A Hét, 2002. október-december (32. [33.] évfolyam, 37-48. szám)
2002-10-03 / 37. szám
Markó Béla Közös felelősség Vannak a nemzetek életében olyan pillanatok, amikor sok millió ember valóban egyetlen nagy családként viselkedik. Olyan erős, olyan szeretetteljes, olyan közvetlen ilyenkor az egy nemzethez tartozók között a kapcsolat, mint amilyen egy család tagjai között szokott lenni. Ezekben a pillanatokban nemcsak jelképesen, hanem valóságosan is házunkká lesz a hazánk, mindenütt otthon vagyunk benne, minden szoba a mi szobánk, minden asztal a mi asztalunk. Ezernyolcszáznegyvennyolc-negyvenkilenc ilyen kivételes időszaka volt a magyar nemzetnek, amikor egyszerre csak leomlottak a minden rendű-rangú választófalak, és egy közös házzá lett a haza. Ahhoz képest, hogy micsoda katarktikus hatása volt ennek az együttlétnek, a közös nemzeti célban való feloldódásnak, mármár az is mellékes, hogy győztünk-e vagy vesztettünk akkor, abban a szabadságharcban. Illetve: így is, úgy is győztünk. Legyőztük a széthúzást, a megosztottságot, a nemzeti pesszimizmust, a bizalmatlanságot, a kishitűséget. Felismertük, hogy sokkal több, ami összeköt, mint ami szétválaszt minket. Éppen ezért azt gondolom, hogy a magyar nemzet forradalma akkor mindenképpen győztes forradalom volt, és ennek semmi köze ahhoz, hogy a császári és cári túlerő végül is felülkerekedett a magyar hadakon. A legfőbb győzelmet ugyanis, amelyet nem másokon, hanem önmagunkon arattunk, azt bizony semmiféle császári vagy cári önkény nem vehette el tőlünk. Szent István király idején keresztények és európaiak lettünk. IV. Béla király idején megtanultuk, hogy nincsen végleg elveszített ország, mert képesek vagyunk újra felépíteni azt, amit mások leromboltak. Kossuth Lajos idején egyetlen családdá váltunk, rangok és címek nélkül egymás közeli rokonaivá lettünk mindannyian. A szabadságharc kétszáz esztendővel ezelőtt született vezetője ezernyolcszáznegyvennyolcban negyvenhat esztendős, életerős férfi volt. Sokszor elgondolkoztam azon, hogy ezt a viszonylag fiatal embert miért is emlegette apjaként a nép, miért tapadt a nevéhez ez a családias megszólítás, hogy: Kossuth apánk! Hát ezért! Mivel akkor mi egy családdá lettünk, és Kossuth Lajost nem vezérként, hanem családfőként, apaként fogadta el a nemzet. Az apák nem hibátlanok, mint ahogy Kossuth Lajos sem volt az, de helyük, szerepük, tekintélyük és felelősségük vitathatatlan egy család életében. Élete végéig ő volt aztán a távollevő apa, akinek a gyermekei közben felnőttek, önálló életet éltek, sőt, szembe is fordultak egyik-másik cselekedetükben a kossuthi akarattal, például a kiegyezéskor, de alapvetően mégis az ő nemzetteremtő szabadságharcának vagyunk a leszármazottai mindannyian. Politikában, közéletben, akár egyetértünk vele, akár nem, ő a mi Kossuth apánk. Kétségtelenül patriarkális nemzetkép, amit most felvázoltam, de én mélységesen igaznak érzem, hiszen tulajdonképpen akkor lett a rendi nemzetből történelmi értelemben modern európai nemzet, érzelmileg pedig a nép és a nemzet fogalmát plebejus módon egymásba olvasztó közösség. Ha Kossuth az apa szerepét töltötte be ebben a családdá válásban, akkor Petőfi Sándor meg a nemzetnek a fia volt bizonyos értelemben. Zseniális, lázadó, drága fiú, huszonhat éves gyermekember, aki örökre eltűnt ezernyolcszáznegyvenkilenc július 31-én. Petőfi Sándor ifjan pusztult el, Kossuth Lajos száműzetésben, öregen halt meg. De a magyar nemzetet ők tették egyetlen családdá, Széchenyivel, másokkal együtt természetesen. Éppen ezért a néphagyománynak mélységesen igaza van: Kossuth Lajos legfőbb címe a mi számunkra: Kossuth apánk! Persze, történészek és politológusok számára még mindig nagy feladat a kossuthi életművet a maga teljes mélységében és összetettségében feltárni. Hiszen Kossuth Lajos ugyanarra kereste a választ élete végéig, amire ma mi is megoldást szeretnénk: állam és nemzet, állam és etnikum viszonyára. Többet és jobbat erről azóta sem nagyon mondtak, mint amit ő emigrációs tanulmányaiban kifejtett. Jó lenne a kétszáz éves évfordulón a töprengő, gondolkodó, önmagát felülvizsgálni képes emberről is beszélni, nem csupán a szoborrá merevített vezérről és vezetőről. Ma, amikor az Európai Unió küszöbén hasonló dilemmákkal szembesülünk, és próbáljuk ebben a térségben a különböző etnikumok méltányos és egyenlő együttélésének a kereteit kialakítani, én politikusaink és politológusaink kötelező olvasmányává tenném azt, amit erről Kossuth Lajos elmondott. Elfogyott-e Kossuth Lajos regimentje? Nem fogyott el! Nem fogyhatott el, hiszen tágabb értelemben egy egész nemzet volt az ő regimentje, és ma is mindannyian ehhez a regimenthez tartozunk, akkor is, ha elfogadjuk a hagyatékot, és akkor is, ha gyermeki módon lázadunk ellene. Akár egyetértünk egyik vagy másik intésével, akár nem, Kossuth apánk úgyis Kossuth apánk marad, mert az 1848-ban létrejött családi köteléket sem elszakítani, sem megtagadni nem lehet. De nem is kell! Itt Erdélyben ugyanis most is nagy szükségünk van arra, hogy gondolatban, akaratban és cselekedetben együtt legyünk, egységesek legyünk, mert csak így lesz erőnk itt ezen a földön nekünk való hazát építeni. Aki minket megoszt, az lerombolja a kossuthi örökséget, aki pedig egységben tart minket, az tovább építi ezt a hagyatékot. Ennek a hagyatéknak a lényege ugyanis éppen az, hogy nekünk mindenkire szükségünk van: Kossuthra, Széchenyire, Petőfire, Deákra. Mindenkire! Kossuth Lajosnak ugyanis gyakran volt vitája kortársaival, de rendelkezett azzal a nagyszerű képességgel, hogy mégis együtt tudta tartani őket egy hosszú, áldozatos, kegyetlen szabadságharcban. Ma ünnepelünk. Ám Kossuth Lajosra emlékezni nemcsak közös öröm, hanem közös felelősség is. Felelősség egymásért, felelősség azért, hogy együtt, egységben megmaradjunk, felelősség saját nemzetünkért, felelősség a többi nemzetért, felelősség a jövőért. Ez Kossuth Lajos üzenete! Lapszámunk képeit Anthony Gall Kós Károly műhelye - The Workshop of Károly Kós cím alatt Budapesten a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó gondozásában megjelent kötet illusztrációs anyagából válogatták. A felvételeket Haris László készítette. Római katolikus templom - 1910 Elhangzott 2002. szeptember 28-án Kolozsváron, az Állami Magyar Operában rendezett díszelőadáson. f^UUZ ui\u *'