A Hon, 1864. október (2. évfolyam, 224-249. szám)

1864-10-30 / 249. szám

forradalmi eszméket nem lehet megsem­misíteni, ha a francziákat a csatában meg is verték. Francziaország hamar gyűjt új sereget, ha a legénységnek nadrágot sem tudna adni. „Mi (a „Vaterland) azt his­szük, nem hibázunk,a midőn feltes­szük, hogy Mens­dorff gróf ily posztiot szándékozik elfog­lalni ellenségünk, a forradalom ellen! Hi­szen más külügyminiszterünk sem gon­dolkodott különben. Rechberg gróf ezen eszmétől át meg át volt hatva, Rechberg gróf egyenes és nem egyenes válaszai a nov.5-ki (1863.)napoleoni trónbeszédre fe­­ledhetlenek lesz­nek. Azonban Rechberg gr. mégsem bírta eléggé méltányolni helyzetét. Ő a ki egy „ezredéves birodalom­nak” ügyeit vezette! Olyan időben, a midőn minden­­ énekestől felfordult, csak a régi jó idők politikájának eszközeit alkalmaz­ta. Azt hitte, hogy a forradalmi Napóleont a császárrá lett Napoleon fékezni tudandja. „A mai idő nem a transigálások korszaka. Csak az uralkodhatik, a­ki elv­vel bír, s azt minden másra való tekintet nélkül érvényre tudja emelni.“ PEST, OCT­OB­ER 29. Politikai szemle. (U) A bécsi hivatalos és félhivatalos lapok ed­ég semmit sem szólnak a külügy­miniszteri változás jelentőségéről. Ezen hallgatásnak meg van az ér­telme. Állítólag nem akarják e változást úgy tün­tetni föl, mint rendszerváltozást, s átalán kerülnek minden oly nyilatkozatot, a­mely után következtetést lehetne vonni jövőre. A függetlenebb lapok is még tartózkod­nak önálló, határozottabb véleményt mon­­d­ani, s mindnyájan csak azon t­emát vál­toztatják, hogy a változás nem rend­szerváltozás ; megegyeznek azon nézetben is, hogy a változás Schmerling állammi­niszter győzelme, miáltal befolyása is túl­súlyra jut a minisztérium kebelében. Már tegnap megjegyeztük, miként az új külügyminiszter, Bécsben uralkodó vé­lemény szerint, azon fog igyekezni, hogy egyfelől Francziaországgal egyetértésre jusson, másfelől Poroszország irányában szilárdabb állást foglalva, Ausztriának Németországban megingatott befolyását is visszaszerezze. A feladat kétségkívül nehéz, ezt mindenki elismeri , de miután Schmerling úr eddigi belpolitikájának fentartása mellett ily irányú külpolitikát vél Ausztria érdekeire nézve üdvösnek, azt hiszik, hogy Mensdorff-Pouilly gróf nem fog vonakodni a kijelölt út követé­sétől. A porosz lapok, melyek több nap óta nagyon érdekelve voltak a Bécsben ki­tört miniszteri válság miatt, már hozzá­szólanak a történt változáshoz. A félhiva­talos lapok közöl a „Nordd. Alig. Zig“ (Bismarck ur lapja) azt véli, miként nem az buktatta meg Rechberg grófot, hogy Poroszország állítólag megtagadta alku­dozásba bocsátkozni Ausztriával a vám­kérdésben. A feudális „ Corresponded“ azt véli, hogy a porosz-osztrák szövetség csak nyerni fog életerőben a kiválólag conservativ Mensdorff gróf alatt; a bécsi miniszteri változás nem jelent rendszer­­változást, sőt az eddigi politikának na­gyobb mérvű folytatását. Az idézett kő­nyomatú lap hibáztatja Schmerling urat, hogy a bécsi sajtó fölötti uralma által aláásta Rechberg gróf állását. A többi porosz lapok — a miniszteri közlönyökkel ellenkezőleg vélekedve — előre húzzák a halálharangot a porosz­osztrák szövetség fölött.A „Volkszeitung“ úgy véli, hogy meg fog szűnni e szövet­ség, s Poroszország a haladás verseny­terére áll Ausztria ellenében. A „National Zeitung“ örvend a német ügyek érdekében bekövetkezendő jótékony versenynek.­­ A „vers. Ztg“ azt véli, hogy Poroszor­szág most ment minden tekintettel, me­lyekre Bismarck urnak Rechberg gróf iránti viszonyai kötelezték: Poroszország­nak most szabad keze van kereskedelmi politikájára nézve. A „Publicist“már ebó 26 -án, mielőtt a miniszteri válság kime­netelét tudta, így nyilatkozott : „Ha a felek nem csalnak, az osztrák-porosz szö­vetség ép oly hamar véget fog érni, mint a minő rövid volt tartama. A bécsi kabinet aggodalma, miként egyedül Po­roszország fog hasznot húzni a német­dán háborúból, azon arányban növekszik, a­mely arányban csökken várakozása azon támogatást illetőleg, a­melyet Po­roszország nyújthatna a dolgoknak a csá­szári államra nézve mindinkább fenye­gető állásánál fogva.“ Ily vélemén­nyel vannak a porosz la­pok a bécsi miniszteri változásra nézve, s mint látszik készen voltak azon fordu­latra, hogy Schmerling úr kísérletet tesz az osztrák-porosz szövetség megrendelé­sére is. A francziák császára 27-kén este érke­zett meg Nizzába, s 28-kan délelőtt tett látogatást Sándor czárnál. A látogatás a czár részéről azonnal vi­szonoztatott. A két császár hosszasan értekezett egy­mással, mint a távirda jelenti. Páris­­ban nagy politikai jelentőséget tulaj­doninak , találkozásnak és tanácsko­zásnak, annyival inkább, mivel már be­­végzett ténynek tekintették Franczia- és Poroszország egyetértését. A három állam közti egyetértés vagy a congr­esusra vagy a congressus nem sikerülése esetében bekö­vetkezhető eseményekre vonatkozhatik. Miután a belgák királya is jelen van Niz­zában, fölteszik, hogy másod­sorban An­golország és Belgium csatlakoznak Fran­czia-, Porosz- és Oroszországhoz. Az olasz országgyűlés elnapolását nem valami rendkívüli körülmény idézte elő. Az osztályoknak akart a kormány több időt engedni az előterjesztvények meg­vizsgálására, mielőtt az országgyűlés meg­kezdené fölöttök a vitát. A sept. 15 -i egyezmény nagy többséggel fog az or­­szággyűlés által elfogadtatni. A bécsi lapok szemléje. A „Botschafter“ és a „Gen. Kor­respondenz“ félhivatalos öntudatuk­ban, az első pillanatban nem tárták elér­kezettnek azon időt, melyben a legújabb miniszter­ változás fölött véleményt mond­hatnának. A régi „Presse“ boldogsá­gának legmagasabb fokára hágott; nem mintha az uj külügyminiszter az ő válasz­tásának embere volna, hanem mert ezen lap hiresztelte a sept. 15-ki conventio megkötése óta, hogy miniszterválság ütött ki, mely addig mindig permanentiá­­ban is lesz,mig Rechberg gróf be nem adja a kulcsot. Büszkén ver ma mellére, kiált­ván : íme, hogy jó próféta voltam. Az „Oesterr. Zig“ oct. 28-ki esti lapja, elejétől végig tömjén illatot hoz. Minden szava: hosanna az ujonan felkelkö naphoz. Még arra is rá­ér, elmondani, hogy Mens­­dorff grófot uradalmaiban a falusi nép mindenütt polgármesterré választotta, a zsidók is rá szavaztak, s a tábornok úr a választást el is fogadta. Természetesen, hogy Mensdorff gróf Lembergben, mint helytartó és hadparancsnok lévén elfog­lalva, a falusi polgármesterség teendőit helyetteseire hagyta. A „Fremden­blatt“ (melyről nem tudni, félhiva­talos lap-e, vagy csak az szeretne lenni) a helyzetet következő vonásokban festi : Rechberg gróf politikájának alapját az előszeretet képezé a transactiok iránt. Ezen politika, a mai kor igényeinek meg­felelvén, Rechberg gróf irányának czél­­szerűségét tagadni nem lehet. Mindamel­lett a „Fremdenblatt“ kénytelen némi rendszer­változástól félni, mert Mensdorff gróf a katona erélyét hozandja a zöld asz­talhoz, s az eltikkadt osztrák diplomatiát új életre ébresztendő Az „Ost. D. Post“ el van rémülve, és reményeiben a legke­­serübben megcsalatva, a midőn tapasz­talni kénytelen, hogy másfél hónap óta tartó crisis után a külügyminiszteri tár­­czát nem a Reichsrath követek házának valamelyik oly tagja nyerte el, a­ki a külföldi ügyek felmerülésekor soha sem mulasztott el, egy előre kidolgozott sal­­langos dictiot tartani. Mindez hiába tör­tént , a nagy restauratio megtörtént. A „N. fr.Presse“ említésre méltónak tartja, hogy oct. 27-én, tehát késő ős­szel, épen akkor, amidőn gróf Rechberg visszavo­nult, s helyét utóda elfoglaló, borzasztó égiháború dühöngött Bécs fölött. A „M­or­­genpost“ kimutatja, miben ellenke­zik a régi s az új külügyminiszter po­litikája? Szerinte különös játéka a sors­nak, hogy Rechberg gróf, a­ki nem volt barátja az orosz szövetségnek, tár­­czáját épen azon kérdésen veszti el, hogy nem akarta a galicziai ostrom­­állapotot megszüntetni, mig Mensdorff gróf, a kinek viszonyairól a szent­pétervári udvarhoz annyit beszélnek, s a mellett az ostromállapot alatt Galicziában helytartó volt, az ostromállapot­ megszün­tetését tanácsolja, korábbi helyét elhagy­ja, s belép a külügyminisztériumba. A „Wiener Lloyd“ ismétli, hogy Rech­berg gróf politikája mindig ellentétben volt a közvélemén­nyel, azonban meg­­vallja, hogy az új külügyminiszter politi­kai irányáról egyelőre semmit sem tud. Annyit sejt mégis, hogy e változás által Schmerling úr állása, pillanatnyira ismét jól megerősödött. Szóval, a bécsi lapok Rechberg gróf visszalépése miatt egyátalában nem ölte­nek gyászt, az új minisztert illetőleg leg­többen előbb a tetteket szándékoznak be­várni, mielőtt ítélnének. — A „Vaterland“ a miniszter­­változásról. A „Vaterland“ czikké­­nek megismertetését külön adjuk, mert úgyszólván ezen egy bécsi lap volt az, mely Rechberg gróf politikája mellett néha felszólalt a centralisták unisonója ellen. Azonban a nevezett lap kérdéses czikkének két hibája van, először nagyon hosszú, másodszor, többszöri átolvasás után is bajos kihalászni belőle, mi abban a főeszme, mi a czikk formáját megadó Staffage ? Tehát csak „mutatványok“ elő­adására szorítkozunk. A bevezetés a romantica iskola nyel­vén szól: „A kardnak embere lép a kül­ügyminisztérium élére, a toll embere he­lyett. És épen a mikor Mensdorff-Pouilly gróf, este, hivatalát átvette, mindenkinek nagy meglepetésére égi vihar zúgott le, s azon rekkenő hőséget, mely eddig ural­kodott, tova hajtotta. Quod felix fai stum­­que sít! Ezután írja: „És csakugyan a biroda­lom helyzetéhez képest helyesen történik, hogy oly vitéz tábornok áll az ügyek élé­re, a­ki a harczok zajában és mozgal­maiban, a nyugalmat megtartani tudja. A pillanat jelszava: körül vagyunk véve ellenséggel! Francziaországnak a sept. conventio által Napoleon császár az ő nemzetiségi politikája számára új epochát nyitott, s újra bebizonyította, hogy Fran­­cziaország engesztelhetetlen ellensége Ausztriának, hogy minden követ meg­mozdít a nemzetiségek felszabadítására, s az államokat oly határok szerint akarja rendezni, a mint a lakosok nyelvkülönb­­sége kijelöli, s így Ausztria térképe he­lyett, a francziák fejében egy más térkép lebeg, melyben az egésznek romjain egé­szen uj államok kelnek fel. „Az elővigyázatos Napoleon bizonyára nem gondol arra, hogy politikájának ezen ideálját egy sakkhúzásra valósíthatná, de mentül lassabban halad előre, annál biztosabbnak véli czélját elérni, s a ha­talmak előtt kitünteti engesztelhetlenségét Ausztria ellen. Hozzájárul, hogy Ausztrián kívül, egyik nagyhatalom sem igen akar a nemzetiségi politika ellen nyilatkozni. Poroszországnak is van Posenje, de azt hiszi, e kis darab lengyel föld összeolvad vele. „Ily remény nem biztatja Ausztriát. Ne is történjék ez, mert ereje a nemzeti­ségi követelések kölcsönös kielégítésében fekszik. Ezeknek egyesítése Ausztria mis­siója, míg Francziaország a forradalmi eszmék zászlóvivője. „Az európai nagy­hatalmak Ausztria és Francziaország ezen ellentétes helyze­tét nem akarják megérteni. Csak Poroszországban van még egy kis con­­servativ párt , mely Ausztria missióját méltányolja. Tehát az új külügyminiszter nyugtalansággal és veszél­lyel járó hi­vatalt vállalt el. Annak viselésére nem elég a bátorság és vitézség, mert a hiva­tal sikere azon evolucióktól függ, melyek a bel­politikában végbemennek. A kard idő nem elég, bár­mennyire üdvözöljük a katonát, ezen nehéz időkben. A franczia Olasz kékkönyv. d1 A „Köln. Zig“ közli azon okmányo­kat, melyeket az olasz minisztérium a parlament asztalára tett. Ezek Visconti Venost­i miniszter két sürgönyéből áll­nak, melyeket Nigrához intézett Párisba s viszont az utóbbinak egy sürgönyéből a turini külügyi hivatalhoz. Nigra sür­gönye különösen azt bizonyítja, hogy a sept. 15 ki egyezmény vívmány Olaszor­szágra nézve. Visconti Venosta külügymi­niszter, Nigra lovagnak, Olasz­ország miniszterének Párisban. T­a­r­i­n, jul. 9. 1864. Miniszter Ur! A követkamra legutóbbi tár­gyalásai alkalmat adtak Önnek, hogy a kor­mány nézeteit a római kérdést illetőleg ma­gyarázza. Miután a legkülönbözőbb pártok leg­kiválóbb szónokai részt vettek e tárgyalások­ban, ezek mind a minisztérium, mind a népkép­viselők részéről oly nyilatkozatokat idéztek elő, melyekre nem fölösleges fölhívni a császári kormány figyelmét. A római kérdés, mely kiválólag erkölcsi, va­lódi megoldásához csak azon mérvben köze­ledhetik, melyben a közvélemény előtt e nagy feladat valódi alapja világossá válik. A minisz­tertanács elnöke nehéznek találta a kérdés va­lódi terére állítását, s mi szerencsések valánk látni, hogy a képviselőkamra eszméinket any­­agi mérséklettel és oly gyakorlati értelemben fogja fel. Legelőbb egy vád ellen kell igazolnunk ma­gunkat, melynek horderejét Ön miniszter úr leg­jobban megítélheti. Szemünkre vetették, hogy a római kérdést szándékosan hallgatagságba ta­karjuk; ez oly vád, melyet fáradság nélkül vis­­­szautasítottunk. A legfájdalmasabb válságok egyike utáni napon hatalomra jutva, a jelen minisztériumnak, koczkáztatva még népszerűsé­gét is, tartózkodnia kellett oly remények élesz­tésétől, melyek valósulása nem állott közel. Jobbnak látta az ország figy­elmét a belszervez­­kedés kérdéseire vezetni s ama fontosabb felada­tokat, melyeket Rómának Olaszországgal szem­ben való állása életre hoz, a számukra szüksé­ges nyugalommal érlelni. Mondhatták Párisban, hogy Turinban nem beszélnek Rómáról többé, de becsülettel nem lehetett hozzátenni, hogy Róma megszűnt a király és miniszterei gondos­ságának főtárgya lenni. Szemünkre vetették azután, hogy nem kezd­tünk alkudozásokat azonnal Francziaországgal. Bármi leendett az egyetértés valószínű­sége — mondták nekünk — meg kellett volna kísérel­netek, hogy a nemzet jogait tartózkodástok által ne koczkáztassátok. Ám a kamra e részben is osztotta nézetünket. A firuzzoi és aspromontei események után azt hihette Európa, hogy a nyugalma, melynek Olaszország örvel­d, inkább a nagy válságokat követő kimerültségnek tulajdonítható, mint a la­kosság ama csudálatos ösztönének, mely az olasz egység tulajdonképi teremtője volt s a tö­rekvésben meg tudja válogatni a czélhoz vezető eszközöket. Azt hívők, néhány hónap az ellen­kező bizonyítására nem sok. Támaszkodva e fényes bizonyítékra, majd ha eljött a pillanat, Európához fordulhatunk s meggyőzhetjük, hogy nincs nehézség, melyen nem lehet diadal­maskodni, nincs föladat, melyet ne lehetne meg­oldani, ha ily mértékben lehet számítani az ország józan értelmére. Ez első tárgyalás után a fejtegetés a kérdés lényegére került. Visszaemlékezve az 1861. ápr. 27-ki szavazásra, Buoncompagni úr, a többség­­ egyik legtekintélyesebb tagja, annak tulajdon­képi jelentőségét fejtegette. Bebizonyitá, hogy a kamra, midőn Rómát Olaszország fővárosává nyilatkoztatta, nem tett egyebet, mint a főváros körüli véleményt megerősítette s a törvénysze­rű megerősítést a lakosság egyhangú ítéletére bizta. A Cavour gróf által javasolt s a kamra által elfogadott forma a nehézségek erőszakos megoldását egyátalán kizárja. Távol a nemzetközi és vallási elemek elha­nyagolásától, a követek háza különös föladatául szabta a király kormányának, hogy azokat figyelembe vegye, kijelentvén, hogy Franczia­­országgal egyetértve kell Rómába menni, s csak, miután a sz. szék teljesen biztositatott egyházi függetlensége felől. Ath­én és La Fari­na, a többség két más szónoka megerősítették Buoncompagni­e nyilatkozatait. A miniszterta­nács elnöke emlékeztetett azon felhiv. alkudo­zásokra, melyeket Cavour gr. röviden halála előtt megkezdett, s melynek tárgyát a be nem avatkozási elvnek a római területre alkalmazása képezé. Nagy minisztere elvesztése után, azon pillanatban, midőn a megoldásra legkedvezőb­­bek voltak a kilátások, Olaszország még min­dig így értelmezte a római kérdést. Szerencsétlenségre ellenségeink fölhasznál­ták e nagy ember halálát­, azon állításra, hogy Olaszország egységének műve, mivel nincs ve­zetője, darabokra foszlik. E föltevés meghazud­­toltatott, daczára azon sajnos eseményeknek, melyek egy nagy nemzet életében csak elvonu­ló episodok. Olaszország soha sem hagyta el az ösvényt,melyet Cavour jelölt ki számára.Ma,m­int akkor e jelszót mondja: „Szabadegyház szabad államban“, a­midőn Rómára vonatkozó alapjogi nyilatkozatát föntartja, annak kivonására szo­rítkozik, hogy a be nem avatkozási elv a római­­ területre is kiterjesztessék. Távol tehát attól, hogy visszalépés történt volna, azt lehet állítani, hogy a megpróbáltatá­sok nem maradtak haszon nélkül Olaszországra nézve. Daczára a harcznak, melyet a sz. szék s a papság egy része ellene visel, soha vallási­­ üldözésre nem ragadtatta magát. Olaszország föntartotta a szabadságot minden­ben és mindenkinek. Legközelebb is visszauta­­sitá egy előkelő lelk­ész követ azon javaslatát, hogy a papság a polgári hatóságnak hűségi esküt tegyen. Olaszország egységét megülték mindenütt anélkül, hogy a papot­ meghivattak volna a részvételre; ezer községnél többen ön­kényt csatlakozott a papság a nyilvános öröm­hez, mely egyébiránt ott, hol az ünnepély egy­házi szertartás nélkül ment végbe, nem volt kevésbé őszinte. Másfelől az egyesülés, daczára a sokszoros kellemetlenségnek, melyet a római udvar ma­gatartása az olasz kormánynak okoz, s daczára a bourbon bizottmányoknak, melyek a rabláso­kat elősegítik, s Olaszország déli része békés segédeszközeinek fejlődését gátolják, sokkal gyorsabban és kevesebb akadálylyal vitetett véghez, mint bár­mely más országban. Végre, daczára a római franczia helyőrség rendetlen jellemének, melyet maga a császár elismert több alkalommal, Olaszországnak mégis fen kelle tartania a hála és barátság kötelékét, mely Francziaországhoz csatolja. A szélső pár­tok semmiféle kísérlete sem hallgattatta el há­lánk érzelmeit. Olaszország e szerint elég bizonyítványát ad­ta mérsékletének és előrelátásának, hogy ré­szesülhessen ama nagy bizalomban, melyet Ca­vour gróf képes volt megnyerni Európától. Az olaszok megtartották az ígéreteket, melyeket nevében Cavour gróf tett; elfogadják a kötele­zettségeket, melyeket nevükben elvállalni ké­szült. Azon férfiak, kik a király tanácsában ülnek nem csupán saját felelősségüket ajánlják zá­logul, midőn azt kívánják Napóleon császártól, hogy az alkudozásokat azon pontnál vegye is­mét fel, hol 1861. júliusban megszakadtak ; mi­után teljes biztosságot szereztek aziránt, hogy Olaszország a gyakorlati megoldást elfogadand­­ja, készeknek nyilatkoztak az alkudozások új­ból fölvételére. A kamrának, a miniszterelnök világos nyilatkozata folytán, jan. 20-án adott szavazata ennek kétségbevonhatlan bizonyítéka. Egy év előtt a császár Thouvenelhez intézett híres levelében ezeket mondja: „Sürgetés, hogy a római kérdés végleges megoldást nyerjen, mert nem csak Olaszországban hangolja le a kedélyeket, mindenütt egyenlő erkölcsi rendet­lenséget idéz elő, mert azt érinti, mi leginkább szivén fekszik az embernek, a vallási és politi­kai hitet.“ Egyideűleg javaslatokat tett a sz. széknek, melyektől Antonelli bibornok határozottan vo­nakodott. Határtalan nagylelkűséggel még ak­kor sem vonta meg védelmét a császár a rónai udvartól, s arra szorítkozott, hogy reformokat kívánjon tőle, melyek kevésbé elvise­lt ellen állásba hozzák e szentsége alattvalóit. Ez­en­ TARCZA. Eins megvénü­lüik. Regény. Irt­ .Jóliás Mór. Egy pillantás a pisztoly szájába. (Folytatás.) Azon rövid pillanat alatt, a mig Loránd a homlokának szegzett pisztoly öblébe nézett, ez a gondolat v­llant át lelkén : „Íme itt van az alkalom, melyben a sors át­kát ki lehet játszani , a saját kéz fenyegető fegyverétől megmenekülni. A ki elvész becsüle­tes tusában, üldözött gyöngék, utasok védel­mében, az mint derék ember hala meg. Lássuk meg ezt a halált.“ Hirtelen fölemelkedék a rászegzett pisztoly előtt. — Ne mozdulj, mert meghalsz , rivallt rá a rabló. Loránd pedig folyvást a fejének szegzett pisztoly szája előtt egy lábnyomnyira, rátette nyugodtan hüvelykujját a kezében tartott pisz­toly sárkányára s felhúzta azt Erre a rabló hirtelen hátraugrott, az ajtónak rohant, s annyira meg volt rettenve, hogy a be­felé nyíló ajtót egyelőre kifelé akarta tolni. Most aztán Loránd vette őt czélba. Hanem a mint kinyújtotta feléje karját, az az urhölgy onnan az asztal mellől egyszerre felug­rott, odaszökött eléje, elfogta Lor nd karját s rémült arczczal sikolta : — Ne ölje meg ! ne ölje meg! ne ölje meg ! Loránd bámulva tekinte rá. A szép aszonynak minden izma vonaglott a gör­csös iszonyattól; szép szemei kerekre felnyiltan, delejes zsibbadást terjesztettek el az ifjú idegein. A mint erővel oda veté magát keblére s leszo­­k­ta karjait , az ölelés egészen megbénitá azt. A zsivány, látva, hogy menekülhet, nagy ka­parászás után meglelte az ajtó kilincsét, s mi­kor aztán végre ki tudta azt nyitni, a halálos rémület helyébe ismét visszatért nála a czigány­­humor. Visszadugta bozontos fejét a félig nyitott ajtón, s beszélt azon a göröngyrázta hangon, a­mi az ijedt embereké. — Hiszen, verjen meg a devla, ezudar, ördög járta diákja ! te diák ! te tintás ujjú diák! lett volna csak megtöltve ez a pisztolyom is, mint a másik, a­melyik a kezedben van ; majd ad­tam volna én neked passust a pokolba! De ke­rülj még egyszer a kezemre , tudom hogy .... Azzal hirtelen visszarántotta fejét, a­mi na­gyon tréfás illustratiója volt a nagy hangon kez­dett fenyegetésnek , s mint a­kit kergetnek, fu­tott ki az udvarra,és nehány percz múlva paripa­­robogás hangzott: a rabló menekült. Mikor az­tán kiért az utczára, ott elkezdett istentelenül káromkodni, szidva, átkozva minden diákot, le­gátust és kölyökpapot, a­kik a helyett, hogy az Istent otthon dicsérnék, az országúton őgyeleg­l­nek, s a szegény legények mesterségét elront­ják. Mikor már messze járt is, hangzott még a nagyhangú káromkodása. Hetekig fog az a ká­romkodás hangzani a lankadombi ingoványban, ahol a fenevad megközelithetlen tanyáját felütöt­­­te; egész csendes éjszakán át a farkasok fog­­­­nak rá felezgetni, kiket a ménló megrugdalt, mi­kor csikót­orozni jártak. Lorándnak oly megfoghatatlan volt mind­ez. A negédes, csaknem tréfás beszélgetés a ré­mes siri fénynél egy rablógyilkos és megtáma­dott áldozata között; — az érthetetlen talány, hogy egy éjjeli őrtámadó Ure pisztol­lyal jöj­jön be egy házba, midőn övében egy másik pisz­toly van golyóra töltve; — s azután ez a nő : ez az érthetetlen alak; a ki szemébe nevet a rablónak ; a 'ti öklébe szorított késsel szegül el­lene, s a ki ha kiszabadithatja kezét amazéból, bizonyosan úgy fúrja a kést annak oldalába, mint a­hogy az asztalba ütötte; s ugyan ez, mi­dőn megszabaditója a rablót le akarja lőni, az ijedelem görcsös erejével rohan ennek karjai közé, félre rántja kezét s bántal­mazóját saját testével védi. Mi nyitja lehet e talánynak ? E közben az asszonyság újra meggyujtotta a gyertyákat : ismét nyájas fény áradt szét a tár­gyakon. Loránd rá­nézett a nőre. Az iménti zöl­des kék arcz helyett, mely a zila őrültség vad te­­ktötetével meredt reá, egy mosolygó jó kedvű, deli képet látott maga előtt, ki tréfás hangon kérdi tőle : — Hát maga diák? Miféle diák? Legátus? Honnan került ide ? — Nagysádtokkal együtt jöttem ide, a kocsis mellett ülve. — Lankadombra akar jönni ? — Épen oda. — Talán Sárvölgyiékhez. Az szereti az imád­­kozókat. — Nem ahoz. Topándy úrhoz. — No azt nem tanácstom, az igen goromba ember az ilyenfélékhez?Maga prédikálni is szo­kott. Ne menjen oda. — Pedig oda megyek, s ha nem tetszik meg­engedni, hogy a bakon üljek, megyek gyalog, mint mai napig jöttem. — Tudja mit, lelkem, a­mit ott kapna, az nem sok lenne. Ezt a pénzt, a­mit az az ember itt hagyott, úgy is maga vette el tőle; tartsa meg magának, én adom, és menjen vissza a kol­légiumba. — Asszonyom, én nem szoktam ajándékok után élni! szólt Loránd, visszautasítva büszkén a nyújtott tárczát. A nő rábámult és gondolá: ez furcsa legátus: nem él az ajándékkal. (Folytatása következik.) Kisfaludy-társaság. A Kisfaludy-társaságnak e hó 26-dikán tar­tott rendes havi ülésében három új alapító je­lentetett be, úgymint: id. M­á­n­d­y Péter, Gy­e­­n­e Károly és Gyene Gusztáv urak. A társa­ság levél- és könyvtárát gyarapították: Pajor István ur Lisznyai Kálmánnak egy 1840-ben kelt levelével; N­e­y Ferencz ur a pestvárosi nyilvános főreáltanoda X dik tudósitványával 1863/4 re; Szilágyi István ur a marmaros­­szigeti lyceum értesítőjével, H­o­rvá­t­h Döme ur „A képmutató“ czimű­ vígjátékkal, Picard után fordította Horváth Béla; Victoria József ur, németül irt tót nyelvtanával. Mely alapítvá­nyok s adományok köszönettel fogadtattak. Az ülés irodalmi ügyeit illetőleg, ezek követ­kezők voltak: Gyulai Pál tag Vörösmarty éle­trajzából azon részletet olvasta föl, mely a költő gyermekségét s ifjúságát rajzolja 23-dik évéig. Emlékbeszéd mondására Szalay Lászlóról b. Kemény Zsigmond, Madách Imréről B­é­r­c­z­y Károly tagok vállalkoztak. E­g­r­e­s­s­y Gábor tag levele, melyben a tár­saság megemlékezéséért köszönetet mond s szolgálatait ismét fölajánlja, örvendetes tudo­másul vétetett. Örvendetes tudomásul vétetett továbbá az igazgató jelentése, hogy Abonyi Lajos ur re­génye, ,,A mi nótáink“, négy kötetben már tel­jesen elkészült s a napokban a pártolóknak szétküldetik, a Greguss Gyula által fordított „Luziáda“ pedig sajtó alatt van. Schiller „Wallenstein“-jának kijavitott fordí­tása Tömör Ferencz úrtól beérkezvén, rég­i vizsgálat alá bocsáttatott. Egyéb régebben beadott munkák szerzőit a munkáik iránti határozatokról alulírott magán után értesíti. Kelt Pesten, oct. 29-dikén 1864. Greguss Ágost, titkár.

Next