A Hon, 1865. december (3. évfolyam, 276-288. szám)

1865-12-07 / 281. szám

28 Mi* sz. Csütörtök, december 7. Előfizetési díj : Fist i­ i hu­­dva vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónap a . . .... X írt 75 kr, 8 hó napra.................................... 5 írt 25 kr, 6­0 napra....................................10 frt 50 kr. Az i 13 fizetés az ár folytán minden hónapban üteg k­ezdhető, g ennek bármely napján történik ía.­­i indánk­or a hó első napjától fog számíttatni. k'ínyen pénzjárulék bérmentesítve kéretik beküldetni. Sz­ark­:S2jtósi iroda : F­erencziek tere 7-dik szám 1-s0 emelet Szerkesztő lakása : Ország út 18-dik sz­ám: 2 dik emelet. Kiadóhivatal: Pest, Ferenuziek terén, 7. sz. földszint. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP Harmadik évfolyam 186a. Beiktatási dij : 7 hasábos ilyféle petit sora .... 7 kr. Bélyegdij minden beigtatásért ... 80 kr. Terjedelmes hirdetések t­ö­b­b­s­z­­ö­r­i beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. ggT Az előfizetési díj a lap tulajdonos szerkesz­tőjéhez küldendő. 4 gazdasági-, ipar- kereskedelmi i­ közlekedési rovat szerkesztőjének lakása : Szervita-tér, gr. Teleky-ház A lap szellemi részét illető minden közle­mény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. (f) A „NI. fr. Presse“ szerint a horvát ügyben még dec. 5 én sem kelt határozat. Pejachevich gróf, a­kiről magyar körökben beszélik, hogy a horvát cancellárságra volna kijelölve, a neve­zett napon Ő Felsége által kihallgatásban ré­szesült. Ugyan a lap említi azon hírt, hogy Sok­­csevics bán, e méltóságról lemondván, rendőr­miniszterré neveztetnék ki.­­ A „N. Fremdenblatt“ szerint az utóbbi minisztertanács, melyben Ő Felsége elnökölt, kizárólag a horvát üg­gyel foglalkozott. Remél­ni lehet, hogy a kérdés a horvát nemzeti sza­badelvű párt értelmében fog megoldatni, miután az egész nemzet a pártvezérek háta mögött áll : a hátramaradt csonka parlament, 50 határőrvi­­déki katonatisztből, aztán hivatalnokokból és papokból áll. PEST DECEMBER 6. Hőnyes k­érdésese. VI. Kemény Zsigmond barátunk „kényes kérdések” czim alatt előadott vázlataimat meséknek nevezi, miken gyermekek el szoktak aludni; ugyan örülök rajta, hogy Keményre épen ellenkező hatásuk volt meséimnek; őt felköltötték csendes fies­­tájából és kényszerítek egy ellenczikk-so­­rozat megkezdésére: „kényes és nem ké­nyes kérdések” czim alatt. Első czikkében az elnök­választási kérdésről mondja el nézeteit. Azok sze­rint ez épen nem kényes kérdés. így szól: ,,Minden parlamentáris országban a­hol ház­elnökség választatik, a pártok a választás által próbálják meg erejüket. Mihelyt a scritinium végrehajtatott, egy csoport csalálom, egy csoport félrevezető jelenség , mely különben megzavarta volna a kedélyeket, eltűnik. A többség kimutatta magát , a kisebbség ismeri helyzetét s az azzal járó kötelességeket.“ Kemény tehát nem tartja kényes kér­désnek azt, hogy mi leend az elnökvá­lasztás eredménye, miután természetes­nek találja, hogy a majoritás (a szo­rosan vett Deák párt) nem koldulhat az ellentábortól magának elnököt, s így nem is kérdés, hogy túlsúlyát mindjárt eleve kimutatandja. De hát ha ez alkalom nem szolgáltat­ná azon ,,gyakorlati eredményt, melyet Kemény oly megbecsülhetlennek tart? Hátha a között a sok chimaera között, a miktől egy poéta feje zsong, (notabene: Kemény — a költő, nekem e hasonló mesterséget minden alkalommal szemem­re veti, de én azt nem szégyenlem) olyan expediens is találkoznék, mely Kemény barátom minden számítását keresztül von­ná. Hátha a scrutinium után, a szavazati veder kiürítésével épen úgy nem fogná a pártok numericus értékét megtudhatni sem Kemény, sem senki más, mint azelőtt? Ugye­bár, hogy a minoritás és majoritás kérdése me­gint csak kérdés maradna, még­pedig kényes kérdés maradna ak­kor is? E kényes kérdés nem is derülhet ki ha­marabb, mint mikor az első kéz azon köz­jogi mysterium sassi fátyolát föllebbenti, hogy mit akar a kormány közös ügyek czime alatt értetni? mit akar az ország­gyűlés ilyeneknek elismerni ? hogy akar­ja azokat az országgyűlés kezeltetni ? s hogy egyezik ajánlataiba a kormány ? Meg fog bocsátani Kemény Zsigmond barátunk, ha e kérdést igen sok csiklan­dós oldallal biró feladatnak­­ érezzük. Először is a magyar képviselőházban ez iránt jóformán különböző nézetek ta­lálhatnak képviselőikre. Lehetnek, a­kik azt gondolják, hogy épen semmi közös ügyei sincsenek Ma­gyarországnak az osztrák tartományok­kal, s én bizony nem tudom, hogyan aka­dályozzuk meg, hogy gondolataikat el is ne mondják? Azután lesznek, a­kik bizonyos szű­­­kebb körű tárgyakat, megint mások, a­kik még több érdekeket ismerendnek el közöseknek s vívhatnak­­ a többség véle­ményéért. Azután ez ügyek, ez érdekek kezelésé­nek modalitásai felett támadhatnak lé­nyeges scrupulusok. Ha pedig e vitából a majoritás pártolá­sa mellett egy megállapodott vélemény kitisztulva jöhet elő, a­mi alig képzelhető igen erős discussiók nélkül, következnek a kormány nehézségei. A kormány, a trón, nem csak a magyar országgyűléssel találandja magát szem­közt, hanem a lajthántúliakkal is. A cen­tralista pártoknak semmi esetre sem fog tetszeni, akármi legyen is a megállapodá­sa a magyar országgyűlésnek. Ha ugyan­az megnyeri az autonomisták tetszését, resensussal fog találkozni a f­ederalisták részéről, és megfordítva. Nekünk csak a trónnal van egyezkedésünk, de a trónnak egyik zsámolya a másik országban pihen. Nem jöhet-e a kormány ilyenkor abba a helyzetbe , hogy egy a minoritással együtt elejtett nézethez visszatérjen ? Nem jöhet-e abba a helyzetbe, hogy egy har­madik expedieret initiáljon maga, mely ismét minoritást és majoritást egy tábor­ba kényszerít? Dajkamesék-e ezek mind, tisztelt ba­rátom ? Azt fogod rá mondani, hogy „persze azok.“ Szerinted mind­ez csak „laptöltelék”. A „Pesti Napló” és a „Hon*, becses val­lomásod szerint, irkafirkálnak ilyen bohó­ságokat szorultságból, mert nem kapnak elég vidéki tudósítást, a­mivel hasábjai­kat kinyújtsák. Jókai Mór. (j) A centralisták a legnagyobb ágyuk­kal vonultak ki a csatatérre. A párt jog­tudósa Mühlfeld­er, a­ki egyszersmind a verbirkolási doctrina legszenvedélyesebb apostola, oly dolgokat mondott értelme nem volt más, mint a hatalom­birtoklás monopóliuma, mint mások leg­szentebb szellemi és anyagi vagyonának a hódítási jog alapjára fektetett confisca­­tiója. (f) Mühlfeld úr. hezéde, melyet a cen­tralisták, mint az igazmondás netovábbját állítják elő, kivonatban igy hangzik : „A helyzet oly komol s annyira aggasztó, hogy mint az alsóausztriai tartományi gyűlés követe, kötelességemnek tartom nézetemet elő­adni. Ha visszahozom emlékezetembe az 1861. máj. 1-én elmondott trónbeszédet, melyhez hasonlót . Felségének egyik előde sem mon­dott, ma nem zárhatom el keblemet a legfájdal­masabb érzelmek kitörésétől. Ezen helyzetet a sept. 20-ki patens idézte elő. És én állítom, hogy a mostani minisztérium tanácsadásai és lépései sem a jognak, sem az­eszélynek nem felelnek meg. „Nem felelnek meg a jognak, mert előttem minden alkotmányos jognak fonása az 1860. oct. 20 ki diploma. Tudom ugyan, hogy a jog mellett egy másik tényező is létezik, a h­a­t­a­l­o­m­, a kinek kezében a hatalom van, nem so­kat törődik a joggal. Ellenben a ki a jogra hi­vatkozik, ha a hatalom nincs kezében, nem so­kat valósíthat. Sokkal helyesebb tehát a mit jognak nevezünk arról bebizonyítani, hogy egy­szersmind a czélszerűség is mellette harc­ol. Ellenben az, a­mit a jog helyett felállítottak, az czélszerű­tlen, káros, és romlásra vezető. Ilyen a febr. alkotmánynak a sept. patens által történt sistirozása. „Láttuk, hogy a minisztérium a febr. 26-ki­g az alsó- I Patens VI-dik czikkének sistirozásá t nem merte ausztriai Landtagen, melyet mint a bécsi ' ezemczikkben ? Hogy az ál­lapok állítják, az immunitással nem biró a 'f“6' adoW- 0Jra “i"-'41“»1' hírlapírók soha sem mertek volna ajku­kon kibocsátani. Az olvasó eltalálhatja, hogy Mühlfeld dr. azon kérdést feszegette­: létezik-e oly jogalap, melynek folytán az örök időre adott febr. pátenst sistirozni lehetett? A centralisták azonban egy körülmény­ről megfeledkeznek. A történet azon tanú­­bizonyságáról , hogy minden octrogált alkotmány, hosszabb vagy rövidebb idő után ugyanazon után szokott a semmiségbe száll­ni, és e sorsát ki sem kerülheti. A hazatérő Bourbonok alkotmányát X. Károly a júliusi ordonance-okban foglalt módosít­­ványok által akarta megszüntetni. A po­rosz octrogált alkotmány, a­midőn azt a nép komolyan kezdte venni, papír alkot­­mán­nyá vált ; áll még ugyan ma is, de a világ gúnyára, Bismarck úgy uralko­dik fölötte, mintha soha sem létezett volna. Az 1849. mártius 4-ei alkotmány ünne­pélyes alakban octrogáltatott. — Két év múlva jár a legnagyobb csendben tö­röltetett el egy tollvonással. Az 1863-ki erdélyi petrogálások is csak két éves kort száradhatnak ; a zágrábi Banal-conferenz által indítványozott petrogálások pedig mint idétlen szülöttek már halva jöttek a világra. Nem értjük, minő kizárólagos privilégiuma lehetne a felr­­od­rogálások­­nak az örök életre? Ellenben a nép életéből s a történe­lemből kifejlődött alkotmányok örökre élnek, a­mennyiben e szót emberileg e földön használhatjuk. Igaz, hogy az ily alkotmány is szünetel néha, mint például­­ a lefolyt évek alatt a magyar alkotmány.­­ De vájjon magyar nemzetközi tanácsosok , alaptörvények összege képezi, és hogy ezen nor­mák mind ünnepélyesen kihirdettetve, s a leg­­hatalm­asabbnak védelme alá helyeztetve, meg­­törhetlenül megtartatni fognak. És pedig nem csak a mostani uralkodó, hanem minden utódja által, a midőn trónraléptekor mindannyiszor manifestumban igérendő meg ezen alaptörvé­nyek megtartását. „Mit olvasunk tovább a VI. czikkben ? Hogy Ő Felségének erős akarata és határozata, saját császári hatalmával ezen alkotmányt megvéde­ni, minden bárhonnan jövő megtámadástól ! „Magas gyülekezet! Olvastuk ezen szavakat a februári pátensnek nem sistirozott Vl­ik czik­kében, s a mai minisztériumnak mégis bátorsá­ga volt a mi urunknak és császárunknak az alaptörvények sistirozását t­aácsolni ! (Élénk helyeslés minden­ oldalról). Azon többség tagjai, kiket némelyek Ő Felsége leghívebb oppositio­jának gúnyoltak, soha sem adtak volna Ő Fel­ségének ily tanácsot ! (Viharos tetszés). Kese­rűséggel mondom ki azon igazságot, hogy az a legnagyobb és legsúlyosabb bűne a mai minisz­tériumnak, hogy a felséget nem tisztelték, s a felséget e tanács által, ennyire födezetlenü­l hagyták (blonz gestelt haben.) (Bravozás.) „Ne vigasztaljanak azzal minket, hogy a törvények csak sistirozva vannak, ez a koroná­ra nézve sem vigasztalás. Mert mit tesz az sis­ti­r­o­z­n­i ? Legalább is annyit, hogy egy időre, nem is tudjuk mennyi időre, azon törvények ha­tálya megszüntetett. De egy törvényt hatályta­lanná tenni, megtámadni egy nép szabadságát, soha sem hallottam, hogy az ilyen nem volna a jog megtámadása, ha mindjárt ideiglenesen is történik. Igen­is megtámadás az, ha nem is minden időre szól, s azért semmi vigasztalás sincs az ideiglenességben. (Bravozás.) „Az sem szolgáltat megnyugtatást, ha egy részről az alaptörvények összegéről beszélnek, melyeknek megtartása ünnepélyesen igértetik, de más részről azon reservatio mentalis­t alkal­mazzák, hogy a törvénynek csak egyik része sistk­oztatott. A ki megsérti a test azon részét, melyet kéznek neveznek, a testet sérti meg. „Azonban a minisztérium­ nemcsak a felség tiszteletét sérti meg: „ i 1 « , ,, i ., o v­ * tiszteletet sérti meg, emellett elmulasztá a ki­sugalmára követhetett el e­ény ? Epen­­­rodalom jövőjéről gondoskodni. Csalódás hinni, nem. Az ország natárin kívül székelő né­ , hogy az 1848. magyar törvények képezik azon met minisztérium törte szét ezen alkot­­ó akadályt, mely nem engedi, hogy a magyarok elfogadják az oct. diplomát és a febr. pátenst. Régen áll az a magyar törvényekben, hogy azon országot csak saját törvényei szerint kell kor­mányozni. Addig míg ezen törvény áll, addig az állam egységére gondolni sem lehet, és szó sincs a közös ügyek közös tárgyalásáról. Ezért láttuk, hogy Magyarországban a k­övetjelöltek közül senki sem nyilatkozott a közös ügyek kö­zös tárgyalásának módjáról, egészen világosan. „Legfölebb ezek átalánosan érintik e kérdést. És ha most a magyarokkal semmire se mehe­tünk, valamint kételkedni sem lehet, hogy való­ban semmire sem fogunk velük menni, ak­kor kérdem: mi fog történni ? Íme mily ve­szélyes útra tért a minisztérium, a midőn a ma­gyar országgyűlésre az oet. diplomának, s a febr. pátensnek elfogadását csak mint proposi­tion ajánlja! Nem lett volna szabad a diplomát és pátenst igy a puszta levegőre kitenni. Mert ha a magyar országgyűlés ezen okmányokat félre­veti, akkor nem mondhatjuk neki következete­sen, hogy most azért mégis meg kell lennetek mintha elfogadtátok volna a diplomát és pátenst, melyet kibocsátottunk. A minisztérium vétke, hogy a jövő alapját félrelökő. Ha nem lehetett e törvényeket föntartani,a nép tárgyalta volna a módosításokat, de bajos lesz most később azt mondani, hogy érvényes az, amit ma a magya­rokra nézve érvénytelennek jelöltünk ki. „Az út, melyet a minisztérium követ, vagy absolutismusra vezet, szabadság nélkül, vagy dualismusra az egység nélkül. Mindkét eredmény igen káros. Ezt meg kell mondanunk ő Felségé­nek, a ki ezen miniszterium­ fölött áll, s azért a feliratra szavazok.“ mányt, hirdetvén a világnak, hogy ezen nemzet, minden jogát verwirkolt i, e nép­pel mint meghódítottal kényeked­ve szerint azt tehette, a­mi neki tetszett. Az efféle el­végre is oly eset, melyért a felelősség egyetlen egy magyar embert sem érheti. Véleményünk szerint a német alkot­mánypártnak még örvendeni kellene, hogy az octrogált alkotmányosság epo­chájából, mely először tartósságot nem ígért, másodszor pedig a gyakorlat annak értéktelenségét is bebizonyította, legalább a negyedik évben kiszabadulhatott. A kormány félrevetvén az oetroválá­sok haladatlan útját, megn­yitá­sta a sza­­b­ad pályát a kiegyezkedésre. És minő fogadtatásra talál a centralisták részéről ezen egyedüli mód, a­mely az alkotmá­nyos kifejlődést szabad egyezkedés alap­ján, lehetővé tette? E párt a meghagyott szólás­szabadságot felhasználva, nem ret­tenve vissza a legnemtelenebb eszközök­től sem, folyvást izgatja a német népet, úgy tüntetvén elő azon nemzetet, mintha az a többiek buta önkényének alája ve­tett paria fajjá tétetett volna. És azon zengzetes czím alatt, hogy az alkotmá­nyos szabadságért küzd , visszaköveteli a februári rendszert, melynek gyakorlati Csengery Imre beszéde. Országgyűlési képviselővé történt megválasztatásakor a hosszúpá­­lyi kerület választóihoz. Az a füzér, melyet nyújt a közbirodalom, nem csupán az elismerés virágaiból van egybe szer­­kesztetve. Oly kötelékek is alkotják azt, me­lyek a birodalom emberére újabb terhet és mun­kát hárítanak. Az az okirat, melyet a választottnak részére állítanak ki a választók, nem annyira jutalom a múltért, mint inkább előlegezés a jövőre, s egyszersmind váltólevél, mely, a választott ál­tal elfogadva, erre a visszafizetés kötelezettsé­gét róvja. Így tekintem én a képviselői állást, melyre ezen tisztelt kerület által ma megválasztattam, s melyért legforróbb hálámat nyilvánítani el nem mulaszthatom. Valóban szebb és fensége­sebb joggal nem valék felruházható, mint azon hivatással, hogy csekély erőm súlyát vethessem én is ama mérlegbe, mely a haza sorsát intézi. Polgártársának ennél több jogot nem adhat a polgár. Adván ezt, mindenét adja oda. Rá bízza személyét és vagyonát, családját és nemzetét, a jelent és a jövendőt. De a­mi ily magasztos, épen oly tömérdek felelősséggel i­s jár. A kép­viselő tartozik feledni önmagát, tartozik nem függeni senkitől, és mégis számot adni minden­kinek, tartozik felülemelkedni mindenen, és mégis rabja lenni lelkiismeretének, mely paran­csait a magába szállás komoly perczeiben közli vele. S ezen felelősség terhe alatt nekem össze kellene roskadnom, ha egyfelől választóim bi­zodalma, s másfelől hitem a haza és emberiség jövőjében nem nyújtana támaszt. E kettő nem enged soha, ha még egyszer oly gyönge volnék is, megtántorodnom. Másod­ízben karolt már fel engem ezen vá­lasztó­kerület birodalma. Az alatt, míg fellegek borítják a láthatárt, a nap,­óra vesztegel, és megállapodni látszik. De mihelyt a derült ég s verőfény engedi, az is tüs­tént működésbe jő, és mutatja nem azon idő­pontot, midőn félbeszakítva jön, hanem azt, a­mely épen a jelenvaló. Ily sors jutott 1849. óta hazánkban a legtöbb tiszta keblű hazafiaknak. Hallgatniok, és csendben szünetelniök kellett, mig a borús napok tartottak ; a­mint azonban a ködös rétegek szétfoszladoztak, és egy kevés világosság terjedezett, őket is egyben helyei­ken találta a haza, ők is egyben ha óra­mutatói lőnek a középületnek. S avagy voltam-e én is egyéb, mint ily egy­szerű óramutató ? Tettem-e egyebet, mint azt, hogy nem szolgáltam a sötétséget, hanem csak­ a felvilágosodás ügyét ? Sőt ígérhetek e többet ezután is ? Vehetek e nagyobb r­észt kivált­ani a mérhetetlen fontosságú teendőkben, mik a mos­tani országgyűlésre várakoznak ? Azonban velem már rendelkezett a biroda­lom. Nekem tehát kötelességem minden tehet­ségemet oda fordítani, hogy megálljam­ a helyet mely részemre kimutattatott. Irányt e pályán mindenekfölött a törvények fognak előnybe tűzni. A törvények, alkotmányos monarchiákban, a fejedelmi és nemzeti akaratnak megtestesülé­sei. Magukban foglalják így egy részét azon sérthetetlenségnek, mely megilleti a koronát, s egy részét azon halhatatlanságnak, melyre hi­vatva van a nemzet. Ha tehát az uralkodók sértik meg a törvényeket, egyszersmind saját sérthetetlenségüket is érintik. Ha a nemzetek követnek el törvényszegést, ön­életüket is rövi­dítik meg. A törvények mindkettejüknek közös tulajdonaik, és így csak közös beegyezések útján változtathatók. De van a törvénynek még egy szilárdabb, még egy rendíthetetlenebb alapja is. Ez az erkölcs­érzet. A törvény megsze­gése azért nem egyéb, mint lázadás az erkölcs-érzet ellen, s mint a szenvedély harcza a közerkölcsiség el­len. Az állam-életben, a szenvedélyek túlcsa­­pangásai ellenében, határfolyamot a törvény képez. A­ki e Rubicont átlépi, az már szakított a legszentebb érdekekkel, és visszatarthatatla­­nul egy bizonytalan mélység felé közeledik. S ily magas szempont az, melyből kiindulva ragaszkodom én hazánk alkotmányos törvé­nyeihez, és kívánom azoknak visszaállíttatását. De lesz a törvények mellett még más útmu­tatóm is. S ez a történelem. A történetek, mint már bevégzett tények, meg nem másíthatók, és emberi kénytől többé nem függök. Az a tanulság tehát, melyet a történelem a múltból nyújt a jelen számára, mintegy a végrendelet szentségével bír. Forgassuk eme végrendeletnek lapjait. A magyar nemzet, mint keleti faj jelent­és települt meg nyugaton. Idegen elemek és viszo­nyok közé helyeztetve, folytonosan idegen befo­lyások ostromainak volt kitétetve. Voltak ezek között eszmék és elvek, melyek habár merőben idegen eredetűek és jelleműek, csakhamar meghonosultak a magyar népben. Ilyen volt mindjárt kezdetben a keresztyénség, mely pedig e népnek nemcsak erkölcseiben és társadalmi életében, hanem politikai szerkeze­tében, s törvényeiben is nagyszerű átalakulást idézett elő. Ilyen volt a reformatio, a­mely szin­tén nevezetes változást vont maga után, és még­is mindinkább széles körben terjedett el. Ilye­nek voltak az újabbkori művelődés és polgáro­­sodás elvei. Ezek is egy egész új világnak magvait hordozták méheikben, és mégis sze­meink láttára nemcsak tért foglaltak a nemzet minden rétegében, hanem a százados intézmé­nyek r­omjain újabb intézményeknek lőnek ala­kítói. S ha ezen körülménynek okait vizsgáljuk, arról kell meggyőződnünk, hogy azok az esz­mék és elvek, melyek ily könnyen meghonosul­­ni és egyetemesekké válni bírtak, vagy épen rokon természetűek voltak, vagy legalább nem álltak ellentétben a magyar nép vérével és haj­lamaival. Ellenben voltak oly idegen befolyások és irányzatok, melyek koronként meg- megújultak ugyan, de a népben túlsúlyra és állandóságra jutni soha nem tudtak. Hiába küzdött a római curia, hiába küzdöttek a régi német és görög keleti udvarok, hogy országunkra birtok­ czímet és uralmi jogot nyerhessenek. Hiába telt el a török hódítás másfél százados korszaka, s a török hatalom soha nem bírt tovább terjeszked­ni, mint a­meddig a török fegyver ért, és soha nem bírt a szellemi téren meggyökeresedni. De vegyük elő a legkiáltóbb, s a napi kér­déshez legközelebb álló példát. Az osztrák kor­mány, csaknem negyedfél század folyama alatt abban az egyben mindig következetesen mű­kö­dött, hogy országunkat Ausztriába , s nemze­tünket az osztrák népek sorába beolvas­sza, és az absolut hatalmat fölöttünk megállapítsa. A mi bűbájt a korona fénye átkölcsönözhetett; a mi erőt az igazgatási rendszer kifejthetett; a mi hatással egyfelől a kecsegtetés, s más­felől a vér­es fegyver bírhatott; a mi segélyt az idő és a véletlen nyújthatott; mind ez oda jön felhasz­nálva, hogy ezen beolvasztás létesittessék. És íme e törekvés nem hogy sikerre vezetett volna, de sőt inkább magát az osztrák birodalmat is a veszély örvénye felé sodorta. Honnan van tehát ezen folytonos ellenállás a nemzet részéről, mely pedig más esetekben eléggé fogékonynak és hajlékonynak mutat­kozott ? A történelem, midőn a beolvasztási kísérle­tek meghiúsultáról tanúskodik, egyszersmind azt is constat­rozza , hogy a beolvasztás, akár absolutisticus, akár alkotmányos alakban, azért sem sikerülhet, mivel az a nemzet geniusával, s — úgy szólva — egész lényével határozottan ellenkezik. És épen ebben találom én, valamint a történelem ujjmutatását, úgy annak biztosíté­kát is számunkra , hogy a mi nemzeti és politi­kai függetlenségünk és önkormányza­ti jogunk, megtagadtathatik és letiportathatik ugyan egy időre, de végkép soha ki nem irtathatik. Hitem azért énnekem az, hogy ha országunk és az osztrák tartományok között, az uralkodó személye általi kapcsolaton túl, szorosabb egye­sülés iránti törvény keletkezhetnék is, ezen tör­vény már magában rejtené a romlandóság csí­ráit, s ezen szorosabb viszony, mint természet­­ellenes, előbb utóbb felbomlásnak lenne kitéve. De hitem az is, hogy bennünket nem többé ellenfeleink ereje, hanem egyedül saját gyön­­geségü­nk győzhet le. Nekünk nem csak eszély­­re és állhatatosságra, hanem mindenek felett egyetértésre van szükségünk. Seregeljünk össze mindnyájan a legszentebb név, a haza neve kö­rül. S valamint az isteni Megváltó egy közös imádságra tanította a keresztyén világot: úgy minket is tanítson a szív, és az értelem, tanítson a veszély tudata és az önfentartás ösztöne, egy közös nemzeti imádságra, mely milliók ajkairól igy hangozzék fel : „Éljen a magyar haza!“ Megtörtént képviselő-választások.*) Kis-Czill, (Vasmegye) nov. 30. Ma ültük az alkotmányos magyar polgár leg­szebb ünnepét, a midőn a föntebbi megye Ke­menesalji­­árása 5000-et meghaladó követvá­lasztó tiszta magyarajku polgárai, a legbuzgóbb részvét mellett, községenkint, fekvések tájai szerint egyesülten, nemzeti lobogók és diszes lovasok vezetése mellett városunkba bevo­nult, s roppant lelkesedéssel egyhangúlag or­szággyűlési követül megválasztá 61-iki H­o­r­v­á­t­h Elek követünket. Most estve városunk fényesen kivilágítva, kö­vetünk pedig fáklyás menettel megtiszteltetett. Letenye, nov. 26. Mai napon a letenyei kerület v. közönsége 61-diki képviselőjét választá meg egyhangúlag uj képviselőjévé. A választást megelőző napon a nagy­kanizsai pályaudvarban lovas bandérium s fényes úri fo­gatok kíséretében nagyszámú intelligentia fo­gadta a jeles hazafit, hol Bokányi a történelem s jogi tudományok teréni jártasságáról ismert Szepetneki plébános hazánkfia tiszta honfiérze­lem sugallta szavakat intézett a ritka kitünte­tésben részesülő honatyához. NI. Kanizsáról Pallini Inkey Kálmán közsze­retetben álló derék ifjú hazánkfia négyes foga­tán ennek rigyáczi kastélyába hajtatott a kisé­ret, honnét ez s a választók fölös számmal fog­lalták el I­­etenyén másnap a választás szinhe­lyét, mit megelőzőleg az egyes vidékeknek, — köztük a Muraköz jel­es polgárainak is bevo­nulását látni. Az egybegyült sokasághoz Novák József szt­­mártoni plébános ur mondott lelkesítő szónok­latot. Ezután az állványon megjelenő Királyi, úgy annak remek diplomatiai beszéde, magyar s horvát nyelven roppant lelkesedéssel fogadtat­ván, az ünnepélyt a követ tiszteletére rendezett társas ebéd zárta be. É­s ezután a diadalut következett, a válasz­tás utáni nap a képviselő, midőn vidéke egyes községeit meglátogatá, mig ez által egyrészről, baráti ragaszkodásának biztos zálogát választói lakához önmaga hozván el, azt mindenek fölött drágabecsüvé tette, — más részről ezek, teg­nap gyakorlott választási joguk után ma — ősi magyar vendégszeretetüket kedves vendé­güknek saját eredetiségében bemutat­­haták, ünnepelt körútjában Inkey Kálmán, Sza. *) Bocsánatot kell kérnünk tisztelt tudósítóinktól, hogy beküldött értesítéseiket csak érdemleges kivo­natokra redukálva adhatjuk, s sok igen szép alkalmi beszédet egészen elhagyni kénytelenhtetünk, tárgy­halmaz miatt. Szerk.

Next