A Hét, 2005. július-december (3. új évfolyam, 27-52. szám)
2005-07-07 / 27. szám
■ Az elmúlt időszakban nem panaszkodhattak unalomra a világ eseményeit rendszeresen nyomon követők. Az uniós alkotmánytervezetről rendezett francia és holland népszavazás, majd az uniós csúcstalálkozó kudarca, és végül Tony Blair belépője a soros elnöki tisztségre biztosították az állandó, folyamatos izgalmakat. A bizonytalanság azonban nem csupán uniós szinten jelentkezett az elmúlt időszakban Európában. Az EU válságjelenségei az egyes tagállamok keretei közt is egyértelműen jelentkeznek, és nem csak a kisebbfajta „csatlakozási válságot” átélő újabb tagállamokban, hanem a régi, megállapodott és gazdagságuk miatt irigyelt tagoknál is. Július 1-én került sor a német parlament alsóházában, a Bundestagban, a Gerhard Schröder által kért bizalmatlansági szavazásra, amely az előre várt eredményt hozta: a kormány nem kapta meg a szavaztok többségét, és így a szövetségi elnök lehetőséget kapott a parlament feloszlatására. A kancellár már eleve azzal a céllal kérte a szavazást, hogy azt a meglévő kormánytöbbség segítségével elveszítse, és így lehetőség nyíljon az előre hozott választások kiírására. A meglehetősen paradox manőver elsősorban a német közjogi berendezkedésre vezethető vissza, ami nem teszi lehetővé a parlamentnek, hogy feloszlassa önmagát. Az események lényege azonban természetesen nem ez, hanem a szociáldemokrata párt elhatározása az új vá- EGRY GÁBOR Sötét erdő rasztások kiírásáról annak ellenére, hogy a parlamenti többség szilárdnak tűnik. A 2002-es évben az SPD és Schröder csak egy hajszállal győzött az ellenzéki kereszténydemokrata-keresztényszocialista uniópártok előtt, részben azért, mert az egykori Poroszország területén a választók esélyt sem adtak egy „bajornak”, az ellenzék kancellárjelöltjének, Edmund Stoibernek. Az SPD már három éve is úgy nyerte meg a választásokat, hogy a választók még nem sokkal a választások előtt is elégedetlenek voltak a kormányzat munkájával és nem bíztak abban, hogy képes lesz rendbe tenni a gazdaságot. Schröder részben ezért, részben pedig a rendkívül lassan növekvő gazaság miatt refomprogramot kísérelt megvalósítani, ami a szociális juttatások megkurtítását (adócsökkentéssel egyidőben) és a német munkaerőpiac szabályozásának lazítását jelentette. A választók azonban egyelőre nem érzékeltek kedvező változásokat, és a szociáldemokraták sorra veszítették el a tartományi választásokat, annak ellenére, hogy az ellenzék csak visszafogottan támadta a kormányzat lépéseit. Ennek következtében a kétkamarás parlamentben, amelynek felsőházában a tartományok képviselői ülnek, egyre nehezebb lett a törvények elfogadtatása is. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor az évtizedek óta a szociáldemokraták kormányozta Észak-Rajna-Vesztfáliában is bekövetkezett a menetrendszerű vereség. Ekkor a kancellár és a pártelnök, Franz Müntefering úgy döntött, hogy előre menekülnek, és a fentebb leírt manőverrel elérik az előre hozott választások kiírását. A probléma, mint látható, nem pusztán hatalmi-taktikai, bár kétségtelenül vannak ilyen vonatkozásai is. A lényeg azonban az, és azt mindkét nagy politikai erő elfogadja, hogy miként lehetne revitalizálni a német gazdaságot, úgy, hogy az a legkevesebb veszteséggel járjon a társadalom számára, az egyéni jólétet tekintve. Kulcskérdésnek tekintik a rugalmatlannak tartott munkaerőpiac kereteinek lazítását. A német munkavállalók jelentős részét szigorú kollektív szerződések, és az azok betartására felügyelő, erős szakszervezetek védik. Elbocsátásuk, túlóráztatásuk lehetősége korlátozott, számos kiegészítő juttatásaik, fizetett szabadságuk megkérdőjelezhetetlen. Csakhogy a közép- és kelet európai rendszerváltásokkal és Ázsia egyre dinamikusabb fejlődésével egyre több lehetőség nyit a temetés kitelepítésére, ami jelentős mértékben rontotta a Németországban működő cégek, vállalatok versenyképességét. Bekövetkezett a munkahelyek leépülése, a munkanélküliség, amely már a Kohl-korszak utolsó éveiben is a legfontosabb társadalmi problémák közé tartozott, nemrég elérte a korábban lehetetlennek hitt 5 millió főt. Emellett hiába fejlődtek/fejlődnek a magas hozzáadott értéket termelő szektorok, az ottani bővülés általában sokkal kisebb munkaerőigényei, nem is szólva arról, hogy a megkövetelt magasabb kvalifikáció miatt eleve kevés lehetőséget kínálnak a feldolgozóiparból kikerülők számára. A gazdaság alapvető problémáit kiegészítette még a német egyesítés rendkívüli költségigénye, az euro bevezetéséhez szükséges fiskális szigor (ami akadályozta a belső kereslet állami kiadásnöveléssel történő emelését), vagy az euro felértékelődése a dollárhoz képest, ami kedvezőtlenül hatott az export versenyképességére. A problémahalmaz megoldását minden számottevő politikai erő a munkahelyteremtést ösztönző munkaerő-piaci reformokban és a szociális ellátórendszerek átalakításában látja. A munkanélküli ellátások és a segélyek rendszerét már az SPD megkísérelte átalakítani, úgy, hogy az a munkába állást ösztönözze. Megkezdődött a munkajogi szabályozás lazítása, a munkavállalók védettségének gyengítése. Sor került adócsökkentésre, az egészségügyi ellátásokhoz való hozzáférésben az egyéni költségrészesedés növelésére. Mindez nem csak Németország problémájaként jelentkezett. Az unió legnagyobb gazdasága a német, annak teljesítménye meghatározó nemcsak a statisztikai mutatók alakulására, hanem az egész uniós gazdaság működésére is. Éppen ezért nem tekinthetünk el a problémák és a megoldási javaslatok európai dimenziójától sem. Ha ezeket nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy mindez akár illeszkedhetne a Tony Blair által az EP-ben felvázoltakhoz is. Mégis, Blair sikeres politikus, aki harmadszor nyert választást, míg Schröder szinte biztosnak tűnő vereség elé néz. Azt nem szabad ezzel kapcsolatban szem elől tévesztenünk, hogy" amíg a poszt-thaetceri Nagy-Britanniában a jóléti rendszerek átalakítása a legtöbbször nem a megszokott, és az évtizedeken át élvezett szociális jogok megnyirbálását jelenti, hanem sokszor éppen kiterjesztésüket, addig Németországban a második világháború utáni német identitás egyik alapját, a Sozialstaat-ot (jóléti állam) rombolja. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy az ellenzék nem hangzatos ígéretekkel kíván választást nyerni. A konzervatívok készülő választási programja a munkahelyteremtést, a munkaerőpiac rugalmasabbá tételét helyezi előtérbe. Emellett a személyi jövedelemadóban csökkentést is ígér, viszont növelni kívánják az egészségügyben az egyéni hozzájárulást. Már most heves viták folynak az általános forgalmi adó két százalékos emelése kapcsán, a CDU/CSU és a többi párt között. Ráadásul nem ígérnek könnyű sikert, a CDU főtitkára, Volker Kauder a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjújában azt mondta, hogy minimum két kormányzati ciklus, nyolc év szükséges az eredményes átalakításhoz. Az SPD a közelgő választási harc előtt, amelyről állítják, hogy nem adják fel, kénytelen volt balra nyitni, mivel a párt korábbi elnöke, többszörös Saar-vidéki tartományi miniszterelnök és a Schröderkormány első pénzügyminisztere, Oskar Lafontaine egy új baloldali pártot alapított (WASG - Munka és Társadalmi Igazságosság Választási Alternatíva), amely a kiábrándult szociáldemokrata szavazók megnyerését tűzte ki céljául. Nem régen Lafontaine és a keletnémet utódpárt, a PDS egyik vezetője, Gregor Gysi megállapodott a választási együttműködésről is, így hosszú idő óta a nyugati tartományokban is lesz egy az SPD-től balra álló párt, amelyik esélyes a parlamentbe jutásra. Az új párt mellett Schrödernek és a pártelnöknek meg kellett küzdeni a belső elégedetlenséggel, a párt baloldalával. Ennek következtében a szociáldemokraták most elkészült választási manifesztumukban nem csupán a reformok sikerét hangsúlyozzák, és továbbvitelüket ígérik (az interneten már olvashatók a hirdetések, amelyek a munkanélküliség csökkenését, a fiatalok könnyebb munkába állását és a kományzati intézkedések egyéb pozitív eredményeit hangsúlyozzák. Egyúttal az egységes családi szociális járulék bevezetését, egységes minimálbért, a további adócsökkentések elhalasztását is kilátásba helyezik addig, amíg a gazdasági növekedés nem fedezi az így kieső költségvetési bevételeket. Ezzel nem kell a szociális ellátásokat tovább kurtítani. Úgy tűnik tehát, hogy a két nagy párt programja megfeleltethető az uniós válság kapcsán számon tartott két elképzelésnek, a britek versenyképességet fokozó, viszont korlátlan szabadpiaci liberalizmussal vádolt terveinek, és a franciák jólétiszociális elképzeléseinek. A helyzet azonban nem ennyire egyszerű. Schröder kifejezetten síkra száll a munkaerő-piaci reformok és a szociális ellátások munkába állást ösztönző megváltoztatása mellett. Ami igazán hiányzik (hiányzott?) eddig, az inkább egy koherens alternatív koncepció volt. Amint azt nemrég a Die Zeit elemzője, Frank Drieschner felvetette, a szociáldemokratáknak ideje lenne végre az északi jóléti modell felé fordulniuk, amely a magas adók mellett kiterjedt szociális ellátásokat biztosít. A munkaerőpiac rugalmasabb, mint a német, a gyerekek többet tanulnak az iskolában és ez egyúttal képes biztosítani a versenyképességet is, olyan mértékben, hogy az északi államok immár Németországból toboroznak vendégmunkásokat azokra az állásokra, amelyeket lakosaik már nem akarnak betölteni. Ezt kellene a szerző szerint szembe állítani a Blair-féle modellel amelyet részben a CDU/CSU is képvisel. Bár jelen pillanatban az elemzők legtöbbje egyértelműnek tartja, hogy a szeptemberben valószínűleg megrendezésre kerülő választások győztese a jelenleg 15-16 százalékos előnnyel vezető CDU/ CSU lesz és a következő kancellárt Angela Merkelnek fogják hívni, a jelenlegi ellenzék helyzete sem egyszerű. Nem elsősorban azért, mert egy választási kampányban minden lehetséges, akár az is, hogy a jelenleg a kancellárságra valamivel alkalmasabbnak tartott Schröder képes a helyzetén fordítani, hanem azért, mert jelenleg kiszámíthatatlan, milyen lesz az új Bundestag összetétele. A CDU/CSU nem sokkal az északrajna-vesztfáliai választások után érte el támogatottsági csúcsát, egyes intézetek szerint 50 százalékos szavazati arányra számíthatott volna. Azóta azonban az ellenzék és az SPD népszerűsége egyaránt csökken, jelenleg az uniópártok közel kerültek a negyven százalékos szavazati arányhoz. Ez pedig veszélyeztetni látszik nem csupán az egyedüli abszolút többséget, hanem még a természetes szövetségesül kínálkozó FDP (Szabad Demokrata Párt), a liberálisokkal kötött többségi koalíció lehetőségét is. Pedig már az utóbbi sem lett volna konfliktusmentes, miután az FDP a forgalmi adó növelésének tervére azonnal úgy reagált, hogy semmilyen adóemelésre nem kerülhet sor, a kiadásokat kell csökkenteni a szükséges mértékben. Ez pedig a jóléti állam és a versenyképesség összeegyeztetésével küszködő konzervatívok számára nem éppen sima kormányzati együttműködést jelez előre. Az igazi kérdés, és az esetleges CDUCSU—FDP kormány jövőjét hosszabb távon is befolyásoló probléma azonban az új baloldali párt létrejötte. Ez, a látszat ellenére nem csak az SPD számára jelent problémát, amelytől szavazók millióit hódíthatja el, hanem a jövendő kormánypártok számára is. A WASG—PDS szövetség jelenleg 10-11 százalékra számíthat, bejutásuk a parlamentbe biztosnak tűnik. Ellenfeleik és az elemzők jelentős része azonban úgy vélekedik, hogy politikájuk egyáltalán nincs, olcsó szociális demagógiára építenek. Bármi legyen is ebből az igazság, az biztos, hogy leginkább a proteszt-szavazatokat tudják begyűjteni (minden bizonnyal az SPD-től a CDU- hoz vándorolt tiltakozó szavazók megnyerésével sikerült elérniük ezt az eredményt), olyannyira, hogy a keleti tartományokban már fej-fej mellett állnak a konzervatívokkal. Ez valószínűleg hosszabb távon is meghatározza majd politikájukat. A kormányzat várható lépéseit ellenezni fogják, és mivel az unipártok sem ígérnek gyors sikereket, reális perspektíva, hogy az SPD-ből kiábrándult szavazók mellett a CDU-ból kiábrándultak meginduló sorát is magukhoz tudják vonzani. A jelenlegi adatok alapján várhatóan amúgy is csekély kománytöbbség mellett a WASG— S PDS szövetség populizmusba hajló politizálása gyorsan alááshatja a jövendő kormány helyzetét, miközben a meggyengült szociáldemokraták valószínűleg nem lesznek képesek ellensúlyozni azt, és így maguk is kényszerítve érezhetik magukat a további balra fordulásra. Ezt a veszélyt persze a CDU vezetői is látják, és hangot is adnak neki, sőt részben emiatt egyáltalán nem örülnek az SPD mélyrepülésének és belső megrendülésének. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy ezt a dilemmát egy esetleges nagykoalíció sem tudja feloldani. Miközben az SPD kétségbeesetten küzd a választási sikerért és szavazók megtartásáért, a WASG fellépése rövid távon azt is megnehezíti, hogy a Die Zeitban is jelzett módon, a skandináv modell felvállalásával vagy másképpen az európai baloldal megújulásához is tevékenyen hozzájáruljon. ■ III/27 0003 2005. július 7-1 *