A Hét, 1991 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1991-12-19 / 51. szám

Sugárzó eldöntetlenség 1. VÁZLAT AVAGY VÁLTOZAT?. „Nem te, majd a dolgok érkeznek meg benned" — így, ezzel a meglehetősen (Mészölynél szokatlanul) irodalmias és fennkült félmondattal kezdődik a Zsilip című (először még 1979-ben, az ES ka­rácsonyi számában megjelent) próza, alcíme szerint „gimnasztika egy re­gény "-hez. Tizenegy esztendő múlva ta­lálja meg a helyét egy karcsú novellás­­könyvben, amelyikről valahogy lemarad a címke: „végleges vázlatok a hagya­ték “-ből, noha a folyóiratokban — Hitel, Újhold-évkönyv, Jelenkor — először megjelenő darabok esetében ez mindig gondosan jelezve van. De itt, közbevetőlegesen, — a dolgok is megér­keznek, előbb-utóbb minden — 1979 ka­rácsonya, a Zsilip első megjelenése után, úgy nézett ki, a régenvárt regény hama­rosan elkészül. Hatvanadik születés­napján, egy interjúban — Jelenkor, 1981 január — Alexa Károly kérdésére Mé­szöly elmondja, hogy több regényen is dolgozik párhuzamosan (!), s csakugyan, az 1978-as januári Híd hozza a későbbi Bolond utazás ősváltozatát, s a Jelenkor hosszú fragmentumokat közöl a készülő pannon-regényből (Júlia fölvezetése, 1980 november; Egy délelőtt az ősház­ban, 1980 december; Az indián ebéd, 1981 június és 1982 január) „részlet egy regényes eposzból“ alcímmel. De aztán a regényközlések megszakadnak, hama­rosan megjelenik az újabb írói remek­lés, a Megbocsátás (Mozgó Világ, 1983 november), majd két egymást kiegészí­­tő-leköröző novelláskönyv (Merre a csillag jár, 1985 és a Sutting ezredes tündöklése, 1987) olyan elbeszélésekkel, mint a Magyar novella, az Anyasirató, a Merre a csillag jár, a Sutting ezredes tündöklése vagy a Bolond utazás. De közben Mészöly mégsem tesz le a re­gényről, egy interjúban — Könyvvilág, 1987 december — megvallja, hogy „hosz­­szabb ideje egy nagyobb, összefoglaló munkára készülök, emberi és írói érdek­lődésem summáját szeretném ebben a regényben megfogalmazni“ ... Ennek a regénynek az előképe talán a Sutting ezredes, bár a készülő regényben „ ... e­­poszban hosszú ideig szeretném frissen és tevékenyen életben tartani. Úgy ter­vezem, hogy csak napjainkban hal meg, viszont Buda hajdani ostromakor szü­letik.“ (A regényről Mészöly máig sem tett le, 1991 november 25-én, a kolozs­vári tévé magyar adásában, egy inter­júban is jó volt erről hallgatni őt ...) De tartsunk rendet. Az évtized végé­re — a változásokat bizonyítandó — sorra jelennek meg Mészöly régi és új könyvei. 1989-ben három is, új, har­madik kiadásban erdélyi tárgyú, szívé­nek oly kedves s a korabeli írna Ka ál­tal (a hetvenes évek elején) oly kevésre becsült regénye, a Fontos történetek út­közben (kiegészítve most már a két ide­vágó remek elbeszéléssel); Volt egyszer egy Közép-Európa (változatok a szép re­ménytelenségre) címmel elbeszéléseinek, rövidprózájának ezideig legteljesebb gyűjteménye és a Jelenkor-könyvek ki­adásában, Pécsett A pille magánya című esszégyűjtemény, melyben, ahogy azt már megszokhattuk, helyet kapnak az író Érintések címmel közölt villanásai, naplójegyzetei, vallomásai, aforizmái is. 1990-ben Szombathelyen, az Életünk­­könyvek sorozatban A negyedik út cím­mel jelenik meg újabb esszégyűjtemé­nye — esélyek és kockázatok az ezred­vég küszöbén — alcímmel és a Babits Kiadó gondozásában publikálja Az én Pannóniám című breviáriumát, egy tün­dökletes tájélmény novellákban, versek­ben, esszékben, regényekben lecsapódó dokumentumait. (Ez a kötet újabban nálunk is kapható.) Ezek után, még 1990- ben jelenik meg Wimbledoni Jácint címen egy karcsú novelláskönyve, s 1991- ben ennek pár darabja is kijön: Ballada az úrfiról és a mosónő lányáról címen. Ezen írásokat jelöli írónk „vég­leges vázlatok a hagyatékból“ címkével folyóiratközlés esetén. Ismételjük, a Jácintról lemarad ez az alcím, a Ballada esetében viszont imigyen jelenik meg „végleges változatok a hagyatékból“. A különbség jelentékeny, legalább akko­ra, amekkora a vázlat és a változat kö­zött van. Közbevetőlegesen, a Jácint megjelenésekor egy interjúban — Ma­gyar Hírlap, 1990. június 9. — Mészöly elmondja, hogy „ ... másfél évvel eze­lőtt egy régi fiókomban matattam, ahol mindenféle szellemi kacatot, regénycsí­rákat, novellaötleteket találtam. Ahogy átnéztem őket, éreztem, hogy a maguk idejében mindegyikből lehetett volna valami, de végül is nem íródtak meg. (...) Úgy gondoltam, hogy ezeket az írásokat véglegesíteni lehet, mint töre­dékeket ..." Ugyanezt fejti ki egy má­sik vallomásban — Könyvvilág, 1991 május — a Ballada megjelenésekor, most már lényegretörőbben: „Arra gon­doltam, eredeti formájukat meghagyva, végleges töredékeket formálok belőlük“. Az igazsághoz tartozik, hogy a két könyv után újabb, „végleges vázlatod­at is publikált az író (Archív videóklipp, Alföld, 1991 január; Praxis criminalis, Kortárs, 1991 szeptember; az első mint­ha a már emlegetett, a Jelenkorban köz­zétett regényes eposzhoz kapcsolódna, a másik Mészölynek a tizenhetedik szá­zadbéli Budát idéző prózájához, az Annonoz ...) Tehát akkor miket olvasunk? Bizo­nyos, hogy jól igazít el a mai magyar próza talán legtudatosabb alkotója?! Vázlatok, változatok, töredékek, torzók ezek az írások? Megformálásukat te­kintve semmi esetre sem. A Wimbledoni Jácint, a Pannon töredék az író legkivá­lóbb elbeszélései közé tartozik. S mint­ha különböző életszakaszokban születő írásokra rímelnének eme a végleges vál­tozattok. Így a Wimbledoni Jácint fel­építését, a realista történet és a szim­bolikus történet elegyét bravúrosan megvalósító szerkezetét tekintve talán a Megbocsátással mutat rokonságot, míg a sport, jelen esetben a tenisz (különö­sen a csodálatos novella zárójelenetében az álomszerű, megmásíthatatlan aján­dék, a hős és Zsizel teniszezése) Az atlé­ta utolsó futására rímel. Ugyanebből a kötetből az Oh, d­e delta nőtte mintha egy Szerb Antal regényt, Az utas és holdvilágot „újítana“ fel. Szerb törté­netére rímel az ír lány és a magyar történész találkozása, szerelme és kü­lönös éjszakájuk Pompeiban, a halott városban, majd visszahullásuk szomorú életükbe, a lánynak az őt végleg elra­gadó ír mítoszba és őrületbe, a pesti tör­ténésznek saját középszerű életébe. (Mé­szöly szűkszavúan így jellemzi a magyar történészt: olyan világban él, ahol „a tények nem felelnek meg a valóságnak“, ráadásul arra ítéltetett, „hogy olyasmi­ről legyen véleménye és alkosson biztos ítéletet, amit nem ismer.“) A novella ugyanakkor Mészöly egyik korai remek­lésére, az 1959-ben íródott, Romániában, a román tengerparton játszódó történe­tére (idegen partokon) is rájátszik, ott is egy magyar férfi találkozik egy ide­gen nővel s e végzetes találkozás mind­kettőjüket „megítéli“ ... A kitelepítő osztagnál is egy végzetes találkozás tör­ténete, az elbeszélő, nemrég még kato­na, részt vesz a svábok dunántúli kite­lepítésében s itt fut össze az igazi férfi­val, a magyar Schwarzeneggerrel... Ez a történet mintha a Szárnyas lovakban közzétett Ami jön pár darabja lenne, de több szállal kapcsolódik Mészöly hatva­nas évekbéli elbeszéléseihez is. (Három burgonyabogár, Film az Emkénél stb.) A Zsilipről, ami sokfelé nyit az életmű­ben, már szóltunk, a Nem felelt meg neki, bizonyos értelemben, a pannón­­novellákhoz kapcsolódik, ugyanakkor a­­lapcsírája Mészöly egyik tanulmányá­ban is feltűnik (Két emlék, A negyedik út című kötetben), ami ott néhány mon­datos villanás egy hulló sorsról az itt bravúros és feszes novellává változik át. Ugyanígy az új könyv remeklései­nek is megvannak a kapcsolódásai, a Pannon töredékhez az öregkori remek­mű, a Magyar novellához kapcsolódik. A címadó elbeszélés látszólag egyedül áll s ahogy Thomka Beáta megjegyzi „ ... egy újabb, Mészölyre oly jellem­ző formai váltással egy balladát beszél el“; borzongató az időpont is: 1952. . . A negyvenhat videóklipp egyike-másika a Szárnyas lovak Kiemelések című so­rozatából, részben az Érintésekből is­mert. Néhány kiváló egyperces is akad közöttük, többnyire vázlatok, novella­csírák, glosszák, torzók, de épp Mészöly végleges változatok és vázlatok helyett régi és új mintákat kínáló újabb írásai figyelmeztetnek minduntalan, hogy a töredékekkel, torzókkal, villanásokkal, ötletekkel szerzőnk esetében csínyján kell bánni! Hiszen nem egy nagy novel­la ilyesfajta rögtönzésből, „egyperce­sekből“ nőtt ki, ugyanakkor nem egy ilyen feljegyzés találja meg végső helyét az elbeszélésekben. 2. AZ ERŐSZAKOS HALÁL avagy a lappangó történet természete. Mielőtt felmutatnánk néhány „érintés“-t, ame­lyek szervesen illeszkednek a kitűnő Pannon töredékbe, még egy önvallomás a Nádas Péternek ajánlott ars poeticá­ból (Legyek, legyek avagy az elmond­­hatóság határai): „. . .bennünket ke­véssé érdekel, hogy mit szólnak majd azok, akiknek egyszer kezébe kerül ez az írás, melyet kizárólag azért vetünk papírra, hogy érzékeltessük egy lappan­gó történet természetét“. Ezt a „lappangó történet“-et igyek­szik tetten érni az újabb Mészöly novel­lák minden írása. Nézzük meg röviden, hogy a legsikerültebbek, a Wimbledoni Jácint és a Pannon töredék hogyan? De még mielőtt megnéznénk ezen írásokat „közelről“ felhívja magára a figyelmet egy olyan közös ismertetőjegy — ti. az erőszakos halál —, amely majdnem mindenik írásban felbukkan. A Jácint hőse, Dankó öngyilkos lesz. A kitelepítő osztagnál öreg sváb házaspárja szintén, ők már felkötik magukat, az akasztás beszüremlik a Zsilipbe is, szó esik bizo­nyos Gésán Kamillóról, akit tévedésből akasztottak fel, ötvenhatban. A Pannon töredékben megjelenő fiatalembert — nem tudni, végül is miért — szintén öt­venhatban akasztják fel. Az már sejt­hető, hogy ötvenkettőben a Ballada hő­se azért kerül akasztófára, mert meg­gyilkolta feleségét. A kötetzáró párda­rab (Finita egy — finita kettő) első írásában (Mese) is feltűnik egy akasz­tott, bizonyos Salgari Péter, aki.......ta­lán mégis tud valamit, amit mi nem. Hisz képes volt azt, mondani, mikor a nap küllözött.“ A Mesében feltűnik a Regény című város, a Zsilip színtere is. A dolgok tehát végül is, bármi tör­ténik, „megérkeznek bennünk“, össze­érnek és felszikráznak a felismerések, megvilágítva egy pillanatra a pannon tájból sugárzó élességgel kiváló akasz­tófét, a maga brutálisan drabális rajzo­latával. Mészöly kedves önjellemzései egyikét ideidézve: bizonyos, hogy e LÁSZLÓFFY ALADÁR eroskus. . Minden, ami jó, vagy tilos vagy ehetetlen vagy hizlal, sóhajtott fel a harmincas évek egyik világsztárja a a sóhajból szállóige, lett. Apáin, újabb sóhajok galambfajai szálltak. Inetvé a maguk, hasonló, értelmű igéivel, pa­, naszóival. Deha­, minden rosszra csak rosszabb jön? Mi..van a világgal? só? hajtana fel a naiv lélek, ha nem faj­­t érti belé a szót az a józan tapasztal­­at, hogy bizony mindig így­­ment. e Világi élet. Nyomorék leány, nagy­mama-halál és árvaházi kórus kará­csony estén; nemrég láttam a világ­sztár egyik maradandó című filmjét. Alkotói minden könnycseppet kipré­seltek, amit még ki lehetett préselni egy Verdun és Bruszilov-offenzíva, spanyolnátha és gazdasági világvál­ság utáni korszak edzett emberéből. Mindezt még 30 előtt persze. Aztán jött az „igazi“ világháború, amikor meghalt minden nagymama, bomba­tölcsérbe fulladt minden gyermek és árva meg nyomorék lett mindenki. Iszonyú nyomás nehezedett az újabb nemzedékekre, mely aztán még jól­­rosszul felidézett, meglovagolt, meg­zenésített emlékezet formájában is nyomasztotta napi egy, nem két or­szág, hanem negyven-öt­ven év lakos­ságát. Végül eljött a csodák évadja, mikor már olyan hihetetlen volt pedig, hogy a totalitarizmus kásahe­gyén átvezető alagútnak vége is vol­na, s­ akkor az a negyvenévszer­ négy emberöltőnyi világlakosság, itt a ke­leti tatár pusztákon i­l. szépen libasor­ban kiért a­ fényre. A relatív világos­ságba. Mégis hunyorogni kellett, annyi mindentől elszoktattak. És lett hit, remény, szeretet, több mint a­­mennyit valaha szerettünk, remél­tünk, hittünk volna. Es el is fogyott egyetlen karácsony folyamán. Pedig különben ,véres karácsony vo­lt az is, áldozatos a karácsony, de az­­eufória pillanatnyi,­­ betlehemében , bizony térdre estek ,az emberi, lelkek is, nemcsak az ádáz és sanda lesipuská­­sok golyóitól talált testek. Térdre­­kiálltak első reflexükben az élők, de csakhamar talpra is­­pattantak, újabb vívóállást vettek fel is acsark­odni kezdtek­. Mert az is kiderült azonnal: akit toleráns közeg nevelt, az tole­­ránsabb lesz válság­ évadján, mint a­­kit csak a gyűlölet, bosszúvágy tit­kolt enzimjei tartottak életben a lel­ki-testi koplalás hosszú éjszakáján végig. Egyik első sikoltás az lett: de­­hát hol van az igazságérzet? Aztán eljött annak a sikoltásnak az ideje is, hová lett megint a mindennapi kenyér? A legkevesebbet azt hajto­gatjuk, és bocsásd meg a mi vétkein­ket, mert mi is megbocsátunk az el­lenünk vétkezőknek! És nem a tes­tünk soványodott le igazán az első, szabadult karácsonytól számított im­már harmadikra, hanem a lelkünk. Két év alatt lettünk a lelki szépség banyái, mint egy negyven-ötven év alatt leromló, elhervadó világsztár. Mert minden, ami jó, úgy látszik vagy tilos, vagy ehetetlen, vagy hizlal. LIcKIVI MÉLIUSZ JÓZSEF Zsilava nem volt kávéház . Hagyjuk abba a Larousse-t. Hogy elérjünk Zsitavába..Ugorjunk át az • inkvizíció folytatásán. A történe­lemben. Europaszerte. Az Ohrana (cári politikai rendőrség) fejlett­ módsze­reit folytató Enkávédeig. (NKVD, . Na­­rodnij Komisszáriut Kaitremenyik Gyei: belügyi népbiztosság). Az újító tökéletesítőig. A Gépekig. (Előbb már megfejtettük.) Fejeseink kortársa Mus­solini. Franco. Salazar. Hitler. A lengyel Zelinszkyből lett ősromán Zelea Coprea­­nu. Antonescu marsall: A nyilasok gyil­kos bandája. Az 1944—45 utániakról nem is szólva. Mind­ elment a gajdesz­­ka. (Hiányzik az idegen szavak és ki­fejezések szótárából.) Vagy odamenesz­tették őket. 1991. Mindmegannyi egy­mással biliárdozott. Segítette egymást. Vagy nyírta. L. (lásd) Második világhá­ború. Lásd. Ribbentrop—Molotov. Jal­ta. Bocsánat! Bocsánat! Ezek a bekezdé­sek nem voltak. Közjáték. Csak a poli­tikai terror heraldikája (címertan). Hogy megértsük M. Zsilaváját. A társa­dalom Zsilavitiszét. Máig. Alfikciókban jelent meg már M. könyveiben. A Tran­zit kávéház­ban. A Napnyugati kávéház­ban. A Horace Cockeryben Az Aréna darabjaiban. A Kávéházi cédulák kia­datlan kéziratában fikciótlanul. Mint ebben is. 1991. Tehát Zsilava. Profosz. Becézhetnénk profi­nak. (Profi — hivatásos.) A­ profi kitár­ja a barnára mázolt cellaajtót. A delik­vens számára meghatározott számú. Világosság. Inkább félhomály. M. meg­torpan. „Na, mi lesz? . Befelé! Te dög!“­ Az őr nem rúg a dög fenekébe. Ez emberségére vall. Az élet-halál mes­terségét is meg lehet unni. 1ia még em­ber ez az embertelen.. Vagy.­­Nem lehet már elviselni? A gom­bo­os foglalko­­zást. .Itt. A föld alatt. Akármilyen jó is a fizetés. Felel az egyetemi filozófia (bölcselet) ...professzoráéval (tanár). Aki pedig Marx, Lenin, Sztálin filozófiáját mondja fel. Némelyikük titkoltan me­­­gélt. Tiltottan. Meg a koszt­ (étkezés).­­ Öltözködés. Ingig. Gatyáig. Harisnyáig Bakancsig. Ezt is meg lehet unni. Vagy­­nem lehet már elviselni. Nem csak az írói mesterséget Mint M.. Aki tíz évig nem publikált Nem-jelenlétével tüntet­ve. Némán. Ez is tüntetés? Ha nem ma­radt Nyugaton. Ha nem tátotta ki a szá­ját? Könyvei persze megjelentek. Az elnémulása előtt írottak. De lám! Jó hír. Újra ír. Zsi­la várók M­eg miegyébről Most lehet? ... Meddig? ... Zsilava. M. betámolyog a cellába. Em­ber ember hátán. Emberek? Emeletes deszkaágyakon hevernek. Szinte élette­lenül. A zár csikordulásakor halálos csend támad. Kiért jönnek? Hová vi­szik? Nem. Új lakó. Hirtelen felülnek fekjükből. Visszakeverednek. M. az aj­tóval szembeni ablakot látja. Rács. Vilá­gosság. Hosszú mondat következik. Hogy megfelelő technokrata (műszaki) nyel­ven szóljunk, az inkvizíció és az azutá­nunkat követő börtönintézmények tanul­ságát követő Gépén és Eszá­k S. A.­­ Sturmabteilung -- a hitlerista párt bel­ső rendfenntartó különítménye, amely az Eszesszel (SS — Schutz-Staffel, ejtsd succ-stafel), a megsemmisítő táborok feketeinges különítményein együttmű­ködve fejlesztette ki a következő foko­zatokat: 1. Börtön. 2. Börtönebb. 3. Leg- 1991. december 19. A HÉT 6

Next