A Hét, 2003. január-július (33. [34.] évfolyam, 1-27. szám)
2003-01-16 / 1-2. szám
M HISTÓRIA (8.) 2002 áprilisában könyvsorozat indult Magyar Tudománytár címmel. A sorozat hét kötetben tárgyalja Magyarország és a magyarság szállásterületének földtani viszonyait, a növény- és állatvilágot, a települési viszonyokat, a társadalmi állapotokat, gazdálkodást, az igazgatási-politikai intézményeket, a történelmi hagyományegyüttest és a mai kulturális viszonyokat és azok intézményeit. Föld, víz, levegő címmel jelent meg az első kötet, ezt követte a Táj, település, régió és 2005-ig évente két-két kötettel folytatódik a vállalkozás. A sorozat főszerkesztője Glatz Ferenc akadémikus, előszavát újraközli a História, innen idézzük: „Ragaszkodás, érzelmi kötődés alakul ki mindnyájunkban a természeti környezethez, a tájhoz, ahol élünk, vagy ahol születtünk. És érzelmi kötődés fejlődik ki az emberi közösséghez, amely közösség lakja e tájat. Kétségtelen történelmi és napi tényező ez az érzelem. Az érzelemről hovatovább nem illik tudományos körökben beszélni, még kevésbé írni. Pedig a napi emberi cselekvés lett légyen földműves, iparos, tanár, tisztviselő vagy éppen kutató értelmiségi cselekvése — sohasem mentes az érzelmi mozzanattól. »Szeretünk« valamit csinálni, vagy nem szívesen tesszük azt. Szeretjük még munkaeszközeinket is, kedvenc tollunkat, laboratóriumunkat, könyvtárunkat, munkaszobánk szegleteit. Vajon miért nem számolunk komolyan e nagyon is emberi - csak emberi, az élőlényre általában jellemző tulajdonsággal? Sem a történelem kutatásában, ábrázolásában, sem a jelen programokban.Miért nem vesszük figyelembe, hogy az érzelem történelmi tényező volt, az maradt ma is, és valószínű az marad holnap is. Talán azért nem beszélünk érzelemről, mint a társadalmi cselekvés tényezőjéről, mert az utóbbi másfél évszázad szembehelyezte az érzelmet az értelemmel? Kétségtelen, hogy a kiszámíthatóságon, az ismételhető folyamatok bizonyíthatóságán alapuló természettudományos kutatások és a műszaki tevékenység az utóbbi fél évszázadban az ember technikai környezetét többel gyarapították, mint előtte évezredekig? S ezek a technikai cikkek, eszközeink - szerszámaink, autóink - sokkal fontosabbnak tűnnek életünkben, magunk előtt is, mint érzelmi világunk? Vagy talán azért hallgattunk ezen érzelmi tényezőről, mert az érzelmet lefokoztuk önmagunkban is: titkoljuk, szinte szégyelljük. Ugyanakkor büszkék vagyunk, hogy az »érzelem«-mel szembeállított »értelem«, vagy éppen az »érdek«, a »célszerűség« vezeti tetteinket. Mire fel azt kérdezzük: no és az érzelmi sokszínűség - az öröm, a szeretet, vagy éppen az emberi bánat - kiélése, megélése nem »célszerű« vagy nem emberi »érdek«? Hiszen ma már a tudósok is elismerik: az érzelmi egyensúly élethosszabbító, teljesítménybefolyásoló tényező! • Az utóbbi évek legnagyobb tömeglélektani jelensége: milyen erős az emberekben a vágy, hogy szabad folyást engedjenek érzelmi kitöréseiknek, szenvedéllyel megélt életérzéseiknek, amelyeket korábban magukba fojtottak? Választási szavazatok százezrei dőlhetnek el ma és holnap azon, hogy az előadó személye, a politikai érvelés módja milyen érzelmi visszhangot vált ki a hallgatókból, nézőkből. Hogy miért? Mondjuk találgatva: talán a tömegkommunikációs és az információs forradalom okozza ezt az érzelemrehabilitációt. Az egyén az utóbbi harminc évben a tévé, a komputer, az internet, a telefonrendszerek, a közlekedés fejlődése következtében szobájában ülve »járja be« a világot, választhat egyénileg neki tetsző viselkedésformákat, vallásokat. Sőt dönthet a szabad idő eltöltésének módjáról. A világ civilizált része individualizálódik. Divat lett az egyéni tetszés kinyilvánítása, akár a többitől eltérő magatartásformák vállalása. Az egyénített kultúrák korát éljük. Amikor az emberek megkövetelik, hogy szabadon kiéljék belső érzelmi-értelmi világukat. Akármi is az ok, tény: az emberi érzelem rehabilitálása látványosan zajlik napjainkban. Barátságok, szerelmek, művészi ízlés, politikai, érzelmi azonosulások az utcán láthatók. Az »ész«, a »tudás«, az »ismeret« intézményeit működtető értelmiségnek kötelessége e jelenségekkel foglalkozni.” HETEK (Közéleti hetilap, Bp., 50.) Egy magyar megdicsőült cím alatt Fejtő Ferenc franciaországi magyar író válaszol Tihanyi Péter kérdéseire. A befejező rész: Fejtő úr, ön most kilencvenhárom éves. Valószínűleg elgondolkozik azon, melyek lesznek azok a jövőbeni események, amelyeket Ön még látni fog. Vagy látni szeretne. - Nem tudok erre egyértelmű választ adni. Viszont szívesen idézem azt a mondást, amit magamévá tettem: az értelem pesszimizmusát az akarat optimizmusával igyekszem fenntartani magamban. Minden kétségbeejtő és fájdalmas hír mellett igyekezvén igyekszem meglátni azokat a pozitívumokat a világban, amik megláthatók. Franciaországban is érezhető az emberek hallatlan félelme, aggodalma a jövő miatt, ugyanakkor, ha másfelé nézek, gyönyörködöm az emberi összetartásban, a mindenhol érezhető szolidaritásban és az emberi bizalomban. A jó és a rossz küzdelme és e küzdelem következményei sosem voltak még ennyire láthatók, megtapinthatók, érzékelhetők, mint napjainkban. Természetes és szellemi szinten is. Az izraeli-palesztin konfliktus, lévén, hogy a föld megtelt elvakultsággal, azok közé a konfliktusok közé tartozik, amely metafizikai vonatkozású is. De a megoldást illetően az elmémet homály borítja A világ már többször volt hatalmas válsághelyzet előtt, amelyből mégiscsak talált megoldást. A megoldások hirtelen jöttek, pedig a problémák néhány nappal azelőtt megoldhatatlannak tűntek. Marx mondta, hogy az emberiség csak olyan problémákkal küzd meg, amelyek megoldhatók. Hogy hogyan, az más kérdés. Nézze, teljes kétségek között és reménytelenségben, tehát a jövőben való bizalom nélkül nem lehet élni. Egyetértek Adyval: az élet él, és élni akar. Még kilencvenhárom évesen is”. AMERIKAI MAGYAR NÉPSZAVA / SZABADSÁG (2002. XL 29.) 100 éve született Illyés Gyula cím alatt írja Niemetz Ágnes: „Bensőséges megemlékezés helyszíne volt a New York-i Magyar Konzulátus. Illyés Gyula, a huszadik század egyik legnagyobb, nemzetközileg is elismert költőóriása 100 éves lenne. Ebből az alkalomból a Magyar Kulturális Központ és a konzulátus meghívására előadást tartott dr. Nagy Károly egyetemi tanár. Sárközy Péter alkonzul megnyitójában elmondta, hogy ő a politikust csodálta Illyésben. Márton András, a Magyar Kulturális Központ igazgatója, aki színészi háttérrel rendelkezik, a drámaírót látta a magyar irodalom egyik nagyságában - mint ahogy azt a bevezető hozzászólásában megemlítette. Nagy Károly pedig ezt a címet adta a dolgozatának: Illyés Gyula, a magyar emberi jogok bajnoka. Hogy megtudjuk, milyen sokoldalú irodalmár és politikus volt Illyés, a racionális intellektuel és lírikus álmodozó, ahhoz még sok elemzésnek kell születnie. Azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy Illyés mindig felbukkant, amikor magyart bántottak, amikor kisebbségben élő magyart bántottak, amikor a magyar szabadság és nemzetiségi jogait nyirbálták, amikor zsarnokság uralkodott. Trianon is újra és újra visszatérő fájdalom volt az életében. »Ha a többségi társadalom képtelen a kisebbségeinek egyenlő jogokat biztosítani, akkor érdemtelen arra, hogy kormányozzon felettük.« • A konzulátusi est vendége volt Joel Lefferts színész (játszott a Broadway-n és több televíziós filmben) és Nancy Nichols színésznő, aki nemrég tért vissza az egyik Molnár Ferenc - darabból. Ők ketten Illyés-verseket adtak elő angol nyelven (többek között a Szomorú béres, Bartók, és Koszorú címűeket), kellemesen »fűszerezve« Nagy Károly előadását. A híres »egymondatost« (One Sentence on Tyranny) maga a fordító, Nagy Károly adta elő.” KORUNK (12.) Megsemmisítésre ítéltettek. ..Az erdélyi arisztokrata családok 20. századi meghurcolásának mementója. Kovács Kiss György vezércikkének címe magába foglalja a lapszám tartalmát. Nemcsak a téma új és hiánypótló sajtónkban, hanem az európai színvonalú nyomdatechnikai kivitelezés, a papír minősége, Damokos Csaba grafikája, színes grafikája is. A rendkívül igényes forma gróf Degenfeld Sándor nagylelkű anyagi támogatásának köszönhető. A lapszám szerkesztője, Kovács Kiss Gyöngy bevezető cikkéből idézük: „A 20. század közepén a vörös terror árnyékában kiépülő új rendszer évszázados tapasztalatot, hagyományt és értékrendet pusztított el. Azokat a pilléreket döntötte le elvakult gyűlölettel, amelyek mindaddig a történelem támoszlopaiként szolgáltak. A moszkovita birodalom uralma alatti pártállamok és az azokat a »birodalom« érdekeinek megfelelően irányító állampártok egyik fő, nem leplezett célja a társadalmi rétegek szembeállítása és a »bűnös« arisztokrácia, földbirtokosság, nagypolgárság és gazdatársadalom felszámolása, az addigi történelmi elit szisztematikus megsemmisítése volt. Az új hatalom alig szilárdítja meg valamelyest a későbbiekben több mint negyven évig tartó egyeduralmát Európa e fertályán, amikor máris nekiveselkedik a leszámolásnak. A történelmi családok hosszú évszázadok minden történéséért felelősségre vonatnak, akkor is, ha egyénenként némelykor akár csak életkorukból adódóan, személy szerint nem követtek és nem követhettek el »népellenes« bűnöket. Mindez azonban nem akadályozza meg a vörös bárókat abban, hogy a nácizmushoz hasonlóan, a történelemben mindaddig ismeretlen intenzitású gyűlölet- és megsemmisítő hadjáratot indítsanak e társadalmi réteg és annak egyes tagjai ellen. A negyvenes évek közepén indul meg a hajsza, amely az évtized végén, az ötvenes évek elején teljesedik ki. Elhurcolások, kényszerlakhelyek, melyek egy egész társadalmi kategóriát érintenek. A megsemmisítés azonban mégsem járt a várt sikerrel. Az arisztokrácia a beszűkített történelmi lehetőségek ellenére átmentődött a jelenbe. Erdély több tudományos vagy művelődési intézménye az 1989-es változásokat követően nem egy esetben kifejezetten az ő jóvoltukból folytathatta tevékenységét. Decemberi lapszámunk bizonyos mértékben mementó. Emlékeztető a 20. század sötét évtizedeire, egyik legsúlyosabb gyalázatára és tisztelgés azoknak a családoknak a tagjai előtt, akik nemesi származásuk miatt a történelem egyik legembertelenebb rendszere meghurcolásainak áldozataivá váltak.” • A körkép szerzői: gróf Kornis Gabriella, gróf Degenfeld Sándor, gróf Bethlen Miklósné, báró Apor Csaba. Interjút adott báró Bánffy Éva és Bánffy Tamás, gróf Kálnoky Tibor. Marosi Ildikó részleteket közöl gróf Bánffy Miklósné Váradi Aranka naplójából, továbbá részleteket olvashatunk Maksay Ágnes és Marius Tabacu Wass Albert-filmjének forgatókönyvéből, Murádin Jenő a művészetpártoló báró Bánffy Ádám, Csávossy György az erdélyi szőlőművelés és borgazdaság úttörőinek emlékét idézi. A História rovatból: Romsics Ignác: Mi a történelem, hogyan és miért mondjuk el a múltbeli eseményeket?. Bicsok Zoltán: A bethleni Bethlenek birtokmegosztó levele 1716-ból. HARGITA NÉPE (300.) Magyar Örökség-díj Böjté Csabának cím alatt olvassuk: A Magyarországért Alapítvány immár 29. díjkiosztó rendezvényén, Budapesten, a Szent Margit Gimnáziumban többek között Böjté Csaba , dévai ferences atya is átvehette a Magyar Örökség-díjat. Böjté Csaba és az általa vezetett dévai Magyarok Nagyasszonya Kollégium az „árvákat nevelő testvéri szere- l létével” érdemelte ki a Magyar Örökség elismerést. Posztumusz díjjal ismerték el Nyírő József (1889-1953)) „székelységhez hű írói munkásságát” is. Mint az ünnepségen elhangzott, a kitüntető címre csaknem ezer javaslat érkezett, a bírálóbizottság titkos szavazással ítélte oda díjait. A Magyar Nemzeti Múzeum felajánlása szerint a díjak oklevélmásolatait tartalmazó aranykönyvet a múzeumban őrzik.” • A lapszám közli Böjte Csaba Hol van Nicaragua? című jegyzeteit, ezekből idézzük: „Ajánlom e gondolatokat egy barátomnak, aki sok pofont kapott mostanában, s azt hiszi, hogy összedőlt a világ. Pánikba esett, menekülne bárhová, ki ebből a romlott világból. Ahogy ő mondja, Nicaraguába. Megvilágosodni bárhol lehet! A hegyekben, hol sok a fa és jó a levegő. De semmiképpen eldugott tiroli villában, színes televízióval s szaunával. Van itt egy elhagyott bánya Kismuncselen, Dévától huszonnyolc kilomméterre. Négyszáz bányász dolgozott ebben az ón- és rézércbányában fent a hegyek tetején. Két éve bezárták, s aki tehette, otthagyta a náddal és kátránypapírral födött barakkokat. Sok az összedőlt üres barakk, de vannak még vagy harmincan-negyvenen, akik ott laknak. Egyfelől a csodaszép természet, másfelől a feltépett föld, elvérzett családokkal, emberekkel. Ott megtalálhatod Nicaraguát. Helyetted lemosnék magamról minden festéket, felöltöznék nagyon egyszerűen, és egy hálózsákkal, néhány vekni kenyérrel kimennék oda, ahol megállt az élet. Megtanulnék kosarat, seprűt kötni Mariska nénitől, aki épp olyan fehér ember, mint mi, csak nincs senkije, és havi 160 ezer lejsegélyből kellene megélni. De ez lehetetlen: ő tudatosan készül az éhhalálra. • Először mellbe fog vágni mindaz, amit látsz, hallasz. Lehet, hogy sírni fogsz, és átkozni ezt a világot, amelyben jól fésült alakok háromszáz eurót adnak egy kutyáért de egy nyomorult gyermek meg kell éljen havi tíz eurónyi segélyből. Magad is csodálod, hogyan önt el a gyűlölet, és lassan felfedezed magadban az anarchistát. Hangosan kimondod, hogy nem érdemli meg az életet az a társadalom, melyben a kutya több húst eszik meg egyszerre, mint egy gyermek egész hónapban. Félelmetes erők szabadulhatnak fel benned, de ne siess, ne kapkodj és ne dönts, próbálj meg nagyon nyitott lenni. Másnap sétálj egy nagyot a természetben, nézd a fákat, a felhőket, a madarajját. Közben sírhatsz, káromkodhatsz, imádkozhatsz. A fontos az, hogy dőljenek le a falaid. Omolj össze. Engedd be életedbe mindazt, ami körülvesz. Ne csinálj semmit. Ne szervezd ezt a világot. Nicaraguában nem formálunk, hanem formálódunk, nem tanítunk, hanem tanulunk. Nem adunk, hanem kapunk. Neked előbb meg kell világosodnod, hogy magad is árasztani tudd a fényt. • Semmi sem fontos, csak az a kapcsolat, mely mint a nap, lassan felkel, és beragyogja a világodat. Istennek társa vagy, megvilágosodtál, ott vagy Nicaraguában.” MAGAZIN ISTORIC (12.) A régi Bukarestnek szentelt rovat gazdája, Ioan Lăcustă fölidézi a Román Munkáspárt vezetősége és a Minisztertanács 1952. november 13-i közös ülésének határozatát a főváros újjáépítésére. Az egyhangú szavazattal elfogadott javaslat értelmében Gheorghe Gheorghiu-Dej vezetésével külön testület kezd hozzá a grandiózus tervek kidolgozásához. A legfőbb pontok: a Dâmboviţa átalakítása hajózható folyóvá, Bukarest kikötőjének és metrójának megépítése. Ez utóbbi terveit sürgősen, 1953. augusztus 30-ra el kell készíteni, hogy nyomban elkezdődhessenek a munkálatok is. (Mint ismeretes, erre csak húsz év múlva került sor.) A Viaţa Capitalei című hetilap november 19-én már reagál a vakmerő tervekre: közli I. Dragomirescu képzelt riportját a közeljövőből, mikor Gheorghe Gheorghiu-Dej vezetésével a tervek valóra válnak. A riporter lelki szemei előtt megelevenednek Bukarest munkásai, amint egy napfényes ünnepnapon a metróval megérkeznek a kikötőbe. Mozgólépcsők viszik fel őket a Dâmboviţa partjára. A rakodópartot gránittömbök borítják, tetejükön szobrok és emlékművek tükröződnek a kristálytiszta vízben. A kikötőbe egymás után érkeznek a külföldi áruval megrakott hajók, mások pedig román termékekkel roskadásig telten indulnak a tenger irányába. Egy személyszállító hajó is kiköt, és leengedi lépcsőjét a mólóra, hogy később elindulhasson a Bukarest-Duna csatorna felé. Patyolattiszta egyenruhás tengerészek irányítják az utasokat. Bukaresti sztahanovista család érkezik a fedélzetre. A nagyapa a Rákosi Mátyás üzemek neves élmunkása, fia ugyanitt mérnök, felesége két pionírgyermeküket vezeti kézenfogva. Mikor a hajó elindul a Dâmboviţán, az utasok a fedélzet korlátjához sietnek, s hogy csodálják a tájat. A parton árnyas fák tűnnek fel, alattuk padokon ünneplőbe öltözött munkások pihennek, a fűben gyermekek játszadoznak. A háttérben sokemeletes, büszke toronyépületek zárják le a kilátást, közöttük parkok, sűrűn benépesítve szobrokkal és emlékművekkel. A sztahanovista távcsövet vesz elő, és nem győz betelni a látvánnyal, miközben kisfia fényképezőgéppel örökíti meg a szocialista főváros új, csodálatos díszletét. • A Viaţa Ca-' pitalei november 26-i számából már komorabb kép tárul az olvasók elé. Tatr Dumitru tanító és két bűntársa Turnu ■ Severinben antikommunista terrorcselekményeket követett el: a kollektivizálást elítélő röpcédulákat terjesztett. Letartóztatásuk után, a házkutatás során olyan térképek kerültek elő, amelyeken a környező hegyekben helyeket jelöltek meg ejtőernyősök számára, de a nyomozók az i imperialista nagyhatalmaknak szóló kémjelentésekre is rábukkantak. Kiderült továbbá, hogy a vádlottak kapcsolatot tartottak fenn jugoszláv kémekkel. (A három ellenséges elemet katonai törvényszék ítélete alapján 1953. július 20-án a craiovai börtönben kivégezték.) – 2003. január 16. A HÉT 2