A Hon, 1864. október (2. évfolyam, 224-249. szám)
1864-10-30 / 249. szám
forradalmi eszméket nem lehet megsemmisíteni, ha a francziákat a csatában meg is verték. Francziaország hamar gyűjt új sereget, ha a legénységnek nadrágot sem tudna adni. „Mi (a „Vaterland) azt hisszük, nem hibázunk,a midőn feltesszük, hogy Mensdorff gróf ily posztiot szándékozik elfoglalni ellenségünk, a forradalom ellen! Hiszen más külügyminiszterünk sem gondolkodott különben. Rechberg gróf ezen eszmétől át meg át volt hatva, Rechberg gróf egyenes és nem egyenes válaszai a nov.5-ki (1863.)napoleoni trónbeszédre feledhetlenek lesznek. Azonban Rechberg gr. mégsem bírta eléggé méltányolni helyzetét. Ő a ki egy „ezredéves birodalomnak” ügyeit vezette! Olyan időben, a midőn minden énekestől felfordult, csak a régi jó idők politikájának eszközeit alkalmazta. Azt hitte, hogy a forradalmi Napóleont a császárrá lett Napoleon fékezni tudandja. „A mai idő nem a transigálások korszaka. Csak az uralkodhatik, aki elvvel bír, s azt minden másra való tekintet nélkül érvényre tudja emelni.“ PEST, OCTOBER 29. Politikai szemle. (U) A bécsi hivatalos és félhivatalos lapok edég semmit sem szólnak a külügyminiszteri változás jelentőségéről. Ezen hallgatásnak meg van az értelme. Állítólag nem akarják e változást úgy tüntetni föl, mint rendszerváltozást, s átalán kerülnek minden oly nyilatkozatot, amely után következtetést lehetne vonni jövőre. A függetlenebb lapok is még tartózkodnak önálló, határozottabb véleményt mondani, s mindnyájan csak azon temát változtatják, hogy a változás nem rendszerváltozás ; megegyeznek azon nézetben is, hogy a változás Schmerling államminiszter győzelme, miáltal befolyása is túlsúlyra jut a minisztérium kebelében. Már tegnap megjegyeztük, miként az új külügyminiszter, Bécsben uralkodó vélemény szerint, azon fog igyekezni, hogy egyfelől Francziaországgal egyetértésre jusson, másfelől Poroszország irányában szilárdabb állást foglalva, Ausztriának Németországban megingatott befolyását is visszaszerezze. A feladat kétségkívül nehéz, ezt mindenki elismeri , de miután Schmerling úr eddigi belpolitikájának fentartása mellett ily irányú külpolitikát vél Ausztria érdekeire nézve üdvösnek, azt hiszik, hogy Mensdorff-Pouilly gróf nem fog vonakodni a kijelölt út követésétől. A porosz lapok, melyek több nap óta nagyon érdekelve voltak a Bécsben kitört miniszteri válság miatt, már hozzászólanak a történt változáshoz. A félhivatalos lapok közöl a „Nordd. Alig. Zig“ (Bismarck ur lapja) azt véli, miként nem az buktatta meg Rechberg grófot, hogy Poroszország állítólag megtagadta alkudozásba bocsátkozni Ausztriával a vámkérdésben. A feudális „ Corresponded“ azt véli, hogy a porosz-osztrák szövetség csak nyerni fog életerőben a kiválólag conservativ Mensdorff gróf alatt; a bécsi miniszteri változás nem jelent rendszerváltozást, sőt az eddigi politikának nagyobb mérvű folytatását. Az idézett kőnyomatú lap hibáztatja Schmerling urat, hogy a bécsi sajtó fölötti uralma által aláásta Rechberg gróf állását. A többi porosz lapok — a miniszteri közlönyökkel ellenkezőleg vélekedve — előre húzzák a halálharangot a poroszosztrák szövetség fölött.A „Volkszeitung“ úgy véli, hogy meg fog szűnni e szövetség, s Poroszország a haladás versenyterére áll Ausztria ellenében. A „National Zeitung“ örvend a német ügyek érdekében bekövetkezendő jótékony versenynek. A „vers. Ztg“ azt véli, hogy Poroszország most ment minden tekintettel, melyekre Bismarck urnak Rechberg gróf iránti viszonyai kötelezték: Poroszországnak most szabad keze van kereskedelmi politikájára nézve. A „Publicist“már ebó 26 -án, mielőtt a miniszteri válság kimenetelét tudta, így nyilatkozott : „Ha a felek nem csalnak, az osztrák-porosz szövetség ép oly hamar véget fog érni, mint a minő rövid volt tartama. A bécsi kabinet aggodalma, miként egyedül Poroszország fog hasznot húzni a németdán háborúból, azon arányban növekszik, amely arányban csökken várakozása azon támogatást illetőleg, amelyet Poroszország nyújthatna a dolgoknak a császári államra nézve mindinkább fenyegető állásánál fogva.“ Ily véleménnyel vannak a porosz lapok a bécsi miniszteri változásra nézve, s mint látszik készen voltak azon fordulatra, hogy Schmerling úr kísérletet tesz az osztrák-porosz szövetség megrendelésére is. A francziák császára 27-kén este érkezett meg Nizzába, s 28-kan délelőtt tett látogatást Sándor czárnál. A látogatás a czár részéről azonnal viszonoztatott. A két császár hosszasan értekezett egymással, mint a távirda jelenti. Párisban nagy politikai jelentőséget tulajdoninak , találkozásnak és tanácskozásnak, annyival inkább, mivel már bevégzett ténynek tekintették Franczia- és Poroszország egyetértését. A három állam közti egyetértés vagy a congresusra vagy a congressus nem sikerülése esetében bekövetkezhető eseményekre vonatkozhatik. Miután a belgák királya is jelen van Nizzában, fölteszik, hogy másodsorban Angolország és Belgium csatlakoznak Franczia-, Porosz- és Oroszországhoz. Az olasz országgyűlés elnapolását nem valami rendkívüli körülmény idézte elő. Az osztályoknak akart a kormány több időt engedni az előterjesztvények megvizsgálására, mielőtt az országgyűlés megkezdené fölöttök a vitát. A sept. 15 -i egyezmény nagy többséggel fog az országgyűlés által elfogadtatni. A bécsi lapok szemléje. A „Botschafter“ és a „Gen. Korrespondenz“ félhivatalos öntudatukban, az első pillanatban nem tárták elérkezettnek azon időt, melyben a legújabb miniszter változás fölött véleményt mondhatnának. A régi „Presse“ boldogságának legmagasabb fokára hágott; nem mintha az uj külügyminiszter az ő választásának embere volna, hanem mert ezen lap hiresztelte a sept. 15-ki conventio megkötése óta, hogy miniszterválság ütött ki, mely addig mindig permanentiában is lesz,mig Rechberg gróf be nem adja a kulcsot. Büszkén ver ma mellére, kiáltván : íme, hogy jó próféta voltam. Az „Oesterr. Zig“ oct. 28-ki esti lapja, elejétől végig tömjén illatot hoz. Minden szava: hosanna az ujonan felkelkö naphoz. Még arra is ráér, elmondani, hogy Mensdorff grófot uradalmaiban a falusi nép mindenütt polgármesterré választotta, a zsidók is rá szavaztak, s a tábornok úr a választást el is fogadta. Természetesen, hogy Mensdorff gróf Lembergben, mint helytartó és hadparancsnok lévén elfoglalva, a falusi polgármesterség teendőit helyetteseire hagyta. A „Fremdenblatt“ (melyről nem tudni, félhivatalos lap-e, vagy csak az szeretne lenni) a helyzetet következő vonásokban festi : Rechberg gróf politikájának alapját az előszeretet képezé a transactiok iránt. Ezen politika, a mai kor igényeinek megfelelvén, Rechberg gróf irányának czélszerűségét tagadni nem lehet. Mindamellett a „Fremdenblatt“ kénytelen némi rendszerváltozástól félni, mert Mensdorff gróf a katona erélyét hozandja a zöld asztalhoz, s az eltikkadt osztrák diplomatiát új életre ébresztendő Az „Ost. D. Post“ el van rémülve, és reményeiben a legkeserübben megcsalatva, a midőn tapasztalni kénytelen, hogy másfél hónap óta tartó crisis után a külügyminiszteri tárczát nem a Reichsrath követek házának valamelyik oly tagja nyerte el, aki a külföldi ügyek felmerülésekor soha sem mulasztott el, egy előre kidolgozott sallangos dictiot tartani. Mindez hiába történt , a nagy restauratio megtörtént. A „N. fr.Presse“ említésre méltónak tartja, hogy oct. 27-én, tehát késő ősszel, épen akkor, amidőn gróf Rechberg visszavonult, s helyét utóda elfoglaló, borzasztó égiháború dühöngött Bécs fölött. A „Morgenpost“ kimutatja, miben ellenkezik a régi s az új külügyminiszter politikája? Szerinte különös játéka a sorsnak, hogy Rechberg gróf, aki nem volt barátja az orosz szövetségnek, tárczáját épen azon kérdésen veszti el, hogy nem akarta a galicziai ostromállapotot megszüntetni, mig Mensdorff gróf, a kinek viszonyairól a szentpétervári udvarhoz annyit beszélnek, s a mellett az ostromállapot alatt Galicziában helytartó volt, az ostromállapot megszüntetését tanácsolja, korábbi helyét elhagyja, s belép a külügyminisztériumba. A „Wiener Lloyd“ ismétli, hogy Rechberg gróf politikája mindig ellentétben volt a közvéleménnyel, azonban megvallja, hogy az új külügyminiszter politikai irányáról egyelőre semmit sem tud. Annyit sejt mégis, hogy e változás által Schmerling úr állása, pillanatnyira ismét jól megerősödött. Szóval, a bécsi lapok Rechberg gróf visszalépése miatt egyátalában nem öltenek gyászt, az új minisztert illetőleg legtöbben előbb a tetteket szándékoznak bevárni, mielőtt ítélnének. — A „Vaterland“ a miniszterváltozásról. A „Vaterland“ czikkének megismertetését külön adjuk, mert úgyszólván ezen egy bécsi lap volt az, mely Rechberg gróf politikája mellett néha felszólalt a centralisták unisonója ellen. Azonban a nevezett lap kérdéses czikkének két hibája van, először nagyon hosszú, másodszor, többszöri átolvasás után is bajos kihalászni belőle, mi abban a főeszme, mi a czikk formáját megadó Staffage ? Tehát csak „mutatványok“ előadására szorítkozunk. A bevezetés a romantica iskola nyelvén szól: „A kardnak embere lép a külügyminisztérium élére, a toll embere helyett. És épen a mikor Mensdorff-Pouilly gróf, este, hivatalát átvette, mindenkinek nagy meglepetésére égi vihar zúgott le, s azon rekkenő hőséget, mely eddig uralkodott, tova hajtotta. Quod felix fai stumque sít! Ezután írja: „És csakugyan a birodalom helyzetéhez képest helyesen történik, hogy oly vitéz tábornok áll az ügyek élére, aki a harczok zajában és mozgalmaiban, a nyugalmat megtartani tudja. A pillanat jelszava: körül vagyunk véve ellenséggel! Francziaországnak a sept. conventio által Napoleon császár az ő nemzetiségi politikája számára új epochát nyitott, s újra bebizonyította, hogy Francziaország engesztelhetetlen ellensége Ausztriának, hogy minden követ megmozdít a nemzetiségek felszabadítására, s az államokat oly határok szerint akarja rendezni, a mint a lakosok nyelvkülönbsége kijelöli, s így Ausztria térképe helyett, a francziák fejében egy más térkép lebeg, melyben az egésznek romjain egészen uj államok kelnek fel. „Az elővigyázatos Napoleon bizonyára nem gondol arra, hogy politikájának ezen ideálját egy sakkhúzásra valósíthatná, de mentül lassabban halad előre, annál biztosabbnak véli czélját elérni, s a hatalmak előtt kitünteti engesztelhetlenségét Ausztria ellen. Hozzájárul, hogy Ausztrián kívül, egyik nagyhatalom sem igen akar a nemzetiségi politika ellen nyilatkozni. Poroszországnak is van Posenje, de azt hiszi, e kis darab lengyel föld összeolvad vele. „Ily remény nem biztatja Ausztriát. Ne is történjék ez, mert ereje a nemzetiségi követelések kölcsönös kielégítésében fekszik. Ezeknek egyesítése Ausztria missiója, míg Francziaország a forradalmi eszmék zászlóvivője. „Az európai nagyhatalmak Ausztria és Francziaország ezen ellentétes helyzetét nem akarják megérteni. Csak Poroszországban van még egy kis conservativ párt , mely Ausztria missióját méltányolja. Tehát az új külügyminiszter nyugtalansággal és veszéllyel járó hivatalt vállalt el. Annak viselésére nem elég a bátorság és vitézség, mert a hivatal sikere azon evolucióktól függ, melyek a belpolitikában végbemennek. A kard idő nem elég, bármennyire üdvözöljük a katonát, ezen nehéz időkben. A franczia Olasz kékkönyv. d1 A „Köln. Zig“ közli azon okmányokat, melyeket az olasz minisztérium a parlament asztalára tett. Ezek Visconti Venosti miniszter két sürgönyéből állnak, melyeket Nigrához intézett Párisba s viszont az utóbbinak egy sürgönyéből a turini külügyi hivatalhoz. Nigra sürgönye különösen azt bizonyítja, hogy a sept. 15 ki egyezmény vívmány Olaszországra nézve. Visconti Venosta külügyminiszter, Nigra lovagnak, Olaszország miniszterének Párisban. Tarin, jul. 9. 1864. Miniszter Ur! A követkamra legutóbbi tárgyalásai alkalmat adtak Önnek, hogy a kormány nézeteit a római kérdést illetőleg magyarázza. Miután a legkülönbözőbb pártok legkiválóbb szónokai részt vettek e tárgyalásokban, ezek mind a minisztérium, mind a népképviselők részéről oly nyilatkozatokat idéztek elő, melyekre nem fölösleges fölhívni a császári kormány figyelmét. A római kérdés, mely kiválólag erkölcsi, valódi megoldásához csak azon mérvben közeledhetik, melyben a közvélemény előtt e nagy feladat valódi alapja világossá válik. A minisztertanács elnöke nehéznek találta a kérdés valódi terére állítását, s mi szerencsések valánk látni, hogy a képviselőkamra eszméinket anyagi mérséklettel és oly gyakorlati értelemben fogja fel. Legelőbb egy vád ellen kell igazolnunk magunkat, melynek horderejét Ön miniszter úr legjobban megítélheti. Szemünkre vetették, hogy a római kérdést szándékosan hallgatagságba takarjuk; ez oly vád, melyet fáradság nélkül visszautasítottunk. A legfájdalmasabb válságok egyike utáni napon hatalomra jutva, a jelen minisztériumnak, koczkáztatva még népszerűségét is, tartózkodnia kellett oly remények élesztésétől, melyek valósulása nem állott közel. Jobbnak látta az ország figyelmét a belszervezkedés kérdéseire vezetni s ama fontosabb feladatokat, melyeket Rómának Olaszországgal szemben való állása életre hoz, a számukra szükséges nyugalommal érlelni. Mondhatták Párisban, hogy Turinban nem beszélnek Rómáról többé, de becsülettel nem lehetett hozzátenni, hogy Róma megszűnt a király és miniszterei gondosságának főtárgya lenni. Szemünkre vetették azután, hogy nem kezdtünk alkudozásokat azonnal Francziaországgal. Bármi leendett az egyetértés valószínűsége — mondták nekünk — meg kellett volna kísérelnetek, hogy a nemzet jogait tartózkodástok által ne koczkáztassátok. Ám a kamra e részben is osztotta nézetünket. A firuzzoi és aspromontei események után azt hihette Európa, hogy a nyugalma, melynek Olaszország örveld, inkább a nagy válságokat követő kimerültségnek tulajdonítható, mint a lakosság ama csudálatos ösztönének, mely az olasz egység tulajdonképi teremtője volt s a törekvésben meg tudja válogatni a czélhoz vezető eszközöket. Azt hívők, néhány hónap az ellenkező bizonyítására nem sok. Támaszkodva e fényes bizonyítékra, majd ha eljött a pillanat, Európához fordulhatunk s meggyőzhetjük, hogy nincs nehézség, melyen nem lehet diadalmaskodni, nincs föladat, melyet ne lehetne megoldani, ha ily mértékben lehet számítani az ország józan értelmére. Ez első tárgyalás után a fejtegetés a kérdés lényegére került. Visszaemlékezve az 1861. ápr. 27-ki szavazásra, Buoncompagni úr, a többség egyik legtekintélyesebb tagja, annak tulajdonképi jelentőségét fejtegette. Bebizonyitá, hogy a kamra, midőn Rómát Olaszország fővárosává nyilatkoztatta, nem tett egyebet, mint a főváros körüli véleményt megerősítette s a törvényszerű megerősítést a lakosság egyhangú ítéletére bizta. A Cavour gróf által javasolt s a kamra által elfogadott forma a nehézségek erőszakos megoldását egyátalán kizárja. Távol a nemzetközi és vallási elemek elhanyagolásától, a követek háza különös föladatául szabta a király kormányának, hogy azokat figyelembe vegye, kijelentvén, hogy Francziaországgal egyetértve kell Rómába menni, s csak, miután a sz. szék teljesen biztositatott egyházi függetlensége felől. Athén és La Farina, a többség két más szónoka megerősítették Buoncompagnie nyilatkozatait. A minisztertanács elnöke emlékeztetett azon felhiv. alkudozásokra, melyeket Cavour gr. röviden halála előtt megkezdett, s melynek tárgyát a be nem avatkozási elvnek a római területre alkalmazása képezé. Nagy minisztere elvesztése után, azon pillanatban, midőn a megoldásra legkedvezőbbek voltak a kilátások, Olaszország még mindig így értelmezte a római kérdést. Szerencsétlenségre ellenségeink fölhasználták e nagy ember halálát, azon állításra, hogy Olaszország egységének műve, mivel nincs vezetője, darabokra foszlik. E föltevés meghazudtoltatott, daczára azon sajnos eseményeknek, melyek egy nagy nemzet életében csak elvonuló episodok. Olaszország soha sem hagyta el az ösvényt,melyet Cavour jelölt ki számára.Ma,mint akkor e jelszót mondja: „Szabadegyház szabad államban“, amidőn Rómára vonatkozó alapjogi nyilatkozatát föntartja, annak kivonására szorítkozik, hogy a be nem avatkozási elv a római területre is kiterjesztessék. Távol tehát attól, hogy visszalépés történt volna, azt lehet állítani, hogy a megpróbáltatások nem maradtak haszon nélkül Olaszországra nézve. Daczára a harcznak, melyet a sz. szék s a papság egy része ellene visel, soha vallási üldözésre nem ragadtatta magát. Olaszország föntartotta a szabadságot mindenben és mindenkinek. Legközelebb is visszautasitá egy előkelő lelkész követ azon javaslatát, hogy a papság a polgári hatóságnak hűségi esküt tegyen. Olaszország egységét megülték mindenütt anélkül, hogy a papot meghivattak volna a részvételre; ezer községnél többen önkényt csatlakozott a papság a nyilvános örömhez, mely egyébiránt ott, hol az ünnepély egyházi szertartás nélkül ment végbe, nem volt kevésbé őszinte. Másfelől az egyesülés, daczára a sokszoros kellemetlenségnek, melyet a római udvar magatartása az olasz kormánynak okoz, s daczára a bourbon bizottmányoknak, melyek a rablásokat elősegítik, s Olaszország déli része békés segédeszközeinek fejlődését gátolják, sokkal gyorsabban és kevesebb akadálylyal vitetett véghez, mint bármely más országban. Végre, daczára a római franczia helyőrség rendetlen jellemének, melyet maga a császár elismert több alkalommal, Olaszországnak mégis fen kelle tartania a hála és barátság kötelékét, mely Francziaországhoz csatolja. A szélső pártok semmiféle kísérlete sem hallgattatta el hálánk érzelmeit. Olaszország e szerint elég bizonyítványát adta mérsékletének és előrelátásának, hogy részesülhessen ama nagy bizalomban, melyet Cavour gróf képes volt megnyerni Európától. Az olaszok megtartották az ígéreteket, melyeket nevében Cavour gróf tett; elfogadják a kötelezettségeket, melyeket nevükben elvállalni készült. Azon férfiak, kik a király tanácsában ülnek nem csupán saját felelősségüket ajánlják zálogul, midőn azt kívánják Napóleon császártól, hogy az alkudozásokat azon pontnál vegye ismét fel, hol 1861. júliusban megszakadtak ; miután teljes biztosságot szereztek aziránt, hogy Olaszország a gyakorlati megoldást elfogadandja, készeknek nyilatkoztak az alkudozások újból fölvételére. A kamrának, a miniszterelnök világos nyilatkozata folytán, jan. 20-án adott szavazata ennek kétségbevonhatlan bizonyítéka. Egy év előtt a császár Thouvenelhez intézett híres levelében ezeket mondja: „Sürgetés, hogy a római kérdés végleges megoldást nyerjen, mert nem csak Olaszországban hangolja le a kedélyeket, mindenütt egyenlő erkölcsi rendetlenséget idéz elő, mert azt érinti, mi leginkább szivén fekszik az embernek, a vallási és politikai hitet.“ Egyideűleg javaslatokat tett a sz. széknek, melyektől Antonelli bibornok határozottan vonakodott. Határtalan nagylelkűséggel még akkor sem vonta meg védelmét a császár a rónai udvartól, s arra szorítkozott, hogy reformokat kívánjon tőle, melyek kevésbé elviselt ellen állásba hozzák e szentsége alattvalóit. Ezen TARCZA. Eins megvénülüik. Regény. Irt .Jóliás Mór. Egy pillantás a pisztoly szájába. (Folytatás.) Azon rövid pillanat alatt, a mig Loránd a homlokának szegzett pisztoly öblébe nézett, ez a gondolat vllant át lelkén : „Íme itt van az alkalom, melyben a sors átkát ki lehet játszani , a saját kéz fenyegető fegyverétől megmenekülni. A ki elvész becsületes tusában, üldözött gyöngék, utasok védelmében, az mint derék ember hala meg. Lássuk meg ezt a halált.“ Hirtelen fölemelkedék a rászegzett pisztoly előtt. — Ne mozdulj, mert meghalsz , rivallt rá a rabló. Loránd pedig folyvást a fejének szegzett pisztoly szája előtt egy lábnyomnyira, rátette nyugodtan hüvelykujját a kezében tartott pisztoly sárkányára s felhúzta azt Erre a rabló hirtelen hátraugrott, az ajtónak rohant, s annyira meg volt rettenve, hogy a befelé nyíló ajtót egyelőre kifelé akarta tolni. Most aztán Loránd vette őt czélba. Hanem a mint kinyújtotta feléje karját, az az urhölgy onnan az asztal mellől egyszerre felugrott, odaszökött eléje, elfogta Lor nd karját s rémült arczczal sikolta : — Ne ölje meg ! ne ölje meg! ne ölje meg ! Loránd bámulva tekinte rá. A szép aszonynak minden izma vonaglott a görcsös iszonyattól; szép szemei kerekre felnyiltan, delejes zsibbadást terjesztettek el az ifjú idegein. A mint erővel oda veté magát keblére s leszokta karjait , az ölelés egészen megbénitá azt. A zsivány, látva, hogy menekülhet, nagy kaparászás után meglelte az ajtó kilincsét, s mikor aztán végre ki tudta azt nyitni, a halálos rémület helyébe ismét visszatért nála a czigányhumor. Visszadugta bozontos fejét a félig nyitott ajtón, s beszélt azon a göröngyrázta hangon, ami az ijedt embereké. — Hiszen, verjen meg a devla, ezudar, ördög járta diákja ! te diák ! te tintás ujjú diák! lett volna csak megtöltve ez a pisztolyom is, mint a másik, amelyik a kezedben van ; majd adtam volna én neked passust a pokolba! De kerülj még egyszer a kezemre , tudom hogy .... Azzal hirtelen visszarántotta fejét, ami nagyon tréfás illustratiója volt a nagy hangon kezdett fenyegetésnek , s mint akit kergetnek, futott ki az udvarra,és nehány percz múlva pariparobogás hangzott: a rabló menekült. Mikor aztán kiért az utczára, ott elkezdett istentelenül káromkodni, szidva, átkozva minden diákot, legátust és kölyökpapot, akik a helyett, hogy az Istent otthon dicsérnék, az országúton őgyeleglnek, s a szegény legények mesterségét elrontják. Mikor már messze járt is, hangzott még a nagyhangú káromkodása. Hetekig fog az a káromkodás hangzani a lankadombi ingoványban, ahol a fenevad megközelithetlen tanyáját felütötte; egész csendes éjszakán át a farkasok fognak rá felezgetni, kiket a ménló megrugdalt, mikor csikótorozni jártak. Lorándnak oly megfoghatatlan volt mindez. A negédes, csaknem tréfás beszélgetés a rémes siri fénynél egy rablógyilkos és megtámadott áldozata között; — az érthetetlen talány, hogy egy éjjeli őrtámadó Ure pisztollyal jöjjön be egy házba, midőn övében egy másik pisztoly van golyóra töltve; — s azután ez a nő : ez az érthetetlen alak; a ki szemébe nevet a rablónak ; a 'ti öklébe szorított késsel szegül ellene, s a ki ha kiszabadithatja kezét amazéból, bizonyosan úgy fúrja a kést annak oldalába, mint ahogy az asztalba ütötte; s ugyan ez, midőn megszabaditója a rablót le akarja lőni, az ijedelem görcsös erejével rohan ennek karjai közé, félre rántja kezét s bántalmazóját saját testével védi. Mi nyitja lehet e talánynak ? E közben az asszonyság újra meggyujtotta a gyertyákat : ismét nyájas fény áradt szét a tárgyakon. Loránd ránézett a nőre. Az iménti zöldes kék arcz helyett, mely a zila őrültség vad tektötetével meredt reá, egy mosolygó jó kedvű, deli képet látott maga előtt, ki tréfás hangon kérdi tőle : — Hát maga diák? Miféle diák? Legátus? Honnan került ide ? — Nagysádtokkal együtt jöttem ide, a kocsis mellett ülve. — Lankadombra akar jönni ? — Épen oda. — Talán Sárvölgyiékhez. Az szereti az imádkozókat. — Nem ahoz. Topándy úrhoz. — No azt nem tanácstom, az igen goromba ember az ilyenfélékhez?Maga prédikálni is szokott. Ne menjen oda. — Pedig oda megyek, s ha nem tetszik megengedni, hogy a bakon üljek, megyek gyalog, mint mai napig jöttem. — Tudja mit, lelkem, amit ott kapna, az nem sok lenne. Ezt a pénzt, amit az az ember itt hagyott, úgy is maga vette el tőle; tartsa meg magának, én adom, és menjen vissza a kollégiumba. — Asszonyom, én nem szoktam ajándékok után élni! szólt Loránd, visszautasítva büszkén a nyújtott tárczát. A nő rábámult és gondolá: ez furcsa legátus: nem él az ajándékkal. (Folytatása következik.) Kisfaludy-társaság. A Kisfaludy-társaságnak e hó 26-dikán tartott rendes havi ülésében három új alapító jelentetett be, úgymint: id. Mándy Péter, Gyene Károly és Gyene Gusztáv urak. A társaság levél- és könyvtárát gyarapították: Pajor István ur Lisznyai Kálmánnak egy 1840-ben kelt levelével; Ney Ferencz ur a pestvárosi nyilvános főreáltanoda X dik tudósitványával 1863/4 re; Szilágyi István ur a marmarosszigeti lyceum értesítőjével, Horváth Döme ur „A képmutató“ czimű vígjátékkal, Picard után fordította Horváth Béla; Victoria József ur, németül irt tót nyelvtanával. Mely alapítványok s adományok köszönettel fogadtattak. Az ülés irodalmi ügyeit illetőleg, ezek következők voltak: Gyulai Pál tag Vörösmarty életrajzából azon részletet olvasta föl, mely a költő gyermekségét s ifjúságát rajzolja 23-dik évéig. Emlékbeszéd mondására Szalay Lászlóról b. Kemény Zsigmond, Madách Imréről Bérczy Károly tagok vállalkoztak. Egressy Gábor tag levele, melyben a társaság megemlékezéséért köszönetet mond s szolgálatait ismét fölajánlja, örvendetes tudomásul vétetett. Örvendetes tudomásul vétetett továbbá az igazgató jelentése, hogy Abonyi Lajos ur regénye, ,,A mi nótáink“, négy kötetben már teljesen elkészült s a napokban a pártolóknak szétküldetik, a Greguss Gyula által fordított „Luziáda“ pedig sajtó alatt van. Schiller „Wallenstein“-jának kijavitott fordítása Tömör Ferencz úrtól beérkezvén, régi vizsgálat alá bocsáttatott. Egyéb régebben beadott munkák szerzőit a munkáik iránti határozatokról alulírott magán után értesíti. Kelt Pesten, oct. 29-dikén 1864. Greguss Ágost, titkár.