A Hon, 1864. április (2. évfolyam, 75-99. szám)

1864-04-08 / 80. szám

Í»EST, ÁPRILIS 7. Politikai szemle, Pest, ápril 7. (11.) Ma alább egy nagy fontosságú okmányt közlünk: Drouyn de Lhuys franczia külügyminiszternek Latour d’ Auvergne herczeg londoni nagykövethez intézett jegyzékét, a st. jamesi kabinet által inditványozott conferentia tárgyá­ban. A jegyzék, mely mart. 20-káról van keltezve, előzménye egy más jegyzék­nek, mely ugyancsak a fenforgó kérdés­ben a múlt hó 29-kéről intéztetett a fran­czia nagykövethez. Az alább közlött okmány igen szaba­tosan adja elő mind a Tuileriák kabinet­jének nézetét a londoni szerződésre néz­ve, mind pedig javaslatát a vitályos kér­dés megoldása iránt. A­mi a londoni szer­ződést illeti, a franczia kormány minden erejét megfeszítné, ha tőle függene annak fentartására, de nem mellőzheti azon ne­hézségeket, melyek annak egyszerű végre­hajtá­sát akadályozzák. Míg azon szerződés némely hatalmak előtt saját léttel és tekin­tél­­lyel bír, függetlenül azon kötelezettsé­gektől, melyeket ugyanakkor Német- s Dánország vállaltak, mások előtt az épen ama kötelezettségeknek van alárendelve. A német hatalmak közöl némelyek nem fogadták el vagy megszorított alakban csatlakoztak hozzá; míg mások, melyek előbb elismerték, most feloldozottakul te­kintik magukat; a Német-szövetség pedig elvitázni látszik oly közjogi okmány ér­vényét, a­melyhez hozzá nem járult. A jegyzék ezután megállapítja, hogy a fennforgó viszály oka és megkülönböztető jelleme nyilván a dán monarchiát alkotó néptörzsek versengésében rejlik. Minde­­niknél a nemzeti érzület nyilatkozik,minek erejét nem lehet kétségbe vonni. Mi ter­mészetesebb, mint az, hogy általánosan elfogadott szabály hiányában a néptör­zsek megkérdeztessenek kivánataik iránt? Ezen eszköz mely megfelel a két párt valódi érdekeinek, legalkalmasb a mél­tányos és tartósság biztositékával biró egyezség létrehozására. A jegyzék ezen tekinteteknél fogva a franczia közjog elvét kivánja alkalmazásba vétetni , s annak előnyét igénybe véve mind Dán­mind Németországra nézve, azt hiszi , hogy a legméltányosabb és a legkön­­­nyebb megoldását javaslotta azon kér­désnek, mely oly élénk nyugtalanságot okoz egész Európában. Az előadott jegyzék által, melyet kü­lönben a mart. 29-ki még ki fog egészüt­­ni, világosan ki van jelölve azon út, me­lyet Francziaország a conferentia kérdé­sében követ, egyszersmind meg van ha­tározva azon irány, mely által a schles­­wig-holsteini kérdés végleges megoldá­sában vezettetik. „Francziaország állása — mondja a „France“ is — teljesen meg van hatá­rozva a conferenciában. Semmit sem tett a londoni szerződés megsemmisítésére: haj­landó ragaszkodni hozzá, ha az aláírók mindnyájan megegyeznek annak fenntar­tására, s ha azt a Német­ szövetség aláírja. De nem létezvén más egyezményes jog, miután amaz nem Francziaország de mások által megsemmisittetett, vissza­utasítja az erőszakos kisegitő eszközt, és szilárdan ragaszkodik azon nagy elvhez, mely kezdetben minden álla­mi alakulások alapját képezte, mely Hugo Capet-t és habsburgi Rudolfot legi­timmé tette, a melyet a történet terem­tett, és a­mely az európai közjog lénye­ges pontjává fog lenni.“ Csak az a kérdés azonban, váljon ezen népjogi uj elmélet elfogadtatik-e mind­azon hatalmak által, melyek a londoni conferentiának alkotására felszólittattak, s ha nem, mit lesz teendő ezen esetben Francziaország ? A conferentia egyébiránt aligha ös­­­szeül az angol kabinet által kijelölt időre, ápr. 12-kére. Párisi hír szerint alkalma­sint csak már 1-jén fog az megnyittatni. Ma érkezett külföldi tudósítások fon­tos híreket közölnek a dunai fejedelem­ségekből. Az orosz és franczia befolyás nyiltan küzd­ött egymás ellen. Attól tar­tanak, hogy Oroszország utóljára erő­szakhoz nyúl. A bessarabiai határon nagy­­hadtömegeket vont össze. Az orosz la­pok hangja Cogelnicsanu román mi­niszterelnök ellen kétségkívül az orosz kormány ingerültségét tolmácsolja. Drouyn de Lhuys jegyzéke Latour d’Au­­vergne herczeghez. (1) A franczia külügyminiszter jegy­zéke a londoni franczia követhez, a ber­lini „National Zing.“ által közlött eredeti szöveg szerint, forditásban igy hangzik: „Pária, mart. 20. 1864. Herczeg­ a britt kor­mány e pillanatban újabban a conferentia ös­­­szejövetelében fáradozik s a hadviselő felek ez­úttal nem ellenzik a javaslatot ,annyira, mint az alkudozások kezdetén tették. Ön tudja, hogy mi nem tagadjuk meg részvétünket a tanácsko­zásokban, ha a conferentiát minden udvar elfo­gadja, a mint a császári kormány szándékairól, önt, már mart. 14-ki sürgönyömben értesítet­tem. De mielőtt részt vennénk a conferentiában, óhajtom, hogy ön megismertesse eszméinket és érzelmeinket a londoni cabinettel. Ezen egészen barátságos közlemény, melynek tételére eddig nem volt alkalmunk, teljesen megmagyarázza a császári kormány eljárási körét a német-dán vi­szály tárgyában. E magyarázat, remélem, meg­szüntet minden gyanút, mintha tartalék gondo­latot forgatnánk elménkben, miként ránk fogják. „Csatlakozva a kibékítési kísérlet művéhez, két nagy érdek ötlik szemünk elé. Egy rész­ről tartozunk figyelemmel viseltetni a kötött szerződések iránt, melyek Francziaország alá­írásával is az európai sulyegyén érdekében jöt­tek létre. Más részről lehetlen észre nem venni, minő ellenszenvet kelt az 1852-ki teljhatalma­­zottak ezen műve. Távol legyen, hogy tagad­juk, az akkori conbinatio bölcs voltát, mely egyszersmind az európai közjog védelme alá he­lyeztetett. És ha eltekintünk Németország ellen­zésétől, s a herczegségek lakóinak nyilatkoza­taitól, teljesen odaengedhették magunkat Dánia iránt mindig tanúsított rokonszenvünk sugalla­tainak, s egyedül a szerződések fentartására fordítanók erőnket. De nem lehet félre­ismer­nünk azon akadályokat sem, melyek az 1851 és 1852 ki szerződéseknek „pure et simple“ végrehajtását gátolják. Ha némely hatalmakra nézve a londoni szerződés oly tekintél­lyel bír­nak, hogy azoktól külön lehet választani az ugyanazon időben Németország és Dánia kö­zött létrejött kötéseket: más hatalmakra néz­ve a londoni szerződés ezen utóbbi kötések­nek alája van rendelve, s attól külön nem vá­lasztható. A német államok közöl némelyek megtagadák a szerződések elismerését, vagy csak korlátozott értelemen fogadák el: mások még tegnap ragaszkoak hozzájuk, ma azt mondják, fel vannak méve azok kötelező ereje alól. Végre a Németsyetség elvitatja az oly okmány érvényét, melyek létrejöttében közre nem működött. „Tekintve a felfogók ezen különbségét, mely úgyis legyőzheti s akadályokat fog elé gördíteni, elkerülhetőn­ek látszik szigorúan megvizsgálni azon érikeket, melyek a jelen háborúba bonyolódva vanak, s nem csak kizá­rólag a szerződés betűie foglalkozni. „Ezen harcznak oka: külön választó jelleme kétségkívül a dán moirchiát képező népségek egymásközti versengésében keresendő. Mind­­a két népfajt azon nevettségi érzelem vezérli, melynek horderejét ké­gbe vonni nem lehet. Mi volna tehát temészetesebb, mint valamely egyértlműleg elfogad­ott szabály hiányába, a nép óhajtását v­e­n­n­i a­z al­k­u­d­z­á­s­o­k alapjául? Ezen eszköz, mind a ké párt valódi érdekének megfelelvén, nézetünk szerint legalkalmasabb volna arra, hogy oly igzságos kiegyenlítés tör­­ténjék, mely az állandó ág biztosítékát nyújtsa. Kívánván tehát­­ mi közjogunk alapelvének alk­amazását, s köve­telvén úgy Németország mint Dá­nia javára ezen év elfogadását, azt hisszük, a legigazságosbb s legkönnyebb meg­oldási módját ajánljuk ezen kérdésnek, mely egész Európában oly élnk nyugtalanságot idéz elő. Fogadja stb.“ Ahirva : Drouyn de Lhuys. Ausztria álláspontja a conferentiában. (f) Közöl­vér a franczia külügyminisz­ter jegyzékében világosan előadott egy­szerű megoldási javaslatot, olvasóink az itt következő, a „Wiener Abendpost“­­ban megjelölt félhivatalos közleményből megismerkedindnek Ausztria álláspontjá­val, melyet a hatalom a közelgő con­ferentiában elfoglalni szándékozik , ha ugyan a rugékony értelmű szóözön he­lyes ítéletünket tévútra nem vezette . A ,,Wierer Abendpost“ közleménye így hangzik : „Mentül közelebb érkezik a conferentia meg­nyílásának ideje, annál feszültebb a közvéle­mény, s annál eltérőbben hangzanak a lapok közleményei, azon czélokról, mik az érdekelt hatalmak szándékait képezik. Azonban azt his­­­szük, hog­y az eddig köztudomásra adott versiók közül egyik sem tarthat igényt arra, hogy hi­telre érdemes legyen ; először is azért, mert az eszmék még csak most jöttek folyamatba, s a hatalmak közötti eszmecsere, különösen a né­met hatalmak között, még most is folytattatik. Oly szándékossággal, minőt csak a határozot­tan ellenséges érzelmű lapoknál keresnek, azon véleményt igyekszenek elterjeszteni, hogy Ausz­tria és Poroszország a német herczegségek j­o­­gainak csak minimumát követele­n­­d­ik, vagy hogy egy egész sor formula fog felté­tetni,mint a „Presse“ adja elő, de melyben a csá­szári kormány saját gondolatát alig fogja felta­lálni , s mindezt csak azért,hogy aztán azok ellen barázulhassanak. A­mi különösen az ily vitát illeti, csak azt kérdjük, vajjon a szigorúan ér­telmezett személyes unió nem egyértelmű-e a herczegségeknek a­ dán összes monarchiába való áttételével ? Átalában véve azonban fel akarják tenni, hogy Austria és Poroszország oly dilemmát szellőztet, mely kiáltó ellentétben mozog egyfelől Frigyes herczeg igényei, s más részről Schleswignek és Holsteinnak alkotmá­nyos beolvasztása között a dán birodalomba. „Minden elfogulatlan ítélő tehetséggel biró előtt azonban a priori világos lehet, hogy épen azon conbinatiók, melyek e két eset között le­hetnek, képezik a szövetséges hatalmak külö­nös figyelmét, s miután ezek a herczegségek javára kardot rántottak, nem engedik s nem engedhetik meg, hogy a harcz, ha nem is ab­solut, de legalább relativ, ha nem is a­n­y­a­g­i, de legalább az erkölcsi függet­lenség biztosítása nélkül fejeztessék be, s hogy oly gyakorlati kimerítő biztosítékok szereztes­­senek, melyeknél fogva a herczegségek teljes önállósága, s föltétlen egyenjogúsága Dánia egyéb tartományaival, politikai s nem csak közigazgatósági összefüggése, s ezenkívül Né­metországhoz­ védő kötelékei megavattassanak. Az igaz, hogy arról is szó van, hogy ezen kö­vetelések ne visszautasító modorban formuláz­­tassanak, s ne úgy tétessenek fel, és terjesztes­senek ki, hogy azok előre elfogadhatlanoknak tűnjenek elő. „Az ausztriai kormány részt vesz a conferen­ciában, azon erős bizalommal, hogy lehető lesz, a kérdést, minden érdeklettre nézve becsületes és nem előny nélküli módon megoldani. A­men­­nyiben áldozat lesz hozandó, ez az igazság és méltányosság mérlege szerint lesz kimérendő. Az ausztriai kormány kikerülni akarja azt, hogy Dánia folytonos engedékenytelensége a viszály jelen terjedelmét nagyszerű európai nézetkü­lönbséggé fejlessze. Ez okból csak hasznosnak és kívánatosnak tartja, ha az érdeklettek több­sége azon szándékban egyesül, hogy sikeres kiegyenlítés nyeressék, anélkül, hogy az ügy­nek kimondott s félreismerhetlenül államjogi jelleme más elemek bekeverése által (valószí­nűleg czélzás a népszavazás indítványára) a kérdés összebonyolíttassék ; és a­nélkül, hogy az igen messzemenő vagy igen csekély igényű nézeteknek hódoljon. „A kormány tehát bízik a nagyhatalmak be­látásában és jóakaratában ; számít napjaink hatalmas tényezőjére, a béke szükséges voltára, s azon remény táplálja, hogy a herczegségek jóllétére irányzott törekvései, egész Németor­szágban megil­ető méltánylatban részesülnek, mihelyt a közelgő conferenciában a világ valódi helyzetére tiszta és világos tekintetet vethetnek.“ Egy hivatalos orosz czikk Angolország ellen. A hiv. „Mosk, Vjedomosti“ egy czikket kö­zöl Oroszországnak a nyugati hatalmakhozi vi­szonyáról. Ezen czikk a franczia kormányról meglehetős kímélettel beszél, de annál kímélet­lenebb az angol kabinet és különösen Palmer­ston lord iránt, ugyannyira, hogy censura mel­lett s hivatalos lapban semmi esetre se lehet azon hangot másnak, mint az orosz kabinet né­zetei viszhangoztatásának tekinteni. „Európában az általános forradalmi pártnak — mond ama czikk — azon ország a támpont­ja, a­mely önkormányzatánál fogva semmit se tarthat saját kebelében a forradalmaktól. Innen van az, hogy amaz országban — mondjuk ki ke­reken — Angolországban, a világ minden részé­ből összegyűlnek a forradalmi elemek, ezen or­szág politikai szabadságát használva, a­nélkül, hogy neki magának kárára volnának. Ezen vi­szonynak köszönheti Angolország politikája túlnyomósságát s befolyását az európai ügyek­ben. — Az elégületlenek, az üldözöttek mind Angolországban tartózkodóak , ott forralják terveiket s rendezik teendőiket. — Ott van az archimedesi támpont, s átalánosan tud­va levő dolog , hogy milyen nagy erejű azon emeltyű , melyet Nagybritannia ki­rálynőjének minisztere mindannyiszor erős és ügyes kezébe szokott ragadni, valahányszor szükségesnek s czélszerűnek látja. Az angol kormány ezen politikának köszönheti, miszerint gyakran egy shilling kiadás s egyetlen lövés nélkül is jelentékeny győzelmeket nyer s kény­szeríti az európai nagyhatalmakat, hogy combi­nation kövessék s terveihez alkalkalmazzák ma­gukat. Palmerston lord nagyon jól ért a kezei közt levő gyu-anyagok felhasználásához; az angol államférfiak pontosan tudják s ismerik a forra­dalmi pártok erőfeszítéseit, és minden léptéket. Ezen embereknek minden viszonyáról teljes tudomása van az angol kormánynak ; gondosan s folyvást nyomukban jár, és semmi eszközt nem mulaszt el Palmerston arra nézve, hogy ezen embereket kezei közt tartsa; e téreni el­járásaiban ő semmitől sem tartózkodik, semmit TÁRCZA. Beszély. Irta Jókai Mór. II. Szakasz: Ez a leány még­is szeret engem! (Folytatás.) Ott hagyta a hölgyet, felkapta a szekrényt s először a tűzmentes vasszekrényhez futott vele, de a mint annak ajtaját rácsapta, egy gondolat villant át lelkén : — a gyémánt égvény, a tűz­ben elég , hátha a nagy hőségben, hol a biztos szekrény aranyat, ezüstöt, még papírt is meg­véd, a gyémánt nem állja ki a tűzpróbát ? Mi­nek volna azt koczkáztatni, mikor magával vi­heti az egészet ? Kissé nehéz ugyan , de veszély idején az ember erős. Ismét kiragadta a vasszekrényből a gyémán­­tos tokot, s két fül kapcsánál fogva, elkezde vele a lépcső felé futni. Azon karszék mellett kelle elfutnia, a­hol Ath­alie ült ; — még most is ott ült. Tenple rá­pillantott , a hölgy mozdulatlan volt. „Jó éjsza­kát !“ A férfi menekült gyémántjaival. A­mint a széles szekrényt maga előtt két ke­zével tartva, vaktában haladt a rejtett lépcső felé, nem látta az asztalt, melyet az imént fel­döntött, abban megbotlott, elbukott, s kitörte a lábát. Mikor föl akart kelni, érze, hogy az egyik lá­bát nem bírja használni. Éktelen ijedtség zsibbaszta el egyszerre lelkét. A titkos lépcső bejáratát egy nagy fali szek­rény tartá szem elől rejtve, melyet kevés erő­feszítéssel félre lehet tolni. De egy tört láb elég ez erőfeszítést lehetlenné tenni. Még nem jutott eszébe, hogy kiáltson ; oda Vonszolá magát kezein a falszekrényhez s meg­kísérte azt elmozditani. Nem ment. Fekve kevés ereje volt hozzá. A­mint tovább küzdött e mun­kával, egyszer tört lábára talált nehezedni, s ez oly éles kint okozott neki, hogy egy perezre, a­mig a lüktető sajgás elcsillapult, szinte eszméle­tét veszté s szemeit és fogait összeszok­ta kín­jában. Azután kétségbeesetten ordíta fel : „seg­it­ j­ség !“ ! Az ablaküvegek pattogva hullottak már be a közeledő hőség miatt s az előbbi veres fény va­kító napként sütött a szobába. „Segítség !“ Odalent még mindig aludt a cselédség. A rikoltásra sem mozdult meg a hölgy he­lyéből. Ekkor kétségbeesetten vonszolá oda magát Tenple a karszékben ülő alakhoz s megragad­va ennek kezét, elkezdé őt költögetni. — Athalie ! Athalie ! Ébredjen az Istenért! Athalie nyugodtan felelt, mint szoktak, a­kik álomból ébrednek s ezt tagadni akarják. — Én nem alszom , folytassa ön, a mit ne­kem beszélt. — Ég ! Ég a tető fejünk felett, lángban a ház. — Igen. Azt álmodtam. Féltem tőle , ide me­nekültem ; önnek elmondtam. Ön azt mondta rá : álom volt, és hogy szeret. — Nézze! Nézze. A láng az ablakon csap be! Erre fölemelkedett a hölgy helyéből s körülte­kinte csendesen. — Akkor hát a másik volt az álom. Akkor azt álmodtam, hogy ön szeret engem. — Szeretlek Athalie , de most sem szabadíts meg, mert itt veszünk mind a ketten. Én nem segíthetek rajtunk, mert lábam eltörtem. Isten irgalmáért, légy ébren, ne tétovázz , a ház reánk szakad ! Athalie hidegen nézett le a lábainál fetrengő alakra, ki fehér köntöse szélét görcsös erőszak­kal markolá meg, mint végső menedékét. A hölgy szemei így beszéltek : — Csak ruhám szélét kellene most kezedből elrántanom, és itt vesznél nyomorultul, megment­­hetlenül. Elégnél, porrá, hamuvá lennél, velem és gyalázatommal együtt. Egy kezem elég volna most arra, a­milyen tehetetlen vagy, hogy a két­ségbeesés örvényébe taszítsalak, s ott utánad nevethe­tek még, a­míg feneket érsz. De nem ez a vég, a­mi számodra fenn van tartva, nem ez. Neked még soká kell élned, hogy a végét elérd — és még azután is kell élned. — Mit tegyek ? kérdő fenhangon. — Amna szekrényt segítsen eltolni helyéről. Athalie oda ment s egy taszintással odább csusztatá a szekrényt. A rejtett lépcső nyílása szabad volt. Azután odalépett a földön fekvő férfihoz. — Nyújtsa ön kezét. Richard gyermekörömmel ragadta meg a felé nyújtott kezet s belekapaszkodék. — Vigyázzon ön eltört lábára, hogy rá ne ne­­hezkedjék. Fit­ze karjait nyakam körül és en­gedje derekát átkarolnom. A hölgy ölébe vette a férfit, mint anya veszi gyermekét. Ennyi rém közepette is volt egy máskorra való gondolatja Richardnak, midőn a hölgy így átölelve tartá. A gerendák recsegtek már fejük felett. Sietni kell, sietni! — Hát a gyémántok ! kiálta Temple lord, vis­­­szatekintve az otthagyott szekrényre , midőn Athalie a lépcső torkolatában állt vele. — Két terhet nem vihetek magammal; ha a gyémántokat akarom elvinni, önt kell itt hagy­nom. — Én a gyémántokat hagyom itt. És azzal sietett az ölébe vett férfival le a lépcsőn. Temple lordnak újra megjelent amaz elébbeni gondolatja. Athalie akkor ért le a lorddal a szabadba, mi­kor a távolabb gazdasági épületek lakói jöttek már a kastély segélyére. A lordot azonnal egy távol eső vadászlakba vit­te. A vadászlak ablakából igen jól lehete látni a tűzveszélyt egész borzasztó pompájában. A kastély egész második emelete égett, a láng i­­inden ablakon süvöltött elő, a tetőnek csak az égő bordái látszottak már, az izzó szarufák, a cserépzetet pattogva hajigálta szerte, mint vala­mi rettentő tűzjáték sziporkáit az úrrá lett elem. Nem sokára az első emelet ablakain is kitörtek a lángok s a mint belekaptak a sűrű folyondárba, mely a kastély oldalát köröskörül befutotta, egy­szerre mintha egy tűzszőnyeg borította volna el, kék lánggal, fehér füsttel a roppant épületet leg­felső szelemenétől pinczeablakáig! Porrá kell an­nak égni egészen. A lángszörn­nyel verekedő vihar tépte itt is ott is az ellene emelkedő szörnyeteget, s mentül jobban tépte, annál magasabbra nőtt fel az elle­ne, egész darabokat leszakított róla s vitte a szomszéd háztetőkre, átállva gazdasági épüle­tekre, fákra, bokrokra a pusztító elemet. Égtek a fenyők, az égerfák, égett a fa a mezőn, s a viharban kóvályogtak a fényes repülő rongyok, selyem és kashmir díszletek foszlányai. Egy ab­lakon úgy lövellt ki valami lángoszlop, kék, ve­res, zöld, fehér színeket váltva; — talán ott égett épen egy millió értékű gyémánt! No de ha egy milliót ért is a gyémánt, a­mit Tenple lord e gyulladásnál elvesztett, másik milliót ért az, a­mit talált helyette: a hölgy, ki megszabaditá. A hölgy, kit ő elrabolt, szerelmétől megfosz­tott, kinek kedvesét elküldte hosszú gályautra, kit meggyalázott, semmivé tett, a semminél is roszabbá tett; s kit aztán gún­nyal tetézett, cse­lédjei előtt megalázott, kit szemben megpirított, fájdalmában kicsúfolt, rútul megcsalt és aztán kinevetett; kit fogva tartott, gyalázatához lán­­czolt; kinek szégyenében gyönyörködött. .. . . ez a hölgy, midőn a sértő férfi s annak kincsei között választhatott, hogy melyiket mentse meg; a férfit ölelte fel s a kincset hagyta ott. És azután mikor a férfi törött lábával hete­­kig ágyához lánczolva feküdt, mint egy nyo­morult eltört élőfa, várva a természet áldott segítségét, akkor az a hölgy, kinek ezt a fekhe­lyet átkoznia és gyűlölnie kellett, éjt napot vir­­raszta­ott mellette, ápolta, gondját viselte, mu­lattató regényeket olvasott fel hosszú idejének elűzésére, s mert a blackhilli vadásziakból a tört lábbal odább szállítatni nem lehet a mylor­­dot, egyedüli társalkodója volt ő most már ri­deg magányban. És Temple lordnak sokszor jutott eszébe az az egy gondolat. Az a gondolat, hogy: „Ez a leány mégis szeret engem!“ (Folytatása következik) se restell... Itt a Stansfeld-féle ügyet hozza fel a czikk, s mintegy bizonyossággal állítja, miszerint jelenleg Angol- és Francziaország között titkos harcz támadt, melyben III. Napó­leon minden erejéből arra törekszik, hogy a forradalmi pártot a maga tervei kivitelére hasz­nálhassa fel. Vidéki levelezések. Tálya, mart. 28. Nem hagyhatom említés nélkül a tályai Ínség enyhítő bizottmány fáradhatatlan kitartó, sem­mi áldozattól vissza nem rettenő működését. E lelkes férfiaknak tulajdonítható, hogy közel 1600 ember hetenként 2—3-szor kenyérrel és 280 négyszer étellel és kenyérrel láttatott el és mindaddig, mig a munka meg nem kezdődik, sőt a betegesek , munkatehetetlenek és árva gyermekek azután is el fognak láttatni és gon­doskodva lesz róluk. Sóhalmy Ferenczné indít­ványa következtében a közkonyhák felállitattak és hetek óta, a mint fentebb emlitettem­, 280-an láttatnak el étellel.­­ A kenyérosztó bizott­mány Pestről is hetenkint 200 kenyeret küld se­gítségünkre, a magyar lelkes gazdasszonyok 100 ftot, Emilia is 50 ftot küldött az özvegyek és árvák közti kiosztás végett. Hála Istennek szegényeink közöl az éhhalál egyet sem fog el­ragadni. — A bizottmány 10,000 ftos állami kölcsönt is kieszközlött, 5000 ftot a szegényeb­bek között 328 részletekben osztott ki, a czél az volt, hogy mennél többen részesüljenek, és magukon segíthessenek, 5000 ftot most fog részint kisebb, részint nagyobb összegek­ben a lakosok közt elosztani. — Kimond­hatatlan jótétemény az városunkra nézve, — az ínségig a nyomor aránylag sehol oly mértékben nem mutatkozott mint Tályán, oka ennek, hogy 1860-ik évben a jég a határt el­verte, 1861-ik évben a szőlők elfagytak, a város leégett, az 1862. és 63-ik év aszályos természe­tével mindent megemésztett; — azért ideje korán segedelem után láttunk, hogy az ínséget ha nem is egészen megszüntethessük, legalább tehetségünk szerint enyhítsük. — Még ugyan igen sok segítség kell, mert a folytonos esőzés, a munkát a szőlőkben és mezőn megszüntette, a munkatehetős ember sem kereshet, a szükség az ínség egészséges munkatehetős családoknál is beköszönt, de bízunk Istenben és lelkes ha­zánkfiákban s honleányainkban, kik az embe­riség iránti szeretettől felmelegitve, minden ál­dozatra készek, csak hogy a szenvedők kö­­nyüit letörülhessék. Áldás legyen rajzok és mű­ködésükön; az Isten hazánktól eltávolítandja ezt a rosszat is úgy, mint már eddig is eltávolított igen sokat. Nagy-Szalonta, mart. 30. T. szerkesztő ur! Nagy-Szalonta bár maga is egyike azon városoknak, melyeket a tavalyi szá­razság nagy mérvben sújtott,nem maradt el a köz­adakozásból. Voltak hatóságilag erendelt, magán utón végzett gyűjtések (a nőké), s azon kívül hogy hány — az alföldi inségesebb részeiből idejött — szenvedőt látnak el egyesek segél­lyel, — azt csak az Isten tudja, a ki meg szokta számlálni a letörölt könyeket. Az amúgy is — mint emlitem — sújtott, de mégis már directe adakozott népet a szalontai intelligentia nem akarta ismét egye­nesen felhint segélyezésre, valami mást gondolt ki, mely által élvezetet szerezzen az adakozók­nak és segélyt az éhezőknek. Mükedvellöi előa­dásokat értek. Választmány állott a dolog élé­re s a megpenditett eszme csakhamar valósult. Mart. 15- és 16-dik napjain mükedvellöi előadá­sok tartattak, s épen a­ legalkalmasabb időben. Az akkor folyó helv. hitv. egyházmegyei gyűlés s járási ujonczozás sok vidéki embert gyűjtött össze Szalontára ; ezekből s a városi — fájda­­dalom csak — honoratiorokból, szép közönség került ki. Az előadott darabok első este: „Má­tyás diák“ és a „Becsületszó“ voltak, második este ének-, zene-, szavalat- és felolvasásból álló hangverseny adatott. Nincs helyén itt di­cséreteket írnom a szereplőkre, de annyit meg­említek, hogy a közönség elégedve hagya el a casino színházzá alakított nagy termét. A két előadás összes jövedelme 250 forint volt, miből egy alázatos kérelem, s egy kis felvilá­gosítás. Már ismét Szigligetinek ítélték a Teleki-pá­­lyadíjt. Ez kiállhatatlan! ez vérlázító ! De tán mégis nagyobb szerencsétlenség lett volna, ha Szigligeti nem pályázik, s a pályabírák, kik most egyhangúlag szavaztak , kénytelenek let­tek volna a még gyöngébbnek odaítélni a ju­talmat ; vagy pedig annyira szétágaztak volna véleményeikben, mint egy bizonyos pályázat­nál, midőn a bizottmányt meg kellett fejelni, hogy többségre lehessen szert tenni; nem mint­ha a darabok absolut becsüek lettek volna, de mivel egyik, sem volt sem jobb, sem roszabb a másiknál. Én elhiszem, hogy akkor nyerni di­csőség volt, s most nem az, midőn „rendesen instruktúra nélküli orvosnövendékek , fiatal geometrák, neki bátorodott vidéki színészek, és a Szigligeti szoktak pályafutni.“ Ennek az urnak, ki ezt irta, kétségkívül spiritus familiá­risa van, mely a lepecsételt és elégetett leve­lekbe belebujt, hogy a pályázókat neveik és rangjaik szerint ennyire ösmeri; de az én spiri­tus familiárisom meg azt súgja, hogy a pályá­zatokat követő, s a pályadíjnyertes darabok adatását megelőző zajongásokat többnyire azon később az elégetett levélkék hamvaiból előálló phönixek és pajtásaik szokták előidézni, kik­nek „egres volt a szőlő !“ — De hát mért nem is lépnek a sorompóba azon jeles drámaírók, kik már annyi absolutbecsü drámákkal és víg­játékkal ajándékozták meg irodalmunkat?! Hisz ez volna a legegyszerűbb mód ezen ször­nyűségeknek véget vetni. S ha a relatív pályá­zat nem tetszett, mert az csak holmi conditio nélküli emberkéknek, és Szigligetinek való , ott volt a Karácsonyi absolut becsű pályázat; mért nem léptek ott a soronpóba azon nagy talentu­mok ? annál is inkább, mert míg a Teleki-pá­lyázatnál nyerni is szégyen, ott veszteni is di­csőség ! — Hanem most már az a baj, hogy a pályázatoknál nem lehet előre nagy hűhót csi­nálni , pedig bizonyos urak, mint a közönség emlékezhetik rá, ha maguk vagy pajtásaik egy egy darabot írnak, megemlítik és dicsérik, mi­kor meg akarják írni, mikor írják, mikor meg­írják, mikor beadják, mikor elfogadják s mikor­­ előadták. Én ezen szívességre sem önöket, sem barátimat nem kértem soha, csak arra ké­rem — s ez az én alázatos kérelmem : jövőre („A nagyratermett férfiút“ ha már belekezdtek, csak tessék folytatva piszkolni;) adandó darab­jaimat ne becsméreljék, ne pisz­kolják minden­féle formalitásban azelőtt, tetszik érteni ? azelőtt, mielőtt előadták , hanem tessék az­után ! Mert ez nem most történik először. Én önöktől sem kíméletet, sem igazságot nem vá­rok , csak egy kis türelmet kérek. Tudom, hogy nagy a kívánt áldozat, mert ha a közönséget előre el nem kedvetlenítik, még tán az első elő­adásra be talál gyűlni, s önök igen jól tudják, minél nagyobb a közönség, annál biztosabb a hatás — néha , no de legyenek önök is nagy­­lelkűek, s ne ítéljenek el előre oly darabokat, melyeket sem közönség, sem önök nem is­mernek ! Végül egy kis felvilágosítással szolgálok. Egy lap referense írja: „A drámabíráló választmány jelentéséből tudjuk, hogy több elfogadott mű hever a rendezőség asztalán , nem ártott volna az új színházi évet ezek valamelyikével nyitni meg.“ A rendezőség asztalán, az igazgatóság által is elfogadva, csak három eredeti mű he­ver ; kettő tőlem, az egyik nagyon régen, a má­sik márt. 19-e óta. S egy egy felvonásos vígjá­ték, melynek társát ugyanazon szerzőtől ma vagy holnap kapom meg. Az első, mikor adni lehetett volna, más eredeti daraboknak adott helyet; a másik kettőt rögtön elővenni nem lát­szott czélszerűnek, mert akkor két más darabot kellett volna félre tenni, melyek már félig med­dig be voltak tanulva. Pest, april 4 én 1864. Szigligeti.

Next