A Hon, 1872. május (10. évfolyam, 101-124. szám)
1872-05-05 / 105. szám
pártjának is rosz szolgálatot tesz hasonló — mondjuk a legszebb kifejezéssel — lelkesítő czikkek által. De Gyulai úr elvei terjednek más régiókban is. Nyomaikra lehet akadni a sajtón kívül a színháznál, a dramaturgiában, sőt az akadémiában is. E helyeken, az okoskodás igen rövid. Okos ember nem lehet ellenzéki, tehát a ki ellenzéki, hogy legyen okos, vagy épen tudós? Elég, hogy évek óta egy ellenzéki tudós sem hozatott javaslatba. Ahán! — fogja mondani e hatalmas clique — „hinc illae lacrimae.“ A „Hon“ czikkezője nincs a jelöltek között. Ez szokott nemes fegyverük az illető uraknak. De mi ezt már megszoktuk s azért csak elmondjuk, a mi szivünkön fekszik, máshol még bővebben. Mert mi először nem keresünk dicsőséget többé az akadémia koszorúiban s másodszor mert szükségesnek tartjuk, hogy ha azok hallgatnak, kik a kerítésen belül vannak, legyen valaki, — a ki nincs benn s nem is vágyik bejutni — kimondója az igazságnak. Ily eljárással urak, hol komoly érdemek helyett még csak a jó szándékot s a jó hangú nevet koszoruzzátok meg, eljátszátok ezen közintézetünk tekintélyét is, melyre csak nemrégiben a nemzet egész tömegében áldozott. Ha már mindent napi politikátok sorába rántottatok, — „ez a kis enyhe fészek, ez maradjon mindig épen.“ P. Szathmáry Károly. Egy magyar zuglapról. Van Pesten egy uj hírlap, mely még meg sem született s már is egy kolossális hazugságot eresztett világgá. Azt hirdette ugyanis, hogy „tisztességes írók“ fogják szerkeszteni. Mindjárt első száma incognito jelent meg, névtelenül. Mann wusste nicht, woher es kam? Szerkesztője szégyelte magát megnevezni, mintha restelné mind a kápániát, mind az új lapcsecsemőt, melynek ő egyik apja. No de hát elvégre is nem a gyermek az oka, ha sok atyja van, s belőle azért még válhatk jóravaló ember. Csakhogy az új lap rövid fenállása alatt teljesen igazolta, miért nem akarja atyaságát elvállalni senki. Valóságos irodalmi kloáka, undorító bűzt terjesztő, mely elöl ép érzékkel biró ember kénytelen befogni az orrát. A mióta magyar birlaki irodalom existál, nem jelent meg a legszenvedélyesebb időkben sem egy rágalmakkal, személyes piszkolódásokkal, szidalmakkal, tehetetlen dühhel nagyobb mértékben telített lap, mint amilyen ennek az újságnak a legszelídebb száma. Elég volt egyszer kétszer beletekinteni, hogy akik szerkesztik, nem csak hogy nem tisztességes írók de még csak nem is írók. A német „Szyxek“ és rGoisék“ tartalma valóságos salontársogás azokhoz a dolgokhoz képest, amiket ez a lap hoz nap nap után. Köztudomás tárgya volt, hogy a Kecskeméthy- Pálfy-compánia az, mely ingerlő, vérig sebző személyes támadásokkal leginkább meg tudja tölteni hírlapjait. Ezt a cliqáet rendesen úgy a választások előtt szokta a kormány jó pénzen neki uszítani az ellenzéknek, s ők aztán marnak a kapott kenezért, a mennyire tőlük telik. Kiérdemlik kenyerüket, megszolgálnak érte emberül s olyan oppositiót csinálnak az oppositiónak, hlgy veszedelmes lehetne, ha volna hitele. Feladatuk végig olvasni az ellenzéki lapokat sorra s azoknak minden vezérczikke ellen írni egy comra-vezérczikket. Mellékesen kiszemelnek maguknak egy-egy nevezetesebb ellenzéki férfiút és sárba rántják data occasione, hogy alig marad rajta egy szál szárazon. Ennek a cliquenek a lapja aztán a választások után néhány hétre észrevétlenül elszenderül, istenben megboldogul, de halálát nem hogy megsiratná, de még észre sem veszi senki az olvasó világon. A szerkesztők és munkatársak a subventio zsebkendőjébe törlik kényeiket, a közönség érzéketlen, a kormány pedig azt mondja : „a mór megtette kötelességét, most már nem bánom ha az ördög elviszi is.“ A mostani választásokkal szemben azonban a Kecskeméthy lapja nem látszott akkora hatalomnak, hogy várt eredményekkel biztathasson. Azonfelül a szerkesztő és a miniszterelnöki sajtóiroda között valami differentiákt is támadtak, melynek kövekeztében a kormány levette ápoló kezét a hírap fejéről, ez pedig gondolván magában : gombház, ha leszakad lesz más, alkuba lépett az ó-conservativekkel és ciprussal. A kormánynak más orgánumról kellett gondoskodni. Épen ez időben támadt a „Korunk,“ melyről még most sem tudjuk, ki a szerkesztője, annyira tanácsosnak tartja elrejtőzködni a napi világ elől, és ezzel a „Korunkkal” zsák meglelte foltját. Kecskeméthyt a hálátlan kormány elfeledte. Amióta fennáll, soha ez a lap elvet nem vitatott, soha érveket fel nem hozott semmiféle kérdésben, soha semmihez, kabátos emberhez méltó hangon nem szólott, — piszkolódás, veszekedés, gyanúsítás, álhirek koholása, hazugság, sértegetés volt minden szava, minden betűje. Vezérczikkei nem a napi tárgyakkal foglalkoznak, hanem egyes emberekkel, kiket meghurczolnak, pellengérrel állítnak, mint a legczégéresebb gazembert.Az, hogy az általuk boncakés alá vett embernek érdemei lehetnek, miket tisztességes ellenfél soha ner tagad, náluk számításba nem jő. Ő náluk Ghyczy Kálmán, Miletics és Zöld Marczi egy sorsban részesül, sőt ez utóbbi több az ő szemükben, mint az ellenzék bármelyik embere. Andor fogja el az embert, ha látja, hogy alattomos orvtámadások a tisztelt embereknek nem csupán politikai, de magánjelleme ellen a kormány bitorlott vagy jogosan brit aegisa alatt történhetnek. Valóban, ha igaza van ez orgyilkos lap mai vezérczikkében az első passusnak, hogy társairól ismerni meg az embert, akkor a magyar kormányról furcsa ítéletet volna hozni fogunk ! Ma például valami éretlen léha fráter a legszemen szedettebb piszkolódással neki támad egy csomó ellenzéki embernek, s egy másfél kis hasábos vezérczikkben ennyi nevet hord össze: Tisza Kálmán (tér), Móricz Pál, Bakcsi Ferencz (bis), Hunyady János (bis), Rozgonyi bis), Ország (bis), Andrássy, Lónyay, Deák, Gara, Cilley Ulrik, Thiers, Cousin, Remusat, Odillon Barrot, Ledru Rollin, Arago, Recurt, Szilágyi Mihály, Ghyczy Kálmán, Prónay József, Podmaniczky Frigyes, Károlyi Ede, Ivánka Imre, Hegedűs Sándor, Törs Kálmán, Csávelszky (Kis), Lumpáci Vagabundus, Hamleth, Macbeth Csiky Sándor, Patay, Majoros István. Mindezeket valami tejfölös szájú, herczegő fertálybró a ki magát a czikkben nagy képességű, alaposan készült erőnek hirdeti, egy csomó logikátlan kabarékkal egy tálba kavarja, ciceró-szószba önti s olvasóinak feltálalja, a kik azonban aligha vannak valahol, s ha vannak aligha az efféle kotyvalékot beveszik. Máskor meg hetekig vezérczikkeznek Ghyczy Kálmán ellen, Jókai ellen, Csernátony, Tisza stb ellen, s mind olyan apró, minden érdem nélküli embereknek tüntetik fel, hogy ha valóban olyanok volnának, még annyit sem érdemelnének, hogy Isten éltető levegőjét szíják. S kik ezek a látók, kik komoly képet ránczolnak köztiszteletben álló emberek tettei, vagy szavai felett? tán valami kitűnőségek, a tudomány, szépirodalom, politika terén, nagy befolyású, magas állást elfoglaló emberek, portentumok, jellemi mintaképek, — szóval valami nevezetes egyéniségek, kiknek joguk is van, de értelmük is Magyarország legelső emberei felett ítéletet mondani? Dehogy afféle ismeretlen nagyságok,akik kapaszkodnának az uborka fára, ha erejök volna hozzá. Nem csak, hogy eddig nem tettek semmi jóra valót, de remény sincs hozzá, hogy valaha tehessenek. Kiszáradt agyvelejű eretinek, kik vakságukban tisztességes irók gyanánt pöffeszkednek, s kiknek tehetetlenségénél csak részakaratuk nagyobb. Szerencse, hogy az a közmondás is igaz. Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka. Törs Kálmán. f11— 1 11111 ....... ................. ——■■ tudtunk róla, nagy eszmék mozgattak valamennyiünket, később azonban, az ötvenes évek elején, midőn magunknak nem volt kedvünk tánczolni, sem erőnk ellenségeinket megtánczol- t tatni, mi is kezdtük tánczoltatni az asztalokat. Mindennap megpróbáltam magam is egy vagy más társaságban tánczot képezni valamely asztalon, de amely soha se mozdult. Szavahihető emberek szerint azonban mozdult másoknak. Igaz, hogy Humboldt Sándorba ki akkor még élt, s Liebig, aki még ma is él, már az asztalmozgatást is izetlen szédelgésnek nyilváníták , de voltak más természettudósok is, kik hittek benne, sokat is tudták adni. Az egészben, nézetünk szerint,nincs valami lehetetlen. Létezhetik valakiben oly delejes erő, melynek befolyása élettelen tárgyakat is mozgásba bír hozni, s átalában a természeti erők összegével korántsem vagyunk annyira tisztába, hogy ilynemű tüneményeket, melyek pusztán phisikai jelleggel bírnak, egyenest a csalfóság kategóriájába kellene utasítanunk. A második lépés azonban mely e téren történt, már oly nagy ugrás volt, mely nagyon méltán hívta ki a kétkedést, miután szellemi lények közreműködését hirdeté. Kopogó szellemek jártak, asztalok kezdtek írni, ráíírtak, hogy emberek, (médiumok, kik a keleti nyelveket, nem ismertek, e nyelveken hibátlanul írtak a mozgó asztal által, mások pedig, kik orvosi tudományokban legkisebb jártassággal sem bírtak, a leghatásosb gyógyszereket praescribálták stb. Davenport és Humé fölmerültek, nagy zajt ütöttek, s még aTuilleriákban is bemutatták a szellemek által sugalt csodákat, Allan Kardec pedig, a párisi spiritista egylet egykori elnöke, „Le livre des Esprist“ és „Leslière des Mediums“ könyveiben a Spiritismus egész rendszerét és bölcsészetét megírta, egybefoglalva mindazon tanyást, mit a „magas szellemek“ a levegőből sugaltak. A sajtó kevés tudomást vett ez új népietekről, legfőbb gúnyt és életet csinált reájuk, mindamellett ma már a Spiritismus sok hivővel és közeggel rendelkezik, miután az emberek kapnak a különösön. Németországnak két spiritista lapja van: a bécsi „Licht des Jenseit,“ (szerkeszti Delhez, s a lipcsei„Spiritisch-rationalistische Zeitschrift“,szerkeszti Meurer és Mutze,akik azonban nem térnek el a mai természetbűvázlat teréről s a materialismus ellen tudományos fegyverek harczolnak. — Franczia nyelven szintén két ily közeg van: a párisi „Revue Spirite“ s a lüttichi „Phare“. — Angol nyelven megjelennek: a „Human nature“, „The spiritual Magazine“ és a „The spiritualist londoni havi folyóiratok , „The Christian Spiritualist“ és „The Medium and Day-Break“ londoni hetilapok, „The Banner of Light“ Bostonban s „The Present Age“ Michigan-ban. Olasz nyelven: a turini „Gli Annali delle Spiritismo“ s a bolognai „La Salute“. — Spanyol nyelven: a madridi „El criterio espiritisto“, a sevillai „El Espiritismo“ a barcelonai „evista espiritista“s a saragossai „El progreso espiritisto“. Lengyelül: a lembergi „Scharle Zagobowe“ (rejtett világosság:) Brazíliában: az „Echo d‘alem Tumulo* (a sfronzul viszhangja.) Magyarországon — szerencsére — még nincs, ami elég csodálatos, miután a lapkiadási járvány nálunk is eléggé uralkodik. A spiritista irodalmat nálunk eddigre csak a b. Vay Miklós kis könyve képviseli, mely pedig nem egyéb, mint vázlatos kivonat Allan Kardoc műveiből, e minden spiritista evangéliumából. E tan szerint: az ember három főalkatrészből áll : a lélekből, a testből és a szellem burokból, vagyis „pensprit“-ből. A lélekben székel minden gondolat, akarat, erkölcsi érzék. A test durva burok, mely a szellemet a külvilággal hozza forgalomba. A „perisprit“ folyékony könynyű burok, mely a lelket összeköti a testtel. A halál nem más mint a lélek megszabadulása a test békáiből, melyek azt annyiszor gátolták és elnyomták. A holttest tehát az, amit Longfellow költői képben így fejez ki : „A rabszolga álmodban : „nyúlt béklyó, melyet a lélek széttört és eldobott.* De a lélek csak az anyagi testet hagyja el, nem pedig a szellemburkot is, mely neki a halál után szintén emberi alakot árt. — A szellemburok láthatlan, de a szellem akarata néha láthatóvá teszi. A szellemek azért kopognak, hogy figyelemre intsenek. De néha roszindulatból is teszik, mert a szellemek nem mind jók. Gondolataikat a médiumok íratása által köztik az emberekkel, néha azonban e médiumokhoz közvetlenül is beszélnek. Mindez — a Spiritismus szerint — nem babonás képzelődés szüleménye, hanem „természetes tünemény“, miután a szellemek léte, s azoknak az élőkkel való érintkezése a„természeti törvények“ egyike. A Spiritismus czélja: nyíltan és cáfolhatlanul bebizonyítani a lélek létét, annak halála utáni fönnmaradását, minőségét, halhatlanságát, ktírvonaloz,hatni a jövendő jutalmat és büntetést. Szóval a másik élet álmáért küzd földi álmok között. A gyarló emberek lelkei — úgymond — nem válnak a halál után rögtön tökéletes lényekké, hanem fokonként tökéletesülnek. A lélek tökélyesülése vándorlás által történik, s megtestesülése eredetileg nem büntetés, hanem szükséges kellék isten művének befejezéséhez. A ki a földi életben jó uton jár, annak lelke hamarább ér ezért. A testi élet számtalan égi testre terjed ki, s a ki egyiken gőgös volt, a másikon megalázott életű lesz, a zsarnokból elnyomott, a szívtelen gazdagból nyomorgó gazdag reend. A bűnös lelkek a legkevésbbé előhaladt égi testekre deportáltalak, s a mi földünk a kevésbbé előhaladottak egyike, de mégsem a legutolsó sorban foglal helyet. Isten — mondják aspiritisták— nem volna igazságos, ha a lélek élete a testétől függne, mert a mi földi életünk igen egyenlőtlenül osztja a szív, elme és élet áldásait. Mily igazságtalanság volna igy, hogy gyermekek, ifjak korán elhalnak, némelyek hülyeségben, tébolyban élnek, míg mások jelesek, kitűnők, szerencsések egy hosszú életen át. A spiritista szerint: a hülye, a tébolyult állapot nem egyéb, mint egy elmúlt élet büntetése stb. Nem célunk azonban a Spiritismus tanait részletesen ismertetni, aki azokra kiváncsi, rendelje meg Sáros-Patakról (Eperjesi József bizományából) ifj. K. Vay Miklós 25 kros füzetét, melynek meg van az az előnye, hogy kicsi, s így sem sok pénzbe, sem sok időbe nem kerül, e mellett annyi hasznot mindenesetre szül, hogy a tiszamelléki egyház javára jövedelmez. Azt el kell ismerni, hogy van valami rendszer ez üres képzelgésben, melynek alapja egyfelől az emberi hiúság, mely egyéni életét hurczolni szeretné az idők végtelenjében, másfelől pedig ama szűkkörűség, mely a természetet, életet, emberiséget nem a maga egészében és nagyszerű összhangzatában fogja föl, hanem alantias oubjectív szempontokból tetszeleg énünk örök életével. Nem külön vallás ez, mert hiszen minden felekezetű ember átadhatja magát a légben járó és médiumok által nyilatkozó szellemek hitének, nincsenek is külön templomai és papjai, s átalában hasonlít a test és lélek ama többi betegségeihez, melyet felekezeti különbség nélkül megkaphat akárki. A Spiritismus minden vallást tisztel, csupán a hitetlenek és kétkedőkhöz fordul, kiket magasztos önérzettel tudatlanoknak tart, olyanformán, mint a mámoros ember, ki azt hiszi, hogy nem neki van baja, hanem a szilárd föld, az utczák és házak forognak körülte. Mulatságosak a spiritista tanok bizonyítéki eljárásai. Hasonlítnak a törvénykezési tárgyalásokhoz. Előkelő személyek tanúságaira hivatkoznak és egész protokolumokat közölnek. Legsajátszerűbb pedig, hogy képviselőiket sem bolondoknak, sem csalóknak nem tekinthetjük, mert bolondok nem képesek ily vastag könyvek és rendszeres polémiák írására, előkelő emberek pedig, a kik egész passzióval űzik ez uj ördöngösséget, nem szennyezik be magukat azzal s nincs is szükségük rá, hogy anyagias czélból csaljanak. Hanem azt békén kell tűrniök, ha a mai felvilágosult világ nekromantoknak tartja őket, kiken épp annyit lehet nevetni, mint akármelyik babonás vén asszonyon, akik szintén teljes jóhiszemben adják át magukat egy vagy más botorságnak. Ami ez új tan híveinek közelebb új szarvakat adott, az a londoni dialectical társulat vizsgáló bizottságának ama jelentése volt, mely szerint : a Spiritismus tudományos buvárlatra méltó, továbbá Aksákov szent-pétervári tanácsos irata, melyben egyfelől kikel a spiritismust egyoldalulag gúnyoló angol, orosz és német lapok ellen, más felöl pedig védelme alá veszi Mr. Hume, hires amerikai „médium“-ot, kit többi közt azzal is vádoltak, hogy magát csalfán egy hígvelejű vén urhölgy örökösévé tette. Aksákow műve egy csomó levelet közöl kitűnő angol és amerikai tudósoktól, minek Horn R. vegytudós Pensylvániában, de Morgan londoni mathematikus, Russel Wallace, a londoni entomológiai társulat elnöke, dr. Huggins, a londoni tudós társaság alelnöke, kik a Spiritismus tüneteit részint igazolják, részint pedig elég fontosnak tekintik a további búvárlatra. Tizenhat fametszet van e munkában, (melynek német fordítása csak az imént jelent meg Willig-től, Lipcsében, Wagner Ferenczkiadásában) s a fametszetek oly experimentumokat ábrázolnak, melyek — ha valók volnának — valóban bámulatba ejthetnének minden gondolkodó embert. Legkülönösebb ezek közt az élettelen testek súlyának gyarapodása vagy gyérülése valamely „ismeretlen erő“ befolyása következtében. Ily kísérletnél Butlerov, a szentpétervári egyetem vegytanára, egy ízben azt tapasztalá, hogy egy mázsás tárgy másfél mázsányira emelkedett. Aksákow kivonatban közli a londoni dialectikai társaság bizottságának jelentését is a spiritismusról, mely Londonban Longmansnál jelent meg 412 lapra terjedő kötetben. „E bizottság — Aksákow szerint — birákból, orvosokból és tanárokból állt, s a vizsgálat éle- Hazánk és a nemzetiségek. *) VII. Tekintve helyzetünket és az európai államok közötti állásunkat, arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy ha valamely, úgy a jelen korszak legrosszabbul volna választva minden oly mozgalmak előidézésére és ébrentartására, melyek által ahelyett, hogy a kölcsönös bizalom szilárdulna, a kölcsönös bizalmatlanság tért foglalna, és ez által ahelyett, hogy az erők összepontosíttatnának, ezek szétoszlása előidéztetnék. Ha pedig valaha az erőknek szétdarabolása veszélylyel járt, az ma végzetteljes lehet, valamint hazánkra, úgy a bennlakó nemzetiségekre. Minden állam törekedik szilárdulni körüelöttünk, kisebb népcsoportokat a bizonytalanságnak némi érzete futja keresztül, és ilyen időben a legjobb politikát követik azok, kik az időnek intő szavát követve, nem egymásnak gyengítésére, hanem erősbítésére, vagyis az egésznek, az államnak biztosítására törekednek. Ha egy állam megsemmisül és a létezők sorából kitervletik, annak romjai vagy eltakaríttatnak, akut akás államok épületeinek kiterjesztésére használtatnak. Nem volt eset, hogy hasonló romokból bármely népnek megengedtetett volna önmagának oly hajlékot építhetni, melynek ura ő maradt volna. Ha valamely törzs létesíttetett, annak ágai vele szoktak földre hullani. A tapasztalásból tudjuk, hogy valamint a folytatott harcz, úgy annak eredményei sem szoktak mindenütt egyenlők lenni. Velencze és Lombardia, midőn küzdött Ausztria ellen, képes volt a harcz kimenetelét kiszámítani, mert az anyaországi Olaszország, melyhez tartozni kívánkozott, mint egy erős nagy állam létezett és ha csatát veszített volna, sorsa roszabbra mint volt, nem változhatott. De oly népek, melyeknél a harcz kimenetele még megközelítőleg sem megjósolható, melyekre egy szabad, kész, erős független állam nem vár, hogy karjaiba fogadja, melylyel, habár összeforrva is, egy elég erős államot nem képezhetnének, bölcsen teszik, ha az eddigi közjólétet és polgári jogok élvezetét, valamint azon államnak létét, melynek alkotmánya ezeket biztosította, ismeretlen kimenetelű, kalandos küzdelemnek és egy bizonytalan jövőnek ki nem teszik. Hasonló harczot előidézni azonban senkinek sem álland érdekében, ki az állam, államiság eszméjével megbarátkozni tud, ki ettől csak olyan jogokat, szabadságokat követel, melyek ennek létezésével összeférnek. Ilyen harcz csak akkor válna elkerületlenné, ha az állam és több különböző nemzetiségek eszméje össze nem férne, vagyis az állam a nemzetiségek létezését és fejlődését akadályozná vagy viszont a nemzetiségek az államnak létezését lehetetlenné tennék. De ezen eset be nem következhetik ott, hol a kettő közül mindegyik a maga helyét betölti és egymás működését, fejlődését nem akadályozza. Az államnak épen oly egészséges organismussal kell birni, hogy fennállhasson, mint minden testnek, hogy létezhessék. Mihelyest a szerves műszerek nem saját functiójukat teljesítik, hanem ezek közül egyik a másik körébe vág, akkor már azon organismus megromlott és vele a test felbomlik. Hogy pedig egy egészséges államszervezetben több nemzetiségek együtt nem csak létezhetnek, hanem egy közczélra egyetértőleg működhetnek, könnyen meggyőződhetünk, ha az államot nem eszményileg, hanem tényleg, azaz nem in abstracto, hanem in concreto tekintjük, vagyis, ha azt nem úgy vesszük, mint eszményileg léteznie kelletnék, hanem mint tettleg létezik és tényleg létezhetik. Ki csak az elérhető után törekszik, azt, mi az állam egységének szempontjából kivihetetlen, avagy erre veszélyessé vállhatik, ha különben eszményileg állana is, erőszakoltatni nem fogja. A legüdvösebb eszmék egy társadalom kárára válhatnak, ha azok érvényesítése, tekintet nélkül a fennálló viszonyokra, annak múltjára, jelenlegi helyzetére, bármely részről is erőszakoltatnék. Egy társadalom tehát az államiság szempontjából tekintve, egy oly egészet kell hogy képezzen, melyben minden rész, midőn saját körében szabadon mozog és úgyszólván saját tengelye *) E czikk Vl-dik része szombati reggeli kiadásunk 104. számában jelent meg, körül forog, egyszersmind az egésznek érdekét mozdítsa elő. Az egésznek és részeknek hasonló közreműködésében rejlik a haladás, a közjólét fejlődése és a szabadságnak biztosítása. Egy egységes állam nem lehet több oly részekből összeállítva, melyek magukban egyenként egyes kisebb államokat képeznek, mert akkor megszűnne egy egységes állam lenni és hasonló esetben egy ily államszerkezet csakis ezek szövetsége mellett mint egy egész, de nem egységes állam képezhető. Miért is egy egységes államnak mint ilyennek, kell, hogy mindazt magában foglalja, mi ennek kiegészítő részét képezi, kell, hogy annak polgárait, népeit egy egészszé, vagyis a jogi fogalom szerint egy állami személylgé egyesítse, mert valamint a magánéletben csakis egy jogilag vett személy szerezhet jogokat, úgy az állam is, hogy jogokat bírjon ,és osztogathasson, szükséges, hogy jogi személyességét érvényesítse és elismertesse. Az államnak ekénti egységében, személyesítésében, veszély sem az egyesekre, sem a nemzetiségekre fenn nem foroghat; mert miután az állam ezekből áll és ennek alapzatát ezek képezik, magától következik, hogy az állam, midőn jogokat szerez, avagy már szerzett jogoknak védelmére síkra száll, mindezt másként, mint mindazok érdekében, kik az államot képezik, nem is tehetné. Az állam azon csatorna, melyen az egyes részek termékenyítésére szükséges vizek vezettetnek, rontsa bárki is el ezt, elönthet mindenkit anélkül, hogy termékenyítene bármely részt is. De ha annak ellenére, hogy az államnak már keletkezésénél, rendeltetésénél fogva hivatása, küldetése mindazoknak érdekeit, jogait, szabadságait, kikből alakult, minden különbség nélkül védeni és előmozdítani, azt tenni elmulasztaná, akkor jogában áll mindenkinek ezt attól követelni, mint Held fennidézett munkájában mondja: „Wer aus egoistischer Feigheit, da wo es am Platze wäre seine Freiheit nicht gegen ungerechte Angriffe vertheidigt, ist ein eben so schlechter Bürger, wie der, welcher seine Freiheit an rechtem Orte nicht frei den Anordnungen des Staates unterzuordnen im Stande ist.“ A polgároknak tehát minden államban kettős kötelességük van, egy részről őrködni a már élvezett szabadság felett és küzdeni az őket megillető jogokért, más részről nem erőszakoltatni oly engedményeket, melyek az egésznek romlására vezethetnek vagyis ezekből az államérdekinek annyit alárendelni, mennyi szükséges ennek biztonságára, és mint egy egésznek fennállására. Mely államok polgárai ezen nézetektől vezéreltetnek, ott az egyesült és egy czélra működő erők mig az államot kifelé tiszteltté és félelmessé, addig benn virágzóvá teendik, és ki nem érezné keblét emelkedni, ha hazájának lobogóját, mely mig benn szabadságot hirdet, a külföldön az egész világ tiszteletében részesülni tudja. Minden római polgár büszkeséggel mondta „Romanus sum cívis,“ mert egy oly államnak volt tagja, mely az akkori világot betöltő hírével, dicsőségével. Mindenütt, hol a részek az államnak az egésznek érdekeit mozdítják elő, csak is saját vagyis polgáraik köz, illetőleg magány érdekeikben működnek. Hol a népek e meggyőződéssel bírnak, ott a belviszály, az egyenetlenség az ország erősbülésére szükséges belbékét megtartani és polgárait ellenséges táborokra megosztani nem fogja. Ez oknál fogva valamint az emberi mivelődésre és haladásra első feltétel: az önismeret, úgy egy államra, hogy fennállhasson és fejlődhessék, elkerülhetetlen szükséges, hogy annak népei az állam mint jogi személyesség és mindent mi ebben létezik, magában foglaló jogi egyéniség ösmeretével bírjanak, vagyis az államiság kívánalmainak magaslatára emelkedjenek, melyről az egész mint egy szerves test felett nyert átpillantás után, egyedül juthatnak azon viszonyagos összeköttetés ösmeretére, mely mint mindenütt a természetben nyilatkozik, úgy az államban is az egész és részek között létezik és mely nélkül sem a mindenség fenn nem állhatna, sem pedig az államok nem létezhetnének, mert e nélkül beállana „bellum omnium contra omnes“ szomorú korszaka. Az egyes népek, nemzetiségek egyenként joggal követelhetik az államtól, hogy fennállhassanak, elismertessenek, fejlődhessenek, mert különben az állam kinek mozdítaná elő érdekeit, ha csak nem azokét, kik ezt képezik ? kik ez emberi czélok elérése szempontjából államokká alakultak ? — de viszont az állam — ha csak létéről lemondani nem akar — valamennyitől kell, hogy követelje, miszerint a támasztott igények, a kifejezett kívánalmak olyanok legyenek, hogy azok igazságosan, méltányosan viszszautasíthatók ne legyenek, vagyis az állam veszélyeztetése nélkül teljesíthetők lehessenek. Ha az egész és rész, ha az anya és gyermek között van szó, mindenki ott az egésznek, itt az anyának megmentésére fog törekedni. Egy államban soha sem szabad a helyzetet annyira elmérgesedni engedni, hogy az egész és rész között választani kellessék, mert mindenütt egy haza lakosságának többsége mindig ennek megmentése körül már azon elvnél fogva is, hogy a részek érdeke alárendelendő az egész érdekének, csoportosuland. Egy országra több nemzetiségek együtt lakása csak akkor válhat annak romlására, ha ezek a helyett, hogy egymást támogatnák, egymás ellen tönnének, ha ahelyett, hogy egymás hiányait pótolni és előnyeiből hasznot meríteni törekednének, a közművelődés, haladás fejlődését egyenetlenségük által akadályoznák, ha ahelyett, hogy közös erővel a részint nyert, részint kivivett jogok védelmére, az alkotmányosság bástyáinak erődítésére és kiterjesztésére, a közös szabadság megszilárdítására fordítanák, kölcsönös féltékenységök és belviszályaik által a közös szolgaság kezére dolgoznának és a hanyatlás avagy végpusztulás korszakát előidéznék. Mely népek azonban hasonló sorst magoknak és utódaiknak teremteni elég szerencsétlenek és könnyelműek volnának, még a világ rokonszenvére sem számolhatnának, mert jobb sorsra érdemeseknek sem találtatnának. Nincs eset, hogy egy államot, ha egy vagy több nemzetiségekből állott is, valaha a külellenség meghódított volna, mert mindegyiket eddig saját polgárai tettek tönkre. Egy romlásnak indult, magával meghasonlott nemzetre áll, mit Demosthenes a görögöknek mondott, midőn ezek Fülöp halálának hírét némi megnyugvással vették „Mi közötök hozzá, hogy ő akár él, akár meghalt ? ha magok az istenek fáradságot vennének magoknak ezen Fülöptől benneteket megszabadítani, közönyösségtek azonnal egy másikat idézne elő.“ Midőn az ellenség egy ország ellen tört és azt meghódította, akkor már a tér elő volt számára a bennszülöttek által, habár akaratlanul is, készítve. E sors kikerülése szempontjából különösen az egy államot képező nemzetiségek közös érdeke hozza magával, hogy ezek egymás iránt kölcsönös bizalommal viseltessenek, mert igen könynyen megtörténhetnek, hogy más szomszédok azok egyenetlenségét saját érdekükben felhasználnák. Missies János: Vidéki levelezés. (Berecz Fer. számadó beszéde.) Gyöngyös, ápr. 30. Városunkban Berecz Ferencz, Gyöngyös városi országos képviselő e hó 28-án a városház ástányáról nagy számú közönség előtt tartotta meg számadó beszédét. Midőn a választási törvénynél a baloldal magatartását említő, a jelenlevők szűnni nem akaró éljenzésekben törtek ki. Beszédét végezvén még a jelen volt jobboldaliak is éljen felkiáltásaikat hallatták, még egy más meglepő jelenetnek is valánk tanúi, t. i. egy polgár midőn Berecz a városházát elhagyta, oda rohant s daczára minden ellenkezésének B. kezét megragadva e szavakban tört ki: — „ Jaj de fáj a lelkemnek, hogy jobboldali voltam, é s a legközelebb állótól egy baloldali jelvényt kérve azt rögtön kalapjára tűzte. A baloldal tagjai elhatározták, hogy Berecz F. tántoríthatlan elvhűségének elismeréséül még aznap este fáklyásmenettel tisztelték meg,mit is estek 6 órakor Himfy József a gyöngyösi balpárt közkedvességű elnöke oly ügyesen, s nagyszerűen rendezett, hogy még ily nagy számmal megjelent népemlékezet óta Gyöngyös városában együtt nem volt, daczára e meg