A Hét, 1994 (25. évfolyam, 1-52. szám)

1994-08-05 / 32-33. szám

Halász Anna Siddney Lumet huszonhat évvel ezelőtt készült Csehov-filmjét, A sirályt közvetítette a tévé, éppen Lohinszky Loránd hetvenedik születésnapja előtt. A Székely Színház 1951-es Sirálya volt az, amelyben a szakmai közvéle­mény először figyelt fel a pályakezdő Lohinsz­­kyra. Trepljov szerepével máris felnőtt a tanárai mellé, bár az Úri muri csámpás, álmos, legyeket csapkodó vidéki pincéreként, mint úgyszólván néma szereplő, már hihetetlen atmoszfératerem­­tő képességről tett tanúbizonyságot. Trepljovot meglepetésszerűen vette át a Székely Színház ötödik évfordulójára készülő ünnepi előadásban, mert a próbák lendületét fékezte, hogy az eleve kiosztott, egyébként remek színész, Anatol Constantin erejét kímélve csak markírozott a próbákon, csak feladta a végszót, de nem dolgozott azzal a „mindent bele” lelkesedéssel, ami a készülő ünnepi előadás hőfokához és kisugárzóképességéhez kellett volna. A kezdő színészé lett a szerep és helyt állt benne, bár az akkori kritikának fenntartásai voltak. S tán olykor a rendezőknek is. Mert fellépésének, tartásának eredendő eleganciája ellenére a fiatal színészből hiányoztak a hagyományosan elvárt erények: a bonviváni szépség, a simogatóan zengő hang, a nézőteret megható önfeledt, gátlástalan szenvedély is. Lohinszky sohasem volt, programszerűen nem volt önfeledt. A kolozsvári színház akkori stílusában nem is tudtak mit kezdeni vele. A századvég gondol­kodó modernségével lépett színpadra kezdettől fogva, és tulajdonképpen évtizedekre volt szüksége - nem neki, hanem a színpadi és nézőtéri környezetnek, hogy elfogadja ezt. Trepljovja, már a Székely Színházban, nem volt gyanakvó, harapós, csak védtelen és kiszolgálta­tott, félszegségében hiányzott belőle a kommu­nikációs, önkifejező, kapcsolatteremtő készség - de ehhez az átélésnek, megszenvedettségnek olyan lefojtott mélyrétege tartozott, amelynek hatásától nem lehetett szabadulni. Ha meggondolom, Schiller Don Carlosának Fülöp királyában ugyan a magányraítéltetettség, ezúttal a pozíció tilalmával tetézett kommunikációkép­telenség tragikumát formálta meg. A Székely Színház egyik fontos, emlékezetes produkciójá­ban, Illyés Gyula Fáklyalángjában a második szereposztásban játszotta Görgeyt, de Kovács György Kossuthjával szemben ő volt az eszményi. A - valljuk be - romantikus szemléle­tű rendezésben nem az árulót játszotta a hőssel szemben, hanem a hideg, precíz számítást, a tu­dományos józan észt az ösztönös, érzelmi politi­zálás elvi ellentétét, ami sokkal inkább egybevág a valósággal is, mai gondolkodásunkkal is. 1982-es évkönyvünk Színészlexikonában majdnem egy teljes hasábot tesznek ki Lohinszky szerepei, pedig talán nem is egészen teljes a felsorolás, hiszen több mint negyven évadon át nemcsak egy-egy szerepet alakított. Megpróbálom hát a felsorolás helyett alapállások, magatartások szerint rendszerezni a nagy szerepeket. A színész hűvös, tartózkodóan érvelő képessége sok olyan nagy szerepre ajánlotta, amelyben a hatalom fagylaló, vagy cinikus fölényét fejezhette ki, legyen az Ottó vagy Biberach a Bánk banból, Madách Luciferje Savu-Sineşti igazságügyminiszter Camil Petrescu drámájában, a Szellemek láncában, Örkény őrült Őrnagya a Totókban, Sütő András Kálvinja és Szervét Mihálya a Csillag a máglyánban, Salieri az Amadeusban, sőt a fia zsenialitásától elzárkózó Bolyai Farkas Némeh László drámájában. De ne feledjük: ezek nem valami robotok, hanem mind magas intellektusú kifejezői egy emberi magatartásnak. Természetesen következik ebből - már ha gondolkodó színészről van szó -, hogy az ellenkező végletet, a kiszolgáltatott értelmiségit is ugyanilyen mélyen tudta ábrázolni, látszólagos hideg idegenségével: az Apák ifjúsága orvosát, Dürrenmatt fizikusát, Möbiust, a bukás után gondolkodásra ébredő Lear királyt vagy Bulgakov Moliére-jét. Külön stílusbravúr, ahogy a magyar szecesszió remekbe szabott, semmihez sem hasonlító modern mesefiguráit fogalmazta meg: Krúdy két altergóját, Rezeda Kázmért és Alvinczy Eduárdot, vagy Barta Lajos Szerelem című darabjának Harag György­­féle groteszk-látomásos-fantasztikus rendezésé­ben Komoróczi Komoróczy Jenőt, az időből ki­hullott dzsentrit. Milyen érdekes, hogy Komo­róczy fájó iróniával megfogalmazott alakját Vándor András például a legkiszolgáltatottabb, legapróbb kisembernek ábrázolta, Lohinszky pe­dig valami bámulatos „önérzetes” groteszk já­tékkal, a pitiánerség „világméretű” hiperbolikus túlkompenzálásával állította közönség elé. Lohinszky mindig pontos, de sohasem naturalista. Olykor, ha kell és lehet, az ínyenc­ségig tudja vinni a stílusjátékot, s ez érvényesül például abban, ahogy alakításai különböző korokban és világokban otthonosak. Amit Lohinszkytól látunk a színpadon, abban sosincs véletlen, esetleges momentum. Az átgondolt, pontos felépítés intellektuális munka, amely mögött megélt sors, vélemény, állásfoglalás feszül. S ezt a fontos, korszerű hozzáállást adja tovább tanítványainak a Színiakadémián. Közben ő, aki fiatalon sohasem volt hódító szépfiú, sok egykori bonviván hanyatlásával ellentétben, nem ment ki a formájából, nem hízott el, nem itta el az eszét, ősz fejjel is töretlen, ám tartalmilag megsűrűsödött a gőgös eleganciája. Szabédi László professzorunk mondogatta valaha, hogy kétféle költő van. Az egyik tintával ír, a másik vérrel. Amikor egy művész nem fél attól, hogy a szürkeállományát vegye elő, akkor a vér­alternatívát dúsítja fel. Negyvenvalahány éve egy fiatal színész olyan abszurdnak tűnő attitűddel lépett színpadra, hogy csak nehezítette a dolgát, mert a kor stílusa nem kedvezett neki. Egy kivételes művészpálya igazolta, hogy nemcsak hű maradt önmagához, hanem a talajt is megdolgozta ahhoz, hogy a maga modernsége iskolát teremthessen rajta. Loliiiiftxky Loi*áu<l ItdvciicvcM 1994. augusztus 5 A HÉT­­ Somfai László órája (Folytatás az 5. oldalról) de legfőképpen mégiscsak a „terepen” élő és tevékenykedő Bartók-kutató, 1971 óta folyamatosan magamon érzem a szemét. Nem volt „Újabb adatok...” vagy „Kiegészítő megjegyzések...” cím alatt szerénykedő közleményem, melynek kidolgozását, ha rászorultam, ne támogatta volna. De arra is sokszor figyelmeztetett - határozottan, ám sértő él nélkül -, hogy végzetesen eliszaposodnék a Bartók­­irodalom, ha az ilyes margináliák tennék a lényegét. Igyekvéseimet nem érhette volna nagyobb megtiszteltetés, mint az, hogy, amikor ütött a Bartók-összkiadás órája, engem is megbízott egy kötet szerkesztésével, nekem is a kezembe nyomta a rám osztott munka dokumentációjának fénymásolatát, engem is meghívott azokra a nyári értekezletekre, amelyeken az összkiadás előkészítési munkálatairól volt szó s amelyeken mindig elhangzott egy­­egy tanulságos tájékoztatás a Schönberg-, a Janácek-, a Hindemith- vagy valamelyik más huszadik századi szerző összkiadásának módszerbeli kérdéseiről és tapasztalatairól is. Mint kijelölt kötetszerkesztő, aki olykor beszámolok neki arról, hogy mennyire jutottam a rám rótt feladat elvégzésében, vagy éppen arról, hogy hol s mi miatt torpantam meg, megrendülten tanúsítom, hogy az 1971 óta erre a fő feladatra összpontosító Somfai László ma a fejében hordozza a Bartók Béla Kritikai Összkiadás alapkoncepciójával és módszerbeli sajátosságaival együtt annak úgyszólván teljes kotta- és kommentárszövegét is. Az „én kötetem” forráshelyzetét és anyagát mindenesetre jobban ismeri, mint amennyire én az utóbbi esztendőkben meg tudtam ismerni. Ha ez fizikailag lehetséges volna, egymaga is elvégezhetné az egész munkát, ráadásul, az összkiadás melléktermékeként, megírhatná a Műjegyzéket is. Az én munkám, a Dalok kötete, a „kész, csak meg kell csinálni” állapotában várja a körülmények alakulását. Ezen az értendő, hogy alaposan átbúvároltam és kijegyzeteltem a forrásokat, a tisztázandóságokat nagyrészt tisztáztam, de maga a kritikailag gondozott kottaszöveg és a vele járó kommentárok zöme nincs leírva. Más kötetszerkesztők is vannak úgy a munkával, mint én: amúgy készek, de a befejezéssel várnak. Mire? A megjelenés kilátásának közelítésére. a fő baj az, hogy az összkiadás-készítéshez­­csaknem ugyanannyi pénzre van szükség, mint a hadviseléshez. Ismét csak néhai Karl Vetterlére emlékeztetek, aki valóságos zeneműkiadó cézár volt, de az Új Mozart Összkiadásba csak úgy tudott belevágni, hogy „Pro Mozart” néven alapítványt hozott létre, melynek Németországban Theodor Heuss szövetségi elnök, Ausztriában Theodor Körner szövetségi elnök, Dániában maga IX. Frigyes őfelsége, Belgiumban pedig Erzsébet anyakirálynő volt a fővédnöke. Hihetetlennek tűnik, de még a Mongol Népköztársaság, sőt napjaink legszörnyűbb emberveszteségeit szenvedő hadszíntere, Ruanda-Burundi is az állampénztárból támogatta a vállalkozást. Pedig Mozart kelendőbb áru a zenepiacon, mint Bartók, nála több térül meg a kiadásába fektetett tőkéből s hamarább! Ez s más idevágó előzmények

Next