A Hon, 1864. szeptember (2. évfolyam, 199-223. szám)

1864-09-11 / 207. szám

PEST, SEPTEMBER 10. Politikai szemle. (II.) Eugénia császár­nőnek Schwal­­bachba utazása — mint gondolni lehe­tett — nagy figyelmet keltett mindenfelé,­­ s különféle hírekre szolgáltat alkalmat.­­ Ezen hirek részint egészségi, részint csa­­­­ládi, részint politicai természetűek. Némelyek egészségi tekintetből kevéssé­­ indokoltnak találják ezen utazást, mivel — mint állítják — a császárné mostanság oly egészséges, mint valaha; mások — ellenben — azt állítják, hogy ő Felsége­­ csakugyan gyöngélkedik , Czartoryski herczegné halála nagyon meghatotta, s miután egész nyáron nem volt fürdőben, s az őszön Biaritzot sem látogathatja meg, orvosi ajánlat folytán történik el­utazása. Egy német lap párisi levelezője a csá­szári családban előfordult viszálkodás­­nak tulajdonítja, elég gyöngédtelenül, Eu­genia császárnő utazását. E lap így ir: A dolog felől igen sokat beszélnek. A cluk­­kok 6­kán este oly élénkek voltak, mint téli idény alatt, mindenütt meg voltak lepve; a hozzávetés — légió. Ráemlékez­tek, hogy a „Patűe“ volt azon lap, mely a császárnénak skótországi titkos utazá­sát is először hozta a közönség elé, a­miért Delamarre lapját „Moniteur de l’Imperairiie”-nek nevezték . St. Cloud­­ban történt családi jeleneteket rebes­getnek, s Eugenia császárnő csak egy bizalmas személyiség legsürgetőbb elő­terjesztése után volt arra birható, hogy a szent sír vagy szent szék helyett Schwal­­baek prof­anus forrásához zarándokoljon. A császár — mondják — nagyon elbá­­mult,azon rendkívül pontos értesülés miatt, melyet a császárnő férjének Viehyben űzött titkos élményeiről szerzett magá­nak, s a viszálkodást fokozta azon kö­rülmény, hogy a császárnő nem akarta megnevezni a forrást, a­mely­e­t értesítette. Ez a mendemonda, mely után Eugenia császárné elutazását családi indokoknak tulajdonítják. Mások a magasb politikával hozzák kapcsolatba. Ő Felsége közbenjárói sze­repet vállalt volna bensőbb viszonylatok létrehozására, a párisi, a berlini és sz.­­pétervári udvarok között. Nem vagyunk azon helyzetben, hogy ez utóbbi vélemény alaposságát elfogadják ; meg kell azonban jegyeznünk, hogy némely jelek után az utazás politicai czéljára következtethetni. A „Neue Preuss­ Zug“ (Keresztes lap) tegnapi száma azt írja, hogy a porosz ki­rály hitelt érdemlő s nagyon elterjedt hir szerint visszautazása alkalmával meglá­togatná Eugenia császárnőt Schwalbach­­ban. Megjegyzendő az is, hogy az orosz c­árné jelenleg Dar­rostadban mulat, s Budberg báró oda utazott Párisból. A franczia fővárosban a két császárnő ,,v­é­­r­e­tl­e­n“ ti­lálkozását sem tartják lelket­lennek. A császárnő sept. vége felé tér vissza St. Cloudba, hogy od­. élején honn lehes­sen, a midőn az udvar rendesen Com­­piegnebe szokott átköltözni. Tegnap érintettük a nyugati hatalmak közti újabb közeledés hírét. A legitimis­ta „L’ Union“ azonban mely diplomá­­tiai dolgokban sokszor jól van értesül­ve, úgy hallja, miszerint a szövetség ügye az utóbbi kísérletek után sem tett nagy haladást. Palmerston s Rus­sell lordok és a miniszterek több­sége tartózkodó politikát akarnak kö­vetni a Turliiták irányában; ezen politika mellett van Victoria királynő is. Egyedül Gladstone, a pénzügyminiszter, óhajtja a régi szövetség helyreállítását, de — mint a „L’ Union“ írja — magára áll vélemé­nyével. Clarendon lord németországi út­jából visszatérve meglátogatandja III. Na­póleon császárt, de az angol államférfiak úgy vélekednek, hogy ezen találkozás sem vonand maga után jelentékeny eredményt. A napokban többször volt szó, hogy a franczia kormány, felhagyva eddigi sem­leges állásával, egy lépést tett a schles­­wig-h­olsteini ügyben a német nagyha­talmaknál, a nemzetiségi elv érdekében. Az „Ind. berge“ határozottan megczáful­­ja e hírt. Szerinte a franczia kormány meg lévén győződve minden szóbeli föllépés sikertelensége iránt, tovább is marad figyelő és váró állásában. Ezen figyelő és váró állás azonban csak a schleswig-holsteini kérdésre terjed ki. Más kérdések ugyanis élénken foglalkoz­­tatják III. Napóleon császárt. Főként az olasz kérdés i­s, mel­lyel az utóbbi idő­ben — állítólag — érdekeltséggel fog­lalkozott volna­ az elnök, mind az előadó, mind a kormány kép­viselője. A kormányjavaslattal szemben, mely szorosan a forma szerinti határzatok korlátai közt marad, az allodiumok megváltásának élet­­beléptetése körül s a kártérítés kipuhatolására nézve, az 1854. jan. 21 -ki pátensre hivatkozik, két, egymástól lényegesen különböző javaslat­tal léptek fel. Schuler Libb­yét legkö­zelebbi jelentésünk hozta. A másikat ma Gae­­t­a­n­u tette; eszerint a váltságösszeg egy része az országos alapra lenne rovandó, míg ezt a kormányjavaslat egészen a kötelezettekre rója. E javaslatot a baloldal eléggé támogatta. Thiemann szakértőkig megc­áfolta, ki­mutatván az ebből az országra báromlandó új terheket. V­a­j­d­a úgy vélekedik, hogy a földes­uraknak jobban esnék, ha a váltságot apró rész­letek helyett egyszerre kamatozó s eladható köi­telezvényekben kapnák. Ez gyakorlati haszon­nal járna a földes­urakra nézve a­nélkül, hogy a kormánynak hátrányt okozna, miután a vált­sági részleteket a kötelezettektől az orsz. feje­delmi adóhoz hasonlón szedné be. A kormány csak hitelét adná rendelkezésre. Schuler L­i­b­r­o­y azon nézetét, hogy a váltsági összeg kipuhatolásáért közigazgatási költség fejében egy hatod helyett egy­harmad lenne levonandó, nem osztja; a curia listán ellenben úgy kellene könnyíteni, hogy kötelezettségek idejére az adó­pótlékoktól lennének fölmentendők. Aldub­an hosszú ellenbeszédben minden tett javaslatot megczáfol. Ő is azt hiszi, hogy az országgyűlés nincsen följogosítva, miszerint az úrbéri patens anyagi határzatain változtas­son, mert az, bár octrogált, mégis törvény. Az octoberi diploma is, melynek az ország alkot­mánya visszaállítását köszöni és a februári pa­tens a fejedelem önkénytes határzatából ered­tek, s bár petrováltak , jog szerinti fönállásukat senki sem vonja kétségbe. Kéri a ház tagjait, tartózkodjanak oly javaslatoktól, melyek már eleve kivihetlenek ; ez csak a tárgyalást nehe­zíti anélkül, hogy a népnek használna. A Ratiu féle javaslatok tárgyalása alkalmat adand a háznak, hogy a szegény lakosság érdekében valamit tegyen ; ezen törvényjavaslatnál a eu­­rialisták korlátolt fizetési képessége már figye­lembe vétetett azáltal, hogy a váltság 20 éven át 40 részletre van szabva. Ajánlja a kormány­­javaslat elfogadását. D­o­m­z­s­a azon javaslata, hogy a 200 tton fölüli váltságösszegek 16 év alatt 20 részletben, a kisebb összegek 5 év alatt fizettessenek vis­­­sza, nem talált támogatást. Az elnökkel folytatott szóvita után afölött, vájjon az úrbéri pátens anyagi határozatai egy­általán napirenden vannak e, mire az nemmel felelt. Schuler Libb­y kijelenti, hogy előbbi javaslatáról nem szól többet, csak azon indítványához ragaszkodik, mely szerint a vált­sági összeget törlesztésiig is lehessen fizetni. Gaetrnn azon indítványát nem pártolja, hogy a váltsági összeg egy részét az országos alap vi­selje, fejtegeti, hogy Erdély egész földjének tiszta jövedelme az egyenes adókra s földteher­­mentesítési összegekre fogy el, az országos alap további megterhelése e szerint az ország meg­rontása nélkül lehetetlen. Miután még több szónok beszélt a tett javas­latok mellett és ellen, befejeztetett a vita, csak még Schnell előadó és a kormány képvise­lője beszéltek. Az első helyeslés közt c­áfolja S­c­hu 1t­er Libb­y javaslatait, melyekre megjegyzi, hogy könnyű a szabadelvűség mások zsebére. Hason­lóig indítványozhatta volna, hogy a váltsági összegből két­harmadot vonjanak le, mi a kitű­zött czélnak épen ellenkezőjét eredményezte volna, mert ez esetben a földesur inkább jobbá­gyi birtoknak fogja mondani allodiumát, hogy az úrbéri váltságot megnyerje a váltsági alap­ból, mi az ország terheit még néhány millióval szaporítaná Indítványozó az 1848-diki törvé­nyekre is hivatkozva, felhozta, hogy ezek a bá­nyák és só jövedelmét is az úrbéri váltságra szán­ták ; más alkalommal ismét érvényteleneknek mondá eme törvényeket. Hogy lehet ily pecs nélküli törvényekre hivatkozni ? L­á­z­á­r, kormányképviselő is hosszú beszéd­ben c­áfolja a tett javaslat­­át, különösen G­a­e­­tanuét. A szavazásnál a kormányjavaslattal azonos bizottmányi indítványt emelték határo­zattá nagy többséggel. Ez így szól: 1. §. Az 1854. jan. 21-ki 151. sz. kormány­­lapba foglalt határzatok értelmében megvált­ható szolgálmányok fejében fizetendő váltsági összeg 5% kamataival együtt, ha a jogosultak és kötelezettek közt külön egyezség nem létezik, vagy létre nem jó, negyven féléves részletek­ben a kötelezettek által törlesztendő. A holnapi ünnep miatt pénteken lesz a jövő ülés. Erdélyi országgyűlés, (S. C) Szeben, sept. 7. Noha a mai ülést az elnök rendelkezése folytán 9 órakor nyitot­ták meg s teljes 4 órán át tartott, a szőnyegen lévő törvény­javaslat első fejezetének mégis csak első kikezdését tárgyalták. A hosszú és ered­­ménytelen vita oka az volt, hogy az országgyű­lés illetékes volta iránt bizonytalanság forgott fönn, miután a javaslattevők közöl többen úgy vélekedtek, hogy az országgyűlés határozati képessége az úrbéri patens anyagi határozatai­ra is kiterjed, minek azonban ellene szólt mind A Constitutionnel a német hatalmak eljá­rásáról a dán ügyben. (f.) A „Constitutionnel“ sept. 8-ki szá­mában a „politikai szemle“ rovata alatt olvassuk : „ A német herczegségek helyzete,a német nagy­hatalmak irányában, nehány szóban összefog­lalható. A herczegségek tétlenségre kárhoztat­va, azon háborúban, melyet Ausztria és Poro­z­­ország viselt, most ugyan a tartományok közre­működése nélkül tárgyaltatik a béke, s valószí­nűleg a herczegségek beleegyezése nélkül fizettetik meg velük a hadiköltsé­geket. Nem mondhatni, hogy a herczegségbe­­liek megtagadnák függetlenségük árának le­fizetését, valamint az is igaz, hogy saját erejük­ből ki nem szabadulhattak volna a dán uralom alól. „Visszamenve ezen sajnálatos háború első okára, legelőször is az okozott megütközést, hogy Kopenhágában a parlamenti hatalom vis­­­szaélése által, tizenkét évig akadályozva volt az igazságos kiegyezkedés a dán király s a né­met herczegségek között. „Kopenhágában a szószék és sajtó korlátlan szabadsággal birt, s az alkotmány demokrata alapokon nyugodott. Ellenben a herczegségek­­ben az 1848-diki charta megszüntetése által, a szabadság elnyomatott, s a régi feudal rendszer állíttatott helyre. A schleswig-holsteini hadsereg 1851-ben oszlattatott fel; a fegyverkészlet a dán fegyvertárakba szállíttatott; a német ujonczo­kat Kopenhágába vitték, mig a dán ezredek a herczegségeket járták megszállva. Tehát a há­ború előestéjén a herczegségek nem bírtak sem alkotmán­nyal, sem katonákkal, vagy szabad­­ sajtóval. Vagy­is, mind a dán, mind a német­­ nagyhatalmak részéről arra törekedtek, hogy a herczegségbeliek megfosztva maradjanak az 1 actio minden eszközétől. „Ugyane rendszer folytattatik ma is, a bé­­csi conferentiák idejében. Ha engednének Eu­rópa részrehajlatlan közvéleményének, a had­viselő felek mindjárt kezdetben beleegyeztek volna, hogy a herczegségbeliek kivonata meg­­hallgattassék, s nem folyamodnak vala azonnal a „brutális erőszak “-hoz (sic) s igy sok sze­rencsétlenség és igazságtalanság elmellőztetett volna. „Ismételjük, mert fontossággal bir ezt tisztába hozni, hogy ma is minden, a­mi e nép ügyében történik, a schles­wig-holstei­­niak beleegyezése nélkül megy végbe, miként azon számos tiltakozás bizonyítja, mely a la­pokban megjelenik. „Miben áll ma az osztrák-porosz szövetség? Ezen kérdésre sajátszerüleg felel meg a kölni lap bécsi levelezője. Ezen levelező szerint épen nem való, hogy Ausztria ne ellenezné Porosz­­ország területi gyarapodását Éjszaknémetor­­szágban. A szövetségi szerződés a háború kez­detével, kizárt minden területi hódítás eshető­ségét, s ezen szerződés nem szenvedett módo­sítást azon találkozás alkalmával, mely Bis­marck ur, és Reehberg gróf között történt. Ös­­­szesen véve, a­mit Ausztria megenged, abban központosul, hogy Poroszország a herczegsé­gek területén katonai és hadtengerészeti állo­mást szerezhessen, öszhangzásban a német szö­vetségi törvényekkel és érdekekkel. Ausztria épen nem enged Poroszországnak terület nagyobbodást, még Lauenburgban sem, kivéve, ha Poroszországtól Silézia északi részét vissza­kapná. „A­mi Ausztria területi nagyobbodását illeti Európa déli és délkeleti részeiben, mire nézve a porosz lapok kilátást nyitottak, a bécsi kabinet nem bízik az ily ígéretekben, s inkább igyek­szik föntartani túlsúlyát Németországban.“ — A „Constitutionnel“ szerint ha ezen leve­lezés híven tükrözi vissza a dolgok állását Bécsben, nem szükséges annak magyarázatára commentárt írni. A „Times“ a franczia kormányrendsze­rekről. d A „Times“ ösztönözve érzi magát, hogy Francziaország politikai múltját védje Limayrac ellen, ki a „Constitu­­tionnelben“ Persigny beszédét a franczia szabadság megalapítójáról dicsőítette. „Limayrac úr — úgymond — a pártember egész kíméletlenségével jár el. Honfitársai ter­mészetéhez tartozik, hogy a nemzet egész ko­rábbi történetét a jelen polit. szenvedélyeknek és elméletnek áldozzák fel. Minden párt kész volt elődei legtiszteltebb bálványai lerántásá­ra, a nagy pompával eltemetett férfiak hamvait fölásni s szélnek ereszteni s tagadni, hogy va­laha létezett jó és dicső,mielőtt őt magát a népcső­­cselék vagy hadsereg hatalmi polezra emelte. A császári írók harczra kelnek ugyan a pártok ellen — ez oly szó, mel­lyel azokat akarják megbé­lyegezni, kik a megbuktatott kormányokat híven szolgáltak — maguk azonban hatá­rozottan pártemberek. A „Constitutionnel“ pél­dául erősen rágalmazza Francziaország kor­mányait, melyekkel birt 40 éven keresz­tül. Hogy III. Napóleont ne csak őréül, ha­nem tulajdonképi alapítójául állítsák föl a sza­badságnak, kijelenti, hogy a restauratio, a júli­usi kormány s a köztársaság nem egyeztek meg a szabadsággal. Francziaország annyi solid előnyt köszön a császárságnak, hogy védői nem szorultak ily szegény bizonyítékokra. Az, hogy a restauratio vagy júliusi kormány alatt bármi lett volna a szabadsággal meg nem egyeztethető, épen oly valótlan, amily képtelenség azon állí­tás, hogy alattok semmi szabadság nem volt. Az előbbi az angol államszerkezethez hasonlí­tott, mely Nyugateurópa minden országának mintául szolgált; a második kevésben külön­bözött tőle. Ha az 1814-i és 1830-ki monarchiák nem állhattak fen a szabadsággal, hogyan van, hogy Angolország s kivü­le Belgium, Holland, a német államok, Olasz­, Spanyolország, Portu­gál és Brasilia mindnyájan bírnak a szabad­ság kellő mértékével parlamenti kormányuk alatt! Az imperialisták elmélete a parlamen­­tarismust oly kizárólag angolnak tartják, hogy Francziaországba egyáltalán át nem ültet­hető. Föltegyük-e, hogy oly gyors felfogású és tehetséges nép, mint a franczia, nem ké­pes megérteni oly intézményeket , melyek egész Európában szerencsésen fejlenek. Az im­perialistáknak valóban nincs okuk, hogy III. Napóleon sikereinek okát keressék. Szívesen megengedjük , hogy szere­ncsésebb uralkodó, mint Fülöp Lajos, noha e király, mint nem kel­lene feledni, 18 évig uralkodott, s Európa leg­okosabb emberei egy héttel bukása előtt azt hitték, hogy szilárdul ül a trónon. De ha a csá­szárság szerencsésen föntartja magát, ez in­kább a császár személyes politikájának, mint a rendszer alapjának tulajdonítandó. Francziaor­szágban most nincs több szabadság, mint Fülöp Lajos alatt, az angolok véleménye szerint még sokkal kevesebb. A császári kormány előnye abban áll, hogy a nép most megelégszik annyi szabadsággal, amennyit neki adnak.III.Napoleon politikai elégültséget alapított, nem szabadságot; ezt először az anyagi jólét emelésével s a nép ha­zafias óhajtásainak teljesítésével alapította. III. Napoleon magasra emelte Francziaország zászló­ját, és segédforrásait megnyitotta, ezért engedel­meskednek alattvalói. Nem éreznek nyomást, mert nem kívánnak többet. Noha Fülöp Lajos kevésbbé korlátozta a népet, ez mégis ellene harczolt, mert kevésbé volt népszerű. A császár minden elődéről azt hiték, hogy a Francziaor­­szágnak 1815-ben szabott korlátokat helyeslik s ezért nem tartotta őket Francziaország törvé­nyes urainak. Ez­ volt oka,hogy nem kormányoz­hattak s nem az, hogy az alkotmányos formákat a külföldtől kölcsönözték. ban a kormány épült tér. n történt. Benjamin állam­miniszter mellett egy őszbe elegyedett ha­jú és szakálla sovány, szegletes arczvonásu, élénk tekintetű férfin ült. Széles csontos homlo­ka, nagyobb metszetű szája és erősen kifejlett álla, sok akaratszilárdságot s tetterőt gyanit­­tatának e férfiúnál, kinek sovány arcza mégis kellemes kifejezéssel birt. — Ezen férfiú nyája­san nyujtá felénk jobbját s barátságos hangon ily szavakkal fogadott : „Örülök, hogy itt lát­hatom önöket, uraim. Isten hozta Richmond­ba !“ Ezen férfiú Franklin Pierce alatt az Egye­sült államok alelnöke volt, most pedig a déli államok szövetségének lelke. Megelőző nyájas­sága elenyészteté — mond Gilmore — minden elfogultságomat, mely érzelem az ezredest, ha egy Casar előtt áll, sem háborgatta volna leg­­kevésbbé is, — s én ezt felelem az üdvözlő szavakra : „Köszönjük Davis ur ! Nem igen gyakran fog a mi elveinkkel biró egyénekkel találkozni Richmondban.“ „Nem gyakran, nem oly sűrűén, mint óhajta­nám , de remélem, hogy önök idejövetele élén­­kebb s barátságosabb érintkezést fog a Dél és Észak között előidézni“, — válaszolt Davis. „Mi is reméljük.“ „Benjamin úr azt mondá nekem, hogy önök beszélni kivántak velem — s itt megállapodék, mintha tőlünk várta volna a mondat kiegészíté­sét, s az ezredes erre így vágott szavába: „Igen is, oly reménynyel jövénk ide, hogy kitudand­­juk öntől, mi módon lehetne a háborúnak véget vetni. A mi népünk kívánja a békét, s az önöké is óhajtja azt, mint közelebb önök congressusán ez nyíltan kimondatott. Azért jövénk tehát ide, hogy megkérdjük öntől: miképen lehetne békét kötni ?“ „A legegyszerűbb módon. Vigyétek el hadse­regeiteket a mi területeinkről, s a béke magá­tól meg fog jönni. Mi nem törekszünk titeket leigázni. Mi nem viselünk támadó háborút, ki­véve olyan egyes eseteket, midőn a védelmi háborúnak is támadólag kell egyszer másszor folyni. Hagyjatok minket békében, s egy nap és egy éj lefolyta alatt helyre van a béke ál­lítva.“ „De mi nem hagyhatjuk önöket békén, vala­míg az unióról semmit sem akarnak tudni. Az unió azon egyetlen dolog, melytől az Észak népe el nem áll.“ „Tudom, Ti nem akarjátok nekünk meghagy­ni, amit magatoknak igényeltek: az önkor­mányzás jogát.“ „Nem úgy van uram ! jegyzem én meg (Gil­more.) Nem akarunk mi önöktől semmi termé­szetjogot megtagadni, de az uniót a béke lé­nyeges kellékének tartjuk; s aztán, Davis ur­a élhetne-e békében két ugyanazon nyelvű nép, csupán képzelt határok által elválasztva egy­más mellett? Nem támadnának­­ örökös vil­longások, s nem lenne e azoknak minduntalan háború a következménye?“ „Kétségen kivül, — mig a mostani ivadékban tart. Ti Délen úgy elhintettétek a keserűség magvát, az előbb egyesülten élt ország két kü­lön vált része közé oly vértengert árasztottatok, hogy nem vagyok képes teljes összebékülést re­mélni, legalább a közelebbi évek alatt. Gyer­mekeink feledhetik ezen háborút, de mi nem !“ „Azt gondolom, hogy az a keserűség, melyről ön beszél — monda az ezredes — talán nem is létezik valósággal. Beszéljünk itt egymással mint jó barátok. Katonáink mikor összejönnek, fraternizálnak, s én meg vagyok róla győződve, hogy ha az Unió ismét helyre­állít­tatnék, sokkal erősebb barátság fejlődnék ki közöttünk, mint az előbbi volt. A háború jobban megismertetett bennünket önönmagunkkal is, s kölcsönös tiszteletet ébresztett mindegyik félben a másik iránt. Ez a Délen is igen sok embernek nézete; magam hallottam azt sokaktól a ti leg­kitűnőbb embereitek közöl.“ „Ezek az emberek tévedésben vannak — viszont a Davis — nem értik a közvéleményt s közhangulatot. Hogy is táplálhatnánk mi más érzést mint keserűséget olyan emberek iránt, a­kik meg akarják tőlünk jogainkat tagadni ? Ha ön betolakodik házamba, s ki akar abból engem űzni, avagy nem leszek-e természetes ellensége?“ „Ön nagyon éles hasonlatot választ. De csak nem harczolhatunk örökké , valamikor mégis csak végének kell a háborúnak szakadni. Nem egyezhetnénk meg, s nem vethetnénk véget ezen irtóztató mészárlásnak? hisz keresztyének vagyunk, mi is önök is Davis úr! És elmulaszt­hatna e mint keresztyén bármi módot megki­­sérletlenül, a­mely békére vezethet?“ „Nem. Azt nem tehetném. Én is úgy óhajtom a békét, mint önök. Szintúgy fájlalom teljes szi­vemből a vérpatakokat én is mint önök; de ér­zem, hogy az én kezemet egy csepp sem fertőz­­teti mind azon vérből, mely ezen háború alatt kiontatott, s ezen öntudatban bátran léphetek istenem elé. Én mindent megtettem ezen háború elhárítására. Láttam annak közeledését s tizen­két évig éjjel nappal dolgoztam elhárításán, de nem voltam képes visszatartani. Az Észak őrült és elvakult volt / nem akará elismerni, hogy ön­kormányunk legyen; igy támadt a háború, s tovább kell dúlnia, a mig ezen ivadékból való utolsó férfi is le nem lesz teritve a harczmezőn, s akkor gyermekei ragadandják föl fegyverét és folytatják a harczot, val­óung bele nem egyez­tek önkormányzatunkba. Nem a rabszolgaság­ért, hanem saját függetlenségünkért harczolunk mi, és el vagyunk szánva ezt kivívni, vagy meg­semmisülni.“ „Aztán még legalább négy és fél millió van életben közülünk, s ez még tisztességes dol­got fog nektek adni“ — mondá közbeszólva Benjamin , határozott gún­nyal. „Nem óhajtunk mi titeket kiirtani,“ felelt az ezredes. „Meggyőződésem amit mondok , hogy az Észak és Dél között valóságos gyűlölet nem létezik. Az Észak — ezt jól tudom — szereti a délieket. S ha békére kerül a dolog, el fog ben­neteket pénzzel s egyéb eszközökkel árasztani, hogy a háború pusztításait helyreüthessétek ; már most is örömest befogadna s feledne min­den vérontást amit végbevittetek. De hát meg kell-e hadseregeiteket semmisítenünk, s kor­mánytoknak véget vetnünk ? Nem történt-e már ez meg nagyjából? Pénzetek elfogyott, segédforrásaitok kiapadtak. — Grant bezárt benneteket Richmondba. — Sherman Atlanta előtt áll. Nem lenne-e reátok nézve jobb, ily körülmények közt, ha tisztességes feltételeket fogadnátok el, amig még hírneveteket meg­menthetitek, s népetek büszkeségét kímélhe­titek ? Davis mosolygott : „Tisztelem — úgymond — komolyságát ezredes ur, hanem úgy látszik nem ismeri a dolgok miben­létét. Nem vagyunk mi olyan felettébb elzárva itt Richmondban. Ha igazat beszélnek hírlapjaitok,úgy a ti fővárostok az, amely veszélyben forog, nem a mienk. Né­hány hét előtt átkelt Grant a Rapidanon, hogy Lee­t rászedje, s Richm­ondot bevegye.­­ De Lee elkergette Grantot, s erre aztán Grant a ti általatok oly fényesnek magasztalt oldal­kanyarodást tette , és ezután ismét Lee el­len fordult. Lee ismét űzőbe vette s kergette őt maga előtt, s megint megcsinálta az oldalkanya­­rodást, és ez így folyt. Lee vágott, Grant ka­­nyargott, míg oda nem került, a­hol most áll. S mi a tiszta eredmény ? Grant 75 vagy 80 ezer embert vesztett, többet mint a­mennyi embere mindössze volt kezdetben Leenek, s Richmond­­hoz semmivel sincs közelebb, mint azelőtt volt; Lee pedig, a­kinek derék hadteste soha sem volt keresztül vágva, tökéletesen sakban tartja Grantot, s túlságosan elég embere van arra, hogy Marylandba betörjön és Washingtont fe­nyegesse. Az igaz, hogy Shermann előre nyo­mul Atlanta ellen , — ám ha beveszi mi lesz abból ? Jól tudja ön, hogy minél messzebb távozik élelmezési támpontjától, annál gyen­gébb lesz , s annál érzékenyebben fog reá nézve kiütni veresége. E szerint tehát ka­tonai szempontból véve, a ti helyzetetek sok­kal roszabb volna a mienknél. A­mi pedig a pénz dolgát illeti , e részben csakugyan jobban állunk mi mint ti. Ön mosolyog. Jól van, tegyük fel , hogy a mi papír­pénzünk már teljesen elvesztette minden értékét — an­­­nyi hasznunk volna még ezen körülményben is, hogy miután minekünk forgalmi eszközül szolgál, benn marad az országban. Ha egy két dollár bele­vész is, ezzel nem leszünk szegé­nyebbek, mert a külföldön nincsen adósságunk. Ámde van becse; dús gyapotaratás szolgál an­nak szilárd alapjául, míg a tieteknek nincs alapja, s ti az egész világnak adósok vagytok. A­mi a segédforrásokat illeti, se fegyverben se hadiszerekben nem szenvedünk szükséget, még nagy terület van birtokunkban, melyből szük­ségleteinket beszerezhetjük , tehát még kezde­téhez se jutunk el a végnek. De ,ha úgy volna­­ is, ha nem volna pénzünk, eleségünk, fegyve­rünk, ha egész országunk elpusztítva, hadsere­günk megsemmisítve szétverve volna is, — fel­­áldozhatnók-e önkormányzatunkat anélkül,hogy férfiasságunkat megtagadjuk ? Nem akarna-e ön inkább mint férfi meghalni, hogy sem ide­gen hatalom alattvalójaként éljen ? „Az ön szempontjából véve birnak bizonyos indokoló erővel szavai, válaszold vissza az ez­redes.— „De mi nem jöttünk ide önnel felesel­ni, vitázni. Azon reménynyel jövénk, hogy föl­­fedezendünk valamely utat, mely tisztességes békére vezethetne; s nagyon sajnálom, hogy ily beszédet kell öntöl hallanom. Midőn ifjaito­­kat elhullani láttam a harcztéreken, midőn vé­neiteket, asszonyaitokat s gyermekeiteket az éhhalál zsákmányául láttam jutni házaikban, mindig úgy érzém, hogy föl tudnám érettek ál­dozni életemet. Azért vagyok itt, s mély fájdal­mat érzek lelkemben, mivel látom, hogy nincs remény!“ „Ismerem ön indokait Jaques ezredes, és tisz­telem azokat, de mit tehetek egyebet? Oda ad­nám, és pedig örömest adnám oda szegény éle­temet, ha ez által békét s jólétet eszközölhetnék a két ország között, de nem volna az lehetsé­ges. Saját népénél kellene önnek elkezdeni a működést. Az ön népe dúlta fel a mi hajlékain­kat, az égető fel­vetéseinket s megsemmisité a betegeknek és sebesülteknek szánt készletein­ket. Mindezen nyomor okozói ti vagytok, ti reá­tok háromlik a felelősség terhe.“ „Nem egészen Davis úr ! Rettenetes felelős­ség ez, az igaz, de nem terhel csupán mi ma­gunkat. Mind a két részen fel vannak bőszülve a szenvedélyek. Fegyvertelen férfiak akasztat­­­­nak, s hadifoglyok hideg vérrel lövetnek agyon ti nálatok. A barbárság oly elemei lopóznak kö­zénk mind a két részen, melyektől mint keresz­tyéneknek irtóznunk kell. Az isten szent nevé­re hívom fel önöket Davis úr, legyenek rajta, hogy véget vethessünk ezen háborúnak, tegye­nek, engedjenek valamit, ejtsük módját, hogy a béke útját el lehessen készíteni. Önök négy és fél millió lakossággal, amennyien még van­nak Benjamin úr szavai szerint — nem számít­hatnak arra, hogy örökké képesek lesznek helyt állni húsz milliónyi néppel szemben.“ És mosolyg a Davis, mondván : „Hiszi ön, hogy 20 millió azok száma Északon, kik a mi megsemmisítésünkre törnek?“ „Bizony husz millió azoké, kik a ti kormány­­tokat megszüntetni kívánják. Csak kevesen, igen kevesen vannak éjszakán, kik a ti barátai­tok , a secessionisták. A többiek nem értenek ugyan egyet az eljárásokra s elnökjelöltekre nézve mindenben, hanem azon elhatározásban igenis egy akaraton vannak, hogy az uniót fen fogják tartani. Bárki fog jövő novemberben el­nökké megválasztatni, annak köteleznie kell magát a háború erélyes folytatására.“ Davis megint csak mosolygott, „úgy van uram — folytatom én (Gilmore); — és a­ki máskép tudósított benneteket, az ámított. Én úgy hiszem, ismerem az Észak hangulatát, s biztosítom önöket, hogy úgy van. Ön tudja,hogy nagy városainkban rendszeres felolvasásokat tartunk. A felolvasás vagy szónoklat befejezése után a hallgatók a szószékre szoktak felmenni s a szónokkal beszédbe erednek.Múlt télen közel száz különféle testület előtt tartok ilyen felolva­sásokat, az egész Északon, Dubuque­töl Ban­guidig, s valóban nagy fáradságot fordítok a nép igazi hangulatának kitanulására. És mond­hatom hogy mindenütt egyakaratú elszánt­ságot találtam a rebellio elnyomására s az unió föntartására, kerüljön bár­mibe. A nagy többség Lincoln ur részén van, s ellenesei leg­nagyobb részt csak azért vannak ellene, mivel nekik nem elég erélyesen folytatja a háborút. A radical köztársaságiak akarják őt kivetni a nyeregből, kik a rabszolgák szavazási jogát s az átalános elkobzást keresztül akarják vinni, ha csakugyan le kellene lépnie. Ha Lincolnt le­győzné a nép, a ház roszabbat választana — ti reátok nézve értek roszabbat — nálánál; mert a ház sokkal radicálisabb mint ő; a nép pedig radi­­cálisabb mint a ház. Lincoln, ezt jól tudom, ismét ötszázezer embert készül zászlók alá állítani, s én nem látom a lehetséget, hogy még sokáig ellenállhatnátok, és ha mégis tennétek, az Észak radikális hangulata csak erősebben fog ellene­tek felbuzdulni. Most még tisztességes, méltá­nyos, nagylelkű feltételeket nyerhetnétek; de ha még tovább is okoznak szenvedéseket az Északnak, még tovább is úgy cselekesznek, hogy emiatt minden háznak legyen haloüja) amint most minden falura esik egy, akkor azi­tán az Észak nem fog feltételekbe bocsátkoz­­ni, hanem követelni fogja, hogy minden rebel­lis .. . től kezdve délfelé, — felakasztassék! Bocsánat szavaimnak. Nem akartam önt megi­sérteni.“ Békekisérletek Amerikában. ” Múlt julius hóban J­a­q­u­e­s ezredes és G­i­l­m­o­r­e J. R. Richmondba utaztak, mint ők maguk a leghatározottabban kijelentik, legkis­­­ebb hivatalos vagy félhivatalos megbízatással sem lévén ellátva, hanem csupán saját ösz­tönükből értekezni s puhatolózni azon utak és módok iránt, melyek lehetségessé tehetnék a Dél és Észak közötti béke visszaállítását. Egyik legjelesebb amerikai lap, az „Atlantic Monthly“ ezen két északamerikai útját körül­ményesen leirván, közli egyszersmind Jefferson Davis általi fogadtatásukat s vele folytatott igen érdekes beszélgetésüket. Ez utóbbit Gil­more ily formán adja elő: Az elnök általi elfogadtatásunk Richmond­

Next