A Hét, 1994 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1994-01-07 / 1. szám

Claude-Jean Bertrand 1993 novemberében rendezte meg a Thesszaloniki­­ban működő balkáni sajtóközpont, a Balkan Press Center harmadik konferenciáját (l. erről lapunk tavalyi 42., november 19.-i számában Ágoston Hugó tájékoztatóját és beszélgetését Adam Michnik lengyel politológussal). A meghívot­tak között volt Claude-Jean Bertrand francia professzor is, akinek fel­szólalását az alábbiakban közöljük­. Claude-Jean Bertrand 1934-ben született Algírban, apja történe­lemtanár volt, anyja angol. Ber­trand professzor angol, illetve államtudományi diplomával 1990-től a párizsi egyetem saj­tóintézetében tanít; két kur­zusának címe: Tömegtájé­koztatás a nagyvilágban; A médiumok deontológiája. Korábban angol és amerikai művelődéstörténetet adott elő a párizsi (nanterre-i) és a strasbourg-i egyetemen. Vendégtanárként megfordult a syracuse-i (New York állam), a dakari (Szenegál), annabai (Algéria) és navarrai (Spanyolország) egyetemen is. A nyolcvanas években előadássorozatot tartott Fekete-Afrikában, az Amerikai Egyesült Államokban és La­tin-Ameri­kában. Számtalan tanulmányt, könyvet írt vagy rendezett sajtó alá a médiumok szerepéről a modern társadalomban, ezek a legtöbb világnyelven hozzáférhetők (The British Press - Az angol sajtó,­ 1979; Les médies aux États-Unis - A médiumok az Egyesült Államokban, 1974,1993; Les États-Unis et leur television - Televíziózás az Egyesült Államokban, 1989. Cikkei, tanulmányai francia, angol, amerikai, spanyol, japán lapokban és folyóiratokban jelennek meg. Az idők folyamán az információ terjedé­sének számtalan akadálya volt. Előbb anyagi okok. Azután politikai okok, mihelyt megje­lent a sajtó, a kormányzatok és az igazság­szolgáltatás igyekeztek gátolni a működését. Amikor beköszöntött a huszadik század, újabb akadály merült fel, ezúttal gazdasági természetű. A legtöbb laptulajdonos és min­denki, aki hirdetéssel foglalkozik, kizárólag pénzszerzési lehetőségnek tekinti a sajtót. De nemcsak ez a három tényező aka­dályozza a tájékoztatást. Véleményem szerint a három együtt sem olyan súlyos, mivel közismertek, és gyakran kerülnek terítékre. A legnagyobb veszélyt alighanem éppen a szakmabeliek jelentik, részint mert gyengének bizonyulnak a médiavezérekkel szemben. Ez a veszély még súlyosabb lett azóta, hogy a kommunista hírközlési modell teljes­séggel hitelét vesztette, és ezzel a politikai ve­szély lényegesen csökkent. Súlyosbodott a helyzet a nagyobb tőkekoncentráció ellenére is, amióta a technológia fokozta a konkuren­ciát, minthogy a gazdasági rizikó lényegesen csökkent. Végül pedig ez a veszély annál súlyosabb, mivel csak nagyon ritkán muto­gatnak rá. Mielőtt állításomat megindokolnám, hangsúlyoznom kell, hogy bár a hírközlés ma sokkal jobb, mint bármikor, még mindig csak középszerű. A javulás pedig nemcsak hogy kívánatos; az emberiség jövője függ tőle. A civilizációt csak a demokrácia tarthatja fenn, a demokrácia pedig elképzelhetetlen jól tájéko­zott állampolgárok nélkül, a megfelelő tájékoz­tatáshoz pedig színvonalas újságírás tartozik. A nyugati világban többé-kevésbé úgy okos­kodnak, hogy a megbízható hírközléshez az is elég, ha az egész világon megvalósul a sajtószabadság. A sajtószabadság szükséges, de egyáltalán nem elegendő. Csak feltétel, de nem cél. A cél a mindenkit, minden állampolgárt jól tájékoztató sajtó. Az iparilag fejlett Nyugaton a Még nem olyan régen, amikor a sajtó a hagyományos ipar keretében működött, a szokás az volt, hogy naponta csaknem azonos terjedelmű tájékoztatások készültek, ugyanab­ban az órában, ugyanazokkal a hozzávalókkal - függetlenül attól, hogy mi történt a világon. Gyakran fontos információk kerültek háttérbe, miközben a híreket kikerekítették a szerkesz­tők, hogy kihasználják, de túl se lépjék a ren­delkezésre álló időt és terjedelmet. A híranyag ennek következtében érzékeny torzulásokat szenvedett. Holott ez elkerülhető, csak újra kell gondolni, hogy mi a „hír”, és úgy kell fel­használni a technológiát, hogy a hírközlés folyamatos legyen.­­Az újságíró elkészíti a hírcsoportot, ame­lyet aztán számítógépen úgy lehet összevágni, hogy bármilyen - szokásos vagy kivételes -kereskedelmi hírközlés már hosszú ideje politikai szabadságot élvez, de ehhez képest igen gyakran egészen gyenge minőségű munkát végez. A negyedik fontos akadály, amely nehe­zíti a színvonalas hírközlést, belső természetű, de nem néhány tisztességtelen riporternek tulajdonítható, mint ahogy gyakorta állítják, hanem inkább a korlátolt médiumtulajdono­sok kombinációinak, a rosszul iskolázott újsá­gíróknak, de főként a rossz, de annál erősebb újságírói hagyományoknak. Igyekszem e Nagy Belső Akadályhoz pozitíve viszonyulni, ahelyett, hogy azzal foglalkoznék, amit rosszul vagy egyáltalán nem végeznek, inkább arra mutatnék rá, hogy mit is kellene véleményem szerint csinálni. Kiválasztottam néhány lehetséges variánst, ami a változtatást szolgálná; a legtöbb a hír­közlési és tájékoztatási produktumok újrafo­galmazását célozza, szükségletnek és ízlésnek megfeleljen. A hírcsoport terjedelme időszerűsége szerint változhat, és különböző csatornákon különböző felhasználási helyekre lehet eljuttatni őket. A hírszerkesztésnek és -továbbításnak ez a módja még a kezdet kezdetén tart, és terjedését késlelteti a szakma hallatlan konzervativizmusa. De azzal a felfogással is szakítani kell, hogy az „újság” olyasmi, ami bizonyos időközönként megjelenik. Olyan folyamatos hírközlést kell nyújtani, amilyen az Egyesült Államokban terjedt el, a hetvenes években a rádiózásban az All Nevvi-adóknak (France­­/n/o-modell) köszönhetően, a tévében egy évtizeddel később, a CNN kezdeményezésére. Meg kell adni a felhasználónak a lehetőséget, hogy tetszése szerint meríthessen a hang- és video-adatbankokból, hogy bármely pillanat­ban hozzájuthasson a maga hírösszeállí­tásához, illetve szükséges információihoz, bármely témáról és a világ minden tájáról. Különbség van szórakozás és információszerzés között A sajtóban hagyományosan különbséget tesznek népújság és színvonalas újságírás között. Jobb volna szórakoztató és infor­mációt terjesztő lapok között megvonni a határvonalat. De az újságírók nehezen veszik tudomásul, hogy amit ők „hír”-nek tekinte­nek, annak tekintélyes részét a fogyasztó szó­rakoztatásnak fogja fel. Ezzel nemcsak az an­gol királyi család tagjainak válásaira célzok, hanem a sportrendezvényekre, a bankrablá­sokra, egy távoli vulkánkitörésre vagy repülő­gépszerencsétlenségre is, sőt háborús ese­ményekre, feltéve, hogy elég messze vannak az olvasótól vagy nézőtől, mint például az Öböl-háború. Távol álljon tőlem a gondolat, hogy a médiumok szórakoztató szerepében valami megvetendőt lássak: a szórakozásnak lénye­ges része van a modern életben, és elsősorban a médiumok szolgáltatják, éppen ez az egyik legfontosabb funkciójuk. De­­amilyen mérték­ben lehetséges) különbséget kell tenni szóra­kozás és komoly információszerzés között. Nem lehet, hogy az előbbi kiszorítsa vagy eljelentéktelenítse az utóbbit. Sok minden, amit felrónak a médiumok­nak (mint az érzelmek durva felkorbácsolása, fikció és információközlés összekeverése) véleményem szerint éppen a médiumok szóra­koztató szerepére világít rá. Mindig is jelen volt a sajtóban, mert az emberek szeretik. Ami nem azt jelenti, hogy az olvasók és tévénézők tökkelütöttek lennének. A részrehajló elhallgatás nem vezet jóra Az elhallgatás kétségkívül a legrosszabb, amit a sajtó tehet. Ez következhet az illető médium természetéből is (a rádiónak például csak huszonnégy óra áll rendelkezésére) vagy a megfelelő hírforrás hiányából, de a tulajdo­nosok kapzsiságából vagy az újságírók hibájá­ból is. A leggyakrabban idézett példa ilyen szempontból: valahányszor az ember kézbe vesz egy amerikai nagyvárosban megjelenő napilapot, mindannyiszor meghökkenve tapasztalja a hirdetések hallatlan túlsúlyát és a nemzetközi híranyag csekély arányát. Tisztában vagyok vele, hogy a kívánatos Ne ragaszkodjunk pontos terjedelemhez és időhöz változás csak lassan és nehezen meg­valósítható, annak ellenére, hogy minden országban vannak olyan kisebbségben lévő csoportok, amelyek igyekeznek nyomást gyakorolni a sajtóra ilyen szempontból. Még a legjobb médiumok is nehezen válnak meg a hagyományos előítéletektől, tabuktól és szent tehenektől; ezekhez ragaszkodhatnak: a tulajdonosok, a hirdető cégek, a szerkesztő­ségekben dolgozó művelt fehér bőrű fiatalok, a lakosság vagyonos része, az illető ország többségi lakossága. Ezek mind részt vesznek a társadalmi információcserében, és akadá­lyozhatják a helyes tájékoztatást, de a hiba ak­kor is a szakmabelieket, az újságírókat terheli. Két példa a ferdítésre és elhallgatásra: a franciák a legnagyobb szeszesital-fogyasztók a világon, de ritkán fordul elő, hogy az alko­holizmus megfelelő súllyal jelentkeznék a francia médiumokban. És minden nyugati mé­dium megfeledkezik a trópusi betegségekről, amelyek legalább annyi áldozatot szednek,­­mint az AIDS, de amelyek gyógyítására és kutatására nagyon kevés pénz jut. Az információ új meghatározásra szorul Manapság a médiumok, ha nem is hallgatnak el semmit, rendszerint olyan „híreket” szednek össze, amelyek jelentékte­len apró történésekből állnak össze. Az infor­mációnak jobban utána kellene járni. De ehhez sok mindennek meg kellene változnia. Először is jobban fel kellene figyelni a pozitív eseményekre, a félig telt pohárra. És egy olyan sajnálatos tévhit, amely szerint nem érdekes a jó hír, mint amilyen a második világháború befejezése, a penicilin felfe­dezése, az ember holdralépése, a kommunista rendszer összeomlása volt. Az embernek gyakran az a benyomása, hogy az újságírók csak olyasmikben lelik szakmai örömüket, mint: baleset, csőd, gyilkosság, botrány, hurrikán stb. És így lassanként egészen gyászos képet festenek a világról. Egyébként a híranyagnak nemcsak olyan hírekből kell összeállnia, amelyek a többséget vagy a gazdag kisebbséget, vagy a hatalmon lévő kisebbséget, a médium-tulajdonosok ügyfeleit, forrásait és barátait érdeklik. Minő­ségi információnak azt nevezem, amit a lakos­ság minden jelentős csoportja jóléte szem­pontjából fontosnak ítél. Tehát nem azt, amit a hagyományos felfogás annak tart: a politi­kai, vagyis a helyi és országos kormányzatra vonatkozó híreket. A klasszikus hírszolgálat csődje ilyen szempontból egy időben teljesen nyilvánvaló­vá vált az Egyesült Államokban, amikor sem­mi vagy jóformán semmi híranyagot sem kö­zöltek a fekete kisebbségről, aminek meg is volt az eredménye, amikor a hatvanas évek végén a gettókban egymást érték a megmoz­dulások. Sem a kényelmességnek, sem a kapzsiság­nak, sem a felhasználó kiszolgálására irányuló rövidlátó igyekezetnek, sem a rossz beidegző­désnek nem szabad megakadályoznia a mé­diumokat abban, hogy az egész világról, minden nemzetről és nagyobb csoportról közöljön híreket, akárcsak a fejlődési folya­matokról, amelyek a világ mai állapotához vezettek. Igen figyelemre méltónak tartom, hogy 1991-ben Franciaországban Courrier Interna­tional címmel új hetilap indult, amely a vilá­gon megjelenő napilapokból és időszaki kiad­ványokból válogat és fordít cikkeket, még­pedig gyorsan és lehetőleg olyanokat, ame­lyek más, szokatlan megközelítésben tálalják a francia olvasónak a saját országában és má­sutt történt eseményeket vagy jelenségeket. Vannak ezenkívül olyan kívánatos változ­tatások, amelyekkel külön kell foglalkozni. (Folytatjuk) Kacsir Mária fordítása 1994. Január 7 A HÉT 4

Next