A Hon, 1871. február (9. évfolyam, 26-48. szám)

1871-02-04 / 28. szám

28. szám.­IX. évfolyam. Reggeli kiad­ás: Pest, 1871. Szombat, február 4. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint. Előfizetési dij: Postilu k­ü­ldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ............................1 írt. 85 kr. 3 hónapra ............................5 „ 50 „ 6 hónapra ..........................11 B — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7. s. Béig látási dij! 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Bélyegdij mind a 11 beiktatásért . . 30 k­r. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás­áról lett kedvezőbb föltételek alatt vétettek föl. — Nyílt­ téri 5 hasábos petit sorért ... 26 kr. IPSF" Az előfizetési és hirdetményié is a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez int­endő. Bérp­entetlen leveled csak ismert kezekte fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza Előfizetési felhívás : A H­O N­­IX-ik évi folyamára. Egész évre......................... 22 frt — kr. Fél évre............................... 11 frt — kr. Negyed évre .................... 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai kü­lönküldé­séért felülfizetés havonkint. 30 kr. Külön előfizetési svettet nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül A „HON“ kiadóhivtala. PEST, FEBRUÁR 3. Az „Észrevételekére. Kedves barátom! Legyen szabad a „Hon“ 22. számában kifejtett nézeteimre tett észrevételeidhez még egy gondolatot fűznöm. Észrevételeid bevezetésében e szavakat mondod: „Mi is óhajtjuk, hogy Magyarország zászlóvivője legyen az emberiségi politi­kának, a béke dicsvágyának , és reméljük is, hogy fog e feladatra vállalkozni, és hisszük, hogy e törekvést diadal fogja koszorúzni.“ — Magyarország ellenzékének ily pro­­grammját büszke önérzet örömével kell fogadni. De valósítására Te a feltételeknek és előzményeknek hosszú sorát állítod fel, s ez által az elvek megtestesülését ez idő­­szerint nemcsak a vérmes remények — de a lehetetlenségek sorába számítod. Én — megvallom, e részben másként látok. Ha, ugyanis, azon szövetség — vagy helyesebben: szövetkezés eszméjét, melyet én szabad népek közti szabad szerződés által létesítendőnek tartok, oly czélként állítanám fel, mely egyedül vagy kiválólag uralkodjék minden más tekintet felett: úgy szükségesek — vagy legalább ezélszerűebbek lehetnének az e­mlített feltételek ; de a szövetkezés esz­méje egyedül eszközként lebeg sze­mem előtt — eszközként a béke és szabadság közérdekeinek biz­tosítására. Eszközül pedig a szövetke­zés minden czélnak elérésére alkalmas, — jó, magasztos vagy nehéz czélnak el­érésére pedig elmellőzhetlen. A szövetkezés eszméje körül csoporto­suló élénk ellentétek nyilvánulása iga­zolja szükségét tisztázásának épen most. A szövetkezés eszméjéből fejlődik a benne rejlő ellentét, melyet egy irányban az egyesítés, más irányban az egye­­sülé­s fejez ki, üdvös eredményre a tisz­ta fogalom vezet. Szabadságból egyesül férj és nő boldog családdá, — polgár polgárral nemzetté, — nemzet nemzettel ál­lammá, — állam állammal emberi­séggé. Az egyesülés, mint szövetke­zés: eszköz; czél: a közös boldogu­lás ; — hiszen másra szabadon egyesülni nem akarhat senki; — egyesités: az erőszak eszköze, melynek czéljáról nem ad számot az erőszak az egyesítetteknek. Egyesülés hozta létre az észak-ame­rikai szövetséget, hozandja létre a neme­sebb jelentőségű német birodalmat. Egyesítés csatolta Caucasust Orosz­országhoz,­­ csatolandja Elsasst és Lo­­tharingiát Németországhoz. Mély üreg nyílik a két eszme között. S mégis sokaknak felfogásában ezen űrt csaknem az ugyanazonosság színvo­naláig tölti fel és egyenlíti ki az akarat, melynek indokában több vagy — több önző hajlam van, mint logikai kö­vetkezetesség. Igen óhajtanám, hogy e gondolatom irányában a méltányosság, testvériség és nagylelkűség szelleme minél tovább kalauzolná a hazafias törekvés ösztönét, a politikai combinatiók áramlatát! Azon szövetkezés, melynek a szabad­ság és béke tűzetett ki czélul, nem képez­heti tehát soha semmi részről gyanako­dás vagy rettegés tárgyát. Kétely csak a körül létezhet, ha váljon mindazon felté­telek, melyeket az „Észrevételekében felsorolsz, mindazon fejlődési mozzanatok, melyeket hazánk felüdülésére én épen azon forró óhajtással várok, és melyeket én talán több bizalommal reménynek — oly tényekként tekintendők-e, melyeknek az állami külcselekményt szükségkép meg kellene előzni — vagy nem? Ha e ponton a nézetek eltérők lehetnek, úgy kell, hogy indokoltathassanak — és e­z a feladat! Ha hazánk belállapota nem volt fénye­sebb a jelenleginél, midőnt a tatár és török pusztításnak, az elnyomás és csábítás ha­tásának sikerrel ellenállott, szabadsága és állami léte védelmében, úgy hazánk jelenlegi miveltsége mindenesetre elegen­dő annak felismerésére, melyik czél jó, mely eszköz sikeres. E kettőn fordul meg sorsunk. Kevés időt vélsz Te kívánni 10 évvel a szükséges belreformok létrehozására — de e rövid 10 év egy örökkévalóság le­het küléletünk sorsára nézve. Tíz évig nem lenni Magyaror­szágnak Európában, annyit tesz ma, mint többé sohasem lenni. A hol nincs béke, a hol nincs jog, hol az erőszak mindent elgázol, ott hiába várnánk protectiót. Az ágyúgolyót ki nem kerülheti az ember már ártatlan szántó ve­tő is, ha ekéje körül csata foly, és bár­mily békés vagy semleges legyen is, — a hatalmas győztes fél elviszi lovait, ök­reit, — a legyőzött pedig bosszút forral ellene, hogy nem volt embersége neki se­gítséget adni. Rendkívüli idők járnak. Az igazság szelleme követeli jogait. Egy nemzet — fejedelme hibájából ké­születlenül — régen készen állott túlerő által megtámadva, A gésa seregét,­ hadsze­reit, határa várait árulással vesztve, — egyet meg sem tart veszítve : hazafi kötelme teljesítésének érzetét, és lépésről lépésre védi hazája földét. E magasztos példából egy intést veszek ki nemzetem részére. Ha azon szövetség, melyben létez, nem is volna őseink szabad cselekvénye a prag­­matica sanctió által, hanem a reá nehezült sorsnak mostoha végzete; ha azon egyez­mény, mely a pragmatica sanctió alap­ján imént létesült, több is volna azon vi­szonyokból folyó kölcsönös kötelmek ke­zelésének módozatánál; még ha akár a módozat szervi hibássága,­­— akár egy belégondolt téves czélnak rémképe zaklat­ná is felmelegült érzékenységünk ideges­ségét: a nagy időkkel szemben álló haza­fiai nagyság valódi kicsinységet láthatna benne, oly helyzettel tévén azt hasonlítás­ba, milyenben a szívben és lélekben vérző franczia nemzet áll. És mégis ellenének nézné a fran­czia hazafi, ki helyzete mostohaságából veszteglésére a k­ü 1­ó­­­e­t­­ben akaratának megtagadására igyekez­nek őt inteni. Az állam, mely kifelé nem él — oly­­ként nem létez az emberiségnek, mint az alvó ember az életnek. És miként az em­ber a ki aludni megy, midőn szomszédja háza ég, önző gyáva életét nagyobb ve­szélynek teszi ki, mint a melyet kerülni kívánt: úgy az állam, mely szántani vetni megy, midőn földjét testvéri vér áztatta meg, magának biztos halált arat Magyarország állami külhatását semmi sem gátolja, mihelyt az egyezkedés esz­méjét eszközül fogadja csak; e z é- 1 u 1 pedig a béke és szabadság emberiségi — tehát feltételes magas­sága által minden állam legvitálisabb ér­dekét is magában foglaló általános javait tűzi ki, e javaknak felértéséhez nem „vas“ eszköz kell, — de szellemi­ elérésük­höz nem háború kell, •— de s­zö­v­e­tk­e­­z­é­s, melynek ösztöne kevésbbé érzett szükségleteknél is megteremtő a versenyt tudományban, művészetben, iparban, ke­reskedésben; megteremté az egyesülést szövetségek hiányának daczára, a szabadság, cultura, fejlődés terén; azon egyesülést, mely előtt porba hullott a középkor korlátoltságának minden bál­ványa. És hogy ily külcselekvésnek, kifelé hatásnak viszhatása befelé csak a legjobb — legnemesebb hazafi érzületnek megfelelő b­andene — onnan sejtem, mert nem gondolom, hogy azon államnak, melynek külcselekvése békét és sza­badságot czéloz, lehetne polgára lelkesedés nélkül oly hatalom iránt, mely őt ily nemes irányban képvi­seli kifelé, — hogy lehetne hatalom, sze­retet és gondozás nélkül, oly nép iránt, mely erejével őt fen­tartja, mél­­tóságos fellépésében támogatja, ne­mes önérzetének megfelelő nagy tet­tek teljesítésére kényszeríti — hogy le­hetne ifjú nemzedék, mely fel ne lelke­sülne atyái magasztos példájából,— hogy lehetne osztály, mely nem vetekednék a többivel áldozatkészségben, — hogy le­hetne ember, ki nem osztoznék a nagy idők és nagy emberek méltó találkozása feletti közlelkesülésben.­­ És még egyet sejtek. A szövetkezés eszméjéből fakadó e­g­ye­­sülés felértése csakhamar egy féliysu­­gárt árasztana azon irányra is, melyen ál­lami éltünkben rejlő sok „ellentétnek“ nem csak éle­s mérge vétetnék, sőt sze­rencsés megoldásának egyedüli kulcsa feltaláltatnék; az egyesülés alapján fekszik a nemzetiségi antagonismusnak a cultura versenyévé tehető átalakítása — a birodalmi részek féltékenységének meg­­szünendése — a fejedelmi és nemzeti ér­dekeknek egybeforrása — az adózó nép filléreinek lelkiismeretes kímélése — ér­telmének fejlesztése — akaratának neme­sítése — a munkának becsülése — a tu­nya hiúságnak megvetése — a nemzeti testnek és szellemnek oly egybeforrása, mely által ez amazt emeli, az emezt fen­­tartja; melyben a test lélekké, a lélek testté vált, mely parancsol és enge­­meskedik önmagának, és a világ összes nemzetei tiszteletében élni fog az igaz cul­­turának. Ha „idealista“ vagyok — Te nem kárhoztatsz el, azt tudom; de érzem, hogy vétkezném nemzetem nemes szelleme el­len, ha róla feltehetném, hogy az anya­­giság már annyira elfogta keblét, hogy jóért, szépért, igazért többé lelkesülni nem tud: — ha elhihetném, hogy Sajó-Várna- Mohácsnál véret ontott dicső nemzetem hősi lelkében ma már félelem és szük­­keblüség honol; hogy szeretetet többé sem érezni, sem maga iránt ébreszteni nem bir; hogy nemes szavát felemelni már csak akkor mert ha szuronyok véd­­bástyája mögé húzhatja meg magát, hogy hallgatva meghunyászkodik s az erő­szaktól kegyelmet, védnökséget kér! Anyagi hatalom erkölcsi erőt, szellemi tekintélyt nem ad. A nemes szívből fakadó férfias aka­rat az, mely tömegből nemzetet, nemzet­tel világot alkotni képes. És ha ma egész Európa barbár lenne — és ha ma nemes törekvésünket uj ve­szély boszulná meg — és ha elkeseredett magyar szivünk meg reped, zászlóinkat kezünkből ne eresszük ki — Győzelmes csak a szabad­ság s béke védője lehet! „Nyújtsunk e szent munkáre egymásnak kéz­est“ — és kiáltsuk „Eppur si muove!“ C. A baloldali kör t. tagjai kéretnek, hogy szombaton f. hó 4-kén az országot ülés után a kör helyiségében megjelen­ni szíveskedjenek. Felhívás: B. Eötvös József, vallás és közoktatási magyar kir. minister, nagyérdemű hazánkfia és városunk képviselőjének hűlt tete­mei, f. hó 5-én, d. u. 2 órakor fognak a boldo­gult lakásán (Erzsébet tér 10. sz. beszenteltetni Rójuk le a kegyelet adóját, s jelenjünk meg testületileg a nagy halott gyász ravatalánál. Felkérem tehát a városi tisztikart és képvise­lőtestületet, hogy e czélból f. hó 5-én d. u. 1 és fél órakor a város tanácstermében összegyüli szíveskedjenek. A főpolgármester Osztrák Delegatio. (Teljes ülés: február 3-dikán) Elnök: Hopfen; jegyzők: Leitenberg lovag és Fürth. A közös kormány részéről jelen vannak Kuhn Beust, Lónyay, Früth. A napirendre térés előtt, mint esti lapunkban említettük, az elnök meleg szavakban fejezte ki a kir. tanács delegátiójának részvétét b. Eötvös József halála felett, s felkérte Lónyay Menyhér­tet, mint az Akadémia alelnökét, hogy e részvé­tet a m. t. Akadémiának is fejezze ki. A napirend első tárgya a pénzügyi albizottság jelentése volt a beérkezett kérvényekről. Ezek legnagyobb része a Skene-társulatra vonatko­zik. Rechbauer előadó hosszabb beszédben fejti ki a Skene-társulattal kötött szerződés ká­ros voltát s azon hátrányokat, melyeket a társu­lat okozott az által, hogy a szerződés feltételeit pontosan nem teljesité.­­ A kérvényeket az albizottság együttesen a hadügyminisztériumnak javasolja kiadatni oly utasítással, hogy tegye azokat beható megfontolás tárgyává, a Skene­­szerződést vegye revisto alá, s a­mennyire le­hetséges, intézkedj­ék, miszerint ezentúl a szabad verseny nagyobb figyelemben részesüljön a had­sereg felszerelésénél. Früth ezredes a kormány nevében védelme alá veszi a szerződést s e czélból azt fejtegeti, hogy a régi szállítási mód sokkal roszabb és károsabb volt. Rechbaue­r Poroszországra hivatkozik, melynek hadi budgetje csak 66 millió, s mely mégis oly kitűnően szerelte fel seregét, hogy majdnem kétszeresen van mindennel ellátva, míg mi évenkénti 130 millióval sem tudunk semmire sem jutni rész és káros rendszerünk miatt. Többen nem szóltak az ügyhöz ; szavazásnál a nagy többség az albizottság indítványát fogad­ta el. Ezután még néhány érdektelenebb kérvényt intéztek el, mire a napirend második tárgya vé- TÁIICZA. (VK.) Három nap aggodalmai bármennyire el is készíthettek bennünket a súlyos veszteségre, mely b. Eötvös halálával érheti e nemzetet, mégis most, midőn e csapás valóban bekövetke­zett ._ elménk és szivünk annyira el van fogad­­va hogy a gyász e zavarában bánatos érzelmünk­nek csak igen gyönge kifejezést adhatunk. Oly elme fénye hunyt ki­­ benne, mely köz­életünk egyik büszkesége volt; oly szív szűnt meg dobogni, melyet mindenki szeretett; oly ékesszóló ajk némult el, melynek igéit az ellen­pártok férfiai szintén nagyrabecsüléssel és őszinte tisztelettel hallgatták, s oly életpálya zá­rult be, mely nemes eszmék, tettek és érzelmek gazdagságától fénylik. ily férfiú mindenütt, a hol hat, alkot, gyává­ét életével dicsőséget, halálával pedig gyászt áraszt az egész nemzetre; kétszeres dicsőséget és gyászt nálunk, hol a számarány és viszonyok kedvezőtlensége nem igen engedi a nagyok és dicsők bőséges támadását. A fájdalmat, melyet most e kihunyt férfiúi ko­porsójánál érezünk, nem­­is tetézi az a gondolat, hogy K. Eötvös rendkívüli tehetségét és munkás­ságát nem becsültük volna meg kellő mértékben addig, a­miglen élt. Ellenkezőleg, a­mily­ett fia volt ő a hazának, és oly hálás volt a nemzet ő iránta. [Bár neki is, — mint a közélet minden emb­erének — koronkint kijutott része a kese­rűségekből , de kijutott az elismerésből és kitün­tetésekből sokkal nagyobb mérvben. Első föllé­pése óta, mely korai ifjúságára esik, négy év­tizeden keresztül, országos tisztelet tárgya volt. Elismerték benne korán a kitűnő szónokot, a tudományos írót, a meleg költőt, a nemes szivü philantropot, a művelődés zászlóvivőjét, szóval az egész embert, tehetségének és érzelmeinek teljességében. Művei sohasem voltak mellőzés tárgyai. A főrendek és követek tábláján Pozsony­ban,­­ 1848. óta négy képviselőházban mindig magas polca jutott neki. Kétszer volt miniszter, elnöke számos egylet­nek, a Kisfaludi­ Társaságnak s az Akadémiának. Párthívei mindig melegen környeztek, ellenfelei pedig mindig gyöngéden bántak vele.­­ Még a gúny is megtompita nyílhegyét, midőn őt vet­te czélba. Nagy hite messze túlterjedt a haza határain, s legkitűnőbb könyvei angol, franczia, olasz és német nyelveken is közkézen forognak. Tocqueville és Cobden a kor egyik legnagyobb gondolkodójának lárták; Stuart Mill mély tisz­telettel írt róla; Montale­­­bért büszke volt ba­rátságára ; Labonlaye pedig — összehasonlítva őt Stuart Millel és Humboldt Vilmossal, neki adá a babért, miután — szerinte — a „XIX- dik század uralkodó eszméilé­ben az állam hivatása magasb szempontból van felfogva stb., mint ama két világhírű tudós műveiben. S a közélet ő si­kereihez csöndes családi élet boldogsága kap­csolódott; szerető, nemesszivü nő, ki az ő eszm­é­it és szellemét teljesen föl bizá fogni,gyermekek, kiknek fejlődésében és sorsában teljes örömét találhatta, jó barátok, kik szeretettel környezők, köztük Szalay László, Trefort, Csengery és mégis k­b. Eötvös nem volt boldog ember! Arczán, ez élénk, lelkes és értelmes arczán ol­vasható volt a fájdalom. Még mosolyának is volt valami oly mélysége, melynek fenekéről a szen­vedés borongott felénk. Rendkívüli érzelmességét nem elégítheték ki saját tevékenységének sikerei, sem családi éle­tének sokféle öröme. A szenvedő haza és a szen­vedő emberiség minden jajkiáltása élénken visz hangzott az ő lelkében. Idealista volt és sokat csalódott, politikus volt, és a kor, melyben élt, nem abban a mederben hömpölygető árját, me­lyen ő az emberi boldogságot elérhetőnek hitte. A világ­fájdalom, mely „Karthauss“-jában oly megrázó hangokat nyert, benn volt egész gon­dolkozásában, enyhítve azonban a bölcseség és gyakorlati élet ismeretei által. Nem ismertük őt bensőbben, s így lehet, hogy csalódunk, de mi azt hisszük, hogy benne min­dig sok volt Hamlet szelleméből. Legalább a me­legen lobogó szív nála is töprengő agygyal pá­rosult. A haladás vezérfáklyáját hordá, de min­den lépten aggódott, nehogy haladásunk min­dent koczkázó rohanássá váljék. Ép úgy szerette mint féltette a hazát. Elmélete mindig a legsza­badelvűbb volt, de a gyakorlatban sokszor visz­­szariadt a gátaktól. Európai szellemet kívánt meghonosítani, de nagyon tartott egyszersmind a feneketlen világpolgárságtól. — Az öszhan­got kereste mindig, mert a mint egy nagy mű­­vésznő emlékkönyvébe irá , ez az élet és művé­szet legnagyobb szépsége és boldogsága,s mégis disharmonikus hangok vegyültek életébe. Azt hisszük, a kor, melyben élt, nem volt egészen természetéhez való. Oly időszak,melyben a nem­zet folyvást teljes nyugalommal munkálkod­hatott volna jövőjén és nagyságán, s ez ké­pezte az ő vágyát, b­eme egy zaklatott, nyugtalan forradalmi változásoktól zajló időben élt, hol sokat kellett elveszteni, újra kezdeni, sőt panga­ni. De ép mert ez, idők jelleme nem egyezett le Eötvös kedélyével: nem annál bámulandóbb-e hogy ő mégsem mondott le sem hitéről, sem a tevékenységről, s egyetlen oly évet sem élt keresztül, melyben nagy hasznot ne tett volna nemzetének ? Az ő dicsősége az, hogy sem a szószéken, sem az irodalomban nem adott nála senki több eszmét; a másik meg az, hogy munkásságának volt egy vezérfonala: a magyar nép műveltségé­nek előmozdítása, melyet soha, semmi változás közt sem ejte el. A politikai szószéken, a re­gényben, a költeményben, a színpadon, az aka­démia emelvényén és a miniszteri széken, min­dig e fonalat tartó kezében, hangoztatva a gya­­korlati élet embereinek jelszavát: „előre!“ és a művészet embereiét is: „fölebb!“ Ha a pályára, melyet ő megfutott, visszate­­kinttünk, az érdemek oly sokfélesége csillámlik föl előttünk, hogy arról rövid foglalatban teljes képet adni teljes lehetlenség. Vigasztalhat kü­­önben, hogy e pályát mindenki ismeri, s elég az is, ha egyes adataira és forduló­pontjaira figyel­meztetjük az olvasót. Budán — melyet 1861 óta mindig ő képvi­selt az országgyűlésen — született 1813-ban, szülei háznál nevelték, részint Budán, részint Ercsiben, a­hol nyugodni is fog. Atyja tárnok volt, s úgy élt, mint egy fejedelem, s úgy is bu­kott meg, mint sok fejedelem , elvesztve minde­nét. Az ifjú báró azonban még igen fényes viszonyok közt növekedett. Budán az alsóbb latin iskolákat végző, 1826-tól 1831-ig a pesti egyetemen a bölcselmi és jogi tanfolyamokat hallgatá; majd a pozsonyi országgyűlésre ment s ott is tette le 1833-ban az ügyvédi vizsgát. Majd 1835-ben Bécsbe az udvari kanczelláriához ment s ott fogalmazó lett, 1837-ben pedig az eperjesi kerületi tábla közbirája; ennyi volt köz­hivatali pályája, mielőtt 1848 ban a közoktatási tárczához szál­ta a nemzet közbizalma. B. Eötvöst különben nem a hivatal, nem a miniszteri tárcza emelé magasra, hanem az iro­dalom és a szószék. Erre készült maga is, a hi­vatás hevével s a föladat komolyságával. Sokat utazott külföldön, s oly hamar lépett föl a diétán és az irodalomban, hogy már 1835-ben az aka­démia levelező tagja lett. 1830-ban forditá le Goethe „Götz von Berlichingen“-jét, 1831-ben irta a „kritikusok czimü vígjátékot,mely kézirat­ban maradt, 1832-ben a „Bosszú“ czimü szomo­rújátékot, melyet ki is nyomatott, 1833-ban a „Házasulók“ vígjátékot, 1835-ben pedig Hugo V. „ Angelo “ját fordítá, azt egy szellemdús előszóval adva ki. Ez képezi nála az első virágozás korát, melyet csakhamar a gyümölcsözés éve követett. Nagy külföldi utazása után a fogházjavításról írt munkája a politikai világ figyelmét is nagy mértékben fölébreszté. Különben már előbb is sokan sokat vártak e fiatal bárótól. Kölcsey, ki­nek hálás tanítványa volt, nagy jövőt jósolt neki nem érhetve meg a jóslat teljesülését. Az 1838-diki árviz után szerkesztő az „Árviz könyv“ köteteit, jótékony czélra, s ebben jelent meg „Karthausi“ja, melyet Papp Endre a bánat könyvének, századunk életirásának, a társada- l­­­lom jajkiáltásának nevezett. Meglepő volt ol­­vasni e fiatal költőt, ki oly mély philosoph, s s­­ hasonlatok virágaival az eszmék annyi mélysé-­­p­gét mutatá be. Mindenki olvasá a könyvet, de s kritikusok félreismerék emelkedett világuk e teit. Eötvöst azonban nem bánta ez, ő ismeri Schillert, ki azt irá : „nem a legroszabb gyü­mölcsök azok, melyeket a darázsok kik­ez­denek.“ U. Eötvös ekkor már nemcsak iró kivánt len hanem az irodalomból is akart élni. Atyja ugyanis minden vagyona csőd alá került, s a roppant vagyon nem is volt elegendő a hit e­­zők kielégítésére. Ekkor a fiatal báróknak tokra adák ügyvédeik, hogy számukra még­­ok menthető meg; de b. Eötvös József — egy igazi költő nemességével — mondá, hogy neki sem­­mi sem kell; ő még anyai örökét is a hitelezők­ént adja át, hogy atyja emlékét a minál kevesebb felező bánthassa; ő tud dolgozni, irni, ti­zedni. Ékkép a báró — egy nemes gondolat kis tében — lemondva úri vagyonáról, leszál­l­t a munka ösvényére, s a mint demokrata volt min­dig gondolkozásában, ez lett életmódjában­ is. Szűk körülmények közt, de nemesen élt, költé­szettel és politikai tudományokkal foglalkozva, íre­ere­ B. Eötvös József er(?­,v (Szül. 1813. sept. 18-án, meghalt n.?. febr. 2-án. 1871.) .­­

Next