A Hét, 1994 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1994-08-05 / 32-33. szám

olozsvár, Amszterdam, Helsinki, Tampere, Lwów, Pozsony, Prága, Bukarest, Athén, Pest, Havanna, Buenos Aires, Barcelona, Madrid, Stockholm, Moszkva, Varsó. (És közben Ankara meg Galac.) És újra: Kolozsvár. Régi színházépületek reprodukált fényképei alól másolom ide a városneveket, Az imposztor kolozsvári előadásának műsorfüzetéből. Tulajdonképpen csak a kolozsvári repró lóg ki a sorból, a műsorfüzet cím- és hátlapján­­ egyrészt mert a sétatéri épület stílusa eltér idősebb és (építészetileg egyértelműen) rangosabb társainak patinás hangulatától, másrészt mert a grafikus megjelenítés hivatott pótolni a valós és fénykép-patinát. A műsorfüzet összeállítója, megtervezője (föltehetőleg Visky András, a színház dramaturgja - ám a nevét elfelejtették feltüntetni) abszolút indo­koltan nyúlt a színházképekhez, hiszen Spiró György darabja maga is a színházról szól, többszörösen is színház a színházban; a lengyel nemzeti színjátszás legendás nagyságának, Wojciech Boguslawskinak az életéből ihletődött dráma (Az ikszek című Spiró-regény alapján készült színpadi mű) kolozsvári olvasata magában hordozza ezeket az asszociációkat, amelyeket aztán az 1993/1994-es, sokat vitatott kolozsvári évad nézője tovább asszociálhat­­ a nemzeti, illetve az európai, az egyetemes színházművészet irányában. (Akikhez nem jutottak volna el a megszokottnál is élesebb, olykor kifejezetten durva vita részletei, azok számára, egyetlen vonatkozást emeljünk ki: azt a kérdést, hogy összeegyeztethető-e a kétségbevonhatatlan nemzetközi sikerek, nagyhírű vendégjátékok ténye a helybeli közönség hiányérzetével? Eltakarhatja-e A kopasz énekesnő több éve tartó sikersorozata - legutóbb az angliai körút, az egyértelműen pozitív, sőt kitűnő szakmai fogadtatás - az ígért és várt új bemutatók elmaradását, a népszerűbb nagyszínpadi produkciók hiányát?) Az 1993/94-es kolozsvári évad legvégén színpadra került két előadás, Az imposztor és a Mórok jószerével replikának is felfogható a közönség (nagyobb?) és a kritika egy részének bíráló, elmarasztaló véleménye. Ha A kopasz énekesnőt és a Félreértést (mindkettő magas elismerésben részesült szakmai fórumokon) úgy is lehetett értelmezni, mint eltávolodást az erdélyi, a romániai magyar társadalom legégetőbb problémáitól, hagyomány-, nyelv- és kultúraőrzésétől. Az imposztor és a Mórok kérdésfelvetéseit már semmiképpen sem lehet, a legrosszabb indulattal sem, ebbe az „evazív” kategóriába besorolni. A Mórok, Székely Jánosnak még a fordulat előtt írt darabja közvetlenül arról szól, amiről a publicisztika szintjén ma talán a legtöbb szó esik nálunk: az asszimilációról, az elvándorlásról, a nemzethalálról, illetve hogy miképpen próbáltak szembeszállni a veszéllyel 1492-ben (a mórok)­­ és 1956- ban, 1959-ben (kolozsvári magyar értelmiségiek). Az imposztor problémavilágát nem szükséges különösképpen magyarázni, „lefordítani” a mai romániai magyar színházi közönségnek, jóllehet olyan fogalmak, mint a „betilt” vagy a „cenzúra” pillanatnyilag történelmieknek tűnnek, a többség az említett kolozsvári műsorfüzet címszótárából változatlanul élő, élénken visszhangzó. Nem feltétlenül a „besúgó”-ra a „feljelent”-re vagy a „jóváhagy”-ra gondolok, hanem az „illúzió”-ra, a „kisebbségire, a „provinciáira és természetesen a­­kisebbségi színházb­a. Itt már nyilvánvalóan visszatérünk a szóban forgó vitához. Az imposztor (Visky­­féle?) műsorfüzetéből idézem hát a címszót: Kisebbségi színház a kisebbség (lásd ott) színháza. Kaminska, a vilnai lengyel színház színésznője 1816-ban a következőképpen vélekedik afelől: „Tudja, mi a legszörnyűbb? - kérdezi Boguslawskitól (lásd ott). Hogy itt nem kell jól játszani. És mert nem kell, nem is lehet. Itt még olyan szépnek sem kell lenni, mint én vagyok. Itt elég, ha a színpadon lengyelül beszélünk, és a közönség máris könnyben úszik, és véresre veri a tenyerét. Itt nem kell a jó színház, Mester! Ez iszonyú! Ez!" Skibinska pedig erről így vall: „Én rég jártam Varsóban... de a miénk szerintem nem olyan közönség, mint a varsói. Itt régimódian kell játszani. Itt nem is az, hogy megmaradt valami régi - ami máshol már nincs... inkább nem akarnak változni a korral... mert az csak rosszabb volna nekik... akkor fel kéne adni mindenféle emléket ...önmagukat... nem tudom.” Boguslawskihoz kapcsolva vagy tőle függetlenül - például Hamletet idézve (de hát ez is beletartozik a jelzett „kisebbségi színház” tudattól olykor szabaduló kolozsvári magyar társulat újabbkori történetébe)­­ egyéb jelentéses címszavakat is kimásolhatnánk, rendezőről, színészről, színház és közönség viszonyáról. Például: „Milyen alapon becsülöd le a közönséget, amely eltart tégedet?” Vagy: „Édes fiam, a színházban semmi sem számít, sem a szép hang, sem a jó megjelenés, sem a szakmai tudás, sem a rutin, mert csak egyetlen dolog hat a közönségre: az őszinteség.” Vagy: „A színész játszik, a hatalom fél - így vannak kiosztva a szerepek a történelemben.” És: „Az a jó rendező, aki a színészeiből valami mélyet és igazat csal elő.” Mindegyik idézethez érdemes volna bő kommentárt fűzni. Mert: eltartja-e a közönség a színházat? Igaz-e, hogy az őszinteség (a színházban) mindenható? És nem számít a szakmai tudás?! S valóban fél-e (még mindig) a hatalom a színháztól, a színésztől? És mindegyik kisebbségi színház - kisebbségi? A kérdések és a szentenciák mindenesetre jók, jól fogalmazónak, a lényegre irányítják a figyelmet. Mint ahogy - és tulajdonképpen erről kellene beszélni - Az imposztor előadása méltóképpen sorakozott fel az 1989 decembere előtti Buszmegálló­hoz és A kopasz énekesnőhöz - a lényegről, a színházi lényegről beszél, színpadi nyelven. Ezúttal számbelileg is jelentős színészgárda felvonultatásával. Akikhez csatlakozott a szerephez igencsak méltó szatmári vendég, Ács Alajos. És újra színpadon voltak a kolozsvári, színházat (jól) tanuló főiskolások - akárcsak a Leonce és Lénában. (Az évadnak bizonnyal kiemelkedő érdeme ez!) A rendező Árkosi Árp­ád (m.v.) és színészei olyat produkáltak, ami részletező-elemző kritikát érdemel. Ám mit tegyen a kritikus, ha - önhibáján kívül - mindössze egyszer láthatta a meglehetős későn, évadvégen bemutatott előadást? És ugyanezt kell mondania a Mórokról, Tompa Gábor rendezéséről. Pedig igazán volna kedve elemzésbe kezdeni a (többször kinyilvánítottan) nem szíve szerinti darabról, a szerzői csúsztatásokról, az erkölcsi általánosságról és a kiválóan színre vitt életközeli jelenetekről. (Csíky András és Spolarics Andrea kettőse a legjobb kolozsvári színházi pillanatokhoz tartozik, a kritikus meggyőződése szerint - és­ nem csupán az 1993/94-es évadban!) Egyelőre így csupán ennyit az olvasatokról. Hátha adódik lehetőség a gondo­latmenet folytatására, már az új színházi szezonban, e „régi” előadások kapcsán is. Végszóként azért ideírom Az imposztor mindeddig kizsákmányolt műsorfüzetéből a „végszó”-t, a második és harmadik jelentést. ... 2. (ritk. irod.) írásmű zárószava: az író mentegetőzése olvasója előtt, aki végigolvasta művét. Ritkán használatos, mert az írók nem szoktak bocsánatot kérni azért, amit elkövettek. 3. (szính. ÉLET) az a szó, amely után már más kezd beszélni, vagy amely után változás következik. L m 3 1 ■ Ilii m 1 H§ i ismeretében nevetséges volna elvárnunk, hogy a Magyar Tudományos Akadémia, mint a Bartók Archívum fölöttes szerve, pénzelje a Bartók Összkiadást. A szakminisztériumnak sem telne rá. Ha a Magyar Köztársaság törvényhozása kimondaná az igazat, ami a kis ország jóhírét illeti, egyetlen nagy emberének sem köszönhet annyit, amennyit Bartók Bélának, követ­kezésképpen Bartók ügyét a teljes magyar nemzet ügyévé nyilvánítván vállalná, hogy­­ egy, az állam költség­­vetéséből erre a célra elkülönített összegből -folyamatosan fedezi a Kritikai Összkiadás költségeit! Kérdés, hogy ki s mikor terjesztene egy ilyen eszmei javaslatot az új, szocialista-szabadelvű többségű törvényhozás elé, melynek egyelőre a folyamatos társadalmi és gazdasági csődelhárítás a rang első feladata. Az is inkább szónoki, mint gyakorlati kérdés, hogy vajon előáll-e közelebbről egy olyan civil alapítvány vagy társaság, mely e terv költségeit előteremthetné. Minden tiszteletünk a Liszt-, a Kodály-, a Lajtha-, a Lavotta- és az egyéb társaságoké, s örvendenénk, ha mellettük egy nem gyarlóbb Bartók-társaság is építené a polgárok tudatában a zenei élettel szembeni személyenkénti és kisközösségi felelősség tudatát, de hol vannak ezek a társulások attól az ütőképességtől, amelyre Karl Vetterle világrészeket behálózó „Pro Mozartijától tellett! Kivéve, hogy a csoda megtörténnék, és a magyar állam az említett módon, a legmagasabb színvonalon vállalná föl ezt az ügyet, a Bartók Béla Kritikai Összkiadást csak akkor teremtheti meg a Bartók Archívum és a köréje csoportosuló kutatói­közreadói közösség, ha egy olyan nagyságrendű üzletember jelentkezik, teremt „Pro Bartók” alapítványt vagy társaságot s vállalja föl a pénz összehordását, amekkora Somfai László a Bartók-kutatás stratégái között. Nem dicsekedhetem azzal, hogy kifürkésztem volna szándékait. Egyelőre az Összkiadás sorsát illetőleg egy, csak egy bizonyosság mutatkozik: Somfai László összemérhetetlen hozzáértése és elkötelezettsége. Nem közömbös, hogy Bartók­ kiadói lángelméje mikor talál rá önnön vállalkozói mására, ma vagy öt vagy tíz év múlva. A Bartók-mű terjedelemre kisebb, mint a Mozarté, az előkészületek előrehaladottak, mégis: óriási teljesítmény volna, ha az összkiadást húsz év alatt befejeznék. Somfai a napokban tölti a hatvanat. Egészségesen élő, káros szenvedélyektől mentes, jelentéktelenségekre idejét nem fecsérelő „javakorabeli”. Ha az ember áttekinti könyveinek, tanulmányainak, kiadványainak címjegyzékét (s ha még olvassa is őket!), nem hiszi, hogy csak hatvan. Ám ha arra gondolunk, hogy mi zenetudományos feladat áll még előtte, amit csak ő tud megoldani, egyelőre senki más, ami, ha ő nem oldja meg, ki tudja, mikor lel ismét emberére - e feladatok között elsősorban természetesen a Bartók Béla Kritikai Összkiadás szerkesztési munkálataira gondolunk -, kívánnék, bár lenne húsz-harminccal fiatalabb! Új Vetterre kerestetik. K­özben új bizonytalanságok gyűrűznek az ügy körül. Nemrég elhunyt az idősebb Bartók-fiú, a budapesti Bartók Archívumban őrzött javak tetemes részének tulajdonosa, a teljes Bartók-hagyaték részörököse. Gyermektelen volt. Hozzám még nem jutott híre, hogy végrendeletében miképpen gondoskodott az apai hagyaték méltó továbbéltetéséről és mit hagyott oldalági családtagjaira. Legutóbb múlt év novemberében beszélgethettem vele hosszasabban a Bartók Összkiadásról. ■ f A HFT 1QQA R' 1 I lka 8 * BMMWVfeliWít V

Next