A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)

2004-07-08 / 27. szám

■ Talán szokatlan, hogy egy színházi fesztiválról szóló beszámoló egy osz­tálytalálkozó felelevenítésével kezdő­dik, de Kisvárdán nem egyszerűen a tíz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen végzett színészek gyűltek össze - je­lenlétük jelképes tartalommal bírt. Azok, akik 1994-ben indultak el pá­lyájukon, ma az erdélyi színészet meghatározó derékhadát képezik, s szakmai életük kezdete szorosan kapcsolódik kisvárdai sikereikhez is, tehát evidensnek tűnt, hogy találko­zójukat e városban s a fesztivál idején tartsák meg. 1992-ben szerepelt először a ma­rosvásárhelyi Színművészeti Akadé­mia Szentgyörgyi István tagozata a Határon túli magyar színházak fesz­tiválján, akkor - kényszerűségből - még háromfős volt az osztály, s Lohinszky Loránd Play Strindberg­­rendezésében ismerte meg a szakma Demeter Andrást, Hatházi Andrást és Póka Csillát. Rá egy évre már az 1990-ben indított első nagy létszámú osztály fiú tagjai mutatkozhattak be a Gergely Géza rendezte Racchuban, majd következett a diadalmas 1994, amikor a Tartuffe­kl és a Tom Paine­­nel egy csapásra a közönség és a szak­emberek kedvencévé vált Balázs Atti­la, Bandi András Zsolt, Bogdán Zsolt, Csiszér Lajos, Csutak Réka, Fodor Piroska, B. Fülöp Erzsébet, Gajzágó Zsuzsa, Kardos M. Róbert, Mátyás Zsolt, Sajnár György, Sólyom Kata­lin, Szikszai Rémusz és Tordai Tekla. Többségük ma is a pályán van, néhá­­nyan más foglalkozás után néztek, de szívükben-lelkükben ők is színészek maradtak. A tizenhatodik kisvárdai fesztivál furcsa ellentmondása, hogy B. Fülöp Erzsébet kivételével — aki a marosvá­sárhelyi Boldogtalanok egyik karakter­szerepét játssza - e közösség tagjait csak a volt osztályvezető tanáruk, Ko­vács Levente celebrálta nyilvános ün­nepi találkozón lehetett látni, egyetlen előadás sem volt műsoron, amelyben felléptek volna. Ezt persze lehet a véletlennek vagy a válogatás szeszélyének tulajdonítani, de tény: az idei fesztivál is a fiataloké volt. Az előző évek tendenciája folyta­tódott: az együttesek zömét a húszas­harmincas korosztálybeliek alkotják Ha innen nézzük, akkor a végzős vá­sárhelyi osztály jelenlévő tíz tagja a résztvevők többségéhez néhány órára visszafiatalodott. Az utolsó előtti este, amikor a je­lenlegi főiskolások Film­fíZ-előadását és a Vajdasági Tanyaszínház Windsori víg nőkjét elmosta a felhőszakadás, a műve­lődési ház melletti sátorban az újvidéki fiatalok többek között Kusturica­­filmekből ismerős, egy generáció szá­mára kultikussá vált, s mindenütt is­mert szerb dalokat énekeltek Csatla­­koztak hozzájuk az osztálytalálkozó résztvevői, a többi társulat sok tagja, a kolozsvári, vásárhelyi és veszprémi teatrológusok, s ötvenen-hatvanan összekarolva daloltak együtt. Ez volt a fesztivál egyik legszebb s a találko­zó lényegét jelképező momentuma. Hiszen a kisvárdai fesztivál soha­sem volt, s ma sem csupán előadások bemutató sorozata és versenye, ha­nem a találkozás alkalma és helyszí­ne. Kezdetben csaknem kizárólag a Magyarország határain kívül műkö­dő társulatoké volt az, mára már egy­re inkább az egész magyar színházi szakmáé. Ebben persze nagy szerepe van annak, hogy évek óta a kisvárdai program gondolatilag és művészileg izgalmasabb, érdekesebb és nívósabb, mint a Pécsi Országos Színházi Ta­lálkozóé. Ez lényegében idén is elmondha­tó, ami nem azt jelenti, hogy Pécsett ne lett volna jó pár kiváló produkció — elég, ha például a Teom­achima (Bárka Színház), a Csak egy szögre (Kaposvár), a Sirdizz (Krétakör Színház), A kauká­zusi krétakörre (Vígszínház) vagy­ a Roberto Zuccóra­ (Új Színház) utalok­­, hanem azt: a Kisvárdán látható elő­adások többsége ezeknél szellemi fris­sességben, újító kedvben gazdagabb, még ha professzionalitásban nem is mindig vehetik fel a versenyt az emlí­tett társulatok munkáival. Az idén Darvay Nagy­ Adrienne és Szűcs Katalin Ágnes tizenhét pro­dukciót jelölt a versenyprogramba s hetet a szórakoztató és információs kategóriába, emellett hat főiskolás vizsgaelőadás is szerepelt a műsorban (a két beígért kolozsvári produktum helyett az egyetemen történtek miatt a harmadévesek táncdarabja volt lát­ható, amelyet Uray Péter a Három nő­vér alapján készített velük). A váloga­tók egy-egy színházból több verseny­produkciót is meghívtak, így­ a sepsi­­szentgyörgyiektől az Antigonét és a Nők iskoláját, illetve Újvidékről a Via Itáliát és A pojácát. A szakmai zsűri (Bán János színész, Csomós Mari szí­nésznő, Dobák Lívia dramaturg, Mol­nár György rendező és Stuber Andrea kritikus) ezeket mind díjazta is. A vajdasági színház különösen magas arányban volt jelen: az újvidéki versenyelőadások mellett a Chicago, Szabadkáról a Cabaret, az Étellift, il­letve a Gyerekek és katonák, valamint a főiskolások Közeleg az idő című darab­ja került a műsorba. Alighanem mél­tán, mert a vajdasági színházak igen erős fiatal társulatokkal rendelkeznek, a színészek együttesek közötti átjárása az előadásoknak különbözőségükben is valamiféle szellemi, mentalitásbeli egységet kölcsönöz. A főiskolások már tanulmányi idejük alatt rendsze­resen játszanak színházakban, ez a színházi szemlélet kivételes folytonos­ságát biztosítja. Ettől nyújtanak az újvidéki har­madévesek érett teljesítményt és lenyű­göző stílusbiztonságot Line Knutzon abszurdoid darabjában, s ez a szellemi­ség nyilvánul meg az eredetileg vizsga­produkciónak készült, de már a sza­badkaiak repertoárján lévő Pinter-elő­­adásban, az Ételliftben, nem melléke­sen két pályakezdő színész - Pálfi Er­vin és Szőke Attila - friss látásmódú, szellemes, mára és személyessé han­golt játékának köszönhetően. A szabadkai színház kabaréjában Kovács Frigyes rendezőt nem annyira a musical, mint inkább a szélsőséges, na­cionalista gondolkodás kialakulását és következményei tárgyaló, mindig ak­tuális dráma érdekelte, ezért az előadás középpontjába Schulz úr és Schneider kisasszony tragikus, ellehetetlenülő szerelmi kapcsolata került - amit Szil­ágyi Nándor és Vicéi Natália lírai ala­kítása is megemelt -, ugyanakkor ösz­­szetett figurát mutatott meg Csernik Árpád ,a náci Ernst Ludwig szerepé­ben, és két konferanszié a színházi és a történelmi események manipulátora­ként irányítja a játékot. A szintén szabadkai Kosztolányi Dezső Színház elsősorban kísérleti együttesként definiálja magát, Pilinsz­ky János Gyerekek és katonák című da­rabja alapján született előadásuk is színházi nyelvújító szándékról tanús­kodik. Urbán András rendezése ag­resszív eszközökkel él, váltogatja a mo­notóniát és a harsányságot, a szép, ha­tásos és metaforikus képeket a semmit­mondó színházi közhelyekkel. Ugyan­akkor tisztelet illeti a színészek aláza­tos, fegyelmezett munkáját. Az újvidékiek három produkció­ja közül az egységes és intenzív csa­patmunka jellemzi a Chicagót, amit Nagy Viktor rendező egy börtön­színház rácsok között lejátszódó elő­adásaként értelmez, amelyben első­sorban a dalok hangzanak el, s a le­bonyolításhoz szükséges jeleneteket egy konferanszié köti össze. A Mezei Kinga-Gy­armati Kata rendező-dramaturg páros folytatja a Szelídítések és a Pác nagysikerű soroza­tát, s ezúttal Domonkos István, vajda­sági költő-író műveiből szerkesztették és állították színpadra a Via Itália cí­mű lírai előadásukat, amely egy­ gye­rekközösség tragédiákkal, halálesetek­kel terhes felnőtté válásának mozai­kokból összeálló, groteszk története. A cselekményben kiemelt szerepe van egy „Olaszba” készülő, de a halálba menő öregembernek, akit a fiatal Pus­kás Zoltán humort és tragikumot ve­gyítve nagyszerűen alakít. A rendező szürreális hangulatú díszlete és Mezei Szilárd kitűnő zenéje nagyban hozzá­járul a produkció sikeréhez. Vitathatatlan közönség és a szak­mai sikere volt A pojáca című előadás­nak is, amely Csehov Platonov­jából ké­szült. Fodor Tamás rendezésében a szereplők nem hajlandók szembenézni középszerűségükkel, elrontott életük­kel, hagyják, hogy­ körülöttük minden tönkremenjen - ezt fejezi ki a geren­dákkal alátámasztott, pusztuló ház­­díszlet is —, s csak isznak, flörtölnek, semmiségekről fecsegnek Az előadás­ban, a színészi alakításokban felerősö­dik a komédiás, helyenként bohózati hang, ugyanakkor a lényeg, az emberi sorsok pusztulásának folyamata végze­tesen tragikus. A zsűri az előadásnak fődíjat, Szorcsik Krisztának (Anna), Nagypál Gábornak (Vojnyicov), Mezei Kingá­nak (Szofja) és Balázs Attilának (Pla­tonov) - más szerepeikért is - egyéni díjat adott. Kisvárda díját kapta, de számomra fődíj-esélyesnek számított a beregszá­sziak Juhász Ferenc-adaptációja, A szarvassá változott fiú. Az 1955-ben született poéma a felnevelő kisközösség és a jövőt képviselő nagyvilág közötti elkerülhetetlen választás lehetetlensé­gét, tragikus kínjait a népköltészetből és Bartók Bélától ismert történet ki­bontásával és továbbgondolásával ábrá­zolja. Vidnyánszky Attila megtalálta e mű mai érvényességét - előadása ál­talánosságban is igaz, de mindenek­előtt a maga és társulatának helyzeté­re rímelő drámai vallomás. A kórus megszólalásai, a szöveg kezelése, a fel­vételről szóló és a színészek által ját­szott muzsika együttesen adja az elő­adás zenei szerkezetét és hangzását, amelyből kiemelkednek a két főszerep­lő, Törőcsik Mari (Anya) és Trill Zsolt (Fiú) lírai kettősei. Archaikus-mitikus utalásokkal teli és karikaturisztikusan elrajzolt képek váltják egymást, s e me­taforikus képek csúcspontja a Fiú a he­gyek gerincén fotó végső útja. Trill Zsolt a játszótársak által tartott magas, imbolygó fémvillákra helyezett palló­kon lépdel egyre feljebb és feljebb, s onnan szól vissza: a Fiú búcsúzik any­jától, a világtól, az élettől. Távolról sem voltak ilyen sikere­sek a felvidéki társulatok, amely­ek gaz­dasági és strukturális helyzete ebben az évben is igen nehéznek tűnt. Mindkét színháznál részben vagy egészében meg kellett újítani a vezetést, tehát évadjuk átmenetinek tekintendő. Ko­máromból Ház-tűz-néző címmel a Gogol-komédia Bodolay Géza ren­dezte előadása szerepelt a találkozón, s ahogy­ a színre állítótól már megszok­tuk, ezúttal is leginkább a jobb-rosz­szabb ötletek uralták a produkciót. A színészeket elől-hátul idomtalanná ki­tömött bábokként mozgatta, megvon­va tőlük a műben rejlő groteszkség emberi kibontásának lehetőségét. Né­hányan, mindenekelőtt Bandor Éva, a külsőségesség e gátját áttörve mégis megmutatták Gogol szatirikusan áb­rázolt figuráinak esendőségét. Ker­n pedig az új művészeti vezető, Beke Sándor Arthur Miller­ rendezése, a Pillantás a fó­ró­ képvisel­te. Az előadás kivitele hűen tükrözte a színház ka­tasztrofális anyagi helyzetét, amit el­lensúlyozhatott volna a színészi játék árnyalt kidolgozása, de többnyire harsánykodó vagy jellegtelen alakítá­sokat kaptunk. Az erdélyi színházak mindegyike képviseltette magát, kivétel a temesvá­ri, amelynek a Victor Ioan Frunza rendezte A kommunizmus története el­mebetegeknek című előadását szívesen hívták volna a szervezők, de az elő­adás adaptálásához sem a technikai, sem az anyagi kondíciók nem álltak rendelkezésükre. A látott előadások alapján messzemenő következtetése­ket nem lehet levonni az egy­es­ szín­házak művészi állapotáról, hiszen az, hogy melyiktől mi került a program­ba, az sok minden függvénye, ám az mégis megállapítható, melyik együt­tesnél folyik komoly társulatépítő mű­helymunka, vagy hol tapasztalható a teljesítményekben folyamatosság. Nagyváradról talán azért válasz­tottak stúdióprodukciót a szelektorok, mert a hosszú ideje stagnáló színvona­lú együttes munkájában ez némi vál­tozatosságot mutatott. E feltételezés azonban megkérdőjelezhető, hiszen Sartre Zárt tárgya­diántik tézisszerűsé­gét a román rendező, Emil Sauciuc a darab felületes olvasatával csak fokoz­ta, s ezáltal a művet közhelyessé egy­szerűsítette. Láthatóan nem bízik sem a darabban, sem a színészekben, sem a nézőkben, ezért az író által hangsú­lyozottan polgári miliőbe helyezett poklot vörös fényekkel, füsttel, hang­zatos hanghatásokkal teszi egyértel­művé és didaktikussá, s ahely­ett, hogy az szituációkat kibontva a szereplők lelki kitárulkozásának és bűneik be­vallásának foly­amatát ábrázoltatná, a színészeket felemásul megoldott testi lemezteleníttetésükkel hozza nehezen vállalható helyzetbe. A rendező gon­dolkodásmódjára jellemző: Kocsis Gyulának szoborként másfél órán át mozdulatlanul kell ülnie egy kandalló tetején, hogy aztán a dráma csúcs­pontján lekászálódjon, s a Pincér segít­ségével kituszkolja a pokoljáró szerep­lőket a színről. Ő természetesen vas­tapsot kapott. Nem jár­ jobban Csehov sem Székelyudvarhely­en, ahol a Sirályt Sorin Militaru vízió-színházként vitte színre. Rá is jellemző, ami nagyváradi kollégájára­ nem érdekli a szöveg, az, ami annak mélyén fogalmazódik meg, s a darabot, annak helyzeteit csak arra használja, hogy" ami a mű olvastán ,szól,*, jut, amire asszociál, azt hatá­sosnak szánt képekbe foglalja. Így az­tán amolyan furcsa előadás születik, amelyben főszereplővé válik - a Szabó Jenő által önmagában jól megformált - Medvegy­enko, aki, akár van rá in­dok, akár nincs, hegedül. Szorin min­den megjelenésekor más mozgásszer­vi bántalomban szenved, hogy aztán az utolsó felvonásban székhez kötö­zött félhülyeként vegetáljon, ám ezen állapota nem gátolja meg abban, hogy­ amikor szövege van, normális ember­ként társalogjon. Trepljov a játéktér közepén homokból alakítja ki a maga színpadát, de ennek a későbbiekben semmi következménye sincs; hatal­mas, megterített asztalt tologatnak ki­be, ám a szereplők közötti kapcsola­tok árnyalatai még nyomokban sem születnek meg. Egy ham­adik román rendező(nő), Andreea Vulpe ugyan nem a külsődle­ges megoldásokhoz menekül, de nála is kibontatlanok maradnak a szituációk. Conor McPherson A gát című darabja a manapság divatos ír drámák egyike, külső cselekménye alig van: egy kocs­mában négy férfi különös, félig valósá­gos, félig rejtélyes, valamilyen módon a halálról szóló történeteket mesél egy­ odatévedt nőnek, akinek története vi­szont véresen valóságos. A Csíkszere­dai Csíki Játékszín előadásában a szí­nészek álcselekvésekre kényszerülnek, folyamatosan isznak, dohány­oznak, fel-alá sétálnak, de nem teremtődik meg az az alaphelyzet, amelyben elkez­dődhet a cselekmény, nem születnek meg azok a szituációk, amely­ekben el­hangozhatnak a szereplőket nagyon is jellemző történetek, s hatásukra módo­sulnak a figurák közötti­ kapcsolatok. A csíkiak más oldalukról is meg­mutatkozhattak: Parászka Miklós An­cona­i szerelmesek­ rendezésében felsza­badult komédiázás folyik, az egyszeri­ sémákból építkező, de biztos sikert garantáló darab előadásából nem első­sorban az énekes teljesítményekre fo­­gunk emlékezni, hanem Fülöp Zoltán utolérhetetlen komédiázására. Egy másik nagy­ komédiás, Czin­­tos József — kettős szerepben — állt a szatmárnémetiek előadásának közép­pontjában. Béres László Shakespeare két részes IV. Henrikjéből Sebestyén Rita Júlia dramaturgi közreműködésé­vel hozta létre a Falstaff című produk­ NÁNAY ISTVÁN Kisvárda tizenhatodszor 11/27 ■ 2004. július 8.

Next