A Hon, 1872. október (10. évfolyam, 226-252. szám)

1872-10-30 / 251. szám

251. szám. X. évfolyam.. Reggel! kiadás Pest, 1872. Szerda, oct 30 Kiadó-hivatal: Ferencziek-ters: 7. sz. földszint. EIőfizetési rd­j: Pontra küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 h­ónapra............................í írt 85 kr. 5 hónapra ...... é n 50 B 6 hónapra • • . • • . B , „ Az esti kiadás postai különkül­léséért fel­fizetés havonkint . . . . 30 kr Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számíttatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Czserkentési irodát Ferencziek­ tere 7. szám. A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a k­iadó-hiva­­tlalra (Isreneinek­ tere 7. szám) küldendők. Előfizetési felhívás. M 0W“ 31 -dik évi folyam­ára. 33153 setdsf . jEvkor évre . . . 831 ft — kr f el évre . . . i 1 ft — kr. Negyed évre . . 5 ft 50 kr. ' Külön előfEotéai iveket a «a kfildü­nk sz.ér. *l«S*pt.«író la­pos”«i utalvány Bferat kérjük five* ftilai, melyek tósventaait&e tis írtig csak 5, 10 írton te! 31 pedig ti* krbr. kerül. As előfi­­aetásek. a shotv kiadó-hivatala* e*im alatt Pest, ftwwacsiok-tesze 7. se. alá küldendők. A HON feladó-hi­v*stala. PEST, OCTOBER 29 Nemz­e­t­i­s­é­g­i eszmék. A Prágában néhány „foederalista“ küldött egy programmot adott ki mely a foederalisták régi eszméit tartalmazza. Je­lentéktelen emberektől és fontosság nél­küli conferentiától keletkezett ez irat, tehát igy eszméi mindennapiságának nép nyújt érdeket hirdetőinek „súlya” sem. És mégis szükségesnek tartjuk ez okmányra meg­tenni észrevételeinket, mert annak van három alapeszméje, melyek hatása alatt állanak a mi nemzetiségeink is. Azt, hogy a monarchia egyes tartomá­nyainak önállása az anyagi és kultúrai kérdésben megadandó, sőt erre szükség is van — elismerjük, hirdetjük; de, hogy a monarchiának föderatív alakja legyen, melyben bizonyos közös ügyek felett, a mi képviselőink is a többi 17 tartománynyal egyenlő joggal egy közös kormány felelőssége mellett, egy közös országgyűlésen határozzanak , legyen ennek neve akár congressus, akár más , ebbe soha beleegyezésünket nem adjuk. Mi a monarchia formájára nézve a dua­­lismust Európa és saját bel­viszonyaink jelen állapotában feltétlenül szükségesnek tartjuk. Ezzel az eszmével tehát többet nem is foglalkozunk. De van két oly elv a foederalista pro­­grammban, mely még közelebbről érde­kel minket. Az egyik az, hogy a nemze­tiségi kisebbségek védelmére külön nem­zetiségi törvény hozassák. Nálunk van nemzetiségi törvény és mégis úgy szerb, mint román részről folytonosan követe­lik a nemzetiségi egyenjogúsítás törvé­nyét. Az erdélyi románok az 1863-iki törvénytelen szebeni országgyűlés nem­zetiségi törvényét szeretnék a magyar országgyűlés által elfogadtatni. Megvall­­juk, hogy az ily követelések értelmét nem látjuk be és a mennyiben azoknak — a mi nemzetiségi törvényünk után i­s — értelme van, jogosultságát el nem­­ismerjük. Hogy a monarchia minden részében és így nálunk is, a politikai választások­nál a kisebbség védve legyen, mi is szük­ségesnek tartjuk, de nem azért, mert nemzetiség, hanem mert politikai ki­sebbség. Ezzel pedig azt akartuk kifejez­ni, hogy hazánk politikai fejlődése köve­teli,hogy a politikai kérdések sze­rint alakuljanak és igyekezzenek érvény­re juttatni elveiket a pártok és nem nem­zetiségek szerint. Ez lenne jó az egész monarchiára néz­ve, nálunk pedig annál inkább megkö­vetelhető e szempont, mert nem­zetiségi törvényünk a különböző nyel­veknek elég tért ad a politikai és köz­­igazgatási érvényesülésre és minden más törvényünk­­(kivéve a roszalandó­­kat, milyen a megye és községi) ,min­den polgárnak jogegyenlőséget nyújt. Ha tehát valakinek még ezen kívül, csak azért, mert román, szerb, valami külön előjogot biztosítnánk , akkor nem­csak nemzeti öngyilkosságot követnénk el, hanem az 1848-iki törvények alapel­veit­­ is megtagadnák. afiffi.. .politikai kiváltságokat, hanem kultúrát -szabad­­ versenyt ajánlunk nem­­zetiségeinknek, és e tér, ha elfoglalják, jól mivelik, gyümölcsözőbb lesz nemzetiségi létükre nézve is, mint bármely politi­kai kiváltság. A másik kérdés az oskolaügy. A prá­gai föderal­isták kereken kimondják pro­gram­jukban, hogy minden néposkola felekezeti legyen, az egyház befolyása az oskolára ne korlátoltassék és az állam e téren­ túlkapásainak gát vettessék. Ezt a mi románaink, szerbjeink, tót­­jaink ki ne­m naond­ták, de szorosan k­ötődik. Nézzünk végig oskoláink ál­lapotán : arra a meggyőződésre jutunk, hogy a román és szerb felekezeti oskolák leggyengébbek és mégis ezek közül lesz legkevesebb községi oskolává. Azaz, in­kább nélkülözik testvéreink a műveltsé­­get, mintsem, hogy oskoláik felekezeti színezetét le­vetkezzék. Mi ezt kóros állapotnak tartjuk és ebben látjuk hátramaradásunk egyik okát. Igaz, hogy a szerb és román nemzeti­­ségeknél az egyház és nemzetiség szoros viszonyban van, de mégis térfoga­­lomnak tartjuk azt, hogy az állam kultúrája elől elzárkózott felekezettől várja valaki nemzetiségének szilárdítá­sát , mert ha a felekezet szegény, tudatlan, akkor ez csak rontja a nem­zetiség belerejét is. Míg másfelől, ha a kultúra által emelkedik az egyén, a köz­ség, ez által befoly a polgár felekezetének emelésére is. Tehát román és szerb testvéreink saját érdekében lenne kívánatos, ha a f­edera­lista programm ezen részét ne vallanák és ne követnék. Különben átalában az egész monar­chiára nézve mutatkozik e téveszme ha­tása , a­mi nem csak kultúrai akadály,de a nemzetiségek közeledésének, testvérisülé­beralisták hirdetnek, a­mit nemzetiségek követnek, nálunk ép úgy, mint a monar­chia minden részében, t. i. a felekezeti ul­­tramontanismus az iskolaügyben, annál természetellenesebb dolog, mert ép ők követelnek általános szavazatjogot, foe­­derális államformát, szóval valóságos po­litikai radikalizmust, a­mi a másik szél-E természetellenes viszonyok mindab­ból a téveszméből keletkeznek, hogy a nemzetiség és felekezet egymáshoz van nőve és a nemzetiségek mindent ezen egyoldalú nemzetiségi szempontból ítél­nek meg; tehát épen e miatt ártanak nem csak a szabadelvűségnek, nem csak a mo­narchia békés, alkotmányos fejlődésének, de ártanak szélsőségeik és egyoldalúságuk által végeredményben saját nemzeti fej­lődésüknek is. Vajha szerb, román polgártársaink ki­irtanák keblekből e téveszmét, és meg­győződnének arról az igazságról, hogy a nemzetiséget nem politikai kiváltsággal, nem a monarchia alakjának megvál­toztatásával, hanem kultúrái fejlettséggel lehet és kell emelni! itt tanácskoznunk közös népérdekeink felett* Így hangzott a prágai szláv congressus program­jának egy része. A népek ezen gyűlése meglett volna, ha ön és hozzátartozói 1848. September­­­ben a magyarok követeit a bécsi birodalmi gyűlésbe belépni engedték volna. A bécsi birodalmi gyűlésben, melynek többsége a szlávok kezében volt, megvolt az alap a népek gyűlésére. Mi a német kisebbség, elfogadtuk az eszmét.M­iért gátolta önmeg a nép­nek e gyűlést? Felelet: Mert, nem akart igazságos lenni, mert azt remélte, hogy a magyarokat megsemmisítheti. K I a u d y a sept. 19-ki ülésben ezt mondá: „Mi jól tudjuk, hogy csak a végső szükség haj­totta Magyarország ama büszke,önhitt népecské­­jét ide.“ Mire Rieger így felelt: „Nekik nem sza­bad ama kart, mert joga, ereje érze­tében emelkedett fel, hogy megoldja a gor­diumi csomót, melyet a magyarok kötöttek, nekik e kart nem szabad feltartóztat­niok“. Uram, igazságos volt-e ez? Ő továbbá felhány­ja a zsidók nemeslelkűsége és lovagiasság hiá­nyát. Hát az nemes és lovagias volt-e, midőn Rie­ger a magyar nemzet legjobb férfiait e szavakkal gúnyolta: „Azért bocsássuk-e be, hogy a lovagi­­as magyarok pompás öltözetét és szép szakállait csodálhassuk ? Midőn a baloldal, megbotrány­­kozva egy derék szomszéd népnek, melyet ak­kor a legnagyobb nemzeti szerencsétlenség ért, gyermekes és udvariatlan bántalmazásán, pisz­­szegni kezdett, — a gyűlés nemes és pártatlan elnöke, Strobach, ki ha jól tudom, szintén az ön nemzetiségéhez tartozott, így nyilatkozott: „Ké­rem, ne szakítsák félbe a szónokot, megjegy­zésében nem látok semmi sze­mélyeskedést és semmi okot arra, hogy a szólás­szabadság korlátoltassék. A „fiOr TARCZAJA. Egy magyar művész végnapjai. A „Színlap* ma megjelent első számából. A halottak néha elhagyják sírjaikat, fölkere­sik a helyet, melyre egykor fényt­­és dicsőséget árasztottak, a lelkök ide oda leng az élők kö­zött az esti szellőben, mintha hallgatódznék az ajtókon, van-e még valaki odabenn,­­a­ki meg­emlékezik arról, a­ki évek, évtizedek óta van odakünn már? Alig néhány napja, hogy egy ily tizenhat év előtt eltemetett szellem odahagyta hideg sírját, felfeszítette koporsójáról a márványfedelet és eljött megkérdeni: megérkezett-e már az elis­merés ideje, megérkezett-e halála után annak, a­ki életében hiában sóvárgott utánna ? Az ébredési korszak bajnoka volt ő is, azé a korszaké, melyben a nemzet legjobb fiai felosz­tották egymás között a szerepeket, hogy legye­nek úttörők nemzetük előtt a haladás, a felvi­rágzás mezején. És míg az egyik­ felrázta a társa­dalmat álmaiból, addig a másik lanttal lelkessté tettekre; a­mig az egyik megtanitá, miként lehet a magyar a mai kornak életre való gyermeke, addig a másik tudományt teremtett; a­mig az egyik a korszellem szabad levegőjét bebocsátó dohos levegőjű politikai termeinkbe, addig a másik ecsetet ragadt és vászonra téve a költő álmát, a történész tudományát, a múlt dicső alakjait, avagy zenében ragadta lelkesedésre a reá hallgató nemzetet. Valóban ez a kor „elszülte“ magát. Nincsen a tudománynak, a költészetnek, művészetnek , a nemzeti élet összes tévéinek ,egyetlen egy ága, melynek ne akadt volna ebben a korban hatal­mas úttörője. A legnehezebb, akár jelképileg, akár a szó legszorosabb értelmében vegyük, bizonyára Fe­renczy Istvánnak jutott. Neki valóban követ kelle törnie, mert neki a szobrászat lett pályája. A legnehezebb szerep valamennyi között, meg is törött alatta ; a nemzet nem­ érte meg, szíve hide­gebb és keményebb volt, mint az a márvány, a­melyből a szegény művész dolgozott... E napokban történt róla újra említés a hírla­pokban, halála óta először talán. Tizenhat éve ennek, jele, a nemzet mily könnyen feled. Akkor közölték végrendeletét is, mely­et Vö­rösmarty, Fáy András, Bajza, Schédel, Bugát Pál és Fáy Péter írták alá s melyben mindenét testvéröcscsének, dr. Ferenczy Józsefnek, azon időben sárospataki, most kassai ref. lelkésznek hagyományozza. E végrendelet másolata nálam is megvan, ba­ráti kéz juttatta hozzám, azon felül még néhány adatot a jobb sorsra érdemes művész életéből,ki­nek képe ma is előttem áll s kinek emlékét ma is kegyelettel őrzöm. Nem tudom megfogni, miért emlékszem rá oly élénken, mintha most is szemem előtt lát­nám. Hiszen soha nem beszéltem vele, mert ő ugyanakkor indult életének vége felé, mikor én , élni indultam s tizenkét éves tanulógyerek vol­tam akkor, mikor koporsóját kikisértük. Azóta sok újabb ember, sok újabb esemény elmosódott emlékemből, de ez az egy áll, mintha kőbe volna vésve, eszembe jut minden alkalom nélkül s álmaimban is megjelen. A rimaszombati temető felé vezető utczától bal felé, nem tudom, meg van-e még most, de akkor volt egy hosszú, ötnyi magas fehér fallal körül­vett tágas kert. E kőfalnak a temető felé néző oldalán volt két kisded kőház, két Balus ablaká­val kifelé. Bele járni azonban csak a kertből lehetett, annak a kapuja pedig éjjel-nappal zárva volt s bejáratát fölverte a gyom. A két kis ház csak egy-egy szobácskából állott, nem volt abban semmi egyéb. A falu is mindig zárva volt, hogy azon benéznii ne lehessen s a sürü ákászok mind a két házacskát elbob­ták, szomorú zöld lombjaik­kal,mintha valami sirhalomra borulnának. És va­lóban sir volt e két ház, egy élőhalott sírja. Nem­zetében bizalmát vesztve, ide vonult a sokat hányatott művész kínzó fájdalmával, megtört reményével s itt élt a világtól elzárkódva, ride­gen, szomorún. Ritka eset volt, hogy kijött az utczára. Gyors léptekkel haladt ilyenkor az alacsony emberke, széles karimájú kalapjában, csípőig érő fekete sz­ink kerek köpenyében. Fehér haja oly feltűnő kifejezést adott arczának, mely önkénytelenül megragadt s bevéste magát az ember kebelébe. Sokszor kísértük végig az utczán távolról a fel­tűnő alakot, a nélkül, hogy még akkor tudtuk volna, hogy ki ő ? Egy délután magyar nyelvtani előadásunk volt az iskolában. Derék tanárunk: Szeremley Károly, isten nyugasztalja szegényt, szomorú arc­c­al jelenté, hogy majd mond ő el most ne­künk egy történetet, azt dolgozzuk fel irálygya­korlatul. Feszült figyelemmel lestük szavait, és ő aztán halk, reszketeg hangon elmondá egy szegény lakatos­ gyermek élettörténetét, kit a múzsa hom­lokon csókolt s elhatározá, hogy megindul járat­lan utakon. Elbeszélé, mint haladt e pályán, útmutató, lelkesítő nélkül, egyedül lelke geniusa által vezéreltetve s a keblében égő mennyei szikra által buzdittatva. Tömérdek hányatás, nélkülözés után hogy vergődött el Rómáig, hol az akkor élő művészek, kiknek művészete abban állt, hogy az élettelen költe Prometheusként lel­ket,életet öntsenek, Thorwaldsen és Canova nem akarták magukhoz venni, míg hivatásának jelét nem adja. Az előbbeni, hogy adott át neki egy durva homokkő darabot, hogy csináljon abból valamit. Hogy a magyar fiú két hét múlva mi­ként vitte vissza ugyanazt a követ a nagy mes­terhez,ki­ szörnyen elbámult,mikor a durva követ ugyanabban a faragatlan formában látta kezei­hez visszakerülni, a milyenben ő átadta és már-már el akarta magától utasítani az ifjút, mikor ez két kezével gyöngéden megfogta a durva kő felső részét s csendesen leemelte az alsóról. A kő kétfelé vált középütt s csak akkor ámult el a mester, midőn látta, hogy a kő alsó felén egy szűz Mária kép van kifaragva a kis Jézussal domborműben, felső felében pedig ugyanaz humormű­ben, úgy, hogy a két rész tö­kéletesen egymásba illik s egymásra téve otrom­ba kődarabot képez. Elmondta, hogy ezután mily szorgalommal képezte magát, hogyan tért vissza hazájába, hogy megteremtse itt a képzőművészet legnehezebb műfaját, hogyan dolgozott évekig a nemzet megbízásából a legnagyobb magyar ki­rály mausoleumán, s mikor már éveket töltött el vele s rápazarolta keservesen összezsugor­­gatott vagyonkáját, mily durva megtámadtatás­­ban részesült épen a „Legnagyobb Magyar“,,ré­­széről. Elkeseredésében hogyan rakatta szeke­rekre a kifaragott márványköveket és hogyan dobálta bele a Dunába, hogy soha még egy ho­mokszem se maradjon fenn belőle. Aztán mennyire nem találá honát a hazában s ő, ki egy más nemzetben születve, a legü­n­­nepeltebb ember leendett, kinek geniusa előtt főurak, koronás fejek hajlottak volna meg egye­bütt, mint küzdött a fagyos közönynyel, nyomor­ral, nélkülözéssel, s élete alkonyán elhagyatva nemzetétől, hogy vonult e csendes városkába mi közénk, hogy temető-utczai kertecskéjében befe­jezze vésőjével tulajdon koporsóját s emlékkövet faragjon magának, melyet az­­őt meg nem értő haza bizonyára megtagadott volna hamvaitól. Szegény jó tanárunk, a különben kedélyes, jó kedvű ember, csaknem zokogva fakadt utolsó szavainál. Keblünk elszorult s szomorúan men­tünk haza. Soha se felejtem el e lélekállapotot, melybe ez előadás ringatott. Országos hírű em­bert én azelőtt még nem láttam soha, és most tudnom kellett, hogy egy, kinek neve örökké fenn fog maradni,­­itt jár el mellettem,­a nélkül,hogy az emberek kalap leemelve álljanak meg útjában, ismeretlenül, alig vétetve figyelem­be valakitől. Tehát ez a nagyság, az életfeláldo­zás jutalma? tehát a nemzet előtt világító fáklyá­nak lenni csakugyan egy az elégéssel és kiham­­vadással? E titkos sejtelemszerű kifejezetten gondolat sokszor nehéz felhőként borult gyermek­­kedélyemre. Ezentúl mindég bizonyos kegyelettel jártam a csöndes kert körül s gondolkoztam, mit érezhet abban a magános kertben az az egyetlen élő öreg­ember ? Egy alkonyakor halk kalapácsütést hallottam az egyik házikóból kihangzani. Költőt, művészt az ihletés, az alkotás perezében megpillanthat­ni, a nélkül, hogy sejtené, mindig leghőbb vá­gyaim közé tartozott. Nem bírtam ellent állni a kíváncsiságnak s csendesen az ablakhoz lopódz­­tam, mint a ki oltárt megrabolni indul. Körül­néztem, nem kap-e rajta valaki a Szentségtöré­ 860, mikor egy művész teremtő kezét szememmel meglopom. Kis késemmel lassan kifeszítettem a redőny egyik táblácskáját s benéztem a támadt nyíláson. A kis szoba tele volt kész és félig kész farag­­ványokkal, de én nem bírtam azokat szemügyre venni, egész figyelmemet a művész alakja lán­­czolta le. Ott állt egy nagy márvány lap előtt, melyen domboralakok látszottak,­­ fedetlen fő­vel,­fehér köténynyel mellén, vésővel kezében. A szoba túlsó falából nyíló ajtó zárva volt, a le­nyugvó nap gazdagon áraszta be rajta fényét s megaranyozta a művész ezüst fejét. Szótlanul, elakadt lélekzettel néztem a megragadó látványt a­mig csak a nap le nem szállt akkor a művész­nek is ölébe hanyatlott kalapácsa, vésője, szo­morúan nézett a hideg alakokra hosszú, hosszú ideig. Akkor aztán fölemelé fejét, az ablak felé tekintett s szeme az enyémmel találkozott. Mint a tetten kapott bűnös futottam el onnan. Másnap már az­­ablak minden faluja be volt szögezve. Néhány hét múlva eltemettük a kiszenvedett művész Napszállta alján kísértük el a szomszéd temetőbe, fáklyákkal, kántással, tömérdek nép kíséretében. Az egész város kikísérte nyugvó he­­lyére­ azt a fiát, ki nemcsak szülőhelyének, de nemzetének is örök büszkesége lesz.A rimaszom­bati temető egy­­csendes zugában nyugosznak a drága hamvak, megjelölve a sírkő által, melyet maga faragott sírja fölé. Sok sok év telt el halála óta s a feledés még jobban benyomta a földbe az első magyar szob­rász emlékét, mint az a márvány sírja fölött. Ekkor kaptam meg a művész végrendeleté­nek másolatát s még néhány adatot életének utólsó évéből, miket kár lenne a feledésnek en­gedni. Ez adatok Ferenczy Istvánnak utólsó találko­zására vonatkoznak testvérével,kinek feljegyzé­sei után és felhatalmazásával hozom azokat a nyilvánosság elé „Zordon téli nap volt — igy i­­t — 1856. január havában, midőn fivéremmel Rimaszom­batban, hová a sors és az emberek üldözései elöl menekült, utoljára találkozom. Ő már akkor halálos nyavalyában sínylődött. Több napig voltunk együtt s akkor sokat, nagyon sokat beszélt életéből, különösen gróf Széchenyi Ist­vánról, kivel Rómában találkozott először. De a kegyelet ezek elhallgatását parancsolja. Elég legyen annyit megemlítenem, hogy bátyám a legnagyobb szerencsétlenségének, s a sors nagy csapásának tartá, hogy a legnagyobb magyarral ugyanegy évben született s igy vele egy korban kellett élnie. Márványszobraira és művészeti gyűjteményére azt mondta: — „Azok­ az én halálom után a te birtokodba fognak átmenni s velök te legjobb belátásod szerint rendelkezhetek Legfőbb és egyedüli óhaj­tásom, hogy azok a nemzeti múzeumba jus­sanak.* — Az okvetlenül meg fog történni, — mon­dom én. — Igen is, ha megveszik pénzért, mert egy* átalában nem akarom imádott hazámat s nem­zetemet meggyalázni azzal, hogy ingyen aján­ — A baloldali kör vasárnap nov. 3 án esti 6 órakor értekezletet tart. — Palackynak azon általunk is ismerte­tett búcsújára, melyben a németek és magya­rok igazságossága ellen oly heves kifejezésekre fakadt, a „Deutsche Zig“ hasábjain tüzetesen felel Troppauból Dr. Hans Endlich. E válaszból átvesszük a minket közelebb érdeklő következő passust: „A népeket hívjuk fel egy gyűlésre Bécsbe s A pénzügyi bizottságból. A bizottság ma délelőtt 10 órakor tartott ülésé­ben folytatta a közlekedési miniszter költségve­tésének tárgyalását. Tisza szabályozási központ bizottmány 16 520 frtj, a bizottság az irattárnak fizetéséből 100 fo­rintot levonván, azt a múlt évi összegben 1100 írtban szavazta meg. Közutak fentartása összes szükséglet 4.328000 frt (72 ben 4.153.469 frt) fedezet 4.900 frt (72 ben 4.838 frt). A kezelést illetőleg a térképezési költségekből 500 irtot levonván 883 irtot szavazott meg a bi­zottság. A többi tétel is megszavaztatott. A fentartási szükségletre nézve azonban rész­letes kimutatást kért a bizottság a miniszertől, eddig e kérdést függőben tartani határozta. A határőrvidék szükségletét a bizottság a tár­­czában nem átalányképen szavazta meg,­miután a törvényhozásnak erre vonatkozólag különleges intézkedésére szükség nincs, mert itt tisztán csak budget- tételekről van szó, s mint ilyenek vétet­­tek­ fel a költségvetésbe. Átalányt a bizottság a belügy- és igazságügy­­minisztériumnál azért szavazott meg, mert ott tüzetes törvényhozási­ intézkedésnek kell meg­előznie a részletes költségvetést. Vízi utak és tengeri kikötők fentartására elő­irányzat 421,593 ft (72-ben 435,133 ft.) fedezet 215 ft (72-ben 175 ft.) A bizottság részletesen átvizsgálta a tételeket, azokat észrevétel nélkül megszavazta. Nyugdijak 92,635 ft (72-ben 77,441 ft) a rendes kikötéssel megszavaztatott. Rendkívüli szükséglet és fedezet 48,771,539 ft (72-ben 42,385,738 ft) fedezet 380,855 ft (72-ben 1,306,000 ft.) A buda-eszéki államvasútra 75,000 ft. (72-ben 77,503 ft) megszavaztatott. Pest-zimonyi államut. előirányzat 45,000 fo­rint (IIt.) Miután a miniszter ígérete szerint az országos úthálózat tervezete szerint az országos útháló­zat tervezete nemsokára a b­ózás elé terjeszte­tik ezen­­javaslat előterjesztése előtt a bizott­ság nem tartja szükségesnek ezen úthálózat ki­­terjesztését és kibővítését, és ezért csak a létező utak fentartását vélvén szükségesnek, e tételt törölte. A bezdán-zombori államútra előirányzott 105.000 frtot (72-ban 68.000 frt) a bizottság megszavazta. A szombathely-pinkafői államútra 43.300 frtot, mely a múlt évben töröltetett, miután a bizottság ezen út szükségéről meggyőződött és­­miután nem új út kiépítéséről, hanem az állam­­által már kiépített út egy részének oly karba helyezéséről van szó, hogy a közlekedés ezen uton megkönnyittessék, a bizottság az előirány-­­­zatot megszavazta. A mohács-varazsdi államutra 97.100 frt 1872. 190,370 frt) megszavaztatott.­­ A nagyszombat-krakói államutra 46.000 frt­­ (72-ben 10.000 frt) megszavaztatott. A mármaros szig.-kirsibábai államutra 109,160 (72-ben 100,000 frt) megszavaztatott. Az apahida-szászrégeni államútra 130,000 frt (72-ben ugyanennyi). A bizottság függőben tar­totta e kérdést addig, míg a miniszer felvilágo­sítást nyújt, mennyibe kerül az egész út, mennyi épült belőle, minő összeg költetett el, és minő állapotban van jelenleg az út épitése. A szeged-temesvár - szász-sebesi államutra 65.000 frt (72-ben 27.870 frt) megszavaztatott. A n.-várad-, kolozsvár-, m. vásárhely-brassói államutra 15.000 frt megszavaztatott. A héjasfalva-gimesi államutra 200.000 frt helyett mint tavaly 130.000 frt szavaztatott meg. A n.­Károly-csucsai államútvonalra (új)40.000 frt. A bizottság elismeri ugyan ezen útvonal fon­tosságát, de az úthálózatról szóló törvény létre­jöttéig, mint új útra erre sem szavazza meg a költséget. Hidak építésére a magyar határőrvidéken 20.000 frt (72-ben 103.300 frt) megszavaztatott. A törvényhatóságoknak megyei utak és hi­dak fentartására 400.000 frt helyett 300.000 frt. Elemi károk helyreállítására 100.000 frt mint a múlt évben megszavaztatott. Horvát-Szlavonország. Az eszék-vukovári ál­lamutra 50.000 frt helyett 20.000 frt szavazta­tott meg. A barcs-pakráczi államuton a barcs-verőczei szakasz folytatására előirányzott 25.000 forint helyett, hogy az egész vonal kiépítethessék, 68.000 frtot szavazott a bizottság. A belse-eszék-bródi és diakovári államuton az eszéki drávahíd kiépítésére előirányzott 60,000 frt helyett 25,000 frt szavaztatott meg, mint ta­valy.

Next