A Hon, 1871. június (9. évfolyam, 125-148. szám)

1871-06-25 / 145. szám

Reggeli kiadás. 145. szám. IX. (Molyaii, Pest, 1871. Vasárnap , Junius 25. ■ ... ------------------------------------------------------ fóUnius '­­­y,a ' Kiad­ó-hivatal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ...............................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ...............................5 „ 50 „ 6 hónapra .............................11 , — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere V.­zt. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 25 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó­ hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A H O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre . . . 33 frt — kr Fél évre . . . 11 frt — kr. Negyed évre . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különkül­déseért felülfizetés havonkint . — „ 30 kr $HF" Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert en­nek bérmentesítése csak 5 krajczár­ba kerül. A HON kiartó-h­ivatala. PEST, JÚNNIUS 24. A delegatioban a delegációról. Egy jó humorú ember jól mulathatott volna a delegatio pénteki ülésében. Mert ha már az mosolyra indíthatja az embert, hogy Majláth mily áh­itatos képpel áldja egyenesen a „gondviselést“ azért, hogy Trefortot rendelte mellé alelnöknek 31 szavazat alapján, jót nevethetett volna azon is, hogy ennek fejében Trefort azt kívánja, hogy Majláth vagy „épen nem, vagy egészségi állapotánál fogva a legritkább esetekben“ legyen kényte­len átadni neki az elnökséget. — Azon­ban, hogy Majláth mindenbe belekeveri a gondviselést, hogy Trefort — habár rit­kán — neki betegséget is kiván, ez sze­mélyi baleset, de már ennél több az, a­mit Trefort beköszöntőjében a delega­­tioról mond. Idézem szószerint: „Ezen institutiónak sok ellensége van, noha ezen institutió üdvösen és czélszerűen működik és remény­em, hogy még sokáig fog működni, mert az institutiók életrevalósága nem függ a formáktól, de függ a szellem­től, melyben azok kezeltetnek. Igen szép és nagyon correct formák közt tönkre mehet az állam, míg „hiányos és bi­zarr formák közt gyarapod­hato­k.“ Trefort ez extemporisatiójára van egy kis megjegyzésünk. Az ellenzéknek sokszor szemére veték azt, hogy „bolygatja a közjogi alapot.“ Még a kormány lassú haladását is ennek szereték tulajdonítani. Mi erre azt felel­tük, hogy meggyőződésünk követeli tő­lünk a küzdelmet az 1867-iki törvények ellen — de azért sem a reformokat nem hátráltatjuk, sem a vészes körülmények­ben vagy hazánk biztosításában, művelő­dési, gazdasági haladásában pártkérdést nem ismerünk. Mindezt tettel bizonyítok be. Trefort nem érte meg hallgatásun­kat és a provokál. Megkezdi újra a de­­legatió dicsőítését. Ez tapintatát jellemzi, de beszédének idézett helye „fogalm­ai­­ról“ is tanúskodik. Előtte az intézmények czélja nem a szabadság és haladás, hanem az­­ élet­revalóság. ő az intézmények formá­jára mit sem ad, mert azok életreva­lósága nem ettől, hanem „azon szellem­től függ,melyben kezeltetnek. „Ez eszmék által volt védelmezve mindig az atyai ab­­solutismus. Mert ez is lehet életre való, ezt is lehet jó szellemben kezelni. Nagy Károly­tól III. Napóleonig elégszer be volt bizonyítva. És ha Trefort a delegatio életrevalósága mellett 4 évet mutat fel, ezek mellett évtizedeket lehet felmutatni. De azért elenyésztek és vagy nyomtalanul vagy káros eredménynyel eltűnvén, he­lyet adtak új formáknak, és bebizonyí­­ták, hogy a forma mégis bír fontosság­gal. Sőt megtenni az a szellemet is: csak a franczia és amerikai, vagy angol köz­szellemet kell szembe állítani ezek bizo­nyítására. De hát a delegatió miféle szellem­ben kezeltethetik? Tudtunkra a szellem, — politikai értelemben — az elvek alkal­mazása körüli felfogás, mely az állam fej­lődése körül nyilvánul, — de a delegatió­­ban nincs elvnek, fejlődésnek helye, nincs törvényhozás — ne is legyen — ott csak tételek, számok felett szavaznak és egy szellem egy szavazó­gépet nem hathat át, vagy ha van, a szellem itt nem elv, ha­nem hangulat,­­ szeszély — vagy indo-­­kolatlan szavazat. Azt mondja Trefort, hogy „szép és na­gyon correct form­ák közt tönkre mehet az állam, míg hiányos és bizarr formák közt gyarapod­hatik.“ Tehát beis­meri, hogy a delegátió „hiányos és bizarr“ forma. De azért, nem azt taná­csolja, hogy megszüntessük, sőt még azt se, hogy megjavítsuk, hanem kívánja, hogy e „hiányos és bizarr“ forma soká működjék. Minthogy pedig az állami életben a „hiányos és bizarr“ — beteg­ség, ebből láthatjuk, hogy Trefort Ma­gyarországnak ép úgy megkívánja a be­tegséget, mint Majláthnak — szintén há­­ládatosságból. És mily különös a bizonyítása! Nem azt állítja, hogy jó formák közt az állam tönkre megy, mert ezt be kellene bi­zonyítani, hanem, hogy tönkre mehet; nem azt állítja, hogy „hiányos és bizarr“ formák közt az állam gyarapodik, mert ezt még nehezebben lehetne bebizo­nyítani, hanem, hogy gyarapod­hat­i­k. Holott a logika első szabálya : „ex posse ad esse non valet consequential Mi Trefort egyik állítását sem írjuk alá. Mi azt hisszük, hogy a kormányforma nem fő , de lényeges, hanem egy ál­lamban fő dolog : a szabadság és önállás. Ez valósítható két kormányforma: az al­kotmányos monarchia és a köztársaság alatt. És az előbbi is annyiban valósítja azt, a­mennyiben közeledik a köztársa­sághoz. De e kormányformák közt a de­legátió nem szerepel. És ha életrevalósá­gát hozzák fel argumentumul szüksé­gessége mellett, akkor tévednek kétszere­sen, mert életrevalóságát és szükségességét hiszik. És „idem per idema bizonyítani és úgy nem járja, mint a delegatiót állam­formává tenni, az államforma fontosságát elvitatni akarni, az intézmények mérvéül az életrevalóságot tenni és az államok felvirágzását nem az intézményektől, ha­nem azon egyének hangulatától várni (mert ez a delegatió szelleme) a­kik időnként és esetleg hivatva vannak azokban működni vagy szavazni. Állami életet szeszélyre építeni nem lehet, az nem egyesek hangu­latától, hanem az intézmények sza­badságot és önállást biztosító tartósságá­tól, fejlődési képességétől függ, és, mert a delegáció nem lesz e tulajdonságokkal, azért küzdünk ellene. És ha Trefort így védi azt magára vonja a franczia vádját: „qui s‘excuse, s’accuse.“ Hegedűs Sándor, a HON TÁRCZÁJA. Petőfi egy új fordítója. („Petőfi- Auswahl aus seiner Lyrik. Verdeutscht von Hugo von Meltzl. Leipzig. Verlag von Ch. E- Kollmann. 166 lap.) (V. K.) Göthe Bettinája, ez egykor oly „ked­ves gyermek“ öreg napjaiban azt irá Petőfiről: „Elveszitem magamat a Petőfi könyvében, mé­lyen elveszitem. A­mig csak élek, mindig vele fo­gok beszélni némán, csodálva szerelmét, ember- és bűnszeretetét,’anyja iránti gyöngédségét és sze­génységében való kellemgazdag büszkeségét.“ S beszélt vele nem csak némán, de lant-hurjain is, „Petőfi, an den Sonnengott“ czimű ódáját ir­ván hozzá. A magasztalás e hangja átalános lett Német­ország földjén, hol mindig élénk a fogékonyság az idegen nemzetek szellemi kincsei iránt, a­mi­nek legnagyobb bizonysága az, hogy a német nyelv az egyedüli közeg, melyen megvan az egész világirodalom. Hogy Petőfinket is mennyire méltányolják, azt nem csak nagy költők és tudósok írott sza­vai mutatják, hanem az a tény is, hogy for­dítói egyre szaporodnak, s a kiadók hálásnak találják ez újabb fordításokat megvenni és ki­adni. Most is egy új fordítót van alkalmunk be­mutatni : Meltzl Hugóban, ki Petőfinek hetven­két költeményét tette át német nyelvre, még pe­dig nagyobb részét a tartalom, alak és hangulat annyi hűségével, mely mindenesetre elismeré­sünkre érdemes. Természetes, hogy e munka sem c­áfolja meg a voltaire-i mondást, mely sze­rint : az eredeti és fordítás közt (költői munkák­nál) mindig oly különbség van, mint a kelmék színe és visszája közt; de nem tartozván ama túlbuzgó bámulók közé, kik nagy költők fordí­tásainál elhiszik, hogy valakinek sikerülhet „a lehetlent is lehetővé“ tenni, (a­mi csakugyan „fából csinált vaskarika“ volna), teljesen beér­jük azzal, ha egyik-másik nemzeti költőnk lehe­tőleg kevés csorbulással jelen meg a külföldi nemzetek szine előtt. Meltzl igyekezett, hogy Petőfit telhetőleg hiven fordítsa, s igyekezete nem is maradt siker nél­kül. Ő — mint tudjuk — szász eredetű hazánk­fia, ki ismeri a magyar népjellemet, vérmérsék­letet, hazai viszonyokat, a mi par excellence ha­zai költők fordításainál lényeges kellék is, mi­után ezek ismerete nélkül ily műveket nem hogy fordítani, de átérteni és átérzeni sem lehet. A négy lapra terjedő „Widming,“ mely elő­szó gyanánt előzi meg a közölt dalokat, csinos költemény, mely hangzatos sorokban beszéli el, hogy fordítót a tudás szomja a Rajna a Neckar partjaira vivé, a­hol aztán a honvágy és elha­­gyottság érzete a dalok forrásaihoz ragadták vigaszul: „Du goldne Liederflut der trauten Heimat, Die jenem grossen Genius entsprang, Ich will in deine Tiefen niedertauchen, Nehmt auf, ihr Lieder, mich mit süssem Klang !“ Heidelbergben 1867. tavaszán fordítá e dalo­kat, s azóta elfolyt évek alatt volt ideje és módja rajtuk javításokat tenni. Előre bocsátjuk, hogy soraink czélja nem hi­bakutatás. Viszonyaink közt örvendenünk kell még annak is, ha költőinket csak félsikerrel is­mertetik meg külföldön, miután anyanyelvünket nem oly sokan értik az idegen nyelven írók közt, hogy okunk lehetne nagy munkaversenyre szá­molni, s máig is igen gyér a csatorna, mely köl­tészetünk folyamának gyöngyeit a világirodalom tengerébe szállíthatja. Ekkér nem csak a töké­­lyes munka számíthat méltánylatunkra, hanem mindaz, mi valóban hasznunkra válik. Íme, Kert­­beny régibb fordításai — bár hibákkal jártak — majdnem egész Európa bámulatát kelték föl Petőfink iránt, sőt John Bowring angol fordít­­mányai is, noha a hűség, forma és hang ellen számtalan vétséget foglalnak magukban, mégis Anglia sajtójának és műveit közönségének igen kedvező véleményét idézték elő a forradalom magyar költőjével szemközt. Ha valamiben, e tekintetben illő türelmeseknek és elnézőknek lennünk. Itt nem hangoztathatjuk ildomosan az „auf Caesar, aut nihil“ jelszavát. Részünkről jobb szeretjük, ha költőinket csak félig is meg­ismerik külföldön, mintha ott nevüknél egye­bet nem hallanának, mert ha e félig való meg­ismerés után is megszeretik vagy nagyrabe­­csülik, akkor okvetlenül következni fog azok teljes megismerése! E nézeteket különben nem Meltzl fordításainak mentségére hoztuk föl, mivel azok nagyobb ré­sze bátran kiállhat a kritika szigorú ítélőszéke elé is. Még a népdalok is, melyeknek fordítása oly nehéz, elég jól vannak visszaadva, bár a lá­bak vagy a rim kedvéért fölvett toldásokkal. Például az „Ez a világ a milyen nagy“ dalban: „O diese Welt, wie gross sie ist, Und du, mein Lieb, wie klein du bist! Doch könnt’ ich dich besitzen, mein Leben, Dich würd’ ich um dies nicht geben!“ A „mein Leben“ csak a rimszükség pótléka; a minél különben még nagyobb baj az, hogy az utóbbi sorpár egy egész verslábbal hosszabb az első párnál,a­mi a külforma egyenletes szépsé­gét csorbítja. Továbbá az „Ő“ és „Ach“-ozás legkevésbé magyaros. Népünk is minden sóhaj­­tozás nélkül erősen fejezi ki legmélyebb fájdal­mait : „A merre én járok, Még a fák is sírnak, Gyönge ágairól A levelek hullnak!“ A senti­­mentális ók­ozást az igazi magyar költészet nem ismeri sem a népdalban, sem a műirodalomban. Ifjú poéták is rendesen csak a verslábak for­­ceirozott kiegészítése végett használják. Kár, hogy a különben jól fordított „A virágnak meg­tiltani nem lehet, szintén így kezdődik: „ A­c­h, wer kann zur Blume sagen , blühe nicht! Wenn der junge Lenz erschien im Maienlicht. Junger Lenz bist du, o Maid, die Blum’ ist Lieb’. Liebe kann im Lenz nicht wiederstehn dem Trieb.“ A gondolat, a tartalom megvan mind a ket­tőben. A 72 dal kiválasztása ellen legfölebb azt a kifogást tehetjük, hogy aránytalanul több van benne Petőfi első, mint második korszakából, noha az ő költészete ez utóbbiban volt teljesebb, például, míg első szerelmi versei úgy­szólván csak a szív játéka, nejéhez írott dalai és ódái már a szív legigazibb szenvedélye. Az első korszak bordalai pedig, melyekből szintén több van e füzetben, nézetünk szerint: geniális ifjú­­kodások, melyeket Petőfi csak azért irt, mert irt ilyeket Anacreon és Csokonai is. Későbbi idejé­ben egészen felhagyott vele. Képviselve van különben­ a füzetben e ki­tűnő költő poesisének majd minden lyrai eleme, szerelmi és bordal, elégia, és óda, hazafiének, epigramm, bölcselni versek, életképek; csak a költői levél és forradalmi dythiramb hiányzik. „A varró leány“-t, „A lopott lo“-vat, „A vándor legény“-t, „Homér és Ossian“-t, „Az utósó em­bert“, „Az őrültet“, „Szüleim halálára“, a „Szü­lő földemen“-t, (e gyönyörű költeményt a „Cse­rebogár“ „refrainjével“,)­­ sikerült fordításokban olvassuk. 1849-ből csak két költemény van: „Pacsirta-szót hallok megint“, s „ki gondolná, ki mondaná“, mindkettő szépen fordítva. A fü­zet utósó darabja, az „Egy gondolat bánt enge­­met“, mely­ főleg a költő végzetes halála által vált nevezetessé. Meltzl sok rövid művet adott, de nem kereste csupán a könnyű munkát, mert lefordította az „Ezrivel terem a fán a meggy“ czímű életképies dalt is, mely nem csak azért nehéz, mivel sajátszerűen pajzán hangon van benne kifejezve az elégedetlenség zsémleje, ha­nem mert minden rime egy külön sor és pedig csak egy szótagú sor. „Kirschen trägt der Baum wohl tausend Schier : Gattin gab der Himmel Eine Mir. Aber auch die Eine, die er Gab, Bringt mich früher, später noch in’s Grab! Egész műgonddal van fordítva a „Minden vi­rágnak, minden kis fűszálnak“ kezdetű bús köl­temény : „A­c­h, jeder Blume, selbst dem kleinsten Hälmchen Wird auch nur ein Strahl von der Sonne Pracht:­­ du der Herzen Sonne, Liebe, mir alleine, Hast Du noch nie mit einem Strahl gelacht.“ sat. Goltz Bogumillal tartván, ki szerint: sohasem lehet úgy elsajátitni idegen nyelvet, hogy azon a külsős finomságokat, zamatot, árnyalásokat teljesen felfoghassuk, — megengedjük, hogy a német olvasó e füzet legsikerültebb darabjaiban is jóval több hibát fog találni, mint mi, de nem hisszük, hogy az előtt is e füzet ne emelné Pe­tőfi ismeretének értékét. Igaz, hogy az ő lírájából még kitűönőbb 72 darabot lehetett volna összeállítani, de ne feled­jük, hogy Meltzl egy hosszú írói sor utósó fordí­tója, kinek már azt kellett nézni, hogy újabba­kat (habár a régiebb munkákból) adjon elődjei­nél. 1845. őszén volt, hogy Frankl „Wiener Sonntagsblatter“-ében az első Petőfi-költemény, „A lopott ló“ megjelent Dux Adolf fordításában, kitől 1846-ban Mörschner és Prandel már egész füzetet (30 dallal) adtak ki. Azután Szarvadi, Hartmann Mór, Opitz, Schnitzler, Vitney, Dau­­mer, Schröter, Beck Károly, Falcke, Buchheim Dudumi és számosan következtek, s mindezek között Kertbenyé a legnagyobb érdem, mi­után ő életének majdnem két tizedét forditó köl­tőink s köztük leginkább Petőfi ismertetésére. 1849-ben adta ő ki első Petőfi-kötetét 170 költe­ménynyel, Heinenek ajánlva, 1866-ban a 16 elbe­szélő költeményt, s hogy a többieket ne említsük, 1866-ban a Lucasnál 10,000 példányban nyo­matott százhatvan lyrai dalt, melyekre már Spinger bonni tanár is nem ok nélkül írta : ör­­vendek, hogy a magyar költészetnek ily tolmá­csa van“. Mert nagy különbség van mindenesetre Kertbeny első és utóbbi fordításai közt. De el­nézők lehetünk amazok hibái iránt is, ha eszünk­be jut, hogy Kertbeny abban a szomorú évtized­ben sietett a lángeszű magyar költő szelle­mével a német értelmiséget megismertetni, mely­ben német lapok bérencz tollai úgy írtak ha­zánkról, mint egy barbár földről, mely egyébre sem méltó, mint Austria igájára. És bizony, ha Petőfit Heine „és eredeti“ költőnek nevezte; ha Beranger büszke lett arra, hogy egy pár költe­­ményét Petőfi fordította le; ha Schmidt Julián a „Grenzboré“-ban, Saint-René Taillandier a „Re­vue des deux mondes“-ban nagy czikkeket írtak róla; ha arczképét s életrajzát a brüsszeli „Col­lection Devon“ örömest közlé; ha Uhland szere­tett volna megtanulni csak azért magyarul, hogy Petőfit eredetiben olvashassa; ha Bodenstedt azt irá, „hogy a világ jelen lyrikusai közt Petőfit kevés közelíti meg s egy sem múlja fölül; ha Kaulbach egy illőben Petőfi „János vitéziéhez képeket tervezett, s azokról csupán a magyar öltözetek ismeretének s egy magyar néprajzi al­bumnak hiányában mondott le , ha Thales Ber­nard (ki azonban sok költeményt csak kötetle­nül ültetett át) a francziákkal, John Bowring (egykori alkirály) az angolokkal,­ Dmocho­­weczky, Pruszakova Severina asszony és Sa­­bovszky a lengyelekkel, Hiel Emánuel pedig a flammokkal ismerteté meg költőnket, — mind­ebben legfőbb érdeme tagadhatlanul Kertbeny folytonos munkálkodásának van, s miután az ő fordítása hibáit elég élez érte, illő hogy a tények­ben nyilatkozó sikerrel szemközt ne tagadjuk meg meleg elismerésünket. Az út már meg van törve, s Petőfi neve jó­­hangzattal bírván világszerte, az újabb fordítók ez időszerint kész és elismerő közönségre talál­nak, s bizonyára Meltzl könyve is, melynek bo­ríték czímét a lipcsei kiadó magyar nemzeti szinü szegélyzettel foglalta be, szívesen fogadott bokréta lesz abból a „di­szvirány“ -ból, melyre Humboldt, a „Kozmosz“ halhatlan írója, bámulva tekintett, azt írván róla: meglepő egé­szen közelünkben (t. i. a német szomszédság­ban) ily diszvirányra bukkanni.“ 1866. vége felé e lap hasábjain három tárczá­­ban részletesen ismertettük, hogy Petőfi mily nagy tért foglalt el már a külföld irodalmában. Azóta a tér ismét tetemesen tágult, mert az egy­szer megismert igazi költők nagy és gyors vi­lághódítók. Ők mindig győznek, s a mint I. Napóleon mondá — nem marad utánuk vesz­tes fél.“ Mai számunkhoz egy is melléklet van csatolva. — A sziszeki „Branik“ úgy hallja, hogy a zágrábi országgyűlés csak September hó 4-én fog összeülni. Ennek indokául kormánykörök­ben azt hozzák fel, hogy a belovári ezred válasz­tásait kívánják bevárni, s a követeket onnan az országgyűlés megnyitására behivni. Az ultramontánok Franczia­­országban. (Sz.) A babona azt szokta mondani: a csapás, szerencsétlenség nem jár magára. E tévhit vé­letlenül többszörösen beteljesedett a szerencsét­len Francziaországon. Hírvágya bevezette egy iszonyú népek harczába,mely teljes leveretésével végződött. Ez nem volt elég , önmagán is halálos döféseket kellett ejteni. Megtörtént. De még most sincs nyugalom; az újabb kilátások a főváros csöndességét az internationale és com­mune hívei számából ítélve, csak a júliusi forra­dalom, vagy épen a választásokig helyezi kilá­tásba ; a megalázott egykor császári katonaság, állítólag még most is napóleoni érzelmekkel van tele; a pártok ide-oda kacsingatnak a Bourbon herczegek után, s hogy a jóból épen semmi se hiányozzék, utolsóul az ultramontá­­­nok is föllépnek, hogy a megtépett, szíveszakí­­tott országot Olaszország ellen harczra inge­reljék. Eszünkbe jut az a gyermekek által elfogott ma­dár, mely eddig szokva ahhoz, hogy röpülési vágyának eddig semmi irányban, semmi sem állott ellene, most a szoba egyik­, majd másik falának rohan, míg végre fájdalmas ütések által győződvén meg azon lehetlenségről, melyet itt a fal képvisel, a végső kísérlet után eszmé­letlenül hull alá a földre, így Francziaország, mely győzelmes zászlóit csak a közelebbi év­tizedekben is fél Európán át győzelmesen hor­dozta körül, még mindig nem akar­t szóban hin­ni, hogy lehetetlenség. Mi mindig azon erős meggyőződésben voltunk, hogy nemzetnek,melynek hazája földét még ellen­ség tiporja, annak fölszabadításáig bármely más mozgalmat indítani meg — habár a legneme­sebb ezélyt is, — mely a nemzeti erőt megossza, hazaárulási bűn. Innen van, hogy a commune mozgalmait részünkről még akkor is elítéltük volna, ha az saját nemzete testén kívül, annak múltját és művészetét megsemmisíteni nem tö­rekszik, és épen igy elítéltük a „rend“ visszatérő harczosait, kik ítélet és büntetés helyett gyilkol­tak s fogyaszták azon hazafiak számát, kik a valódi köztársasági szabadság megteremtése s a szerencsétlenek téveszméinek helyreigazítása által százezer jó polgárt tartottak volna meg Francziaországnak. És most mit mondjunk azon eszelősekről, kik egy halálos betegségből föl sem üdült nemzetet újabb harczra tüzelnek s ehhez még olyanra, mely Francziaországnak győzelmét nem s még a győzelem lehetőségét föltéve is, csak újabb er­kölcsi vereségére szolgálna. Az ultramontanismus támogatása Franczia­országnak régi bűne, csaknem egy idejű léte­lével ; a közelebbi időbeli olaszországi szerep­lése, hol egy oldalon fölszabadítást eszközölt, míg a másikon maga volt az elnyomó — szé­gyenfoltja történelmének; de ha most, mint el­esett, egy másik elesettet akarna fölemelni, — az már valódi tragi-comicum lenne, mely az egész világot görcsös kaczajra ingerelné. Vannak, kik az ultramontanismus hatásának, az egyházi reform keresztül nem vitelének tulaj­donítják Francziaország eddigi hánykódásait is első forradalmától kezdve, s azok, kik ez állítás fölött mosolyognak, kik nem akarják hinni,hogy egy oly hatalom az állam keretében,mely annak jólétén és határain kivü­l és túl keresi jövendő­jét, nemcsak a polgári szabadságnak, hanem még az üdvös belreformoknak is balvégzetes gá­tul szolgál, tekintsenek különösen Francziaor­­szágra és olvassák el a mit e tárgyról a nemzet egyik állambölcsésze és történésze Quinet Ed­gar ir. Ő miután a franczia forradalmat megelőző és azt részben előidézett vezérszellemeket, Rous­­seaut és Mirabeaut elitéli, ekként szól: „Bámulom, hogy ugyanazon emberek, kik a régi eredeti jogra hivatkoztak mindenben: az eredeti lelkiismerethez és vallás dolgában a vizsgálati joghoz soha sem folyamodtak. Az apostoli időkhöz térni vissza s nem merni magya­rázni a szentírást, mily ellenmondás ez !“ És lejebb, miután az alkotmányozó gyűlésben ezen kérdések tárgyalását előadta, így szól : ,,Minő látvány ez, mely az első franczia forra­dalmat, az első összeütközésnél igy lekötve és megalázva mutatja föl! A világ ujjáteremtésé­­nek nagy eszméjével lelkében, fél szakítani a középkorral. Mit érnek a külső erőszakoskodá­sok és felhalmozott dühösségek a szellem eme félénksége mellett ? ... Ez képezi a forradalom gyarló alapzatát.“ És alább: „iránytű és vezércsillag hiányában, útjukat elvesztették és nem sokára nem marad egyéb számukra, mint a sötét ésbeni dühön­gés. Csoda-e, ha e sötétben majd egymást ölik le? A sűrü erdőben eltévedt ember, ha útját fel akarja találni,a legmagasabb fára mászik és on­nét azt rögtön megláthatja. Így van ez a forra­dalomban is; a legmagasabban álló dolgok rend­jében található meg az emberi sokaság között az egyenes út stb.“ Így beszél Quinet e tárgyról és kimutatja, hogy épen az egyház helyzetének az állammal szemben el nem rendezése okozta azt az iszo­nyú tévelygést, mely a külsők miatt elvesz­tette a belsőt, az egyház hatalma helyett magát a hitet, melynek aztán a szabadság s mindaz, mi nemzetnek becses és szent , utána ment, áldozatul esett. És ha a legújabb franczia eseményeknek újra akad egy Quinetje, az épen úgy megálla­píthatja e mozgalmak azon bárgyúságát és téve­dését, miszerint a­helyett, hogy az egyház és ál­lam közötti viszonyt rendezze, egész vadsággal az­ egyház vagyona és egyénei ellen fordul; vak dühében talán a leghazafiasabb egyházi férfiakat öldökli le, a­helyett, hogy a lelkiismeret és külső függés lánczait tépje szét. Nem akarunk ezúttal vonatkozásokat tenni hazai viszonyainkra ezen példákból, melyek egy több százados és mégis folyton megújuló, nemzet és szabadságölő fegyverre utalnak : csupán azt a jelenséget állapítjuk meg, hogy nálunk is ult­­ramontanismus és communisticus eszmék karölt­ve járnak; hogy az egyik eszme agitátorai ke­zében egyszer az egyik, másszor a másik elv és irány zászlóit látjuk lobogni. Mert a butaságon épült és magát csakis ezen fentartani képes hatalomnak sötétség és zavar kell, mint azon polyp fajnak, mely a tenger vi­zének befeketitésével szokott ellenei elől mene­külni ; és e sötét festéket, e zavart előidéző ele­meket válogatás nélkül onnan veszi, hol azt neki legolcsóbban és legnagyobb tömegben ta­lálja. Viszonválasz Árvay tanfelügyelő úrnak. Nagyon sajnálom, hogy „nagyságod“ válaszát szó nélkül nem hagyhatom, s kétszeresen sajná­lom, hogy azon helyzetben vagyok, miként a gálszécsi közös iskola tárgyában „az ügy el­ferdítését“ s „közzétett valótlanságokat“ — fel­hozandó s megczáfolhatlan adataimmal „nagy­ságodra“ visszaruházni erkölcsi kötelességemül létetett. „Nagyságod“ 20 hónap alatt háromszor jelent meg Gálszécsben s igy a körülményekkel alkal­ma volt kellőleg megismerkednie.“ Szíveskedjék — kérem—ezután 8 hónap alatt húszszor megje­lenni s akkor talán nem fogja „ferdén“ állíthatni, hogy Gálszécsben az iskolakötelesek összes lét­száma a négyszázat meg nem üti. — Álljon itt „nagyságod“ kellő tájékozására és ismeretének terjesztésére a következő.

Next