A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)
2004-07-08 / 27. szám
■ Talán szokatlan, hogy egy színházi fesztiválról szóló beszámoló egy osztálytalálkozó felelevenítésével kezdődik, de Kisvárdán nem egyszerűen a tíz évvel ezelőtt Marosvásárhelyen végzett színészek gyűltek össze - jelenlétük jelképes tartalommal bírt. Azok, akik 1994-ben indultak el pályájukon, ma az erdélyi színészet meghatározó derékhadát képezik, s szakmai életük kezdete szorosan kapcsolódik kisvárdai sikereikhez is, tehát evidensnek tűnt, hogy találkozójukat e városban s a fesztivál idején tartsák meg. 1992-ben szerepelt először a marosvásárhelyi Színművészeti Akadémia Szentgyörgyi István tagozata a Határon túli magyar színházak fesztiválján, akkor - kényszerűségből - még háromfős volt az osztály, s Lohinszky Loránd Play Strindbergrendezésében ismerte meg a szakma Demeter Andrást, Hatházi Andrást és Póka Csillát. Rá egy évre már az 1990-ben indított első nagy létszámú osztály fiú tagjai mutatkozhattak be a Gergely Géza rendezte Racchuban, majd következett a diadalmas 1994, amikor a Tartuffekl és a Tom Painenel egy csapásra a közönség és a szakemberek kedvencévé vált Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Bogdán Zsolt, Csiszér Lajos, Csutak Réka, Fodor Piroska, B. Fülöp Erzsébet, Gajzágó Zsuzsa, Kardos M. Róbert, Mátyás Zsolt, Sajnár György, Sólyom Katalin, Szikszai Rémusz és Tordai Tekla. Többségük ma is a pályán van, néhányan más foglalkozás után néztek, de szívükben-lelkükben ők is színészek maradtak. A tizenhatodik kisvárdai fesztivál furcsa ellentmondása, hogy B. Fülöp Erzsébet kivételével — aki a marosvásárhelyi Boldogtalanok egyik karakterszerepét játssza - e közösség tagjait csak a volt osztályvezető tanáruk, Kovács Levente celebrálta nyilvános ünnepi találkozón lehetett látni, egyetlen előadás sem volt műsoron, amelyben felléptek volna. Ezt persze lehet a véletlennek vagy a válogatás szeszélyének tulajdonítani, de tény: az idei fesztivál is a fiataloké volt. Az előző évek tendenciája folytatódott: az együttesek zömét a húszasharmincas korosztálybeliek alkotják Ha innen nézzük, akkor a végzős vásárhelyi osztály jelenlévő tíz tagja a résztvevők többségéhez néhány órára visszafiatalodott. Az utolsó előtti este, amikor a jelenlegi főiskolások FilmfíZ-előadását és a Vajdasági Tanyaszínház Windsori víg nőkjét elmosta a felhőszakadás, a művelődési ház melletti sátorban az újvidéki fiatalok többek között Kusturicafilmekből ismerős, egy generáció számára kultikussá vált, s mindenütt ismert szerb dalokat énekeltek Csatlakoztak hozzájuk az osztálytalálkozó résztvevői, a többi társulat sok tagja, a kolozsvári, vásárhelyi és veszprémi teatrológusok, s ötvenen-hatvanan összekarolva daloltak együtt. Ez volt a fesztivál egyik legszebb s a találkozó lényegét jelképező momentuma. Hiszen a kisvárdai fesztivál sohasem volt, s ma sem csupán előadások bemutató sorozata és versenye, hanem a találkozás alkalma és helyszíne. Kezdetben csaknem kizárólag a Magyarország határain kívül működő társulatoké volt az, mára már egyre inkább az egész magyar színházi szakmáé. Ebben persze nagy szerepe van annak, hogy évek óta a kisvárdai program gondolatilag és művészileg izgalmasabb, érdekesebb és nívósabb, mint a Pécsi Országos Színházi Találkozóé. Ez lényegében idén is elmondható, ami nem azt jelenti, hogy Pécsett ne lett volna jó pár kiváló produkció — elég, ha például a Teomachima (Bárka Színház), a Csak egy szögre (Kaposvár), a Sirdizz (Krétakör Színház), A kaukázusi krétakörre (Vígszínház) vagy a Roberto Zuccóra (Új Színház) utalok, hanem azt: a Kisvárdán látható előadások többsége ezeknél szellemi frissességben, újító kedvben gazdagabb, még ha professzionalitásban nem is mindig vehetik fel a versenyt az említett társulatok munkáival. Az idén Darvay Nagy Adrienne és Szűcs Katalin Ágnes tizenhét produkciót jelölt a versenyprogramba s hetet a szórakoztató és információs kategóriába, emellett hat főiskolás vizsgaelőadás is szerepelt a műsorban (a két beígért kolozsvári produktum helyett az egyetemen történtek miatt a harmadévesek táncdarabja volt látható, amelyet Uray Péter a Három nővér alapján készített velük). A válogatók egy-egy színházból több versenyprodukciót is meghívtak, így a sepsiszentgyörgyiektől az Antigonét és a Nők iskoláját, illetve Újvidékről a Via Itáliát és A pojácát. A szakmai zsűri (Bán János színész, Csomós Mari színésznő, Dobák Lívia dramaturg, Molnár György rendező és Stuber Andrea kritikus) ezeket mind díjazta is. A vajdasági színház különösen magas arányban volt jelen: az újvidéki versenyelőadások mellett a Chicago, Szabadkáról a Cabaret, az Étellift, illetve a Gyerekek és katonák, valamint a főiskolások Közeleg az idő című darabja került a műsorba. Alighanem méltán, mert a vajdasági színházak igen erős fiatal társulatokkal rendelkeznek, a színészek együttesek közötti átjárása az előadásoknak különbözőségükben is valamiféle szellemi, mentalitásbeli egységet kölcsönöz. A főiskolások már tanulmányi idejük alatt rendszeresen játszanak színházakban, ez a színházi szemlélet kivételes folytonosságát biztosítja. Ettől nyújtanak az újvidéki harmadévesek érett teljesítményt és lenyűgöző stílusbiztonságot Line Knutzon abszurdoid darabjában, s ez a szellemiség nyilvánul meg az eredetileg vizsgaprodukciónak készült, de már a szabadkaiak repertoárján lévő Pinter-előadásban, az Ételliftben, nem mellékesen két pályakezdő színész - Pálfi Ervin és Szőke Attila - friss látásmódú, szellemes, mára és személyessé hangolt játékának köszönhetően. A szabadkai színház kabaréjában Kovács Frigyes rendezőt nem annyira a musical, mint inkább a szélsőséges, nacionalista gondolkodás kialakulását és következményei tárgyaló, mindig aktuális dráma érdekelte, ezért az előadás középpontjába Schulz úr és Schneider kisasszony tragikus, ellehetetlenülő szerelmi kapcsolata került - amit Szilágyi Nándor és Vicéi Natália lírai alakítása is megemelt -, ugyanakkor öszszetett figurát mutatott meg Csernik Árpád ,a náci Ernst Ludwig szerepében, és két konferanszié a színházi és a történelmi események manipulátoraként irányítja a játékot. A szintén szabadkai Kosztolányi Dezső Színház elsősorban kísérleti együttesként definiálja magát, Pilinszky János Gyerekek és katonák című darabja alapján született előadásuk is színházi nyelvújító szándékról tanúskodik. Urbán András rendezése agresszív eszközökkel él, váltogatja a monotóniát és a harsányságot, a szép, hatásos és metaforikus képeket a semmitmondó színházi közhelyekkel. Ugyanakkor tisztelet illeti a színészek alázatos, fegyelmezett munkáját. Az újvidékiek három produkciója közül az egységes és intenzív csapatmunka jellemzi a Chicagót, amit Nagy Viktor rendező egy börtönszínház rácsok között lejátszódó előadásaként értelmez, amelyben elsősorban a dalok hangzanak el, s a lebonyolításhoz szükséges jeleneteket egy konferanszié köti össze. A Mezei Kinga-Gyarmati Kata rendező-dramaturg páros folytatja a Szelídítések és a Pác nagysikerű sorozatát, s ezúttal Domonkos István, vajdasági költő-író műveiből szerkesztették és állították színpadra a Via Itália című lírai előadásukat, amely egy gyerekközösség tragédiákkal, halálesetekkel terhes felnőtté válásának mozaikokból összeálló, groteszk története. A cselekményben kiemelt szerepe van egy „Olaszba” készülő, de a halálba menő öregembernek, akit a fiatal Puskás Zoltán humort és tragikumot vegyítve nagyszerűen alakít. A rendező szürreális hangulatú díszlete és Mezei Szilárd kitűnő zenéje nagyban hozzájárul a produkció sikeréhez. Vitathatatlan közönség és a szakmai sikere volt A pojáca című előadásnak is, amely Csehov Platonovjából készült. Fodor Tamás rendezésében a szereplők nem hajlandók szembenézni középszerűségükkel, elrontott életükkel, hagyják, hogy körülöttük minden tönkremenjen - ezt fejezi ki a gerendákkal alátámasztott, pusztuló házdíszlet is —, s csak isznak, flörtölnek, semmiségekről fecsegnek Az előadásban, a színészi alakításokban felerősödik a komédiás, helyenként bohózati hang, ugyanakkor a lényeg, az emberi sorsok pusztulásának folyamata végzetesen tragikus. A zsűri az előadásnak fődíjat, Szorcsik Krisztának (Anna), Nagypál Gábornak (Vojnyicov), Mezei Kingának (Szofja) és Balázs Attilának (Platonov) - más szerepeikért is - egyéni díjat adott. Kisvárda díját kapta, de számomra fődíj-esélyesnek számított a beregszásziak Juhász Ferenc-adaptációja, A szarvassá változott fiú. Az 1955-ben született poéma a felnevelő kisközösség és a jövőt képviselő nagyvilág közötti elkerülhetetlen választás lehetetlenségét, tragikus kínjait a népköltészetből és Bartók Bélától ismert történet kibontásával és továbbgondolásával ábrázolja. Vidnyánszky Attila megtalálta e mű mai érvényességét - előadása általánosságban is igaz, de mindenekelőtt a maga és társulatának helyzetére rímelő drámai vallomás. A kórus megszólalásai, a szöveg kezelése, a felvételről szóló és a színészek által játszott muzsika együttesen adja az előadás zenei szerkezetét és hangzását, amelyből kiemelkednek a két főszereplő, Törőcsik Mari (Anya) és Trill Zsolt (Fiú) lírai kettősei. Archaikus-mitikus utalásokkal teli és karikaturisztikusan elrajzolt képek váltják egymást, s e metaforikus képek csúcspontja a Fiú a hegyek gerincén fotó végső útja. Trill Zsolt a játszótársak által tartott magas, imbolygó fémvillákra helyezett pallókon lépdel egyre feljebb és feljebb, s onnan szól vissza: a Fiú búcsúzik anyjától, a világtól, az élettől. Távolról sem voltak ilyen sikeresek a felvidéki társulatok, amelyek gazdasági és strukturális helyzete ebben az évben is igen nehéznek tűnt. Mindkét színháznál részben vagy egészében meg kellett újítani a vezetést, tehát évadjuk átmenetinek tekintendő. Komáromból Ház-tűz-néző címmel a Gogol-komédia Bodolay Géza rendezte előadása szerepelt a találkozón, s ahogy a színre állítótól már megszoktuk, ezúttal is leginkább a jobb-roszszabb ötletek uralták a produkciót. A színészeket elől-hátul idomtalanná kitömött bábokként mozgatta, megvonva tőlük a műben rejlő groteszkség emberi kibontásának lehetőségét. Néhányan, mindenekelőtt Bandor Éva, a külsőségesség e gátját áttörve mégis megmutatták Gogol szatirikusan ábrázolt figuráinak esendőségét. Kern pedig az új művészeti vezető, Beke Sándor Arthur Miller rendezése, a Pillantás a fóró képviselte. Az előadás kivitele hűen tükrözte a színház katasztrofális anyagi helyzetét, amit ellensúlyozhatott volna a színészi játék árnyalt kidolgozása, de többnyire harsánykodó vagy jellegtelen alakításokat kaptunk. Az erdélyi színházak mindegyike képviseltette magát, kivétel a temesvári, amelynek a Victor Ioan Frunza rendezte A kommunizmus története elmebetegeknek című előadását szívesen hívták volna a szervezők, de az előadás adaptálásához sem a technikai, sem az anyagi kondíciók nem álltak rendelkezésükre. A látott előadások alapján messzemenő következtetéseket nem lehet levonni az egyes színházak művészi állapotáról, hiszen az, hogy melyiktől mi került a programba, az sok minden függvénye, ám az mégis megállapítható, melyik együttesnél folyik komoly társulatépítő műhelymunka, vagy hol tapasztalható a teljesítményekben folyamatosság. Nagyváradról talán azért választottak stúdióprodukciót a szelektorok, mert a hosszú ideje stagnáló színvonalú együttes munkájában ez némi változatosságot mutatott. E feltételezés azonban megkérdőjelezhető, hiszen Sartre Zárt tárgyadiántik tézisszerűségét a román rendező, Emil Sauciuc a darab felületes olvasatával csak fokozta, s ezáltal a művet közhelyessé egyszerűsítette. Láthatóan nem bízik sem a darabban, sem a színészekben, sem a nézőkben, ezért az író által hangsúlyozottan polgári miliőbe helyezett poklot vörös fényekkel, füsttel, hangzatos hanghatásokkal teszi egyértelművé és didaktikussá, s ahelyett, hogy az szituációkat kibontva a szereplők lelki kitárulkozásának és bűneik bevallásának folyamatát ábrázoltatná, a színészeket felemásul megoldott testi lemezteleníttetésükkel hozza nehezen vállalható helyzetbe. A rendező gondolkodásmódjára jellemző: Kocsis Gyulának szoborként másfél órán át mozdulatlanul kell ülnie egy kandalló tetején, hogy aztán a dráma csúcspontján lekászálódjon, s a Pincér segítségével kituszkolja a pokoljáró szereplőket a színről. Ő természetesen vastapsot kapott. Nem jár jobban Csehov sem Székelyudvarhelyen, ahol a Sirályt Sorin Militaru vízió-színházként vitte színre. Rá is jellemző, ami nagyváradi kollégájára nem érdekli a szöveg, az, ami annak mélyén fogalmazódik meg, s a darabot, annak helyzeteit csak arra használja, hogy" ami a mű olvastán ,szól,*, jut, amire asszociál, azt hatásosnak szánt képekbe foglalja. Így aztán amolyan furcsa előadás születik, amelyben főszereplővé válik - a Szabó Jenő által önmagában jól megformált - Medvegyenko, aki, akár van rá indok, akár nincs, hegedül. Szorin minden megjelenésekor más mozgásszervi bántalomban szenved, hogy aztán az utolsó felvonásban székhez kötözött félhülyeként vegetáljon, ám ezen állapota nem gátolja meg abban, hogy amikor szövege van, normális emberként társalogjon. Trepljov a játéktér közepén homokból alakítja ki a maga színpadát, de ennek a későbbiekben semmi következménye sincs; hatalmas, megterített asztalt tologatnak kibe, ám a szereplők közötti kapcsolatok árnyalatai még nyomokban sem születnek meg. Egy hamadik román rendező(nő), Andreea Vulpe ugyan nem a külsődleges megoldásokhoz menekül, de nála is kibontatlanok maradnak a szituációk. Conor McPherson A gát című darabja a manapság divatos ír drámák egyike, külső cselekménye alig van: egy kocsmában négy férfi különös, félig valóságos, félig rejtélyes, valamilyen módon a halálról szóló történeteket mesél egy odatévedt nőnek, akinek története viszont véresen valóságos. A Csíkszeredai Csíki Játékszín előadásában a színészek álcselekvésekre kényszerülnek, folyamatosan isznak, dohányoznak, fel-alá sétálnak, de nem teremtődik meg az az alaphelyzet, amelyben elkezdődhet a cselekmény, nem születnek meg azok a szituációk, amelyekben elhangozhatnak a szereplőket nagyon is jellemző történetek, s hatásukra módosulnak a figurák közötti kapcsolatok. A csíkiak más oldalukról is megmutatkozhattak: Parászka Miklós Anconai szerelmesek rendezésében felszabadult komédiázás folyik, az egyszeri sémákból építkező, de biztos sikert garantáló darab előadásából nem elsősorban az énekes teljesítményekre fogunk emlékezni, hanem Fülöp Zoltán utolérhetetlen komédiázására. Egy másik nagy komédiás, Czintos József — kettős szerepben — állt a szatmárnémetiek előadásának középpontjában. Béres László Shakespeare két részes IV. Henrikjéből Sebestyén Rita Júlia dramaturgi közreműködésével hozta létre a Falstaff című produk NÁNAY ISTVÁN Kisvárda tizenhatodszor 11/27 ■ 2004. július 8.