A Hon, 1872. május (10. évfolyam, 101-124. szám)

1872-05-08 / 107. szám

f 107. szám, X. évfolyam. Kiadó­hivatal: Ferencziek­ tere 7. sz. földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli ág esti kiadás együtt: 1 hónapra................................1 frt 85 kr. 5 hónapra................................5­­ 50 , 6 hónapra...............................11 .­­ ,­ás esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint . ... kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik **­ mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Reggeli kiadás: rá5** " POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 1872. Szerda, május 8. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási dij* 9 hasábos ilyféle betű sora . 11 . .­0 kr. Bélyegdij minden beiktatásért , . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mel­lett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. Nyílttéri 5 hasábos petitsorért . . . 86 kr Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás n ~dik évi folyamába. inieksetési árak: Egész évre . . . 32 ft — kr. Fél évre . . . 1­1 ft — kr. Negyed évre . . . 5 ft 50 kr. §P5§1** Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük hass­zálni, melyek bérmentesítése tia ötig csak 5, 10 frton felül tídóig tíz krba kerül. Az előfi­zetésr­e a „Hon kiadó-hivatala“ ezon alatt Pest, férsnéülek.tere 7. sz. alá küldendők. A BOÁZ kiradó-hiivatala. PEST, MÁJUS 7. G­hyczy Kálmán ismét mienk! Hiteles forrásból értesültünk, hogy Ghyczy Kálmán elfogadta a komáromiak által felajánlott jelöltséget! E hit vil­lanyzó hatással lesz az országra és remél­jük még a jobboldaliak szívét is örömmel töltendi el. Ha a jobboldaliak igazán és őszintén mondták el mind azt a dicséretet Ghyczy nagy jellemére és tehetségeire, nélkülöz­­hetlenségére és igazságosságára, mérsék­letére és mély tudományára, melylyel a napokban elhalmozák , akkor e dicsére­tet nem fogják visszavonni a politikai kü­zdtéren megmaradó pártvezértől se. Mindent feljegyeztünk, mit Ghyczy visz­­szavonulásának hírére róla és pár­tunkról elmondottak és számot tartunk arra, hogy Ghyczy iránt és azon párt iránt,­­melynek Ghyczy újra élére állott, megtartandják mindazt a jó véle­ményt, melylyel Ghyczyt és azon irányt, melyben Ghyczy szokott haladni és ve­zetni a pártot f­elhalmozák. Ha nemcsak a lelépő, hanem a c­s­e­­lekvő, működő Ghyczy iránt is tisztelettel, elösmerésssel és bizalommal viseltetnek, ha elösmerik mindig azt, mit bevallanak, akkor midőn azt hitték, hogy Ghyczyvel nem lesz többé bajuk — ha mondom, elösmerik, hogy Ghyczy higgadt államférfi, mély tudományú és igazságszerető ember, csak akkor fognak azon pártról is, melyet Ghyczy vezet, melynek elveit és eljárását Ghyczy he­lyesli, é­s. újrairányozandja, a politikai tud Fa közben is oly méltányosan és elfogu­latlanul ítélni, mint a hogy Ítéltek vezéré­ről akkor, midőn azt gondolták, hogy pártunkat elhagyja. Higgye meg a jobboldal,­­hogy politikai tusánk sokkal higgadtabb és mérsékeltebb, fejlődésünk sokkal zavartalanabb lesz, ha több elismeréssel és tisztelettel találkozik az ellenzék soraiban is, a politikai bajnok mint eddig találkozott. Mi büszkén hivat­kozhatunk arra, hogy Deák, Csengery, Somsich, Horváth Boldizsár nevét csak tisztelettel említők mindig. Ha elveiket bíráltuk is, de érdemeiket és tudomá­nyukat, sőt több alkalommal pártatlan­ságukat és igazságszeretetüket is kiemel­tük — de, fájdalom, soha ellenzéki férfi tudománya, tehetsége, jelleme elismer­­ve nem volt, mindaddig, mig meg nem halt, mint Nyári vagy biróvá nem lett, mint Bónis, vagy visszalépni nem készült, mint Ghyczy, így Ghyczy igazságszere­­tete rabulizmusnak, scrupulosus tudomá­nyossága habozásnak, békitő iránya Pilá­­tusságnak volt elkeresztelve csak nem ré­gen is. Úgy, hogy ő is csak akkor érte meg, hogy tehetségéről és jelleméről a jobboldal elismerőleg nyilatkozott, mikor visszalépésének hire ment. Most Ghyczy miénk ismét és ha a jobb­oldal kimélettel, elösmeréssel viseltetik iránta, ha ő magát is megkíméli a mások által i­s elvégezhető munkától, akkor miénk lesz még sokáig. Legyen is. Komáromban pedig az öröm lelkesedés némítsa el a pártszenvedélyt és a baloldal adjon többséget a pártvezérnek, a jobbol­dal járuljon egyhangú szavazatával a nél­külözhetetlen szakember és szónok meg­választásához. „Ghyczy újra miénk!“ Ez tanúsa bé­­külékenységre a jobboldalt és buzdítsa lelkesedésre, vezesse győzelemre pár­tunkat. Éljen Ghyczy Kálmán! A „HON" TÁRGZÁSA. Egy nagy hiány szépirodal­munkban. (Manzoni „Prome*Ri­sposit-ja.) (y. y.) A regényolvasás nálunk is oly széles kör szüksége, melyet csupán eredeti művekkel már rég nem lehet kielégíteni, s melyet a kül­földi termékek fordítói és kiadói nagyon is üzéri módon zsákmányolnak ki. A fordítók csak az újon és könnyűt­ kapnak, eldobva minden kri­tikát, sőt legtöbbször az Ízlést is; a kiadók pedig egyébre se gondolnak, minthogy a fordítás olcsó, a könyv pedig pikánt legyen. Ekkor a megje­lenő fordított regények legnagyobb részéhez a kritikának kevés köze van s legfölebb a „Nyelv­őr“ vehetné nagyobb figyelembe ama könnyel­műséget, melylyel e gyári fordítások tömegé­ben anyanyelvünket kezelik. A lapok — a könyvpiacz e termékeivel szemben — körülbelül eleget tesznek kötelességüknek, ha megjelenésük idején registrálják a könyv czímét, kiadóját és bolti árát; eleget annyiban, a­mennyiben idejü­ket és hasábjaikat alkalmasint érdekes­ tár­gyakra is fordíthatják. Mivel azonban újabban némely kiadók csak nem versenyezni látszanak egy-egy régi hí­resebb regény fordíttatásában (péld. — Lauffer és Pfeiffer urak egyszerre két fordításban is szolgálnak Sue Jenő „Paris titkaiéval,­ nem fö­lösleges tán hozzászólni e buzgalmukhoz s figyelmeztetni őket, hogy valamivel több áldo­zatkészség és komolyabb becsvágy mellett je­lentékenyen nagyobb szolgálatot tehetnének iro­dalmunknak, ha t. i. figyelmüket oly művek ki­adására irányoznák, amelyek nem valami múló irodalmi genre fényes szappanbuborékai, hanem a költészet maradandó alkotásai. Részünkről mind ama számtalan franczia és német regényt s a „II. Izabellákéról, Tuilleria­­titkokról, pápai romsaságokról szóló romantikus rajzokat, melyekkel kiadóink egy évtized óta oly bőkezűleg ajándékozták meg a hazai közönséget és irodalmat: szívesen oda adnék Manzoni Sán­dor „Jegyeseidnek egyetlen jó fordításáért, mert míg amazok csak a felületes olvasáskedvet és az ízlés hanyatlását mozdítják elő, ez bizonyára nemes gyönyört és hasznos lelki tápot nyújtana, s ama könyvek közé tartoznék, melyeket senki sem tart elégnek csak egyszer olvasni el éle­tében. Őszintén szólva, e regény hiánya egy kis szé­gyene is irodalmunknak. A híres aggastyán, ki még 1784-ben született, s kit egy német író kö­­zelebb szülőföldje, Milano dómjához hasonlított, a­mennyiben épp úgy magaslik ki az uj olasz írók sorából, mint e hatalmas építmény a kiseb­bek tengeréből, ránk nézve mind e mai napig hiába élt! Sem műveit, sem termékeny életét nem ismeri közönségünk Igaz,hogy mivel sajátlagos kath. költő gyanánt ünnepeltetett, (bár egyoldalúlag és hibásan,) a Szent­ István társulat sok év előtt sietett híres re­gényéből egy kis kivonatot bocsátani közre, de ez oly gyarló csonkítás volt, melylyel legkevésb­­bé tisztelte meg a költő szellemét. Az is igaz, hogy Helfy Ignácz valaha, még mántuai tanár ko­rában, gondolt rá, hogy e klasszikus művet lefor­dítsa, hanem az idők gondjai és izgalmai közben ez a jó szándék is abba maradt, s ha jól tudjuk, csak egy kis töredék jelent meg belőle mutat­ványul az ötvenes évek egyik szépirodalmi lap­jában. S azóta nem gondolt rá senki. Pedig gon­dolhatott volna, ha nem más, legalább Ráth Mór vagy a „Kisfaludy-Társaság.“ Különben oly mű­remekről van szó, melynek fordítása még sok ideig nem lesz elkésett munka, mert Tieck nem ok nélkül mondá, hogy ez a regény századokat fog túlélni. Manzoni maga bigott hírben áll. Már több egy századnegyednél, hogy egészen a katholcismus nézleteknek élt s az uj idő mozgalmaiban nem vett semmi részt. Mint ember okvetlenül túlélte magát, de mint költő, minden időé marad. Maga az olasz­­világ a tárgyilagosság finom érzékével tekinti őt. Hagyja békén a magánembert, s bá­mulja a költőt, kinek irodalmi termékenysége Olaszország dicsőségének igen jelentékeny ré­szét képezi. Mily sikereket ért­­ el a lyrai és drámai téren, ezúttal mellőzzük, csupán nagy regényéről szólunk ama kecsegtető hitben, hogy tán végre is valamelyik kiadónk és mű­fordítónk kedvet kap eme remek munka átülteté­sére, melyet Göthe is annyira bámult, s mely Olaszországnak legelső történeti regénye volt. Marquard Sauer, ki Manzoniról közelebb igen érdekes essayt írt, természetesnek találja az olasz nemzeti regények addigi hiányát, miután az olaszoknál egész a legújabb időkig az eposz pótla a regényt. Manzonit a Scott Walter befolyása lelkesíté az első ilynemű nemzeti munka megírására. De e befolyás daczára, oly eredeti és önálló maradt, hogy a „Promessi sposi“ és a Scott-féle regények közt egyéb közös nem létezik, mint a név­­történeti regény. Any­­nyira eredeti olasz mű az, hogy a legjobb fordí­tásban is sokat veszt; legfölebb az olajfestmény photographiáját kaphatjuk e regényből, mely Göthe szerint: „fölülmúl mindent, mit e nemben leírunk.“ Tárgyát a népből való két jegyes szenvedései képezik,de a mellett e könyv a 17-dik századbeli Olaszország egész civilisáczióját hí­ven vissza­tükrözi. Minden osztály teljes hűséggel van festve: a lombardiai föld népe, a kis polgárok, falusi urak, apáczák és papok, tudósok és katonák. — Manzoni egyaránt mester a társadalom rajzában és az alakok jellemzésében. Csak lángésznek si­kerülhet így papírra vetni az a­lakokat,ily bőség­gel teremteni a helyzeteket s ily összhangzásban hozni a személyeket a cselekvénynyel. Élet, sza­batosság, igazság van minden lapon,s az alakok oly bősége, hogy egyetlenegy újabb regény­író sincs, kivéve tán Dickenst, ki ennyi alakot oly következetesen tudna kivinni. Nála a legki­sebb episódikus alak is, mint például az utazó kalmár, valódi egyén, kinek látjuk arczát s halljuk hangját. Főszemélyei pedig elfeledhet­­lenek. Például Lucia (a hősnő) alakja a költé­szet teljével bir. A fiatal pórnő olyan üde, mint egy erdei virág. Szemérmesb­b alakot, egy költő sem festett, s a mellett ép oly bensőleg igaz, mint teljesen valódi lény. Csodálatos vegyüléke gyermekiesnek és hősi­nek, szelídnek és erősnek, egyszerűnek és mély­­érzelműnek. Igazi nő, mély alázattal és vallá­sossággal. A sors csapásait istenben vetett biza­lommal viseli, s nyoma sincs benne bizonyos bé­­ketürök amaz öntudatosságának, kik szenvedé­seikről — istennel szemben — könyvet és szám­adást vezetnek. Mindent, mi egy nő szivének drága, elvesz Luciától a gonoszság keze, s mégis a sors ellen egy szemrehányó szót sem ejt. Isten akarta igy, gondolja, s megadással hajtja meg fejét. S a másik jegyes: Renzo, a szegény selyem takács, Don Rodrigo szerencsés vetélytársa, mily biztos kézzel festett alak, becsületes kedély, hü szilárdság, egészséges paraszt ész, melyben némi ravaszság is vegyül, s van benne némi naiv bohós­­kodás,é s a mellett jó katholikus, bár hite egészen más alapon nyugszik, mint a jegyeséé, mert vál­ságos pillanatokban külső bátorításra is van szüksége, hogy a kísértéseknek ellenállhasson. E két jegyes oly nagy mértékben képviseli a népéletet. A tárgy, a kép oly nagy, hogy szilárd talap kellett hozzá, általános emberi jelentőségű, s ez nem lehetett más, mint a vallás. A mű vallási színezetének tehát költői oka van. Hasonló tárgyat az olasz életből protestáns vagy zsidó költő is csak így írhatott volna meg jól. S ha mégis az ultramontánok e színezésért Manzonit egészen és kizárólag a magukénak tartják, úgy ez csak annak a jele, hogy az ultra­­­montán irány nemzedéken át nem bírván semmi nevezetes szellemi terméket létrehozni, oly köl­tőt, mint Manzoni, nem szalaszt ki kezéből. De vájjon ki tudna e regényből kijelölni vallási irányzatot, szándékosságot vagy polémiai ele­met? Ha most föltámadna Dante valamelyik kortársa s csak e regényt olvasná el, bizony ebből nem tudná meg soha, hogy mi minden tör­tént azóta a római egyház keblében. Vallásos e mű kétségkívül, de tárgyából folyólag az, mivel a fölkarolt színhely és korszak is az valt, s így igen természetes, ha a főalakok kiválóan religió­­zus jelleggel bírnak. Don Abbondio, ez örökké aggódó s becses személyét féltő falusi pap, az üldözöttek legtermészetesb támasza, de ki nem termett e nemes feladatra, melyet gyávaságból el is dob magától. Helyére, az események folyamában, a hős társadalmi lég­köréhez közel álló Fra Cristoforo lép, ki azonban szintén gyönge ember a túl ha­talmas üldözővel szemközt, s finoman font csel­­szövény csakhamar el is távolítja az események színhelyétől, s a szegény gyámoltalanok ismét magukban állnak Don Rodrigo terveivel szem­közt, ki magának a hatalmas „Innominato“ (névtelen) segélyét meg tudja nyerni. Ekkér Lu­cia — gyáva árulás következtében — üldözőjé­nek szörnyű kezei közé kerül, míg Renzonak száműzetésbe kell futnia a milánói rendőrség kutatásai elöl. S ekkor, midőn Lucia sorsa fölött a koczka már el van vetve, váratlanul valami olyan történik, mely a mesés csodák körébe tar­toznék, ha e látszólagos csodát a költő nagyon is emberi módon nem tudná megmagyarázni. Az „Innominato“, e megcsontosult gonosz, a­­ hűbéri rablólovagkor ez utolsó nagyszabású kép­viselője, a fogolynő ártatlan megjelenésére — mintegy a mindenható közvetlen befolyásával — gondolkodóba esik elmúlt élete fölött. Álmat­lan éje Lucia megjelenése után, erős lélektusája­i hatalmas hatású rajzok. S oly bensőleg igazak. A megtérés dogmatikai apparátusok nélkül, sze­münk előtt, költői valószínűséggel történik. S itt van az a jelenet, mely — Göthével szólva — mutatja csak igazán, hogy milyen költő ez a Manzoni. Ez Federigo és az Innominato közti jelenés. Hogy egy nagyszabású bűnös, minő az Innominato, megtérjen, ahhoz oly lelkészi alak kellett, a­ki a jóban még nagyobb, mint ő a go­noszban. Ily magasztos, apostoli alakot festett költőnk Federigo Borromeoban, és pedig nem üres phantastikus lényt, (mint Hugo Viktor „Nyomorultakjában“ a jó püspök elvont alakja,­ hanem történeti személyt, a­mint átalában ez az egész megtérés történeti alapokon nyugszik. A vén bűnös dacza hogyan olvad el Federigo egyszerű szavaitól, mint a mártiusi hó a nap melegétől Pedig Federigo nem prédikál, nem keneteskedik, hanem egész lénye ama jó pásztor istenfélő lelkesültségét mutatja, ki a biztosság­ban lévő kilenczvenkilencz juhot ott hagyja a hegyen, hogy az eltévedt mellett maradjon. S Lucia megszabadul az ember kezéből. Az utósó, legnagyobb veszélyből, a pestisből pedig, őt is, mint jegyesét, a mindenható keze szabadítja ki. E műnek csak kalmeze katholikus, míg lénye­gét a tiszta, hamisítlan keresztyénség képezi, a­­ Voncsina leleplezéseihez. A bécsi „Neuer Wanderer“ — mely tudvalevőleg a bécsi „alkotmányhű“ kormány közegeinek a régi „Wanderer“ ellen elkövetett erőszakoskodásai folytán a „Wanderer“ meg nem jelenhetésének időtartamára alapíttatott — hétfői esti lapjában érdekes nyilatkozatokat közöl a horvát nemzeti párt leleplezéseihez adalékul. Minthogy e lap csak ma este — tehát a rendesnél tizenkét egész órával később — érkezett kezünkhöz, s mivel távirati uton e nyilatkozatok egyáltalán nem jeleztettek, valószínű, hogy a bécsi rend­őrközegek egy ideig ezek világgá bocsáthatá­­sára nézve is scrupulusokat éreztek. E nyilatko­zatok elseje Skrejsovski egy levele, melyben, fölsorolva röviden ama hirhedté vált „emlékira­tok“ tartalmát, melyben ő mint a cseh , a hor­­vát „államellenes“ pártok közvetítője stb. vádol­­tatik, így folytatja: A „Politik“ már pár héttel ezelőtt egy pesti kormányközlöny fő vezérszer­­kesztőjétől ez állítások bebizonyítását követelte. Ez ar azonban adós maradt a bizonyítással, zsebre tette a roegbunczfurolást, s továbbra is magyar „gavallér“ maradt. Nincs tehát már re­mény, hogy ez után valami jóra való ember síkra álljon a rendőri jelentések hitelessége mellett, s nincs más mit tenni, mint a dolgot az osztrák­magyar miniszereknél kérni számon, a­kiktől kétségtelenül e hírek a félhivatalos lapok hasáb­jaira átszármaztak. Engedje meg ön tehát nekem a tényállást igazsághűen itt előadnom. Oliva úr és én a „Zivnostenská banka“ igaz­gatótanácsának meghagyásából mart. 20-án el­hagyák Bécset s a déli vaspálya vonatával ugyanaz­nap esti 9 órakor érkeztünk Zágrábba, a­hol „Az osztrák császárhoz“ czimzett fogadó­ba szálltunk, s félóra múlva megérkezésünk után a vendéglő éttermébe mentünk. Itt egy nagy asztalnál egész tizenegy óráig együtt ülni láttuk Zágráb minden jelenlevő honorátiorát, to­vábbá Vakanovics úr kénjeit sok zágrábi úrral. Tizenegy órakor szobánkba távoztunk s reggelig annak egész öntudatában, hogy a törvény szeme felettünk Zágrábban is őrködik, nyugodtan aludtunk. Márt. 21-én, már mint az állítólagos „összees­küvés“ napján, mindjárt a reggeli órákban, ha jól tudom az érsekség egy szolgája által, a varasdi kőszénbányák ügyében tartandó értekez­letre hivattunk, el is mentünk hát rögtön az ér­sekség tanácstermébe és tanácskoztunk annak képviselőivel délután egy óráig, mire ebédhez ültünk. Ebéd után pár hírlapíróval társalogtam, igaz, hogy legtovább a „Politik“ zágrábi levele­zőjével, Oliva úr kérdezősködött a szénkészletek s Horvátország­i ipar­viszonyai felől. Már odauta­zásomkor gyöngélkedvén, ejteli hat órára álla­potom annyira roszabbá vált, hogy ez időtájt a vendéglőben ágyba kellett feküdnöm. Oliva úr ta­nácsa ellenére — mert oly fővárosban, hol az uralkodó — Vakanovics úr, betegen feküdni nem akartam, 22-én kora reggel lázban, elhagytam vele együtt Zágrábot s még az­nap este Bécsire érkeztem, a­hol orvosi ápolás alá kerültem, s több napig ágyban feküdtem. A vasútra — régi barátság emlékéből — egy katonatiszt ki­­kisért és a nemzeti párt férfiaival igy többé nem érintkeztem. Sajnálom, hogy e részletekkel itt bajlódnom kellett, de ezek bebizo­nyítják: 1. hogy 34 órai zágrábi időzésünk minden percre vala­mely harmadik, teljesen közönyös egyén által igazolható ; 2. hogy márc. 20-án estéjét nyilvá-­­ nos helyen legalább ötven vagy száz ember je­lenlétében, 21-ike estéjét ágyamban, betegen, a vendéglő szemé­lyzetének ápo­ l­á­s­a alatt, 22-dike estéjét pedig már Bécsben töltöttem, hogy ennélfogva azon állítás, mintha én maré. 21-én esti 9 órakor K­r­e­s­t­i­c­­n­é­s tizenhárom más úr társaságában politikai tanácskozásban vettem volna részt, alávaló r­o­g­a­l­o­m.“ Nyilatkozón további részében kijelenti Skrejsovsky, hogy ha részt vett volna az illető tanácskozásban, nem lenne elég arc­át­­lan tagadni azt, hogy továbbá szó sem igaz abból, mintha „Zivnostenska banka“ Horvát­országban a nevezett uraknak 60.000 forintnyi kölcsönt adott volna. Egy második nyilatkozat a „Zivnostenska banka“ igazgatótanácsától kijelenti, hogy soha e banktól senki Horvátországban egy krajczárnyi kölcsönt sem kért,­­ a bank sem ajánlt fel. A harmadik nyilatkozat Oliva-é, mely röviden a Skrejsovskiéval egyező dolgokat tartalmaz. Megjegyezzük, hogy míg Skrejsovszky nyilatkozata Bécsben,az Oliváe s a cseh banké Prágában kelt majd ugyanegy idő­ben. — Mi ne­m teszünk mindehez egyelőre meg­jegyzést. Csak arra vagyunk kiváncsiak,tudomást veendenek-e e dolgok­ról.kormányunk közlönyei, melyek oly könnyelmű hideg­­vérrel fogták rá Voncina nyilatkozatára,­­ hogy annak azon ré­sze, mely az illető okmányok valóságát tagadta, a hazudság. P. Szathmáry Károly képviselői prog­rammja. Arra, hogy Magyarország fölvirágozzék, sza­bad és boldog legyen, a következő kérdések ha­tározott, bátor, de törvényes utón eszközölt meg­oldását tartom előfeltét­elnek. Hazánk közjogi függetlenségét. Már régi törvényeink kimondák, hogy „Magyar­­ország önálló és semmi más országnak alá nem rendelt királyság.” De nemcsak jogról, hazánk lételéről, anyagi és szellemi fölvirágzásáról van szó; mert az a nemzet, melyet nem önmaga véd, lételéről nincsen biztosítva; az az ország, mely­nek pénze fölött más is rendelkezik, sőt előbb rendelkezik mint saját törvényhozása, az nem mondhatja magát szabad nemzetnek, az nem szerezheti meg saját fölvirágzásának sem szel­lemi sem anyagi eszközeit, az nem tehet eleget népe oktatásáért, nem enyhítheti a szegények terheit. Szóval, mint mondani szokták: a­ki szolga, nem ur az. De ha még csak a jogkérdés forogna fenn, de az Ausztriával kötött szerződés útján sok más szép örökség is szállt reánk: nem tudunk szabadulni a bécsi banktól s nem alapít­hatunk magyar bankot saját hazánkban, minő külföldön egyes városnak is van; az osztrák­­trieszti hajózás elnyomja a fiumeit; a hatalmas Lloyd-társulat miatt, kiáltó szóvá vált Kossuth Lajos „Tengerre magyar!“ szava a pasztában; a bécsi Dunagőzhajó társulat által elnyomják a magyar gőzhajózást s ez utóbbiak rovására ma­ga a mostani magyar kormány lánczhajózást engedményezett amannak. Épen ezen szeren­csétlen közjogi kötés miatt nem egészíthető ki a magyar honvédsereg s Magyarország, habár véd­­erejére, katonaságára 50-szer többet költ, mint népoktatására, ma sem érezi magát megvédve; nincs saját hadügye és hadügyminisztere. Még honvédsége fölszerelésén is bécsi bankházak gazdagodtak föl. Ez gátolja a dohány-egyed­­áruságnak és a legszegényebb néposztályt rontó kis lotteriának eltörlését, mely csalárdabb intéz­mény akármely nyilvános kártyaháznál.­­ Hazánk általános, tömeges m­űve­­lődéséét. A közoktatási törvényt meghoztuk, kimondottuk az általános tankötelezettséget. De miként hajthatjuk ezt végre pénz, hatalom és erély nélkül ? Ha az ország polgárát kötelezzük, hogy gyermeke­it iskolába járassa, gondoskod­nunk kell mindenek előtt, hogy legyen is­kola, és pedig jól fölszerelt iskola; legyen jól fizetett, értelmes tanító s gon­doskodni kell ,avagy a teljesen ingyenes, vagy a lehető legolcsóbb oktatás­ról. A törvény adna mindenre hatalmat, de nem adhat elég pénzt. Sőt a pénz is megvolna. A reformátió előtt királyaink által tett országos alapokban, mint ezt Ghyczy Kálmán közelebb­ről kimutatta. Úgy — de a kormány itt sem mer mozdulni. És miért ? A 67-es kiegyezésért. Az ultramontánokat nem akarja megsérteni, mert akkor elhagyják a jobboldalt, s veszélyben van­­ a 67-es kiegyezés. Így függ össze lánczszem gyanánt a legfontosabb újítás is közjogi helyze­tünkkel. És pedig hova fognának fordíttatni ez esetben is ezen egyházi alapok jövedelmei ? Ta­lán a protestáns vagy zsidó iskolákra ? Koránt sem,ezeknek bizony talán a legnyomorultabb fal­vakban is van olyan a milyen iskolájok, hanem azon 4—5000 rom. és görög kath. iskolára s nyomorult sorsa lelkészek és tanítók segélyére, hol még semmi iskola nincsen. Ez aztán egy lépéssel közelebb hozná nemzetünket hazánk boldogságának harmadik föltételéhez. A teljes vallásszabadság kér­désének megoldásához. „Szabad­­ egyház, szabad államban !“ sokan hangoztatják­­ e szép szavakat. De azért vallásszabadság és felekezeti egyenlőség hazánkban még ma nem létezik. Ma is iratnak alá kötelezvényeket a pro­testánsokkal ; ma sem esketik össze a zsidót a keresztyénnel ; ma is fennállanak az egyik fele­­kezet országos jogai a többi fölött. Míg e viszo­nyok meg nem szűnnek, teljes vallásegyenlőség nem lehet. Pedig embernek hite, elvei az elsők ; ezek szabadsága nélkül az ember nem ember, a polgár nem polgár! Épen oly fontosságúnak tar­tom negyedszer. A felekezeti és törvényhatósági önkormányzat kérd­é­sét is. A­mely nem­zet úgyszólván tűzhelyénél nem képes gyakorolni vagy elfeledte saját dolgait intézni; az előbb utóbb elveszti úgy lelkiismereti, mint politikai szabadságát. A történelem bizonyítja, hogy tar­tós, állandó szabadság ,autonómia nélkül, és me­rev központosítás mellett ,­ nem áll meg. A cen­­tralizált Francziaország mindegyre bukdosik egyik szélsőségből a másikba, az önkormányzat­tal biró Anglia, Schweiz, Amerika boldogok, ha­talmasak, szabadok. Hazánk mindenek fölött utalva van az önkormányzat fentartására. A pro­testánsok egyházaikban s a megyék minden körülmények között áldásos, olcsó és nemes ér­zelmeket kifejtett önkormányzatot mutatnak fel, mely hazánk lelkiismereti és politikai szabadsá­gát több évszázadon át fentartotta, megmentet­te. Ezért helytelenítettük a megyei bírók válasz­tásának eltörlését; azért voltunk ellette a főis­t­­áni teljhatalomnak, virilia szavazatoknak, álta­­ában mindennek, mely a régi megyét, a helyett, hogy jobbá tette volna, alapjaiból forgatta ki s az önkormányzatból hivatal üzletet, bureaucrati­­át teremtett. De még egyébért is. Magyarország lakói, mint különnyelvüek, századokon át béké­sen megfértek egymás mellett; sokszor a nyomor és elnyomás is egy zászló alatt találta őket. Mi ezt főleg a megyei önkormányzatnak tulajdonít­juk, mely az egyes vidékek érdekeinek inkább kedvezett s hol a zöld asztalnál az érdekek ki­­egyenlitették egymást; a központi hatalomtól pedig kevésbbé volt okuk félni. Ezért is fontos­nak tartom az önkormányzat helyreállítását egy­házi és politikai életben. Végre az ötödik legfontosabb kérdés, melynek helyes megoldásától várom első­sorban hazám jövőjének aranykorát. A népuralmi elv (democratia), vagy mi ezzel teljesen egy: a teljes jog­egyenlőség. Ez elvet százan százféleképen magyarázzák. Némelyek azt hiszik, hogy demo­cratia vagy szennyes öltözet,egy­értelmű; mások úgy magyarázzák, hogy az urat vagy az úgyne­vezett „kaputos embert“ gyűlölni kell; meg mások azt állítják, hogy királyság és democratia nem férnek össze. Ez mind téves állítás. A valódi democratia nem ismer sem urat, sem szolgát, csak embert és polgárt, kik mint isten, úgy a törvény előtt egyenlők és egymás fölött semmi előjoguk nincsen úgy a köz-, mint a magán­jogoknak és javaknak egyenlő jogú birtokosai Egy ily democratiában elfér a király is, mert ő itt nem más, mint az ország első tisztviselője, kinek megvannak sérthetlen jogai. Az 1848-ks törvények megtették ezen demo­­kratiára az első lépést, a jobbágyság eltörlése által­ Ennek nem lehetett más czélja, mint esen demokratái elv által az egész nemzetet egy tö­meggé forrasztani. De a mostani kormány, bár szóval az 1848-iki törvények örökösének vallja magát, nem követte a megtörött ösvényt. Meg­hagyta a püspökökből, főispánokból és szüle­tett törvényhozókból (grófok, bárókból) [alkotott

Next