A Hon, 1872. október (10. évfolyam, 226-252. szám)
1872-10-30 / 251. szám
251. szám. X. évfolyam.. Reggel! kiadás Pest, 1872. Szerda, oct 30 Kiadó-hivatal: Ferencziek-ters: 7. sz. földszint. EIőfizetési rdj: Pontra küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra............................í írt 85 kr. 5 hónapra ...... é n 50 B 6 hónapra • • . • • . B , „ Az esti kiadás postai különkülléséért felfizetés havonkint . . . . 30 kr Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Czserkentési irodát Ferencziek tere 7. szám. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatlalra (Isreneinek tere 7. szám) küldendők. Előfizetési felhívás. M 0W“ 31 -dik évi folyamára. 33153 setdsf . jEvkor évre . . . 831 ft — kr f el évre . . . i 1 ft — kr. Negyed évre . . 5 ft 50 kr. ' Külön előfEotéai iveket a «a kfildünk sz.ér. *l«S*pt.«író lapos”«i utalvány Bferat kérjük five* ftilai, melyek tósventaait&e tis írtig csak 5, 10 írton te! 31 pedig ti* krbr. kerül. As előfiaetásek. a shotv kiadó-hivatala* e*im alatt Pest, ftwwacsiok-tesze 7. se. alá küldendők. A HON feladó-hiv*stala. PEST, OCTOBER 29 Nemzetiségi eszmék. A Prágában néhány „foederalista“ küldött egy programmot adott ki mely a foederalisták régi eszméit tartalmazza. Jelentéktelen emberektől és fontosság nélküli conferentiától keletkezett ez irat, tehát igy eszméi mindennapiságának nép nyújt érdeket hirdetőinek „súlya” sem. És mégis szükségesnek tartjuk ez okmányra megtenni észrevételeinket, mert annak van három alapeszméje, melyek hatása alatt állanak a mi nemzetiségeink is. Azt, hogy a monarchia egyes tartományainak önállása az anyagi és kultúrai kérdésben megadandó, sőt erre szükség is van — elismerjük, hirdetjük; de, hogy a monarchiának föderatív alakja legyen, melyben bizonyos közös ügyek felett, a mi képviselőink is a többi 17 tartománynyal egyenlő joggal egy közös kormány felelőssége mellett, egy közös országgyűlésen határozzanak , legyen ennek neve akár congressus, akár más , ebbe soha beleegyezésünket nem adjuk. Mi a monarchia formájára nézve a dualismust Európa és saját belviszonyaink jelen állapotában feltétlenül szükségesnek tartjuk. Ezzel az eszmével tehát többet nem is foglalkozunk. De van két oly elv a foederalista programmban, mely még közelebbről érdekel minket. Az egyik az, hogy a nemzetiségi kisebbségek védelmére külön nemzetiségi törvény hozassák. Nálunk van nemzetiségi törvény és mégis úgy szerb, mint román részről folytonosan követelik a nemzetiségi egyenjogúsítás törvényét. Az erdélyi románok az 1863-iki törvénytelen szebeni országgyűlés nemzetiségi törvényét szeretnék a magyar országgyűlés által elfogadtatni. Megvalljuk, hogy az ily követelések értelmét nem látjuk be és a mennyiben azoknak — a mi nemzetiségi törvényünk után is — értelme van, jogosultságát el nemismerjük. Hogy a monarchia minden részében és így nálunk is, a politikai választásoknál a kisebbség védve legyen, mi is szükségesnek tartjuk, de nem azért, mert nemzetiség, hanem mert politikai kisebbség. Ezzel pedig azt akartuk kifejezni, hogy hazánk politikai fejlődése követeli,hogy a politikai kérdések szerint alakuljanak és igyekezzenek érvényre juttatni elveiket a pártok és nem nemzetiségek szerint. Ez lenne jó az egész monarchiára nézve, nálunk pedig annál inkább megkövetelhető e szempont, mert nemzetiségi törvényünk a különböző nyelveknek elég tért ad a politikai és közigazgatási érvényesülésre és minden más törvényünk(kivéve a roszalandókat, milyen a megye és községi) ,minden polgárnak jogegyenlőséget nyújt. Ha tehát valakinek még ezen kívül, csak azért, mert román, szerb, valami külön előjogot biztosítnánk , akkor nemcsak nemzeti öngyilkosságot követnénk el, hanem az 1848-iki törvények alapelveit is megtagadnák. afiffi.. .politikai kiváltságokat, hanem kultúrát -szabad versenyt ajánlunk nemzetiségeinknek, és e tér, ha elfoglalják, jól mivelik, gyümölcsözőbb lesz nemzetiségi létükre nézve is, mint bármely politikai kiváltság. A másik kérdés az oskolaügy. A prágai föderalisták kereken kimondják programjukban, hogy minden néposkola felekezeti legyen, az egyház befolyása az oskolára ne korlátoltassék és az állam e téren túlkapásainak gát vettessék. Ezt a mi románaink, szerbjeink, tótjaink ki nem naondták, de szorosan kötődik. Nézzünk végig oskoláink állapotán : arra a meggyőződésre jutunk, hogy a román és szerb felekezeti oskolák leggyengébbek és mégis ezek közül lesz legkevesebb községi oskolává. Azaz, inkább nélkülözik testvéreink a műveltséget, mintsem, hogy oskoláik felekezeti színezetét levetkezzék. Mi ezt kóros állapotnak tartjuk és ebben látjuk hátramaradásunk egyik okát. Igaz, hogy a szerb és román nemzetiségeknél az egyház és nemzetiség szoros viszonyban van, de mégis térfogalomnak tartjuk azt, hogy az állam kultúrája elől elzárkózott felekezettől várja valaki nemzetiségének szilárdítását , mert ha a felekezet szegény, tudatlan, akkor ez csak rontja a nemzetiség belerejét is. Míg másfelől, ha a kultúra által emelkedik az egyén, a község, ez által befoly a polgár felekezetének emelésére is. Tehát román és szerb testvéreink saját érdekében lenne kívánatos, ha a federalista programm ezen részét ne vallanák és ne követnék. Különben átalában az egész monarchiára nézve mutatkozik e téveszme hatása , ami nem csak kultúrai akadály,de a nemzetiségek közeledésének, testvérisüléberalisták hirdetnek, amit nemzetiségek követnek, nálunk ép úgy, mint a monarchia minden részében, t. i. a felekezeti ultramontanismus az iskolaügyben, annál természetellenesebb dolog, mert ép ők követelnek általános szavazatjogot, foederális államformát, szóval valóságos politikai radikalizmust, ami a másik szél-E természetellenes viszonyok mindabból a téveszméből keletkeznek, hogy a nemzetiség és felekezet egymáshoz van nőve és a nemzetiségek mindent ezen egyoldalú nemzetiségi szempontból ítélnek meg; tehát épen e miatt ártanak nem csak a szabadelvűségnek, nem csak a monarchia békés, alkotmányos fejlődésének, de ártanak szélsőségeik és egyoldalúságuk által végeredményben saját nemzeti fejlődésüknek is. Vajha szerb, román polgártársaink kiirtanák keblekből e téveszmét, és meggyőződnének arról az igazságról, hogy a nemzetiséget nem politikai kiváltsággal, nem a monarchia alakjának megváltoztatásával, hanem kultúrái fejlettséggel lehet és kell emelni! itt tanácskoznunk közös népérdekeink felett* Így hangzott a prágai szláv congressus programjának egy része. A népek ezen gyűlése meglett volna, ha ön és hozzátartozói 1848. Septemberben a magyarok követeit a bécsi birodalmi gyűlésbe belépni engedték volna. A bécsi birodalmi gyűlésben, melynek többsége a szlávok kezében volt, megvolt az alap a népek gyűlésére. Mi a német kisebbség, elfogadtuk az eszmét.Miért gátolta önmeg a népnek e gyűlést? Felelet: Mert, nem akart igazságos lenni, mert azt remélte, hogy a magyarokat megsemmisítheti. K I a u d y a sept. 19-ki ülésben ezt mondá: „Mi jól tudjuk, hogy csak a végső szükség hajtotta Magyarország ama büszke,önhitt népecskéjét ide.“ Mire Rieger így felelt: „Nekik nem szabad ama kart, mert joga, ereje érzetében emelkedett fel, hogy megoldja a gordiumi csomót, melyet a magyarok kötöttek, nekik e kart nem szabad feltartóztatniok“. Uram, igazságos volt-e ez? Ő továbbá felhányja a zsidók nemeslelkűsége és lovagiasság hiányát. Hát az nemes és lovagias volt-e, midőn Rieger a magyar nemzet legjobb férfiait e szavakkal gúnyolta: „Azért bocsássuk-e be, hogy a lovagias magyarok pompás öltözetét és szép szakállait csodálhassuk ? Midőn a baloldal, megbotránykozva egy derék szomszéd népnek, melyet akkor a legnagyobb nemzeti szerencsétlenség ért, gyermekes és udvariatlan bántalmazásán, piszszegni kezdett, — a gyűlés nemes és pártatlan elnöke, Strobach, ki ha jól tudom, szintén az ön nemzetiségéhez tartozott, így nyilatkozott: „Kérem, ne szakítsák félbe a szónokot, megjegyzésében nem látok semmi személyeskedést és semmi okot arra, hogy a szólásszabadság korlátoltassék. A „fiOr TARCZAJA. Egy magyar művész végnapjai. A „Színlap* ma megjelent első számából. A halottak néha elhagyják sírjaikat, fölkeresik a helyet, melyre egykor fénytés dicsőséget árasztottak, a lelkök ide oda leng az élők között az esti szellőben, mintha hallgatódznék az ajtókon, van-e még valaki odabenn,aki megemlékezik arról, aki évek, évtizedek óta van odakünn már? Alig néhány napja, hogy egy ily tizenhat év előtt eltemetett szellem odahagyta hideg sírját, felfeszítette koporsójáról a márványfedelet és eljött megkérdeni: megérkezett-e már az elismerés ideje, megérkezett-e halála után annak, aki életében hiában sóvárgott utánna ? Az ébredési korszak bajnoka volt ő is, azé a korszaké, melyben a nemzet legjobb fiai felosztották egymás között a szerepeket, hogy legyenek úttörők nemzetük előtt a haladás, a felvirágzás mezején. És míg az egyik felrázta a társadalmat álmaiból, addig a másik lanttal lelkessté tettekre; amig az egyik megtanitá, miként lehet a magyar a mai kornak életre való gyermeke, addig a másik tudományt teremtett; amig az egyik a korszellem szabad levegőjét bebocsátó dohos levegőjű politikai termeinkbe, addig a másik ecsetet ragadt és vászonra téve a költő álmát, a történész tudományát, a múlt dicső alakjait, avagy zenében ragadta lelkesedésre a reá hallgató nemzetet. Valóban ez a kor „elszülte“ magát. Nincsen a tudománynak, a költészetnek, művészetnek , a nemzeti élet összes tévéinek ,egyetlen egy ága, melynek ne akadt volna ebben a korban hatalmas úttörője. A legnehezebb, akár jelképileg, akár a szó legszorosabb értelmében vegyük, bizonyára Ferenczy Istvánnak jutott. Neki valóban követ kelle törnie, mert neki a szobrászat lett pályája. A legnehezebb szerep valamennyi között, meg is törött alatta ; a nemzet nem érte meg, szíve hidegebb és keményebb volt, mint az a márvány, amelyből a szegény művész dolgozott... E napokban történt róla újra említés a hírlapokban, halála óta először talán. Tizenhat éve ennek, jele, a nemzet mily könnyen feled. Akkor közölték végrendeletét is, melyet Vörösmarty, Fáy András, Bajza, Schédel, Bugát Pál és Fáy Péter írták alá s melyben mindenét testvéröcscsének, dr. Ferenczy Józsefnek, azon időben sárospataki, most kassai ref. lelkésznek hagyományozza. E végrendelet másolata nálam is megvan, baráti kéz juttatta hozzám, azon felül még néhány adatot a jobb sorsra érdemes művész életéből,kinek képe ma is előttem áll s kinek emlékét ma is kegyelettel őrzöm. Nem tudom megfogni, miért emlékszem rá oly élénken, mintha most is szemem előtt látnám. Hiszen soha nem beszéltem vele, mert ő ugyanakkor indult életének vége felé, mikor én , élni indultam s tizenkét éves tanulógyerek voltam akkor, mikor koporsóját kikisértük. Azóta sok újabb ember, sok újabb esemény elmosódott emlékemből, de ez az egy áll, mintha kőbe volna vésve, eszembe jut minden alkalom nélkül s álmaimban is megjelen. A rimaszombati temető felé vezető utczától bal felé, nem tudom, meg van-e még most, de akkor volt egy hosszú, ötnyi magas fehér fallal körülvett tágas kert. E kőfalnak a temető felé néző oldalán volt két kisded kőház, két Balus ablakával kifelé. Bele járni azonban csak a kertből lehetett, annak a kapuja pedig éjjel-nappal zárva volt s bejáratát fölverte a gyom. A két kis ház csak egy-egy szobácskából állott, nem volt abban semmi egyéb. A falu is mindig zárva volt, hogy azon benéznii ne lehessen s a sürü ákászok mind a két házacskát elbobták, szomorú zöld lombjaikkal,mintha valami sirhalomra borulnának. És valóban sir volt e két ház, egy élőhalott sírja. Nemzetében bizalmát vesztve, ide vonult a sokat hányatott művész kínzó fájdalmával, megtört reményével s itt élt a világtól elzárkódva, ridegen, szomorún. Ritka eset volt, hogy kijött az utczára. Gyors léptekkel haladt ilyenkor az alacsony emberke, széles karimájú kalapjában, csípőig érő fekete szink kerek köpenyében. Fehér haja oly feltűnő kifejezést adott arczának, mely önkénytelenül megragadt s bevéste magát az ember kebelébe. Sokszor kísértük végig az utczán távolról a feltűnő alakot, a nélkül, hogy még akkor tudtuk volna, hogy ki ő ? Egy délután magyar nyelvtani előadásunk volt az iskolában. Derék tanárunk: Szeremley Károly, isten nyugasztalja szegényt, szomorú arccal jelenté, hogy majd mond ő el most nekünk egy történetet, azt dolgozzuk fel irálygyakorlatul. Feszült figyelemmel lestük szavait, és ő aztán halk, reszketeg hangon elmondá egy szegény lakatos gyermek élettörténetét, kit a múzsa homlokon csókolt s elhatározá, hogy megindul járatlan utakon. Elbeszélé, mint haladt e pályán, útmutató, lelkesítő nélkül, egyedül lelke geniusa által vezéreltetve s a keblében égő mennyei szikra által buzdittatva. Tömérdek hányatás, nélkülözés után hogy vergődött el Rómáig, hol az akkor élő művészek, kiknek művészete abban állt, hogy az élettelen költe Prometheusként lelket,életet öntsenek, Thorwaldsen és Canova nem akarták magukhoz venni, míg hivatásának jelét nem adja. Az előbbeni, hogy adott át neki egy durva homokkő darabot, hogy csináljon abból valamit. Hogy a magyar fiú két hét múlva miként vitte vissza ugyanazt a követ a nagy mesterhez,ki szörnyen elbámult,mikor a durva követ ugyanabban a faragatlan formában látta kezeihez visszakerülni, a milyenben ő átadta és már-már el akarta magától utasítani az ifjút, mikor ez két kezével gyöngéden megfogta a durva kő felső részét s csendesen leemelte az alsóról. A kő kétfelé vált középütt s csak akkor ámult el a mester, midőn látta, hogy a kő alsó felén egy szűz Mária kép van kifaragva a kis Jézussal domborműben, felső felében pedig ugyanaz humorműben, úgy, hogy a két rész tökéletesen egymásba illik s egymásra téve otromba kődarabot képez. Elmondta, hogy ezután mily szorgalommal képezte magát, hogyan tért vissza hazájába, hogy megteremtse itt a képzőművészet legnehezebb műfaját, hogyan dolgozott évekig a nemzet megbízásából a legnagyobb magyar király mausoleumán, s mikor már éveket töltött el vele s rápazarolta keservesen összezsugorgatott vagyonkáját, mily durva megtámadtatásban részesült épen a „Legnagyobb Magyar“,,részéről. Elkeseredésében hogyan rakatta szekerekre a kifaragott márványköveket és hogyan dobálta bele a Dunába, hogy soha még egy homokszem se maradjon fenn belőle. Aztán mennyire nem találá honát a hazában s ő, ki egy más nemzetben születve, a legünnepeltebb ember leendett, kinek geniusa előtt főurak, koronás fejek hajlottak volna meg egyebütt, mint küzdött a fagyos közönynyel, nyomorral, nélkülözéssel, s élete alkonyán elhagyatva nemzetétől, hogy vonult e csendes városkába mi közénk, hogy temető-utczai kertecskéjében befejezze vésőjével tulajdon koporsóját s emlékkövet faragjon magának, melyet azőt meg nem értő haza bizonyára megtagadott volna hamvaitól. Szegény jó tanárunk, a különben kedélyes, jó kedvű ember, csaknem zokogva fakadt utolsó szavainál. Keblünk elszorult s szomorúan mentünk haza. Soha se felejtem el e lélekállapotot, melybe ez előadás ringatott. Országos hírű embert én azelőtt még nem láttam soha, és most tudnom kellett, hogy egy, kinek neve örökké fenn fog maradni,itt jár el mellettem,a nélkül,hogy az emberek kalap leemelve álljanak meg útjában, ismeretlenül, alig vétetve figyelembe valakitől. Tehát ez a nagyság, az életfeláldozás jutalma? tehát a nemzet előtt világító fáklyának lenni csakugyan egy az elégéssel és kihamvadással? E titkos sejtelemszerű kifejezetten gondolat sokszor nehéz felhőként borult gyermekkedélyemre. Ezentúl mindég bizonyos kegyelettel jártam a csöndes kert körül s gondolkoztam, mit érezhet abban a magános kertben az az egyetlen élő öregember ? Egy alkonyakor halk kalapácsütést hallottam az egyik házikóból kihangzani. Költőt, művészt az ihletés, az alkotás perezében megpillanthatni, a nélkül, hogy sejtené, mindig leghőbb vágyaim közé tartozott. Nem bírtam ellent állni a kíváncsiságnak s csendesen az ablakhoz lopództam, mint a ki oltárt megrabolni indul. Körülnéztem, nem kap-e rajta valaki a Szentségtöré 860, mikor egy művész teremtő kezét szememmel meglopom. Kis késemmel lassan kifeszítettem a redőny egyik táblácskáját s benéztem a támadt nyíláson. A kis szoba tele volt kész és félig kész faragványokkal, de én nem bírtam azokat szemügyre venni, egész figyelmemet a művész alakja lánczolta le. Ott állt egy nagy márvány lap előtt, melyen domboralakok látszottak, fedetlen fővel,fehér köténynyel mellén, vésővel kezében. A szoba túlsó falából nyíló ajtó zárva volt, a lenyugvó nap gazdagon áraszta be rajta fényét s megaranyozta a művész ezüst fejét. Szótlanul, elakadt lélekzettel néztem a megragadó látványt amig csak a nap le nem szállt akkor a művésznek is ölébe hanyatlott kalapácsa, vésője, szomorúan nézett a hideg alakokra hosszú, hosszú ideig. Akkor aztán fölemelé fejét, az ablak felé tekintett s szeme az enyémmel találkozott. Mint a tetten kapott bűnös futottam el onnan. Másnap már azablak minden faluja be volt szögezve. Néhány hét múlva eltemettük a kiszenvedett művész Napszállta alján kísértük el a szomszéd temetőbe, fáklyákkal, kántással, tömérdek nép kíséretében. Az egész város kikísérte nyugvó helyére azt a fiát, ki nemcsak szülőhelyének, de nemzetének is örök büszkesége lesz.A rimaszombati temető egycsendes zugában nyugosznak a drága hamvak, megjelölve a sírkő által, melyet maga faragott sírja fölé. Sok sok év telt el halála óta s a feledés még jobban benyomta a földbe az első magyar szobrász emlékét, mint az a márvány sírja fölött. Ekkor kaptam meg a művész végrendeletének másolatát s még néhány adatot életének utólsó évéből, miket kár lenne a feledésnek engedni. Ez adatok Ferenczy Istvánnak utólsó találkozására vonatkoznak testvérével,kinek feljegyzései után és felhatalmazásával hozom azokat a nyilvánosság elé „Zordon téli nap volt — igy it — 1856. január havában, midőn fivéremmel Rimaszombatban, hová a sors és az emberek üldözései elöl menekült, utoljára találkozom. Ő már akkor halálos nyavalyában sínylődött. Több napig voltunk együtt s akkor sokat, nagyon sokat beszélt életéből, különösen gróf Széchenyi Istvánról, kivel Rómában találkozott először. De a kegyelet ezek elhallgatását parancsolja. Elég legyen annyit megemlítenem, hogy bátyám a legnagyobb szerencsétlenségének, s a sors nagy csapásának tartá, hogy a legnagyobb magyarral ugyanegy évben született s igy vele egy korban kellett élnie. Márványszobraira és művészeti gyűjteményére azt mondta: — „Azok az én halálom után a te birtokodba fognak átmenni s velök te legjobb belátásod szerint rendelkezhetek Legfőbb és egyedüli óhajtásom, hogy azok a nemzeti múzeumba jussanak.* — Az okvetlenül meg fog történni, — mondom én. — Igen is, ha megveszik pénzért, mert egy* átalában nem akarom imádott hazámat s nemzetemet meggyalázni azzal, hogy ingyen aján — A baloldali kör vasárnap nov. 3 án esti 6 órakor értekezletet tart. — Palackynak azon általunk is ismertetett búcsújára, melyben a németek és magyarok igazságossága ellen oly heves kifejezésekre fakadt, a „Deutsche Zig“ hasábjain tüzetesen felel Troppauból Dr. Hans Endlich. E válaszból átvesszük a minket közelebb érdeklő következő passust: „A népeket hívjuk fel egy gyűlésre Bécsbe s A pénzügyi bizottságból. A bizottság ma délelőtt 10 órakor tartott ülésében folytatta a közlekedési miniszter költségvetésének tárgyalását. Tisza szabályozási központ bizottmány 16 520 frtj, a bizottság az irattárnak fizetéséből 100 forintot levonván, azt a múlt évi összegben 1100 írtban szavazta meg. Közutak fentartása összes szükséglet 4.328000 frt (72 ben 4.153.469 frt) fedezet 4.900 frt (72 ben 4.838 frt). A kezelést illetőleg a térképezési költségekből 500 irtot levonván 883 irtot szavazott meg a bizottság. A többi tétel is megszavaztatott. A fentartási szükségletre nézve azonban részletes kimutatást kért a bizottság a miniszertől, eddig e kérdést függőben tartani határozta. A határőrvidék szükségletét a bizottság a tárczában nem átalányképen szavazta meg,miután a törvényhozásnak erre vonatkozólag különleges intézkedésére szükség nincs, mert itt tisztán csak budget- tételekről van szó, s mint ilyenek vétettek fel a költségvetésbe. Átalányt a bizottság a belügy- és igazságügyminisztériumnál azért szavazott meg, mert ott tüzetes törvényhozási intézkedésnek kell megelőznie a részletes költségvetést. Vízi utak és tengeri kikötők fentartására előirányzat 421,593 ft (72-ben 435,133 ft.) fedezet 215 ft (72-ben 175 ft.) A bizottság részletesen átvizsgálta a tételeket, azokat észrevétel nélkül megszavazta. Nyugdijak 92,635 ft (72-ben 77,441 ft) a rendes kikötéssel megszavaztatott. Rendkívüli szükséglet és fedezet 48,771,539 ft (72-ben 42,385,738 ft) fedezet 380,855 ft (72-ben 1,306,000 ft.) A buda-eszéki államvasútra 75,000 ft. (72-ben 77,503 ft) megszavaztatott. Pest-zimonyi államut. előirányzat 45,000 forint (IIt.) Miután a miniszter ígérete szerint az országos úthálózat tervezete szerint az országos úthálózat tervezete nemsokára a bózás elé terjesztetik ezenjavaslat előterjesztése előtt a bizottság nem tartja szükségesnek ezen úthálózat kiterjesztését és kibővítését, és ezért csak a létező utak fentartását vélvén szükségesnek, e tételt törölte. A bezdán-zombori államútra előirányzott 105.000 frtot (72-ban 68.000 frt) a bizottság megszavazta. A szombathely-pinkafői államútra 43.300 frtot, mely a múlt évben töröltetett, miután a bizottság ezen út szükségéről meggyőződött ésmiután nem új út kiépítéséről, hanem az államáltal már kiépített út egy részének oly karba helyezéséről van szó, hogy a közlekedés ezen uton megkönnyittessék, a bizottság az előirány-zatot megszavazta. A mohács-varazsdi államutra 97.100 frt 1872. 190,370 frt) megszavaztatott. A nagyszombat-krakói államutra 46.000 frt (72-ben 10.000 frt) megszavaztatott. A mármaros szig.-kirsibábai államutra 109,160 (72-ben 100,000 frt) megszavaztatott. Az apahida-szászrégeni államútra 130,000 frt (72-ben ugyanennyi). A bizottság függőben tartotta e kérdést addig, míg a miniszer felvilágosítást nyújt, mennyibe kerül az egész út, mennyi épült belőle, minő összeg költetett el, és minő állapotban van jelenleg az út épitése. A szeged-temesvár - szász-sebesi államutra 65.000 frt (72-ben 27.870 frt) megszavaztatott. A n.-várad-, kolozsvár-, m. vásárhely-brassói államutra 15.000 frt megszavaztatott. A héjasfalva-gimesi államutra 200.000 frt helyett mint tavaly 130.000 frt szavaztatott meg. A n.Károly-csucsai államútvonalra (új)40.000 frt. A bizottság elismeri ugyan ezen útvonal fontosságát, de az úthálózatról szóló törvény létrejöttéig, mint új útra erre sem szavazza meg a költséget. Hidak építésére a magyar határőrvidéken 20.000 frt (72-ben 103.300 frt) megszavaztatott. A törvényhatóságoknak megyei utak és hidak fentartására 400.000 frt helyett 300.000 frt. Elemi károk helyreállítására 100.000 frt mint a múlt évben megszavaztatott. Horvát-Szlavonország. Az eszék-vukovári államutra 50.000 frt helyett 20.000 frt szavaztatott meg. A barcs-pakráczi államuton a barcs-verőczei szakasz folytatására előirányzott 25.000 forint helyett, hogy az egész vonal kiépítethessék, 68.000 frtot szavazott a bizottság. A belse-eszék-bródi és diakovári államuton az eszéki drávahíd kiépítésére előirányzott 60,000 frt helyett 25,000 frt szavaztatott meg, mint tavaly.