A Hon, 1873. október (11. évfolyam, 225-251. szám)

1873-10-24 / 244. szám

244. szám. XI. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1873. Csütörtök, od­.: Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-ép­ület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es sti kiadás együtt: 3 hónapra........................................6 frt — kr. 6 hónapra........................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év^folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­­­­denkor a hó*eiflö*napj­ától" számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda­­ Barátok­ tere, Athenaeum-épület 1. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők, 99 Előfizetési felhívás A HON­­­-dik évi folyamára. Előfizetési árak Félévre........................12 frt Negyedévre .... 8 frt Külön előfizetés­ íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalvány­okát kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig sak 5, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizeti­s ok a »Hon kiadóhivatala” czim alatt Pest, Ferenczie­k tere 7. sz. alá küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, oct. 22. Újabb államcsíny. (I.) Tagadhatóan, hogy a franczia mo­­narchisták értenek az államcsínyekhez. Bizo­nyítja ezt május 24-iki „coup“-juk és bizo­nyítja legújabb fogásuk is.Chambord gróffal folytatott harmad félhavi alkudozásnak akkor lett eredménye és ennek valósítására akkor hívják össze a nemzetgyűlést, mikor a repub­likánus párt még készületlen, habár roszat sejtve, előkészületeket tett egy párttanács­­kozmányra, de azt e hó végére tűzte ki, és így megtörténhetik, hogy most a pártnak ide­je sem lesz magatartása iránt közös megálla­podásra jutni — azon „coup d‘état-val szem­ben, melyet most a legitimisták a nemzetgyű­lés rögtöni összehívása és a legitim mo­narchia helyreállításának megszavazása által Francziaország közvéleményével szemben el­követni szándékoznak. Tiltakoznak ugyan a republikánus követek egyenként e terv ellen, élesen sérti e kísérlet az ország közérzületét, de csakis a kétes szavazatok és bonapartisták magatartásától függ, hogy sikerülni fog-e általában a nemzetgyűlés majorizálása e kér­désben. Annyi bizonyos, hogy a legitimisták már bizonyosnak tekintik győzelmüket és visioikban már látják V. Henriket az Orleans herczegek kíséretében a Champs elyseen vé­gig lovagolni; de még addig sok olyannak kell megtörténi, mire most biztosan számitani nem lehet és azután még több fog bekövet­kezni, a mi a legitim monarchia lehetetlensé­gét a posteriomi fogja bebizonyítani. A restauratiót meg kell hogy előzze: a bonapartisták megnyerése, a republikánus szavazatok csökkentése és azon kétes szava­zatok megnyerése, melyeknek birtokosai elég­gé jellemtelenek meggyőződésükből árutár­gyat képezni. Igaz, hogy megnyerheti ezeket a legitimista párt, de könnyen megeshetik, hogy (bonapartista és republikánus befolyásra) azok ellene fordulnak. A bonapartisták megnyerésére megint a május 24-iki cselszö­­vényhez folyamodtak a legitimisták. Ígérik egy vegyes minisztérium alakítását, sőt egye­nesen tiltakoznak a bonapartista Magáénak a minisztériumból való kilépése ellen. De a­mi máj, 24 óta történt: a praefekt állomások betöltése és a legitimista párt egész magatar- I tása, az nagyon világosan mutatja meg a bo-­­ nap­artistáknak, hogy mily kevés hata­lomra lehet kilátásuk azon párt uralma alatt, mely már első ígéreteiben is megcsalta. Kü­lönben Roucher levele biztosíték arra nézve, hogy részükről elvi harczra is számíth­atnak. Egyébiránt, ha mind­ezek daczára si­kerülni fog Chambord gróf számára egy trónt összeállítani, annak egyedüli alapja az ultra­­montanismus kizárólagos oltalma a mi­­litarismus lesz. Mert, ha e két harczias, uralomvágyó elemet V.Henrik teljes mértékben ki nem elégíti, meggyengül állása,de más­felől épen ez alapok bizonyítják uralmának tart­hatatlanságát. Menynyi eszme, menynyi ér­dek küzd ellene! Mind­az a­mit 1789 óta te­remtett Francziaország az eszmék világában és a politikai életben, az azóta létrejött párt­­alakulások ép úgy fognak ellene küzdeni, mint az európai béke és civilisatio érdeke, ígérhet Chambord békét és szabadságot, alkot­mányt és demokratiát Francziaországnak; de egyiket sem fogj­a biztosíthatni — egyéni haj­lamai és párt­állásánál fogva. Ő a szent­szék átkát el nem viselheti, sőt szeretetét sem nélkülözheti; ő a papi uralmat nyakáról le nem rázhatja, mert ennek köszönhet mindent — és ezek érdeke követeli az újkori eszmék elleni harczot a politika, törvényhozás, köz­­igazgatás terén, sőt eshetőleg a harcztéren is. Nem mondjuk, hogy azonnal háborút fog előidézni trónra lépése, sőt békés nem­zetközi politikát is követhet egyelőre, de az bizonyos, hogy syllabus, census, nagy papi budget, pair kamara nélkül meg nem élhet, szabad sajtót el nem tűrhet, mert a „suffrage universe!“ első szabad nyilatkozata és souveranitásának első korlátlan gyakor­lása a legitim monarchia eltörlését követelné. A politikai jogok megszorítása —­V. Henrik monarchiájának létalapját képezi, tehát ö­n­­védelme teszi szükségessé ezeket; a­ki azt hiszi, hogy önmagát kész megölni a t­r­ó­n­o­n Chambord gróf, csak az hiheti, hogy akár csak két évig is Francziaország demokrat szel­leme és érdekei szerint fog uralkodni. A­mit most ígérnek hivei ellenkező szellemben, az vagy önámitás, vagy mások ámitása. E világos következményeknek előéle­tével és biztos tudatával bír az egész republi­kánus párt és egész Francziaország, így te­hát, ha nem sikerül a monarchia restauratió­­jának megakadályozása — a törvényhozó testben, valószínűleg meg lesz kísértve az­­ a forradalomban. Irtózunk ettől, és veszede­lemnek tartjuk azt Francziaországra és Eu­rópára nézve, de az előjelek kilátásba helye­zik azt és a megrendített fejlődésért, felza­vart társadalmi rendért, kiontott vérért. Fran­cziaország újabb v­értanuságaiért csakis azok lesznek felelősek, kik a rend és monarchia czége alatt erőszakot akarnak elkövetni egy felvilágosodott, democrata nem­­zet közérzületén. A „HON“ TÁHCZÁJA. A jövő század regénye. ■polos kötetben. Irta Jókai Mór. Második rész. Az örök béke. Második k­ötet. Kin-Tsen. (Folyt.) Mintegy öt millióra mehetett a nép száma, melyet Dávid a Kincső sziklaországban bezárva ta­lált. Épen elég a nyereménynek és nem túlságosan sok. Nagy küzdelem lett volna a meghódításával, ha akár egy hosszúsági fokkal odább, akár egy szé­lességi fokkal lejebb telepedig le e vándor törzs. Amott a chinai, emitt a keletindus nép közé kerül. Akár egyik, akár másik szokásait vette volna fel, képtelen erőfeszítésbe került volna az európai mű­­veltség számára való visszahódítása; a budhismus, lamaismus, a shemán és brahmin hitágazatok a der­visek, kanféta papok, bonozok és lámák fanatismusa kiirthatatlan; a vallásos fogalmakon alapult kaszt­rendszer az új kor uralkodó democrata irányzatá­nak úgy áll ellent, mint az indus dzsangalok folyon­dár szövevénye az utazónak. Jó szerencse, hogy el volt zárva e népfaj minden chinai, mandzsu és indus befolyástól. Megmaradt ős­eredetiségéb­en. A magyar ősnép napimádó, elemeket tisztelő volt. Bálványai nem voltak. Az elemimádástól az észszerű valláshoz könnyen átvezethető egy nép. Isten neve náluk is Isten volt. Régi hagyományok emlegettek egy had­­istent is, »Damasek« isten név alatt, annak már ol­tára sem volt sehol. De égtek a »tűzhalmok« a »Rúna« tiszteletére,kit a »Béke« istennőjének tartot­tak. Rész szellemeiket nevezték »Ármánynak, Ma­nónak, Mirigynek, Nemerének,« de nem féltek tő­lük, a viharnak lisztet szórtak a szemébe engeszte­­lésül, s ha nem szűnt dühöngeni, kést hajigáltak be­lé, hogy elvágják a szárnyát; nem nagyon féltek az ördögöktől. Voltak hagyományaik a »vizi hüvel­­yény«-ről, a fanyevő, vasgyúró óriásokról, a hü­velynyi Pilinkóról, de azok nem emelkedtek a nép­mesék mondakörén túl a mythosz magaslatáig. Áldoz­tak a kutaknál, forrásoknál, a tűzkutaknál, tűzhá­nyóknál s áldozattevő papjaikat nevezték Gyuláknak, Táltosoknak , de ezek nem emelkedtek a közönséges emberek rangján túl, s az ünnepnapokon kivül csak úgy folytatták a szántás-vetést, kézimunkát, mint más halandó. Az elemek papnéi, az alb­umnak, sel­­lők, firénék, ha férjhez mentek, megszűntek a szer­tartásokban részt venni, s csak vénségükre, mikor arczuk összetöpörödött , szemeik megveresedtek, emelkedtek ismét a »kisze« — »kokós» bűbájos hí­rébe , az is inkább tréfás elnevezés volt, mi­nt ko­moly. A magyar faj nem volt a fanatismus betege soha. Társadalmi rendjükben nem volt sem ur, sem rabszolga, egyenlő volt minden ember s szabad ura tetteinek. Minden elöljárójukat szabadon választot­ták ; a rabonbánokat, kik a székek rendjét fentar­­ták, a pereszoldókat, kik igazságot szolgáltattak, a Kádárokat, kik a belbékét fentartották s a Horká­­szokat, kik a közadót beszedték s a közszükségletre feloszták; végre a hét vezért magát, s a hét vezér a Tana-családból eredő fejedelmet, ki választása nap­ján megtette a „nap­vágást“ az „égből esett karddal.“ Vezérválasztáskor még dívott a szo­kás, hogy a­ vezérek karjaikat megszúrva, vérüket egy közös áldozó kehelybe csorgatták s ez volt az eskü pecsétje. Mikor egy fejedelem elvénült, elméjében meg­gyengült, s látta azt, hogy népének nem használhat többé: önakaratából leszállt a trónját képező paizs­­ról, elbujdosott a Khokonoor hegy örökzöld erdejei közé, nem jött többé vissza: a táltosok hírül adák a népnek, hogy Damasek isten magához szólító, a feje­delmet, s a vezérek választottak a Tana törzsből új, fiatal, életerős fejedelmet. Ez egyszerű szokások mellett könnyű volt az új kor civilizáló fogalmait meghonosítani. Nem volt ellenállás sehol. A gőzgép, a villany, a távirda, a nyomda, a repülő­gép ellenállhatlan apostolai az új evangéliumnak. Előre látható volt, hogy két évt­ized, minden erőszakos parancsszó nélkül, átidom­itja az egész ősnemzetet, s ha az idő haladtával a­ két különsza­kadt testvérnemzet egymással újra elegyülni fog,mind a kettő kölcsön adandja egymásnak jó tulajdonait, lesz belőle egy érczkoloszsz, mely egyik lábával Európa, másikkal Ázsia közepén fogl­alva állást, fejé­vel a múlandóság gőzkörén túl eme­­lkedik. Ez érczkoloszszt látta maga előtt Dávid, vala­hányszor az Otthon és Kincső között­­i légi utat végig mérte légjárója szárnyaival; nem csoda, ha a fényes bálványképtől nem látta a magában epedő asszony egyre halaványuló képét. Francziaország egy uj coup d’ etatnak néz elé, mely nem az utczán, hanem a tör­vényhozótestben lesz végrehajtva — egy ki­rályság érdekében; de mind­a mellett köny­­nyen felgyújthatja Francziaországot, melyet lecsillapított, az anarchiától megmentett, fel­virágoztatott egy­­ köztársaság.­­•Az o­r­s­zág­o­s gyűjtemény­ek meg­­vizsgálására és szervezésért­ összehí­vott enquete bizottság, tegnapi ülésén min­denekelőtt Ybl építészt­ kérte föl, hogy a nemzeti múzeum fedélzete, csatornái és külső vakolatának átalakítására, valamint a muzeum és akadémia palo­ta gyüjteményhelyiségei és termeinek viz-fütésére készítsen költségvetést. Ezután a három nagyobb orsz. könyvtárt vette tárgyalása alá s ezek jellegében és jövő irányzatá­ban állapodott meg, így kimondá, hogy a nemzeti múzeumi könyvtár, már rendeltetésénél fogva is határozottan nemzeti, illetőleg hazai irányban veze­tendő, melynek lehetőleg mindazt magában kell fog­lalnia, mi magyarul v. más nyelven,de magyarok által vagy Magyarországon vagy külföldön Magyaror­szágról nyomva vagy írva van. Elfogadta egy segéd­­könyvtár (encyclopædiai) és az illető szakkönyvtárak fölállításának eszméjét is. Az akadémiai könyvtárnak az összes világtu­domány haladásának napi színvonalán kell állania s igy minden tudományos munkát és folyóiratot meg­szereznie, a kizárt theologián és a tudományok tech­­nicumára vonatkozó műveken kívül. Különös tekin­tettel a magyar összehasonlító nyelvészetre és törté­nelemre. Az egyetemi könyvtárnak természeténél fogva egyetemesnek (universalis­) kell lennie s különösen mindazon encyclopédicus és fölütő munkákkal, tan­könyvekkel birnia, melyek az ifjúságot előkészüle­teiben segíthetik. Kívánatosnak mondatott ki, hogy a három könyvtárnok, kivált a nagyobb értékű művek több­szörös példányaiból hasonló pazarolás kikerülése végett, havonként legalább egyszer érintkezzenek, hogy könyvjegyzékét mindenik kinyomassa. Egy orsz. főkönyvtárnok eszméje nem talált viszhangra. A felesleges példányok kicserélét szintén ki­mondatott.­­ A múzeumi könyvtár rendezését megtekinte­ni Horváth A., Hunfalvy és Szabó K. küldettek ki. Minthogy tegnapi lapunk nem minden számá­ba ment be azon távirat, mely a két uralkodó toast­­ját tartalmazza, és minthogy e toastokra, békénk zálogaira, fontosságot helyezünk, itt adjuk azokat szószerinti szövegükben. Uralkodónk a n­é­m­e­t csá­szárt az udvari ebédnél így köszönte fel: Miután legbensőbb óhajtásom, hogy kedves barátomat és testvéremet még a kiállítás alatt Bécs­­ben üdvözölhessem,­­ terjedésbe ment, örvendő szívvel és legnagyobb köszönettel emelem, pohara­mat a mi kedves vendégünk egészségére ! Ő Felsége a német császár és porosz király éljen ! A német császár erre így felelt: Engedje meg Felséged, hogy az épen most hallott szavakra legszívesebb és legbarátságosabb köszönetemet fejezzem ki. Ehhez sorozom köszöne­­temet azon vendégszerető és barátságos fogadtatás­ért, melyre a császárné, hitvesem és gyermekeim itt találtak. Különös megelégedésemre szolgál, hogy azon barátságos látogatást, melyet Felséged a múlt évben Berlinben az orosz császár ő felségével tett, még a kiállítás alatt viszonozhatom. Az akkori barátságos érzelmek, melyeket itt most ismét teljes mértékben feltalálok, kezességet A babyloni hölgy. Mr. Severust ez alatt észak felé szállita a re­pülő­gép. Szentpétervárott előre hírül volt adva az Ott­hon állam egyik igazgató elnökének megérkezése. Gond volt rá, hogy fogadtatása oly fényes legyen, minő szokott lenni hajdanában a koronás uralkodóké, midőn rangegyenlő fejedelmet látogat­tak meg. Sasza asszony személyesen várt az érkezőre az aerodromonok pálya főpalotájánál. Mr. Sevarust meglepte az a bizarr ötlet, hogy tiszteletére a pályafőtől egész a hajdani czárok téli­palotájáig két sorban a tisztelgő sorfalat csupa fegy­veres nők képezték. Sasza asszonynak voltak nő­­ezredei, nőtisztekkel, nőtábornokokkal. (Folyt, következik.) Egy röpirat szelleméről. (»Die moderne französische Kunst« Vertrag von W. Lübke.) I. Szegény Francziaország, te összevérzett, sárba tiport, szerencsétlen ország! Nem elég, hogy elárul­tak, levertek, hogy a kétségbeesett zűrzavarban magad ellen fordultál s tovább hasítottad a sebet, mely könnyen halálossá válhatott; nem elég, hogy ott hagytak véredben fetrengve s üszőkkel, füsttel, nyomorral elborított házad küszöbén saját bűneid réme kaczagott elhaló szemedbe, még azt is meg kel­lett érned, hogy gombostűkkel csipdesik testedet, eltagadják múltadat, es mindazt, a mi téged nagy­­gyá, dicsővé, óriásivá tett s megugatnak a távol­ból, mint egy rongyos, házaló koldusembert, ki dög­vészt hordoz sebeiben és méltatlan az istenek könyö­­rületére! S valóban ! ha a legutóbbi porosz-franczia há­ború után széttekintünk a német irodalom termékei­­közt, undorral kell elfordulnunk ama piaczi’tömjén­­büztől, melylyel[Germánia fiai egymásnak ]áldoznak s pirulva hátrálnunk ama bősz ugatás elől, mely Francziaország felé húzódik."Ez-e ama nagylelkűség, ama kolosszális műveltség és emberszeretet, melyet a bölcsészet és a humanismus növesztettek ily magasra Németországban ? Ama mély tudományosság ered­ménye-e ez, melylyel a németek az egész világot meg akarják hódítani? Politikus, történetiró, bölcsész, műkritikus, költő, újdondász stb. mind rajta van, hogy Németország mentül nagyobb, utolérhetetle­nebb s Francziaország mentül semmisebb és törpébb legyen. Mily nevetséges, mily vak és üres hiúság! Egy elgázolt s még sebeit fájlaló nemzettel szemben uj­jongani, rátiporni még egyszer az összemarczangolt tetemre s büszkén harsogtatni felette a „Wacht am Rein“ dalait! A dalokról jut eszembe, hogy a háború alatt és közvetlen utána rengeteg költeményhalmazt produkáltak a nagy Németország hálósipkás poétái, agyondicsőitették nemzetöket, hogy szinte büzhödt, fertőzetes lett tőle a jég az egész Rajna mentében; hallelujákat zengedeztek a nagy német egység érde­kében ; ódában, énekben a megpukkadásig felfújták magukat s a beteg el­enség füleit süketre kínozták e minden igaz lelkesedést és költőiséget nélkülöző czinczogásokkal, a­he­lyett, hogy sebeit iparkodtak volna enyhíteni s megállítani szörnyű vérfolyását ! Üdv nektek nagy Németország nagy költői ! Dalai­tok teljesen méltók voltak ama feszes, gőggel eltelt, jezsuita természetű katona-államhoz, mely „isten segedelmével« annyi gyilkosságot, romlást és pusz­títást vitt véghez Francziaország mezőin. Te, Caesar, moritum­ salutant! És ezzel térjünk át az előttünk fekvő röpiratra. »Most —­írja Lübke Vilmos e lapokon — hogy vége van a hatalmas háborúnak, melyben Németország példátlan számú győzelmeket aratott s a fennhéjázó, rablóhajlamu Francziaországot visszaterelte saját határai közé; hogy a Hohenstaufok óta először fog­lalhatja el Európa nemzetei közt ama helyet, mely megilleti, hogy a politikában és a hadviselésben derekasan s úgy hisszük, egyszer­ mindenkorra meg­mérkőzött a gőgös ellenséggel, most ideje, hogy a franczia kultúrát szembe állítsuk a német kultú­rával.“ Lehet-e remélni, hogy e vad gyűlölettől s nemzeti elfogultságtól áthatott bevezetés után oly párhuzamot nyerünk a tudós műtörténész tollától, mely a részrehajlatlan ész ítélete előtt is megállhat. Lübke vállalkozik a terhes feladatra, mert úgy véli, hogy Francziaország deliriumának már vége van, s ez idő szerint elég józan lesz az ő szavait is meg­hallgatni. Az is komikus, hogy Lübko előre kijelenti, miszerint ő higgadtan és igazságosan tör palctát a francziák felett; őt nem a szenvedélyek, de a törté­nelemből merített tapasztalatok és következtetések fogják mindenütt útbaigazítani. Hiszen ez mind igen szép elhatározás és szerfelett becsülendő egy német tudósban, kit rendesen saját alaposságának ködei szoktak megzavarni, — de az a hatalmas háború nem oly régen ment végbe, s a diadalujjongások még most sem csendesültek annyira, hogy tudós Lübke (a­ki kétségtelenül jó hazafi) kivonhatná magát az eltelés veszedelmes áramlata alól. Halljunk néhány szakaszt e kényes könyv lapjaiból, más nép civilisatióját. Rotterdami Erasmus már tizenhatodik századba­n bepanaszolta ezért a frá­cziákat Európa előtt. És a f­rancziák még mai ui­lág is meg vannak győződve arról, hogy ők ős­ ugyan a világ első népei, a civilisatió zászlaját lobogtatják a többi nép előtt. Igen, ha a civilisat tisztán külsőségnek tekintjük, akkor kétségtelen , b°gy a francziákat illeti a dicsőség, mert a franczi­a külső életben és ennek kápráztató, behízelgő elő másaiban valóban mesterek. Kezdődik náluk a vatuál, folytatása következik a lakhelyek kiállitás­ban, az összes existentiában, a fényűzés terén éü­­­lönösen az anyagi élvezetek kiképzésében. De a e külsőségekben a civilisatió tartalmát látja s mi­den kultura magvát véli rejteni, az az élet magasa kérdéseibe többé nem avatkozhatik; elvesztette,­gát, hogy beszéljen. Mélyebben fekszik a kérdés nyege­s szükségképen a két nép különbségére g, dőlünk, mely úgy látszik azon fordul meg, hogy francziák a külső életre, a németek ellenben a bel életre támaszkodnak. Ezt bizonyítja a történelem a nagy fejlődések hosszú menetében. A franczia sebesen és erősen ragadják meg a külső életet, k­rán alakulnak állammá, míg Németországban az­­­lamképzés sok ideig nem sikerül. A francziák­­ hagyják vonulni fejük felett a reformáts viharát, németek pedig ép az ellenkezővel bizonyítják be a, hogy ők a belső fejlődésre vannak utalva. Reform­­io helyett a francziáknál a forradalom lép élet, mely az állam társadalmi viszonyait átalakítja,­­ azért mégis külső experimentum marad. És m­i a eredmény? Az hogy a francziák rövid időn, gyors­­ fejlődnek, de nem belülről kifelé, hanem ellenkez­őeg, fejlődésük teljesen külsőleges. Innen van , hogy az 1789-iki forradalom sokkal szolidabb gyi­mö­csöket termett Németországban, mint hazájába a francziák között. A­mi még hiányzik, azt majd békés reform útján könnyen elérjük.“ Egy író bizonyos állítás igazságáról csak úg tud meggyőzni mást, ha érvei elég erősek, számosa és hatályosak. Lehet, hogy akad elég embert se nyújtanak az európai béke és népeinknek jóléte iránt. Poharamat ő felsége Ausztria császára és Ma­gyarország királya, az én felséges barátom és test­vérem egészségére ürítem! — A „Tresor», egy az osztrák kormányhoz közel álló közlöny méregbe jővén a pesti kereske­delmi csarnok panasza miatt az osztrák bank elle­nében, óhaját fejezi ki, hogy minél elébb állíttassák helyre az érez valuta, hogy az önálló magyar jegy­bank útja előkészíttethessék. Erre a »P. Lt.« azt mondja, hogy „Amen« — mi pedig a pesti német lap amenjára mondunk »Amen“-t. A közmunkaü­gy országos rendezése. I. (-y-n) A közmunka ügy, mely annyi jogos és méltó panaszra szolgáltat jelen állapotában okot, országos rendezésének küszöbén áll. A közmunka és közlekedési minisztériumban már dolgoznak az erre vonatkozó törvényjavaslaton, s ez remélhe­tőleg nem­sokára a képviselőház asztalára kerül. Ideje is, hogy végre rendezést, szabályozást nyerjen ez elhanyagolt ügy, a­melyről most jelen rendezetlenségében szinte szégyenkezünk beszélni, mert akár az eddigi rendszer következtében járhat­­lan utak, akár a közmunka természetbeni leszolgálása a középkor e maradványa jöjjenek szóba, egyaránt feltűnik e téren elmaradottságunk s önkénytelen ütközik meg az ember azon, hogy 1867-óta a mai napig nem értünk reá az ország ez égető sebének gyógyítására tenni vala­mit. Pedig nem volt agyonhallgatott kérdés. Az ország lakossága összeségében úgy mint egyenként, folyton panaszkodott az utak és a közmunka-rend­szer miatt,­­ az eddigi közmunka-kezelés hátrányai és káros volta napról napra érezhetők voltak az egész országban, annyira, hogy tökéletesen mellőzhetjük ez alkalommal annak fejtegetését és bebizonyítását, miszerint a közmunka természetbeni leszolgálása által egyáltalán nem lehet jó utakra szert tenni, s misz­rint a természeti szolgálmányon alapuló rend­szer nem javítható, alapjában hibás, s egészen elve­tendő. Általános tudott és érzett dolgok ezek, s azért az egyes törvényhatóságok, melyek a közmunka­ügyet szívükön hordták, már régóta igyekeznek azon czélra, hogy a közmunka tartozás lehetőleg több közmunkakötelezett által pénzértékban váltassák meg, mert a pénzválsággal, habár a rendes napszám­nak csak egy negyed részében is volt megállapítva, három­arnnyi eredményt tudtak létrehozni. S a­hol e törekvéseknek eredménye volt, ahol tömegesen megváltozott a közmunka, ott szembe­szökő haladást tett az ürü­gy, s ennek tulajdonítható, hogy daczára annak, miszerint a lakosság legnagyobb része igen nagy ellenszenvvel viseltetik a közmunka megváltása iránt, mégis, kivált a buzgó és erélyes törvényhatóságok területén — a megváltás szokása mindinkább terjed, úgy­hogy pl. Pest megyének több községében nem csak az országos, hanem a községi közmunkát is meg szokták váltani. Csak azért hoztuk fel a tapasztalást, hogy ki­tüntessük, miszerint sok helyen már a köznépben is tisztán él annak tudata, miszerint a közmunka ter­mészetbeni leszolgálása helyett az adózási rendszer léptetendő életbe, ha jó és járható utakat akarunk. Ez tehát oly átalánosan ismert követelménye a jó közmunka-rendszernek, hogy azt bővebben tár­gyalnunk felesleges. Fenmarad azonban azon kérdés, hogy a ter­mészetbeni szolgálmányokat mily nemű megadózta­tás által pótoljuk; hogyan szerezzük be az utak fán­­tartása és építésére szükségelt költségeket. E kérdés helyes megoldásától függ az ország útügyének sorsa; ettől függ, váljon a készülőben levő törvényjavaslat lényegesen fog-e javítani az ország sorsán, vagy hosszú időre ismét csak bajban hagyja-e az uta­zókat és az adózókat. E kérdésre válaszolva legközelebb áll azon felelet, hogy a közmunka természetbeni leszolgálása megszüntethetvén, az ennek helyébe lépendő adó az eddigi közmunka kötelezettség alapján vettessék ki, vagyis fizettessék azok által, a­kik eddig is közmun­kára kötelezve voltak. Reméljük, hogy a törvényjavaslat nem ezt a feleletet fogja adni a felvetett kérdésre. A közmunka kötelezettség,mint adónem,eddig is azért volt oly nagy ellenszenv tárgya, mert igazságtalan volt. Éppen a legszegényebb osztályt sújtja legjobban, a földmí­­veseket és a kézi munkásokat, míg azok, a­kik arány­lag sokkal inkább használják az utakat, mint a nagy földbirtokosok, gyárosok és kereskedők, alig érzik annak terhét i­s a tőkepénzesek és számtalan más osztály épen nem adózik e czélra, pedig az utak és közlekedési eszközök fentartása és létesítése nem egyeseknek, hanem az egész országnak, az államnak közérdeke, s így az ezért hozandó áldozatokban is mindnyájunknak vagyonaránylag kell részt vennüü­k. Hibás volna ez alapon vetni ki az új adót azért is, mert az adózó munkaeszközét terheli, zsibbasztó­­lag hat a mezőgazdaságra s aránytalanul terheli az egyenes adó legbiztosabb, — s már eddig is nagyon megterhelt alapját, — a földbirtokot. S mindettől eltekintve, elvetendő ez alap már csak azért is, mert hiszen akkor a rendetlenségeknek majdnem ugyanazon fokán maradnánk, a­hol jelen­leg vagyunk, mert hiszen tudjuk mindnyájan, hogy a jelenlegi közmunka-rendszer tarthatlanságának egyik leglényegesebb oka a közmunkafelvetésben rejlik, melyet pontosan összeírni a lehetetlenséggel határos, a­melynél oly tág és ellenőrizhetlen tere nyílik az eltitkolásnak és csalásoknak. Ha még ehhez hozzáteszszük, hogy az állatte­nyésztésre ez adókivetési alap mily káros, azt hisz­­szük eléggé kimutattuk, miszerint a jelen közmun­ka-kötelezettség a jövő közmunka-adó kivetési alap­jául föl nem vehető. Ennek ellentéte gyanánt az utvámok eszméje szokott szerepelni, mert — úgy tartják sokan — az utvámok által el lesz érve azon czél, hogy épen azok s épen oly arányban viselik az utak fen­­tartásának költségeit, — a kik s a­mily arányban az utakat használják. Részünkről ezt is téves lépésnek tartanók min­denekelőtt azért, hogy a vámsorompó által nem sze­retnék megakadályozni a forgalmat, megbénítani az ipart és kereskedést, melyeknek — s különösen az iparnak — hazánkban nem akadályokra, hanem erélyes támogatásra, segélyre van szükségük. De különben sem érnénk ezért a vámsorompók­­kal, mert a vámok soha sem fognak csak fel annyit is jövedelmezni, a mennyi az útügyek költségeinek fedezésére szükséges s mert a vámdíjat végre is nem az fizeti, a­ki az utat használja : a szállító, hanem annak terhe kizárólag a termelő és fogyasztó közön­ségre hárul. Ha tehát a közmunka-ügyekre szükségelt költségeket igazságosan, méltányosan és czélszerűen akarjuk fedezni , úgy tekintve, hogy az útügy mind­­nyájunk ügye, e költségeket mindnyájunknak va­­gyon­ ar­ánylag kell viselnünk, s ez legczélszerűbben eszközölhető valamennyi közvetetlen és közvetett adó után kivetendő pót­adó által. Ezen pótadó kivetése, felhasználása és kezelése azonban szintén lényeges bef­oyással bizand az út­­ügyre, s azért arról bővebben kell szólanunk. Az állam és egyház Amerikában. — Laboulaye tanulmánya a »Revue des deux mondes«-ból. — (Harmadik közlemé­ny.) Az Egyesült­ Államokban kettős jellege van az egyházaknak. Mindenekelőtt megvan a congregatio. ——————

Next