A Hon, 1871. február (9. évfolyam, 26-48. szám)

1871-02-05 / 29. szám

29. szám ela. évfolyam. Kiadó­hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ........................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ........................5­­ 50 , 6 hónapra ........................Un . » Az esti kiadás postai ki­lönküldéseért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni, m­­e 1­­r volt eceli kiadás. Fest, 1871. Vasárnap, február 5 Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere 7.­­ Beiktatási dija 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a kiadó­ hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza.­­­jr . Előfizetési felhívás „A H­O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre......................... 22 frt — kr-Fél évre............................... 11 frt — kr-Negyed évre .................... 5 frt 50 kr-Az esti kiadás postai különküldé­séért felülfizetés havonkint. 30 kr. BV* Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „HON“ kiadóhivtala: PEST, FEBRUÁR 4. Favre és Gambetta. A franczia-német h­áború új stádiumba lépett. Sedanig harczolt Napoleon a Ho­­henzollern ház ellen, Sedantól Páris ca­­pitulatiojáig harczolt a franczia köztársa­ság léteréért, nemzeti egységéért, területi épségéért. És ha Napoleon csúfosan bu­kott , a köztársaság is meghajlott a ket­tős feladat alatt, melyben mint a Baby­­lonból visszatérő templomot építő héberek félkézzel harczolt, hogy lemossa a csá­szárság által Francziaország testén, lel­kén ejtett szentfoltokat, és félkézzel dol­gozott egy új rendszeren, új eszme meg­testesítésén. Feladatának csak egy részét volt képes biztosítani :a jövőnek — az építést, mert bár hősiesen on­tott vére lemosta is ez óriási párbajban a becsületén ejtett szenyfoltot, de nem volt képes megmenteni területi épségét, nem volt képes kitörölni a nemzet testébe vá­gott sebet, megmenteni egyik tagját. És ebben az állapotban találja a har­madik korszak. Miben fog e­z állani? Mi­lyen lesz ez? Ezt kérdi Francziaország önmagától és Európa Francziaországtól. És erre is a felelet a történelem ama két sp­inxében van elrejtve, melytől az emberiség sorsát várta és várja mindig : az egyik a b­é­k­e, a másik a h­á­b­o­­­r­ú. Francziaországra nézve most az egyik Favre, a másik Gambetta. Mikor egy nemzet oda jutott, hol most Francziaország van, akkor csak két po­litika lehetséges., Az egyik érzi a helyzet súlyos voltát, a felelősség terhét és számít a körülmé­nyekkel higgadtan, hidegen, és ha a ma­­thematikai pontossággal összevetett ténye­zők összege kimutatja azt, hogy bármily jogos a bosszú érzete, bármily indokolt a nemzeti öntudat elkeseredettsége a fe­lett, hogy győzelmes ellenség tapossa a haza szent földét, meg kell hajolni az események nagysága előtt és a boszúról le kell mondani; akkor ezt mondja: hadd vesszen a kis ujj, ne legyen koc­­­káztatva a fő és szív — az élet. Ez Favre. Ez a békepárt Francziaor­­szágban most. És ha ennek nagy része csak elfojtja a boszu érzetét, csak pilla­natra némítja is bár el a nemzeti büsz­keség szavát, és keblében „szívében egy hüvelyknyit“ sem ad fel a haza földjéből, egy „követ sem“ annak erődeiből, ak­kor, midőn kimondja beleegyezését a te­rület-átengedésbe, az erődök átadásába, vagy lerombolásába, az uljközvetlen ered­mény tekintetében egyre megy, azért e párt most egyetért a­­ békében. A másik irány az, mit Spanyolország képviselt 1808 —1813 közt, Oroszország 1812-ben, és a­mit Gambetta képvisel most — neve: „háború minden áron.“ Minden áron! Ez nagy szó egy civilisált nemzettől,szörnyű gondolat egy francziától a 19-ik században,azon országban,melynek százados gyökerű műveltsége, ipara, mil­­liárdokra menő és nagyságának alapját képező műkincse van. Ez azt teszi: ki­­pusztítani az élőfától és növényzettől el­kezdve mindent mi a cultúra, avagy csak a vad természet haladásának nyomát vi­seli magán. Eméssze fel a várost, a falut a tűz, árassza el a földet, a vetést a víz, és akkor az öldöklés és gyilkolás minden fegyverével, asszony, gyermek, öreg, ifjú induljon meg az irtóztató keresztes hábo­rúra, és öljön,gyilkoljon mindent a mi né­met; ha egy német életéért 10 franczia esik áldozatul, az mindegy, ez is bele van számítva a „minden ár“ba; ha száz helyt kipusztul a franczia, támadjon fel a száz­n­egyediken és ez tartson igy ha kell éve­kig , m­ig német lesz franczia földön. Az ily harcznak czélja el lesz érve : az bizonyos, mert ha Napóleon „grand ar­­mee“ját tönkre tette az orosz Moskvától­ Berezináig és Berezinától Párisig; ha a franczia uralmat lehetetlenné tette a spa­nyolok 5 évi véres küzdelme, akkor utó­végre a német is kénytelen lesz a fran­­czia földet odahagyni — ha a háború ily „minden áron“ kitartással és egy egész nemzet együttes aka­ratával lenne folytatva. De a francziáknál már ez utóbbi és legfőbb po­stulátum hiányzik — a béke­párt segédkezet nem nyújtana Gambehr­­ának, ha ő e térre lépne. Sőt ez eset­ben talán attól is lehetne tartani, hogy a nép­irtó háborújában­ polgárháború ké­pezné a kezdetet, sőt talán a véget is. Hogy ez aztán még a „minden áron“ si­kerét is lehetlenné tenné — csaknem bi­zonyos. Pedig a Gambetta programmját indo­kolni lehet: a nemzeti egység, területi épség, nemzeti öntudat szent neveivel, melyek megsértését sokan tekintik egy­nek a nemzet halálával. Különös fogalmak ezek ! Az egység fizikai fogalma nem képzelhető — ha an­nak bármily kis része hiányzik. Sőt er­kölcsileg se érheti egy nemzetet nagyobb csapás, mint területvesztés. Egy rész el­halása az. De csakugyan az egész hal- e meg a rész­ben ? Csakugyan nincs térü­letvesztés­­nél nagyobb csapás ? Csakugyan el kell vérzeni egy nemzetnek területe minden porszemiért ? Favre azt mondja : „nem“ — a rész­ben nem vész el az egész, s a részért nem szabad koc­káztatni az egészet. Ő bé­két köt. Nagy önmegtagadás ! nagy fe­lelősség ! Gambetta azt mondja „igen“ és a há­borút „minden“ áron folytatni akarja. Nagy merészség ! nagy felelősség ! E két férfi Bordeauxban, a nemzet szí­ne előtt fog párbajt vívni — a nemzeti lét felett; ki győz ? Nem tudjuk. De e két férfi vív mindnyájunk keblé­ben. Szívünk dobbanása, agyunk töpren­gése elárulja e harczot. Kinél van ez el­döntve már ? Talán senkinél végképen. De a­mennyire Francziaország állapotát a távolból megítélni képesek vagyunk , mi, bár vérző szívvel, jobb szeretnék a Favre győzelmét, mint a Gambettáét. Mert az ő útján kevesebb a koc­káztatás és biztosabb a siker : — a békére, a nemzeti élet biztosítására, a köztársaság életére nézve. És a franczia nemzetnek, Európának, nekünk ezek a legszükségesebbek. Hegedűs Sándo­r: — A magyar ezredet hazaszál­lításában ismét történik egy lépés. Mart.­hó közepén ugyanis több, Csehországban állo­másozó magyar ezred fog átszállíttatni hadkie­gészítési kerületébe. — Bárcsak mennél több­ször hozhatnánk hasonló híreket. TÁRCZA: „Kemény Zsigmond tanulmányai“« (Kiadja Gyulai Pál. Két kötet 409 és 415 lap, Pest, 1870. Ráth Mér.) IV. (y. y.) Kemény Zsigmond irodalmi tanulmá­nyaira nézve, melyek e kiadás második köteté­nek fele tartalmát képezik, egy véleményen­ va­­gyunk a szerzővel, ki átalában valamennyi ta­nulmányára mondá (bizonyára túlszerénység­ből,) hogy „a pillanat szükségeihez képest gyor­san itt s i­n­k­á­b­b vázo­lt, mint kido­l­go­zott munkák.“ De ha kritikai kifogásaink vannak is a munkák némelyikének formája és tárgyalási modora ellen ; nagy kárnak tartottak volna, ha kiadójuk nem veszi föl e fgyüjtemény­­be, miután telvék gondolatokkal és helyes néze­tekkel ; miután bár sok helyen szakad­ékosan, de ép oly alaposan, mint szépen irvák, s miután — fájdalom ! — az 1853. és 54-diki „pillanatok“ irodalmi szükségei máig is igen élénken érezhe­tők, tanúbizonyságául annak, hogy úgy a poli­tikai, mint az irodalom-történetben évt­zedek is valóban csak pillanatokat képeznek. Hat irodalmi tanulmány az, melyekről is­mertetésünk ez utósó czikkében lehetőleg rövi­den kívánunk szólani. Köztük legelső helyet ér­demel „Vörösmarty Mihály“, mely akadémiai emlékbeszéd volt 1864-ben, de minden ékes­zó­­lása és szónoki szépségei daczára, inkább iroda­lomtörténeti munka, mint csupán parentátió. Ha e mű alkotásának tagozatait tekintjük, az ar­ány­talanság azonnal szemünkbe fog ötleni. Be­eze­­tése, melyben a nagy költészeti iskolák össze­függése a közélettel s az állam és törekvéseivel, továbbá a Vörösmarty föllépését megelőzött idők irodalmi viszonyai és képviselői oly kitű­­­nőleg vannak leírva, majdnem annyi lapot vesz igénybe, mint magának Vörösmartynak jellem­ző festése. Ám­de a forma e hibája egyszersmind érdeme az írónak, ki a magas pontról, honnan egy or­szághoz beszélt, hatni és használni kívánt. Ke­mény abban az időben- midőn az újólag lábra kapott politika mellett a közérdekeltség megint hátat kezdett, fordítani a költészetnek, mely pe­dig az alig múlt sötét évtized világító tornya volt, szükségesnek látta kimutatni azt, hogy „új irányok csak úgy ömlenek a polgárisodásba, ha a költészet és bölcselem egymást áthatva, veze­tik az eszméket és törekvéseket;“ s hogy „vagy fejletlenség, vagy hanyatlás jele, ha a közönség a szépirodalmat nem becsüli.“ Nálunk, hol a költészet kultusza máig sem oly átalános, mint a román és germán fajoknál, ez állítást senkinek sem hitték volna el annyian,’mint éppen Kemény­nek, ki hét-nyolcz év előtti küzdelmeinkben ve­­zérczikkei által a nemzeti politikának is hang­adó publicistája volt. És még neki is szüksége volt erős és­ széles indokolásra, hogy kimutassa, mikép a költészet nem csupán a fiatalság kivált­sága és szent hóbortja, hanem államérdek és társadalmi szükség. S kimutatta irodalmunk tör­ténetéből, a neologismus iskolájának és Vörös­marty pályájának fejlődéséből a legmeggyőzőb­ben, s ma bizonyára sokkal többen osztoznak abban a hitben, melyet Kemény emlékbeszéde végén e meleg szavakkal fejezett ki: „addig csüggedni nincs okunk, mig a közönség nem fog csekélyléssel tekinteni az irodalomra, s mig az írók a részvétlenség miatt nem vesztik el bizalmukat­­ hivatásuk iránt; midőn pedig ez megtörténnék, akkor a nemzetet semmi kéz nem tarthatná vissza a sülyedéstől.“ Az a hit ez, mely a nagy nemzetek szellemé­ben mindig élénken lobog, mint az erő és tevé­kenység forrása. Az a hit ez, melynek a legkí­nosabb válságok közt sem hiányzanak nyilat­­kozványai és szertartásai. Íme, Páris a bomba­zápor közt is Moliére-ünnepet ült s megkoszo­rúzta egyik legnagyobb költőjét, tudva, hogy a­­ jövő csak akkor szülhet számára nagyokat, ha­­ nem szűnik meg dicsőítni a múlt idők nagysá-­­ gait. Az a hit ez végre, melyet a kisebb népek-­­ nek annál inkább kell táplálniok: sorsuk és nemzeti műveltségük minél több veszélynek van kitéve! Az „Eszmék a regény és dráma körül“ czímű vázlatos tanulmányban valódi eszméket kapunk, de úgyszólván töredékes czikkekben. Hogy Ke­mény — mint a formák mestere és értője — a drámát különösen nagyrabecslik­, az igen termé­szetes ; de hogy Kemény — mint regényíró, — azt állítja, mikép a regényt prózai vegyületei­­nél fogva nehéz a költészet nemei közé sorolni: „ama neme a tárgyilagosságnak, mely örömest fordult azon műág ellen, melyet épp maga a szerző oly kitünőleg művelt. Abban teljesen iga­za van, hogy a világdivatra kapott regény, mely a kor minden eszméjét és törekvését széleskörű­­leg ölelte föl, ártott legtöbbet a nála sokkal köl­­tőibb dráma fejlődésének, formájának és élénk hatásainak; az is igaz, hogy a korszak legdiva­tosabb regényírói — kivált irányműveikben — mértéken túl vegyiték a prózát a költészet e szabálytalan alakú ágába; de mindezek daczá­ra :a jó regény mindig a költészet nemei közé lesz sorolható, míg képviselői az aesthetika igényei szerint írják műveiket. A különbséget, mely a dráma és regény tárgyai és jellem­festései közt van, Kemény igen mélyelmüleg fejtegeti, s mind a közönség, mind az írók jól megtanulhatják belőle a dráma törvényeit. Hasznát vehetné to­vábbá e fejtegetésnek minden színigazgató is, kiknek — Kemény szavaival élve — „semmi elismeréssel nem adózhatunk azon gyanús buz­­góságért, melylyel a regényeket a színpadra cze­­pelik,“ ezáltal nagy mértékben befolyva a drá­mai ízlés megrontására. Ha e 18 év előtt írt tanulmányt elfogadták volna a nemzeti színház vezetői és fordításokban telhetetlen színészei, akkor ma sem a színpadon sem a nézőtéren nem uralkodnék az a hanyatlás, mely elfordul Augier „Forestier“-jétől s tapsolja Sardou „Fernande“-ját,sújtva egy nemes drámát s kitüntetve egy rosz színpadi regényt. Ugyanez időben készült a „Színművészetünk ügyében“ czímű czikkfüzér is, melylyel Kemény a dramaturgia komolyabb oldalaira kívánta irá­nyozni sajtónk figyelmét, miután az csupán az igazgatás kérdéseivel s az opera és dráma közti vitás ügyekkel foglalkozók. Fejtegeti ebben a színirodalom hanyatlásának okait, főleg a re­gény nagy divatba jöttét, mely elvonta a drámá­tól az olvasó közönséget, degradálva költőt és színészt egyaránt. Igen érdekes annak kimuta­tása, hogy a dráma mennyire emelkednék, ha nem csupán színházi, hanem olvasó közönségre is támaszkodnék mint hajdan , mert sem a köl­tő nem alkot oly jót, ha csak nézői vannak, sem a színészet nem fejlődik ki úgy, ha a szere­peket egyenest, az est múlékony hatásaihoz mér­ve írják. A mai színművek nem fejtenek ki nagy színészeket, miután a dráma megszűnt czél lenni s csupán az előadások föltétlen eszközévé vált. Végül Kemény egy rövid, de igen találó ész­revételt tesz arra a bajra is, hogy irodalmunk, „mely inkább kíván mindenütt jelen lenni, mint nyomot hagyni“, a széptani kérdésekről nem elmélkedik eléggé. S ez a baj a fájdalom­­ ki­rívóbb most, mint 17 év előtt. A sajtó nagy ver­senye e tekintetben ártalmas lett. Ma a kritika termékeit is oly gyorsan vetik a gépbe, mint a táviratokat. Nem az a fődolog, hogy a látott vagy hallott előadásokat jól írjuk le, hanem hogy mi­nél gyorsabban, nehogy valamelyik versenytárs megelőzzön. A becsvágy megszűnt a „hogyan“t tárgyalni,­­ egészen a „mikor“ felé fordult. Egy egy lap szintén réstés délután tüzetes­ ismerte­tést adni akadémiai értekezésekről, színházi elő­adásokról sat., mivel reggel már egy másik lap közölt arról néhány sebtiben összeírt, hézagos referádot. Szóval a hamar munka jött divatba az aesthetikai és egyéb tudományos érdekek kö­rül is. A könyvismertetés szintén hasonló „sietős“ munka lett, inkább csak úgy futtában, de hamar, mint meggondolva, de jól ! Szóval, a tárcza is belefutott az újdonságok hajráversenyébe, sok furcsaságot idézve elő. Minap egy tárczaíró ko­mor homlokkal tört palczát a magyar sajtó fölött, mely Kemény tanulmányai felől csak újdonságo­kat irt, s e közben nem vette észre, hogy az is, a­mit ő maga írt, alig egyéb, mint egy hosszabb fajta újdonság, füleresztve a panaszkodás barna lévé­vel. Ha mindenről gyorsan akarunk írni , akkor bizony le is kell mondanunk az aestheti­kai dolgok helyes és tüzetes megírásáról, mely kétségkívül jobban megkívánná a gondolkozást, mint a minden áron való sietés hevét. Szóljunk végül Kemény három könyvismerte­téséről, melyek megjelenésük idején nagy hasz­not tettek, de e tanulmányok sorában kétségkí­vül legkisebb súlylyal bírnak. Az „Arany T­o­­­d­­­­­á“-ban legérdeke­sebb az első czikk, melyben szerző mélyelműleg czáfolja Toldy Ferencz amaz állítását, mely sze­rint a Toldi-monda a magyar őskorból vagy épen eleink mythoszából szállott volna ránk, s ekép Toldi Miklós nem is történeti személy, hanem csak symbolikus hős. Természetes, hogy ennek czáfolására nem áll rendelkezésül kézzel­fogható adat, de annál érdekesebb látni, hogy egy mély gondolkozó az összehasonlításból , a népköltészet ismereteiből is mennyi tanúbizony­ságot bír meríteni. Magának az Arany költői be­szédének ismertetése nem ily érdekes: sok az idézet, s aránylag kevés a poetikus szépségek kideritő elemzése. „Szalay Magyarország története munkájáról“ — 1853-ban íratott, figyelmeztetve a közönséget e nevezetes munkára, mely a történeti tények mellett a korok szellemét is visszatükrözi s a magyar nemzet jogviszonyainak fejlődését úgy írja le, mint előtte senki sem. Kiemeli továbbá Szalay egyénit,ő tehetségét, néhány példát hozva föl ennek bebizonyítására. „Macaulay Anglia története czímű munkájá­ról“ is van (szintén 1853-ból) egy ismertetés. Csengery lefordítván e nagy mű két első kötetét — O­r­o­s­z-L­engyelországban e hóban kezdik meg az ujonczozást, még pedig sokkal nagyobb mértékben, mint eddig. Kétszer annyi korosztályt hívnak a sorozáshoz, úgy hogy 20-tól 24 éves koráig van minden ember behiva. A zsidó vallásúak különös figyelemben részesül­tek, ezek ugyanis 30 éves korukig hivattak be. — Az eddig fenállott felmentési okokból is szá­mosat eltöröltek, nevezetesen a képzőművészek katonamentességét is megszüntették. — E rend­kívüli előkészületek folytán nagyon terjed a hit, hogy Oroszország nagy háborúra ke­­zü­l. A­dakozások. A honvéd menházra a jolsvai taka­rékpénztár m. hó 25-kén tartott közgyűlésén 50 ftot határozott adományozni s hozzánk bekül­dőbe. Országgyűlési tudósítások. A főrendiház 87. ülése. (Febr. 4-én.) Elnök : Majláth György országbíró 2 órakor nyitja meg az ülést. Jegyző : Majthényi László dr. A kormány részéről jelen­­van Festeti­ek mi­nister. Mai számlunkhoz egy fél ív melléklet van csatolva. A múlt ülés jegyzőkönyve észrevétel nélkül hitelesíttetik. Elnök : Szomorú kötelességet teljesítek mél­­tóságos főrendek, midőn a magas háznak egy férfiú elhunytét jelentem be, ki születésénél fogva e ház tagja, fiatal korában több ország­gyűlésen keresztül alapos a készültsége, fennkölt szelleme és ritka szónoki tehetségénél fogva an­nak dísze volt. Azonban a veszteség nem szorít­kozik ily szűk körre; messze e birodalom határain túl fájdalmas érzést fog az kelteni, de legsúlyo­sabb a csapás közös hazánkra nézve, mely báró Eötvös Józsefben leghívebb és legnemesebb fiainak egyikét veszté; kinek szive, de ragaszko­dása egész melegével és kegyelete minden szá­laival e kis hazán csüggött, mig szelleme merész és magas röptében, csalódás és félreértetés da­czára, élte véglehelletéig töretlenül az összes em­beriség általános eszményeinek valósításáért küz­dött. Báró Eötvös Józsefben ő felsége hű tanács­adóját, a kormány legjelesebb és legmunkásabb tagját —, a parlament állambölcsészeti felfogás és magas ihlettség által kiváló szónokai egyikét; a tudomány, a költészet az irodalom főiként, szellemdús és világhírű bajnokát; családja pedig és barátjai, a magánember ez élet sokszor vál­tozott viszonyain keresztül változatlan, kedves, szeretetre méltó fényalakját kesergik. E közös bánat közepette hű kifejezést vélek adhatni a méltóságos főrendek érzületének, ha nevökben kijelentem, (Elnök és a ház tagjai fel­­állanak), hogy e ház a közlött gyászbirt mély megilletődéssel és színieten fájdalommal tette, hogy a nemzet és a család közös bánatában hí­ven osztozik; hogy az elhunyt irányában vég­­tiszteletadóját testületileg szándékozik leróni, és hogy fájdalmas érzeteinek hű kifejezését jegyző­könyvileg is örökíttetni kívánja. (Helyeslés.) Az elhunytnak hűlt tetemei, mint miniszerel­­nök úr ő nagyméltóságának­­átiratából értesül­tem, f. hó 5-én vasárnap d. u. 2 órakor fognak pesti lakásán Erzsébet tér 10. sz. házban beszen­teltetni, s onnan alkonyatkor csendben, az el­hunyt kívánatéhoz képest, Ercsibe elszállittatni. Károlyi György gr. Méltóságos főrendek! Nekem csak azon alázatos kérésem­ van, és re­mény­em a méltóságos főrendek helyeslésével találkozom, hogy az elnök úr ő excellentiáját megkérjük, miszerint a méltó főrendek ezen kö­zös bánatát ő excellentiájának az özvegynek tol­mácsolni szíveskedjék. (Általános helyeslés.) Elnök, kötelességemnek fogom tartani. Wenkheim Béla dr. Arra kívánom figyel­meztetni a méltóságos főrendeket, hogy tudtom­mal a képviselőház szintén testületileg kíván tisztelegni, s annak tagjai az akadémia palotá­jának nagy termében fognak összegyűlni. Azt hiszem, talán nekünk is legczélszerűbb volna ott találkozni, mert az elhunyt lakásába úgy sem férünk be mindnyájan s igy legalább a képviselő testülettel együtt mehetnénk el a végtisztel­gésre. (Helyeslés.) Elnök: Ennél fogva d. u.­l'/a órakor az aka­démia épületében fogunk összegyűlni. Egyéb tárgya nem lévén az ülésnek, azt ezen­nel feloszlatom. Az ülés végződik 7­3 órakor. Osztrák delegatió. (Teljes ülés, február 4 dikén.) Elnök: Hopfen ; jegyzők Fürth és Hardegg­er. A közös kormány részéről jelen vannak :Beust, Lónyay miniszterek; Hoffmann osztályfőnök és Krausz osztálytanácsos. A múlt ülés jövének hitelesítése után dr. Demel előadó olvassa fel a pénzügyi albizott­ság jelentését a nemzeti banktól felvett 80 mil­liónyi adósság átvételéről az államadósági pénz­tárkönyvbe. Az albizottság a következő két ha­tározatot ajánlja: 1. A közös minisztérium azon nyilatkozat hogy az 1869. decz. 7-dikén elrendelt s 187 végén valósított intézkedés (ez adósságnak , osztrák könyvekbe való bevezetése) tisztán a ministrativ jellegű s ez által semmi döntő ese­mény nem alkottatott, tudomásul vétetik. 2. A bizottmánynak azonban ki kell jelenten ama nézetét is, hogy az indokok, melyeket a közös pénzügyminisztérium elősorol, igazolják ugyan azt, hogy e 80 millió adósság a birodalmm pénztár újonnan nyitandó könyvébe föl nem vé­tetett, semmiképen azonban annak áttételét a államadóssági pénztár könyveibe, hogy megüt­közik azon, miszerint ezen áttétel bár ellene nyi­latkozott annak mind az államadósságokat el­lenőrző bizottmány, mind az osztrák pénzügy­minisztérium, még­is megtörtént, és fentartatott Wolfram delegátus nyitja meg az általános vitát. Felemlíti, hogy decz. 9-én ez ügyben tett interpellációjára kapott ugyan választ, de ezzel nem lehet megelégedve, miután tény az, hogy az adósság a cislajthán pénztárakba van bevezetve, a­mi egyértelmű azzal, hogy ez adósság csak Cislajthaniát illeti, holott’kétségtelen, hogy e tartozás közös adósságot­ képez. Ennek ellenében W­i­k­e­n­b­u­r­g gr. kijelenti, hogy teljesen meg van elégedve a közös pénz­­ü­gyminiszter nyilatkozatával. B­e­u­st gr. a pénzügyi albizottság javaslatá­nak első pontjával teljesen egyetért, a második pontra nézve azonban megjegyzi, hogy miután az átírást teljesen természetesnek találja, nem fo­gadhatja el az albizottság kifejezését, mely ez átírást sajátszerűnek mondja. Végül ismét dr.: D­e m­e­g szól néhány szót az albizottság indítványa mellett, amire a többség az albizottság jelentését a részletes vita alapjául elfogadja. A részletes vitában első szónok volt Herbst. Kerülni kell — úgymond — mindent, a­mi prae­­judiciumot alkothatna, s ezért szavaz a 2-ik pont mellett. Az átvételre nem volt elég ok, s minden oly sietve történt­, hogy igen helyén van ez eljárást s legalább is sajátszerűnek ta­lálni. Szóltak még Wickenburg­er. a 2-dik pont ellen Demel pedig mellette, mire elnök sza­vazásra bocsátja a dolgot. Az első pont elfogadtatott, a másodikat azon­ban a többség elvetette. Végül még a beérkezett kérvények közül in­téztek el néhányat, mire elnök az ülést befejezi, folytatását esti 7 órára tűzte ki. Az esti ülés tárgya a két delegáció határoza­tainak összehasonlítása lesz. Az erdőtörvényjavaslatról. .. (..) Bátran kezdhetjük e sorokat a közvéle­mény régen hangoztatott szavával, hogy egy új, korszerű és az erdők összes érdekeire kiterjedő erdőtörvény alkotása a magyar törvényhozás egyik legsürgősebb teendői közé tartozik. Fájdalmasan érintett ezért mindenkit az, hogy a vadászati törvényjavaslat hamarább került a képviselőház elé, mint az igazán égetően szükséges erdőtörvény tervezete.Eszünkbe j­uttat­­ta ez a lehetőséget, hogy az erdőkben rejtező vadak ügye hamarább jut jó rendben, mint a va­daknak lakást adó erdő és így a magyar képvi­selőház törvényhozási munkálatában is lesz: filius ante patrem. Még 1867-ben hire járt, hogy van kész erdő törvényjavaslat, 1868-ban pedig már a lapokban is írták, hogy a magyar gazdasági egyesület és az országos erdészeti­ egylet a földmivelési mi­­nisteriumnak erdészeti törvényjavaslatot terjesz­tettek fel.

Next