A Hét, 2006. január-augusztus (4. új évfolyam, 1-32. szám)

2006-01-12 / 1-2. szám

3 az interjú Huszár Sándor: Utószó 9 a színház Hargitai Hamlet 10 a látvány Graffiti: Felülírva 14 az irodalom Nicoleta Esinencu GRAFFITI Marosvásárhely, Dózsa György utca fiz élet egy irtó szar játék, de jó a grafikája. Graffitis új folyam • IV/1-2 • 2006. január 12. Megjelenik minden csütörtökön Tükör által EGRY GÁBOR Sajátos élményem volt a napokban. Az egyik magyarországi párt vezetője, akit amúgy „nagy emberként” tartanak számon (számtalanszor elhangzik, hogy az egyik európai párt vezető tisztségviselője is), bejött az Európai Parlamentbe. Európai pártjának elnökségi ülését követően vette útját az épület felé, ahol az egyik központi folyosón rögtönzött sajtótájékoztatót is tartott. Bár a másnapi lapokban természetesen ennek anyaga jelent meg, még­sem ezt találtam igazán érdekesnek, hanem a nagy ember kicsinységét Brüsszelben. Amíg a közélet iránt érdeklődő ember megszokhatta, hogy otthon az illetőt nagy érdeklődéssel figyelik, minden lépéséről tudósítanak, minden mondata vitát válthat ki, ha megjelenik valahol, biztosan összeverődnek a bámészkodók — addig itt egy egészen mindennapi, majdhogynem közönséges ember sétált be a parlament épületébe. Csak pártjának brüsszeli képviselői kísérték, nagyjából úgy, ahogy a rendszeres látogató csoportokat kíséri az őket meghívó képviselő és asszisztensei. Csak pártjának képviselői várakoztak rá az átjáróban, és persze a magyarországi sajtó nem túl­ nagy létszámú képviselői.­ Senki nem állt meg, hogy odaszóljon neki, senki nem szólt oda a mellette sétálónak: „nézd csak ki jön ott!” Már-már elveszett embernek­­ tűnt, pontosan olyannak, mint azok az asszisztensek, gyakornokok, parlamenti hivatalnokok, akik ilyenkor elszántan rohangálnak irataikkal egyik irodából a másikba. Tudom, hogy nem túl szerencsés egyetlen impresszióból általános következtetéseket levonni, de számomra esszenciálisnak tűnt az élmény. Mintha alapvetően fejezte volna ki, mennyire torzan látjuk az Európai Uniót, és mennyire torzan látjuk magunkat az unió tükrében. Miközben otthon szeretjük azt hinni, hogy kedvenc politikusunk rettenetesen befolyásos, bármelyik pillanatban az ujja köré csavarja európai kollégáit, szinte csak füttyentenie kell, innen alighanem pontosan olyan súlyúnak tűnünk, mint ami reális. Hiába gondoljuk azt, hogy ha akár többször is elmegyünk Brüsszelbe és Strassburgba és ott ugyanazokkal az emberekkel vacsorázunk, ugyanazoknak mondjuk el a panaszainkat, akkor majd mások is észrevesznek. Ennél ma már több kell ahhoz, hogy komolyan vegyék, amit mondunk, komolyan elgondolkodjanak rajta. És akkor még nem is számoltunk azzal, hogy vajon valóban a parlament hozza-e meg a döntést egy adott ügyben, vagy az unió más szervei? Ráadásul nem is vagyunk egyedül ezzel a problémával. Még vagy tucatnyi, hozzánk hasonló cipőben járó ország vagy nemzet, még több lobbi- és érdekcsoport próbálja befolyásolni a napirendet. Nekik is megvannak a maguk „nagy emberei”, akik ugyan bejutnak a parlamentbe, de ott csak az övéik várják őket. Nekik is megvannak a kapcsolataik, akiket használhatnak. Az igazi kérdés ma már nem ez, hanem az, hogy miként lehet egy egyre bővülő szervezetben átlépni ezeket a határokat? Miként érhető el, hogy mások is odafigyeljenek és megértsenek minket? Jó lenne, ha realistának lenni. Nem úgy, hogy kezdeményezéseinket eleve átvihetetlennek tartva fel sem lépünk az érdekükben. Hanem úgy, hogy leszámolunk azokkal az illúziókkal, melyeket a távoli, „megváltó” intézményekhez fűzünk. Elfogadjuk, hogy nem kétoldalú kapcsolat fűz hozzájuk, hanem mindenki mással együtt egy ennél sokkal összetettebb háló. Megtanulunk mozogni ebben a hálóban. Megértjük, hogy itt esetleg más mércével mérik a nagyságot, mint mi. Másokra figyelnek oda közülünk, mint mi. Mást tartanak fontosnak, mint mi. De ami itt fontos, azt mi sem kerülhetjük meg, sőt, a jövőnk egyre inkább ide köt minket. És elfogadjuk, hogy csak azt tudjuk érvényesíteni, ami közös érdeknek tűnik. Közös ügyek élére kell állni, közös ügyeket kell kreálni. Nem Brüsszelt kell a saját tükrünkben hozni, hanem magunkat Brüsszelében.

Next