A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)

2004-06-24 / 25. szám

Qu pis iddl'' 2004. június 24. Dunakovics ■ Mindég)’, csak ártson. Vannak helyek, ahol így rendelnek. Ha égeti a nyelőcsövét, s ha gyomortépő forróság árad szét a testben, és utána végre bizonytalanná olvad a világ — akkor rendben, visszajönnek máskor is. Kipróbált hely, kipróbált pia. Márkafüggő - mondják sterilebb környezetben. A Hanul ars és az Unirea röviditalok reklámjai eltéveszthetetlenül adják tudtunkra, milyen társadalmi rétegnek szánták, szánják a terméket. Munkásosztálytól lefelé, a mélynyomortól kissé jobbra. Mindkét spot önálló történetként is megállja a helyét, ügyesen fényképezett, lepattantságában is vonzó szocreál környezetben, mintha egy Tar Sándor novellarészlet elevenedne fel hirtelen. Az elsőben zömök, fényesre izzadt munkáslegény társa biztatására kovácsműhelybe tér be, hogy egy sellőt égessenek a karjára. A fájdalomcsillapító és bátorságmeghozó szer maga a termék, a hatás szinte azonnali: a külváros vagy A falu idillien szétkorhadt milliőjében az asszonynépek azonnal felfigyelnek a párválasztásban immár jelentős előnyre szert tevő hősre, aki fogatlan boldogsággal vigyorog vissza rájuk. A családalapítás - hogy egyébre ne gondoljunk - immár pillanatok kérdése. Az égetés egyszerre hordozza magában a felnőtté válás rituális gesztusát (a külső jég( nyilvánvalóan elárulja: viselője már ivarérett férfi), másrészt annak halk beismerése, hogy a különben esélytelen jelölt csak öncsonkítás, a testdíszítés legfájdalmasabb és legmaradandóbb módjával maradhat versenyben. E nélkül senki sem néz rá, eltűnik, írmagja sem marad. E nélkül biztos vesztes, hiszen se pénze (ezt egész megjelenése, illetve a környezet hangsúlyos bemutatása azonnal elárulja), se olyan tulajdonsága, mely valahogy láthatóvá, kiemelhetővé tenné, nincsen. Az üzenetben rejlő cinikus diagnózist némileg tompíthatná, ha mindez eg konkrét nő kívánságára történne, aki a férfihoz való elszakíthatatlan odatartozását szeretné demonstrálni emígy. Ám a reklámkészítők nem kívántak egérutat nyerni, ragaszkodtak a főszereplő „általános” sikeréhez, mert így önszántából, mintegy azonosulva tettével és nem rábeszélésre cselekszik. Miközben persze a reklám felületi olvasata nagyon is vicces (ezt a kísérőzene is bizonygatja), a munkáslegény masszív fizikuma és a sellő törékenysége szintúgy ironikus árnyalatot kölcsönöz a történetnek. A termék maga csupán statisztaszerepben tűnik fel - ráadásul a lélekerősítőt kulacsban nyújta át a társ, így az utolsó kockákig nem is hull le a lepel az italról, mégis tudva tudjuk, nélküle nem jöhetett volna létre a varázslat. Hasonló logikát követ az Unirea nevű szeszes ital reklámja is. A történet a kollektív tudatban elraktározott aranyéveket hozza vissza, mikor még teljességgel magától értetődőnek tűnt, ha a telepen egy ember dolgozott,s a többi nézte. A mentalitás persze nem veszett ki teljesen, mert egyrészt egyfajta örök és meg-megújuló leleményességet tükröz (minek gyötörjem agyon magam, ha a munka megvár és a bér ugyanaz), amit itt minden körülmények között díjaznak, sőt lenézik azt, aki képtelen élni a kínálkozó esélyekkel. Másrészt bizonyosfajta cinkosságot is sugall, megteremti az összekacsintás lehetőségét, hiszen a hétköznapok szintjén ekként lehetett „átverni” a többnyire láthatatlan államot, a diktatúrát, vagy most a helyükre lépett céget vagy a multit, vagyis azt az állandósulni látszó, csupán nevet és külsőt változtató Hatalmat, amely kizárólag a munkás kizsigerelésére tör. A reklámbeli történés mindezt némileg árnyalja azzal, hogy az önfeledten henyélő, vagyis kártyázó kollégák, szám szerint négyen épp a csákányozás kulisszatitkaira tanítják szóbelileg a hierarchiában legalul lévő társukat. Az pedig tudatlanságát vagy épp pozícióját demonstrálandó a nap végén átvág egy villanykábelt. A kollégák természetesen meglátogatják a kórházban — ezt kívánja a betyárbecsület—, ám a szolidaritásnak semmi egyéb jelét nem látjuk, hacsak azt nem, hogy a nővér eltűnése után (aki itt a Hatalom megtestesítője, elállja ezt rosszalló tekintete) előkerül az itóka, s a négyek mosolyogva isznak a kárvallott egészségére (?), vagy’ csak épp megünneplik az újabb munkaszüneti napot. A valódi szolidaritás hiányát az is jelzi, hogy az oxigénsátor alatt fekvő társukat örömükben ki is gúnyolják: megkérik, mutassa meg még egyszer, miként is rázta meg az áram. Az anekdotikus történet mottója a Mórából kölcsönzött, a készítők ezzel jelzik az egész spot ironikus mivoltát. A termékhez köthető értékek (közösség, egység, szolidaritás) mind kurzívan és idézőjelbe téve jelennek meg, hiszen a spot épp ezeket karikírozza. Ál-közösség, ál-egység, ál-szolidaritás, s mindez a humor köntösében, mely voltaképpen a termék egyetlen segítője. A történetek életszerűsége, nyelvezete, anekdotikussága (akár a kocsmában is mesélhetnek egy fárasztó nap után az összeverődő munkások) mind-mind a megszólítás közvetlenségét szolgálja. Az azonosulás könynyedségét. .Még annak árán is, hogy mindezzel voltaképpen leleplez: miközben a megszólítás módjával megmeri magának a megcélzott társadalmi réteget, egyben kíméletlen és vállveregető őszinteséggel bemutatja annak kegyetlenségét, igazságtalanságát és kilátástalanságát (mert nem képes az igazi szolidaritásra, mert nem képes másként kiemelkedni). Annak árán, hogy kiröhögi önmagát, máris vehet néhány decit. Olcsón, vaskosan, megérdemelten. Csak összehasonlításképp érdemes megnézni a borreklámok (Murfatlar) túlstilizált esztétikumát, giccsbe hajló eleganciáját, mely egyértelműen jelzi: a borfogyasztás az értelmiségi réteg luxusa. S talán a minőség is. (Az egyik reklám helyszíne elegáns étterem, a másik pedig a hagyományra és a modernitásra alapoz.) Humornak, morbidságnak nyoma sincs. Vagy’ ha mégis, annak forrása inkább a helyzetkomikum (lásd a Murfatlar korábbi, Rai nevű termékének spotját, mely egy’ védőangyal dolgos mindennapjait tárja elénk) és nem az elevenbe vágó cinizmus. Ki, mit érdemel.* PAPP SÁNDOR ZSIGMOND Reklámnyomor ■ Fociebé Érdekel, kinek milyen a felesége. Állítólag a Figóé a legszebb. Fotómodell, szőke svéd - naja, ahogy egy Berlint járt magyar író mondaná. Rendes fiú ez a Figo. Kicsit sokat rohangál, hol a balszélen, hol a jobbon tűnik fel, talán hogy’ lerázza őrzőjét. De nincs neki. Gondolja, hátha kap. Egyet vagy kettőt. Sőt, hármat, mint annak idején a Maradona. Folyton igazgatja a kapitányi karszalagot, meglazítja, szorosabbra húzza, matatja. Még a kamera is észreveszi, milliók látják közelről a nagy, legalább 12 cicerós C betűt. Kiváló főszerkesztő lenne belőle, ő érkezne elsőnek, és még este hatkor is bent rakosgatna. A saját hóna alatt hordaná szét a lapot, és nem volna olyan utca, amelynek emberével ne találná meg a szót. Az a fajta főszerkesztő volna, amelyik nem a kéziratokkal, hanem az olvasókkal foglalkozik. Gondolom, Figo is tudja, mit nevezünk gólnak, de nem érdekli igazán. Aminek sok minden lehet az oka. Fiatal korában bizonyára elbűvölte a játék varázsa, és félt a góltól, amely után mindig kicsit szomorúbb lett. A régi varázslat ma is el-elkapja. Amikor példának okáért úgy kezd rohangálni, mintha elsőosztályos nebuló focizna az iskolaudvaron, mégpedig a friss szóértéssel fejében: a labdarúgás annyit tesz, mint a labdát rúgni, ezért aztán nincs megállás: vágta a labda után, legyen a pályán vágva a kapu mögött. Megfigyeltem a spanyolok ellen még a bedobást is ő végezte el, és először saját magának akarta dobni a labdát. Később mint egy k őrült száguldott el a bal oldalon, egy spanyolt kicselezett,aztán nagyot rúgott a labdába, és rohant utána, de nem ám a kapu felé, hanem ki a világból. Majd hirtelen elesett, mint akinek valami eszébe jutott. De nem kapott sárgát szimulálásért, mert Figót persze mindenki tiszteli. ízig-vérig profi focista ő. Csak mintha horogra akadt volna, és amit látunk, az a fárasztás. Egyébként, hogy mi a különbség amatőr és profi között, megmondom azt is. A profi nem emeli fel karját, ha hosszan szökteti társát, nem kér elnézést, ha kapu fölé rúgja, nem csóválja a fejét, ha nem tudja lekezelni a labdát, na ja, mindig le tudja kezelni. A profi nem fintorog, nem csapkod, nem néz az égre. És főképp nem lohol igyekvőn vissza a lesről, mint egy stréber. (Na ja, így szerezte a gólt Van Nistlerooy.) Van a profiban valami a női princípiumból. A jangból (ha jinnek mondjuk a férfiét). Csak nők tudnak ennyire koncentrálni, ennyire jelen lenni. A profi sallangmentesen átütő. Ezért a legférfiasabb. Az amatőr ezzel szemben folyton mással van elfoglalva. Ha épp fit, úgy tűnik, mintha állna, ha bead, minta cselezne, ha tizenegyest ing, előtte megköszörüli a torkát, mintha parlamenti expozéhoz készülődne. Van, amikor bejön neki, mert vannak zseniális amatőrök is. Vannak fűzfapoéták, akik életükben megírnak egyetlen zseniális verset, mert a félrefogalmazásuk telibe találja a poézist. Százezerből egy. Ez az arány. A fenti célzásban szereplőtyúkról jut eszembe, hogy’ Grúziában az Írószövetség Elnöke (1996-os adat) egyben a Baromfitenyésztők Szövetkezetének Országos Elnöke is, így aztán amikor írói Világtalálkozót szervezett, akkor a Soros Alapítványtól kapott támogatásból az omladozó tyúkólak renoválására is átutalt valamit. Egy amatőr csapatban mindenki azt hiszi, hog’ rajta múlik minden. És azt képzeli, hogy egyenesen a véres kardot kell neki körülhordoznia. Olyan, mint az az író, aki nem tudja megállni, hogy ne legyen a szülői bizottság elnöke, az egyházkerület presbitere, néhány kuratórium tagja, sőt, a lányanyák jogaiért küzdő szövetség tiszteletbeli elnöke is. Na ja, szerintem a játékosügynökökön kívül sok hajadon is nézi a fociebét. Figo persze, tudjuk, már rég horogra akadt. Egy szerep horgára. Szabolcsi Borbála EURO 2004 H Zidanetotti A Hős. Akiben a meccs utolsó pillanataiban találkozik mágikus fókuszban a tehetség, a helyzet és a szerencse. Aki abban a mágikus momentumban - mintha valami felsőbbrendű szükségszerűségnek engedelmeskedne — befagyasztja maga körül a világot, a csapatot, a lelátókat, hogy aztán halálpontos villanással felszabadítsa a helyzetben feszülő pokoli energiát, amelynek hullámai koncentrikus körökben terjedve letaglóznak csapatot, edzőt, szurkolókat és tévénézőket. Ő meg csak áll egykedvűen, mint egy Buddha, körvonalait halvány aura övezi, és megszólal a mennyei kórus. Zidane akkor pár pillanatig maga volt A foci, A show, A győzelem. Azt mondtam magamban, az ilyen ritka pillanatokért lenne érdemes focirajongónak lennem, az ilyen hátborzongatóan tökéletes alkotásokat lenne érdemes keresni mérkőzésről mérkőzésre, C-ligás meccsektől világbajnoksági összecsapásokig. Aztán pár nap múlva következik a másik pillanat: egymás mellett ballag a pályán két labdarúgó, majd az egyik magától értetődő lazasággal szembeköpi a másikat. Szurkolók tízezrei előtt, kamerák össztüzében teszi meg rövid és pontos útját a testnedv. Totti faarccal megy tovább, mint aki jól végezte dolgát, Poulsen törölgeti az arcát. Aztán egy másik meccsen ugyanez megismétlődik a svájci Frei aktív, az angol Gerrard passzív közreműködésével. És az EB-nek még nincs vége... Az utóbbiakhoz hasonló epizódokat sajnos a brillírozásnál gyakrabban látni a pályán. Az is előfordul, hogy a meccsen,éppen az előzőleg isteni magasságokba ajnározott csillag köpi szembe ellenfelét. Vagy fordítva, a köpdöső válik megmentő gólja révén a világegyetem központjává. Hagi, a román foci sztárja például szintén hódolt a szembeköpés szenvedélyének - ez azonban nem akadályozta az egyik román győzelem után a bukaresti utcákra tóduló drukkereket, hogy üvöltve javasolják Klagit az államelnöki posztra. Az ilyen köpködéseket valahogy nem tudom közös nevezőre hozni a sportteljesítménnyel. Talán bennem van a hiba, de vajon mi lenne, ha a teniszcsillag csak úgy, focista „természetességgel" maga elé köpne a wimbledoni gyepen? Mert azt már elképzelni sem tudom, hogy a hálónál szembeköpje az ellenfelet. Hát tekintsük a labdarúgót versenylónak, amelyre botorság görbe szemmel nézni, ha a futam megnyerése után lócitromokat potyogtat a lelátó előtt? Szeretném, ha nem ilyen meggondolásokkal ülnek le meccset nézni, de a tottik és a freiok minduntalan megakadályoznak benne. Fali Sándor II/2.