A Hon, 1870. január (8. évfolyam, 1-24. szám)

1870-01-15 / 11. szám

11. szám, VIII. évfolyam Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint Előfizetési díj: Tontán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra . . . . . 1 frt. 15 kr. 3 hónapra . . . . . 5 „ 50 „ f” hónapra..........................11 .­­ , Az esti kiadás postai különküldéseért felfil­fizetés havonkint ..........................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 1870. Szombat, jan. 15. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden be­igtatásért . . 30 . Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . 26 kr. ÜST Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. PEST, JANUÁR 14. A szerb ifjúság nyilatkozatáról. Pest, jan. 14. A szerb ifjúságnak, a „Hon“ egyik legközelebbi számában megjelent nyilat­kozatát nagy érdekeltséggel olvastam el; először azért, mert a nemzetiségi mozgal­makat átalában senkinek — ki hazánk sorsa iránt érdekeltséggel viseltetik — figyelmen kívül hagyni nem szabad; de másodszor különösen azért, mert az or­­szággyűlésen oly várost van szerencsém képviselni, melyben szerbek is laknak, kik a választás alkalmával kivétel nélkül engemet tiszteltek meg szavazatukkal, s kiknek érdekei iránt figyelemmel visel­tetni kötelességszerűleg is tartozom. Az egész nyilatkozat olyforma hatást tett rám, mint a panaszos szerb guzliczáé, melynek fájdalmas szép dalait ifjú ko­romban annyiszor hallottam; az ének tetszett most is, részvétre is indított, de bocsánat, ha a dal tartalmát megérteni nem tudtam. Átalában alaktalan panaszok ezek, me­lyekben csak a sértettséget látjuk, de ma­gát a sérelmet nem. „Csak tényeket uraim!” Ígykezdi az angolok legjelesebb regényírója egyik re­gényét. Önök panaszkodnak nyelvük, nemze­tiségi törekvéseik, minden érdekek el­nyomása ellen s nem hoznak föl semmi lényeges tényt, mely ezen általánosan el­mondott sérelmeket igazolná. Mert azon sérelmek, melyeket önök, nyilatkozatuk végén­ felsorolnak, koránt­sem állnak arányban a mély sértettség azon legyőzött, de még­is tompán feltörő hangjával, mely nyilatkozatukat átlengi. Panaszkodnak önök, hogy bizalmi fér­­fiaikat egy magyar miniszter ezen szavak­kal bocsátotta el: „a­kinek nem tet­szik, költözködjék ki.“ Mindenesetre ismernünk kellene a tár­gyat, az előzményeket, hogy ez ügyben ítéletet mondhassunk; sajátságos, hogy e mindenesetre sértő és meggondolatlan nyilatkozatról most hallunk először; a miniszter nem csak „kegyelmes úr“, ha­nem sok tekintetben az ország szolgája is; ily hangra nincs jogosítva egyesek irányában sem, annál kevésbé küldöttsé­gek iránt; az ily meggondolatlanság egy egy miniszternek könnyen tárczájába is kerülhetne; de ismételjük, mi ilyen brus­que nyilatkozatokat egy miniszterről sem tehetünk föl, s ha­ még­is megtörtént a nyilatkozat, azt — hisszük — rendkívüli előzményeknek kell enyhíteni. S elvégre is egy miniszter meggondolatlansága nem az országé, mely erről értesülve, a fölött bizonyára csak rászólását mondaná ki. Előhozzák önök az újvidéki szerb­­szín­­ház ügyét, melytől az országgyűlés a subventiót megtagadta. Soha országgyűlés több figyelemmel és gyengédséggel nemzetiség iránt nem viseltethetik, mint mi akkor önök iránt viseltettünk. Deák Ferencz a pesti magyar nemzeti szinház subventionálását is meg akarta tagadni, csakhogy az önök nemzetiségi érzülete sérelmesen ne illettessék; az el­lenzék máskép fogta föl a dolgot s a sub­ventiót önöknek is megadatni akarta; mig végre a többség azon szempont­ból, hogy nem a dráma, hanem az ope­ra subventionáltatik s a zene nyelve mind­nyájunkra nézve közös, egyedül a pesti szinház segélyezését mondta ki. De itt a dolognak nincs vége. Tagja vagyok a szinházi enquete-bi­­zottságnak s mondhatom, hogy a nemze­tiségek érzékenysége itt is legnagyobb figyelem tárgyául szolgált, s a dolog úgy intéztetett el, hogy a nemzeti színház töb­bé semmi országos segélyt nem vesz igénybe. Fölelevenítik aztán önök Újvidéknek királyi biztos által való kormányozta­­tását. Rendkívüli körülmények mentik ezt, ha nem is igazolják. Szomszédos Belgrád­­ban egy velünk barátságos lábon álló or­szág fejedelmét meggyilkolják s az össze­esküvés szálai Újvidékig terjednek, vagy legalább a gyam­okok erre megvannak; a miniszter ily rendkívüli bonyodalmakra vezethető kérdésben nem soká habozha­tott s maga elismerte, hogy a szükség miatt meg kell­ sértenie a törvényt. Panaszkodnak végre önök, hogy vezér­­férfiaikat nem ismerjük el önök képvise­lői gyanánt, pedig azok irodalomban és országgyűlésen az önök érzületeit feje­zik ki. Sajnáljuk, de ki kell mondanunk,hogy mi a szerb nemzetiséget az országgyűlé­sen nem látjuk kellő erők által képvi­selve. Stratimirovits tábornok urat az ország­gyűlés múlt évi megnyitása óta nem lát­tuk, Miletits úr pedig — sok más lehető dicséretes tulajdona mellett — nem bír azon tapintattal, mely szíveket nyer, ha­nem annál inkább vannak oly vonásai, melyek elidegeníteni képesek. Nagy baj már az is, hogy Miletits úr a magyar nyelvet nem bírja. De az or­­szággyűlés, a házszabályok ellenére is, gyakran hallgatta meg felolvasásait. Ele­inte figyelemmel kisérték, de e szakadat­lan felolvasások, melyekben a „Zastava“ közönségének tetszésére számítás mindig több szerepet játszott, mint a komoly használási szándék — utoljára a legem­­berfölöttibb türelmet is kimerítették. És aztán azok az interpellátiók, meny­nyi és minek!! „Tanácsolta-e a miniszterelnök a ki­rálynak Suezbe való utazását?“ ... Az egész ház elnevette magát, talán kevésbé a lényeg, mint a cinikus mez­telenség miatt. S csudálkoznak-e önök, ha másnap, midőn a szerb kongressus tárgyában in­terpellál, semmi, vagy igen kevés figye­lemmel kísérik; pedig ez fontos ügy s e részben a szerb oppositiv ügye olyan, mely minden szabadelvű ember támoga­tására számíthat. Mondják végre önök, hogy nem kisér­jük figyelemmel lapjaikat s ügyeiknek a magyar sajtóban vajmi kevés tért szente­lünk. Nem tagadhatjuk, de mi nem vagyunk okai, hogy így van. A szerb nyelvet közülünk kevesen is­merik, de annál többen vannak önök közt, kik magyarul is tudnak. Tehát csak rajta, a szerb közlönyök rövid szemléje a magyar lapoknak egyik leg­érdekesebb rovatát képezné. Csak közeledjünk minél jobban, így fogjuk egymást megérteni. De nem általános elégedetlenségi (mert hiszen mi sem vagyunk valami nagyon jól) hanem concret felszólalásokat kérünk. A nemzetiségek nincsenek elnyomva, s nyelvi jogukat megyén, községekben szabadon érvényesíthetik, hivatalképes­ségük megvan s e tekintetben a kormány s a választó nép oly méltányos, hogy ná­lunk — ki merem mondani — e tekintet­ben a nemzetiségekhez tartozni nemhogy hátrány lenne, de — előny. Ha azonban egyes jogtalanság törté­nik a szerb népen, legyenek önök meg­győződve, hogy az ellenzék, melyet önök a választások alkalmával győzelemre se­gíteni iparkodtak, bizalmukat viszonozni s minden törekvéseikben a törvény hatá­rain belül, támogatni fogja. Tóth Kálmán, melylyel nemzetük törekvései a magyar sajtó által vádoltatnak és gyanusittatnak. E nyilatkozat kétségkívül örvendetes, megnyugtató hatással bír az, midőn egy nép fiatalsága részéről határozott tiltako­zást olvasunk az ellen, mintha az a nem­zet, melynek ők is tagjai,­­ törekvései­nek súlypontját, sz. István koronájának területén kívül keresné. E negatívnak pozitív része tehát az, hogy a szerb nemzet törekvéseinek súlypontja a „közös hazában,“ t. i. Magyaror­szágban van. E positivum nem ta­lálható ugyan a szerb ifjak nyilt levelé­ben ; nem található fel benne azon hatá­rozott nyilatkozat, hogy Magyarország területi integritása egy előttük is szent és sérthetetlen eszme és tény. A panszlavisztikus törekvések határo­zott visszautasításából természetszerűleg következik, hogy a Magyarországban lakó szerbek törekvéseinek súlypontja nem sz. István koronájának területén kívül, hanem belül esik. — Ez az, a­mi ama nyilatkozatban kedvező hatású és meg­nyugtató. Másrészről a szerb ifjak „nyíltan és őszintén bevallják, hogy „a szerb nép kö­zött elég nagy az elégületlen­­s­é­g,“ — és hogy „ezen elégületlenség napról napra növekedőben van.“ Ha tehát külső okok, kívülről jövő be­folyások nem szítják ezen elégü­letlensé­­get, úgy ennek okát szintén benn kell ke­resni — a hazában. A Magyarország területén lakó szerbek közt, a napról napra növekvő elégületlen­­ségnek okai, — a szerb ifjak nyílt levele szerint — kétfélék: részben terhelik a kormányt, részben azonban a törvényho­zást és általa a nemzetet. A kormány vádoltatik, hogy szította a szerbek elégületlenségét, midőn „a szerb nemzet bizalmát biró küldöttsége előtt, mely nemzetük és nemzetiségük igazság­talan elnyomásán panaszkodott, — egy magyar miniszter azt válaszold: „a ki­nek nem tetszik, költöz­ködjék;“ hogy egy városban a kultúrás lendület és tevékenységnek politi­kai színezetet tulajdonított és biztosok kiküldése által nyugtalanítja a békés pol­gárokat ; hogy a szerb nemzeti szín­ház felállítása elé a magyar kormány mindenféle akadályokat gördít, — végül, hogy támogatja azt, a­mi a szer­­bek komoly fejlődésének és haladásának útját állja. Nekünk sem kedvünk, sem hivatásunk a jelenlegi kormány védelmezői gyanánt lépni fel. Rendelkezik a kormány úgyis elég tollal, melyeknek nincs más szere­­pük, mint épen ez.­­ Megengedjük te­hát, hogy a kormány botlásainak számát e téren is szaporította. A szerb ifjak leve­lében említett esetek felől nem vagyunk kellőleg tájékozva, s így valószínűnek tartjuk, hogy a kormány itt hasonló bot­lásokat követett el, mint az erdélyi romá­nokkal szemben, és a balázsfalvi pronun­­ciamento alkalmával, a­midőn elkeserí­tette a kedélyeket, gyöngítette önmagá­nak, mint kormánynak tekintélyét, a­nél­kül, hogy az ügynek, melynek használni akart, valóban használt volna. De mi azt hisszük, hogy valamely kor­mányrendszer hibái miatt a harag és bosszú nem szállhat egy egész nemzet fe­jére. A történelem tanítja, hogy mindig szomorú eredményekhez vezetett­­az, mi­dőn valamely kormány hibái miatt faj­­h­a­r­c­z proclamáltatott. Ha Magyaror­szág a fölötte évtizedeken át zsarnokosko­dott kormányrendszerek elleni harczot, nemzetelleni harcznak procla­­málta volna, — némelyikkel talán a vi­lág végéig sem volna szabad kibékülnie. Végre is a kormányrendszerekben 100 közül 99 sem éri el a rendes emberi élet­kort. A kormányrendszer elleni elégület­lenség megszűnt, ha az megbukott, de a népfajok közti gyűlölségnek szánalmasak következményei, — mert ez a gyűlölség átszáll aztán nemzedékről nemzedékre. Ennyit az elégületlenség azon okaira, melyeknek kutforrása a kormányrendszer. És most azon vádakra jövünk, melyekkel mindnyájan illettetünk, mint magyar nemzet. A szerb ifjak nyilt levele szerint a szer­­bek közt ,,napról napra növekvő elégü­­letlenségnek oka az, hogy szerb né­pünk látja, miszerint ez or­szágban nemzetiségünk létele és fejlődhetése országos tör­vények által nincsen biztosít­va és garantírozva, hanem el­lenkezőleg napról napra ta­pasztalja, miként tagadtatik meg s mindinkább nyomatik el nemzetisége.“ E vád éri a törvényhozást, éri a n­e­m­­zetet. S itt már rajtunk a tiltakozás sora. A magyar minduntalan vádoltatott más nemzetiségek elnyomásával, pedig soha méltatlanabbul nem ért nemzetet igazta­lanabb vád, mint épen minket. Az a nem­zet, mely akkor, midőn a hatalom min­den eszközeivel rendelkezett, nem igye­kezett elnyomni, vagy beolvasztani más nemzetiségeket, holott kedvezett a kor s az idő, kedvezők voltak a körülmények — annyira, hogy Európa más államai­ban ez a műtét akkor egészen öntudatla­nul ment végbe, bizonyára még kevés­bé fog törekedni erre most, a XIX-ik században, midőn minden elnyomási és beolvasztási kísérlet előre meghiúsultnak tekinthető, mert törést szenved a nemze­tiségi eszme magas hullámzatán, mely átjárja a legmaroknyibb népet is. Ily elnyomási kísérlet napjainkban, nem fogamzott meg egy magyar fejében sem. S a későbbi kor még kevésbé lesz alkalmas ily eszme keresztülvitelére. Az elnyomási félelem tehát rémkép; legalább is az agyrémek azon sorába kergetjük, hova a szerb ifjak kergették a panszlavis­­must. És én azt hiszem, hogy ma már elnyo­mástól csak az a nép félhet, mely nem akar haladni. Az állam gyakran törékeny, viszontagságok és változó eshe­tőségek által ide és oda dobható, sőt egy pillanat esélye által megsemmisíthető ha­talmánál, van egy nagyobb,­­ merészebb hatalom. Ez hódít, a­nélkül, hogy bilin­cseket rakna, uralmának önként aláveti magát az ember, a kultúra a ne­ve. Az a nép, mely birtokába keríthette, nem félhet az elnyomástól, hanem maga fogj hódítani. Ma már hiába bástyázzuk körül ma­gunkat, s nemzetiségünket törvényekkel. Hiába akarjuk fejlődésünket törvények által biztosítani. A szellemi haladást a törvények sem akadályozhatják, sem biz­­tosíthatják ott, hol a haladásra az erő és a képesség magában a népben nincs meg. A kultúra meghódít oly nemzetet is, mely a várerődítés legkörmönfontabb mintája szerint rakta körül nemzetiségét törvé­nyekkel. Egy eclatans példát szolgáltattak a leg­közelebbi napok. Zágrábban horvátok és magyarok németül beszéltek, ha meg akarták érteni , egymást. Pedig mind a két­ nemzet igen-igen féltékeny saját nem­zetiségére. Horvátul a magyarok, magya­rul a horvátok nem tudtak, — de néme­tül beszéltek mindannyian. Mi ennek*az oka? Korántsem a germanisatio sikere, ■ — hanem egyszerűen az, hogy sem a magyar, sem a horvát nyelv nem bírta kivívni idegen nemzetiségek között azt a jelentőséget és kultúrái becset, melyet a német. Még akkor is tehát,ha állna az, a­mit a szerb ifjak mondanak, hogy nemzetisé­gük, tételük és fejlődésük nincs országos törvény által biztosítva, magasabb szem­pontból fogva fel a dolgot,s ez veszélyt­­hozó csak arra a népre nézve volna, mely­nek fejlődési képessége más nemzetekével nem állhatja ki a versenyt. De Magyarországon nincs is oly tör­vény, mely bármely nemzetiségnek léte­lét, fejlődését nem biztosítaná, vagy meg­akadályozná. Mert ez egyáltalán a mo­dern törvényhozások körén kívül esik. Igaz, hogy politikai nemzetek, és nemzeti territóriumok — Miletics és Mocsonyi javaslata szerint — nincsenek még sz. István koronájának területén. Nem is lesznek, nem is lehetnek addig, míg számban, életképességben, anyagi és szellemi erőkben, műveltségben, szellemi fogékonyságban és kultúrai haladásban fölül nem múlja valamelyik más nemze­tiség ebben az országban a magyar nem­zetet. — Akkor ám törültessék el a név: „Magyarország!“ Lukács Béla: Irodalmi újdonság. Kemény Zsig­­mond új nagyobbszerű históriai regényen dolgozik. Tárgya a VI. Károly ki­rály korszakából van merítve. A regény, való­színűleg, a „Pesti Napló“ tározójában fog lege­lőször napvilágot látni. A baloldali kör szombaton f. hó 15-én d. u. 5 órakor értekezletet tart saját helyiségében. A baloldali kör tegnap esti (jan. 14-ki) értekezletén a pénzügyi bizottság általános je­lentése került vitatás alá. Az értekezlet minde­nek előtt abban állapodott meg, hogy a nyugdíj­­kérdést ezen általános jelentésről külön kí­vánja tárgyalni. Megállapodott az értekezlet ab­ban is, hogy az egyes minisztériumok budget­jét egyenként veendi tárgyalás alá. A „pesti népkör“ helyiségeiben (Liputcza 9. sz.) jövő vasárnap január hó 16-dikán, d. e. 10 órakor rendkívüli közgyűlés tartatik. A kör t. tagjai keretnek, minél számo­sabban megjelenni. A tanácskozás tárgya : a pestvárosi képviselőtestület re­­stauratiója. Az id. válti­sztmány nevében : Horn Ede, hely. elnök. A szerb ifjak h­atára. Pest, jan. 13. A „Hon“ jan. 11-diki reggeli kiadása, a Magyarország fővárosában öszpontosult szerb ifjak egy nyílt levelét közlé,melyet ezek a magyar fiatalsághoz intéztek. A szerb ifjak, mint ,a kik jól ismerik a szerb népet, melynek fiai, és ismerik a legkisebb részletekig népük jelenlegi lelki hangulatát“ határozottan tiltakoznak a „p­a­n­s­z­l­a­v­i­s­m­u­s“ ellen, mint a Adakozás. A honvédmenházra szerkesztőségünk­höz küldött : Weiszberger Sándor ép. mérnök Delniczéről...................................8 ft — kr Leskary Miklós Prnkelről küldött 5 „ — „ Horváth István Szepesiből kül­dött . . . . . . . . . . 2 „ —— „ Marsó Pál ugyanonnan . . . 1 „ — „ Berzsenyi Dénes volt honvédszá­zados Ipolykesziből . 2 „ 50 „ Huray Istvánné .....................5 „ — „ Dr.Ambrozovics Károly Zombor­­ból egy keresztelési lakoma alkal­mából ............................................15 „ — „ Decsy Gyula Bogyiszló község részéről*)...................... . . . 2 „ 71 „ Valkó Nándor a gálszécsi mű­kedvelő előadás alkalmából az előbbi összeghez még küldött fe­lülfizetésekből...............................4 „ — „ Heves Károly megy. alügyész Nagy-Zomborból.......................10 „ — „ Mérey Gyula Bárdról . . .­­ 30 „ — „ Batthyány Lajos szobrá­ra küldött : Herczeg Ferencz reform, lelkész ÓMoraviczáról ......................1 ft — kr Puskás János ref. segédlelkész 1 „ — „ Sárváry Antal Egyedről . . . 10 „ — „ Mérey Gyula Bárdról . . . . 10 „ — „ A vizkárosultaknak Holka István Somogy Kálmán­­csán gyűjtött készpénzben és ter­­mesztményekben*, melyek értéke­síttettek, összesen­..........................27 frt 30 kr. Népszámlálás. Sz. kir. Pestváros népszámlálási bizottsága összeírási munkálatait majdnem teljesen befejez­vén, a beszolgáltatott, s összeállított számláló lapok városunk népességének következő képét mutatják : Összesen 102,996 97,824 200,824. Ezen lakossági szám — jóllehet véglegesen megállapítottnak még nem mondható, a­meny­nyiben a hivatalos egybeállítás még meg nem történt, mégis már igen közel áll a népesség való­számához, mely az itt kimutatottnál még k­­­éssel nagyobb lesz. férfi nő lélekszám Belváros 12,139 12,203 24,342 Lipótváros 10,411 11,395 21,806 (I. Terézváros 18,486 17,975 36,461 (I­- „ * 19,526 17,904 37,430 F­erenczváros 10,983 10,458 21,441 Józsefváros 21,332 20,099 41,341 Kültelek 7,672 5,947 13,619 Kőbánya 2,447 1,813 4,260 Mikor a gyermek járni tanul. A korszellemmel járó szabad eszmék rendszerint cse­ndesen, észrevétlenül ter­jednek , elkészítik maguknak a talajt, melybe magvaikat elhintsék, s egyszer csak azon veszi magát észre az ember, hogy megváltozott a világ, az emberek eszmejárása egészen más lett, mint az előb­bi nemzedéké. Vannak azonban momentumok a törté­netben, melyekben a korszellem — mint mondani szokás — „nagyot lép.“ Decen­­niumokat ugrik át, s egyszerre oda jut, hol a legvérmesebb ábrándozók is, meg­lehet, csak századok múlva hitték eljut­hatni. Mi ily időben élünk, s méltán mond­hatjuk , hogy korunk a meglepetések kora. Rövid három év alatt két államot lát­tunk az absolutistikus kormányformából constitutionalisba lépni. Az egyik Ausz­tria, a másik Francziaország. Ez utóbbin egyátalában nem lehet cso­dálkozni, mert ott a személyes uralom csak mesterséges eszközökkel bírta magát fentartani ennyi ideig is, és csak­is azon rendkívüli genialitás által, melyet még a már haldokló oroszlántól sem lehet meg­tagadni. De Ausztria soha sem bírt alkotmányos államformával azelőtt.­­ Keletkezésétől kezdve mind­végig absolut uralom alatt állt, s midőn az alkotmányt megkapta , egészen új államként lépett a többi álla­mok családjába, mintha csak akkor szü­letett volna. Az államjogászra mindenesetre a leg­érdekesebb tünemény egy újonnan kelet­kező ország állami életének legelső fá­zisait észlelni,hogy tanul apránkint maga lábán állni, járni, beszélni s idővel tenni. Elvitathatlan igazság, hogy a­mint egy kész állam organismusa hasonlít egy férfi organismusához , és úgy hasonlít egy most keletkező államé egy gyermekéhez. Ausztria e tekintetben felette érdekes tünemény volt. Ott a constitutionalismus nem a földből nőtt ki, nem maga a nép .) E község most egy éve porig égvén, ínségben szen­vedő lakosok tették ott össze a hazafi czélra­­ nélkülöz­hető filléreiket.

Next