A Hon, 1872. május (10. évfolyam, 101-124. szám)

1872-05-05 / 105. szám

pártjának is rosz szolgálatot tesz hasonló — mondjuk a legszebb kifejezéssel — lel­kesítő czikkek által. De Gyulai úr elvei terjednek más ré­giókban is. Nyomaikra lehet akadni a sajtón kívül a színháznál, a dramaturgiá­ban, sőt az akadémiában is. E helyeken, az okoskodás igen rövid. Okos ember nem lehet ellenzéki, tehát a ki ellenzéki, hogy legyen okos, vagy épen tudós? Elég, hogy évek óta egy ellenzéki tudós sem hozatott javaslatba. Ahán! — fogja mondani e hatalmas clique — „hinc illae lacrimae.“ A „Hon“ czikkezője nincs a jelöltek között. Ez szokott nemes fegyverük az illető urak­nak. De mi ezt már megszoktuk s azért csak elmondjuk, a mi szivünkön fekszik,­­ máshol még bővebben. Mert mi először nem keresünk dicsősé­get többé az akadémia koszorúiban s másodszor mert szükségesnek tartjuk, hogy ha azok hallgatnak, kik a kerítésen belül vannak, legyen valaki, — a ki nincs benn s nem is vágyik bejut­ni — kimondója az igazságnak. Ily eljárással urak, hol komoly érde­mek helyett még csak a jó szándékot s a jó hangú nevet koszoruzzátok meg, elját­­szátok ezen közintézetünk tekintélyét is, melyre csak nem­régiben a nemzet egész tömegében áldozott. Ha már mindent napi politikátok so­rába rántottatok, — „ez a kis enyhe fé­szek, ez maradjon mindig épen.“ P. Szathmáry Károly. Egy magyar zuglapról. Van Pesten egy uj hírlap, mely még meg sem született s már is egy kolossális hazugságot eresztett világgá. Azt hirdette ugyanis, hogy „tisztességes írók“ fogják szerkeszteni. Mindjárt első száma incognito jelent meg, névtelenül. Mann wusste nicht, woher es kam? Szerkesztője szégyelte magát megnevezni, mint­­­ha restelné mind a k­ápániát, mind az új lap­­csecsemőt, melynek ő egyik apja. No de hát el­végre is nem a gyermek az oka, ha sok atyja van, s belőle azért még válhatk jóravaló ember. Csak­hogy az új lap rövid fenállása alatt tel­jesen igazolta, miért nem akarja atyaságát el­vállalni senki. Valóságos irodalmi kloáka, undo­rító bűzt terjesztő, mely elöl ép érzékkel biró emb­er kénytelen befogni az orrát. A mióta ma­gyar birlaki irodalom existál, nem jelent meg a legszenvedélyesebb időkben sem egy rágalmak­kal, személyes piszkolódásokkal, szidalmakkal, tehetetlen dühhel nagyobb mértékben telített lap, mint a­milyen ennek az újságnak a legsze­lídebb száma. Elég volt egyszer kétszer beletekinteni, hogy a­kik szerkesztik, nem csak hogy nem tisztes­­séges írók de még csak nem is írók. A német „Szyxek“ és rGoisék“ tartalma valóságos salon­­társ­ogás azokhoz a dolgokhoz képest, a­miket ez a lap hoz nap nap után. Köztudomás tárgya volt, hogy a Kecskeméthy- Pálfy-compánia az, mely ingerlő, vérig sebző személyes támadásokkal leginkább meg tudja tölteni hírlapjait. Ezt a cliqáet rendesen úgy a választások előtt szokta a kormány jó pénzen neki uszítani az ellenzéknek, s ők aztán marnak a kapott kenezért, a mennyire tőlük telik. Kiér­demlik kenyerüket, megszolgálnak érte emberül s olyan oppositiót csinálnak az oppositiónak, h­lgy veszedelmes lehetne, ha volna hitele. Fela­datuk végig olvasni az ellenzéki lapokat sorra s azoknak minden vezérczikke ellen írni egy comra-vezérczikket. Mellékesen kiszemelnek maguknak egy-egy nevezetesebb ellenzéki férfiút és sárba rántják data occasione, hogy alig ma­rad rajta egy szál szárazon. Ennek a cliquenek a lapja aztán a választások után néhány hétre észrevétlenül elszenderül, istenben megboldogul, de halálát nem hogy megsiratná, de még észre sem veszi senki az olvasó világon. A szerkesz­tők és munkatársak a subventio zsebkendőjébe törlik kényeiket, a közönség érzéketlen, a kor­mány pedig azt mondja : „a mór megtette köte­lességét, most már nem bánom ha az ördög el­viszi is.“ A mostani választásokkal szemben azonban a Kecskeméthy lapja nem látszott akkora ha­talomnak, hogy várt eredményekkel biztathas­son. Azonfelül a szerkesztő és a miniszterelnöki sajtóiroda között valami differentiákt is támadtak, melynek köve­keztében a kormány levette ápoló kezét a hír­ap fejéről, ez pedig gondolván magá­ban : gombház, ha leszakad lesz más, alkuba lé­pett az ó-conservativekkel és ciprussal. A kormánynak más orgánumról kellett gon­doskodni. Épen ez időben támadt a „Korunk,“ melyről még most sem tudjuk, ki a szerkesztője, annyira tanácsosnak tartja elrejtőzködni a nap­­i világ elől, é­s ezzel a „Korunkkal” zsák meg­lelte foltját. Kecskeméthyt a hálátlan kormány elfeledte. A­mióta fennáll, soha ez a lap elvet nem vita­tott, soha érveket fel nem hozott semmiféle kér­désben, soha semmihez, kabátos emberhez méltó hangon nem szólott, — piszkolódás, veszekedés, gyanúsítás, álhirek koholása, hazugság, sértege­tés volt minden szava, minden betűje. Vezérczikkei nem a napi tárgyakkal foglal­koznak, hanem egyes emberekkel, kiket meghur­­czolnak, pellengérrel állítnak,­­ mint a legczégé­­resebb gazembert.­­Az, hogy az általuk bonca­­kés alá vett embernek érdemei lehetnek, miket tisztességes ellenfél soha ner­ tagad, náluk szá­mításba nem jő. Ő náluk Ghyczy Kálmán, Mi­­letics és Zöld Marczi egy sorsban részesül, sőt ez utóbbi több az ő szemükben, mint az ellenzék bármelyik embere. Andor fogja el az embert, ha látja, hogy alat­tomos orvtámadások a tisztelt embereknek nem csupán politikai, de magán­jelleme ellen a kor­mány bitorlott vagy jogosan brit aegisa alatt tör­ténhetnek. Valóban, ha igaza van ez orgyilkos lap mai vezérczikkében az első passusnak, hogy társairól ismerni meg az embert, akkor a ma­gyar kormányról furcsa ítéletet volna hozni fo­gunk ! Ma például valami éretlen léha fráter a leg­­szemen szedettebb piszkolódással neki támad egy csomó ellenzéki embernek, s egy másfél kis ha­sábos vezérczikkben ennyi nevet hord össze: Tisza Kálmán (tér), Móricz Pál, Bakcsi Ferencz (bis), Hunyady János (bis), Rozgonyi bis), Or­szág (bis), Andrássy, Lónyay, Deák, Gara, Cil­­ley Ulrik, Thiers, Cousin, Remusat, Odillon Bar­­rot, Ledru Rollin, Arago, Recurt, Szilágyi Mi­hály, Ghyczy Kálmán, Prónay József, Podma­­niczky Frigyes, Károlyi Ede, Ivánka Imre, He­gedűs Sándor, Törs Kálmán, Csáve­lszky (Kis), Lumpáci Vagabundus, Hamleth, Macbeth Csiky Sándor, Patay, Majoros István. Mindezeket valami tejfölös szájú, herczegő fertálybró a ki magát a czikkben nagy képes­ségű, alaposan készült erőnek hirdeti, egy csomó logikátlan kabarékkal egy tálba kavarja, cice­ró-szószba önti s olvasóinak feltálalja, a kik azon­ban aligha vannak valahol, s ha vannak aligha az efféle kotyvalékot beveszik. Máskor meg hetekig vezérczikkeznek Ghyczy Kálmán ellen, Jókai ellen, Csernátony, Tisza stb ellen, s mind olyan apró, minden érdem nél­küli embereknek tüntetik fel, hogy ha valóban olyanok volnának, még annyit sem érdemelné­nek, hogy Isten éltető levegőjét szíják. S kik ezek a látók, kik komoly képet rán­­czolnak köztiszteletben álló emberek tettei, vagy szavai felett? tán valami kitűnőségek, a tudomány, szépirodalom, politika terén, nagy befolyású, magas állást elfoglaló emberek, por­­tentumok, jellemi mintaképek, — szóval valami nevezetes egyéniségek, kiknek joguk is van, de értelmük is Magyarország legelső emberei felett ítéletet mondani? Dehogy­ afféle ismeretlen nagyságok,a­kik ka­­paszkodnának az uborka fára, ha erejök volna hozzá. Nem csak, hogy eddig nem tettek semmi jóra valót, de remény sincs hozzá, hogy valaha tehessenek. Kiszáradt agyvelejű eretinek, kik vakságukban tisztességes irók gyanánt pöffeszkednek, s kiknek tehetetlenségénél csak részakaratuk nagyobb. Szerencse, hogy az a közmondás is igaz. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Törs Kálmán. f11— 1 11111 ....... ................. ——■■ tudtunk róla, nagy eszmék mozgattak vala­mennyiünket, később azonban, az ötvenes évek elején, midőn magunknak nem volt kedvünk tánczolni, sem erőnk ellenségeinket megtánczol- t tatni, mi is kezdtük tánczoltatni az asztalokat. Mindennap megpróbáltam magam is egy vagy más társaságban tánczot képezni valamely asz­talon, de a­mely soha se mozdult. Szavahihető emberek szerint azonban­ mozdult másoknak. Igaz, hogy Humboldt Sándorba ki akkor még élt, s Liebig, a­ki még ma is él, már az asztal­mozgatást is izetlen szédelgésnek nyilváníták , de voltak más természettudósok is, kik hittek benne, s­okat is tudták adni. Az egészben, néze­tünk szerint,nincs valami lehetetlen. Létezhetik valakiben oly delejes erő, melynek befolyása élettelen tárgyakat is mozgásba bír hozni, s átalában a természeti erők összegével koránt­sem vagyunk annyira tisztába, hogy ilynemű tüneményeket, melyek pusztán phisikai jelleggel bírnak, egyenest a csalfóság kategóriájába kellene utasítanunk. A második lépés azonban mely e téren történt, már oly nagy ugrás volt, mely nagyon méltán hívta ki a kétkedést, mi­után szellemi lények közreműködését hirdeté. Kopogó szellemek jártak, asztalok kezdtek írni, r­áíírtak, hogy emberek, (médiumok,­ kik a ke­leti nyelveket, nem ismertek, e nyelveken hi­bátlanul írtak a mozgó asztal által, mások pedig, kik orvosi tudományokban legkisebb jártassággal sem bírtak, a leghatásosb gyógysze­reket praescribálták stb. Davenport és Hum­é fölmerültek, nagy zajt ütöttek, s még a­­Tuilleriák­­ban is bemutatták a szellemek által sugalt cso­dákat, Allan Kardec pedig,­ a párisi spiritista egylet egykori elnöke, „Le livre des Esprist“ és „Leslière des Mediums“ könyveiben a Spiritis­mus egész rendszerét és bölcsészetét megírta, egy­bef­oglalva mindazon tanyást, mit a „magas szellemek“ a levegőből sugaltak. A sajtó kevés tudomást vett ez új népietekről, legfő­bb gúnyt és életet csinált reájuk, minda­mellett ma már a Spiritismus sok hivővel és kö­zeggel rendelkezik, miután az emberek kapnak a különösön. Németországnak két spiritista lapja van: a bécsi „Licht des Jenseit,“ (szerkeszti Delhez, s a lipcsei„Spiritisch-rationalistische Zeitschrift“,szer­­keszti Meurer és Mutze,akik azonban nem térnek el a mai természetbűvázlat­ teréről s a materialis­­mus ellen tudományos fegyverek harczolnak. — Franczia nyelven szintén két ily közeg van: a párisi „Revue Spirite“ s a lüttichi „Phare“. — Angol nyelven megjelennek: a „Human na­ture“, „The spiritual Magazine“ és a „The spiritualist londoni havi folyóiratok , „The Christian Spiritualist“ és „The Medium and Day-Break“ londoni hetilapok, „The Banner of Light“ Bostonban s „The Present Age“ Mi­­chigan-ban. Olasz nyelven: a turini „Gli Annali delle Spiritismo“ s a bolognai „La Salute“. — Spanyol nyelven: a madridi „El criterio espiri­­tisto“, a sevillai „El Espiritismo“ a barcelonai „­evista espiritista“­s a saragossai „El progreso espiritisto“. Lengyelül: a lembergi „Scharle Za­­gobowe“ (rejtett világosság:) Brazíliában: az „Echo d‘alem Tumulo* (a sfronzul viszhangja.) Magyarországon — szerencsére — még nincs, a­mi elég csodálatos, miután a lapkiadási járvány nálunk is eléggé uralkodik. A spiritista irodalmat nálunk eddigre csak a b. Vay Miklós kis könyve képviseli, mely pedig nem egyéb, mint vázlatos kivonat Allan Kar­­doc műveiből, e minden spiritista evangéliu­mából. E tan szerint: az ember három főalkat­rész­ből áll : a lélekből, a testből és a szel­lem burok­ból, vagyis „pen­sprit“-ből. A lélekben székel minden gondolat, akarat, erkölcsi érzék. A test durva burok, mely a szellemet a külvilággal hozza forgalomba. A „perisprit“ folyékony köny­­nyű burok, mely a lelket összeköti a testtel. A halál nem más mint a lélek megszabadulása a test békáiből, melyek azt annyiszor gátolták és elnyomták. A holt­test tehát az, a­mit Longfel­low költői képben így fejez ki : „A rabszolga álmodban : „nyúlt béklyó, melyet a lélek szét­tört és eldobott.* De a lélek csak az anyagi tes­tet hagyja el, nem pedig a szellemburkot is, mely neki a halál után szintén emberi alakot árt. — A szellemburok láthatlan, de a szellem akarata néha láthatóvá teszi. A szellemek azért kopognak, hogy figyelemre intsenek. De néha rosz­indulatból is teszik, mert a szellemek nem mind jók. Gondolataikat a médiumok íratása ál­tal köztik az emberekkel, néha azonban e médi­umokhoz közvetlenül is beszélnek. Mindez — a Spiritismus szerint — nem babonás képzelődés szüleménye, hanem „természetes tünemény“, miután a szellemek léte, s azoknak az élőkkel való érintkezése a„természeti törvények“ egyike. A Spiritismus czélja: nyíltan és c­áfolhatlanul bebizonyítani a lélek létét, annak halála utáni fönnmaradását, minőségét, halhatlanságát, ktírvo­­naloz,hatni a jövendő jutalmat és büntetést. Szó­val a másik élet álmáért küzd földi álmok között. A gyarló emberek lelkei — úgy­mond — nem válnak a halál után rögtön tökéletes lényekké, hanem fokonként tökéletesülnek. A lélek töké­­lyesülése vándorlás által történik, s megtestesü­lése eredetileg nem büntetés, hanem szükséges kellék isten művének befejezéséhez. A ki a földi életben jó uton jár, annak lelke hamarább ér ezért. A testi élet számtalan égi testre terjed ki, s a ki egyiken gőgös volt, a másikon megalá­zott életű lesz, a zsarnokból elnyomott, a szívte­len gazdagból nyomorgó gazdag reend. A bűnös lelkek a legkevésbbé előhaladt égi testekre de­portáltalak, s a mi földünk a kevésbbé előha­­ladottak egyike, de még­sem a legutolsó sorban foglal helyet. Is­ten — mondják asp­iritisták— nem volna igazságos, ha a lélek élete a testétől függ­ne, mert a mi földi életünk igen egyenlőtlenül osztja a szív, elme és élet áldásait. Mily igaz­ságtalanság volna igy, hogy gyermekek, ifjak korán elhalnak, némelyek hülyeségben, téboly­ban élnek, míg mások jelesek, kitűnők, szeren­csések egy hosszú életen át. A spiritista szerint: a hülye, a tébolyult állapot nem egyéb, mint egy elmúlt élet büntetése stb. Nem c­élunk azonban a Spiritismus tanait részletesen ismertetni, a­ki azokra kiváncsi, ren­delje meg Sáros-Patakról (Eperjesi József bizo­­mányából) ifj. K. Vay Miklós 25 kros füzetét, melynek meg van az az előnye, hogy kicsi, s így sem sok pénzbe, sem sok időbe nem kerül, e mellett annyi hasznot mindenesetre szül, hogy a tiszamelléki egyház javára jövedelmez. Azt el kell ismerni, hogy van valami rendszer ez üres képzelgésben, melynek alapja egyfelől­­ az emberi hiúság, mely egyéni életét hurczolni­­ szeretné az idők végtelenjében, másfelől pedig ama szűkkörűség, mely a természetet, életet, emberiséget nem a maga egészében és nagysze­rű összhangzatában fogja föl, hanem alantias oubjectív szempontokból tetszeleg énünk örök életével. Nem külön vallás ez, mert hiszen minden fele­kezetű ember átadhatja magát a légben járó és médiumok által nyilatkozó szellemek hitének, nincsenek is külön templomai és papjai, s áta­lában hasonlít a test és lélek ama többi beteg­ségeihez, melyet felekezeti különbség nélkül megkaphat akárki. A Spiritismus minden vallást tisztel, csupán a hitetlenek és kétkedőkhöz fordul, kiket magasz­tos önérzettel tudatlanoknak tart, olyanformán, mint a mámoros ember, ki azt hiszi, hogy nem neki van baja, hanem a szilárd föld, az utczák és házak forognak körülte. Mulatságosak a spiritista tanok bizonyítéki eljárásai. Hasonlítnak a törvénykezési tárgya­lásokhoz. Előkelő személyek tanúságaira hivat­koznak és egész protokolumokat közölnek. Leg­­sajátszerűbb pedig, hogy képviselőiket sem bo­londoknak, sem csalóknak nem tekinthetjük, mert bolondok nem képesek ily vastag könyvek és rendszeres polémiák írására, előkelő embe­rek pedig, a kik egész passzióval űzik ez uj ör­döngösséget,­ nem szennyezik be magukat az­zal s nincs is szükségük rá, hogy anyagias czél­ból csaljanak. Hanem azt békén kell tűrniök, ha a mai felvilágosult világ nekromantoknak tartja őket, kiken épp annyit lehet nevetni, mint akár­melyik babonás vén asszonyon, a­kik szintén teljes jóhiszemben adják át magukat egy vagy más botorságnak. A­mi ez új tan híveinek közelebb új szarva­kat adott, az a londoni dialectical társulat vizs­gáló bizottságának ama jelentése volt, mely sze­rint : a Spiritismus tudományos buvárlatra méltó, továbbá Aksákov szent-pétervári tanácsos irata, melyben egy­felől kikel a spiritismust egyolda­­lulag gúnyoló angol, orosz és német lapok ellen, más felöl pedig védelme alá veszi Mr. Hume, hi­res amerikai „médium“-ot, kit többi közt azzal is vádoltak, hogy magát csalfán egy híg­velejű vén urhölgy örökösévé tette. Aksákow műve egy csomó levelet közöl kitű­nő angol és amerikai tudósoktól, minek Horn R. vegytudós Pensylvániában, de Morgan londoni mathematikus, Russel Wallace, a londoni ento­­mológiai társulat elnöke, dr. Huggins, a londoni tudós társaság alelnöke, kik a Spiritismus tüne­teit részint igazolják, részint pedig elég fontos­nak tekintik a további búvárlatra. Tizenhat fa­metszet van e munkában, (melynek német for­dítása csak az imént jelent meg Willig-től, Lip­csében, Wagner Ferencz­­kiadásában) s a famet­szetek oly experimentumokat ábrázolnak, melyek — ha valók volnának­­ — valóban bámulatba ejthetnének minden gondolkodó embert. Legkü­lönösebb ezek közt az élettelen testek súlyának gyarapodása vagy gyérülése valamely „ismeret­len erő“ befolyása következtében. Ily kísérlet­nél Butlerov, a szentpétervári egyetem vegyta­nára, egy ízben azt tapasztalá, hogy egy mázsás tárgy másfél mázsányira emelkedett. Aksákow kivonatban közli a londoni dialectikai társaság bizottságának jelentését is a spiritismusról, mely Londonban Longmans­nál jelent meg 412 lapra terjedő kötetben. „E bizottság — Aksákow szerint — birákból, orvosokból és tanárokból állt, s a vizsgálat éle- Hazánk és a nemzetiségek. *) VII. Tekintve helyzetünket és az európai államok közötti állásunkat, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy ha valamely, úgy a jelen korszak legrosszabbul volna választva minden oly moz­galmak előidézésére és ébrentartására, melyek által a­helyett, hogy a kölcsönös bizalom szilár­dulna, a kölcsönös bizalmatlanság tért foglalna, és ez által a­helyett, hogy az erők összepontosít­­tatnának, ezek szétoszlása előidéztetnék. Ha pedig valaha az erőknek szétdarabolása veszélylyel járt, az ma végzetteljes lehet, vala­mint hazánkra, úgy a bennlakó nemzetiségekre. Minden állam törekedik szilárdulni körüelöt­­tünk, kisebb népcsoportokat a bizonytalanság­nak némi érzete futja keresztül, és ilyen időben a legjobb politikát követik azok, kik az időnek intő szavát követve, nem egymásnak gyengíté­sére, hanem erősbítésére, vagy­is az egésznek, az államnak biztosítására törekednek. Ha egy állam megsemmisül és a létezők sorá­ból kitervletik, annak romjai vagy eltakaríttat­­nak, akut a­ká­s államok épületeinek kiter­jesztésére használtatnak. Nem volt eset, hogy hasonló romokból bármely népnek megengedtetett volna önmagának oly hajlékot építhetni, melynek ura ő maradt volna. Ha valamely törzs létesíttetett, annak ágai vele szoktak földre hullani. A tapasztalásból tudjuk, hogy valamint a foly­tatott harcz, úgy annak eredményei sem szoktak mindenütt egyenlők lenni. Velencze és Lombardia, midőn küzdött Ausz­tria ellen, képes volt a harcz kimenetelét kiszá­mítani, mert az anyaországi Olaszország, mely­hez tartozni kívánkozott, mint egy erős nagy ál­lam létezett és ha csatát veszített volna, sorsa roszabbra mint volt, nem változhatott. De oly népek, melyeknél a harcz kimenetele még megközelítőleg sem megjósolható, melyekre egy szabad, kész, erős független állam nem vár, hogy karjaiba fogadja, melylyel, habár össze­forrva is, egy elég erős államot nem képezhet­nének, bölcsen teszik, ha az eddigi közjólétet és polgári jogok élvezetét, valamint azon államnak létét, melynek alkotmánya ezeket biztosította, ismeretlen kimenetelű, kalandos küzdelemnek és egy bizonytalan jövőnek ki nem teszik. Hasonló harczot előidézni azonban senkinek sem álland érdekében, ki az állam, államiság eszméjével megbarátkozni tud, ki ettől csak olyan jogokat, szabadságokat követel, melyek ennek létezésével összeférnek. Ilyen harcz csak akkor válna elker­ületlenné, ha az állam és több különböző nemzetiségek eszméje össze nem férne, vagyis az állam a nem­zetiségek létezését és fejlődését akadályozná vagy viszont a nemzetiségek az államnak létezé­sét lehetetlenné tennék. De ezen eset be nem következhetik ott, hol a kettő közül mindegyik a maga helyét betölti és egymás működését, fejlődését nem akadályozza. Az államnak épen oly egészséges organismus­­sal kell birni, hogy fennállhasson, mint minden testnek, hogy létezhessék. Mihelyest a szerves műszerek nem saját func­­tiójukat teljesítik, hanem ezek közül egyik a másik körébe vág, akkor már azon organismus megromlott és vele a test felbomlik. Hogy pedig egy egészséges államszervezet­ben több nemzetiségek együtt nem csak létezhet­nek, hanem egy közczélra egyetértőleg működ­hetnek, könnyen meggyőződhetünk, ha az álla­mot nem eszményileg, hanem tényleg, az­az nem in abstracto, hanem in concreto tekintjük, vagy­is, ha azt nem úgy vesszük, mint eszményileg lé­teznie kelletnék, hanem mint tettleg létezik és tényleg létezhetik. Ki csak az elérhető után törekszik, azt, mi az állam egységének szempontjából kivihetetlen, avagy erre veszélyessé vállhatik, ha különben eszményileg állana is, erőszakoltatni nem fogja. A legüdvösebb eszmék egy társadalom kárára válhatnak, ha azok érvényesítése, tekintet nél­kül a fennálló viszonyokra, annak múltjára, je­lenlegi helyzetére, bármely részről is erőszakol­­tatnék. Egy társadalom tehát az államiság szempont­jából tekintve, egy oly egészet kell hogy képez­zen, melyben minden rész, midőn saját körében szabadon mozog és úgyszólván saját tengelye *) E czikk Vl-dik része szombati reggeli kiadásunk 104. számában jelent meg, körül forog, egyszersmind az egésznek érdekét mozdítsa elő. Az egésznek és részeknek hasonló közremű­ködésében rejlik a haladás, a közjólét fejlődése és a szabadságnak biztosítása. Egy egységes állam nem lehet több oly ré­szekből összeállítva, melyek magukban egyen­ként egyes kisebb államokat képeznek, mert akkor megszűnne egy egységes állam lenni és hasonló esetben egy ily államszerkezet csakis ezek szövetsége mellett mint egy egész, de nem egységes állam képezhető. Miért is egy egységes államnak mint ilyennek, kell, hogy mindazt magában foglalja, mi ennek kiegészítő részét képezi, kell, hogy annak pol­gárait, népeit egy egészszé, vagyis a jogi foga­lom szerint egy állami személylgé egyesítse, mert valamint a magánéletben csakis egy jogilag vett személy szerezhet jogokat, úgy az állam is, hogy jogokat bírjon ,és osztogathasson, szüksé­ges, hogy jogi személyességét érvényesítse és el­ismertesse. Az államnak ekénti egységében, személyesí­­tésében, veszély sem az egyesekre, sem a nem­zetiségekre fenn nem foroghat; mert miután az állam ezekből áll és ennek alapzatát ezek képe­­zik, magától következik, hogy az állam, midőn jogokat szerez, avagy már szerzett jogoknak vé­delmére síkra száll, mindezt másként, mint mind­azok érdekében, kik az államot képezik, nem is tehetné. Az állam azon csatorna, melyen az egyes ré­szek termékenyítésére szükséges vizek vezettet­nek, rontsa bár­ki is el ezt, elönthet mindenkit anélkül, hogy termékenyítene bármely részt is. De ha annak ellenére, hogy az államnak már keletkezésénél, rendeltetésénél fogva hivatása, küldetése mindazoknak érdekeit, jogait, sza­badságait, kikből alakult, minden különbség nélkül védeni és előmozdítani, azt tenni elmu­lasztaná, akkor jogában áll mindenkinek ezt attól követelni, mint Held fennidézett munkájá­ban mondja: „Wer aus egoistischer Feigheit, da wo es am Platze wäre seine Freiheit nicht gegen ungerechte Angriffe vertheidigt, ist ein eben so schlechter Bürger, wie der, welcher seine Freiheit an rechtem Orte nicht frei den Anordnungen des Staates unterzuordnen im Stande ist.“ A polgároknak tehát minden államban ket­tős kötelességük van, egy részről őrködni a már élvezett szabadság felett és küzdeni az őket megillető jogokért, más részről nem erőszakol­tatni oly engedményeket, melyek az egésznek romlására vezethetnek vagyis ezekből az állam­­érdekinek annyit alárendelni, mennyi szükséges ennek biztonságára, és mint egy egésznek fenn­állására. Mely államok polgárai ezen nézetektől vezé­reltetnek, ott az egyesült és egy czélra működő erők mig az államot kifelé tiszteltté és félelmessé, addig benn virágzóvá teendik, és ki nem érezné keblét emelkedni, ha hazájának lobogóját, mely mig benn szabadságot hirdet, a külföldön az egész világ tiszteletében részesülni tudja. Minden római polgár büszkeséggel mondta „Romanus sum cívis,“ mert egy oly államnak volt tagja, mely az akkori világot betöltő híré­vel, dicsőségével. Mindenütt, hol a részek az államnak az egésznek érdekeit mozdítják elő, csak is saját vagyis polgáraik köz, illetőleg magány érdekeik­ben működnek. Hol a népek e meggyőződéssel bírnak, ott a belviszály, az egyenetlenség az ország erősbü­­lésére szükséges belbékét megtartani és polgá­rait ellenséges táborokra megosztani nem fogja. Ez oknál fogva valamint az emberi mivelő­­désre és haladásra első feltétel: az önismeret, úgy egy államra, hogy fennállhasson és fejlőd­hessék, elkerülhetetlen szükséges, hogy annak népei az állam mint jogi személyesség és min­dent mi ebben létezik, magában foglaló jogi egyéniség ösmeretével bírjanak, vagyis az ál­lamiság kívánalmainak magaslatára emelkedje­nek, melyről az egész mint egy szerves test felett nyert átpillantás után, egyedül juthatnak azon viszonyagos összeköttetés ösmeretére, mely mint mindenütt a természetben nyilatkozik, úgy az államban is az egész és részek között létezik és mely nélkül sem a mindenség fenn nem áll­hatna, sem pedig az államok nem létez­hetnének, mert e nélkül beállana „bellum om­nium contra omnes“ szomorú korszaka. Az egyes népek, nemzetiségek egyenként jog­gal követelhetik az államtól, hogy fennállhassa­nak, elismertessenek, fejlődhessenek, mert kü­lönben az állam kinek mozdítaná elő érdekeit, ha csak nem azokét, kik ezt képezik ? kik ez emberi czélok elérése szempontjából államokká alakultak ? — de viszont az állam — ha csak létéről lemondani nem akar — valamennyitől kell, hogy követelje, miszerint a támasztott igé­nyek, a kifejezett kívánalmak olyanok legye­nek, hogy az­ok igazságosan, méltányosan visz­­szautasíthatók ne legyenek, vagyis az állam ve­szélyeztetése nélkül teljesíthetők lehessenek. Ha az egész és rész, ha az anya és gyermek között van szó, mindenki ott az egésznek, itt az anyának megmentésére fog törekedni. Egy államban soha sem szabad a helyzetet annyira elmérgesedni engedni, hogy az egész és rész között választani kellessék, mert min­­­­denütt egy haza lakosságának többsége mindig ennek megmentése körül már azon elvnél fogva is, hogy a részek érdeke alárendelendő az egész érdekének, csoportosuland. Egy országra több nemzetiségek együtt la­kása csak akkor válhat annak romlására, ha ezek a helyett, hogy egymást támogatnák, egy­más ellen tönnének, ha a­helyett, hogy egymás hiányait pótolni és előnyeiből hasznot meríteni törekednének, a közművelődés, haladás fejlődé­sét egyenetlenségük által akadályoznák, ha a­helyett, hogy közös erővel a részint nyert, ré­szint kivivett jogok védelmére, az alkotmányos­ság bástyáinak erődítésére és kiterjesztésére, a közös szabadság megszilárdítására fordítanák, kölcsönös féltékenységök és belviszályaik által a közös szolgaság kezére dolgoznának és a hanyatlás avagy végpusztulás korszakát elő­idéznék. Mely népek azonban hasonló sorst magoknak és utódaiknak teremteni elég szerencsétlenek és könnyelműek volnának, még a világ rokonszen­­vére sem számolhatnának, mert jobb sorsra ér­demeseknek sem találtatnának. Nincs eset, hogy egy államot, ha egy vagy több nemzetiségekből állott is, valaha a külellen­­ség meghódított volna, mert mindegyiket eddig saját polgárai tettek tönkre. Egy romlásnak indult, magával meghasonlott nemzetre áll, mit Demosthenes a görögöknek mondott, midőn ezek Fülöp halálának hírét némi megnyugvással vették „Mi közötök hozzá, hogy ő akár él, akár meghalt ? ha magok az is­tenek fáradságot vennének magoknak ezen Fü­­löptől benneteket megszabadítani, közönyösség­­tek azonnal egy másikat idézne elő.“ Midőn az ellenség egy ország ellen tört és azt meghódította, akkor már a tér elő volt szá­mára a bennszülöttek által, habár akaratlanul is, készítve. E sors kikerülése szempontjából különösen az egy államot képező nemzetiségek közös érdeke hozza magával, hogy ezek egymás iránt kölcsö­nös bizalommal viseltessenek, mert igen köny­­nyen megtörténhetnek, hogy más szomszédok azok egyenetlenségét saját érdekükben felhasz­nálnák. Missies János: Vidéki levelezés. (Berecz Fer. számadó beszéde.) Gyöngyös, ápr. 30. Városunkban Berecz Ferencz, Gyöngyös vá­rosi országos képviselő e hó 28-án a városház ástányáról nagy számú közönség előtt tartotta meg számadó beszédét. Midőn a választási tör­vénynél a baloldal magatartását említő, a jelen­levők szűnni nem akaró éljenzésekben törtek ki. Beszédét végezvén még a jelen volt jobbolda­liak is éljen felkiáltásaikat hallatták, még egy más meglepő jelenetnek is valánk tanúi, t. i. egy polgár midőn Berecz a városházát elhagyta, oda rohant s daczára minden ellenkezésének B. ke­zét megragadva e szavakban tört ki: — „ J­a­j de fáj a lelkemnek, hogy jo­bbol­­dali voltam, é s a legközelebb állótól egy baloldali jelvényt kérve azt rögtön kalapjára tűzte. A baloldal tagjai elhatározták, hogy Berecz F. tántoríthatlan elvhűségének elismeréséül még az­nap este fáklyásmenettel tisztelték meg,­­mit is estek­ 6 órakor Himfy József a gyöngyösi balpárt közkedvességű elnöke oly ügyesen, s nagyszerűen rendezett, hogy még ily nagy szám­mal megjelent nép­emlékezet óta Gyöngyös városában együtt nem volt, daczára e meg­

Next