A Hét, 2005. július-december (3. új évfolyam, 27-52. szám)

2005-07-07 / 27. szám

■ Az elmúlt időszakban nem panaszkod­hattak unalomra a világ eseményeit rend­szeresen nyomon követők. Az uniós alkot­mány­tervezetről rendezett francia és hol­land népszavazás, majd az uniós csúcsta­lálkozó kudarca, és végül Tony Blair belé­pője a soros elnöki tisztségre biztosították az állandó, folyamatos izgalmakat. A bi­zonytalanság azonban nem csupán uniós szinten jelentkezett az elmúlt időszakban Európában. Az EU válságjelenségei az egyes tagállamok keretei közt is egyértel­műen jelentkeznek, és nem csak a kisebb­fajta „csatlakozási válságot” átélő újabb tagállamokban, hanem a régi, megálla­podott és gazdagságuk miatt irigyelt ta­goknál is. Július 1-én került sor a német parla­ment alsóházában, a Bundestagban, a Gerhard Schröder által kért bizalmatlan­­sági szavazásra, amely az előre­ várt ered­ményt hozta: a kormány nem kapta meg a szavaztok­ többségét, és így a szövetségi elnök lehetőséget kapott a parlament fel­oszlatására. A kancellár már eleve azzal a céllal kérte a szavazást, hogy azt a meg­lévő kormánytöbbség segítségével elve­szítse, és így lehetőség nyíljon az előre hozott választások kiírására. A meglehetősen paradox manőver elsősorban a német közjogi berendezke­désre vezethető vissza, ami nem teszi le­hetővé a parlamentnek, hogy feloszlassa önmagát. Az események lényege azon­ban természetesen nem ez, hanem a szo­ciáldemokrata párt elhatározása az új vá- EGRY GÁBOR Sötét erdő rasztások kiírásáról annak ellenére, hogy a parlamenti többség szilárdnak tűnik. A 2002-es évben az SPD és Schröder csak egy hajszállal győzött az ellenzéki keresz­­ténydemokrata-keresztényszocialista uniópártok előtt, részben azért, mert az egykori Poroszország területén a válasz­tók esélyt sem adtak egy „bajornak”, az el­lenzék kancellárjelöltjének, Edmund Stoi­­bernek. Az SPD már három éve is úgy nyerte meg a választásokat, hogy a válasz­tók még nem sokkal a választások előtt is elégedetlenek voltak a kormányzat mun­kájával és nem bíztak abban, hogy képes lesz rendbe tenni a gazdaságot. Schröder részben ezért, részben pe­dig a rendkívül lassan növekvő gaz­­aság miatt refom­programot kísérelt megva­lósítani, ami a szociális juttatások meg­kurtítását (adócsökkentéssel egyidőben) és a német munkaerőpiac szabályozásának lazítását jelentette. A választók azonban egyelőre nem érzékeltek kedvező változá­sokat, és a szociáldemokraták sorra veszí­tették el a tartományi választásokat, an­nak ellenére, hogy az ellenzék csak vissza­fogottan támadta a kormányzat lépéseit. Ennek következtében a kétkamarás par­lamentben, amelynek felsőházában a tar­tományok képviselői ülnek, egyre nehe­zebb lett a törvények elfogadtatása is. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor az évtizedek óta a szociáldemok­raták kormányozta Észak-Rajna-Veszt­­fáliában is bekövetkezett a menetrendsze­rű vereség. Ekkor a kancellár és a pártel­nök, Franz Müntefering úgy döntött, hogy előre menekülnek, és a fentebb le­írt manőverrel elérik az előre hozott vá­lasztások kiírását. A probléma, mint látható, nem pusz­tán hatalmi-taktikai, bár kétségtelenül van­nak ilyen vonatkozásai is. A lényeg azon­ban az, és azt mindkét nagy politikai erő elfogadja, hogy miként lehetne revitali­­zálni a német gazdaságot, úgy, hogy az a legkevesebb veszteséggel járjon a társada­lom számára, az egyéni jólétet tekintve. Kulcskérdésnek tekintik a rugalmatlan­­nak tartott munkaerőpiac kereteinek la­zítását. A német munkavállalók jelentős részét szigorú kollektív szerződések, és az azok betartására felügyelő, erős szakszer­vezetek védik. Elbocsátásuk, túlóráztatá­suk lehetősége korlátozott, számos kiegé­szítő juttatásaik, fizetett szabadságuk meg­­kérdőjelezhetetlen. Csakhogy a közép- és kelet európai rendszerváltásokkal és Ázsia egyre dinamikusabb fejlődésével egyre több lehetőség nyit a tem­etés kitelepíté­sére, ami jelentős mértékben rontotta a Németországban működő cégek, vállala­tok versenyképességét. Bekövetkezett a munkahelyek leépülése, a munkanélküli­ség, amely már a Kohl-korszak utolsó éve­iben is a legfontosabb társadalmi problé­mák közé tartozott, nemrég elérte a ko­rábban lehetetlennek hitt 5 millió főt. Emellett hiába fejlődtek/fejlődnek a ma­gas hozzáadott értéket termelő szektorok, az ottani bővülés általában sokkal kisebb munkaerőigényei, nem is szólva arról, hogy a megkövetelt magasabb kvalifiká­ció miatt eleve kevés lehetőséget kínálnak a feldolgozó­iparból kikerülők számára. A gazdaság alapvető problémáit ki­egészítette még a német egyesítés rend­kívüli költségigénye, az euro bevezetésé­hez szükséges fiskális szigor (ami akadá­lyozta a belső kereslet állami kiadásnöve­léssel történő emelését), vagy az euro fel­értékelődése a dollárhoz képest, ami ked­vezőtlenül hatott az export versenyké­pességére. A problémahalmaz megoldását min­den számot­tevő politikai erő a munka­helyteremtést ösztönző munkaerő-piaci reformokban és a szociális ellátó­rend­szerek átalakításában látja. A munkanél­küli ellátások és a segélyek rendszerét már az SPD megkísérelte átalakítani, úgy, hogy az a munkába állást ösztönözze. Megkezdődött a munkajogi szabályozás lazítása, a munkavállalók védettségének gyengítése. Sor került adócsökkentésre, az egészségügyi ellátásokhoz való hozzáfé­résben az egyéni költségrészesedés növe­lésére. Mindez nem csak Németország prob­lémájaként jelentkezett. Az unió legna­gyobb gazdasága a német, annak teljesít­ménye meghatározó nemcsak a statisz­tikai mutatók alakulására, hanem az egész uniós gazdaság működésére is. Éppen ezért nem tekinthetünk el a problémák és a megoldási javaslatok európai dimenzió­jától sem. Ha ezeket nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy mindez akár illeszked­hetne a Tony Blair által az EP-ben felvá­zoltakhoz is. Mégis, Blair sikeres politikus, aki har­madszor ny­ert választást, míg Schröder szinte biztosnak tűnő vereség elé néz. Azt nem szabad ezzel kapcsolatban szem elől tévesztenünk, hogy" amíg a poszt-thaet­­c­eri Nagy-Britanniában a jóléti rend­szerek átalakítása a legtöbbször nem a megszokott, és az évtizedeken át élvezett szociális jogok megnyirbálását jelenti, ha­nem sokszor éppen kiterjesztésüket, ad­dig Németországban a második világhá­ború utáni német identitás egyik alapját, a Sozialstaat-ot (jóléti állam) rombolja. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy az el­lenzék nem hangzatos ígéretekkel kíván választást nyerni. A konzervatívok készü­lő választási programja a munkahelyte­remtést, a munkaerőpiac rugalmasabbá tételét helyezi előtérbe. Emellett a szemé­lyi jövedelemadóban csökkentést is ígér, viszont növelni kívánják az egészségügy­ben az egyéni hozzájárulást. Már most heves viták folynak az általános forgalmi adó két százalékos emelése kapcsán, a CDU/CSU és a többi párt között. Ráadá­sul nem ígérnek könnyű sikert, a CDU főtitkára, Volker Kauder a Frankfurter All­gemeine Zeitungn­ak adott interjújában azt mondta, hogy minimum két kormányza­ti ciklus, nyolc év szükséges az eredmé­nyes átalakításhoz. Az SPD a közelgő választási harc előtt, amelyről állítják, hogy nem adják fel, kénytelen volt balra nyitni, mivel a párt korábbi elnöke, többszörös Saar-vidéki tartományi miniszterelnök és a Schröder­­kormány első pénzügyminisztere, Oskar Lafontaine egy­ új baloldali pártot alapított (WASG - Munka és Társadalmi Igazsá­gosság Választási Alternatíva), amely a kiábrándult szociáldemokrata szavazók megnyerését tűzte ki céljául. Nem régen Lafontaine és a keletnémet utódpárt, a PDS egyik vezetője, Gregor Gysi megál­lapodott a választási együttműködésről is, így hosszú idő óta a nyugati tartományok­ban is lesz egy az SPD-től balra álló párt, amelyik esélyes a parlamentbe jutásra. Az új párt mellett Schrödernek és a pártelnöknek meg kellett küzdeni a belső elégedetlenséggel, a párt balol­dalával. Ennek következtében a szoci­áldemokraták most elkészült választá­si manifesztumukban nem csupán a re­formok sikerét hangsúlyozzák, és to­vább­vitelüket ígérik (az interneten már olvashatók a hirdetések, amelyek a mun­kanélküliség csökkenését, a fiatalok könnyebb munkába állását és a kom­ány­­zati intézkedések egyéb pozitív ered­ményeit hangsúlyozzák­. Egyúttal az egységes családi szociális járulék beve­zetését, egységes minimálbért, a továb­bi adócsökkentések elhalasztását is ki­látásba helyezik addig, amíg a gazda­sági növekedés nem fedezi az így kieső költségvetési bevételeket. Ezzel nem kell a szociális ellátásokat tovább kurtítani. Úgy­ tűnik tehát, hogy a két nagy párt programja megfeleltethető az uniós vál­ság kapcsán számon tartott két elképze­lésnek, a britek versenyképességet fokozó, viszont korlátlan szabadpiaci liberalizmus­sal vádolt terveinek, és a franciák jóléti­szociális elképzeléseinek. A helyzet azon­ban nem ennyire egyszerű. Schröder ki­fejezetten síkra száll a munkaerő-piaci re­formok és a szociális ellátások munkába állást ösztönző megváltoztatása mellett. Ami igazán hiányzik (hiányzott?) eddig, az inkább egy­ koherens alternatív kon­cepció volt. Amint azt nem­rég a Die Zeit elemzője, Frank Drieschner felvetette, a szociáldemokratáknak ideje lenne végre az északi jóléti modell felé fordulniuk, amely a magas adók mellett kiterjedt szo­ciális ellátásokat biztosít. A munkaerőpi­ac rugalmasabb, mint a német, a gye­rekek többet tanulnak az iskolában és ez egyúttal képes biztosítani a versenyképes­séget is, olyan mértékben, hogy az északi államok immár Németországból tobo­roznak vendégmunkásokat azokra az ál­lásokra, amelyeket lakosaik már nem akar­nak betölteni. Ezt kellene a szerző szerint szembe állítani a Blair-féle modellel ame­lyet részben a CDU/CSU is képvisel. B­ár jelen pillanatban az elemzők leg­többje egyértelműnek tartja, hogy a szep­temberben valószínűleg megrendezésre kerülő választások győztese a jelenleg 15-16 százalékos előnnyel vezető CDU/ CSU lesz és a következő kancellárt An­gela Merkelnek fogják hívni, a jelenlegi ellenzék helyzete sem egyszerű. Nem el­sősorban azért, mert egy választási kam­pányban minden lehetséges, akár az is, hogy a jelenleg a kancellárságra valamivel alkalmasabbnak tartott Schröder képes a helyzetén fordítani, hanem azért, mert je­lenleg kiszámíthatatlan, milyen lesz az új Bundestag összetétele. A CDU/CSU nem sokkal az észak­­rajna-vesztfáliai választások után érte el támogatottsági csúcsát, egyes intézetek szerint 50 százalékos szavazati arányra számíthatott volna. Azóta azonban az el­lenzék és az SPD népszerűsége egyaránt csökken, jelenleg az uniópártok közel ke­rültek a negyven százalékos szavazati arányhoz. Ez pedig veszélyeztetni látszik nem csupán az egyedüli abszolút többsé­get, hanem még a természetes szövetsé­gesül kínálkozó FDP (Szabad Demokra­ta Párt), a liberálisokkal kötött többségi koalíció lehetőségét is. Pedig már az utób­bi sem lett volna konfliktusmentes, miu­tán az FDP a forgalmi adó növelésének tervére azonnal úgy reagált, hogy semmi­lyen adóemelésre nem kerülhet sor, a ki­adásokat kell csökkenteni a szükséges mértékben. Ez pedig a jóléti állam és a versenyképesség összeegyeztetésével küsz­ködő konzervatívok számára nem éppen sima kormányzati együttműködést jelez előre. Az igazi kérdés, és az esetleges CDU­­CSU—FDP kormány jövőjét hosszabb távon is befolyásoló probléma azonban az új baloldali párt létrejötte. Ez, a látszat ellenére nem csak az SPD számára jelent problémát, amelytől szavazók millióit hó­díthatja el, hanem a jövendő kormány­pártok számára is. A WASG—PDS szö­vetség jelenleg 10-11 százalékra számít­hat, bejutásuk a parlamentbe biztosnak tűnik. Ellenfeleik és az elemzők jelentős része azonban úgy vélekedik, hogy politi­kájuk egyáltalán nincs, olcsó szociális de­magógiára építenek. Bármi legyen is eb­ből az igazság, az biztos, hogy­ leginkább a proteszt-szavazatokat tudják begyűjte­ni (minden bizonnyal az SPD-től a CDU- hoz vándorolt tiltakozó szavazók meg­nyerésével sikerült elérniük ezt az ered­ményt), olyannyira, hogy­ a keleti tarto­mányokban már fej-fej mellett állnak a konzervatívokkal. Ez valószínűleg hosszabb távon is meghatározza majd politikájukat. A kor­mányzat várható lépéseit ellenezni fogják, és mivel az unipártok sem ígérnek gyors sikereket, reális perspektíva, hogy az SPD-ből kiábrándult szavazók mellett a CDU-ból kiábrándultak meginduló sorát is magukhoz tudják vonzani. A jelenlegi adatok alapján várhatóan amúgy is cse­kély kom­ánytöbbség mellett a WASG— S PDS szövetség populizmusba hajló po­litizálása gyorsan alááshatja a jövendő kormány helyzetét, miközben a meg­gyengült szociáldemokraták valószínűleg nem lesznek képesek ellensúlyozni azt, és így maguk is kényszerítve érezhetik ma­gukat a további balra fordulásra. Ezt a ve­szélyt persze a CDU vezetői is látják, és hangot is adnak neki, sőt részben emiatt egyáltalán nem örülnek az SPD mélyre­pülésének és belső megrendülésének. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy ezt a di­lemmát egy esetleges nagykoalíció sem tudja feloldani. Miközben az SPD kétségbeesetten küzd a választási sikerért és szavazók meg­tartásáért, a WASG fellépése rövid távon azt is megnehezíti, hogy a Die Zeitban is jelzett módon, a skandináv modell felvál­lalásával vagy­ másképpen az európai bal­oldal megújulásához is tevékenyen hoz­zájáruljon. ■ III/27 0003 2005. július 7-1 *

Next