A Hon, 1872. május (10. évfolyam, 101-124. szám)
1872-05-08 / 107. szám
f 107. szám, X. évfolyam. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. sz. földszint Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli ág esti kiadás együtt: 1 hónapra................................1 frt 85 kr. 5 hónapra................................5 50 , 6 hónapra...............................11 . ,ás esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint . ... kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik ** mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. Reggeli kiadás: rá5** " POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Pest, 1872. Szerda, május 8. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási dij* 9 hasábos ilyféle betű sora . 11 . .0 kr. Bélyegdij minden beiktatásért , . 80 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb feltételek alatt vétetnek fel. Nyílttéri 5 hasábos petitsorért . . . 86 kr Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési felhívás n ~dik évi folyamába. inieksetési árak: Egész évre . . . 32 ft — kr. Fél évre . . . 11 ft — kr. Negyed évre . . . 5 ft 50 kr. §P5§1** Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük hasszálni, melyek bérmentesítése tia ötig csak 5, 10 frton felül tídóig tíz krba kerül. Az előfizetésre a „Hon kiadó-hivatala“ ezon alatt Pest, férsnéülek.tere 7. sz. alá küldendők. A BOÁZ kiradó-hiivatala. PEST, MÁJUS 7. Ghyczy Kálmán ismét mienk! Hiteles forrásból értesültünk, hogy Ghyczy Kálmán elfogadta a komáromiak által felajánlott jelöltséget! E hit villanyzó hatással lesz az országra és reméljük még a jobboldaliak szívét is örömmel töltendi el. Ha a jobboldaliak igazán és őszintén mondták el mind azt a dicséretet Ghyczy nagy jellemére és tehetségeire, nélkülözhetlenségére és igazságosságára, mérsékletére és mély tudományára, melylyel a napokban elhalmozák , akkor e dicséretet nem fogják visszavonni a politikai küzdtéren megmaradó pártvezértől se. Mindent feljegyeztünk, mit Ghyczy viszszavonulásának hírére róla és pártunkról elmondottak és számot tartunk arra, hogy Ghyczy iránt és azon párt iránt,melynek Ghyczy újra élére állott, megtartandják mindazt a jó véleményt, melylyel Ghyczyt és azon irányt, melyben Ghyczy szokott haladni és vezetni a pártot felhalmozák. Ha nemcsak a lelépő, hanem a cselekvő, működő Ghyczy iránt is tisztelettel, elösmerésssel és bizalommal viseltetnek, ha elösmerik mindig azt, mit bevallanak, akkor midőn azt hitték, hogy Ghyczyvel nem lesz többé bajuk — ha mondom, elösmerik, hogy Ghyczy higgadt államférfi, mély tudományú és igazságszerető ember, csak akkor fognak azon pártról is, melyet Ghyczy vezet, melynek elveit és eljárását Ghyczy helyesli, és. újrairányozandja, a politikai tud Fa közben is oly méltányosan és elfogulatlanul ítélni, mint a hogy Ítéltek vezéréről akkor, midőn azt gondolták, hogy pártunkat elhagyja. Higgye meg a jobboldal,hogy politikai tusánk sokkal higgadtabb és mérsékeltebb, fejlődésünk sokkal zavartalanabb lesz, ha több elismeréssel és tisztelettel találkozik az ellenzék soraiban is, a politikai bajnok mint eddig találkozott. Mi büszkén hivatkozhatunk arra, hogy Deák, Csengery, Somsich, Horváth Boldizsár nevét csak tisztelettel említők mindig. Ha elveiket bíráltuk is, de érdemeiket és tudományukat, sőt több alkalommal pártatlanságukat és igazságszeretetüket is kiemeltük — de, fájdalom, soha ellenzéki férfi tudománya, tehetsége, jelleme elismerve nem volt, mindaddig, mig meg nem halt, mint Nyári vagy biróvá nem lett, mint Bónis, vagy visszalépni nem készült, mint Ghyczy, így Ghyczy igazságszeretete rabulizmusnak, scrupulosus tudományossága habozásnak, békitő iránya Pilátusságnak volt elkeresztelve csak nem régen is. Úgy, hogy ő is csak akkor érte meg, hogy tehetségéről és jelleméről a jobboldal elismerőleg nyilatkozott, mikor visszalépésének hire ment. Most Ghyczy miénk ismét és ha a jobboldal kimélettel, elösmeréssel viseltetik iránta, ha ő magát is megkíméli a mások által is elvégezhető munkától, akkor miénk lesz még sokáig. Legyen is. Komáromban pedig az öröm lelkesedés némítsa el a pártszenvedélyt és a baloldal adjon többséget a pártvezérnek, a jobboldal járuljon egyhangú szavazatával a nélkülözhetetlen szakember és szónok megválasztásához. „Ghyczy újra miénk!“ Ez tanúsa békülékenységre a jobboldalt és buzdítsa lelkesedésre, vezesse győzelemre pártunkat. Éljen Ghyczy Kálmán! A „HON" TÁRGZÁSA. Egy nagy hiány szépirodalmunkban. (Manzoni „Prome*Risposit-ja.) (y. y.) A regényolvasás nálunk is oly széles kör szüksége, melyet csupán eredeti művekkel már rég nem lehet kielégíteni, s melyet a külföldi termékek fordítói és kiadói nagyon is üzéri módon zsákmányolnak ki. A fordítók csak az újon és könnyűt kapnak, eldobva minden kritikát, sőt legtöbbször az Ízlést is; a kiadók pedig egyébre se gondolnak, minthogy a fordítás olcsó, a könyv pedig pikánt legyen. Ekkor a megjelenő fordított regények legnagyobb részéhez a kritikának kevés köze van s legfölebb a „Nyelvőr“ vehetné nagyobb figyelembe ama könnyelműséget, melylyel e gyári fordítások tömegében anyanyelvünket kezelik. A lapok — a könyvpiacz e termékeivel szemben — körülbelül eleget tesznek kötelességüknek, ha megjelenésük idején registrálják a könyv czímét, kiadóját és bolti árát; eleget annyiban, amennyiben idejüket és hasábjaikat alkalmasint érdekes tárgyakra is fordíthatják. Mivel azonban újabban némely kiadók csak nem versenyezni látszanak egy-egy régi híresebb regény fordíttatásában (péld. — Lauffer és Pfeiffer urak egyszerre két fordításban is szolgálnak Sue Jenő „Paris titkaiéval, nem fölösleges tán hozzászólni e buzgalmukhoz s figyelmeztetni őket, hogy valamivel több áldozatkészség és komolyabb becsvágy mellett jelentékenyen nagyobb szolgálatot tehetnének irodalmunknak, ha t. i. figyelmüket oly művek kiadására irányoznák, amelyek nem valami múló irodalmi genre fényes szappanbuborékai, hanem a költészet maradandó alkotásai. Részünkről mind ama számtalan franczia és német regényt s a „II. Izabellákéról, Tuilleriatitkokról, pápai romsaságokról szóló romantikus rajzokat, melyekkel kiadóink egy évtized óta oly bőkezűleg ajándékozták meg a hazai közönséget és irodalmat: szívesen oda adnék Manzoni Sándor „Jegyeseidnek egyetlen jó fordításáért, mert míg amazok csak a felületes olvasáskedvet és az ízlés hanyatlását mozdítják elő, ez bizonyára nemes gyönyört és hasznos lelki tápot nyújtana, s ama könyvek közé tartoznék, melyeket senki sem tart elégnek csak egyszer olvasni el életében. Őszintén szólva, e regény hiánya egy kis szégyene is irodalmunknak. A híres aggastyán, ki még 1784-ben született, s kit egy német író közelebb szülőföldje, Milano dómjához hasonlított, amennyiben épp úgy magaslik ki az uj olasz írók sorából, mint e hatalmas építmény a kisebbek tengeréből, ránk nézve mind e mai napig hiába élt! Sem műveit, sem termékeny életét nem ismeri közönségünk Igaz,hogy mivel sajátlagos kath. költő gyanánt ünnepeltetett, (bár egyoldalúlag és hibásan,) a Szent István társulat sok év előtt sietett híres regényéből egy kis kivonatot bocsátani közre, de ez oly gyarló csonkítás volt, melylyel legkevésbbé tisztelte meg a költő szellemét. Az is igaz, hogy Helfy Ignácz valaha, még mántuai tanár korában, gondolt rá, hogy e klasszikus művet lefordítsa, hanem az idők gondjai és izgalmai közben ez a jó szándék is abba maradt, s ha jól tudjuk, csak egy kis töredék jelent meg belőle mutatványul az ötvenes évek egyik szépirodalmi lapjában. S azóta nem gondolt rá senki. Pedig gondolhatott volna, ha nem más, legalább Ráth Mór vagy a „Kisfaludy-Társaság.“ Különben oly műremekről van szó, melynek fordítása még sok ideig nem lesz elkésett munka, mert Tieck nem ok nélkül mondá, hogy ez a regény századokat fog túlélni. Manzoni maga bigott hírben áll. Már több egy századnegyednél, hogy egészen a katholcismus nézleteknek élt s az uj idő mozgalmaiban nem vett semmi részt. Mint ember okvetlenül túlélte magát, de mint költő, minden időé marad. Maga az olaszvilág a tárgyilagosság finom érzékével tekinti őt. Hagyja békén a magánembert, s bámulja a költőt, kinek irodalmi termékenysége Olaszország dicsőségének igen jelentékeny részét képezi. Mily sikereket ért el a lyrai és drámai téren, ezúttal mellőzzük, csupán nagy regényéről szólunk ama kecsegtető hitben, hogy tán végre is valamelyik kiadónk és műfordítónk kedvet kap eme remek munka átültetésére, melyet Göthe is annyira bámult, s mely Olaszországnak legelső történeti regénye volt. Marquard Sauer, ki Manzoniról közelebb igen érdekes essayt írt, természetesnek találja az olasz nemzeti regények addigi hiányát, miután az olaszoknál egész a legújabb időkig az eposz pótla a regényt. Manzonit a Scott Walter befolyása lelkesíté az első ilynemű nemzeti munka megírására. De e befolyás daczára, oly eredeti és önálló maradt, hogy a „Promessi sposi“ és a Scott-féle regények közt egyéb közös nem létezik, mint a névtörténeti regény. Anynyira eredeti olasz mű az, hogy a legjobb fordításban is sokat veszt; legfölebb az olajfestmény photographiáját kaphatjuk e regényből, mely Göthe szerint: „fölülmúl mindent, mit e nemben leírunk.“ Tárgyát a népből való két jegyes szenvedései képezik,de a mellett e könyv a 17-dik századbeli Olaszország egész civilisáczióját híven visszatükrözi. Minden osztály teljes hűséggel van festve: a lombardiai föld népe, a kis polgárok, falusi urak, apáczák és papok, tudósok és katonák. — Manzoni egyaránt mester a társadalom rajzában és az alakok jellemzésében. Csak lángésznek sikerülhet így papírra vetni az alakokat,ily bőséggel teremteni a helyzeteket s ily összhangzásban hozni a személyeket a cselekvénynyel. Élet, szabatosság, igazság van minden lapon,s az alakok oly bősége, hogy egyetlenegy újabb regényíró sincs, kivéve tán Dickenst, ki ennyi alakot oly következetesen tudna kivinni. Nála a legkisebb episódikus alak is, mint például az utazó kalmár, valódi egyén, kinek látjuk arczát s halljuk hangját. Főszemélyei pedig elfeledhetlenek. Például Lucia (a hősnő) alakja a költészet teljével bir. A fiatal pórnő olyan üde, mint egy erdei virág. Szemérmesbb alakot, egy költő sem festett, s a mellett ép oly bensőleg igaz, mint teljesen valódi lény. Csodálatos vegyüléke gyermekiesnek és hősinek, szelídnek és erősnek, egyszerűnek és mélyérzelműnek. Igazi nő, mély alázattal és vallásossággal. A sors csapásait istenben vetett bizalommal viseli, s nyoma sincs benne bizonyos béketürök amaz öntudatosságának, kik szenvedéseikről — istennel szemben — könyvet és számadást vezetnek. Mindent, mi egy nő szivének drága, elvesz Luciától a gonoszság keze, s mégis a sors ellen egy szemrehányó szót sem ejt. Isten akarta igy, gondolja, s megadással hajtja meg fejét. S a másik jegyes: Renzo, a szegény selyem takács, Don Rodrigo szerencsés vetélytársa, mily biztos kézzel festett alak, becsületes kedély, hü szilárdság, egészséges paraszt ész, melyben némi ravaszság is vegyül, s van benne némi naiv bohóskodás,é s a mellett jó katholikus, bár hite egészen más alapon nyugszik, mint a jegyeséé, mert válságos pillanatokban külső bátorításra is van szüksége, hogy a kísértéseknek ellenállhasson. E két jegyes oly nagy mértékben képviseli a népéletet. A tárgy, a kép oly nagy, hogy szilárd talap kellett hozzá, általános emberi jelentőségű, s ez nem lehetett más, mint a vallás. A mű vallási színezetének tehát költői oka van. Hasonló tárgyat az olasz életből protestáns vagy zsidó költő is csak így írhatott volna meg jól. S ha mégis az ultramontánok e színezésért Manzonit egészen és kizárólag a magukénak tartják, úgy ez csak annak a jele, hogy az ultramontán irány nemzedéken át nem bírván semmi nevezetes szellemi terméket létrehozni, oly költőt, mint Manzoni, nem szalaszt ki kezéből. De vájjon ki tudna e regényből kijelölni vallási irányzatot, szándékosságot vagy polémiai elemet? Ha most föltámadna Dante valamelyik kortársa s csak e regényt olvasná el, bizony ebből nem tudná meg soha, hogy mi minden történt azóta a római egyház keblében. Vallásos e mű kétségkívül, de tárgyából folyólag az, mivel a fölkarolt színhely és korszak is az valt, s így igen természetes, ha a főalakok kiválóan religiózus jelleggel bírnak. Don Abbondio, ez örökké aggódó s becses személyét féltő falusi pap, az üldözöttek legtermészetesb támasza, de ki nem termett e nemes feladatra, melyet gyávaságból el is dob magától. Helyére, az események folyamában, a hős társadalmi légköréhez közel álló Fra Cristoforo lép, ki azonban szintén gyönge ember a túl hatalmas üldözővel szemközt, s finoman font cselszövény csakhamar el is távolítja az események színhelyétől, s a szegény gyámoltalanok ismét magukban állnak Don Rodrigo terveivel szemközt, ki magának a hatalmas „Innominato“ (névtelen) segélyét meg tudja nyerni. Ekkér Lucia — gyáva árulás következtében — üldözőjének szörnyű kezei közé kerül, míg Renzonak száműzetésbe kell futnia a milánói rendőrség kutatásai elöl. S ekkor, midőn Lucia sorsa fölött a koczka már el van vetve, váratlanul valami olyan történik, mely a mesés csodák körébe tartoznék, ha e látszólagos csodát a költő nagyon is emberi módon nem tudná megmagyarázni. Az „Innominato“, e megcsontosult gonosz, a hűbéri rablólovagkor ez utolsó nagyszabású képviselője, a fogolynő ártatlan megjelenésére — mintegy a mindenható közvetlen befolyásával — gondolkodóba esik elmúlt élete fölött. Álmatlan éje Lucia megjelenése után, erős lélektusájai hatalmas hatású rajzok. S oly bensőleg igazak. A megtérés dogmatikai apparátusok nélkül, szemünk előtt, költői valószínűséggel történik. S itt van az a jelenet, mely — Göthével szólva — mutatja csak igazán, hogy milyen költő ez a Manzoni. Ez Federigo és az Innominato közti jelenés. Hogy egy nagyszabású bűnös, minő az Innominato, megtérjen, ahhoz oly lelkészi alak kellett, aki a jóban még nagyobb, mint ő a gonoszban. Ily magasztos, apostoli alakot festett költőnk Federigo Borromeoban, és pedig nem üres phantastikus lényt, (mint Hugo Viktor „Nyomorultakjában“ a jó püspök elvont alakja, hanem történeti személyt, amint átalában ez az egész megtérés történeti alapokon nyugszik. A vén bűnös dacza hogyan olvad el Federigo egyszerű szavaitól, mint a mártiusi hó a nap melegétől Pedig Federigo nem prédikál, nem keneteskedik, hanem egész lénye ama jó pásztor istenfélő lelkesültségét mutatja, ki a biztosságban lévő kilenczvenkilencz juhot ott hagyja a hegyen, hogy az eltévedt mellett maradjon. S Lucia megszabadul az ember kezéből. Az utósó, legnagyobb veszélyből, a pestisből pedig, őt is, mint jegyesét, a mindenható keze szabadítja ki. E műnek csak kalmeze katholikus, míg lényegét a tiszta, hamisítlan keresztyénség képezi, a Voncsina leleplezéseihez. A bécsi „Neuer Wanderer“ — mely tudvalevőleg a bécsi „alkotmányhű“ kormány közegeinek a régi „Wanderer“ ellen elkövetett erőszakoskodásai folytán a „Wanderer“ meg nem jelenhetésének időtartamára alapíttatott — hétfői esti lapjában érdekes nyilatkozatokat közöl a horvát nemzeti párt leleplezéseihez adalékul. Minthogy e lap csak ma este — tehát a rendesnél tizenkét egész órával később — érkezett kezünkhöz, s mivel távirati uton e nyilatkozatok egyáltalán nem jeleztettek, valószínű, hogy a bécsi rendőrközegek egy ideig ezek világgá bocsáthatására nézve is scrupulusokat éreztek. E nyilatkozatok elseje Skrejsovski egy levele, melyben, fölsorolva röviden ama hirhedté vált „emlékiratok“ tartalmát, melyben ő mint a cseh , a horvát „államellenes“ pártok közvetítője stb. vádoltatik, így folytatja: A „Politik“ már pár héttel ezelőtt egy pesti kormányközlöny fő vezérszerkesztőjétől ez állítások bebizonyítását követelte. Ez ar azonban adós maradt a bizonyítással, zsebre tette a roegbunczfurolást, s továbbra is magyar „gavallér“ maradt. Nincs tehát már remény, hogy ez után valami jóra való ember síkra álljon a rendőri jelentések hitelessége mellett, s nincs más mit tenni, mint a dolgot az osztrákmagyar miniszereknél kérni számon, akiktől kétségtelenül e hírek a félhivatalos lapok hasábjaira átszármaztak. Engedje meg ön tehát nekem a tényállást igazsághűen itt előadnom. Oliva úr és én a „Zivnostenská banka“ igazgatótanácsának meghagyásából mart. 20-án elhagyák Bécset s a déli vaspálya vonatával ugyanaznap esti 9 órakor érkeztünk Zágrábba, ahol „Az osztrák császárhoz“ czimzett fogadóba szálltunk, s félóra múlva megérkezésünk után a vendéglő éttermébe mentünk. Itt egy nagy asztalnál egész tizenegy óráig együtt ülni láttuk Zágráb minden jelenlevő honorátiorát, továbbá Vakanovics úr kénjeit sok zágrábi úrral. Tizenegy órakor szobánkba távoztunk s reggelig annak egész öntudatában, hogy a törvény szeme felettünk Zágrábban is őrködik, nyugodtan aludtunk. Márt. 21-én, már mint az állítólagos „összeesküvés“ napján, mindjárt a reggeli órákban, ha jól tudom az érsekség egy szolgája által, a varasdi kőszénbányák ügyében tartandó értekezletre hivattunk, el is mentünk hát rögtön az érsekség tanácstermébe és tanácskoztunk annak képviselőivel délután egy óráig, mire ebédhez ültünk. Ebéd után pár hírlapíróval társalogtam, igaz, hogy legtovább a „Politik“ zágrábi levelezőjével, Oliva úr kérdezősködött a szénkészletek s Horvátországi iparviszonyai felől. Már odautazásomkor gyöngélkedvén, ejteli hat órára állapotom annyira roszabbá vált, hogy ez időtájt a vendéglőben ágyba kellett feküdnöm. Oliva úr tanácsa ellenére — mert oly fővárosban, hol az uralkodó — Vakanovics úr, betegen feküdni nem akartam, 22-én kora reggel lázban, elhagytam vele együtt Zágrábot s még aznap este Bécsire érkeztem, ahol orvosi ápolás alá kerültem, s több napig ágyban feküdtem. A vasútra — régi barátság emlékéből — egy katonatiszt kikisért és a nemzeti párt férfiaival igy többé nem érintkeztem. Sajnálom, hogy e részletekkel itt bajlódnom kellett, de ezek bebizonyítják: 1. hogy 34 órai zágrábi időzésünk minden percre valamely harmadik, teljesen közönyös egyén által igazolható ; 2. hogy márc. 20-án estéjét nyilvá- nos helyen legalább ötven vagy száz ember jelenlétében, 21-ike estéjét ágyamban, betegen, a vendéglő személyzetének ápo lása alatt, 22-dike estéjét pedig már Bécsben töltöttem, hogy ennélfogva azon állítás, mintha én maré. 21-én esti 9 órakor Kresticnés tizenhárom más úr társaságában politikai tanácskozásban vettem volna részt, alávaló rogalom.“ Nyilatkozón további részében kijelenti Skrejsovsky, hogy ha részt vett volna az illető tanácskozásban, nem lenne elég arcátlan tagadni azt, hogy továbbá szó sem igaz abból, mintha „Zivnostenska banka“ Horvátországban a nevezett uraknak 60.000 forintnyi kölcsönt adott volna. Egy második nyilatkozat a „Zivnostenska banka“ igazgatótanácsától kijelenti, hogy soha e banktól senki Horvátországban egy krajczárnyi kölcsönt sem kért, a bank sem ajánlt fel. A harmadik nyilatkozat Oliva-é, mely röviden a Skrejsovskiéval egyező dolgokat tartalmaz. Megjegyezzük, hogy míg Skrejsovszky nyilatkozata Bécsben,az Oliváe s a cseh banké Prágában kelt majd ugyanegy időben. — Mi nem teszünk mindehez egyelőre megjegyzést. Csak arra vagyunk kiváncsiak,tudomást veendenek-e e dolgokról.kormányunk közlönyei, melyek oly könnyelmű hidegvérrel fogták rá Voncina nyilatkozatára, hogy annak azon része, mely az illető okmányok valóságát tagadta, a hazudság. P. Szathmáry Károly képviselői programmja. Arra, hogy Magyarország fölvirágozzék, szabad és boldog legyen, a következő kérdések határozott, bátor, de törvényes utón eszközölt megoldását tartom előfeltételnek. Hazánk közjogi függetlenségét. Már régi törvényeink kimondák, hogy „Magyarország önálló és semmi más országnak alá nem rendelt királyság.” De nemcsak jogról, hazánk lételéről, anyagi és szellemi fölvirágzásáról van szó; mert az a nemzet, melyet nem önmaga véd, lételéről nincsen biztosítva; az az ország, melynek pénze fölött más is rendelkezik, sőt előbb rendelkezik mint saját törvényhozása, az nem mondhatja magát szabad nemzetnek, az nem szerezheti meg saját fölvirágzásának sem szellemi sem anyagi eszközeit, az nem tehet eleget népe oktatásáért, nem enyhítheti a szegények terheit. Szóval, mint mondani szokták: aki szolga, nem ur az. De ha még csak a jogkérdés forogna fenn, de az Ausztriával kötött szerződés útján sok más szép örökség is szállt reánk: nem tudunk szabadulni a bécsi banktól s nem alapíthatunk magyar bankot saját hazánkban, minő külföldön egyes városnak is van; az osztráktrieszti hajózás elnyomja a fiumeit; a hatalmas Lloyd-társulat miatt, kiáltó szóvá vált Kossuth Lajos „Tengerre magyar!“ szava a pasztában; a bécsi Dunagőzhajó társulat által elnyomják a magyar gőzhajózást s ez utóbbiak rovására maga a mostani magyar kormány lánczhajózást engedményezett amannak. Épen ezen szerencsétlen közjogi kötés miatt nem egészíthető ki a magyar honvédsereg s Magyarország, habár véderejére, katonaságára 50-szer többet költ, mint népoktatására, ma sem érezi magát megvédve; nincs saját hadügye és hadügyminisztere. Még honvédsége fölszerelésén is bécsi bankházak gazdagodtak föl. Ez gátolja a dohány-egyedáruságnak és a legszegényebb néposztályt rontó kis lotteriának eltörlését, mely csalárdabb intézmény akármely nyilvános kártyaháznál. Hazánk általános, tömeges művelődéséét. A közoktatási törvényt meghoztuk, kimondottuk az általános tankötelezettséget. De miként hajthatjuk ezt végre pénz, hatalom és erély nélkül ? Ha az ország polgárát kötelezzük, hogy gyermekeit iskolába járassa, gondoskodnunk kell mindenek előtt, hogy legyen iskola, és pedig jól fölszerelt iskola; legyen jól fizetett, értelmes tanító s gondoskodni kell ,avagy a teljesen ingyenes, vagy a lehető legolcsóbb oktatásról. A törvény adna mindenre hatalmat, de nem adhat elég pénzt. Sőt a pénz is megvolna. A reformátió előtt királyaink által tett országos alapokban, mint ezt Ghyczy Kálmán közelebbről kimutatta. Úgy — de a kormány itt sem mer mozdulni. És miért ? A 67-es kiegyezésért. Az ultramontánokat nem akarja megsérteni, mert akkor elhagyják a jobboldalt, s veszélyben van a 67-es kiegyezés. Így függ össze lánczszem gyanánt a legfontosabb újítás is közjogi helyzetünkkel. És pedig hova fognának fordíttatni ez esetben is ezen egyházi alapok jövedelmei ? Talán a protestáns vagy zsidó iskolákra ? Koránt sem,ezeknek bizony talán a legnyomorultabb falvakban is van olyan a milyen iskolájok, hanem azon 4—5000 rom. és görög kath. iskolára s nyomorult sorsa lelkészek és tanítók segélyére, hol még semmi iskola nincsen. Ez aztán egy lépéssel közelebb hozná nemzetünket hazánk boldogságának harmadik föltételéhez. A teljes vallásszabadság kérdésének megoldásához. „Szabad egyház, szabad államban !“ sokan hangoztatják e szép szavakat. De azért vallásszabadság és felekezeti egyenlőség hazánkban még ma nem létezik. Ma is iratnak alá kötelezvényeket a protestánsokkal ; ma sem esketik össze a zsidót a keresztyénnel ; ma is fennállanak az egyik felekezet országos jogai a többi fölött. Míg e viszonyok meg nem szűnnek, teljes vallásegyenlőség nem lehet. Pedig embernek hite, elvei az elsők ; ezek szabadsága nélkül az ember nem ember, a polgár nem polgár! Épen oly fontosságúnak tartom negyedszer. A felekezeti és törvényhatósági önkormányzat kérdését is. Amely nemzet úgyszólván tűzhelyénél nem képes gyakorolni vagy elfeledte saját dolgait intézni; az előbb utóbb elveszti úgy lelkiismereti, mint politikai szabadságát. A történelem bizonyítja, hogy tartós, állandó szabadság ,autonómia nélkül, és merev központosítás mellett , nem áll meg. A centralizált Francziaország mindegyre bukdosik egyik szélsőségből a másikba, az önkormányzattal biró Anglia, Schweiz, Amerika boldogok, hatalmasak, szabadok. Hazánk mindenek fölött utalva van az önkormányzat fentartására. A protestánsok egyházaikban s a megyék minden körülmények között áldásos, olcsó és nemes érzelmeket kifejtett önkormányzatot mutatnak fel, mely hazánk lelkiismereti és politikai szabadságát több évszázadon át fentartotta, megmentette. Ezért helytelenítettük a megyei bírók választásának eltörlését; azért voltunk ellette a főistáni teljhatalomnak, virilia szavazatoknak, áltaában mindennek, mely a régi megyét, a helyett, hogy jobbá tette volna, alapjaiból forgatta ki s az önkormányzatból hivatal üzletet, bureaucratiát teremtett. De még egyébért is. Magyarország lakói, mint különnyelvüek, századokon át békésen megfértek egymás mellett; sokszor a nyomor és elnyomás is egy zászló alatt találta őket. Mi ezt főleg a megyei önkormányzatnak tulajdonítjuk, mely az egyes vidékek érdekeinek inkább kedvezett s hol a zöld asztalnál az érdekek kiegyenlitették egymást; a központi hatalomtól pedig kevésbbé volt okuk félni. Ezért is fontosnak tartom az önkormányzat helyreállítását egyházi és politikai életben. Végre az ötödik legfontosabb kérdés, melynek helyes megoldásától várom elsősorban hazám jövőjének aranykorát. A népuralmi elv (democratia), vagy mi ezzel teljesen egy: a teljes jogegyenlőség. Ez elvet százan százféleképen magyarázzák. Némelyek azt hiszik, hogy democratia vagy szennyes öltözet,egyértelmű; mások úgy magyarázzák, hogy az urat vagy az úgynevezett „kaputos embert“ gyűlölni kell; meg mások azt állítják, hogy királyság és democratia nem férnek össze. Ez mind téves állítás. A valódi democratia nem ismer sem urat, sem szolgát, csak embert és polgárt, kik mint isten, úgy a törvény előtt egyenlők és egymás fölött semmi előjoguk nincsen úgy a köz-, mint a magánjogoknak és javaknak egyenlő jogú birtokosai Egy ily democratiában elfér a király is, mert ő itt nem más, mint az ország első tisztviselője, kinek megvannak sérthetlen jogai. Az 1848-ks törvények megtették ezen demokratiára az első lépést, a jobbágyság eltörlése által Ennek nem lehetett más czélja, mint esen demokratái elv által az egész nemzetet egy tömeggé forrasztani. De a mostani kormány, bár szóval az 1848-iki törvények örökösének vallja magát, nem követte a megtörött ösvényt. Meghagyta a püspökökből, főispánokból és született törvényhozókból (grófok, bárókból) [alkotott