A Hon, 1864. október (2. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-01 / 224. szám
PEST, SEPTEMBER 30. Politikai szemle. (II.)A franczia-olasz egyezménynek — pedig hiteles szövege még nem került, nyilvánosság elé — napról napra kedvezőtlenebb értelmet tulajdonítanak pápa ő Szentsége világi hatalmára nézve. Sőt vannak, kik úgy vélekednek, hogy azon szerződés ép úgy hrányoztatik Velencze, mint Róma ellen. Még a „Constitutionnel“ és „France“ czikkeit is, amelyek czélja némileg megnyugtatni ama szerződés által érintett érdekeket, ily értelemben magyarázzák a félhivatalos lapok nyelvével ismeretesek. Valamint magából a szerződésből, úgy a félhivatalos lapok magyarázatából azt olvassák ki, hogy Olaszország székhelyének áttétele Fiorenczbe, nem lehet egyéb, mint közbeeső állomás, ahonnan Rómába, az egy Olaszország óhajtott fővárosába vezet az út. Mindenki úgy vélekedik, miként azon záradék, melynélfogva Victor Emmanuel semmit sem tehet az egyházi állam ellen, s kivülről is meg nem engedhet ellene semmi kísérletet, kevéssé alkalmatlan a Rómában levő szabadelvű pártra nézve; s ha egyszer a népakaratbelforradalom következtében proclamáltatik, — mint közelebbről Otto királlyal történt — a papi kormány megszüntetése iránt, III. Napóleon császár bizonnyal nem fogja másodszor is elkövetni azon hibát, hogy ezen kormány érdekében interveniáljon ; sőt Franczia- és Olaszország nem fogják engedni, hogy akár Ausztria akár Spanyolország ezt tegye azon kormány helyreállítása végett. A pápa világi hatalmának barátai ezt jól tudják, s most, miután látják, hogy Francziaország fölhagyott az üggyel, azon gondolatra jőnek, nem volna e jó, a megmenthetőnek megmentése végett, egyenesen az olasz kormánnyal bocsátkozni alkudozásba, Francziaország helyett. Az alkudozás által lehetséges volna még darab időre meghosszabbítani a jelenlegi helyzetet, sőt az alkudozás következtében oly kedvező feltételeket eszközölhetnének ki, melyeknél fogva a pápa a Tiber jobb partjának birtokában maradna. Ez utóbbi combinatio — véli az „Ind. berge“ — tán ez egyedüli, melyet jelenleg valósítani lehet: az nem lenne alkalmatlan Róma és Olaszország politikai és kereskedelmi mozgalmára, s kielégitné a kath. érzületet, a mely a pápát Rómában akarja hogy legyen Akár elfogadja, akár nem a sz.szék ezen combinatiót, átalános a meggyőződés, miként nem telik bele két év és Róma Olaszország fővárosa, s Victor Emmanuel a Quirinalból fog kormányozni. A midőn így vélekednek Róma jövő sorsa iránt, a franczia-olasz egyezmény következtében, egyszersmind azt is hiszik, hogy ezen szerződés nem marad hatás nélkül Velencze jövőjére nézve sem, s Ausztria érintetni fog utólag általa. Párisban különböző pártszinezetü államférfiak nagyon meg vannak elégedve a kérdéses szerződéssel. Napoleon herczeg, aki politikai múltja s vérrokonságnál fogva szeretettel viseltetik Olaszország iránt. Roucer, ki bizonyos mértékben mellette van Olaszország nagyobbodásának, s Walewski, aki mindig ellensége volt az egységes Olaszországnak, helyeslőleg nyilatkoznak a szerződés felől. Az olasz félszigeten a tett pártja meg van oszolva véleményében. Mig némelyek Turinban kérvényt írtak alá, a minisztérium vád alá helyeztetése végett, mig mások a parlamenthez intézendő kérvényt köröztetnek , hogy az mart. 20-ki határozatát, melynél fogva Róma Olaszország fővárosává proclamáltatott, továbbra is tartaná fen, addig Garibaldi meg van elégedve a fordulattal, hallgatását legalább ez értelemben magyarázzák. Kívüle Bixio, Spavanta, kik a parlamentben a tett pártjának élén állanak, nagyon kedvezőleg nyilatkoznak a sept. 15-ki szerződés felől. A porosz diplomatia minden erejét megfeszíti — mint a „Pressernek Berlinből írják — a porosz, franczia és orosz uralkodók összejövetelének létesítése végett. A „Presse“ levelezője azonban úgy hallja illetékes oldalról, hogy a találkozás nem fogna sikerülni. Diplomatiai régiókban érvül hozzák föl, hogy Poroszország törekvése a franczia olasz szerződés előtti időből datáltatik. A porosz kabinet azóta azon meggyőződésre juthatott volna, hogy már most nem szükség Napóleont lecsendesítni a kissingeni, karlsbadi és bécsi találkozások miatt. Miniszteri körökben azt hozzák föl ellene, hogy a találkozás most Ausztria elleni oszentaliónak tekintetnék. A „Presse“ levelezője még sem meri állítni, hogy ezen észrevételekre illető helyen hallgatni fognának. A porosz királynak szándékolt hosszabb tartózkodása Baden-Badenben, a találkozás valószinüsége mellett szól, finomabb iróniának. Mint olvasmány, sok tanulságot szolgáltat. A czikk így hangzik : „Augusztus havában, 1862-ben Durando tábornok, akkor külügyminiszter, Francziaországhoz diplomatiai sürgető jegyzéket intézett, s Róma megszállását követeli, miután Garibaldi ezen időben e várost fenyegető, mi (a „France“) oly szót mondtunk ki, mely sok vitára adott alkalmat. „Eddig kötelességből voltunk Rómában , most becsületből maradunk ott.“ „És minden jövendölések daczára, ma is ott vagyunk. Garibaldit az olasz kormány lázadónak tekintette, miután korábban, mint szabadítót üdvözölte, s a hőst, Aspromonte mellett olasz golyó talált. Durando sürgönye szétszakittatott, s oly helyzet alakult, melyről Troplongur, a senatus elnöke mondá: „Turinban többé nem beszélnek Rómáról.“ „Az izgalmat csendesség követé. A hazafiság követelményei helyébe azon különböző érdekek megfontolása járult, melyek a római nagy kérdéssel kapcsolatban vannak. Szóval : Olaszország megsajnálhatta, hogy hadaink Rómában vannak , de tisztelte akaratunkat, , s ha nem is mondott le követeléséről, legalább nem lépett fel ezzel, zászlónk ellenében, mely a pápai területet födözi. „Egyébiránt nem szabad elhallgatnunk, hogy ha a kérdés lecsendesült is, azért megoldásra mégsem jutott. Tovább is létezett az, saját nagyszerű esetlegeivel, úgy tűnt fel, mint a jövő egyik veszélye. Amint hirleték, hogy a pápa egészségi állapota gyengül, kit azonban Isten sokáig tartson, az aggodalmak megújultak, s mindenki sejti, hogy a vatikánt előbbutóbb válság érendi. „Összetett kezekkel kellett volna tehát várni, és szenvedőleges lemondással kikerülni azon eseményt, melytől félünk ? „Vagy inkább kezdeményeznünk kellett oly actiót, mely Olaszországot és a pápaságot kibékítheti ? „A császár kormánya, kétségkívül azt gondola, hogy Róma, Olaszország, Francziaország semmit sem nyernek , ha meghosszabbítják ezen hamis erőszakolt és ideiglenes helyzetet, s ez okból aláírá a sept. 15-ki egyezményt. „Miben áll ezen egyezmény ? Talán a pápa világi uralmának halálos ítéletét foglalja magában ? E nagy intézmény, mely a polgárosodással oly bensőleg össze van kötve, s a társadalmi állandóság egyik föltétele: kárhoztatva van-e? Talán csak az idő kérdése még a pápaság , mint egy komoly lapmondá, de amely megszűnt már oraculum lenni. Ha így volna, nyilvánítjuk, hogy az egyezmény nem találna határozottabb ellenzékre, mint mi volnánk. „Legelébb is, mert az ily eredmény ellenkeznék azon elvekkel, tettekkel és nyilatkozatokkal, melyek tizenöt év óta a franczia kormánytól eredtek. Tehát, ha ily esemény bekövetkeznék, ez a korábbi franczia politika megtagadása volna. Bebizonyíthatjuk: „De lássuk magát az egyezményt. Hogy jobban megértsük czélját, vizsgáljuk annak kiinduló pontját Ki vezette végükhez azon alkudozásokat, melyek Páris és Turin között folytak a római kérdés fölött ? Az olasz kormány Rómát, mint fővárost követelé. Azonban új, jelentékeny tény merült fel, mely megmagyarázza a helyzetet és uralkodik a viszonyok fölött."Nigra úr értesité Drouyn de Lhuys urat, hogy a turini kormány Florenczet választá fővárosának. „A midőn tehát Olaszország uj fővárost, jelölt ki, módositá korábbi politikáját, melynek czélja Róma volt. Olaszország lemondott eddigi „non possumus“ áról. Megszűnt vágyakodni Rómára, a bős a pápa fönséges alakjára talált, melyet Francziaország fegyvere védelmezett. „E pillanattól kezdve Napóleon császár kormánya alkudozásokba bocsátkozhatott: azon teljes lehetlenség, mely 1861-ben uralkodott,ma elenyészett. Olaszország többé nem vágyik a pápai birtokokra, s nem fenyegeti azokat. Ez még nem elég. Hogy Francziaország elhagyhassa Rómát, szükség volt rá, hogy Olaszországot összekösse a pápaság és pápai terület sérthetlenségével. Ez meg is történt. Olaszország nem csak tiltakozik minden megtámadás ellen, sőt kötelezi magát, hogy azt megakadályozza. Róma birtokának követelője megszűnt, ezután védelmező lett belőle. „Még ez sem minden. Nem volt elegendő,hogy Róma és Szent Péter öröksége megvédelmeztessék a külső megtámadástól; szükség volt, hogy a belső forradalmaktól is megőriztessék. A pápa, mint universalis uralkodó, mindenütt bír alattvalókkal, s az egész világon talál katonát. De ki fogná e hadat fizetni? Bizonyára nem telnék ki e költség a pápai kincstárból,melyet az adósságok roppant terhe nyom. Tehát Olaszország fölmenti a vaticant terheinek legjelentékenyebb részétől.Ezen igen igazságos intézkedés által maga Olaszország teszi a pápát azon helyzetbe, hogy szervezhesse hadseregét, melynek nagysága nincs is meghatározva. „Két év előtt, a midőn Lamoriciere tábornok, az önkénytesek élén jött, és nemesen felajánlá kardját egy nagy ügy védelmére,Victor Emmanuel király arra a határgrófságok megszállásával felelt, s Cialdini tábornok összetöré Castelfidardo mellett a csekély hadat. „Ma, Olaszország maga enged módot a pápai kincstárnak újabb had fogadására, mely szükséges lesz védelmére. „1862-ben, Turin hadsereget küldött a legatiókba, a pápai fegyveres erő megtörésére. 1861-ben Olaszország megnyitja a pénzforrásokat, melyek a pápa souveranitása védelmére szükséges haderőt föntartandja. íme ebből áll a sept. 15-ki conventio. Itt tovább nem is kell okoskodnunk, mert amit mondtunk, nem hypothesis, hanem valóságos kézzel fogható tény. Kérdjük: miként lehetne ezt másként csak magyarázni is ? Hogy történhetett, hogy Olaszország ma abban találja győzelme dicsőségét, hogy lemond dicsvágyó követeléseiről? Hogy is lehetne a pápaság fenyegetve, oly egyezmény által, mely neki épen az állam garantiáit szerzi meg, mely elébb birtokaitól megfosztani igyekezett? a midőn ezen egyezmény Francziaországgal köttetett,s Francziaországot, ez ügyben, solidaritásba hozza. Az eszmék azon sorozata, melyet a demokrata sajtó nyilvánít, csak bámulattal tölt el minket: csak azon föltevésen nyugodhatik, hogy az olasz kormány ez alkalommal nem őszintén ,nyilatkozik. „Igen. Azt hinni, hogy a sept. 15-ki egyezmény föláldozza azon érdekeket, melyeknek védelmére van megkötve, annyit tenne, mint föltenni, hogy a szerződő felek egyike nem őszinte, s Olaszország ezzel csak azon eszközt akarta elnyerni, mely által a francziák Rómából kivonuljanak, s Flórencz csak azért választatott fővárosnak, hogy az olasz kormány közelebb jusson Rómához! „Visszautasítjuk ezen föltevést, mely Olaszország becsülete ellen rágalmat s egyszersmind gyakorlati lehetlenséget foglal magában. Mert, világos, hogy a midőn Olaszország egy uj főváros választása által jövendőbeli szándékainak előleges zálogát adja csak komoly dolgot követhet el. Ám mondják mások róla, hogy ügyes volt: mi inkább szeretjük hinni, hogy loyális. És mit használna ügyes fogásával ? Ez csak érték nélküli expediens volna,ideiglenes és tehetlen.Mert világos, hogy ha a turini kabinetnek kell végrehajtani az egyezményt, a parlamentnek pedig megerősíteni, s aztán a háttérben utógondolatok, szándékos elferdítések merülnének fel, a conventio megszűnnék létezni. „A császár mindig kettős czélt tűzött ki : felszabadítani Olaszországot, és megerősíteni a pápaságot : egyesíteni e kettőt dicsőséges szövetségben, visszaidézni a pápaság fényes napjait, támogatva a nemzeti erők által, a polgárosodás hasznára, azon erkölcsi hatalommal, mely előtt a világ meghajlik. Ez a végezet: „Róma és Olaszország szerencsétlensége a kölcsönös ellenszenv. A kibékülés egyik és másik jövőjének záloga leend. „Miért ne értenék meg ezt végre Rómában és Turinban ? Mért ne volna lehető az, ami oly igazságos; miért ne végezhetné IX. Pius a pápaságot, úgy, amint kezdte ? Mért ne végződhetnék az olasz mozgalom, mely tizenöt év előtt a Vatikán mellől kezdődött, azzal, hogy e közeledést az egyház és a mai társadalom között, fölszentelt kezek állják meg ? Ez a század egyik legnagyobb eseménye volna. Nem hihetjük, hogy ily nemes remények, csak hiú csalódásokká válhassanak.“ A franczia-olasz egyezmény jelentése. Ezen egyezmény jelentését a conservativ „Vaterland“ párisi legitimista levelezője következőleg magyarázza: „Az olasz kérdés mellett minden háttérbe szorul. Kezdjük azon, hogy a Velenczére vonatkozó titkos pontokkal foglalkozzunk. Bármit mondjanak és állítsanak, bizonyos, hogy Francziaország e szerződésben kötelezi magát, mi szerint Velenczét bizonyos idő múlva Olaszország kezére adja. Kárpótlásul az alpesek lejtőjét kapta Turinig, melyből erősített hely leend Létezik Turinban franczia párt s azon percztöl, melyben megszűnik Olaszország fővárosa lenni, franczia város lesz Turinból. (?) Mindez tulajdonképen nem egyéb, mint Cavour terve, melyet több évi fondorkodások és szószegések után ismét elővettek, hogy foganatosítsák. Az italianissimik és democraták pártjának e kedvező combinatio Napoleon hgnél szervezkedett, kinél a kisebb nagyobb mértékben elismert ügynökök tüntető módon kisbe jártak. Ne áltassák magukat sem Bécsben, sem Rómában,mintha Victor Emanuel valaha lemondana állítólagos jogairól a sz. várost illetőleg, bármi ellentmondók legyenek efelöl a hirek. Antonelli bibornok megértette ezt, midőn a franczia követnek, ki 22-én délben értesítette az olasz-franczia szerződésről , így felelt : „Ezt vártuk !“ A kormány, mely félni kezd a kath. párt izgatottságától, megkettőzteti a lapokban a szerződés gyöngitését; mégis tudja az egész világ, mit kelljen a legközelebbi eseményekről tartania. A császár a pathiájában kivétette kezéből a cselekvést öcscse által s most tovább fog fejlődni az ügy, mely végre háborút idézend föl Ausztriával. Meg lehet győződve mindenki, hogy a császári Machiavellismus mindent elkövetend, miszerint Ausztria jogtalan térre lépjen s az ellenségeskedést megkezdje. Az ennek alapjául szolgáló okoskodás ez: Nem akarjuk — mondják — hogy Ausztria ismét Olaszországba jöjön, s hogy őrködjünk mozdulatai fölött, helyőrséget tartunk Rómában. Egyúttal Róma elhagyására készülnek, hogy az ez által ott támadt zavar a forradalmi tények által kihívott Ausztriát beavatkozásra kényszertse. Ekkor háború támad Francziaország és Ausztria között. Egy pillanatig sem kell feledni, hogy Ausztriát határozásra kívánják szorítani. Ezalatt minden részről, minden úton és módon arra törekszenek, hogy Ausztria szövetségeit gyöngítsék. A császárné schwalbachi útjának nem volt más czélja, bármi egyéb indokokat hoztak is föl. Azt mondogatták, a császárné gyors elutazásá családi viszály okozta, a császárnak Bellanger Margittal viszonya miatt. Bizonyos, hogy ha volt is családi jelenet, mindeneőtt a politika játszik. A porosz királlyal akartak beszélni, az orosz czárt látni és Ausztria elszigetelését megkísérleni. Hogy Oroszországot megnyerjék, annyira mennek, miszerint külön nápolyi királyság alakítását ajánlják Leuchtenberggel a trónon (?)• Oroszország szerencsére mindig fél a lengyel fölkeléstől s csak mivel Ausztria Damocles kardja függ e kérdésben feje fölött, gondolja meg kétszer, mielőtt hűtlenséget követne el ellene. Kétségtelen, hogy az olaszok, miután Róma kiürítése felöl bizonyosak, szakadatlanul Velencze megnyerésére fognak törekedni. S mi nyomorult szerepet játszik Drouyn gyalázatos alakoskodásával? Ó, ki hivatva volt, hogy a conservativismust képviselje, Thouvenel, Lavalette, Benedetti terveinek valósítójává lesz! Visszalépésekről beszélnek. Ebből szó sem igaz. Ma, midőn a franczia olasz egyezményt tudja mindenki, a Tuilieriák mindent elkövetnek, hogy a következményeket illetőleg altassák a világot. „Elbocsátni s aztán újra meghúzni a gyeplőt“ — e politika nem mai, a második császárság kezdetével született. Számítni lehet rá, hogy a fölrobbanásig csak bársonykacsákkal találkozunk, még pedig annyira, hogy ha Drouyn megbuknék is, nem Thouvenel vagy hozzá hasonló, hanem a legszelídebb pápabarát, például Latour d’Auvergne nyerendi el helyét.“ Czikkíró ismétli tudósítása végén, hogy Napóleon hg s a Palais Royal emberei tettek mindent, a császár csak engedett, s a pathiája oly nagy, hogy ezen, a láthatáron mutatkozó vihar, több máshoz hasonlón, következmény nélkül elvonulhat. A tények azonban léteznek s Ausztria óvakodjék. (Lásd Francziaország rovatunk alatt a „Con espondant“ és „Union“ nézeteit. Szerk.) „A pápaság és Olaszország.“ (f) A félhivatalos „France“ sept. 28-ki számában a fönnebbi czim alatt oly cziklinn niplor nőleányké.pf» lf»Rp* a leg Angol lapok az olasz-franczia egyezményről. C? A római kérdésről a „Times“ sept. 26-ki száma igy nyilatkozik: „Mondtuk már, hogy az egyezmény, noha a kiegyenlités Bzinét viseli magán, határozottan előnyös Olaszországra nézve. A pápaság hivei a francziák elvonulásával nem csak támaszt vesztenek , reményeik végleges megsemmisülése még keményebben sújtja őket. A dolgok jelen állása egyáltalán nem volt ínyükre, a jövőtől való félelemből mégis szerették volna tartósságát. Különösen arra törekedtek, hogy a nagy olasz forradalmat nem történtté tegyék s ne csak azt nyerjék vissza, mit az egyház egyenes után vesztett, hanem a hasonirányu fejedelmek is visszatérhessenek az egyházi birtokkal szomszédos területekre. Megátkozták a régi romokon épült uj királyságot s az általános restauratio ábrándképe után rohantak. E szép ábránd, legalább ami Francziaországot illeti, semmivé lett. A forradalom szentesítést nyert, s a pápától, noha Róma még megmarad számára, a bevégzett tényeknek kissé gyakorlatibb elismerése fog követeltetni az eddiginél. Nekünk angoloknak az olasz kérdésben az tűnik fel leginkább, hogy olaszok hozták színre és katholikusok. A pápa saját közvetlen alattvalói ellen kénytelen idegen szuronyokkal védeni magát. Azt mondják, saját államából a legkisebb sereget sem képes kiállítani, s hogy saját hada legyen, ez csak idegen légió lehet. A protestánsok semmiképen sem avatkoztak a dologba. Az olaszok és szövetségeseik egytől egyig katholikusok voltak, s a franczia fegyverek csak az olaszok érzületének kifejezése voltak. Az olaszok zokon veszik, hogy az egyház állítólagos szükségeinek politikai áldozatai legyenek. Azt mondják, hogy a pápának, mint a nagy római egyház fejének, egy vagy más után független fejedelemnek kell lennie, s e föltétel az egész egyház javára elengedhetlen. Az olaszok tehát azért szenvednek, hogy a spanyolok és belgák vegyék hasznát s természetesen elégületlenek. Mi angolok könnyen találnánk kisegítő eszközt e zavarban. Nem hiszszük, hogy az egyházi állam okvetlenül szükséges az egyház legitim tevékenységéhez, mig ellenben hivatkozunk Napoleon császár szavára, mely szerint az igy szervezett egyház ellenkezik a nép jogos igényeivel. Egyátalán nem lehet mondani, hogy a pápa kevésbé tevékeny, mióta világi hatalma megcsonkult. A jelen egyezmény nem is semmisíti meg e hatalmat föltétlenül, s bizonyos határok közt még mindig fejedelem marad a pápa. A magára hagyott pápai kormány azonban, bár megvédve a támadásoktól, szükségesebbnek fogja tartani a békülékenységet, mint most, midőn hatalma idegen szuronyokra támaszkodik. „Ha valóban eltökélt szándéka Francziaországnak — írja a „Herald“ — hogy a pápai trónt továbbra nem támogatja fegyvereivel, úgy e trón enyészete felé kezéig. Az olasz király nem védheti a pápai trónt s ha a pápa elleni római felkelés leverését megkísérlené, egy ezrede sem engedelmeskednék neki, s ő maga száműzött lenne 48 óra múlva. Őrizheti az egész római határt, hogy egy garibaldista se mehessen át rajta, s mégis a francziák elvonulása utáni 24 órában nemzetőrség kisérte szekér jelennék meg az olasz határon s szabad átmenetet kérne a trónfosztott szent atya számára. A rómaiak gyűlölik a pápai kormányt egyrészt politikai és egyházi roppant visszaélései miatt, másfelől, mivel szenvedélyes olaszok. Meggyőződésünk szerint a forradalom mindig baj, sokszor vétek. Lehetséges azonban, hogy Róma vérontás és erőszak nélkül lép át a pápai tosz kormányból az alkotmányos szabadságba. Ezt nem mondanék, ha hinnének, hogy a pápa világi hatalmának bukása kárára válnék a katholicismusnak. Léteznek országok, hol nem a római vagy angol egyház közt kell választani, hanem a katholicismus és hitetlenség között, s mégis az előbbinek adunk előnyt az utóbbi fölött. Ám a hitetlenség terjedését semmi sem mozdította elő jobban Franczia , Spanyol- s más országokban, mint a pápa rész kormánya. A világi trón megdöntése a kath. vallás tisztítására vezetne, s szellemi befolyását Franczia-, Spanyol-, Német- és Olaszországban századokra megnyitná és biztosítaná.“ A „Daily News“ a turini zavargásokról beszél. „Az olasz-franczia szerződés első gyümölcsei — úgymond — keserűek — zavar, csoprtosulás, vérontás. A szerződést kötő miniszterek súlyos nemzeti válságot idéztek elő, melynek közepette leléptek a színről. Az idegen beavatkozás átka még mindig Olaszországon fekszik; régi ellenei azonban ezúttal nem tudták fölidézni a polgári viszályt, csak barátai teheték ezt. A hatóságok, mintha feledték volna, hogy a rend föntartása oly kötelesség, melynek szentsége nem attól függ, helyes-e a fönálló minisztérium politikája. A nemzetőrség is a sorkatonaságra bízta a csendzavarás megszüntetését. Az olasz nehezen uralkodik magán, ha áldozatokat követelnek tőle, nem Rómáért, melynek előnyét minden olasz város elismerné, hanem hogy bebizonyuljon, mennyire áll Olaszország idegen pártfogója nyomása alatt. Az olasz kormány jobban teszi vala, ha a római kérdést még egy ideig pihenteti, semhogy ily alakban szőnyegre hozza. Az „Advertiser“, mint garibaldista s a pápa és Napoleon gyűlölője, nagyon ellenzi a lelépett olasz minisztérium politikáját Mégis azt mondják, Garibaldi helyesli az egyezményt. Reformok Lengyelországban. A „ Journe de St. Pétersbourg“ közli a császár egy leiratát Berg grófhoz, Lengyelország kormányzójához öt rendelettel együtt, melyek a lengyelországi oktatásügybe jelentékeny reformokat hoznak be. A császár leirata Berg grófhoz így szól: „Miután a rend helyreállításának haladtával a lengyel királyságban elkerülhetlennek tartom azon szervi reformok folytatását és fejlesztését, melyek alapja a f. é. febr. 19-ki (mart 2.) ukázok által megvettetett, kívánom azon szilárd határozattal, hogy ragaszkodom hozzájuk, miszerint e reformok megdönthetően kitartással foganatosíttassanak; mit lehetsen ez ország rendes és tartós fejlődését társadalmi élete megnjítása nélkül biztosítani. Tekintettel erre különös gondot fordítottam e királyság oktatásügyének javítására. Nincs a kormánytevékenységnek ága, mely hasonló fokú öröködéseket igényeljen, mint a közoktatás kérdése, melynél minden üdvös vetés csak a későbbi ivadékban érik és gyümölcsöt. Szükségesnek tartom e czélra a visszaállított rend első napjait fölhasználni, hogy újabb gondossággal fogjak a közoktatás átalakításának és javításának megkezdett munkájához, melyet az utóbbi csendzavarások megszakasztottak. Az általam máj. 8-án (20) szentesített átalános rendszabály minden tanintézet alapjául a vallásos és erkölcsös nevelést tűzte ki. E rendszabály a magasabb tanodák számára a classical tudományokat határozza meg anélkül, hogy a szaktudományok tanítását megszüntetné. A társadalom minden osztálya számára megnyitja e tanodákat rang- és valláskülönbség nélkül, s a felsőbb és középtanintézetek számát tetemesen szaporította, a legtöbbnek elégséges föntartási eszközt biztosítván. Az 1862-ki rendszabály ezen lapja jövőben híven megtartandó. Midőn ezt megdönthetően kiindulási pontnak veszem, szükségesnek tartom további alkalmazását illetőleg rendelni, mint következik: 1) Szemben az országos lakosság uj helyzetével, melybe gazdasági és közigazgatási tekintetben jutott, sürgős szükség az elemi oktatás terjesztése és szilárdítása. Csak így juthat azon helyzetbe, hogy az uj törvényhozás, minden jótéteményét élvezhesse, s hatalmas védet képezzen a béke és az uj társadalmi rend föntartására. Miután valódi elégtétellel értesülök a hozzám érkezett jelentésekből, hogy csaknem az egész lakosság élénken vágyik az oktatásra, bizalommal az uj községekre hagyom a tanodák szaporításának s a szükségessel leendő ellátásának gondját, ami a kormányhatóságokat s egyéb az ügyben részes egyéneket illeti, utasítom őket, hogy e fontos ügy iránt a legélénkebb és legtevékenyebb érdeket tanúsítsák. Nem kételkedem, hogy személyes közreműködések folytán, lehetőleg rövid idő múlva a tanodák kellő száma fog életbe lépni, s így a lengyel oktatásügy egyik sajnos hiánya be lesz töltve. 2) A nőnevelés is csak egyoldalú rendszabályok és kísérletek tárgya volt eddig a kormány részéről. Szükséges lesz tehát átalános, a társadalmi osztályok kívánalmainak megfelelő rendszerhez fogni, miután a nők erkölcsi és szellemi nevelése a későbbi ivadék rendes neveltetésének legjobb biztosítéka. Midőn e tekintetben, valamint a közoktatás többi ágaira nézve erélyes, de elővigyázatos és haladási rendszabályokhoz nyúlok , szükségesnek találom, hogy már most a műhez fogjunk fiatal leányok számára alapítandó kültanodák által a királyság nagyobb városaiban, hasonlók által azokhoz, melyek Oroszországban és Varsóban is sok haszonnal fönállanak. 3) Midőn a kormány a nyilvános tanodákat, különösen a felsőbb és középtanintézeteket szervezi, különösen arra fog törekedni, hogy egészséges nézeteket terjesszen a fiatalság közt s a munka és bölcs oktatás iránti szeretetet fejlessze benne; az oktatási hatóságok, anélkül, hogy maguknak vagy másoknak megengednek a tudomány csarnokának politikai clubbá átváltoztatását, csupán a polgárosodás önzetlen szolgálatát tartandják szemük előtt; folytonosan arra kellene törekedniük, hogy a közoktatást javítsák Lengyelországban s a műveltséget emeljék. 4) E czélra, midőn a lengyel ifjúság módot nyer, hogy nemzeti nyelvén tanuljon, arra is kell gondolni, hogy a királyság lakossága több nemzetiségből és vallásból áll. Ezek mindegyikét a nyomás minden kísérletétől meg kell óvni, s e czélra fölötte szükséges, hogy minden nemzetiség számára külön tanodák alapíthassanak s megállapodás történjék az iránt, hogy az elemi tanodákban a többség nyelvén tartassék az előadás, t.i. vagy lengyelül vagy oroszul, vagy litvánul, a helység lakosainak nemzetisége szerint. Az Oroszországra Lengyelországban váró feladat: a teljes pártatlanság mindazon elemekkel szemben, melyekből az ország lakossága áll. Támaszkodva ez átalános elvekre, megparancsoltam a következő rendszabályok kidolgozását, melyeket ma aláírásommal elláttam : 1) a lengyel királysági elemi tanodákról; 2) a női gymnasiumok és progymnasiumokról ugyanott; 3) a varsói orosz gymnasiumról; 4) az evang. német gymnasiumról Varsóban ; 5) a tanodaigazgatások szervezetéről.Midőn önt ezen ukázok foganatosításával megbizom, bizonyos vagyok benne, hogy ön, a használandó rendszabályok, különösen lelkiismeretes közegek választása által szándékaim pontos és változatlan életbeléptetését biztosítandja. A néptapodákat a királyság szervező bizottmányának különös gondjára bízom. — Fölhívom egyszersmind önt, hogy a föllebbi elvek alapján további javaslatokat tegyen nekem a királysági fő- és középtanintézetek további fejlesztése és megváltoztatása iránt. E czélra szükségesnek tartom, hogy még következő további utasításokat adjak önnek : 1) Az alsóbb gazdasági tanodák 1864. febr. 19. (márc. 2.)ki s a ma szentesített ukázok szerint reorganisálandók; 2) az elemi tanodák számára tanitóképezdék állitandók ; egy vagy két évfolyam különösen az orosz és litván tanítóknak lévén szentelendő; fölkeresendők ezenkívül a legjobb eszközök a főtanodák számára szükséges tanítók kiképezésére; 3) a külön kerületi tanodák 7 osztályú gymnasiumokká alakítandók át: az átalános kerületi tanodákból progymnasiumok váljanak a gyakorlati és classicai tudományoknak szentelve; 4) a lublini lyceum gymnasiummá legyen, a többi lengyelországi gymnasiumhoz hasonló classicai iránynyal; 5) a varsói főtanoda egyetemmé átalakítására mielöbb javaslat teendő és fölterjesztendő e ugyanazon jogokat és szabadjakat nyerendi, melyekkel az orosz egyetemek birnak , anélkül azonban, hogy a helyi igények figyelem nélkül maradjanak; végül 6) A „Sándor és Mária“ czimü leánynövelde végleges fölállítása Varsóban,valamint a fönálló és alapítandó külön tanodák, milyenek a gazdászati és erdészeti iskólák, a későbben nyerendő utasítások szerin foganatba veendők. Midőn a királyság minden lakójának, rang állás és valláskülönbség nélkül eszközt nyújtok hogy az uj ivadéknak jó és józan nevelést adjanak, remélem, hogy az oktatás termékenyíti tevékenysége a lengyel fiatalságot megóvandó. azon merényektől, melyek, miután annyit tettel szerencsétlenné, mostanig is gátolták az egész ország haladását és fejlődését. Sándor.“