A Hon, 1870. május (8. évfolyam, 99-123. szám)

1870-05-05 / 102. szám

102. szám. VNEL évfolyam. Pest, 1870. Csütörtök, május 6* Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési dij: Pesten küldve, vagy Budapesten hixho* hordra reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra.............................1 fk­t. 85 kr. 5 hónapra.............................5 „ 50 „ 6 hónapra...........................11 „ — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felül­­fizetés havonkint ........................30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. O­­TV JU­L 4­1 POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek-tere 7. sz- Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora . . . 9 kr. Bélyegdij minden be­itatásért . . .0 „ Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. •— Nyílt­ téri 5 hasábos petit sorért . . 25 kr. SPip’­ Az előfizetési- és hirdetmény - dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési árak „AHO­N" april—júniusi évnegyedére. April—júniusi évnegyedre . 5 frt 50 kr. April—September! félévre . II „ — a April—decz. 3 negyedévre . 18 „ 50 „ Az esti kiadás postai különkül­déseért felülfizetés havonkint 30­0 Pest, martins hóban 1870. A „HON“ kiadóhivatala. PEST, MÁJUS 4 hát a Királyföld? A napi sajtó mindig kiváló gondban részesíti a megyerendezés fontos kérdését, nemcsak azért, mert kegyeletben tartotta e traditionalis institutionak történelmi múltját, hasznát és jó szolgálatait, de leg­inkább azért, mert alkotmányos életünk jövőjére nézve nagy fontosságúnak ismer­te azt föl, miként fog rendeztetni , minő alapokon fog szerveztetni az alkotmányos élet egyik leglényegesebb factora. A törvényhatóságok rendezéséről szóló törvényjavaslat előterjesztésével, a kor­mány végre kilépett hosszas unszolások után titkolódzó, visszatartó állásából, s elmondd, miként véli a törvényhatóságo­kat rendezendőknek. E kérdésben igen lényeges dolgokra nézve nem oszthatjuk a kormány nézeteit; nem oszthatjuk azt, hogy a megyének képviselete a nagy birtok után alakíttas­­sék­, hogy a belügyminiszter bírósági ha­táskört gyakorolhasson stb. Más részről nem oszthatom azt, hogy az árvaügyek a megyére bízassanak, mert ezen ügyek­ben sokkal hivatottabbaknak tekintem a rendes törvényszékeket. A köztörvényhatóságok rende­zéséről szóló törvényjavaslat a köztör­vényhatóságoknak csak egy részét akarja rendezni. Rendeztetnek a várme­gyék, székely székek, a jászkun,­ hajdú és nagykikindai kerületek, a vidékek, a XVI szepesi város kerülete, a szabad ki­rályi s rendezett tanácscsal biró városok, — de a magyar koronának egy neveze­tes territóriuma kihagyatott e rendezés alól. Értem a Szász vagy Királyföld­et. Egyetlen egy helyen létezik a nevezett tvjavaslatban említés a Királyföldről. A tvr. 89. §-ához ugyanis oda van dobva, hogy „a Királyföld rendezéséről az 1868. XLIII. t. sz. 10-ik §-ának rendelete foly­tán külön törvény intézkedik.“ Nézetem szerint a Királyföldnek elvo­nása a köztörvényhatóságok általános rendezése alól, teljesen indokolatlan. A királyföldi viszonyok egyáltalában oly különlegességet nem képezhetnek, hogy a megyék, székek, vidékek, jászkun s haj­dú kerületekkel egyetemben ne rendezte­t­­hetnének. Különben 13, ama törvényezik, mely­re hivatkozás történik, az 1868-dik XLIII-ik, mely Magyarország s Erdély egyesitéséről szól, épen a Királyföldnek mielőbbi rendezését teszi a minisztérium kötelességévé, megbízván azt, hogy az il­letők kihallgatásával az országgyűlés elé oly­­javaslatot terjesszen, mely valamint a törvényeken és szerződéseken alapuló jogokat, úgy az ezen területen lakó bár­mely nemzetiségű honpolgárok jogegyen­lőségét is tekintetbe vegye és összhang­zásba hozza.“ A törvénynek egyszerű intenziója tehát az volt, hogy a Királyföld szervezésére nézve terjesszen a kormány javaslatot az országgyűlés elé. S miután e tekintetben eddig mit sem tett, miután a Királyföld máig sem rendeztetett — pedig reá fér: — okvetlenül a köztörvényhatóságok ál­talános rendezése alá kellett vonni, annál is inkább, mert ezen törvényjavaslattal egyetemben nem terjesztetett elő egyszers­mind oly­avjavaslat, mely a Királyföld szervezetére vonatkozik. Kétszeres munka, kétszeres időpazar­lás lesz e mulasztásnak eredménye. Mert mi nem vagyunk abban a véleményben, hogy a Királyföld számára extrasüte­mény tálaltassék ki. Midőn a megyék elvesztik több neve­zetes, és eddig gyakorolt jogaikat, midőn a Jászkunok történelmi institutiói fölött napirendre tér az országgyűlés, midőn az erdélyi törvényes három nemzet közül kettőnek ősi s jogérvényes privilégiumai megsemmisittetnek, mert nem egyeztet­hetők többé össze sem a parlamentáris sem az állami élettel; — midőn minden téren szakítunk a történelmi traditiókkal és institutiókkal, s a kegyeletes fájdalom érzetével bár, de mégis feláldozzuk a ha­ladás érdekében: — akkor valóban nem látjuk át, miért kelljen egyedül a szászok szép szemeiért, csupán csak a Királyföld­re nézve kivételt tennünk. A szász nép circumspectus vala min­dig, nem hagyott kizsákmány­lás nélkül egy kínálkozó alkalmat sem, s úgy lát­szik , most a magyar kormányt hálózta körül, mert különben ez mondott volna már valamit eddig e tárgyban, vagy fe­héret, vagy feketét. De a Királyföld ren­dezését a kormány még folyton nyílt kér­dés gyanánt hagyja fön. Pedig nézetem szerint a Királyföld sem jöhet más szem­pont alá, mint egy egyszerű köztörvény­hatóság. Kevesebb joggal bírhat, de töb­bel semmiesetre sem. Különben a kor­mány önmaga döntené meg azon fő axió­máját, hogy a törvényhatóságok nagyobb autonómiája lehetleníti a kormányzást. Nem akarunk ugyan most a Szászföld szervezésének fejtegetésébe bocsátkozni, csak azon nézetünket fejezzük ki, hogy valamint a Királyföld nem gyakorolhat nagyobb autonómiát mint az új köztörvény­hatóság, úgy a magyar országgyűlés egyáltalán nem érezheti magát feljogosít­va, hogy a Királyföldön a szász népnek praeponderantiáját s nemzeti uralmát, s ezzel az ott lakó és a szászoknál nagyobb számú oláh nemzetiség elnyomását a törvény által biztosítsa. S ha a magyar kormányt nem az ve­­zeté, hogy a Királyföldnek nagyobb au­tonómiát biztosítson mint a köztörvény­hatóságoknak, — és hogy a Királyföl­dön törvény által megerősítse a minori­tásban levő szász népnek mint „nemzet­nek“ uralmát, akkor valóban nem értjük hogy miért nem vonatott e territórium is a köztörvényhatóságok általános rende­zése alá. Én nagy tisztelője vagyok a történelmi institutióknak mindaddig, míg a létező viszonyokkal s a rohanó idő megválto­zott állapotaival nem ellenkeznek. Isme­rem a szász nép privilégiumait s ősi al­kotmányát, de azt hiszem, hogy valamint mi új alapokra fektettük az alkotmányt, valamint magyarok, székelyek, kunok s­zászok részint megfosztottak, részint le­mondani kénytelenítettek ősi privilégiu­maikról és történelmi jogaikról, h­ogy még kevésbé képezhetnek államot az államban a szászok, a­kik a történelem bizonysága szerint magyar királyoktól s magyar fejedelmektől nyert szép privilé­giumaikat ritkán használták a közös haza érdekében. Lukács Béla. TÁRCZA. Fekete gyémántok. Regény öt kötetben. Irta Jókai Mór. NEGYEDIK KÖTET. Nem.­ — Evelina ! (Folytatás.) A vendégek csupa merő üveges* hí utókon ér­keznek a templomhoz a bondavári kastélyból, hova az előző napon megszálltak. A herczeg czimeres batárja jön legelöl. Hátul két lakás aranyos ruhában, elöl fehér parókás kocsis, há­romszegletű­ kalappal.. A lakájok sietnek a hin­tó ajtaját kinyitni. S abból legelőbb leszáll egy finom öreg ur, ezüst fehér hajjal, simára borot­vált nyájas szelíd arczc­al, úri tekintettel,­­s ugyanaz kezét nyújtja a hintóból kiszállásra egy bársonyban, csipkében pompázó urhölgynek, kit a legcsaládiasabb nyájasság kifejezésével segít a földre lelépni. A hintóból lelépéskor a delnőnek kitűnnek világos lila atlasz topánkái s fényes selyem ha­risnyája. Milyen nagy uraság lehet ez ! mondja magá­ban a bámészkodó tömeg, mely a templom előtt ácsorog s kalap levéve várja az uraságokat. Csak egy daróczruhás alak kiált fel meg­riadva , midőn a déli hölgyet leszállni látja: „E vil­a !“ Szaffrán Péter az. A delnő meghallotta a bámulat felkiáltását , mosolyogva fordító arozát arra felé : „Nem! — Evelina !“ S azzal fellebegett a templom lépcsőin előkelő grácziával. Evelinát a hiúság hozta e helyre. Meg akarta mutatni a selyem harisnyáit azok­nak az embereknek, a­kik látták őt faczipőben és mezítláb. A parasztleány hiúsága volt az. Nem kevélység, csak hiúság. Nem akarta ő lenézni egykori társait, akart velük jót tenni, pénzt osztani ki közöttük, hálára, tiszteletre kö­telezni őket, s különösen azoknak, a­kik­­ hozzá jók voltak, meg akarta mutatni, hogy ő most, midőn ilyen nagy uraságra jutott, nem feledte el az irántuk való háladatosságot, óhajtja őket boldogítani. Evelina előre örült a találkozásnak hajdani vőlegényével. Az már valószínűleg rég vigasz­talta magát, talán már felesége is van. Egy kis pénzajándék azt igen boldoggá fogja tenni. Arra is számított, hogy Ivánnal is fog talál­kozni. Annak is be fogja bizonyítani, hogy mi­lyen hálával emlékezik rá s milyen hatalma van e háláját tettekkel is bebizonyítani. Annak már ajándékokat nem oszthat ugyan, de tudathatja vele, milyen veszély fenyegeti kis terepét a ha­talmas consortium részéről s felajánlhatja min­denben döntő befolyását a társulatnál Iván javára, ha az ki akarna egyezni az óriás ellenféllel, ki őt agyon szándékozik nyomni. Mindenkivel akart tenni valami jót. Hogy az­után mondják az emberek: Ah de felvitte Isten a dolgát! De jó szive van! De megismeri sze­gény barátijait most is! A jóltevés hiúsága hozta ide. Azt is kicsinálta­m szépen, hogy Berenddel összejöhessen. A környék tekintélyei, földbirto­kosai a herczeg nevében lettek meghiva a meg­nyitási ünnepélyre és lakomára. Egy ilyen meg­hívást visszautasítani lehetetlen. Bár ugyan Sá­muel apát, mikor Evelina példázgatott előtte, hogy nem látogatja-e meg Berendet, mint tudós collegáját, hogy tán magával hozhatná a lako­mára , azt felelte rá,hogy nincs a világnak olyan kincse, a­miért ő Berend Iván barátjához azzal a szép szóval nyisson be, hogy gyerünk a Bonda­vári főurak salonjába. Ő tudta miért mondta? A­mint Szaffrán Péter az előtte elsuhanó tü­nemény után bámult, valaki a vállára ütött há­tulról. Kaufman Felix úr volt az. Péter arczát első perczben az ijedség, azután a düh sápaszta el ez alak láttára. Az pedig úri fölénynyel mosolygott le rá,mint a kivel egykori kapitális tréfa emléke tartja ös­­­szeköttetésben. — Jó napot fiú ! Aztán a vendégségre te is feljöjj ! Szaffrán Péter végig bámult az előtte elhala­dó uraságokon, s mikor mind bementek a tem­plomba, ő is utánuk ment. Ott letérdepelt egy szent kép előtt a templom legsötétebb zugában, s két összekulcsolt kezét a falnak támasztva, s arczát karjai alá dugva egy fogadást tett, egy rettentő nehéz fogadást. A kik látták, azt hitték, bűneit bánja és imádkozik. Azután felkelt, nem várta be a fényes szertartás végét, kisietett a templ­omból,vad tekintetet vet­ve háta mögé, ha nem kiáltanak-e utána, a szent képek mind ujjaikkal felé mutatva: „fogjátok el ! kössétek meg !“ A szent szertartás után a gyártelep megtekin­tésére vonult az úri társaság. A fenyőgalulyak­­­ból emelt diadal­ívnél a munkások küldöttsége fogadta az uraságokat, s azoknak vezérszónoka tartott volna nekik valami ékes beszédet, ha be­le nem sült volna. Hanem egy fehér ruhás lyán­­kákból álló csoportozat egészen szerencsés volt a­­betanult verset elzengedezhetni; egyik kis leány Evelinának pompás virágcsokrot nyúj­tott át. Evelina megcsókolta a gyermeket s azt kér­dező tőle : „hát Miczike, ismersz-e még ?“ Dehogy ismerte ! Rá sem mert nézni Eveli­­nára, olyan szép volt. A telep épületeit, a gyárakat,a kohókat, a há­mort, a tárnát,a szén­izzasztót Rauné úr az­ igaz­­gató mutogatá meg az uraságoknak, kik azután jól kifáradva érkezének vissza az étteremmé alakított raktári helyiségbe, a­hol két czigány­­banda fogadta őket, természetesen a Rákóczy indulóval. Eljött bsz erre az ünnepélyre hivott és hívat­lan, úr, paraszt, pap és czigány. Hanem az érkezettek között Ivánt nem találta meg Evelina. Még csak mentegető levelet sem küldött. Ismét a fekete ing van rajta, nem tud bókokat hazud­ni, a­hol azoknak ellenkezőjét érzi. Goromba ember. Pedig talán van is rá oka ? Mikor a medve bőrére isznak előre, a medvé­nek legalább hadd legyen joga nem lenni jelen azon az áldomáson. Hanem ott volt Szaffrán Peti. Még az a kitüntetés érte, hogy a munkások asztalánál első helyre ültették. Hiszen vendég volt közöttük. Többen nem jöttek át a bondavöl­­gyi tárnából, egyedül ő. A vendégség késő estig tartott. Urak és mun­kások igen vígan voltak. A lakoma vége felé odahivatta Felix magához Szaffran Pétert. Bemutatta őt a herczegnek. —Ez az a derék munkás,a­kiről beszéltem ex­­cellentiádnak. Szaffrán érzé, hogy arczába szökik vére, s ha­lántékainak tódul. — Nos, jó fiú, hát hogy éled világodat, a­mió­ta nem látták egymást ? Szólt Félix. Félsz-e még a doktortól olyan nagyon ? No itt adok neked egy kis flastromot. Gyógyítsd meg az ijedtségedet vele. — S azzal kivett tárczájából egy újdonat száz forintost s odanyomta Péter markába. — Ne nekem, a nagyságos asszony­nak csókolj kezet. Szaffrán Péter szót fogadott, s kezet csókolt Evelinának arra a szép gyönge­ violaszin kez­­tyűjére. Lám milyen jó engedelmes fia lett az ember­­evöből! — A nagyságos asszony neked igen jó aka­ród , folytató Félix. Az ő szavára , excellentiá­­ja, a kegyelmes herczeg, méltóztatott elrendelni, hogy tégedet a részvényes telephez, mint tárna­­felügyelőt alkalmazzunk , ezer forint évi fizetés­sel. Mit szólsz ehez fiú ? (Folytatása következik.) Mai számunkhoz egy fél ív melléklet van csatolva- A pestvárosi választók kéretnek egy csütörtökön május 5-én este 7 órakor a „Pesti Népkör“ helyiségeiben tartandó értekezletre mi­nél nagyobb számmal megjelenni. (Sip n. 9. sz.) Az első bíróságok, és kir. ügyészség iránti törvényjavaslatok május 5-én fognak a képvi­selőházi központi bizottságban tárgyaltatni. Adakozások A honvédmenházra Hajós Ilma k. a. Petőről küldött 5 frtot Visy I­mre 1 ft. Vipera 1, Szirmay Matild és Andor tanulók Nálafalváról küldtek 3, Jánki Károly és Kalotay Vincze Bi­harban Poklosteleken gyűjtöttek 20, Sólyomi Lipót Balaton Edericsen gyűjtött 7. 82 kr. Ker­­kápolyi Tivadar és Sári Gábor (Veszprém) Vá­moson gyűjtöttek 16 ft. 20 kr., Felnagy János Ispánkiban gyűjtött 4 frt. 50 krt. A Batthyány emlékre Sólyomi Li­pót B. Edericsen gyűjtött 3.30. Az uj Magyarország. I. (Sz.) Nem tehetünk róla, de úgy lehet még sokáig hasztalanul keresünk bel­­ügyeink között a nemzet életére és jövő alakulására nagyobb befolyású tárgyat, mint a törvényhatóságok rendezésének kérdése, és őszintén megvalljuk, ha még találnánk is, nem örömest fordítanék el az olvasó­közönség figyelmét az épen szőnyegen lévő tárgytól; kivált miután mind a megelőző körülmények, melyek a megyei autonómiai érzület zsibbasztására hatottak, mind a jelen kormány, mely merev centralisatiora törekvő terveit ügye­sen rejtegette a rendszeréből kiszaggatott törvényjavaslatok szőnyegre hozatala ál­tal, é­épen ezek nyomán kétszeresen ha­tott arra, hogy az egyre kevesebb értékre­­ szállított nemzeti kincs iránt közönyt, apa­­thiát idézzen elő. Ez apathia elvitathatlanul megvan és ebből a nemzetet csakis kettő rázhatja föl, vagy az ha a kormánynak e tárgyban benyújtott javaslatát kellő mélységgel teszi tanulmánya tárgyává­ és erre idő kell, vagy a­mi még valószínűbb, de még több időt igényel, ha lehagyjuk játszani a mű­ködő személyek játékát s a nemzet előtt majd egész bevégzettséggel előtte fog ál­­lani — az új Magyarország. Nem kétkedünk, hogy ha a közvéle­mény időt nyer a miniszteriális törvény­­javaslat megfontolására, nem sok olyan nyilatkozatot fogunk hallani, mint azon megyéé, melynek vagy centralisticus libe­­ralismusa, vagy apathiája odáig emelke­dett, hogy a saját jogait csaknem teljesen megsemmisítő tervezetet jóformán talán el sem olvasva, bizalmi tüntetésül hasz­nálta föl; bár megvalljuk, a nagy részt szolgai függésre kárhoztatott, vagy apa­­thiába sülyedt, gyakran csakis a tiszti­karból álló bizottságoktól nagy dolgokat nem igen várunk, sőt még azt is hajlan­dók vagyunk elhinni, hogy azok, kik a kormány eddigi intenziói nyomán nem a lassú halálra kárhoztatást, hanem a ke­gyelem­döfést várták — s ezek közé ma­gunkat is sorozzuk — e megszokott fél cselekvényben még kegyelmes eljárást is látnak, de annyi bizonyosnak látszik előttünk, hogy majd a bevégzett mű előtt megdöbbenve fog megállani a nemzet s mindenki, kinek a szabadság eszméi iránt még érzéke van s nem ideálja a „polizei Staat“ — keserű csalódást fog érezni kiáb­rándulása fölött. A 48-ks törvények, miután az auto­nóm életnek a népképviselet által uj ala­pot adtak, a törvényhatóságoknak min­den más jogát a követválasztáson kívül meghagyták; sőt igen sokak előtt isme­retes dolog, hogy épen azon férfiú, kinek ezen átalakításban oroszlán része volt, még ezen jog kárpótlásáról is akként kí­vánt gondoskodni, hogy a municipium­ok­­nak, mint az értelmiség mérséklő elemének a felső házban szerezzen befolyást, kö­vetek küldése által. Azóta is, mindazok, kik a nemzet sza­bad fejlődésének, és nem a könnyű kor­mányzat szempontjából gondolkoztak e tárgyról, szellemi erejöket oda irányoz­ták, hogy mind annak megóvása mellett, mi a parl­amenti kormányzást nem lehet­leníti, a törvényhatóság az uj egészséges elemek fölvétele mellett oly életet nyer­jen, mely a nemzet alkotmányának ezred­éves fáját ezen hatalmas ágazatokban és lombokban, melyek épen mint ott a tü­dők szerepét viszik s tehát a valódi sza­bad életnek létföltételei, a hervadástól megmentsék. A szélesebb alapra fektetett bizottság hatáskörét a felelősség keretében az or­szág minden anyagi és közmivelődési ér­dekeire kiterjeszteni s ez által a meleg önzéstelen közérdekeltséget hathatós esz­közök által fentartani; a provincziális érdekeknek, az autonóm jogok tágkörű alkalmazása által száz meg száz gyupon­­tot keresni és találni; népesebb váro­sainkat, az ország közérdekeibe bevonás által hagyományos szükkörüségükből ki­­vetkőztetni s a központi­­kormány túlka­pásai ellen, kivált a még mindig fenye­gető esélyek idején ellensúlyozó elemeket teremteni; — ezek voltak azon bölcs és hazafias czélzatok, melyek e mélyebb gon­­dolkozásu férfiak előtt lebegtek. És ezzel szemben hova jutottunk most? Oda, hova a nemzetet csakis azok ve­zethették, kiknek alap- s mondhatnék ki­záró elvek a könnyű és gyors igazgatás; azok, kiknek egyike, még magyar egye­temet sem tud többé másként képzelni, mint ha abban a nemzet minden vallás­felekezetének theológiáját öszpontosítja. Ezen öszpontosító törekvéseknek elég pregnáns , habár nem elég éles, mert a szándéknak még most is lehetőleg lep­­leztetnie kell, kifejezése a törvényhatósá­gi rendezésre vonatkozó törvényjavaslat. Ezen javaslat közzétételét követő napon, a kormány egyik kiváló tagja, ki úgy látszik a jövő megyéjében — mit nem is csodálunk — már­is kényelmesen be tud­ja élni magát, az ellenzék egyik köztiszte­letben álló tagjához így szól: „Tudom, hogy olvastad legújabb törvényjavasla­tunkat a megyerendezésről. No ugy­e meg vagy elégedve vele ?“ Olvastam — fe­lel az, de egy igen nagy hiányát látom. És ez ?(Hogy mindjárt az első szakaszba bele nem tettétek: „A megyék ezen törvény­­javaslat által végképen eltöröltetnek.“ A hitében csalatkozott államférfiú boszan­­kodva szakitá meg a beszélgetést. Pedig az illetőnek, kit senki sem vádol­hat idealistasággal, tökéletesen igaza volt, és e beszélgetést, mint teljesen jellemzőt bátran följegyezheti a magyar történelem. E törvényjavaslat sok­kal kevesebb alapot nyújt arra, hogysem a törvény­­hatóságok új és szabad fejlődésű életre ébredhes­senek és mégis többet, hogy legalább egyszerre multj­uk­hoz méltó halállal múlja­nak ki. Czélja: egy lassú, sintődésre kárhoz­tatott kórállapot előidézése, minek követ­keztében még azoknak is kivárniok kell­jen kimúlását, kik egykor az „élőnek szerettei voltak s kik egy újabb­ moz­galmasabb életre támadásában reméltek; szóval egy lassú, senki által meg nem si­ratott halál. „Ugyan mit lamentáltok ? — kérdi egy jobboldali ismerősöm e napokban. Nincs-e megadva a megyéknek mind­az, mit ré­szekre józanul megadni lehet ? Nincs-e megadva autonóm köre? Nincs-e meg­hagyva kérvényezési és levelezési joga ? Nem szabadon választhatja-e tisztvise­lőit? Mit kívánhattok többet ennél? Ha csakugyan van életképesség a megyékben, a megadott alapokon megállhatnak és sza­badon fejlődhetnek ; ha nem, akkor ki­évültek az új világrendből s eljött az idő, hogy kimúljanak. A felelettel nem maradtam adós , el fo­gom azt mondani közelebbről e lapok olva­só­közönségének is ,­ el fogom mondani, mi­lyennek képzelem azt az „új Magyaror­szágot“, mely az új intézkedések nyomán, ha jó idők járnának reá, létre fogna jönni.

Next