A Hon, 1864. november (2. évfolyam, 250-274. szám)
1864-11-08 / 255. szám
PEST, NOVEMBER *. Politikai szemle. (II.) Nemcsak Drouyn de Lhuys, hanem Nigra lovag, Olaszország párisi követe is késztve érzé magát, hogy a sept. 15-ki egyezményre vonatkozólag a francziák császára, a franczia külügyminiszter és közte történt nyilatkozatok folytán sürgönyöket intézzen kormányához. Nigra lovag sürgönyei, melyek a „Gazzetta Ufficiale del Regno“ ban nov. 5-kén, a „Moniteur“-ben nov. 6-kán jelentek meg, Lamarmora tábornok olasz miniszterelnök és külügyi miniszterhez vannak intézve, s megerősítik, hogy a sept. 15-ki egyezmény magyarázatára nézve egyetértés jött létre közte és Drouyn de Lhuys között. Nigra lovag hivatalos közleményei két okmányból állanak: egyik egy sürgöny oct. 30-káról, (ennek tartalma még nem közöltetik); a másik a múlt keddről Lamarmora tábornokhoz intézett távirat, mely következőleg hangzik: „E hó 15 ki sürgönyöm különböző magyarázatokra szolgáltatott alkalmat, mi Drouyn de Lhuys sürgönyeit vonta maga után. Az e fölött váltott loyális nyilatkozatokból kitűnik, hogy ha a király kormánya oct. 30 ki sürgönyöm által kiegészített oct. löki sürgönyöm határai között tartja magát, a császárkormánya által nem fog desavouáltatni. Nem kell sokat mutogatni, hogy III. Napoleon császár Nigra lovagnak a sept. 15-ki egyezményt illető magyarázatát tekinti helyesnek, azon föltétel alatt, ha az olasz kamara ezen magyarázathoz csatlakozik, s nem fog túl menni rajta. Párisból azt távírják, hogy az olasz követ idézett távirati sürgönye Lamarmora tábornokhoz roppant figyelmet gerjesztett, s a lapok rendkívül kedvezőnek tekintik a helyzetet Olaszországra nézve, annyival inkább, mivel a császár igen barátságosan nyilatkozott a Drouyn de Lhuys és Nigra kövei közti szóváltás alkalmával mind Olaszországról mind Nigra lovag eljárásáról. Mi közelebbi szemlénkben úgy fogtuk föl Drouyn de Lhuysnek Malaret turini franczia követhez intézett sürgönye értelmét, hogy III. Napóleon császár megnyugtatni kivánta ex offoi Szentsége kormányát. Nigra lovag szóban forgó sürgönyei pedig most az olasz nemzetet nyugtatják meg, s igy mind Róma mind Italia megyugtatva lévén , III. Napóleon császár nem aggódhatik a további fejlemények következményeitől. Rómára nézve, jobban mondva, Merode urra és pártjára nézve, akkor venne a dolog komolyabb fordulatot, ha III. Napoleon császár jóindulatú tanácsát számba nem véve, tovább is makacsul ragaszkodnának a non pos 8uimushoz. Ez esetben megtörténhetik — mint Párisból írják — hogy a francziák császára egy kis nyomatékot adand olaszországi politikájának. Miután a béke egyfelől Ausztria és Poroszország másfelől Dánország között véglegesen megköttetett, (a békeokmány már hivatalosan közöltetik), a schleswigholsteini kérdés végleges megoldásának ideje is lassanként be fog következni. Schleswig-Holstein a háború koczkája következtében Ausztria és Poroszországnak jutott : most az a kérdés , hogy ki lesz a német herczegségek ura véglegesen, s azok minő kormányzati alakot fognak nyerni ? Miként gondolkodnak ezen kérdés elintézéséről Bécsben? positivitással nem mondhatjuk, ámbár a Német szövetség és az augustenburgi herczeg jogait nagyon halljuk emlegettetni. Berlinben világosabban és határozottabban nyilatkozik a Bismarck úr által vezetett porosz kormány szándéka. Ez iránt elég tájékozást nyújt a feudális kormánykörökkel összeköttetésben levő Zeidler-féle kőnyomatú lap következő kis czikke: „Ha itt és ott most is azon kívánat nyilvánulna, hogy jó volna Poroszország holsteini positióját megrendíteni, nem sokára másként fognak gondolkodni, szemben az új békekötés által megállapított tényekkel. Poroszország Ausztriával együtt tulajdonosa Holsteinnak. Még azon esetben is, ha Ausztria megengedné a közép államoknak a közös birtok- és occupatio-jogot, ez korlátozása lenne Poroszország jogosultságának, mire az utóbbi beleegyezése kivántatnék. Sőt Poroszországnak kötelessége tisztán a maga részére megszerezni a csorbutlan birtokjogot. Önként értetődik, hogy a szövetségi hadcsapatok nem maradhatnak Holsteinban, miután a háború eredménye a szövetségi executió czélját végrehajtotta, sőt annál többet eszközölt, az executiot elrendelő szövetségi határozat elévült, s uj szövetségi határozat kivántatnék a további szövetségi executiora. Az ily határozat azonban ellenséges jellemmel birna, s nem valószinü, de nincs is jogalapja ily határozat hozatalának.“ így ír a feudális lap. Néhány sora elég jellemző Poroszország czéljaira nézve. Várjuk , mit mond erre a „Wiener Abendpost.“ A bécsi lapok szemléje, „A csehek és az alkotmánykérdés.“ Ezen czim alatt, a „N. fr. Presse“ a többi között írja: „A csehek szintén a „félreismert nemzetiségek“ sorába tartoznak. A „N freie Presse“ szerint a csehek oly szerepet viselnek, mint a komoly drámákban az apróbb komikus színészek, s mégis úgy mutatják, mintha rajtuk fordulna meg a világ. A csehek az alkotmány-kérdés drámájában minden áron a főszerepet akarják vinni. Igaz, hogy otthon derekasan is működtek, sok iskolában behozták a cseh nyelvet, több helyütt kivívták a többséget, és igen sikeres „terrorismust“ gyakorolnak. Egyéb kívánni valójuk nincs, mint hogy a prágai alma mater, Németország ezen legrégibb egyeteme átadassák számukra, hogy az államvasut cseh szállítási jegyeket nyomasson. Azonban ha a csehek a magas politikába avatkoznak, nem lehet őket nem nevezni! „Aki ismeri a nemzetiségek viszonyait Ausztriában, tudja, hogy egyik sincs közülök úgy elsigetelve, mint a cseh. Németország helyében lakva s fajrokonaiktól külön választva, nagy változásoknak kellene bekövetkezni, hogy a szlávok „solidaritása“ valamivel több legyen, mint utópia, úgy látszik, hogy e nemzet pártvezérei is sejteni kezdik, s azért keresik a magyarok barátságát. (Innen a gúny és harag tehát ?) „A cseh lapok folyvást állítják, sőt hiszik, hogy a febr. alkotmány elleni ellenzékük, egy uton jár a magyar oppositióval. Erősítik, hogy Palacky és Rieger karöltve járnak el a politikában Deák Ferenczczel. Magyarországban azonban a Prágában hirdetett ezen érdekközösségről épen semmit sem tudnak. (Vájjon?) s ezért Palacky és Rieger azt hiszik, hogy igen jó társaságban élnek a magyarokkal, pedig ez, a „N. fr. Presse“ szerint, nincs úgy. Olyanok, mint azon szegény fráter, aki azt képzeli, igen gazdag ember, pedig zsebei a szánakozásig üresek. Vagy tán csalatkozunk, s Magyarországban ismerik a cseh kérdést? „Vájjon a magyar kérdés kiegyenlítése, a cseh kérdés megoldásától függ-e? Semmit sem vettünk ezekből észre. Ellenben láttuk, hogy Magyarországban, mint a gomba, úgy terem a kiegyenlítési programm, de ezek között egyik sem látszik a csehek segítségére számítani. „Ezen programm -csinálók egészen ignorálják Rieger és Palacky urakat; a befolyásos lapok, kezdettől kerülték az összeköttetést a cseh malecontentusokkal; a magyarok saját utaikon haladnak ; Pest igen távol van Prágához, s a két város között Bécs fekszik. „Mért nyúlunk ma e themához? nem nehéz indokát kitalálni. A Reichsrath két nemének elkülönítése a cseheket is érdekli. Mert bármint vélekedjenek Magyarországban ezen változásról, bizonyos, hogy ezzel az állami duális rans esélyei csak szaporodtak. Azonban a csehek ellenében képzelni sem lehet veszélyesebb vetélytársat, mint a dualismus, s azért igen kár nekik oly nagyon örvendeni a szűkebb Reichsrathon megesett „degradatio“ fölött. Bármint alakuljanak a viszonyok, s bárminő conbinatio jusson érvényre Magyarország irányában: a cseh tartományi gyűlés mégsem lesz egyéb, mint ami ma. Veszthet ugyan eleget, de nyerni ugyan nem fog. Mert az alkotmány-kérdésben minden színezet lehet a tout, csak a foederalismus nem. (Ki láthat a jövő titkaiba ?) „Ezen elmélkedés gyakorlati haszna abból áll, hogy a csehek a Reichsrathon történt változást ne gúnyolják, hanem inkább tekintsék azt „memento“-nak azok számára, akik a különben oly könnyen kielégíthető cseh nép számára, a febr. patens körén túlcsapó utat akarnak kijelölni. A „cseh kérdés“ azonnal megszűnt létezni, mihelyt csak féllábbal a dualizmus terére léptünk, sőt a cseheknek még leginkább lehet okuk a szűkebb Reichsrath jogkörét félteni, amidőn e testület tán, az egyesült németszláv tartományok országgyűlésének fogna neveztetni. Az események folyamát a cseh pártvezetők nem gátolhatják , azonban szükséges, hogy annak idején helyükön álljanak. Erre csak egy kis resignatio szükséges, s akkor nem fognak a félreismert nemzetiségek sorába tartozni.“ A lengyel reichsrathokról. A „Prese“ sajnálattal értesül, hogy a lengyel reichsrathok még mindig kételkednek azon : elfoglalják-e helyüket a Reichsrathban, vagy nem? A „Presse“ tiszteli ezen kétkedést, de óhajtja, hogy a lengyelek teljesítsék azon kötelességet, melyet összes Ausztria követel tőlük. A lengyel követek gondolják meg, hogy ők nem csak Galiczia,hanem az összes Ausztria képviselői. (Ezen argumentum aligha sok meggyőző és buzdító erővel bírand a lengyelekre.) A nemzetiségek minden törekvésén felül kell állni a közös szabadság megállapítása czéljának. (Főkép ha a czél úgy van berendezve, hogy a tejfel egészen a „Presse“-féle centralisták fazekába gyűljön.) „Másrészről,véli a „Presse“,a kormánynak sincs érdekében a képviselőház padjait még üresebbekké tenni. Ha egyik kő a másik után törik le, a fal is ledől. A kormány utoljára is a haladást indítá meg, s ha eddig számos elmulasztási bűne is van, azért ezen kötelességét le nem rázhatja. „Ez okból nem is értjük, mért akarja a kormány kikerülni a vitát, a galicziai ostromállapot kérdéséről? A Botschafter, ugyan bebizonyítani akarta, hogy az alkotmány felfüggesztésének kérdése, valamely tartományban, nem tartozik a teljes Reichsrath elé, miután az egész intézkedés a febr. patens 13. §-ának értelmében történt, s az ilyen tárgyakat illetőleg a minisztérium csak tetteinek „indokait és eredményeit“ tartozik a Reichsrathnak bejelenteni. Azonban a „Presse“ ezen nyilatkozatot inkább egy kis visszavonulásnak tekinti. Íme a magyarországi tavalyi Ínség ügye birodalmi kérdésnek tekintetett; mért ne tekintenők így Galiczia politikai ínségének ügyét? A „Botschafter“ kimondhatlanul csalódik, ha azt hiszi, hogy például a magyarországi kivételes állapot kérdése nem tartozhatik a teljes Reichsrath elé. A Reichsrathnak csak lesz annyi joga, hogy saját ügyeinek állását megfontolhassa. Erre csak az kell, hogy valamelyik képviselő felálljon, rámutatva a magyarok, horvátok és velenczeiek üres székeikre, felhívja a kormányt, hogy intézkedjék az üres helyek betöltéséről, s engedjen módot Galicziának, a hiányzó képviselők megválasztására. Az erre felmerülő vitát bizonyára nem lehetne azzal kettévágni, s a kormány kénytelen volna indokolni, mert hogy a galicziai tartományi gyűlést kétszer elnapolta, a magyar országgyűlést pedig egyszer sem hívta össze. Lehet, hogy a szavazás az indítványozó ellen ütne ki, de a czél el volna érve. (Azzal, hogy egy pár szónok elmondta „irányt nem adó“ véleményét?) Alföldi levelek Jólay Mórhoz. I. Geszt. Nem tudom, kedves barátom, úgy vannak-e vele mások is, de rajtam minduntalan megesik, hogy elgondolom , mily jó volna, egy vagy más közérdekű tárgyról a „Hon“ban értekezni; le is ülök, hogy írjak, de azon perezben boszankodva teszem le tollamat és hallgatok is aiét. Ne hidd, hogy ez puszta mentség akar lenni, sőt tekintsd úgy, mint annak jelét, hogy ha nem estem is azon, a körülmények által sokaknál előidézett korba, amely abban áll , hogy az emberek, az alkotmányos élet ezen szünetében önző érdekeik, vagy ázsiai lomhaságukba visszavonulva, még csak elméletben sem akarnak foglalkozni a politika kérdéseivel, és minden iránt, ami közügy, részvétlenséget éreznek, vagy segélyeznek, mégis van a körülményeknek rám is annyi hatásuk, hogy az események észlelésére, a jövő számára tanulmányozásra szortkozva, nem érzek kedvet a szólás nehézségeivel megküzdeni, és anélkül, hogy ez elvszerű elhatározásom lenne, elnémultam már jó idő óta. Most azonban erőt veszek magamon, és ha nem látom is, hogy belügyeinkről, a hazánkat érdeklő fontos kérdésekről folytonosan és rendszeresen lehessen értekeznem, közlöm veled egyszer másszor — ha érdektelennek nem találod — eszméimet, legelsőbben is amaz imént említett kór alkalmából mondva el némelyeket. Jól tudom én, hogy oly betegség az, mely nincs — hála az égnek! — nagyon elterjedve hazánkban, és különben is az idővel jön , és az idővel múlik, — tehát kétségbe esni miatta , épen oly indokolatlan kislelkűség lenne, mint reá épiteni biztos csalódásra vezetne; mégis árt annyiban, amennyiben akik beleesnek, elmulasztják ama tulajdonok megszerzésére és megőrzésére munkálni, melyek általában és elvontan véve, a nemzetek fenállásának és felvirágozásának sark-föltételei. Ilyen föltételnek tekintem én a szellemi felsőséget, a vagyont, főleg a hazai földnek birtokát, és a társadalom különböző rétegeinek oly módon összesimulását, hogy ne csak ellenségképen ne álljanak azok szemben egymással, de elszigetelve sem egymás mellett, hanem legyenek, az eszmék világában épen úgy, mint a gyakorlati életben oly érintkezési pontjaink, melyek lehetővé tegyék, egy és ugyanazon czélra közreműködésüket. Meg vagyok arról győződve, hogy a mely nemzet, a népek fejlődési versenyében legalább lépést tart szomszédaival, ha elől jár a hazája földén lakók között, ha kezében tartja a nemzeti vagyon nagyobb részét és különösen birtokosa a hazai földnek, — ha nem csak előjogok nincsenek kebelében, melyek ellenséges érdekeket teremtenének egyes tagjai vagy osztályai között, hanem meg is tanulnak ezek a mindennapi életben és közczélokra alakult társulatokban érintkezés által egy közös czélra összeműködni, egymásban bízni, egymásra számítani: azon nemzet, kivált ha még ezekhez becsületes történelmi múlttal is bír, minden viszályok után, előbb utóbb döntő befolyást fog hazája sorsára gyakorolni. Ama föltételeknek megszerzésére, vagy, amennyiben megvolnának, megőrzésére hatni, tehát egy nemzet minden hít fiának szent kötelessége, melyet teljesíteni minden viszony között minden egyes hazafinak, saját körében lehet és kell. A szellemi fölény, a vagyon, azon tényezők, melyek az egyének befolyását a legdemokratikusabb társadalomban is természetszerűleg biztosítják és egyes izgalmas perezek kivételével biztosítani is fogják mindaddig, míg a jelen emberi társadalom romjain, egy egészen más alapokon nyugvó nem áll elő, mire nem kevesebb lenne szükséges, mint hogy az ember megszűnjék ember lenni és egy fokkal tökéletesebb valósággá változzék át. És amint biztosítják ezek az egyének befolyását egyes népeknél, úgy biztosítják — a történelmi múlt által is segítve — a népek nagy családjában az egyes népekét; mentol tömörebben össze vannak pedig forrva egy nemzet egyes osztályai, annál átalánosabb lesz kebelében a kitűnő hazafiak befolyása, és annál erőteljesebb lesz az összes nemzeté más népekre. Hogy mennyiben bírunk az említett föltételekkel mi magyarok,és helyes utat követünk-e, nézetem szerint azok irányában? — arról majd közelebb írok. Tisza Kálmán: Oroszország politikája. A szentpétervári német „Petersburger Zig“-nak táviratilag már említett czikke az orosz kérdésről ezeket mondja: Valamint azon idők nem fognak többé visszatérni,midőn barbár csordák rohanták meg s árasztották a polgárisodást; szintúgy a rég túlélt álláspontok közé tartozik a külföldön tapasztalható TÁRCZA. Híre megTintllnk Regény. Irta Jókai Mór. Melyik téríti el a másikat ? (Folytatás.) Loránd megszánta ezt az árva teremtést, aki selyemben, finom keztyűben jár, és a betűket nem ismeri — és az Istenhez nem bír emelkedni. Loránd kedélye annyira elsekélyült már e pusztai magányban, hogy tudott másokat szánni. Idegen név alatt, senkitől nem ismerve, jól elrejtve a világ elül, feledni tudta a magas ábrándokat, mik egykor töretlen pályát mutogattak előtte, s melyen a sors mindjárt az első lépésnél kikaczagta. Letett arról a gondolatról, hogy ez a czim is legyen a világon: nagy hazafi. Nagy hazafi az, a kinek nagy hivatala van. A kinek ez nem kell,maradjon az ekeszarvánál. Az ambitiónak csak rendes vonalazott utjai lehetnek, s a sikert kell kezdeni az esküdtségen, vagy a tiszteletbeli aljegyzőségen, — ha az ember nemes ember; a városi irnokságon, ha az ember csak honoratior : tertia non dantur! Nagy emberek , sine titulo? azokra szűk szállások várnak. Hanem hiszen a kinek duzzogni tetszik , arra nézve igen szép pálya a mezei gazdaság; s a ki el akarja temetni magát, annak élve is szolgál temetőül a föld: igen szép, regényes, virágos, buzakalászos temetővel, melynek közepéből az élet boldog halottjai vígan kinevetik azokat, akik lótnak futnak, fáradnak, lármáznak, firkálnak, azt hiszik, hogy tesznek valamit s aztán ők is csak oda jutnak, ahova a többi. Loránd már az iránt is kezdett elfásulni, hogy minő szomorú kötelezettség áll előtte az évek határidejének leteltén. Még ez messze idő. Az ember szép csendesen is meghalhat odáig; tán az a másik is elveszhet addig, aki a titkot őrzi. És talán az ember lelkén is megvastagszik a bőr tíz évi földtúró munka után, miként arczán és tenyerén, hogy akkor nevetni fog egy olyan fogadáson, melyet ifjú túlfeszült kedéllyel teljesített volna, s amit ha nevetve elutasított magától, senki sem lesz, aki azt ne mondja rá, hogy okos ember volt; s ha ellenkezőt mondhatna is valaki, hol találhatná meg őt, hogy ezt szemébe mondja. Saját magával pedig talán megalkuszik akkorra az ember. Otthon maradt családja iránt is meg volt nyugtatva félig meddig Dezsőtül gyakran kapott levelet, álczímzete alatt, otthon egészségesek s az elbukott fiú sorsát jó szivvel viselik. Megtudta azt is, hogy Bátnokházyné nem tért vissza férjéhez, külföldre ment azzal a szinésszel, kivel korábbi ismeretsége volt már. Ez is ki volt hál törölve emlékéből — Fehér lap volt az egész kedélye, a melyen a más ember bajának is volt helye. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy az a szegény leány mennyire ragaszkodik hozzá együgyüségében ; mit azelőtt nem tudott, szégyenleni tudja magát, ha Loránd előtt éri valami csintalan tréfa Topándy vendégei részéről. Szánta ezt az elveszett lelket. Egyszer, mikor hosszasabban mulattak együtt Topándyval opticai észleletek mellett a magányos natitevő szobában . Loránd bátorságot vett magának, hogy előhozza e tárgyat. — Igazán úgy nőtt fel ez a leány minden ismeret nélkül? — Bizony nem ismer az, se Istent,se ábéczét. — S miért nem engedi ön, hogy megismerje, szegény ? — Az ábéczét ? Mert az rá nézve egészen fölösleges dolog. Nekem bolond kedvem jött egyszer az utczáról fölszedni egy meztelen czigány gyereket, azzal a fogadással, hogy ebből boldog embert fogok csinálni. Mi a boldogság a világban ? A kényelem és az ismeretlenség. Ha saját gyermekem van, azzal is így teszek. Az az életnek a titka, hogy az embernek jó gyomra, jó álma és jó szíve legyen. Ha végig gondolok rajta, hogy egész életemben mi keserűségek értek , annak az alapja mind az volt, amit tanultam. Sokszor éjszakákon át elhínzott valami eszme, amig cselédeim boldogul horkoltak. Akartam egy olyan boldog embert látni magam előtt, amilyen az én ideálom , akit nem kínoznak azok a czifra válogatott tortúrák, amit a czivilizált világ, sub titulo „jó erkölcs“ egymás üldözésére feltalált. Tehát — azon kezdtem, hogy Cziprával nem ismertettem meg az ábéczét. — De hát az Istent ? Topándy elvette szemét a távcsőről, mellyel épen a csillagos égre kinézett. — Magam sem ismerem. Loránd bántott kedéllyel fordult el tőle. Topándy észrevette azt. — Édes fiam, húsz éves gyermekem! — te talán többet tudsz, mint én; kérlek, ha te ismered, taníts meg engemet is rá. Loránd vállat vont. Azután elkezdett a kéz alatt levő tárgyakról beszélni. — Mutat-e ez a Dolland-féle telescop csillagokat a tejutlan ? — Igen , az egész tejutat mállió csillagképletre osztja szét, minden egyes csillag egy nap. — Hát az „éjszaki vadászkutya“ fejében levő ködöt felderíti-e ? — Az köd marad előtte. Gömbölyű köd : körülötte egy gyűrű, ködből. — Talán a Gregory-féle távcső, mit most küldtek Bécsből, jobban nagyít. — Igaz. Hozd elő. Még azóta, hogy ez megjött, nem volt tiszta idő, hogy kísérletet tehettünk volna. Topándy nagy érdekkel nézett fel az uj távcsövön az égbe. — Áh ! szólt meglepetve. Ez igen jó cső. A csillagköd ritkul, néhány apró csillag kiválik a gyűrűből. — Hát a tömeg maga ? — Az köd marad. Atomjait még ez sem bonthatja szét. — Hát a Chevaler-féle mikroskópot nem kisértjük-e most meg ? — Jó lesz. Készítsd el. — Mit tegyünk alá? Egy rhinchitest? — Nem bánom. Loránd meggyújtá a légszeszt, mely fényt vetett a górcső tárgyaira, s elébb maga nézett bele, hogy eltalálja a helyes gyápontot. Azután elragadtatva szólt: — Nézze ön ! Nincs az a mesebeli vért Homer Iliasából, mely e kicsi rovar szárnypajzsához fogható legyen. Csupa smaragd és zománczozott arany. — Valóban az. — És most figyeljen ön oda : a kis rovar két szárnya között van egy kis élődi féreg, és annak is van két szeme, élete, életének czélja, a vér lüktet ereiben s e féreg gyorában megint más férgek élnek, és azokat már a mikroskop nem mutatja meg. — Értem. Szólt az athesista, Loránd szemébe tekintve. Te most megmutattad nekem, hogy amilyen végetlen a teremtés eszméje a rettenetes mindenségig, olyan végtelen az lefelé a képtelen semmiségig , és ez az Isten. Loránd aztán a magasztos megnyugvást mutató, hogy ez volt czélja. — Kedves öcsém, szólt Topándy, két kezét Loránd vállára téve. Ezt az eszmét én régóta ismerem. A végtelenség előtt én is leroskadok, s azt is felfogom, hogy mi is egy osztályt képezünk felfelé a csillagokhoz, s egy fokozatot lefelé az ázalék férgekhez. Hanem azután eddig van. S tán az a féreg, akit én megöltem, hogy a szárnyában gyönyörködjem, épen úgy hitte azt, hogy ő a mindenség közepe, a ki körül a világ forog , mint Plato tollatlan két lábú állatai. S midőn haldokolva utolsó zöngését hallatta, tán épen úgy követelte, hogy a boszúra hívó hangot feljegyezze valaki, mint mikor Varsóban négy ezer martyr énekelte utoljára, hogy „nincs még oda!“ — Nem az a hitem uram. Az ephemer rovar története az egy nap; az ember története az egy élet; a nemzetek története a századok, és a világok története az öröklét; s az örök igazság eljön mindenikre az elmaradhatlan egymásutánban. — Megengedem öcsém, még azt is neked hagyom, hogy az Üstökös csillagok bizonyosan ilyen hosszú igazságra elbocsátott pörkeresői a : akrokoszmosznak, a kik egyszer valamikor mind meglelik apai örökségüket, amiből őket 1 valami zsarnok nap kilódította; hanem azt viszont te engedd meg nekem, hogy ránk, gondolkozó, gondolatait elmés káromkodásokban kifejezni tudó férgekre, vagy ha akarod csillagokra , a gondviselésnek épen semmi gondja. Mindennek, mindennek van gondviselése , legyen úgy , elhiszem ; de ennek az elődi fajnak nincs ; ha csak annak nem vesszük, hogy egyszer egyszer egy dögvész neki indul, mikor már nagyon el van népesülve ez a faj a földön s megritkitja azt. — Uram, engemet sok csapás ért a földön. Nagyon sok, és olyan, amit válogatva oszt a sors, de azért egyet meg nem ingatott bennem : a hitet. — Engem nem ért soha semmi csapás. Nem tett skeptikussá a szenvedés. Mindig kedvem szerint tölt az élet. Ha imádságért osztaná valaki a jót, nekem nem volna betevő falatom. — Az álszenteskedők hajtottak erővel ez útra- Talán, ha azokkal nem lennék körül fogva, elhallgatnám hitetlenségemet; nem csinálnék másoknak botrányt vele; nem keresném, hogyan bass anthatom a világ hypoclitáit azzal, amit ők káromlásnak neveznek. Hidd el öcsém, hogy egy millió ember közül, egy híján mind, csak egy gazdag hitelezőnek nézi a gondviselést, akitől mindig lehet kölcsönt kapni; de mikor egy matfizetésről van a szó, akkor csak az az egy emlékezik meg róla. — És ez az egy elég arra, hogy megdicsőüljön benne az eszme. — Az az „egy?“ — Hanem az az egy te nem fogsz lenni öcsém. (Folytatása következik.)