtt: ma már meg lehet szerezni a hatalmat, csak meg kell nyerni a választókat meg a választásokat, csak pártokba kell szerveződni. Egészen a novemberi forradalomig Havelnek nem volt semmi hatalmi becsvágya, ő csak a kritikus értelmiségi szerepéhez ragaszkodott. Azóta a Charta 77 átalakult Polgári Fórummá, a Fórumból pedig párt lett, amely jelölteket indít a választásokon. Márpedig az erkölcsi tar- tás nem épp a legfontosabb erény, hogy- ha a szavazatok megszerzéséről van szó, akkor a hatékonyság a fontosabb, meg a szakértelem, a demokratikus rendszerekben a legjobb esetben a poli- tika lép a morál helyébe; a morál leg-feljebb irányítja a politikát, vagy határt szab neki. A demokrácia nem aka- dályozza meg, hogy erkölcsösek legyünk, ám nem is csábít rá különösebben. A diktatúra, meglehet, elpusztítja az erkölcsi értékeket, ám visszahatásképpen újra fel is támasztja őket. A KESERŰ MÚLT Egyik bolgár barátom azt mondta, úgy érzi magát, mint A nyakék című Maupassant-novella hőse. Egy fiatalasszony kölcsönkér gazdag ismerősétől egy csodás nyakéket, de az ékszert ellopják. Az asszony kötelességének érzi, hogy a nyakéket visszaadja tulajdonosának: hatalmas összeget kér kölcsön, és vásárol egy ugyanolyan ékszert, az adósságot azután hosszú évtizedeken át törleszti. Amikor évekkel később, már megöregedve, összetalálka(Folytatása a 12. oldalon) 11 A HÉT 1991. június 13.