A Hét, 1996 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1996-05-03 / 18. szám
Tóth Sándor Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából is volt a tétje annak az emberöltőnyi időt tartó iszapbirkózásnak, először is az alapképletet kell felvázolni. Ez az alapképlet, amely különben csak a folyamatok előrehaladtával vált mind egyértelműbbé és világosabbá, abban foglalható össze, hogy: Egyrészt az RKP legfőbb stratégái, a párt nevében — mely minden baloldali hagyomány örökösének nyilvánította magát (ez csupán leplező átfogalmazása volt annak, hogy csak azt tekintette baloldali hagyománynak, amit jóváhagyott és vállalt) - 1946-ban úgy döntöttek, hogy az 1926 és 1940 között Kolozsvárott rendszeresen megjelent baloldali szellemiségű (1929-től marxista irányzatú) kulturális havi szemlét ki kell tagadni a baloldali örökségből, minthogy a román kultúra eléggé gyér demokratikus hagyományából hiányzott egy Korunk-formátumú, a Korunk szellemi teljesítményéhez mérhető haladó szellemű, sőt marxista irányzatú román folyóirat. A kitagadást igazolandó, a hagyományos bolsevik gyakorlatot követve, a Korunkat a sztálinista norma szerint legsúlyosabbnak számító eretnekségek bűnében marasztalták el (magyar nacionalizmus, szocdem opportunizmus, trockizmus stb.). Minthogy pedig arra nem számíthattak, hogy a szerkesztő Gaál Gábor ítéletüket elfogadja, hiszen a Korunkat joggal tekintette életművének, a befeketítő hadjáratot az ő személyére is kiterjesztették, újabb és újabb csapdahelyzetbe manőverezték: cáfoljon, bizonyítson. A kampány szükségszerűen a Gaál Gábor elleni hajszába torkollott, amely hamarosan boszorkányüldözéssé fajult, Gaál Gábor korai, tragikus halálát okozván (1954. augusztus 13.). Másrészt a romániai magyarság legtisztábban látó képviselői már korán felismerték, Gaál Gábor halálakor pedig már a számbajöhető magyar szellemi elit egésze tudta, hogy a Korunk és Gaál Gábor ügye több, mint a baloldal ügye, hogy rehabilitációjuk egyetemes kisebbségi érdek, hogy Gaál Gábor életműve, a baloldali Korunk, politikai ütőkártya a romániai magyarság kezében az előttük álló egész történelmi korszak során. Az RKP sztálinista vezetősége ugyanis már kezdettől fogva a román nacionalizmus nyomása alatt állt (hamarosan azonosult is vele), amely augusztus 23-val a háta mögött mindig is az „utolsó Hitlerbérenc” meg az „ázsiai mongol horda”, „született fasiszta nép” stb. címkéjével próbálta a magyarságot diszkriminálni, romániai létjogosultságát kétségbevonni. Ugyanakkor az RKP a baloldaliságot, a baloldali értékeket legalább elvben, nyíltan nem tagadhatta meg. A Korunkot is csak úgy tagadhatta ki, hogy kétségbe vonta, álbaloldaliságnak minősítette baloldaliságát, értelemszerűen: a befurakodott ellenség álcázásának. Ezt a vádat megcáfolni, a Korunk baloldaliságát elismertetni azért volt egyetemes kisebbségi érdek, mert ezzel magyarság és fasizmus azonosítása vált volna tarthatatlanná, elvégre a baloldali Korunk egyben a magyar kultúra terméke és szerves része. Mégpedig nem is akármilyen. De a Korunk-rehabilitáció nem csupán ezt a passzív, védekező lehetőséget ígérte. A lapnak minden barbarizmus ellen irányuló, a humán értékeket tartalmazó nyitott, demokratikus baloldalisága a továbbiakban mozgósítóhatóvá vált volna a szektás, dogmatikus, totalitárius torzítások elleni harcban. Az alapképlet tehát ez volt. És ennyi elegendő is volna előzetes tájékoztatásul történetünkhöz, mely akkor vette kezdetét (1953 őszén, illetve 1954 őszén), amikor a kezdeményezők tudták már, hogy a tét több, mint amit a téma hivatalos indoklása jelöl („haladó hagyományaink értékesítése, a szocialista kultúra építésében való felhasználása céljából”), és éppen ezért a Hivatal csak kényszerűségből tűri meg azt, amire vállalkoztak. Csakhogy van ennek a történetnek egy olyan előtörténete, amely nyolc évvel korábban úgy kezdődött, mintha nem is lenne semminek a kezdete. A fejlemények nagyon ellentmondásos körülmények között kezdetben lassan bontakoztak ki. Ennek során helyzetek adódtak (alakultak), e helyzetekben emberek töltöttek be epizodista- vagy többé-kevésbé kulcsszerepeket, sokan közülük sokáig mit sem tudva arról, hogy egy máshol kidolgozott, célratörő forgatókönyv kiosztott szerepeit játszották el, a rendezők által előállított helyzetekben. Amikor pedig - eleinte csak kevesek előtt - már kezdett derengeni, hogy merről fúj a szél, akkor már annak, aki egyszer belekeveredett, a szerepből kilépni vált kockázatossá. Attól kezdve a „fortélyos félelem” igazgatott. Meg a gazda dicséretét leső karrieristák igyekezete. E fondorlatos kutyakomédiának áldozatul kijelölt központi figurája Gaál Gábor volt. S ezek az évek (1946-1952) az ő közszereplésének utolsó évei voltak. Ami írást (cikkek, kritikák) ezekben az években publikált, azoknak nagyobbik része szánalmas dokumentuma a kor szellemi süllyedésének, méltatlan hozzája, össze nem hasonlítható korábbi írásaival. Szájhagyomány formájában maradt fenn és terjedt el akkori közszerepléséről olyan vélekedés, amely őt a szellemi élet sztálinista perzekutorának állítja be, sőt elfogultabb kritikusai ezzel kapcsolatban jellembeli defektusokat emlegetnek. Ennek az általánosító ítéletnek alátámasztására a vádaskodók csak két konkrét esetet tudnak megnevezni: 1. az ún. Toldi-vitát Benedek Marcellal (1947 nyara); 2. Azt, hogy egy írószövetségi ülésen Kiss Jenőt, a költőt Gaál lefasisztázta volna. Korábbi publikációimban már kimutattam, hogy mindkét esetben rosszindulatú torzításról van szó. Ellentmond ennek a torzító Gaálképnek több más fennmaradt dokumentum és kortársi tanúskodás, így a filozófia professzoraként a katedrán betöltött szerepe. Kollégiumai (1946-47, 1947-48) tüntető módon különböztek a kötelezően előírt szektás-dogmatikus szemlélettől. Szilárd jellemű, nagy műveltségű eredeti személyiség emlékét őrizték meg róla egyetemi és szerkesztőségbeli munkatársai és tanítványai (Antal Árpád, Bajor Andor, Balogh Edgár, Benkő Samu, Csehi Gyula, Csőgör Lajos, Földes László, Gáli Ernő, Hajós József, Jancsó Elemér, Kacsó Sándor, Méliusz József, Székely János, Tóth Imre). Gaál életének, pályájának ez utolsó évei oly ellenmondásoktól terhesek, melyek meghurcoltatásától elvonatkoztatva megnyugtató módon fel nem oldhatók. Ám e meghurcoltatásáról a sztálinista Romániában csak hazudva lehetett az igazat kimondani, vagyis sehogy, elkent, homályos féligazságok formájában, melyből csak a beavatottak érthették meg azt, amit hallomásból már eleve tudtak. Az tehát, ami ebben a kérdésben 1946 és 1954 között történt, azért szerves előzménye az 1953-tól, illetve 1954-től kezdődő Korunk-Gaál-kutatásnak, mert már kezdettől ugyanaz a tét: a lap és szerkesztője becsületének megvédése, ez örökség értékeinek elismertetése, hogy ezek az értékek a romániai magyarság szellemi életének termékenyítő eleven tényezőivé válhassanak. Ez a küzdelem 1952-ig mindenekelőtt Gaál küzdelme Gaál Gábor sorsa és utóélete a sztálinista (ceausiszta) Romániában 1946-1986 volt az igazáért, azon említett nagyon ellentmondásos közszereplésének éveiben. Amikor is ezt az ellentmondásosságot - amint már említettem - azért nem lehetett több mint egy emberöltőn át megnyugtató módon feloldani, tisztázni, mert a cenzúra itt aztán kíméletlenül tiltott, hiszen itt a tisztázás csak a hatalom által elkövetett bűn leleplezésének árán lett volna lehetséges. Fentiekből következik, hogy csonka maradna dolgozatom, ha nem tárgyalná tulajdonképpeni tárgyának előtörténetét, vagyis Gaál Gábor szembenézését (1946- 1952) - ugyanazzal a kérdéssel, a Korunkat ért támadással. Itt viszont lépten-nyomon olyan problémákba ütközünk, amelyek értelmezhetetlenek a romániai magyar kisebbség akkori létkérdéseinek figyelembevétele nélkül. Minthogy pedig ennek a kisebbségnek a létkérdéseit, drámai léthelyzetét az „államalkotó nemzet”, illetve „nemzeti állama” akkor paradox válságától nehéz elválasztani, megint csak nehéz az egyiket a másik ismerete nélkül megérteni. A csattanó kedvéért kihegyezve akár azt is állíthatnók, hogy mondjuk a Korunkkal vagy Gaál Gáborral kapcsolatos ’80-as évekbeli román cenzori reflexek némiképp összefüggenek azzal, hogy például a második világháború során Románia 1944 augusztusában nem „kiugrott”, hanem „átállt” (ti. tegnapi „szövetségese” oldaláról tegnapi „ellensége” oldalára). Ez a megállapítás ily absztrakt általános formájában ugyan eléggé erőltetettnek tűnhet, ám hogy amaz átállásnak és következményeinek volt kihatása az erdélyi magyarság, annak szellemi elitje, közte például Gaál Gábor mondjuk 1946 és 1952 közötti dilemmáira és döntéseire, az már nehezen tagadható. Nos, ilyen meggondolások késztettek arra, hogy a „dobbantáshoz” messzebbről kezdjem a „nekifutást”. De volt még más is, ami arra ingerelt, hogy belebocsátkozzam olyan aspektusok behatóbb taglalásába is, amelyek tulajdonképpeni tárgyamnak csak közvetett előzményeihez tartoznak: az ugyanis, hogy ezek kisebbségi látószögből más hangsúlyt kapnak, a bevett sablonokhoz képest másképp mutatkoznak meg. Sőt vannak olyanok, amelyek egyáltalán csak ilyen látószögből mutatkoznak meg.7 Jegyzetek 1. Erről többet Tóth Sándor: G.G. - Tanulmány Gaál Gáborról, a Korunk szerkesztőjéről. Kriterion, 1971. 7.; Tóth Sándor: Rólunk van szó. Kriterion, 1980. 199-204., ugyanaz. Korunk Évkönyv 1973. 41-43. 2. Az egyetlen hasonló román nyelvű kezdeményezés, az N.D.Cocea szerkesztésében 1936-ban indult Era nouă összesen csak három számot élt meg: az 1936. februári, márciusi és áprilisi számot. Egyébként a megjelent számoknak mind a tartalma, mind a formai jegyei (lapterv, lapszerkezet, a lap terjedelme, beosztása, borítója, fejléce, címe Új kor, vö. Korunk) egyaránt arról tanúskodnak, hogy az Era nouă az akkor már tizenegyedik évfolyamát megjelentető Korunk nyomdokain indult. (Lásd: Titu Georgescu, Mircea Ioanid: Presa PCR şi a organizaţiilor sale de masă 1921-1944. Bucureşti, 1963. 275-276. lap.) 3. Ez a gondolat 1971-ben megjelent Gaál Gábor-könyvemnek is legfőbb mondanivalója. A kötet IV. fejezetében (147-211) tények felsorakoztatásával, valamint körültekintően megfogalmazott, visszafogott, amolyan cenzúráltató értelmezésekkel, de eléggé félre nem érthetően - erről van szó. A gondolat nyílt és egyértelmű megfogalmazása - egy példázat formájában - jellemző módon nem a könyv corpusában, hanem fülszövegében olvasható: „Ha a történelem mellünknek szögezi a kérdést: Azon kívül, hogy vagytok, mivel tudjátok igazolni a léthez való jogotokat? - én válaszul mindenekelőtt a Korunk évfolyamait mutatnám fel. Íme a humánum, amit a barbár évek annyiféle megrontó erejével szemben ellenméregként kitermeltünk magunkból. Íme az áldozat, amivel már akkor megváltottuk jövőnket.” Ezzel végződik könyvem fülszövege, melynek megírására - elsősorban éppen az itt idézett sorokért - akkor szántam el magam, amikor már saját szememmel győződtem meg arról, hogy a megszerkesztett kötet minden lapjára ráütötték a cenzúrahivatal hírhedt „nihil obstat”-pecsétjét, a kockázat tehát csupán az ötven sornyi fülszöveg betiltására korlátozódott. 4. Korunk Évkönyv 1973. 47-49., ill. Tóth Sándor: Rólunk van szó. Kriterion, 1980. 206-209., és A Hét, Bukarest, 1981. október 23.4. 5. Például a bűnt hibává, sajnálatos tévedéssé eufemizálva megnevezhetetlen percemberkék nyakába varrni, akik úgymond még magas beosztású pártfunkcionáriusokat is meg tudtak téveszteni. De csak időlegesen, mert a párt a hibát felfedezte és kijavította, az igazságtalanul szankcionált Gaál Gábort elégtételben részesítette. (Post mortem, 1956 őszén!) Mert a párt, a szocializmus elég erős ahhoz, hogy ha hiba történik, azt kiigazítsa. (Vö. Tóth Sándor: G.G. Bukarest, 1971. 230-231.) G. Gaál Gábor-könyvem már alcímével is (Tanulmány Gaál Gáborról, a Korunk szerkesztőjéről) ilyen kényszerű elhallgatásról árulkodik. Megindokolja azt, hogy a Korunk utáni korszakot csak egy rövid epilógus tárgyalja (213-231), annak pedig csak a második fele az 1945 utáni éveket (218-231), s ebből is csaknem egészen négy lap (227-231) foglalkozik (az előbbiekben már jellemzett eufemikus formában) a meghurcoltatásával. Csak ily madártávlatból, szintetikusan bemutatva lehetett, minimális hazugság árán annyit összefoglalni a lényegből, ami még nem veszélyeztette a könyv megjelenését. Amikor aztán egy évvel a megjelenés után a könyv már elfogyott a könyvesboltokból, egy interjú keretében a könyvbeli képet néhány további fontos információval egészítettem ki (Korunk Évkönyv 1973. 41-52. lap, ill. Tóth Sándor: Rólunk van szó. Kriterion, 1980. 189-211). Végre tíz évvel G.G. könyvem megjelenése után egy terjedelmes cikksorozatban tárgyalhattam bővebben a kérdést, de számos körülményt ekkor is csak elhallgatások és szépítgetések árán érzékeltethettem, több fontos adatot pedig kénytelen voltam itt is elhallgatni. (Tóth Sándor: Tanúvallomás Gaál Gábor utolsó éveiről- II., III. A Hét, Bukarest, 1981. október 23., 30., november 6.) 7. E „nekifutás” - a tanulmány első és második fejezete - újra gondolt, érettebb formája annak a vitairatomnak, amely a Korunk 1991. évi folyamában jelent meg (1991/9., 11., 12.) Tanulmányom megírására végső soron az késztetett, ami e korábbi vitairatot is kiváltotta, a pletyka-szinten terjedő rosszhiszemű torzítások és vulgarizálások Gaál Gáborról. A HÉT 1996. május 3.