A Hét, 2001 (31. [32.] évfolyam, 1-44. szám)

2001-01-11 / 1. szám

F­odor Sándor Kicsoda­­teheti Az anyaország határain kívül élő magyarok Magyarországra való beutazását, ottani munkavállalását, huzamosabb tartózkodását szabályozó „státustörvényt"’ azt hiszem, valamennyien, fenntartás nélkül üdvözölhetjük. Azok is, akik „kettős” vagy „külhoni” állampolgárságban reménykedve nem mérték fel ennek nemzetközi vonatkozásait, azt, hogy bármilyen fajta „állampolgárság” jogokkal és kötele­zettségekkel jár, nemcsak az állampolgár részére és részéről, de az állampolgárságot felkínáló államéról is. Erkölcsi és anyagi felelősséget is vállal például polgára iránt, ha az külföldre utazik és védelmet is biztosít számára adott esetben. Ezért van az, hogy „kettős állampolgársághoz” nem kollektív jogként­­ csak egyénileg lehet jutni: az a bizonyos „második ország” alaposan megvizsgálja, kinek ad állampolgárságot. De­­ hagyjuk ezt. Számunkra (gondolom, valamennyiün­kére) legfontosabb, hogy vízumért való hosszas sorbanállás nélkül juthassunk ki Magyarországra, ahol - törvényes keretek között - tehát nem „feketén”, munkát vállalhassunk, tb-járulékaink arányában egészségügyi ellátásban részesüljünk és harminc napos ott-tartózkodás után ne üssék útlevelünkbe az országból hosszabb­­rövidebb ideig kitiltó pecsétet. Ez az a „kedvezmény”­­ amelyet nemzetközi bonyodalmak nélkül biztosíthat számunkra Magyarország. A „legrosszabb” esetben, amennyiben a schengeni sorompó lehullása előtt nem oldanák fel az EU-országok a vízumkényszert Románia számára, mert ha feloldják, akkor vízumügyben már nem lesz gondunk. A fentiekhez (hosszabb tartózkodás, munkavállalás stb.) óhatatlanul kapcsolódik a kérdés: ki tekinthető magyarnak? Ki kaphat olyan igazolást, amelynek birtoká­ban majd vízum nélkül lépheti át az ország határát (ha Magyarország kénytelen lenne bevezetni a vízumkényszert Románia felé is), ki vállalhat odaát munkát - és főként: kire, milyen szervezetre-hivatalra bíznák a magyar mivoltot igazoló bizonyítvány kiadását? Mert — elnézést — itt igencsak fenyeget a korrupció veszélye. Magyarán az, hogy a „magyar” igazolást jó pénzért bárki megkaphatja majd. Felmerült a gondolat, hogy a fenti igazolványokat egyházaink bocsátanák ki. Ezek bizonyítanák, hogy a kérelmező római katolikus, református, unitárius, evangé­likus, örmény-katolikus vagy izraelita (ez utóbbi két kategória esetében tiszteletben kell tartanunk - amennyiben a kérelmezők ezt vallják - a kettős identitást!) Félreértés ne essék: nem „haza” beszé­lek, hisz jómagam római katolikus magyar ember vagyok, de vannak felekezeten kívüli barátaim-ismerőseim is, kivétel nélkül tisztességes magyarok. Nos, ők hazudják egy papírért, vagy késztessék hazugságra a tisztelendőt vagy tiszteletest, miszerint egyházához tartoznak? Avagy mondjanak le a kedvezményről? Olyan vélemény is van, hogy bízzuk az ilyen igazolványok kiadását az RMDSZ-re. Tartok tőle, hogy érdek­­védelmi szervezetünk igen nehezen oldaná meg a dolog bürokratikus részét - meg aztán a korrupciós lehetőségek is meghat­ványozódnának, hiszen a „magyar” igazol­vány­­ természetszerűleg - nemcsak a szervezet tagjait illetné meg. Más lehetőség, amellyel elkerülnők az itthoni korrupciót, félreértéseket: amennyiben többé-kevésbé ál­landó utazási célunk van Magyarországon (pl. rokon­­ság, közeli barátok) - az­­ ottani rendőrség állítaná ki i­s a kérdéses igazolványt. Ez esetben csak az első utazá­­sunk lenne bonyodalmas, é­ bár az akciót meg lehetne *y, indítani (legalább) fél évvel ■ az esetleges vízumkötelezett- ’ ség bevezetése előtt. A fenti magyarországi hivatal ötperces beszélgetés alapján (adott esetben rokonainkat ismerve) a kérelmező nevét, (esetleg) vallását, nyelvtudását figyelembe véve (nagy figyelemmel az utóbbit, kivált ha a moldvai csángó testvéreinkre gon­dolok, akiket semmiképp se szeretnék megfosztani a kedvezménytől — mihelyt magyarnak vallják magukat!) A korrupció lehetősége - természetesen - semmiképp se teljesen kizárt. Nem is lehet. Találkoztam már olyan, Turnu- Severin-i illetőségű, tisztességes román emberrel, aki szabályszerű magyar útle­véllel járja Európát, ideiglenesen Magyar­­országon alkalmazott kamionsofőrként, anélkül, hogy magyar állampolgársága lenne, vagy akár letelepedést is kérelmezett volna. Illúziókat egyik megoldás esetében se táplálhatunk: a korrupció nemcsak a mi tájainkon létezik, nem Emil Constantinescu volt elnök az egyedüli, akinek nem sikerült felszámolnia azt. Az egész világon van korrupció, Magyarországon is. Bizonyos valutaösszegekért - például - állítólag szabályszerű (tehát nem hamisított) magyar útlevélhez is lehet jutni. Bízom benne azonban, hogy ,“1 ' " 1,1,1 mielőbb megszületik a mennél kevesebb visszaé­l­­­ést lehetővé tévő megol­dás — és senki emberi és nemzeti méltósága nem sérül meg annak megál­lapításánál, hogy ki a ji1 magyar. Az elsőrendű kri­­­r­tóriumot máris borítékol­hatnám, aki annak vallja WBBSEft magát. (Persze nem csak „időlegesen”, egy papírfecni, egy igazolás kedvéért.) Nos, ezzel a gondolattal kezdem az új évszázadot - sőt új évezredet. Szeretném hinni azonban, hogy a (nem is túl kései) utódom nem azt boncolgatja majd, hogy ki a magyar — hanem azt, hogy ki számít embernek. 1. (Folytatás a 3. oldalról) hazatért Szőcs Géza, Borbély Ernő, Búzás László, Kelemen Attila, az ő ügyükben beszélnünk kellett a belügyminisztériummal és Sergiu Celac külügyminiszterrel, de például sokat segített Király Károly is, aki az első külföldi utazásokhoz útlevél-ügyben is közbenjárt. Közbejött az RMDSZ első kong­resszusa, amely szövetségünket két pólusra oszotta: a főtitkárság Szőcs Gézával az élen Kolozsváron, az elnökség Domokos Gézával Bukarestben. A választások után a kolozsvári titkárság főemberei bekerültek a parlamentbe, a helyi munka nen­ maradt. Éreztem, hogy kialakul egyfajta versengés Kolozsvár és Bukarest között, elkezdődtek a kereszt­­beszúrkálások, ami nem volt éppen áldásos helyzet. - Az RMDSZ akkori első vonalából sokan letűntek a színről és feltűntek új arcok. Mikor kezdődött el a váltás? - Lejárt a kétéves átmeneti korszak, amikor a parlamentben megszületett az Alkotmány, és 1992-ben esedékes lett az új választás. A helyzet letisztult, amire azért volt szükség, mert például a Kolozs megyei RMDSZ részéről, hatvanketten jelöltették magukat a parlamentbe. Ez arra is jó volt, hogy a választások előtti jelölőgyűléseken színt kellett vallani, ki honnan jön, mi a családi helyzete, mit akar és mit tud tenni a közösség érdekében. Így történt a többi megyében is, a kétéves mérleg alapján valóban sokan letűntek a színről, mások pedig előtérbe kerültek. - Ön is akkor került be a Képviselőház­ba, milyennek találta a parlamenti életet? - A frakción belül akkorra már letisz­tultak az erőviszonyok, tehát elég könnyen ment a beilleszkedésünk, kiváltképpen hogy kialakult egy kedvemre való fiatal csapat, élen Szilágyi Zsolttal, Varga Attilával, Zsigmond Lászlóval. - Kolozsvár után milyennek látta a buka­resti életet? - Amíg a Képviselőház titkára voltam, házon kívüli tapasztalatokra nemigen jutott időm. A tisztséggel járó katonai fegyelem, gyűlésezések előkészítése, az interpellációk sorsának nyomon követése egész embert követelnek. Mikor Borbély László felváltott, csak akkor jöttem rá, hogy a képviselői életnek vannak eddig ismeretlen lehetőségei is. Ráadásul a­ művelődési szakbizottságban, ahol Márton Árpáddal együtt tevékenyked­tem, sok izgalmas ügy került terítékre, amiben a magyar kisebbség is érdekelve volt, itt vívtuk az előharcokat. Szabadidőmben végre eljutottam oda, hogy a bukaresti élet előnyeit is megtapasztaljam: eljártam szín­házba, hangversenyekre, egyéb rendezvé­nyekre. - Az 1996-ban kezdődött második man­dátum milyen változásokkal járt? - A Demokrata Konvenció került hata­lomra, és az RMDSZ is kormányzati szerepet vállalt. Erről a máig is sokat vitatott kérdésről csak annyit: próbáltuk tisztázni az ered­ményeket és kudarcokat, ezzel tartoztunk választóinknak, de nem térek ki rá, mert a sajtóban megjelentek a számadások, pro és kontra viták. - Ha már szóba került a mérleg, megkér­dezem: ma, tizenegy év után, mit érez az RMDSZ legnagyobb adósságának a romániai magyarság iránt? - Erre a gazdaságpolitikával válaszolnék. Az emberek egyre türelmetlenebbül várják, hogy javuljon a megélhetés és jogosan kér­dezik: mire való az egész hadakozásunk, politizálásunk, ha a napi gondok változatlanul ugyanazok? Mikor kezdődik el a felemelke­dés? Újra kellene fogalmaznunk a teendőket. Mikor azt látjuk, hogy életszínvonal, európai beilleszkedés dolgában mindenki megelőz minket, akkor az ember kicsit elkeseredik és úgy érzi, bizonyos igazságokat ki kell mondani, a politizálásunk nem lehet ugyanaz, mint volt tizenegy évvel ezelőtt. Az az érzé­sem, a magyarság soraiból sokan várják a szókimondást, még akkor is, ha a novemberi szavazatok száma és eredménye azt mutatja, választóink még bíznak bennünk, még futja a türelmükből. Különösen meggondolkoztató, hogy Kolozsvár negyvenezer szavazatából tízezret az egyetemi fiatalságtól kapott az RMDSZ, ezzel az új évben számolnunk kell. És itt nem romantikára gondolok, hanem elsősorban arra, hogy fékezzük a kivándorlást például olyan gazdaságpolitikával, ami lehetővé teszi munkahelyek létesítését, vál­lalkozások beindítását, ösztön­d­íj - pál­y­ázatokat és így tovább.­­ Mint megyei RMDSZ-elnök mit tehet közösségéért ? — Úgy érzem, a kolozsváriaknak vissza kell adni azt a fajta optimizmust, ami nélkül nem lehet élni, helyben maradni, családot alapítani. Fontos lépésnek tartom, hogy a felekezetek közreműködésével sikerült fölráznunk mindenekelőtt az ifjúságot és általában a magyarságot. Elhatároztuk pél­dául, hogy Kolozsvárra is bevisszük a Szent István-kultuszt, ami azelőtt­ nem volt. Föl kellett fedeznünk, hogy van egy Kálvária­­dombunk, azon templom. Az elmúlt nyáron Czirják Árpád pápai préposttal és Kádár István plébánossal vállvetve Millenniumi Sokadalom néven megszerveztük az első itteni népünnepélyünket. Mintegy ötezer résztvevő fogalmazta meg az igényét, hogy ezután minden évben rendezzük meg, így válik a Kálvária-domb ünnepsége március 15. után újabb alkalom az együttlétre minden magyar számára, függetlenül a vallásától. A kolozsváriak mellé eljöttek Bihar, Szatmár, Aranyosszék, a Székelyföld, Kalotaszeg képviselői is, tehát kiterjesztjük az erdélyi magyarság háromnapos találkozójára, sőt meghívtuk az egykori monarchia területén élő magyar közösségek művészi együtteseit, sokan eljöttek és eljönnek 2001-ben is. Évtizedek óta Kolozsváron magyarok ilyen színpompás felvonulása most először volt látható. Végigvonultak a Klinikák utcáján, a Jókai utcán, a főtéren és nem az volt, amitől féltünk, hanem a járókelők megtapsolták a menetet. - Mint a Képviselőház külügyi bizottsága tagjának milyen lehetőségek kínálkoz­nak Románia érdekeit a határokon túl is szolgálni? - Erre többek között lehetőséget nyújt parlamenti munkámnak egy „mellékága” is. A Románia-Dél-Amerika Interparlamentáris Baráti Társaság keretében a Bolívia-Pe­ru-Chile hármasért felelek. Ennek előzménye az volt, hogy régebbtől foglalkozom a spanyol nyelvterület irodalmának fordítá­sával, e célból Kolozsváron tanuló chilei diákok segítségével elmélyítettem nyelvtu­dásomat. A baráti társaság keretében a Képviselőház vezetőségének közvetítésével felvettem a kapcsolatot az illető országok diplomatáival. Szerencsére épp váltás volt, Garcia Suarez bolíviai nagykövettel az élen fiatal, felvilágosult gárda jött Bukarestbe, amely a gazdasági kapcsolatok fellendítését tekintette elsőrendű feladatának. Beszél­getéseink során rájöttünk hogy rengeteg kiaknázatlan lehetőség áll országaink előtt. Az első lépések meg is történtek: a bolíviai Bányaipari Társaság hosszú lejáratú együtt­működési szerződést kötött Kolozsváron, ugyanakkor Konstanca vámszabad öveze­tében több tíz hektár rakodóteret bérel, ahonnan exporttermékeivel ellátja egész Európát. Amikor Petre Roman külügymi­niszter lett, új lendületet kaptak a dél­amerikai kapcsolatok. Ennek hatására öttagú parlamenti küldöttség élén magam is ellá­togattam néhány országba. Számomra külön élmény volt Bolívia, amennyiben La Pazban találkoztam Franz Tamayo életművével, életének emlékeivel. Tamayo azt jelenti Bolíviának, amit nekünk Petőfi, csak időben közelebb áll a mai olvasóhoz, ugyanis negyven évvel ezelőtt halt meg. Már évekkel előbb nekifogtam versei fordításának, nemrégiben Bolívia bukaresti konzulja fele­ségének bemutattam a termést. A Budapesten végzett magyar-spanyol szakos tanárnő, nagyon elégedett volt a munkámmal, ettől kaptam késztetést, hogy megpályázzak egy ösztöndíjat, a tavasszal La Pazban folytatom a munkát. - Mit tanulhatunk Bolíviától? - Még nem érte el Venezuela magas életszínvonalát, de útban van a cél felé. Sok mindent tanulhatunk e kis országtól. Például, ha a termelésben fennakadás történik, ott a munkások nem kezdenek sztrájkolni, hanem többet dolgoznak,, hogy javítsanak a helyze­ten. Japán mintájára az állam kiküldi fiataljait Spanyolországba, Németországba tanulni, onnan mint európai mentalitású értelmiségiek térnek haza, és igen fogékonyak minden újra. Más kérdés, hogy megtanulták azt is, hogyan kell kijátszani az államot. La Pazban nagyon sok épületet, lakóházat lehet pirosban látni. Vendéglátóink elmondták a magyarázatát: bolíviai törvény szerint ház után csak attól kezdve kell adót fizetni, ha készen áll, ezért nem vakolják le.­­ Magyarokkal sikerült-e találkoznia? - Ehhez sok élményem fűződik. Gheor­­ghe Ionescu bolíviai román konzul, tudván, hogy magyar vagyok, meglepetéssel szolgált. Elvitt La Paz legszebb magaslatán álló kato­likus templomhoz. Beléptünk és a plébános így mutatkozott be: Bartos László vagyok. Elmondta, tizenhét éve szolgál La Pazban, gyermekfejjel 1956-ban menekült el Magyar­­országról, előbb Argentínában volt pap, azután Bolíviában telepedett meg. Megis­merkedtem András István­­szatmári szár­mazású bányamérnökkel is. Ő Peruban él, de Bukarestbe hozta a két lányát egyetemre, vakációban Szatmárra mennek a nagy­szülőkhöz. Szép emlékem fűződik Rio de Janeiróhoz is. Fényképeztem a Megváltó szobrát, amikor a hátam mögött legnagyobb meglepetésemre magyar szót hallottam. Egy bajuszos bácsi volt, igazi székely arccal. Ahogy ránéztem, rögtön rájött, miért az érdeklődésem és magyarul kérdezte: hová való az úr? Mondom, Kolozsvárról, mire ő, én meg a háromszéki Köpecbányáról vagyok. Ilyen kicsi a világ... Bartos László plébános mondotta, hogy Bolíviában mintegy tízezer, Peruban negyvenezer, Argentínában pedig nyolcvanezer magyar él. A Magyarok Világ­­szövetségének közbenjárására kezdenek kialakulni cserekapcsolatok. Dél-amerikai magyar családok gyermekeiket Magyar­­országra küldik nyaralni vagy tanulni, és ottaniakat fogadnak ők is.­­­­ RMDSZ-politikusként, mit vár az új évtől? - Mint említettem, biztatónak érzem, amit a novemberi választásokon sikerült elérnünk. „Erdélyben a jövő” - jó, mozgósító, ébresztő jelszó volt. Íme, eljutottunk oda, hogy már nyíltan lehet ilyen szlogent hirdetni. Mert öt évvel ezelőtt Csernátonban csak céloztunk rá, és főügyészség elé idéztek érette. Elérkeztük tehát egy új, felsőbb lépcsőfokra, ez nagy felelősséget ró a romániai magyarság minden politikusára nemcsak 2001-re, hanem hosszabb távra. A többi benne van a választási programunkban, ahhoz nincs mit hozzátennem. Luxemburg vonzásában

Next