A Hon, 1871. február (9. évfolyam, 26-48. szám)
1871-02-05 / 29. szám
29. szám ela. évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ........................5 50 , 6 hónapra ........................Un . » Az esti kiadás postai kilönküldéseért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni, me 1r volt eceli kiadás. Fest, 1871. Vasárnap, február 5 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. Beiktatási dija 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a kiadó hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza.jr . Előfizetési felhívás „A HO N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre......................... 22 frt — kr-Fél évre............................... 11 frt — kr-Negyed évre .................... 5 frt 50 kr-Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint. 30 kr. BV* Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivtala: PEST, FEBRUÁR 4. Favre és Gambetta. A franczia-német háború új stádiumba lépett. Sedanig harczolt Napoleon a Hohenzollern ház ellen, Sedantól Páris capitulatiojáig harczolt a franczia köztársaság léteréért, nemzeti egységéért, területi épségéért. És ha Napoleon csúfosan bukott , a köztársaság is meghajlott a kettős feladat alatt, melyben mint a Babylonból visszatérő templomot építő héberek félkézzel harczolt, hogy lemossa a császárság által Francziaország testén, lelkén ejtett szentfoltokat, és félkézzel dolgozott egy új rendszeren, új eszme megtestesítésén. Feladatának csak egy részét volt képes biztosítani :a jövőnek — az építést, mert bár hősiesen ontott vére lemosta is ez óriási párbajban a becsületén ejtett szenyfoltot, de nem volt képes megmenteni területi épségét, nem volt képes kitörölni a nemzet testébe vágott sebet, megmenteni egyik tagját. És ebben az állapotban találja a harmadik korszak. Miben fog ez állani? Milyen lesz ez? Ezt kérdi Francziaország önmagától és Európa Francziaországtól. És erre is a felelet a történelem ama két spinxében van elrejtve, melytől az emberiség sorsát várta és várja mindig : az egyik a béke, a másik a háború. Francziaországra nézve most az egyik Favre, a másik Gambetta. Mikor egy nemzet oda jutott, hol most Francziaország van, akkor csak két politika lehetséges., Az egyik érzi a helyzet súlyos voltát, a felelősség terhét és számít a körülményekkel higgadtan, hidegen, és ha a mathematikai pontossággal összevetett tényezők összege kimutatja azt, hogy bármily jogos a bosszú érzete, bármily indokolt a nemzeti öntudat elkeseredettsége a felett, hogy győzelmes ellenség tapossa a haza szent földét, meg kell hajolni az események nagysága előtt és a boszúról le kell mondani; akkor ezt mondja: hadd vesszen a kis ujj, ne legyen kockáztatva a fő és szív — az élet. Ez Favre. Ez a békepárt Francziaországban most. És ha ennek nagy része csak elfojtja a boszu érzetét, csak pillanatra némítja is bár el a nemzeti büszkeség szavát, és keblében „szívében egy hüvelyknyit“ sem ad fel a haza földjéből, egy „követ sem“ annak erődeiből, akkor, midőn kimondja beleegyezését a terület-átengedésbe, az erődök átadásába, vagy lerombolásába, az uljközvetlen eredmény tekintetében egyre megy, azért e párt most egyetért a békében. A másik irány az, mit Spanyolország képviselt 1808 —1813 közt, Oroszország 1812-ben, és amit Gambetta képvisel most — neve: „háború minden áron.“ Minden áron! Ez nagy szó egy civilisált nemzettől,szörnyű gondolat egy francziától a 19-ik században,azon országban,melynek százados gyökerű műveltsége, ipara, milliárdokra menő és nagyságának alapját képező műkincse van. Ez azt teszi: kipusztítani az élőfától és növényzettől elkezdve mindent mi a cultúra, avagy csak a vad természet haladásának nyomát viseli magán. Eméssze fel a várost, a falut a tűz, árassza el a földet, a vetést a víz, és akkor az öldöklés és gyilkolás minden fegyverével, asszony, gyermek, öreg, ifjú induljon meg az irtóztató keresztes háborúra, és öljön,gyilkoljon mindent a mi német; ha egy német életéért 10 franczia esik áldozatul, az mindegy, ez is bele van számítva a „minden ár“ba; ha száz helyt kipusztul a franczia, támadjon fel a száznegyediken és ez tartson igy ha kell évekig , mig német lesz franczia földön. Az ily harcznak czélja el lesz érve : az bizonyos, mert ha Napóleon „grand armee“ját tönkre tette az orosz Moskvától Berezináig és Berezinától Párisig; ha a franczia uralmat lehetetlenné tette a spanyolok 5 évi véres küzdelme, akkor utóvégre a német is kénytelen lesz a franczia földet odahagyni — ha a háború ily „minden áron“ kitartással és egy egész nemzet együttes akaratával lenne folytatva. De a francziáknál már ez utóbbi és legfőbb postulátum hiányzik — a békepárt segédkezet nem nyújtana Gambehrának, ha ő e térre lépne. Sőt ez esetben talán attól is lehetne tartani, hogy a népirtó háborújában polgárháború képezné a kezdetet, sőt talán a véget is. Hogy ez aztán még a „minden áron“ sikerét is lehetlenné tenné — csaknem bizonyos. Pedig a Gambetta programmját indokolni lehet: a nemzeti egység, területi épség, nemzeti öntudat szent neveivel, melyek megsértését sokan tekintik egynek a nemzet halálával. Különös fogalmak ezek ! Az egység fizikai fogalma nem képzelhető — ha annak bármily kis része hiányzik. Sőt erkölcsileg se érheti egy nemzetet nagyobb csapás, mint területvesztés. Egy rész elhalása az. De csakugyan az egész hal- e meg a részben ? Csakugyan nincs térületvesztésnél nagyobb csapás ? Csakugyan el kell vérzeni egy nemzetnek területe minden porszemiért ? Favre azt mondja : „nem“ — a részben nem vész el az egész, s a részért nem szabad kockáztatni az egészet. Ő békét köt. Nagy önmegtagadás ! nagy felelősség ! Gambetta azt mondja „igen“ és a háborút „minden“ áron folytatni akarja. Nagy merészség ! nagy felelősség ! E két férfi Bordeauxban, a nemzet színe előtt fog párbajt vívni — a nemzeti lét felett; ki győz ? Nem tudjuk. De e két férfi vív mindnyájunk keblében. Szívünk dobbanása, agyunk töprengése elárulja e harczot. Kinél van ez eldöntve már ? Talán senkinél végképen. De amennyire Francziaország állapotát a távolból megítélni képesek vagyunk , mi, bár vérző szívvel, jobb szeretnék a Favre győzelmét, mint a Gambettáét. Mert az ő útján kevesebb a kockáztatás és biztosabb a siker : — a békére, a nemzeti élet biztosítására, a köztársaság életére nézve. És a franczia nemzetnek, Európának, nekünk ezek a legszükségesebbek. Hegedűs Sándor: — A magyar ezredet hazaszállításában ismét történik egy lépés. Mart.hó közepén ugyanis több, Csehországban állomásozó magyar ezred fog átszállíttatni hadkiegészítési kerületébe. — Bárcsak mennél többször hozhatnánk hasonló híreket. TÁRCZA: „Kemény Zsigmond tanulmányai“« (Kiadja Gyulai Pál. Két kötet 409 és 415 lap, Pest, 1870. Ráth Mér.) IV. (y. y.) Kemény Zsigmond irodalmi tanulmányaira nézve, melyek e kiadás második kötetének fele tartalmát képezik, egy véleményen vagyunk a szerzővel, ki átalában valamennyi tanulmányára mondá (bizonyára túlszerénységből,) hogy „a pillanat szükségeihez képest gyorsan itt s inkább vázolt, mint kidolgozott munkák.“ De ha kritikai kifogásaink vannak is a munkák némelyikének formája és tárgyalási modora ellen ; nagy kárnak tartottak volna, ha kiadójuk nem veszi föl e fgyüjteménybe, miután telvék gondolatokkal és helyes nézetekkel ; miután bár sok helyen szakadékosan, de ép oly alaposan, mint szépen irvák, s miután — fájdalom ! — az 1853. és 54-diki „pillanatok“ irodalmi szükségei máig is igen élénken érezhetők, tanúbizonyságául annak, hogy úgy a politikai, mint az irodalom-történetben évtzedek is valóban csak pillanatokat képeznek. Hat irodalmi tanulmány az, melyekről ismertetésünk ez utósó czikkében lehetőleg röviden kívánunk szólani. Köztük legelső helyet érdemel „Vörösmarty Mihály“, mely akadémiai emlékbeszéd volt 1864-ben, de minden ékeszólása és szónoki szépségei daczára, inkább irodalomtörténeti munka, mint csupán parentátió. Ha e mű alkotásának tagozatait tekintjük, az aránytalanság azonnal szemünkbe fog ötleni. Beezetése, melyben a nagy költészeti iskolák összefüggése a közélettel s az állam és törekvéseivel, továbbá a Vörösmarty föllépését megelőzött idők irodalmi viszonyai és képviselői oly kitűnőleg vannak leírva, majdnem annyi lapot vesz igénybe, mint magának Vörösmartynak jellemző festése. Ámde a forma e hibája egyszersmind érdeme az írónak, ki a magas pontról, honnan egy országhoz beszélt, hatni és használni kívánt. Kemény abban az időben- midőn az újólag lábra kapott politika mellett a közérdekeltség megint hátat kezdett, fordítani a költészetnek, mely pedig az alig múlt sötét évtized világító tornya volt, szükségesnek látta kimutatni azt, hogy „új irányok csak úgy ömlenek a polgárisodásba, ha a költészet és bölcselem egymást áthatva, vezetik az eszméket és törekvéseket;“ s hogy „vagy fejletlenség, vagy hanyatlás jele, ha a közönség a szépirodalmat nem becsüli.“ Nálunk, hol a költészet kultusza máig sem oly átalános, mint a román és germán fajoknál, ez állítást senkinek sem hitték volna el annyian,’mint éppen Keménynek, ki hét-nyolcz év előtti küzdelmeinkben vezérczikkei által a nemzeti politikának is hangadó publicistája volt. És még neki is szüksége volt erős és széles indokolásra, hogy kimutassa, mikép a költészet nem csupán a fiatalság kiváltsága és szent hóbortja, hanem államérdek és társadalmi szükség. S kimutatta irodalmunk történetéből, a neologismus iskolájának és Vörösmarty pályájának fejlődéséből a legmeggyőzőbben, s ma bizonyára sokkal többen osztoznak abban a hitben, melyet Kemény emlékbeszéde végén e meleg szavakkal fejezett ki: „addig csüggedni nincs okunk, mig a közönség nem fog csekélyléssel tekinteni az irodalomra, s mig az írók a részvétlenség miatt nem vesztik el bizalmukat hivatásuk iránt; midőn pedig ez megtörténnék, akkor a nemzetet semmi kéz nem tarthatná vissza a sülyedéstől.“ Az a hit ez, mely a nagy nemzetek szellemében mindig élénken lobog, mint az erő és tevékenység forrása. Az a hit ez, melynek a legkínosabb válságok közt sem hiányzanak nyilatkozványai és szertartásai. Íme, Páris a bombazápor közt is Moliére-ünnepet ült s megkoszorúzta egyik legnagyobb költőjét, tudva, hogy a jövő csak akkor szülhet számára nagyokat, ha nem szűnik meg dicsőítni a múlt idők nagysá- gait. Az a hit ez végre, melyet a kisebb népek- nek annál inkább kell táplálniok: sorsuk és nemzeti műveltségük minél több veszélynek van kitéve! Az „Eszmék a regény és dráma körül“ czímű vázlatos tanulmányban valódi eszméket kapunk, de úgyszólván töredékes czikkekben. Hogy Kemény — mint a formák mestere és értője — a drámát különösen nagyrabecslik, az igen természetes ; de hogy Kemény — mint regényíró, — azt állítja, mikép a regényt prózai vegyületeinél fogva nehéz a költészet nemei közé sorolni: „ama neme a tárgyilagosságnak, mely örömest fordult azon műág ellen, melyet épp maga a szerző oly kitünőleg művelt. Abban teljesen igaza van, hogy a világdivatra kapott regény, mely a kor minden eszméjét és törekvését széleskörűleg ölelte föl, ártott legtöbbet a nála sokkal költőibb dráma fejlődésének, formájának és élénk hatásainak; az is igaz, hogy a korszak legdivatosabb regényírói — kivált irányműveikben — mértéken túl vegyiték a prózát a költészet e szabálytalan alakú ágába; de mindezek daczára :a jó regény mindig a költészet nemei közé lesz sorolható, míg képviselői az aesthetika igényei szerint írják műveiket. A különbséget, mely a dráma és regény tárgyai és jellemfestései közt van, Kemény igen mélyelmüleg fejtegeti, s mind a közönség, mind az írók jól megtanulhatják belőle a dráma törvényeit. Hasznát vehetné továbbá e fejtegetésnek minden színigazgató is, kiknek — Kemény szavaival élve — „semmi elismeréssel nem adózhatunk azon gyanús buzgóságért, melylyel a regényeket a színpadra czepelik,“ ezáltal nagy mértékben befolyva a drámai ízlés megrontására. Ha e 18 év előtt írt tanulmányt elfogadták volna a nemzeti színház vezetői és fordításokban telhetetlen színészei, akkor ma sem a színpadon sem a nézőtéren nem uralkodnék az a hanyatlás, mely elfordul Augier „Forestier“-jétől s tapsolja Sardou „Fernande“-ját,sújtva egy nemes drámát s kitüntetve egy rosz színpadi regényt. Ugyanez időben készült a „Színművészetünk ügyében“ czímű czikkfüzér is, melylyel Kemény a dramaturgia komolyabb oldalaira kívánta irányozni sajtónk figyelmét, miután az csupán az igazgatás kérdéseivel s az opera és dráma közti vitás ügyekkel foglalkozók. Fejtegeti ebben a színirodalom hanyatlásának okait, főleg a regény nagy divatba jöttét, mely elvonta a drámától az olvasó közönséget, degradálva költőt és színészt egyaránt. Igen érdekes annak kimutatása, hogy a dráma mennyire emelkednék, ha nem csupán színházi, hanem olvasó közönségre is támaszkodnék mint hajdan , mert sem a költő nem alkot oly jót, ha csak nézői vannak, sem a színészet nem fejlődik ki úgy, ha a szerepeket egyenest, az est múlékony hatásaihoz mérve írják. A mai színművek nem fejtenek ki nagy színészeket, miután a dráma megszűnt czél lenni s csupán az előadások föltétlen eszközévé vált. Végül Kemény egy rövid, de igen találó észrevételt tesz arra a bajra is, hogy irodalmunk, „mely inkább kíván mindenütt jelen lenni, mint nyomot hagyni“, a széptani kérdésekről nem elmélkedik eléggé. S ez a baj a fájdalom kirívóbb most, mint 17 év előtt. A sajtó nagy versenye e tekintetben ártalmas lett. Ma a kritika termékeit is oly gyorsan vetik a gépbe, mint a táviratokat. Nem az a fődolog, hogy a látott vagy hallott előadásokat jól írjuk le, hanem hogy minél gyorsabban, nehogy valamelyik versenytárs megelőzzön. A becsvágy megszűnt a „hogyan“t tárgyalni, egészen a „mikor“ felé fordult. Egy egy lap szintén réstés délután tüzetes ismertetést adni akadémiai értekezésekről, színházi előadásokról sat., mivel reggel már egy másik lap közölt arról néhány sebtiben összeírt, hézagos referádot. Szóval a hamar munka jött divatba az aesthetikai és egyéb tudományos érdekek körül is. A könyvismertetés szintén hasonló „sietős“ munka lett, inkább csak úgy futtában, de hamar, mint meggondolva, de jól ! Szóval, a tárcza is belefutott az újdonságok hajráversenyébe, sok furcsaságot idézve elő. Minap egy tárczaíró komor homlokkal tört palczát a magyar sajtó fölött, mely Kemény tanulmányai felől csak újdonságokat irt, s e közben nem vette észre, hogy az is, amit ő maga írt, alig egyéb, mint egy hosszabb fajta újdonság, füleresztve a panaszkodás barna lévével. Ha mindenről gyorsan akarunk írni , akkor bizony le is kell mondanunk az aesthetikai dolgok helyes és tüzetes megírásáról, mely kétségkívül jobban megkívánná a gondolkozást, mint a minden áron való sietés hevét. Szóljunk végül Kemény három könyvismertetéséről, melyek megjelenésük idején nagy hasznot tettek, de e tanulmányok sorában kétségkívül legkisebb súlylyal bírnak. Az „Arany Todá“-ban legérdekesebb az első czikk, melyben szerző mélyelműleg czáfolja Toldy Ferencz amaz állítását, mely szerint a Toldi-monda a magyar őskorból vagy épen eleink mythoszából szállott volna ránk, s ekép Toldi Miklós nem is történeti személy, hanem csak symbolikus hős. Természetes, hogy ennek czáfolására nem áll rendelkezésül kézzelfogható adat, de annál érdekesebb látni, hogy egy mély gondolkozó az összehasonlításból , a népköltészet ismereteiből is mennyi tanúbizonyságot bír meríteni. Magának az Arany költői beszédének ismertetése nem ily érdekes: sok az idézet, s aránylag kevés a poetikus szépségek kideritő elemzése. „Szalay Magyarország története munkájáról“ — 1853-ban íratott, figyelmeztetve a közönséget e nevezetes munkára, mely a történeti tények mellett a korok szellemét is visszatükrözi s a magyar nemzet jogviszonyainak fejlődését úgy írja le, mint előtte senki sem. Kiemeli továbbá Szalay egyénit,ő tehetségét, néhány példát hozva föl ennek bebizonyítására. „Macaulay Anglia története czímű munkájáról“ is van (szintén 1853-ból) egy ismertetés. Csengery lefordítván e nagy mű két első kötetét — Orosz-Lengyelországban e hóban kezdik meg az ujonczozást, még pedig sokkal nagyobb mértékben, mint eddig. Kétszer annyi korosztályt hívnak a sorozáshoz, úgy hogy 20-tól 24 éves koráig van minden ember behiva. A zsidó vallásúak különös figyelemben részesültek, ezek ugyanis 30 éves korukig hivattak be. — Az eddig fenállott felmentési okokból is számosat eltöröltek, nevezetesen a képzőművészek katonamentességét is megszüntették. — E rendkívüli előkészületek folytán nagyon terjed a hit, hogy Oroszország nagy háborúra kezül. Adakozások. A honvéd menházra a jolsvai takarékpénztár m. hó 25-kén tartott közgyűlésén 50 ftot határozott adományozni s hozzánk beküldőbe. Országgyűlési tudósítások. A főrendiház 87. ülése. (Febr. 4-én.) Elnök : Majláth György országbíró 2 órakor nyitja meg az ülést. Jegyző : Majthényi László dr. A kormány részéről jelenvan Festetiek minister. Mai számlunkhoz egy fél ív melléklet van csatolva. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Elnök : Szomorú kötelességet teljesítek méltóságos főrendek, midőn a magas háznak egy férfiú elhunytét jelentem be, ki születésénél fogva e ház tagja, fiatal korában több országgyűlésen keresztül alapos a készültsége, fennkölt szelleme és ritka szónoki tehetségénél fogva annak dísze volt. Azonban a veszteség nem szorítkozik ily szűk körre; messze e birodalom határain túl fájdalmas érzést fog az kelteni, de legsúlyosabb a csapás közös hazánkra nézve, mely báró Eötvös Józsefben leghívebb és legnemesebb fiainak egyikét veszté; kinek szive, de ragaszkodása egész melegével és kegyelete minden szálaival e kis hazán csüggött, mig szelleme merész és magas röptében, csalódás és félreértetés daczára, élte véglehelletéig töretlenül az összes emberiség általános eszményeinek valósításáért küzdött. Báró Eötvös Józsefben ő felsége hű tanácsadóját, a kormány legjelesebb és legmunkásabb tagját —, a parlament állambölcsészeti felfogás és magas ihlettség által kiváló szónokai egyikét; a tudomány, a költészet az irodalom főiként, szellemdús és világhírű bajnokát; családja pedig és barátjai, a magánember ez élet sokszor változott viszonyain keresztül változatlan, kedves, szeretetre méltó fényalakját kesergik. E közös bánat közepette hű kifejezést vélek adhatni a méltóságos főrendek érzületének, ha nevökben kijelentem, (Elnök és a ház tagjai felállanak), hogy e ház a közlött gyászbirt mély megilletődéssel és színieten fájdalommal tette, hogy a nemzet és a család közös bánatában híven osztozik; hogy az elhunyt irányában végtiszteletadóját testületileg szándékozik leróni, és hogy fájdalmas érzeteinek hű kifejezését jegyzőkönyvileg is örökíttetni kívánja. (Helyeslés.) Az elhunytnak hűlt tetemei, mint miniszerelnök úr ő nagyméltóságánakátiratából értesültem, f. hó 5-én vasárnap d. u. 2 órakor fognak pesti lakásán Erzsébet tér 10. sz. házban beszenteltetni, s onnan alkonyatkor csendben, az elhunyt kívánatéhoz képest, Ercsibe elszállittatni. Károlyi György gr. Méltóságos főrendek! Nekem csak azon alázatos kérésem van, és reményem a méltóságos főrendek helyeslésével találkozom, hogy az elnök úr ő excellentiáját megkérjük, miszerint a méltó főrendek ezen közös bánatát ő excellentiájának az özvegynek tolmácsolni szíveskedjék. (Általános helyeslés.) Elnök, kötelességemnek fogom tartani. Wenkheim Béla dr. Arra kívánom figyelmeztetni a méltóságos főrendeket, hogy tudtommal a képviselőház szintén testületileg kíván tisztelegni, s annak tagjai az akadémia palotájának nagy termében fognak összegyűlni. Azt hiszem, talán nekünk is legczélszerűbb volna ott találkozni, mert az elhunyt lakásába úgy sem férünk be mindnyájan s igy legalább a képviselő testülettel együtt mehetnénk el a végtisztelgésre. (Helyeslés.) Elnök: Ennél fogva d. u.l'/a órakor az akadémia épületében fogunk összegyűlni. Egyéb tárgya nem lévén az ülésnek, azt ezennel feloszlatom. Az ülés végződik 73 órakor. Osztrák delegatió. (Teljes ülés, február 4 dikén.) Elnök: Hopfen ; jegyzők Fürth és Hardegger. A közös kormány részéről jelen vannak :Beust, Lónyay miniszterek; Hoffmann osztályfőnök és Krausz osztálytanácsos. A múlt ülés jövének hitelesítése után dr. Demel előadó olvassa fel a pénzügyi albizottság jelentését a nemzeti banktól felvett 80 milliónyi adósság átvételéről az államadósági pénztárkönyvbe. Az albizottság a következő két határozatot ajánlja: 1. A közös minisztérium azon nyilatkozat hogy az 1869. decz. 7-dikén elrendelt s 187 végén valósított intézkedés (ez adósságnak , osztrák könyvekbe való bevezetése) tisztán a ministrativ jellegű s ez által semmi döntő esemény nem alkottatott, tudomásul vétetik. 2. A bizottmánynak azonban ki kell jelenten ama nézetét is, hogy az indokok, melyeket a közös pénzügyminisztérium elősorol, igazolják ugyan azt, hogy e 80 millió adósság a birodalmm pénztár újonnan nyitandó könyvébe föl nem vétetett, semmiképen azonban annak áttételét a államadóssági pénztár könyveibe, hogy megütközik azon, miszerint ezen áttétel bár ellene nyilatkozott annak mind az államadósságokat ellenőrző bizottmány, mind az osztrák pénzügyminisztérium, mégis megtörtént, és fentartatott Wolfram delegátus nyitja meg az általános vitát. Felemlíti, hogy decz. 9-én ez ügyben tett interpellációjára kapott ugyan választ, de ezzel nem lehet megelégedve, miután tény az, hogy az adósság a cislajthán pénztárakba van bevezetve, ami egyértelmű azzal, hogy ez adósság csak Cislajthaniát illeti, holott’kétségtelen, hogy e tartozás közös adósságot képez. Ennek ellenében Wikenburg gr. kijelenti, hogy teljesen meg van elégedve a közös pénzügyminiszter nyilatkozatával. Beust gr. a pénzügyi albizottság javaslatának első pontjával teljesen egyetért, a második pontra nézve azonban megjegyzi, hogy miután az átírást teljesen természetesnek találja, nem fogadhatja el az albizottság kifejezését, mely ez átírást sajátszerűnek mondja. Végül ismét dr.: De meg szól néhány szót az albizottság indítványa mellett, amire a többség az albizottság jelentését a részletes vita alapjául elfogadja. A részletes vitában első szónok volt Herbst. Kerülni kell — úgymond — mindent, ami praejudiciumot alkothatna, s ezért szavaz a 2-ik pont mellett. Az átvételre nem volt elég ok, s minden oly sietve történt, hogy igen helyén van ez eljárást s legalább is sajátszerűnek találni. Szóltak még Wickenburger. a 2-dik pont ellen Demel pedig mellette, mire elnök szavazásra bocsátja a dolgot. Az első pont elfogadtatott, a másodikat azonban a többség elvetette. Végül még a beérkezett kérvények közül intéztek el néhányat, mire elnök az ülést befejezi, folytatását esti 7 órára tűzte ki. Az esti ülés tárgya a két delegáció határozatainak összehasonlítása lesz. Az erdőtörvényjavaslatról. .. (..) Bátran kezdhetjük e sorokat a közvélemény régen hangoztatott szavával, hogy egy új, korszerű és az erdők összes érdekeire kiterjedő erdőtörvény alkotása a magyar törvényhozás egyik legsürgősebb teendői közé tartozik. Fájdalmasan érintett ezért mindenkit az, hogy a vadászati törvényjavaslat hamarább került a képviselőház elé, mint az igazán égetően szükséges erdőtörvény tervezete.Eszünkbe juttatta ez a lehetőséget, hogy az erdőkben rejtező vadak ügye hamarább jut jó rendben, mint a vadaknak lakást adó erdő és így a magyar képviselőház törvényhozási munkálatában is lesz: filius ante patrem. Még 1867-ben hire járt, hogy van kész erdő törvényjavaslat, 1868-ban pedig már a lapokban is írták, hogy a magyar gazdasági egyesület és az országos erdészeti egylet a földmivelési ministeriumnak erdészeti törvényjavaslatot terjesztettek fel.