A Hon, 1871. június (9. évfolyam, 125-148. szám)
1871-06-25 / 145. szám
Reggeli kiadás. 145. szám. IX. (Molyaii, Pest, 1871. Vasárnap , Junius 25. ■ ... ------------------------------------------------------ fóUnius 'y,a ' Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra ...............................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ...............................5 „ 50 „ 6 hónapra .............................11 , — „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere V.zt. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyféle betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden beigtatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért . . . 25 kr. Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás „A H O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre . . . 33 frt — kr Fél évre . . . 11 frt — kr. Negyed évre . . 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés havonkint . — „ 30 kr $HF" Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A HON kiartó-hivatala. PEST, JÚNNIUS 24. A delegatioban a delegációról. Egy jó humorú ember jól mulathatott volna a delegatio pénteki ülésében. Mert ha már az mosolyra indíthatja az embert, hogy Majláth mily áhitatos képpel áldja egyenesen a „gondviselést“ azért, hogy Trefortot rendelte mellé alelnöknek 31 szavazat alapján, jót nevethetett volna azon is, hogy ennek fejében Trefort azt kívánja, hogy Majláth vagy „épen nem, vagy egészségi állapotánál fogva a legritkább esetekben“ legyen kénytelen átadni neki az elnökséget. — Azonban, hogy Majláth mindenbe belekeveri a gondviselést, hogy Trefort — habár ritkán — neki betegséget is kiván, ez személyi baleset, de már ennél több az, amit Trefort beköszöntőjében a delegatioról mond. Idézem szószerint: „Ezen institutiónak sok ellensége van, noha ezen institutió üdvösen és czélszerűen működik és reményem, hogy még sokáig fog működni, mert az institutiók életrevalósága nem függ a formáktól, de függ a szellemtől, melyben azok kezeltetnek. Igen szép és nagyon correct formák közt tönkre mehet az állam, míg „hiányos és bizarr formák közt gyarapodhatok.“ Trefort ez extemporisatiójára van egy kis megjegyzésünk. Az ellenzéknek sokszor szemére veték azt, hogy „bolygatja a közjogi alapot.“ Még a kormány lassú haladását is ennek szereték tulajdonítani. Mi erre azt feleltük, hogy meggyőződésünk követeli tőlünk a küzdelmet az 1867-iki törvények ellen — de azért sem a reformokat nem hátráltatjuk, sem a vészes körülményekben vagy hazánk biztosításában, művelődési, gazdasági haladásában pártkérdést nem ismerünk. Mindezt tettel bizonyítok be. Trefort nem érte meg hallgatásunkat és a provokál. Megkezdi újra a delegatió dicsőítését. Ez tapintatát jellemzi, de beszédének idézett helye „fogalmairól“ is tanúskodik. Előtte az intézmények czélja nem a szabadság és haladás, hanem az életrevalóság. ő az intézmények formájára mit sem ad, mert azok életrevalósága nem ettől, hanem „azon szellemtől függ,melyben kezeltetnek. „Ez eszmék által volt védelmezve mindig az atyai absolutismus. Mert ez is lehet életre való, ezt is lehet jó szellemben kezelni. Nagy Károlytól III. Napóleonig elégszer be volt bizonyítva. És ha Trefort a delegatio életrevalósága mellett 4 évet mutat fel, ezek mellett évtizedeket lehet felmutatni. De azért elenyésztek és vagy nyomtalanul vagy káros eredménynyel eltűnvén, helyet adtak új formáknak, és bebizonyíták, hogy a forma mégis bír fontossággal. Sőt megtenni az a szellemet is: csak a franczia és amerikai, vagy angol közszellemet kell szembe állítani ezek bizonyítására. De hát a delegatió miféle szellemben kezeltethetik? Tudtunkra a szellem, — politikai értelemben — az elvek alkalmazása körüli felfogás, mely az állam fejlődése körül nyilvánul, — de a delegatióban nincs elvnek, fejlődésnek helye, nincs törvényhozás — ne is legyen — ott csak tételek, számok felett szavaznak és egy szellem egy szavazógépet nem hathat át, vagy ha van, a szellem itt nem elv, hanem hangulat, szeszély — vagy indo-kolatlan szavazat. Azt mondja Trefort, hogy „szép és nagyon correct formák közt tönkre mehet az állam, míg hiányos és bizarr formák közt gyarapodhatik.“ Tehát beismeri, hogy a delegátió „hiányos és bizarr“ forma. De azért, nem azt tanácsolja, hogy megszüntessük, sőt még azt se, hogy megjavítsuk, hanem kívánja, hogy e „hiányos és bizarr“ forma soká működjék. Minthogy pedig az állami életben a „hiányos és bizarr“ — betegség, ebből láthatjuk, hogy Trefort Magyarországnak ép úgy megkívánja a betegséget, mint Majláthnak — szintén háládatosságból. És mily különös a bizonyítása! Nem azt állítja, hogy jó formák közt az állam tönkre megy, mert ezt be kellene bizonyítani, hanem, hogy tönkre mehet; nem azt állítja, hogy „hiányos és bizarr“ formák közt az állam gyarapodik, mert ezt még nehezebben lehetne bebizonyítani, hanem, hogy gyarapodhatik. Holott a logika első szabálya : „ex posse ad esse non valet consequential Mi Trefort egyik állítását sem írjuk alá. Mi azt hisszük, hogy a kormányforma nem fő , de lényeges, hanem egy államban fő dolog : a szabadság és önállás. Ez valósítható két kormányforma: az alkotmányos monarchia és a köztársaság alatt. És az előbbi is annyiban valósítja azt, amennyiben közeledik a köztársasághoz. De e kormányformák közt a delegátió nem szerepel. És ha életrevalóságát hozzák fel argumentumul szükségessége mellett, akkor tévednek kétszeresen, mert életrevalóságát és szükségességét hiszik. És „idem per idema bizonyítani és úgy nem járja, mint a delegatiót államformává tenni, az államforma fontosságát elvitatni akarni, az intézmények mérvéül az életrevalóságot tenni és az államok felvirágzását nem az intézményektől, hanem azon egyének hangulatától várni (mert ez a delegatió szelleme) akik időnként és esetleg hivatva vannak azokban működni vagy szavazni. Állami életet szeszélyre építeni nem lehet, az nem egyesek hangulatától, hanem az intézmények szabadságot és önállást biztosító tartósságától, fejlődési képességétől függ, és, mert a delegáció nem lesz e tulajdonságokkal, azért küzdünk ellene. És ha Trefort így védi azt magára vonja a franczia vádját: „qui s‘excuse, s’accuse.“ Hegedűs Sándor, a HON TÁRCZÁJA. Petőfi egy új fordítója. („Petőfi- Auswahl aus seiner Lyrik. Verdeutscht von Hugo von Meltzl. Leipzig. Verlag von Ch. E- Kollmann. 166 lap.) (V. K.) Göthe Bettinája, ez egykor oly „kedves gyermek“ öreg napjaiban azt irá Petőfiről: „Elveszitem magamat a Petőfi könyvében, mélyen elveszitem. Amig csak élek, mindig vele fogok beszélni némán, csodálva szerelmét, ember- és bűnszeretetét,’anyja iránti gyöngédségét és szegénységében való kellemgazdag büszkeségét.“ S beszélt vele nem csak némán, de lant-hurjain is, „Petőfi, an den Sonnengott“ czimű ódáját irván hozzá. A magasztalás e hangja átalános lett Németország földjén, hol mindig élénk a fogékonyság az idegen nemzetek szellemi kincsei iránt, aminek legnagyobb bizonysága az, hogy a német nyelv az egyedüli közeg, melyen megvan az egész világirodalom. Hogy Petőfinket is mennyire méltányolják, azt nem csak nagy költők és tudósok írott szavai mutatják, hanem az a tény is, hogy fordítói egyre szaporodnak, s a kiadók hálásnak találják ez újabb fordításokat megvenni és kiadni. Most is egy új fordítót van alkalmunk bemutatni : Meltzl Hugóban, ki Petőfinek hetvenkét költeményét tette át német nyelvre, még pedig nagyobb részét a tartalom, alak és hangulat annyi hűségével, mely mindenesetre elismerésünkre érdemes. Természetes, hogy e munka sem cáfolja meg a voltaire-i mondást, mely szerint : az eredeti és fordítás közt (költői munkáknál) mindig oly különbség van, mint a kelmék színe és visszája közt; de nem tartozván ama túlbuzgó bámulók közé, kik nagy költők fordításainál elhiszik, hogy valakinek sikerülhet „a lehetlent is lehetővé“ tenni, (ami csakugyan „fából csinált vaskarika“ volna), teljesen beérjük azzal, ha egyik-másik nemzeti költőnk lehetőleg kevés csorbulással jelen meg a külföldi nemzetek szine előtt. Meltzl igyekezett, hogy Petőfit telhetőleg hiven fordítsa, s igyekezete nem is maradt siker nélkül. Ő — mint tudjuk — szász eredetű hazánkfia, ki ismeri a magyar népjellemet, vérmérsékletet, hazai viszonyokat, a mi par excellence hazai költők fordításainál lényeges kellék is, miután ezek ismerete nélkül ily műveket nem hogy fordítani, de átérteni és átérzeni sem lehet. A négy lapra terjedő „Widming,“ mely előszó gyanánt előzi meg a közölt dalokat, csinos költemény, mely hangzatos sorokban beszéli el, hogy fordítót a tudás szomja a Rajna a Neckar partjaira vivé, ahol aztán a honvágy és elhagyottság érzete a dalok forrásaihoz ragadták vigaszul: „Du goldne Liederflut der trauten Heimat, Die jenem grossen Genius entsprang, Ich will in deine Tiefen niedertauchen, Nehmt auf, ihr Lieder, mich mit süssem Klang !“ Heidelbergben 1867. tavaszán fordítá e dalokat, s azóta elfolyt évek alatt volt ideje és módja rajtuk javításokat tenni. Előre bocsátjuk, hogy soraink czélja nem hibakutatás. Viszonyaink közt örvendenünk kell még annak is, ha költőinket csak félsikerrel ismertetik meg külföldön, miután anyanyelvünket nem oly sokan értik az idegen nyelven írók közt, hogy okunk lehetne nagy munkaversenyre számolni, s máig is igen gyér a csatorna, mely költészetünk folyamának gyöngyeit a világirodalom tengerébe szállíthatja. Ekkér nem csak a tökélyes munka számíthat méltánylatunkra, hanem mindaz, mi valóban hasznunkra válik. Íme, Kertbeny régibb fordításai — bár hibákkal jártak — majdnem egész Európa bámulatát kelték föl Petőfink iránt, sőt John Bowring angol fordítmányai is, noha a hűség, forma és hang ellen számtalan vétséget foglalnak magukban, mégis Anglia sajtójának és műveit közönségének igen kedvező véleményét idézték elő a forradalom magyar költőjével szemközt. Ha valamiben, e tekintetben illő türelmeseknek és elnézőknek lennünk. Itt nem hangoztathatjuk ildomosan az „auf Caesar, aut nihil“ jelszavát. Részünkről jobb szeretjük, ha költőinket csak félig is megismerik külföldön, mintha ott nevüknél egyebet nem hallanának, mert ha e félig való megismerés után is megszeretik vagy nagyrabecsülik, akkor okvetlenül következni fog azok teljes megismerése! E nézeteket különben nem Meltzl fordításainak mentségére hoztuk föl, mivel azok nagyobb része bátran kiállhat a kritika szigorú ítélőszéke elé is. Még a népdalok is, melyeknek fordítása oly nehéz, elég jól vannak visszaadva, bár a lábak vagy a rim kedvéért fölvett toldásokkal. Például az „Ez a világ a milyen nagy“ dalban: „O diese Welt, wie gross sie ist, Und du, mein Lieb, wie klein du bist! Doch könnt’ ich dich besitzen, mein Leben, Dich würd’ ich um dies nicht geben!“ A „mein Leben“ csak a rimszükség pótléka; a minél különben még nagyobb baj az, hogy az utóbbi sorpár egy egész verslábbal hosszabb az első párnál,ami a külforma egyenletes szépségét csorbítja. Továbbá az „Ő“ és „Ach“-ozás legkevésbé magyaros. Népünk is minden sóhajtozás nélkül erősen fejezi ki legmélyebb fájdalmait : „A merre én járok, Még a fák is sírnak, Gyönge ágairól A levelek hullnak!“ A sentimentális ókozást az igazi magyar költészet nem ismeri sem a népdalban, sem a műirodalomban. Ifjú poéták is rendesen csak a verslábak forceirozott kiegészítése végett használják. Kár, hogy a különben jól fordított „A virágnak megtiltani nem lehet, szintén így kezdődik: „ Ach, wer kann zur Blume sagen , blühe nicht! Wenn der junge Lenz erschien im Maienlicht. Junger Lenz bist du, o Maid, die Blum’ ist Lieb’. Liebe kann im Lenz nicht wiederstehn dem Trieb.“ A gondolat, a tartalom megvan mind a kettőben. A 72 dal kiválasztása ellen legfölebb azt a kifogást tehetjük, hogy aránytalanul több van benne Petőfi első, mint második korszakából, noha az ő költészete ez utóbbiban volt teljesebb, például, míg első szerelmi versei úgyszólván csak a szív játéka, nejéhez írott dalai és ódái már a szív legigazibb szenvedélye. Az első korszak bordalai pedig, melyekből szintén több van e füzetben, nézetünk szerint: geniális ifjúkodások, melyeket Petőfi csak azért irt, mert irt ilyeket Anacreon és Csokonai is. Későbbi idejében egészen felhagyott vele. Képviselve van különben a füzetben e kitűnő költő poesisének majd minden lyrai eleme, szerelmi és bordal, elégia, és óda, hazafiének, epigramm, bölcselni versek, életképek; csak a költői levél és forradalmi dythiramb hiányzik. „A varró leány“-t, „A lopott lo“-vat, „A vándor legény“-t, „Homér és Ossian“-t, „Az utósó embert“, „Az őrültet“, „Szüleim halálára“, a „Szülő földemen“-t, (e gyönyörű költeményt a „Cserebogár“ „refrainjével“,) sikerült fordításokban olvassuk. 1849-ből csak két költemény van: „Pacsirta-szót hallok megint“, s „ki gondolná, ki mondaná“, mindkettő szépen fordítva. A füzet utósó darabja, az „Egy gondolat bánt engemet“, mely főleg a költő végzetes halála által vált nevezetessé. Meltzl sok rövid művet adott, de nem kereste csupán a könnyű munkát, mert lefordította az „Ezrivel terem a fán a meggy“ czímű életképies dalt is, mely nem csak azért nehéz, mivel sajátszerűen pajzán hangon van benne kifejezve az elégedetlenség zsémleje, hanem mert minden rime egy külön sor és pedig csak egy szótagú sor. „Kirschen trägt der Baum wohl tausend Schier : Gattin gab der Himmel Eine Mir. Aber auch die Eine, die er Gab, Bringt mich früher, später noch in’s Grab! Egész műgonddal van fordítva a „Minden virágnak, minden kis fűszálnak“ kezdetű bús költemény : „Ach, jeder Blume, selbst dem kleinsten Hälmchen Wird auch nur ein Strahl von der Sonne Pracht: du der Herzen Sonne, Liebe, mir alleine, Hast Du noch nie mit einem Strahl gelacht.“ sat. Goltz Bogumillal tartván, ki szerint: sohasem lehet úgy elsajátitni idegen nyelvet, hogy azon a külsős finomságokat, zamatot, árnyalásokat teljesen felfoghassuk, — megengedjük, hogy a német olvasó e füzet legsikerültebb darabjaiban is jóval több hibát fog találni, mint mi, de nem hisszük, hogy az előtt is e füzet ne emelné Petőfi ismeretének értékét. Igaz, hogy az ő lírájából még kitűönőbb 72 darabot lehetett volna összeállítani, de ne feledjük, hogy Meltzl egy hosszú írói sor utósó fordítója, kinek már azt kellett nézni, hogy újabbakat (habár a régiebb munkákból) adjon elődjeinél. 1845. őszén volt, hogy Frankl „Wiener Sonntagsblatter“-ében az első Petőfi-költemény, „A lopott ló“ megjelent Dux Adolf fordításában, kitől 1846-ban Mörschner és Prandel már egész füzetet (30 dallal) adtak ki. Azután Szarvadi, Hartmann Mór, Opitz, Schnitzler, Vitney, Daumer, Schröter, Beck Károly, Falcke, Buchheim Dudumi és számosan következtek, s mindezek között Kertbenyé a legnagyobb érdem, miután ő életének majdnem két tizedét forditó költőink s köztük leginkább Petőfi ismertetésére. 1849-ben adta ő ki első Petőfi-kötetét 170 költeménynyel, Heinenek ajánlva, 1866-ban a 16 elbeszélő költeményt, s hogy a többieket ne említsük, 1866-ban a Lucasnál 10,000 példányban nyomatott százhatvan lyrai dalt, melyekre már Spinger bonni tanár is nem ok nélkül írta : örvendek, hogy a magyar költészetnek ily tolmácsa van“. Mert nagy különbség van mindenesetre Kertbeny első és utóbbi fordításai közt. De elnézők lehetünk amazok hibái iránt is, ha eszünkbe jut, hogy Kertbeny abban a szomorú évtizedben sietett a lángeszű magyar költő szellemével a német értelmiséget megismertetni, melyben német lapok bérencz tollai úgy írtak hazánkról, mint egy barbár földről, mely egyébre sem méltó, mint Austria igájára. És bizony, ha Petőfit Heine „és eredeti“ költőnek nevezte; ha Beranger büszke lett arra, hogy egy pár költeményét Petőfi fordította le; ha Schmidt Julián a „Grenzboré“-ban, Saint-René Taillandier a „Revue des deux mondes“-ban nagy czikkeket írtak róla; ha arczképét s életrajzát a brüsszeli „Collection Devon“ örömest közlé; ha Uhland szeretett volna megtanulni csak azért magyarul, hogy Petőfit eredetiben olvashassa; ha Bodenstedt azt irá, „hogy a világ jelen lyrikusai közt Petőfit kevés közelíti meg s egy sem múlja fölül; ha Kaulbach egy illőben Petőfi „János vitéziéhez képeket tervezett, s azokról csupán a magyar öltözetek ismeretének s egy magyar néprajzi albumnak hiányában mondott le , ha Thales Bernard (ki azonban sok költeményt csak kötetlenül ültetett át) a francziákkal, John Bowring (egykori alkirály) az angolokkal, Dmochoweczky, Pruszakova Severina asszony és Sabovszky a lengyelekkel, Hiel Emánuel pedig a flammokkal ismerteté meg költőnket, — mindebben legfőbb érdeme tagadhatlanul Kertbeny folytonos munkálkodásának van, s miután az ő fordítása hibáit elég élez érte, illő hogy a tényekben nyilatkozó sikerrel szemközt ne tagadjuk meg meleg elismerésünket. Az út már meg van törve, s Petőfi neve jóhangzattal bírván világszerte, az újabb fordítók ez időszerint kész és elismerő közönségre találnak, s bizonyára Meltzl könyve is, melynek boríték czímét a lipcsei kiadó magyar nemzeti szinü szegélyzettel foglalta be, szívesen fogadott bokréta lesz abból a „diszvirány“ -ból, melyre Humboldt, a „Kozmosz“ halhatlan írója, bámulva tekintett, azt írván róla: meglepő egészen közelünkben (t. i. a német szomszédságban) ily diszvirányra bukkanni.“ 1866. vége felé e lap hasábjain három tárczában részletesen ismertettük, hogy Petőfi mily nagy tért foglalt el már a külföld irodalmában. Azóta a tér ismét tetemesen tágult, mert az egyszer megismert igazi költők nagy és gyors világhódítók. Ők mindig győznek, s a mint I. Napóleon mondá — nem marad utánuk vesztes fél.“ Mai számunkhoz egy is melléklet van csatolva. — A sziszeki „Branik“ úgy hallja, hogy a zágrábi országgyűlés csak September hó 4-én fog összeülni. Ennek indokául kormánykörökben azt hozzák fel, hogy a belovári ezred választásait kívánják bevárni, s a követeket onnan az országgyűlés megnyitására behivni. Az ultramontánok Francziaországban. (Sz.) A babona azt szokta mondani: a csapás, szerencsétlenség nem jár magára. E tévhit véletlenül többszörösen beteljesedett a szerencsétlen Francziaországon. Hírvágya bevezette egy iszonyú népek harczába,mely teljes leveretésével végződött. Ez nem volt elég , önmagán is halálos döféseket kellett ejteni. Megtörtént. De még most sincs nyugalom; az újabb kilátások a főváros csöndességét az internationale és commune hívei számából ítélve, csak a júliusi forradalom, vagy épen a választásokig helyezi kilátásba ; a megalázott egykor császári katonaság, állítólag még most is napóleoni érzelmekkel van tele; a pártok ide-oda kacsingatnak a Bourbon herczegek után, s hogy a jóból épen semmi se hiányozzék, utolsóul az ultramontánok is föllépnek, hogy a megtépett, szíveszakított országot Olaszország ellen harczra ingereljék. Eszünkbe jut az a gyermekek által elfogott madár, mely eddig szokva ahhoz, hogy röpülési vágyának eddig semmi irányban, semmi sem állott ellene, most a szoba egyik, majd másik falának rohan, míg végre fájdalmas ütések által győződvén meg azon lehetlenségről, melyet itt a fal képvisel, a végső kísérlet után eszméletlenül hull alá a földre, így Francziaország, mely győzelmes zászlóit csak a közelebbi évtizedekben is fél Európán át győzelmesen hordozta körül, még mindig nem akart szóban hinni, hogy lehetetlenség. Mi mindig azon erős meggyőződésben voltunk, hogy nemzetnek,melynek hazája földét még ellenség tiporja, annak fölszabadításáig bármely más mozgalmat indítani meg — habár a legnemesebb ezélyt is, — mely a nemzeti erőt megossza, hazaárulási bűn. Innen van, hogy a commune mozgalmait részünkről még akkor is elítéltük volna, ha az saját nemzete testén kívül, annak múltját és művészetét megsemmisíteni nem törekszik, és épen igy elítéltük a „rend“ visszatérő harczosait, kik ítélet és büntetés helyett gyilkoltak s fogyaszták azon hazafiak számát, kik a valódi köztársasági szabadság megteremtése s a szerencsétlenek téveszméinek helyreigazítása által százezer jó polgárt tartottak volna meg Francziaországnak. És most mit mondjunk azon eszelősekről, kik egy halálos betegségből föl sem üdült nemzetet újabb harczra tüzelnek s ehhez még olyanra, mely Francziaországnak győzelmét nem s még a győzelem lehetőségét föltéve is, csak újabb erkölcsi vereségére szolgálna. Az ultramontanismus támogatása Francziaországnak régi bűne, csaknem egy idejű lételével ; a közelebbi időbeli olaszországi szereplése, hol egy oldalon fölszabadítást eszközölt, míg a másikon maga volt az elnyomó — szégyenfoltja történelmének; de ha most, mint elesett, egy másik elesettet akarna fölemelni, — az már valódi tragi-comicum lenne, mely az egész világot görcsös kaczajra ingerelné. Vannak, kik az ultramontanismus hatásának, az egyházi reform keresztül nem vitelének tulajdonítják Francziaország eddigi hánykódásait is első forradalmától kezdve, s azok, kik ez állítás fölött mosolyognak, kik nem akarják hinni,hogy egy oly hatalom az állam keretében,mely annak jólétén és határain kivül és túl keresi jövendőjét, nemcsak a polgári szabadságnak, hanem még az üdvös belreformoknak is balvégzetes gátul szolgál, tekintsenek különösen Francziaországra és olvassák el a mit e tárgyról a nemzet egyik állambölcsésze és történésze Quinet Edgar ir. Ő miután a franczia forradalmat megelőző és azt részben előidézett vezérszellemeket, Rousseaut és Mirabeaut elitéli, ekként szól: „Bámulom, hogy ugyanazon emberek, kik a régi eredeti jogra hivatkoztak mindenben: az eredeti lelkiismerethez és vallás dolgában a vizsgálati joghoz soha sem folyamodtak. Az apostoli időkhöz térni vissza s nem merni magyarázni a szentírást, mily ellenmondás ez !“ És lejebb, miután az alkotmányozó gyűlésben ezen kérdések tárgyalását előadta, így szól : ,,Minő látvány ez, mely az első franczia forradalmat, az első összeütközésnél igy lekötve és megalázva mutatja föl! A világ ujjáteremtésének nagy eszméjével lelkében, fél szakítani a középkorral. Mit érnek a külső erőszakoskodások és felhalmozott dühösségek a szellem eme félénksége mellett ? ... Ez képezi a forradalom gyarló alapzatát.“ És alább: „iránytű és vezércsillag hiányában, útjukat elvesztették és nem sokára nem marad egyéb számukra, mint a sötét ésbeni dühöngés. Csoda-e, ha e sötétben majd egymást ölik le? A sűrü erdőben eltévedt ember, ha útját fel akarja találni,a legmagasabb fára mászik és onnét azt rögtön megláthatja. Így van ez a forradalomban is; a legmagasabban álló dolgok rendjében található meg az emberi sokaság között az egyenes út stb.“ Így beszél Quinet e tárgyról és kimutatja, hogy épen az egyház helyzetének az állammal szemben el nem rendezése okozta azt az iszonyú tévelygést, mely a külsők miatt elvesztette a belsőt, az egyház hatalma helyett magát a hitet, melynek aztán a szabadság s mindaz, mi nemzetnek becses és szent , utána ment, áldozatul esett. És ha a legújabb franczia eseményeknek újra akad egy Quinetje, az épen úgy megállapíthatja e mozgalmak azon bárgyúságát és tévedését, miszerint ahelyett, hogy az egyház és állam közötti viszonyt rendezze, egész vadsággal az egyház vagyona és egyénei ellen fordul; vak dühében talán a leghazafiasabb egyházi férfiakat öldökli le, ahelyett, hogy a lelkiismeret és külső függés lánczait tépje szét. Nem akarunk ezúttal vonatkozásokat tenni hazai viszonyainkra ezen példákból, melyek egy több százados és mégis folyton megújuló, nemzet és szabadságölő fegyverre utalnak : csupán azt a jelenséget állapítjuk meg, hogy nálunk is ultramontanismus és communisticus eszmék karöltve járnak; hogy az egyik eszme agitátorai kezében egyszer az egyik, másszor a másik elv és irány zászlóit látjuk lobogni. Mert a butaságon épült és magát csakis ezen fentartani képes hatalomnak sötétség és zavar kell, mint azon polyp fajnak, mely a tenger vizének befeketitésével szokott ellenei elől menekülni ; és e sötét festéket, e zavart előidéző elemeket válogatás nélkül onnan veszi, hol azt neki legolcsóbban és legnagyobb tömegben találja. Viszonválasz Árvay tanfelügyelő úrnak. Nagyon sajnálom, hogy „nagyságod“ válaszát szó nélkül nem hagyhatom, s kétszeresen sajnálom, hogy azon helyzetben vagyok, miként a gálszécsi közös iskola tárgyában „az ügy elferdítését“ s „közzétett valótlanságokat“ — felhozandó s megczáfolhatlan adataimmal „nagyságodra“ visszaruházni erkölcsi kötelességemül létetett. „Nagyságod“ 20 hónap alatt háromszor jelent meg Gálszécsben s igy a körülményekkel alkalma volt kellőleg megismerkednie.“ Szíveskedjék — kérem—ezután 8 hónap alatt húszszor megjelenni s akkor talán nem fogja „ferdén“ állíthatni, hogy Gálszécsben az iskolakötelesek összes létszáma a négyszázat meg nem üti. — Álljon itt „nagyságod“ kellő tájékozására és ismeretének terjesztésére a következő.