A Hon, 1871. július (9. évfolyam, 149-174. szám)

1871-07-22 / 167. szám

167. szám. IX. évfolyam. Reggeli kiadás: Fest, 1871. Szombat, julius 22. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: X hónapra 1 frt. 85 kr. 3 hónapra .........................6 „ 50 „ 6 hónapra .........................11 k­r . Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felülfizetés havonkint ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. B.igtatési diji 9 hasábos ilyfél« betít «óra . . . 9 kr. Bélyegdij minden beiktatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. flBsT" Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok :sem adatnak vissza Előfizetési felhívás „A H­O N“ IX-ik évi folyamára. Egész évre . . .. 33 frt — ki fél évre . . . 11 frt — kr. Negyed évre 5 frt 50 kr. Az esti kiadás postai különkül­­déseért felülfizetés havonkint . — „ 30 kr. Külön előfizetési iveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pilizt postai utalványozással küldeni, mert en­nek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A HON kiadó­hivatala. PEST, JULIUS 21. Magyar tengeri kereskedés. II. programm annak kimutatásával kezdi, hogy Magyarországnak postaköz­lekedésre a tengelyen szüksége nincs. A keleti tartományok felé sokkal gyorsabb személy és postaközlekedése van, részint vasutak által, részint a Dunán, hogy sem ezzel a tengeri hajózás versenyezhetne ; a távol nyugat felé, angol, amerikai stb. pos­tagőzösök által azt sokkal gyorsabban és olcsóbban közvetítheti. Mindkettő kétség­­bevonhatlan igazság. E szerint az alakulandó társulat csak áruszállításra szorítkozik. „Azon termékeny eszmét, — mondja a programm — mely Fiuménak államjogi bekeblezésében, hallgatag benfoglaltatik, megtestesíteni és az államgazdászati kö­vetkezményeket, a tengerpart értékesíté­sével az ország kereskedelmi életébe vinni át, — ez azon feladat, melyet magunk­nak föltevénk s mely minket összehozott, egyesitett. “ És e feladatot a programm egy a je­len kívánalmainak megfelelő kereskedelmi gőzhaj­ózás által hiszi megfejthetőnek. Hogy a tengeri kivitel Magyarországra nézve nagyobb fontossággal bír, mint a monarchia túlsó birodalmára, azt a pro­gram a számokban mutatja ki. A magyar-osztrák monarchia összes beviteli értéke 1868-ban 887,378,578 ft, a kivitelé 428,942,743 és ebből 96 mil­lió, 291,700 frt bevitel és 94,310,400 frt kivitel a tengeri forgalomra esik,­­ te­hát az összes forgalom 24 %-a. Míg ugyancsak 1868-ban csupán lisztet és gabonát véve föl, Magyarország 115 mil­liónyi kiviteléből 37 millió esik a tengeri hajózásra, tehát 32%. Miután a program a kereskedésünk hi­ányainak mind nemzetgazdászati, mind politikai hátrányait elősorolta, melyeket mi itt ismételni nem akarunk, milyenek a valuta-szabályozás hiánya, a tengerpart és kontinens szervtelen laza összefüggése , a tengerpart szegénysége stb. áttér azon adatokra , melyek egy ily kereskedés szükségét és egyszersmind fennállhatását tanúsítják. Kiviteli kereskedésünk nagymérvű emel­kedését a következő táblázatban mutatja be. Kivitetett: Angliába, Brasiliába, Amerikába, Egyptomba. 1885: 83,777 11,779 1865:3825 141,509 tonna. 1869 : 210,727 20,000 1869: 9689 95,765 „ És bejött: Angliából Brazíliából Amerikából Egyiptomból. 1865 : 79,974 4428 1865 : 1439 89,045 tonna. 1869: 182,537 7071 1869 : 10,255 79,651 „ Mindezeknél négy év alatt az összege­ket legalább is megkétszerezve látjuk, — az egy egyptomin kívül, hol a csökkenés a suezi csatorna befejezése által idézte­tett elő. Az alakulandó társulat programmja csakis azon áru­szállitás egy részét veszi jövője alapjául, melyet 1869-ben mint vi­torlás hajók által szállitottat mutathat ki s melyekkel versenye teljesen biztos. A vitorlás hajók áruszállítása pedig 1869-ben a következő: Angliába 73,320, Brasiliába 20,809, Észak - Amerikába 9689, Egyptomba 8418 kivitel s megfe­lelőkig 74,655, 7071, 10,255 és 2949 tonna behozatal. Ezen áruszállítás elvállalhatásának fel­tételéül a programm az egyptomi hajózásra 3, az angolra 3, a brazíliaira 3, az észak­amerikaira 2, a dalmát partokra 3 és a parthajózásra 2, összesen 16 gőzhajó fel­szerelését ajánlja. Ezen hajózás kiállítása, berendezése és három havi forgalmi tőkéje 5,812,626 fo­rintra van számítva, de ezzel szemben a hajók szállítási képessége csak 2% résznyi igénybe vételével a vállalat 648,283 frt tiszta jövedelmet mutat ki, támaszkodva ezen tehernyerési reményt arra, hogy a vitorlás hajók összes­­kivitele 112,236 és bevitele 94,330 tonna, ebből a társulat 48,750 tonna ki és bevitelre okvetlenül teljes joggal számíthat, a­mi részére 876 jövedelmet biztosítna; mihez ha hozzá­vesszük azt, hogy a magyar kiviteli czik­­kek mennyisége évenként 44.000 tonná­val emelkedik, a gőzösök részvéte pedig 52%-el, a kereskedelmi társaság kettős alappal bír, ha nem számít is arra, hogy az egyenlő díjszabás mellett a nem verse­nyezhető vitorlás hajókat egészen kiszo­rí­tj­a. Íme ezek azon pontjai a programainak, melyek egy magyar tengeri kereskedés­nek mind lehetségét, mind szükségét, sőt minden józan hozzávetés szerint, nyere­séges voltát kimutatják. Nincs egyéb hátra, mint hogy a nem­zet értelmesebb és vagyonosabb osz­tályú férfiai ezen adatoknak még köze­lebbi birtokába jutván, ha azokat mint mi . Az új katonai büntető tör­vény már kész és ősszel az országgyűlések elé fog terjesztetni. A halálbüntetés meg van benne tartva, de franczia minta szerint, mindig csak főbelövés által fog történni és soha kötél által. A börtön helyett, várrabság létetik és pedig minden katonai igazgatás alatt álló sze­mélyre nézve egyaránt. Ezzel a tisztekre és hi­vatalnokokra nézve a cassatió is össze lesz köt­ve, az altisztekre nézve pedig a degradatió, idő­korlátozás nélkül. A súlyos fogság következ­­ményekép az elbocsáttatás helyébe, a 1 e t­é­­t c 1 lép, mi azért helyesebb kifejezés, mert az elbocsátás inkább illetlen magaviselet után alkalmazható. A cassatió két évi súlyos várrabsággal, a letétel az egyévivel egyenlőnek mondatik. A legénységre uj­­büntetésmód lesz, a büntető­­osztályba helyezés, mely egy egész évre terjed­het és az lesz a következménye, hogy 1. az illető szigorú felügyelet alá helyeztetik, hogy a szál­lást vagy kaszárnyát egyedül el ne hagyhassa és engedélyt se lehet neki adni, hogy a szabott időn túl kimaradjon; 2. neve fekete táblára a kaszárnyában kiiratik; 3. a rózsát a sipkán, és szolgálaton kívül a szuronyt nem viselheti; 4. a táborban és kaszárnyában a legalkalmatlanabb munkákat végzendi; 5. a bel- és külföldi tiszte­leti emlék és szolgálati kitüntetési jeleket le kell tennie; 6. nem kaphat szabadságot, sem oly szolgálatokat, melyekkel pótlékok vannak ösz­­szekötve vagy különös bizalommal járnak; 7. a rendkívüli szabályokban szabályozott napi pót­lékokat neki nem adják ki; 8. a katonai köte­lékből való elbocsáttatása esetén nem lehet igénye formai elbocsáttatáshoz, és 9. ha meghal, katonai tisztesség nélkül temettetik el. A szabadsági büntetés lesz a rendes fogság. De ha legfeljebb 4 évig tart az, az m­a­g­á­n­fog­ságban töltendő, és minden­­­napi magánfogság 2 napi közönséges fogságnak vezetik. Magánfog­ságban mindenkinek foglalkozás adatik. Taní­tásról is lesz gondoskodva. Végrehajtja a bünte­tést 1 hadbíró, 1 tiszt és egy elölülő. Könnyű fogság és ■ pénzbüntetés felcserélhető- és ezt még az ítélet kimondása előtt kérheti az illető. Ha a bűnösség más sértésén alapszik és ez arról lemond, akkor az elenyészik. A katonai hatalommal bábom alatti visszaélés egy külön fejezetet képez. E szerint halálbüntetés lép be 1) Meg nem enge­dett zsákmánylás miatt, ha ekkor czélzatos gyil­kosság fordul elő. 2) A sereg használatára szánt ingó vagy ingatlan dolgok összetörése miatt, ha ez szükség nélkül vagy önkényesen történt. 3) Az intő elöljáró elleni engedetlenség miatt. 4) Gyújtogatás miatt. 5) A requisitióban elkövetett kihágás miatt, ha gyilkosságba fajul. A desertio halállal büntettetik : 1) ha szolgálatot vállal az ellenségnél, 2) ha az ellen­ség előtt távozik akár állásából, akár őrségről, 3) Ha ütközet közben önkényesen megszökik. Ha azonban önkénytesen feljelen­i magát, a ha­lálbüntetés elesik. A HON TÁRCZÁJA. „Ce Monsieu­r.“ (Az excsászár múltjából.) (y. y.) Uj név, régi történet. Az uj nevet a pá­risi nép csinálta, rendesen: e czimen emlékezve meg Napóleonról, ki tizennyolcz évig „franczia császár ő felsége“ volt, mig egy nap „Sédan embere“ lett. A régi történetet pedig a sors csi­nálta, az a szeszélyes világszellem, melynek kedve van az embereket azért emelni magasra, hogy minél mélyebbre lökhesse, s mely nem csak a régi Rómában helyezte a tarpeji sziklát a kapitólium mellé. Egy ismeretes utazó azt mondá: „nagyobb fo­lyamok tengerbe ömlését, vagyis semmivé tet­tét sohasem nézhetem a nélkül, hogy eredetükre ne gondoljak.“ Valóban a vég kezdete minden nagyobb existentiánál érdekes, és sohasem ér­­dekes­, mint épen a végnél, így a nagy lármát és sok történetet csinált férfiaknál is, midőn megbuknak, kétszeres élénkséggel foglalkozunk első lépéseikkel, melyeket fölfelé tettek. Egy könyv, mely három év előtt Párisban, Sartoriusnál jelent meg, (s akkor bizony nem nagy feltűnést okozott,) szintén ilynemű érdek­kel bir most előttünk. Ez a Vicomte de Beau­mont Vassy „Le salons de Paris et la societé parisienne sous Napoleon III.“ czímű munkája, melynek nagyuriasan bágyadt lapjai közt leg­­figyelemre méltóbbak azok, a­hol leírja: mint érkezett Bonaparte Lajos először Párisba a 48- diki köztársaság tavaszi napjaiban. E nevezetes év febr. 24-ikén történt, hogy Lajos Fülöp családjának tagjai egymásután szökdöstek el Párisból, mely egyszerre egy ki­tört vulkán lett. A király és neje, Marie Amalie nyiták meg a sort; utána a férfias jellemű Or­­leansi herczegnő ment a fiatal párisi gróffal, ki most szendén kaczérkodik azzal a trónnal, mely még nincs s tán nem is lesz; aztán Nemours herczeg s Clementine herczegnő következtek. Ez utóbbiak szökését D‘ Arragon marquis, ké­sőbb az alkotmányozó nemzetgyűlés tagja, ki még azon év szeptemberében meghalt, s Bies­­ta, később az Aumale herczeg lezárult javai­nak felügyelője s a nemzeti escompte-bank igaz­gatója, segítették elő. Ezek Heléne herczegnőt szerencsésen elszállítván, Nemours herczeget az utosó éjre Biesta lakására vitték, s ott tanakod­tak úti tervekről. Megállapodásuk szerint más­nap reggel Lamartine külü­gyérhez mentek, bíz­va nemes félelkű­ségében, hogy útlevelet kérje­nek. De ő a városházánál dolgozott. Zavarukban Courtais nemzetőri tábornokhoz fordultak, ki épp táborkarát szervezte. Ez elég jó volt nekik az ideiglenes kormány nevében útlevelet állítni ki,­­ mely szerint, mint a köztársaság rendkívüli küldöttei az angol kormányhoz mennek, titká­ruk , Durand Károly Eduard (a nemoursi her­czeg) kíséretében, minélfogva a hatóságok is mozdítsák elő sietős utazásukat. A nemzetőr­ség pecsétje volt ez útlevélen. A herczeg nem­zetőr ruhába öltözött, szőke szakálát levágatta s haját feketére festette. Nem vasúton, hanem Dailly postaigazgató közbenjárásával, (ki ha királypárti volt) kocsin utaztak el még az­nap este. A postásnak meg volt hagyva, hogy az ál­lomásokat tekintetbe sem véve, addig hajtson, míg lovai bírják. Éjfél felé értek a sorompóhoz, hol biztosok őrködtek, a nekihevült nép támo­gatása mellett. A két úr elővette útlevelét, mi­közben egy rosz kinézésű ember lámpát tartva a kocsiba, mondá: „Itt egy királyi herczeggel van dolgunk, de sohase féljen, titokban tartom.“ S nem is csinált izgágát s a menekülők egy hajtásra Pontoiseig jutottak. Nemours herczeg ekkor Eu kastélyba kívánt menni, hová őt anyja hivá. Odaindultak tehát s Arragon és Biesta minden leváltó helyen kiszálltak, a postamester és postás előtt nagy lármát ütve a köztársaság nevében, mivel nekik sietős útjuk van! Éjjel semmi akadály sem volt, de reggel hat óra után, midőn már Beauvais városát örömmel hagyták el, e város köztársasági közegei visszavitték őket a városházhoz, hogy útlevelüket megvizs­gálják. Ott azt mondák nekik: „Ez útlevél alá az ideiglenes kormány helyett egy nemzetőri tábornok neve van írva, ez gyanús, s önöket le kell tartóztatnunk.“ Biesta ekkor ütött még csak nagy lármát. „Felelőssé teszem önöket a köztársaság érdekeiért,melyeket letartóztatásunk által szörnyen csorbítanak.“ Erre a város urai megijedtek s tovább bocsáták őket. E hosszas és izgalmas vita alatt a herczeg folyvást a ko­csiban ült. Még Abbeville-t kellett volna elhagyniok, de útközben megtudták, hogy a vonatok minden kutatás nélkül közlekednek a Boulogne sur mer mellett fekvő Neufchatelig, megvárták tehát e vonatot s szerencsésen elérve Boulogne-ba, ott Hamilton angol konzul oltalmához folyamodtak. Ez Durand titkár álarcza mögött azonnal megis­merte a herczeget s valódi szívélyességgel foga­­dá őt, mint szerencsétlent és mint az angol ki­rálynő rokonát. De a kikötőben akkor se egy franczia, se más idegen hajó nem volt, mely Angliába indult volna; csak a postahajónak kellett még az éjjel megérkezni. S meg is érke­zett. De pokoli csúf idő volt, s a hajón jöttek beszélték, hogy mennyi bajjal kellett küzdeni mig az angol partról Boulogne-ba juthattak. Mindamellett a herczeg elhatárza, hogy azonnal utazik. Utitársai, megmentői elkísérték a partig, a­hol véletlenül a herczeg testvérére, Klementi­ne szász-coburgi herczegnőre találtak, ki szintén örömest fordított hátat a franczia partoknak. A herczeg igen érzékenyen búcsúzott el DArragon marquistól és Biestától, megölelve őket. A menekvő család két védőjének visszatérése igen különös volt. Miután a herczeg rászállt a háborgó tengerre, szomorún és gondolkozva men­tek vissza Hamiltonhoz, s nála háltak, beszél­getve a majdnem hihetlen események következ­ményeiről. Mi fog történni? Nem is sejtek, hogy a meg­oldás már ott kopogtat az ajtón, egészen köze­lükben. Másnap a Párisba vivő vasútra szálltak, s abban a pillanatban, midőn már jelt adtak az indulásra, megnyílt a kocsi ajtaja s a két utazó­hoz még más kettő szállott be:Bonaparte Lajos herczeg és Persigny. Biesta azonnal meg­­ismeré a herczeget, kit egykor hami fogságában meglátogatott. Midőn erre a herczeg is vissza­emlékezett, a négy úti társ közt csakhamar élénk és bizalmas társalgás keletkezett. A­mint a köztársaság kikiáltatásának híre Londonba ért, Lajos herczeg azonnal útra ké­szült, s az első hajóra szállt, melyet előtalált. Az esetleg játékából épp az a hajó volt ez, mely visszamenetében Nemours herczeget szállitá el. Tehát hozta a jövő császárát s vitte az elmúlt királyság egyik herczegét. Bonaparte Lajos el­beszélte, hogy e hajón mily viharban jutott ha­zája partjaihoz. Amiensben a négy utasnak várnia kellett, mi­vel elkéstek a vonattól, mely Párisba ment, s így csak a másikra számíthattak. S ez­tán sze­rencse volt rájuk nézve, mivel az elmulasztott vonatot Pontoise-nál nagy baleset érte s húsz emberélet esett áldozatul. Az akkori zajos idő­ben keveset beszéltek e szerencsétlenségről, an­nál kevesebbet, mivel senki se gyanitá, hogy ha Bonaparte herczeg valamivel elébb érkezik Amiensbe s véletlenül az áldozatul esett húsz ember közé kerül, akkor Francziaország törté­nelme egészen más folyást kap, s ma talán nincs meg az olasz egység, de Sedan is elmarad. A négy utas Persanban maradt, egy piszkos faluban, melynek ronda fogadója nem valami nagy vonzerővel birt. De már este nyolcz óra volt s a legközelebbi vonatot csak reggelre várhaták, s ki tudja, másnap is helyreállíthaták-e a megron­gált vonalat ? Egy hosszú februári éjen kevés jó órára lehetett kilátásuk a várakozásra ítélteknek. Végre is elhatárzák a fogadóban hálni. Ott szi­varoztak és beszélgettek a rendkívüli dolgokról, melyeket az új köztársaság hoz létre. Bonaparte herczeg nyugtalan volt amiatt,hogy mint fogadja őt az ideiglenes kormány, mivel a napóleonokat száműző törvény még nem volt el­törölve. Azt tanácsolták tehát neki útitársai, hogy a városházán székelő ideiglenes kormányhoz ír­jon egy levelet, melyben tudassa Párisba érkez­­tét s egyszersmind készségét arra, hogy rögtön távozik, mihelyt a franczia földön való lételét a köztársasági intézkedések akadályául tekintik. A herczeg nem sokáig habozott, s az éj közepén Persan falu korcsmaasztalán megirá a kor­mányhoz azt a nevezetes­­levelet, mely így kez­dődik: „Messieurs le peuple de Paris ayant detruit par son heroisme les derniers vestiges de Pinvasion étrangére, j'ac­coins de Péxil pour me ranger sous le drapeau de la repub­lique“ stb. (Uraim, Páris népének hősiessége az idegen invasio utolsó nyomait is eltö­rölvén, sietek a száműzetésből, hogy a köztársa­ság zászlója alá sorakozzam.) Más­nap hajnalban vasútra akartak ülni, de a pályaudvarban megtudták, hogy Páris felé lehetlen vonatot indítani, s ha az uraknak sietős útjuk van, jobban teszik, ha másféle járműről gondoskodnak ! Négyen tehát egy szerény, négy Ülésű falusi kocsit fogadtak Saint-Denis-be, s oda érve, egy Páris táján közlekedő bérkocsiba ültek, mely őket a főváros kapujánál tette le. Így tartá bevonulását a francziák jövendőbeli császára a székvárosba, egyszerű bérszekeren,oly férfiak társaságában, kik a trónvesztett királyi család tagjainak menekülését mozd­ták elő. Ez 1848. febr. 28. történt. Tudva van azonban, hogy a kormány nem fo­gadta a herczeget szívesen, s azonnal egy új vonatra kellett ülnie, hogy Boulogneba menjen vissza, onnan pedig Angolországba a­honnan jött. Ez egészen elkedvetleníté őt, bátorságát és reményét veszti, s bizony nem magának, hanem barátai és hívei erélyességének köszönheti, hogy „valami“ lett belőle, és pedig előbb képviselő, tíz hó múlva pedig a franczia köztársaság el­nöke. Bármily szerény és áldatlan volt is azonban első megérkezése Párisba: a kezdet nem oly csúfos, mint a sedani vég. Hazájába legalább maga jött, míg onnan már­­ vitték. Van valami vigasztaló „Ce Monsieur“ törté­netében. Öt, ki csalással emelkedett föl, meg­csalták saját hivei, oly háborúba keverve, mely­re nem voltak elkészülve. Katasztrófája tehát valódi erkölcsi igazságszolgáltatás. De van nagy tanulság is, mely a republikánusoknak szól; az t. i., hogy a trónkövetelőkkel szemközt nagy óvatosságra van szükség. Íme, a kijött, hogy „sous le drapeau de la republique“ sora­kozzék, egyébre se gondolt, minthogy e zász­lót porba tiporja. A nyájas „Orleans herczegek“ is, kik most oly szelíd hódolattal tekintgetnek a köztársaságra, bizonyára csak a trón álmaival járnak-kelnek. Még legkevesebb aggodalmat ébreszthet a jámbor Chambord gróf, az ő naivan bevallott „fehér lobogó “-jával, és egész kereskedelmi testületek megáll­­hatóknak, helyeseknek tartják, saját és a nemzet érdekében teljes erejökből gyá­­molitsák s magukat idegen üzérek által újból kiszorittatni ne engedjék. Ez biztosítja a vállalatot arról, hogy nem csak megél, fölvirágzik, hanem hogy épen nekünk él és nekünk fog virágozni­­ és gyümölcsöket hozni. Alföldi úthálózat. (M.) Az ország egyik legnagyobb szerencsét­lensége, hogy a közutak nyomorúságos állapot­ban vannak. Gazdasági hátramaradásunknak is ez képezi egyik legnevezetesebb okát. És valljuk meg őszintén, az útü­gy nálunk most még elha­­gyottabb, siralmasabb állapotban van, mint az absolutismus vagy a provisorium idejében volt. A közlekedési minisztérium, melynek feladata lett volna az országutak hálózatát a legkiterjed­tebb mérvben és a legnagyobb erélylyel elkészí­teni s az egyes vonalakat minden megszerezhető eszközökkel kiépíteni, ez ügyben úgyszólván egészen tétlen maradt. Nemcsak az égető szük­séggé vált új vonalakat nem­ vette munkába, hanem­­ már a régebben kiépült vonalak na­gyobb részénél annyi gondot sem fordított a jó­karban tartásra, hogy azokat legalább oly álla­potban conserválja,a­mint azt az önkény­uralom idejéből átvette. Mind­két lelépett közlekedési miniszter tevé­kenységét úgyszólván osztatlanul a vasutak épí­­­tésére fordította; a kőutakat sokkal csekélyebb jelentőségű­eknek tekinték, hogysem azok miatt az a nélkül is túlterhelt állampénztárból nagy összegeket igényeltek volna. Ezek fentartását és gondozását az önkormányzati testületekre hagyták, melyek országos törvény hiányában s mivel eszközök beszerzésére sem volt szabad rendelkezési joguk, mindent a régi állapotban hagytak. És bár az ország minden részéből egymást érték a panaszok, hogy az utak járh­atatlanok, közlekedésügyi minisztériumunk még­sem látta az időt elérkezett­nek arra, hogy átható refor­mot készítsen, hogy az útépítésre és fentartásra megkívántató szereket, és az egész ügyre kiter­jedő országos törvényt munkába vegye és életbe léptesse. Ily helyzetben és ily előzmények után való­ban nem méltányolhatjuk eléggé azon komoly és erélyes törekvést, melyet Baldácsy Antal dr. nem rég közrebocsátott terjedelmes r­öpiratában kimutat s melylyel az uj közlekedési minisztert sőt az egész nemzetet tettre serkenteni óhajtja, hogy az útépítés terén elmulasztottakat nehány év alatt helyrehozzuk. Baldácsy „alföldi utak“ czimü művében egy oly részletesen kidolgozott tervezetet zár ki előt­tünk, melynek elfogadása által hat év lefolyása alatt elérnék azt, hogy Magyarország rész utai­­ról többé nem lenne híres a külföldiek előtt, sőt elérnék azt, hogy az összes alföldi úthálózat oly rendszeres, mondhatnók, befejezett egészet képezne, mely a gazdasági téren jelentkező té­nyek sorában a „világhírű mü“ nevezetet mél­tán kiérdemelné. Világhírű mü ... és alföldi út ... Ég és föld a különbség ! És mégis ! Hazánk a gazda­sági közügyek terén oly iszonyatosan el van maradva, hogy egy helyes számítással kivitt lö­kés annyival előbbre viheti a nemzetet, ameny­­nyivel a szokott normális fejlődés útján más nemzetek évtizedek, sőt tán egy század alatt el­hagytak minket. És aztán Magyarország —­hála az ég urának — annyira meg van áldva termé­szeti kincsekkel, hogy kormányunk a nemzeti jóllét emelésére minden lépten nyomon oly esz­közökre találhat, minőkkel vajmi kevés más nemzet dicsekedhetik. Kőutak építésére név szerint az ország külön­böző vidékein nagyszerű kőbányáink vannak, s a folyamrendszer oly kedvezőn futja át az al­föld zónáit, hogy a szükséges anyagot aránylag igen könnyű szerrel megszerezhetjük. A­meny­nyiben pedig a kőbányától és folyam­kikötő lak­­helytől távolabb eső vidékre kellene anyagot szállítani, mai napság erre már oly előnyös esz­közeink lehetnek, minekkel pár év előtt még egy nemzet sem birt. Ez eszköz a b. Lopresti­­féle hordozható vasútrendszer, melynek haszno­sításáról most egy éve „Olcsó vasutakat Magyar­­r­országnak“ czím alatt tüzetesebben szóltunk. De ha gyorsan, rohamosan ki akarunk emel­kedni azon tespedésből és gazdasági alárendelt­ségből, melyben a nemzeti ügyek igazgatására hivatott kormányok tétlensége századokon át lebilincselve tartott, akkor oly férfiakat kell a kormány élére állítani, kik alkotó genialitással nagy és merész reform­műveket létrehozni ké­szek és képesek. Azon politika, melyet kormányunk a közleke­dés és közmunkaügy terén valamint a pénzügy­ben és egész közgazdasági életünkben eddig kö­vetett és követ, midőn mindenütt és mindenek­ben külföldi de főleg osztrák magán vállalkozók­nak engedi át a tért az országos érdekek fejlesz­tésére, mig a nemzeti elem szakismeret és pénz­eszközök hiányában velők nem is versenyezhe­tik, mit főleg a vasútépítésben tapasztalánk, — ezen gazdasági politika nem fogja a magyar nemzetet műveltté és vagyonossá tenni. Ezen közigazgatási elvek érvényesítésével csak azt érjük el, hogy a külföldi és nevezetesen a germán befolyás mindinkább elhatalmasodik az ország­ban s talán még a magyarból osztrákot is csinál. De visszatérve Baldácsy úr művére, legelőb­ben is örömmel vesszük észre, hogy ő az egész ter­vezet kivitelét tisztán a meglevő nemzeti erők felhasználásával igyekszik elérni. Röpiratában számos oly eszme van, melynek életrevalósága felett talán senki sem kételkedik, melynek gya­korlati alkalmazását azonban illetékes helyen vajmi ritkán szeretik szóba hozni. Ilyen például az, a katonaságnak a közmunkára leendő fel­­használása. Baldácsy minden építendő vonal szá­mára kijelöli a bányát, melyből a kőanyag ve­endő és javasolja, hogy e bányát az állam sze­rezze meg, hogy sajátítsa ki a lakhelyet, sze­rezze be a szállításra szükséges járművet, a ha­jórajt vagy Lopresti vasutat s kocsit; a kőfejtést, vágást, hordást, lerakást teljesítsék katonák. Hol futó homok van, azt topolya és akáczfa ülte­téssel meg kell kötni, mi czélból külön faiskolák létesítendők. A hálózati megyék, hozandó tör­vény nyomán, a törvény által meghatározandó közmunka pénzváltságra köteleztessenek,amelyet törlesztési kölcsönre vehetnek (credit communal.) Ily módon ajánlja az útépítést és részletesen elősorolt számtételekkel kimutatja, hogy a há­lózati megyékben és kerületekben egy mértföld a kisajátítás és alapmunka nehézsége szerint 10—30.000 ftba kerülne. Az ez ügybe vágó tör­vények javaslatát szerző kész kidolgozni. Az egész alföldi úthálózatot következő hat szakaszra osztja : 1) Dunai hálózati vonalak, a visegrádi, dunagellérthegyi és batini kőbányák­kal. 2) Tiszahálózati vonalak a tokaji, mátra­­somolyai és mátra-markazi kőbányákkal. 3) Ma­rosi hálózati vonalak, a radna­solymosi kőbányá­val. 4) Vegyes maros-dunai hálózati vonalak szintén előbbi bányával. 5) Duna-tiszai pótvona­lak a szirmai kamenicz-ledinczei kőbányákkal. 6) Végső és összekötő hálózati vonalak kőbá­nyája Miklo-Lazur, az első biharmegyei az alsó­­dernai, a második biharmegyei s a szatmár­­oláhhodosi bánya. Már pusztán a munkálat sommázata és rova­­tos kimutatásai is oly terjedelmesek, hogy eze­ket czikkünk keretébe be nem illeszthetjük s ezért az olvasót magára a munkára kell utal­nunk, melyben minden egyes tétel indokoltan elő van adva s melyben ezen kívül egy gondosan

Next