A Hon, 1870. október (8. évfolyam, 237-263. szám)

1870-10-09 / 245. szám

245. szám Vmi. évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7.sz. földszint. Előfizetési díj: Pootin küldve, vatry Budapesten hir.ho* herdra regiben­ fo esti kiadás együtt: 1 hónapra...........................1 írt. "5 kr. 5 hónapra...........................6 „ 50 , 6 hónapra.........................11 „ — . A* esti kiadás postai különku­ldéseért felül­­fizetés havonkint ..... 30 kr. A* elöli setés as év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor­i. hó első napjától fog számíttatni. kiadás. SKOtr.s:W JÄSteSfSSradl ON POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Fest, 1870. Vasárnap, October 9. Sít.­­.. . 'sí­­r ■ ■-enczM­iera 7. sí. FMg látást 4sj. 4 h­r. -; ho? íiyféle betű sora . . . 9 kr. itt'.’; !', ii.i minden he­gtatásírt . . 30 „ Terjed*' '•* hirdetések többí.r.5r­ beiktatás mel­­! ‘ ' !'ezei­b föltételek alatt vétetnek fel. — atyi';kr .n 5 hasábos petit sorért , . 86 kr. J-fST* -/• »ISfinetesi-­óa hirdetmény - dij a la­­ki adó-hiv­atalábs küldendő. S tap szellemi részét illető minden kita írméi'.y a szers­esztöséghes intézendő. Bérmentetítm levelek csak ismert kesektílt fogadtatna'« a!. — Kés iratok nem adatnak visas*. Előfizetési felhivás „A HON“ utolsó évnegyedére. October—decemberi »/« évre . 5 ín 60 kr Az ckts kiadás postai különkül­­déseért rfcbilfizetés hu­venkint 30 „ gSöF Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. .& „I!©®“ ki&fidMvatsistk, PEST, OCTOBER 8. Előfizetőinkhez. A háború ideje alatt külön kedvez­mény­képen tenni szokott hétfőn reggeli kiadást, holnaptól kezdve megszüntetjük. A küszöbön álló országgyűlés új erő­feszítésre kényteti a hírlapokat, s előttünk e­z a legfontosabb ügy. Más részről az események, ha nem vesztettek is fontos­ságukból, de igen rohamosságukból, s előfizetőink tisztelt közönsége, midőn lát­ni fogja, hogy ezentúl sem szűnünk meg azokra kellő figyelmet fordítni; bizonyára bele fog nyugodni, ha szerkesztőségi, nyomdai és kiadóhivatali személyzetünk­nek több mint kéthavi szakadatlan munka után valahára a vasárnapot pihenő napot fentartjuk. Fölösleges megjegyeznünk, hogy ez intézkedés csupán félnapi késedelmet okoz. A­mit naponkint csupán egyszer megjelenő lapok ily változtatás mellett csak kedden, egy egész nappal későbben hozhatnának, az nálunk a hétfő délutáni rendes lapban már megjelenhet Újra a régi. A­mi most Ausztriában történik, az „du ridicule au sublime“ h­aotikus soro­zata, abban a sajátságos alakulatban,hogy ép az, a­min nevetni vagyunk kénytele­nek, tartalmazza a legnagyobb veszélyt Ausztriára nézve feltétlenül és reánk nézi akkor — ha nem vigyázunk. A Lajthán túli alkothiányosság megölő betűje a — retinentia. A monarchia e ré­szének népei, mióta az alkotmányos ex­perimentumok megkezdődtek, valóságos antipodesek, kerülik egymást az alkot­mány terén, hogy azon k­í­v­ü­l gyű­löljék egymást, és e gyűlöletnek tápul dobják oda a monarchia léterét. Ez állapot előidézésében kétségen kí­vül a geográfiai és történelmi fejlemény­nek is nevezetes befolyása volt. Mert e különböző népeket nem politikai ösztön vagy kölcsönös szövetség, hanem dynasz­­tikus örökülés hozta össze. És csak ké­sőbb, az újabbkori átalakulások, Európa viszonyainak újabb fordulatai és kezdet­ben ismeretlen nemzetgazdasági és poli­tikai érdekek teremtettek némi t­e­r­m­é­szetes szükségességet e nemzetek véletlenül előállott ösz­­szetartásából. A­ki Európa mostani helyzetét és ten­­denciáit, fejleményét és törekvéseit szem­ügyre veszi, az meggyőződik, hogy most már csakugyan létezik e szükségszerűség és tartani is fog mindaddig, mig Európa oly alakot nem nyer, a­milyennel Észak- Amerika bír,­­ vagy jobban szólva, a­míg a ném­etiségtől vezérelt centralisti­­kus és nagy államokat alkotó törekvés fog irányt adni Európa­ belpolitikájának; addig, a­míg nem szabadság, hanem nem­zetiség a bel és külpolitika kiindulás pontja. De ha ezt történelmi, logikai szüksé­gességnek tartjuk, a népek összetartásá­nak alapját és alakját másutt keressük, mint azok, kik 1849. óta absolut és 1860. óta fél alkotmányos alakban Ausztria po­litikáját vezették és vezetik. Ha egyszer áll az, hogy az alkotmá­nyos és szabadsági eszmék mindenütt uralkodnak; ha áll az, hogy ezek aegise alatt egy másik nagy eszme is utat igyekszik törni magának és ez a nemzetiség; ha áll az, hogy e kétféle eszmeáram­lat csak egy alakban egyeztethető ki és ez­­ az autonómia , akkor minden törekvés alkotmányos­ságot és nemzetiséget, szabadságot és poly­glott államot kibékíteni, meg fog hiúsul­ni, ha az autonómiát nem választja kiin­dulás­pontul, ha nemzetiségeket mester­séges választási tervek és az álalkotmá­nyosság más eszközeivel akarja egymás ellenében megvédeni, és nem igyekszik az önkormányzat által, társadalmi egyen­jogúság útján és szabadelvűséggel elvon­ni a nemzetiségeket azon iránytól, mely­ben kész feláldozni alkotmányt és sza­badságot, csak hogy a nemzetiséget ura­lomra juttassa, és boldogságát nem a kölcsönös szabadságban , hanem más nemzetek elnyomásában keresi. Ez irány a panslavismus és pangerma­­nismus. Ez a nemzetiségek utolsó esz­köze, mert az állami önállóságról és sza­badságról egy nemzet se mond le, ha arra kényszerítve nincs. Ebből magyarázhatjuk ki azt,hogy a fel­világosult Németország Bismarck vasvesz­­szeje alatt szívesen meghajlik most, mert a duodecz uralkodók tehetetlen zsarnok­sága ezt az irányt juttató érvényre nála 1815 óta. Természetes pedig az, hogy az egyszer megkapott irányt most már — mikor reá feltétlenül szüksége nincs is — nem hagyja el mindaddig, míg a szük­ségből megragadott eszmét teljesen nem valósítja. Azután — és reméljük rövid időn — beáll a szabadság reactiója, e szentséges paradoxon. Hasonló irány mutatkozik a szlávok­­nál. És specialiter a cseheknél. Ez a leg­újabb események folytán eléggé világos Hogy a csehek fanatizálva vannak, elhisz szűk. De ki okozta azt? Bécs,mert a nemze­tiséget támadta mg. Hogy Oroszország­hoz szítanak, és mst már a lengyeleket is belevonva, valóigos pánszláv szövet­séget hirdetnek, á­gaz, de ki okozta ezt? Bécs, mert sem alktmányt, sem szabad­ságot nem hagyott nekik, és így nincs drága térkék, mit­­ kellene venniök a ha­jóból, mielőtt a paszlavismus tengerére mennének. És ha a lengyelt talán a szabadság­sze­retet tartja vissza Oroszországtól,— de ez is csak, mint erekbe, hagyomány és nem mint tettleges tulajon; mi tartsa vissza a cseheket és a többi szláv népet, melyek ez ereklyét nem birák, ez ügynek nem voltak martyrjai az orosz miatt és még sem bírják azt ? Senmi — ha csak meg nem kapják azt — egy alkotmánynyal, melyben nemzetiseik érvényre jut, a­nélkül, hogy más elnyomna, és így egyesíti a két czélt, mely eddig egymás ellen küzde bennök. Igen, egymás ellen küzdött Bécs politi­kája miatt, és ezét adja most a közvéle­ménynek az irányt náluk vagy a feuda­­lista Thun Leo, vagy a pánszláv Rieger, és sem a cseh club mérsékeltebb elemei, sem az ifjú csehek (Sadlowsky pártja) nem akarják zászlón tűzni azt a politikát, mely egyedül elégít ki a nemzetiséget a nélkül, hogy megölte a monarchiát; egye­dül valósítja az alkotmányosságot a nél­kül, hogy megölni a nemzetiséget. Míg Bécsben neve találkozik ember és párt, mely Csehországban ily politikát legyen képes érvényre emelni a bécsi sza­­badelvűséges engednények által, addig a panszlavismus indokolt, és még fegyver sincs kezünkben, meylyel ellene küzdeni lehetne, mert e fegyver a­­ szabadság. Hegedűs Sándor: TARCZA, 1845. deczember 10. (y. y.) A wilhelmshöhei fogoly eseménydús életében az utolsó két évtized alatt — főleg há­rom nap az, melyre mindig érdekes lesz vissza­tekinteni. Az elnökké választatás, az államcsíny és a sedani önmegadás napjai. E két utóbbinak majd minden részletét elbeszélték újra, meg újra, de az első napnak — mely a huszonkét éves uralom nyitánya volt, — ma már nagyob­­bára feledségbe mentek történetei. Akkor, mi­dőn Bonaparte Lajos herczeg a képviselők pad­járól az elnöki székbe jutott, mi — magyarok — sokkal inkább el voltunk foglalva saját szabad­­ságharctunk gondjaival, semhogy ez az esemény nálunk nagy viszhangot ébreszthetett volna ; ké­sőbb pedig az államcsíny szülötte oly gyorsan és meglepőleg rendezte a franczia császárság tűzjátékait, hogy a világ figyelme mindig egé­szen a mához volt kötve, s nem maradt ideje és érdekeltsége a tegnaphoz visszafordulni. Most azonban, midőn a bukott, még pedig minden nagyszerűség nélkül megbukott császár uralmát — a francziák és az emberiség érdekében — teljesen bevégzettnek hisszük, mintegy önkény­­telenül tekintünk vissza eredetére, mely nem az államcsíny, hanem az elnökválasztás volt. Bonaparte Lajos herczeg boulognei és strass­­burgi merényletei meghiúsultak ugyan, de elitél­tetése és fogsága utat nyitottak neki a franczia nép szívéhez. Mióta itélőbirósága előtt fennhan­gon monda, hogy ő egy elvet képvisel: a forra­dalmat, egy eszmét, a szabadságot s egy vere­séget. Waterloot, azóta a franczia nép kezdé őt úgy tekinteni, mint a nagy Napóleon oly utódját, ki hivatva van a franczia dicsőséget újra fölemelni és terjeszteni. E büszke igés azon­ban — mint utóbb bebizonyult — nem volt egyéb, mint hangzatos szójáték, melyben ural­kodása különösen gazdag lett. A köztársaság visszaadván hazáját a herczeg­­nek, megválasztották őt képviselőnek is a nem­zetgyűlésbe, hol igyekezett úgy viselni magát, hogy egy pártban se gerjeszszen aggasztó gya­nút. Alig is lett volna ő azonban elnök és csá­szár, ha a „vörös rém“, mely az 1848-dik év júniusi napjait oly véresekké tette Páris utczáin, alá nem ássa a köztársaság alapjait. A túlzók elrontották a jó ügyet, valamint jelenleg is a Cluseret féle „vörösködés“ s a lyoni kicsapongá­sok, ha tért nyernek,többet árthatnak a franczia ügynek, mint két porosz sereg. Az 1848-diki „vörös“ felkelést Cavaignac tá­bornok legyőzte ugyan, de olyan győzelem volt ez, mely magát a köztársaságot rendíte meg. Delord Taxis, ki a második császárság történetét szabadszellemüleg s igen érdekesen írta meg s kinek művét ma a német lapok úgy emlegetik, mint a „bonapartismus halálharangját“, szintén állítja, hogy látszólag a köztársaság győzött bár a júniusi napokban, de lényegileg a reaktión működött. A nemzetgyűlés kijelentve, hogy Ca­vaignac a haza iránt nagy érdemet szerzett, őt a végrehajtó hatalom fejévé nevezte ki, de a­mely hatalomról a tábornok igyekezett csakha­mar lemondani. Egy köztársasági kormány bün­tetlenül nem csorbíthatja a közszabadságokat úgy, mint az 1848-diki tévé, számkivetve soka­kat ítélet nélkül, elfogatva önkényesen s el­nyomva a sajtószabadságot és egyesülési jogot A köztársaság e meghasonlása önmagával fölbá­­toritá e kormányforma ellenzőit. Midőn Cavaig­­nacot határozatlan időre ruházták föl a főhata­lommal , az antirepublikánusok akkor kezdték keresni utódját s akkor közeledtek Bonaparte Lajoshoz. A nemzetgyűlés megmenthette volna a köz­társaságot ekkor is, ha eltérve az általános sza­vazatjogtól, mely ekkor a nap minden szenvedő- i­lyét fölébreszthető,magának tartja fönn az elnök-­­ választás jogát. De a többség nem volt eléggé­­ politikus. Némelyek úgy akartak segítni a ba-­­k­jón, hogy általában ne válaszszanak elnököt. Pynt Felix állítá, hogy a szabadságra nézve ve­szélyes oly hatalmat létesíteni, mely eredete (a népszavazat) által a nemzetgyűléssel egyenlő, s így harcz fejlődhetik ki köztük, mely végre is ama hatalomnak fog kedvezni, melyet egy em­ber képvisel. Toqueville ellene szólt, mondván, a népben bízni kell s ráhagyni az elnökválasz­tást. A mérsékelt köztársaságiak igen becsülete­sek voltak, s nem hitték, hogy valaki esküt te­gyen azért, mert azt meg akarja törni. Lamar­tine ékesszólása a népválasztás pártját igen megerősítő, magával ragadva a habozókat is. Elnökjelölt több volt, de sajátlag csak kettő­nek lehetett kilátása győzelemre: Cavaignacnak és Bonaparte Lajosnak. Amaz a legbecsületesb és önzetlenebb férfiak egyike volt, nem bírván magasb becsvágygyal, minthogy teljesen meg­feleljen ama nemes feladatnak, melylyel megbi­­zatott. Volt bátorsága, teljes odaadása, de nem volt elég ügyessége. Egészen a Thiers partidhoz csatlakozván, sokakat elidegenite magától, többi közt Thiers-t. Bonaparte Lajos sokkal eszélye­­sebben viselte magát. Auteilben egészen vissza­vonulva élt, hogy — mint barátai mondák — a nyilvános tisztelgéseket kikerülje. Kaczérkodott a socialistákkal s egyszersmind támaszt keresett a felsőbb körökben is. A kinek neve vagy befo­lyása volt, azt mind jól fogadta. „Udvarias, szerény társalgó — mondok róla — ki keveset kérdez és sokat hallgat.“ A nemzetgyűlésben oly férfinak mutatá magát, ki hagyja magát ve­zetni, s előtte a nemzet akarata minden. S mel­lette volt a napóleoni legenda is. I. Napoleon — irja Delord — daczára kudarczot vallott uralmának, megtartá dicsőségét, mert a tricolor zászlóba burkolva esett el, s mert a külfölddel szemközt hazafiság volt őt magasztalni. — A polgári osztályok magasb rétegeiben nem is hunyt ki soha a császárság eszméje. A bosszú­­­ politika által vezérelt restauratió, mely lenézte­­ a hadsereget, szintén ez eszmének szolgált. A szabadelvű sajtó mind a restauratió, mind a júliusi kormány alatt, napóleoni emlékekkel ébresztgeté a dicsszomjat. A legitimisták és or­­leanisták is inkább kedvelték a napoleonismust, mint a vöröstollas respublicát,s elhatárzák Lajos herczeg elnökségére szavazni. A polgárság a rend emberét vélte benne feltalálni, mely meg fogja védni a „vörös rémtől“. A vidéki nép is félt a vörösek rend és vagyonzavarásaitól, s úgy tekinté a herczeget, mint szabaditót a különben várható forradalom veszélyeitől, s a Napóleon becscsére ép oly örömest szavazott, mintha ma­gára I. Napóleonra szavazott volna. Ekkér 1848. dec. 10-én így ütött ki a népsza­vazás: Napoleon Lajos kapott 5,434,226 szavazatot, Cavaignac 1,448,107-et,Led­­r­u-R­o 11 i­n 370,719-et, Raspail 36,329-et és Lamartine (a magát lejárt első elnök) csak 7910-et. A legsociálisabb érzületű megyék Bonaparte Lajosra szavaztak s Cavaignac elnök csak négy megyében kapott többséget. December 20-dikig hirdeték ki az eredményt a nezetgy­űlésben. Marrast volt az előadó. A nemes Cavaignac azonnal letette a ráruházó­­ hatalmat a népképviselet kezébe. Bonaparte La­jos lassan lépett a tribünre, s Marrast olvasá föl az esküformára : „Isten és a franczia nép előtt esküszöm, hogy a demokratikus köztársasághoz hű maradok s az alkotmányt védelmezem.“ A teremben mély csend volt. Halványan, tétovázó szemmel emele föl karját a herczeg, s fátyolozott hangon mondá: „Esküszöm.“ Lsz elnök,­ hogy az ünnepélyes hangulatot emelje, hozzá­téve : „Tanúbizonyságul hívom istent e most kimon­dott eskühöz.“ S ekkor az új elnök papírt vont elő, s e szavakat olvasá : „Polgár képviselők ! A nemzet szavazata és az imént letett esküm ha­tározzák meg jövőbeli eljárásomat, s szabják elém kötelességeimet. A haza ellenségének fogom mindazokat, tekinteni, a­kik törvénytelen úton igyekeznek megváltoztatni a kormányformát, melyet önök létesítettek. Köztem és önök közt nem lehet egyen­­lenség; én, mint önök, a társa­dalom igazi alapját óhajtom föltalálni; az értel­mes és nemes nép javára kívánok működni,mely oly nagy jelét adta bizalmának irántam. Fran­­cziaország politikájának iránya nem lehet más, mint béke kifelé s a kiengesztelődés szelleme belül. Tiszteletre méltó férfi­kat különböző pár­tokból hívtam oldalamhoz, hogy a kiegyezés biztosítékát adjam. Köszönettel tartozom a ha­talomnak, mely most visszalépést, miután nagy erőfeszítést tanusita a rend fentartására. Ca­vaignac tábornok magatartása méltó az ő jelle­méhez és a megbízatáshoz, melylyel a nemzet­­gyűlés fölruházta. A mi kormányunk sem ábrán­dozó, se­m reactionár­ius nem lesz; mi a nép jár­váról gondoskodunk, s remélj­ük isten segélyéről, hogy ha nem is nagy, de legalább jó napokat fo­gunk létrehozni.“ Az elnök szava e beszéd második részében egyre élénkebb lett. De nem nyilatkozott nagy tetszés. Valami megmagyarázhatlan kételkedés mindd.4 kötve tartotta volna a képviselők kezeit. Az elnök leszállt a tribünről, a Marrar­­ követé­ig ülésterem ajtajáig. Mielőtt azonban kiment volna az elnök, oda ment Cavaignachoz, s kezét nyújtá, melyet a bámuló tábornok habozva foga­dott el. E napra emlékezve irá Hugo Viktor, hogy a második császárság eredete a hazugság. Tudjuk, hogy az elnök mint tartá meg eskü­jét, s azt a nemes tábornokot, kinek esküje nap­­já­b kezet nyujta, deczem­ber 2-ika éjjelén mint burd­oltatá el ágyából ! Országos m. iparmuzeum. (M.) „Magyar ipar még nem létezik!“ Ez állítás nem fog túlzottnak tetszeni, ha meggondoljuk, hogy az európai nyu­gati államokban s a nagy szabad észak­amerikai köztársaságban az iparos előme­netel mily óriási haladást tett. És nem fog túlzásnak tetszeni, ha az országot vi­­dékszerte bejárva, az ipar nyomait keres­sük ; s ha visszagondolva az utóbbi nagy párisi nemzetközi kiállításra, a magyar iparterményeket az angolok vagy fran­cziák iparterményeivel párhuzamba tesz­­szük. Igen, mi az iparos haladás terén any­­nyira el vagyunk még maradva, hogy minket a nagy európai nemzetek terén még nem is vesznek számításba. Csupán egy-két gyári iparág — minő főleg a liszt és szeszipar, — fejlődött ki nálunk annyira, hogy vele már a külföldi ipar­ral szemben is sikeresen kiállhatjuk a versenyt. De mi jelentősége van mind­ezen mezőgazdasági iparnak az ezer meg ezer irányban szétágazó egyéb tulajdon­képes ipartermelési ágazatokkal szem­ben, melyek nálunk nagyobbára oly cse­kély mértékben vannak kifejlődve, hogy még saját iparos szükségleteink legna­gyobb részét is a külföldről vagyunk kénytelenek drága pénzen megvásárolni? Igenis , magyar ipart még csak ezután kell teremteni! És e­­zért a nemzetnek már most ki kell tűz­nie — mint egykoron Kossuth kitűzte, midőn az iparos védegyletet megalakitá, s midőn a nemzeti mozgalmat az ipar te­rén megkezdé. Hiszen igaz, hogy a közösügyi alkot­mányos kormány sem feledkezett meg ez ideig végképen a hazai iparról. Gorove úrnak meglehet iparminiszterke­­dése korában igen szép tervei valá­­nak a hazai ipar emelésére, csakhogy mindezek mostanáig nem valósulhattak meg. Az ipartörvényjavaslat elkészült ugyan, azonban — úgy látszik — nem felelt meg egészen a hazai iparos vi­szonyoknak, és így a törvényhozás szőnyegéről el is tűnt. Az iparos szakok­tatás előbbre vitelére is megtétettek társa­dalmi úton az első lépések, azonban ez is még igen csekély eredményt mutat fel. És ha az iparbudgetet megtekintjük, ha a magyar társadalmi élet jelenségeit szemléljük, bizony be kell vallanunk, hogy egész közösügyi alkotmányos éle­tünk ez ideig az ipar tekintetében ered­ménytelenül folyt le, hogy ezen öt év a magyar iparra nézve majdnem ép úgy ve­szendőbe ment, mint a­hogy az absolut kormány alatt leélt súlyos idők a magyar iparra nézve elvesztett időt képeznek. A magyar vagyonosabb családokban még mindig megvan azon káros előíté­let, hogy fiaikat, nem hagyják iparos pá­lyára lépni, hanem „csak“ prókátort, or­vost, vagy mezőgazdát nevelnek gyerme­keikből, s illetőleg odahaza hagyják az „urfit“ elparlagosodni. De ezen nincs mit csodálkozni. Míg ha­zánkban az iparos kiképzésnek mindazon előfeltételei meg nem lesznek, melyek ál­tal a kezdő magyar iparos is ép úgy meg­szerezheti a legmagasabb műveltséget mint Amerikában, hol a szabó műhelyből a köztársasági elnöki székig felemelked­hetik, mindaddig a szülőktől nem lehet rész néven venni azt, hogy szeretett gyer­mekükkel végigjáratják a gymnasiumot s aztán akadémiára vagy egyetemre kül­dik, hogy műveit ember váljék belőle. Ha tehát ezen az iparos emelkedést leginkább akadályozó társadalmi előítéle­tet meg akarjuk szüntetni, ha magyar ipart teremteni akarunk, akkor leg­előbb is az iparos magasabb kiképzés intézeteiről kell gondoskodnunk. És ily országos intézet mindenek felett egy o­r­­szágos magyar iparmúzeum vagyis állan­d­ó i­p­a­r­t­á­r- t­a­t. Ez eszme nem új. Minden művelt nemzet rendelkezik egy vagy több ily országos intézettel. Ily intézetet tehát ha­zánkban is mielőbb létre kell hozni. Ezt ma már úgyszólván mindenki be­látja, és a nagy országos intézet meg­valósítása mégis vajmi lassan halad előre. Meglehet, hogy a hosszas készülődés ta­lán kedvező előjel arra, hogy az országos ipar­múzeum későbben annál nagyobb­­szerű alakban jön létre. Azonban ezen ok mai nap már ne halasztassa el az oly égetőleg szükséges ház­­i nagyszerű inté­zet létesítését. Hiszen talán a jelen körülmények is eléggé kedvezők arra, hogy ezen ország­ban, hogy Pesten már ma oly ipar­múzeum létesítését kezdjük meg, mely sem külsejét sem belső berendezését, sem az iparos kiképzést és oktatást tekintve nem fog a nemzet szégyenére válni. A nemzet, mely már számos évvel ez­előtt igazán monumentális épületet ál­lított a nemzeti múlt emlékeinek; a nem­zet, mely az elméleti tudományok számá­ra Pest legszebb épületét, a m. tudomá­nyos akadémiát, oly időben létre tudta hozni, midőn még a társadalmi és gazda­sági téren nagy nyomás alatt állottunk , bizonyára az országos magyar iparmú­zeum felállításához is készséggel segédke­zet fog nyújtani. Mai számunkhoz egy fél év melléklet van csatolva. Benst mentegetődzése. Benstoak tegnapelőtt f.­hó - án alkalma volt nyílt nyilatkozatot tenni a római ügyekben kö­vetett politikája iránt. A bécsi katholikus poli­tikai casino egy küldöttsége kérvényt nyújtott neki át, melyben ne­m kívánnak kevesebbet, mint, hogy az osztrák kormány „vegyen észre minden alkalmat, és működjék oda, hogy a pá­pának szétdúlt jogai, szabadságai és független­­sége helyreállíttassanak, mindenek felett pedig azt, hogy a kabinet a pipi világi uralmának eltörlését soha se ismerje el. Beust gróf a „Vaterland“ szerint ezeket vá­laszolta : „Én e beadványt gondosan fogom lapozni, és miután hasonló kérvény jött hozzám a salz­burgi kath. egylettől is, irásbelileg fogom azo­kat elintézni. Mi a római e­m­ényeket illeti, igen sajnálom azon modort, melylyel a hírlapok azokról irtak.Egy­részt oly frivolitással szóltak, mely tiszteletreméltó érzeteket sért, is oly mó­­don, mely a tárgy méltóságával meg nem fér; másrészt azon gyanú és rágalom keletkezett, hogy a kormány vagy én személyesen valami módon a Rómában beállott catastrophának egyik oka vagyok, vagy hogy Olaszországot ily elj­á­­rásra buzdítottam volna. Ez határozottan nem igaz. Én nem teszek semmit ő felsége jóváha­gyása nélkül, és a fenforgó esetben inkább a pápa javára szolgála­dott lépések létettek, me­lyek azonban siker nélkül maradtak. Mi most Rómában történt, egyébként már ak­kor, midőn a francziák az egyházi államot el­hagyták, majdnem bizonyossággal volt föltehető. Azt mondják, hogy Ausztria nem tett ellene semmit, de oly tüntetés, melynek nem lehet nyo­­matékot adni, hatástalan maradt volna, és ezzel csak Ausztria tekintélye kompromittáltatott volna ; háborút pedig nem kezdhettünk Olasz­országgal. Jelentik, hogy a pápa gr. Trauttm­ansdorffot barátságtalanul fogadta. Ez valótlan. Ő felsége megrendelte, hogy a szabadságon levő gróf azonnal foglalja el állomását és a pápa igen szívélyesen fogadta. Antonell bíbornok is telje­sen méltányolta a helyzetet, melyben Ausztria ez ügyben van. A pápának, mint egyházfőnek, szabadságáról és függetlenségéről gondoskodni kell, valamint arról is, hogy a Rómában beál­

Next