A Hon, 1873. október (11. évfolyam, 225-251. szám)
1873-10-24 / 244. szám
244. szám. XI. évfolyam. Reggeli kiadás. Budapest, 1873. Csütörtök, od.: Kiadó-hivatal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli es sti kiadás együtt: 3 hónapra........................................6 frt — kr. 6 hónapra........................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év^folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó*eiflö*napjától" számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda Barátok tere, Athenaeum-épület 1. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők, 99 Előfizetési felhívás A HON-dik évi folyamára. Előfizetési árak Félévre........................12 frt Negyedévre .... 8 frt Külön előfizetés íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokát kérjük használni, melyek bérmentesítve tíz írtig sak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetis ok a »Hon kiadóhivatala” czim alatt Pest, Ferencziek tere 7. sz. alá küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. Budapest, oct. 22. Újabb államcsíny. (I.) Tagadhatóan, hogy a franczia monarchisták értenek az államcsínyekhez. Bizonyítja ezt május 24-iki „coup“-juk és bizonyítja legújabb fogásuk is.Chambord gróffal folytatott harmad félhavi alkudozásnak akkor lett eredménye és ennek valósítására akkor hívják össze a nemzetgyűlést, mikor a republikánus párt még készületlen, habár roszat sejtve, előkészületeket tett egy párttanácskozmányra, de azt e hó végére tűzte ki, és így megtörténhetik, hogy most a pártnak ideje sem lesz magatartása iránt közös megállapodásra jutni — azon „coup d‘état-val szemben, melyet most a legitimisták a nemzetgyűlés rögtöni összehívása és a legitim monarchia helyreállításának megszavazása által Francziaország közvéleményével szemben elkövetni szándékoznak. Tiltakoznak ugyan a republikánus követek egyenként e terv ellen, élesen sérti e kísérlet az ország közérzületét, de csakis a kétes szavazatok és bonapartisták magatartásától függ, hogy sikerülni fog-e általában a nemzetgyűlés majorizálása e kérdésben. Annyi bizonyos, hogy a legitimisták már bizonyosnak tekintik győzelmüket és visioikban már látják V. Henriket az Orleans herczegek kíséretében a Champs elyseen végig lovagolni; de még addig sok olyannak kell megtörténi, mire most biztosan számitani nem lehet és azután még több fog bekövetkezni, a mi a legitim monarchia lehetetlenségét a posteriomi fogja bebizonyítani. A restauratiót meg kell hogy előzze: a bonapartisták megnyerése, a republikánus szavazatok csökkentése és azon kétes szavazatok megnyerése, melyeknek birtokosai eléggé jellemtelenek meggyőződésükből árutárgyat képezni. Igaz, hogy megnyerheti ezeket a legitimista párt, de könnyen megeshetik, hogy (bonapartista és republikánus befolyásra) azok ellene fordulnak. A bonapartisták megnyerésére megint a május 24-iki cselszövényhez folyamodtak a legitimisták. Ígérik egy vegyes minisztérium alakítását, sőt egyenesen tiltakoznak a bonapartista Magáénak a minisztériumból való kilépése ellen. De ami máj, 24 óta történt: a praefekt állomások betöltése és a legitimista párt egész magatar- I tása, az nagyon világosan mutatja meg a bo- napartistáknak, hogy mily kevés hatalomra lehet kilátásuk azon párt uralma alatt, mely már első ígéreteiben is megcsalta. Különben Roucher levele biztosíték arra nézve, hogy részükről elvi harczra is számíthatnak. Egyébiránt, ha mindezek daczára sikerülni fog Chambord gróf számára egy trónt összeállítani, annak egyedüli alapja az ultramontanismus kizárólagos oltalma a militarismus lesz. Mert, ha e két harczias, uralomvágyó elemet V.Henrik teljes mértékben ki nem elégíti, meggyengül állása,de másfelől épen ez alapok bizonyítják uralmának tarthatatlanságát. Menynyi eszme, menynyi érdek küzd ellene! Mindaz amit 1789 óta teremtett Francziaország az eszmék világában és a politikai életben, az azóta létrejött pártalakulások ép úgy fognak ellene küzdeni, mint az európai béke és civilisatio érdeke, ígérhet Chambord békét és szabadságot, alkotmányt és demokratiát Francziaországnak; de egyiket sem fogja biztosíthatni — egyéni hajlamai és pártállásánál fogva. Ő a szentszék átkát el nem viselheti, sőt szeretetét sem nélkülözheti; ő a papi uralmat nyakáról le nem rázhatja, mert ennek köszönhet mindent — és ezek érdeke követeli az újkori eszmék elleni harczot a politika, törvényhozás, közigazgatás terén, sőt eshetőleg a harcztéren is. Nem mondjuk, hogy azonnal háborút fog előidézni trónra lépése, sőt békés nemzetközi politikát is követhet egyelőre, de az bizonyos, hogy syllabus, census, nagy papi budget, pair kamara nélkül meg nem élhet, szabad sajtót el nem tűrhet, mert a „suffrage universe!“ első szabad nyilatkozata és souveranitásának első korlátlan gyakorlása a legitim monarchia eltörlését követelné. A politikai jogok megszorítása —V. Henrik monarchiájának létalapját képezi, tehát önvédelme teszi szükségessé ezeket; aki azt hiszi, hogy önmagát kész megölni a trónon Chambord gróf, csak az hiheti, hogy akár csak két évig is Francziaország demokrat szelleme és érdekei szerint fog uralkodni. Amit most ígérnek hivei ellenkező szellemben, az vagy önámitás, vagy mások ámitása. E világos következményeknek előéletével és biztos tudatával bír az egész republikánus párt és egész Francziaország, így tehát, ha nem sikerül a monarchia restauratiójának megakadályozása — a törvényhozó testben, valószínűleg meg lesz kísértve az a forradalomban. Irtózunk ettől, és veszedelemnek tartjuk azt Francziaországra és Európára nézve, de az előjelek kilátásba helyezik azt és a megrendített fejlődésért, felzavart társadalmi rendért, kiontott vérért. Francziaország újabb vértanuságaiért csakis azok lesznek felelősek, kik a rend és monarchia czége alatt erőszakot akarnak elkövetni egy felvilágosodott, democrata nemzet közérzületén. A „HON“ TÁHCZÁJA. A jövő század regénye. ■polos kötetben. Irta Jókai Mór. Második rész. Az örök béke. Második kötet. Kin-Tsen. (Folyt.) Mintegy öt millióra mehetett a nép száma, melyet Dávid a Kincső sziklaországban bezárva talált. Épen elég a nyereménynek és nem túlságosan sok. Nagy küzdelem lett volna a meghódításával, ha akár egy hosszúsági fokkal odább, akár egy szélességi fokkal lejebb telepedig le e vándor törzs. Amott a chinai, emitt a keletindus nép közé kerül. Akár egyik, akár másik szokásait vette volna fel, képtelen erőfeszítésbe került volna az európai műveltség számára való visszahódítása; a budhismus, lamaismus, a shemán és brahmin hitágazatok a dervisek, kanféta papok, bonozok és lámák fanatismusa kiirthatatlan; a vallásos fogalmakon alapult kasztrendszer az új kor uralkodó democrata irányzatának úgy áll ellent, mint az indus dzsangalok folyondár szövevénye az utazónak. Jó szerencse, hogy el volt zárva e népfaj minden chinai, mandzsu és indus befolyástól. Megmaradt őseredetiségében. A magyar ősnép napimádó, elemeket tisztelő volt. Bálványai nem voltak. Az elemimádástól az észszerű valláshoz könnyen átvezethető egy nép. Isten neve náluk is Isten volt. Régi hagyományok emlegettek egy hadistent is, »Damasek« isten név alatt, annak már oltára sem volt sehol. De égtek a »tűzhalmok« a »Rúna« tiszteletére,kit a »Béke« istennőjének tartottak. Rész szellemeiket nevezték »Ármánynak, Manónak, Mirigynek, Nemerének,« de nem féltek tőlük, a viharnak lisztet szórtak a szemébe engesztelésül, s ha nem szűnt dühöngeni, kést hajigáltak belé, hogy elvágják a szárnyát; nem nagyon féltek az ördögöktől. Voltak hagyományaik a »vizi hüvelyény«-ről, a fanyevő, vasgyúró óriásokról, a hüvelynyi Pilinkóról, de azok nem emelkedtek a népmesék mondakörén túl a mythosz magaslatáig. Áldoztak a kutaknál, forrásoknál, a tűzkutaknál, tűzhányóknál s áldozattevő papjaikat nevezték Gyuláknak, Táltosoknak , de ezek nem emelkedtek a közönséges emberek rangján túl, s az ünnepnapokon kivül csak úgy folytatták a szántás-vetést, kézimunkát, mint más halandó. Az elemek papnéi, az albumnak, sellők, firénék, ha férjhez mentek, megszűntek a szertartásokban részt venni, s csak vénségükre, mikor arczuk összetöpörödött , szemeik megveresedtek, emelkedtek ismét a »kisze« — »kokós» bűbájos hírébe , az is inkább tréfás elnevezés volt, mint komoly. A magyar faj nem volt a fanatismus betege soha. Társadalmi rendjükben nem volt sem ur, sem rabszolga, egyenlő volt minden ember s szabad ura tetteinek. Minden elöljárójukat szabadon választották ; a rabonbánokat, kik a székek rendjét fentarták, a pereszoldókat, kik igazságot szolgáltattak, a Kádárokat, kik a belbékét fentartották s a Horkászokat, kik a közadót beszedték s a közszükségletre feloszták; végre a hét vezért magát, s a hét vezér a Tana-családból eredő fejedelmet, ki választása napján megtette a „napvágást“ az „égből esett karddal.“ Vezérválasztáskor még dívott a szokás, hogy a vezérek karjaikat megszúrva, vérüket egy közös áldozó kehelybe csorgatták s ez volt az eskü pecsétje. Mikor egy fejedelem elvénült, elméjében meggyengült, s látta azt, hogy népének nem használhat többé: önakaratából leszállt a trónját képező paizsról, elbujdosott a Khokonoor hegy örökzöld erdejei közé, nem jött többé vissza: a táltosok hírül adák a népnek, hogy Damasek isten magához szólító, a fejedelmet, s a vezérek választottak a Tana törzsből új, fiatal, életerős fejedelmet. Ez egyszerű szokások mellett könnyű volt az új kor civilizáló fogalmait meghonosítani. Nem volt ellenállás sehol. A gőzgép, a villany, a távirda, a nyomda, a repülőgép ellenállhatlan apostolai az új evangéliumnak. Előre látható volt, hogy két évtized, minden erőszakos parancsszó nélkül, átidomitja az egész ősnemzetet, s ha az idő haladtával a két különszakadt testvérnemzet egymással újra elegyülni fog,mind a kettő kölcsön adandja egymásnak jó tulajdonait, lesz belőle egy érczkoloszsz, mely egyik lábával Európa, másikkal Ázsia közepén foglalva állást, fejével a múlandóság gőzkörén túl emelkedik. Ez érczkoloszszt látta maga előtt Dávid, valahányszor az Otthon és Kincső közötti légi utat végig mérte légjárója szárnyaival; nem csoda, ha a fényes bálványképtől nem látta a magában epedő asszony egyre halaványuló képét. Francziaország egy uj coup d’ etatnak néz elé, mely nem az utczán, hanem a törvényhozótestben lesz végrehajtva — egy királyság érdekében; de minda mellett könynyen felgyújthatja Francziaországot, melyet lecsillapított, az anarchiától megmentett, felvirágoztatott egy köztársaság.•Az országos gyűjtemények megvizsgálására és szervezésért összehívott enquete bizottság, tegnapi ülésén mindenekelőtt Ybl építészt kérte föl, hogy a nemzeti múzeum fedélzete, csatornái és külső vakolatának átalakítására, valamint a muzeum és akadémia palota gyüjteményhelyiségei és termeinek viz-fütésére készítsen költségvetést. Ezután a három nagyobb orsz. könyvtárt vette tárgyalása alá s ezek jellegében és jövő irányzatában állapodott meg, így kimondá, hogy a nemzeti múzeumi könyvtár, már rendeltetésénél fogva is határozottan nemzeti, illetőleg hazai irányban vezetendő, melynek lehetőleg mindazt magában kell foglalnia, mi magyarul v. más nyelven,de magyarok által vagy Magyarországon vagy külföldön Magyarországról nyomva vagy írva van. Elfogadta egy segédkönyvtár (encyclopædiai) és az illető szakkönyvtárak fölállításának eszméjét is. Az akadémiai könyvtárnak az összes világtudomány haladásának napi színvonalán kell állania s igy minden tudományos munkát és folyóiratot megszereznie, a kizárt theologián és a tudományok technicumára vonatkozó műveken kívül. Különös tekintettel a magyar összehasonlító nyelvészetre és történelemre. Az egyetemi könyvtárnak természeténél fogva egyetemesnek (universalis) kell lennie s különösen mindazon encyclopédicus és fölütő munkákkal, tankönyvekkel birnia, melyek az ifjúságot előkészületeiben segíthetik. Kívánatosnak mondatott ki, hogy a három könyvtárnok, kivált a nagyobb értékű művek többszörös példányaiból hasonló pazarolás kikerülése végett, havonként legalább egyszer érintkezzenek, hogy könyvjegyzékét mindenik kinyomassa. Egy orsz. főkönyvtárnok eszméje nem talált viszhangra. A felesleges példányok kicserélét szintén kimondatott. A múzeumi könyvtár rendezését megtekinteni Horváth A., Hunfalvy és Szabó K. küldettek ki. Minthogy tegnapi lapunk nem minden számába ment be azon távirat, mely a két uralkodó toastját tartalmazza, és minthogy e toastokra, békénk zálogaira, fontosságot helyezünk, itt adjuk azokat szószerinti szövegükben. Uralkodónk a német császárt az udvari ebédnél így köszönte fel: Miután legbensőbb óhajtásom, hogy kedves barátomat és testvéremet még a kiállítás alatt Bécsben üdvözölhessem, terjedésbe ment, örvendő szívvel és legnagyobb köszönettel emelem, poharamat a mi kedves vendégünk egészségére ! Ő Felsége a német császár és porosz király éljen ! A német császár erre így felelt: Engedje meg Felséged, hogy az épen most hallott szavakra legszívesebb és legbarátságosabb köszönetemet fejezzem ki. Ehhez sorozom köszönetemet azon vendégszerető és barátságos fogadtatásért, melyre a császárné, hitvesem és gyermekeim itt találtak. Különös megelégedésemre szolgál, hogy azon barátságos látogatást, melyet Felséged a múlt évben Berlinben az orosz császár ő felségével tett, még a kiállítás alatt viszonozhatom. Az akkori barátságos érzelmek, melyeket itt most ismét teljes mértékben feltalálok, kezességet A babyloni hölgy. Mr. Severust ez alatt észak felé szállita a repülőgép. Szentpétervárott előre hírül volt adva az Otthon állam egyik igazgató elnökének megérkezése. Gond volt rá, hogy fogadtatása oly fényes legyen, minő szokott lenni hajdanában a koronás uralkodóké, midőn rangegyenlő fejedelmet látogattak meg. Sasza asszony személyesen várt az érkezőre az aerodromonok pálya főpalotájánál. Mr. Sevarust meglepte az a bizarr ötlet, hogy tiszteletére a pályafőtől egész a hajdani czárok télipalotájáig két sorban a tisztelgő sorfalat csupa fegyveres nők képezték. Sasza asszonynak voltak nőezredei, nőtisztekkel, nőtábornokokkal. (Folyt, következik.) Egy röpirat szelleméről. (»Die moderne französische Kunst« Vertrag von W. Lübke.) I. Szegény Francziaország, te összevérzett, sárba tiport, szerencsétlen ország! Nem elég, hogy elárultak, levertek, hogy a kétségbeesett zűrzavarban magad ellen fordultál s tovább hasítottad a sebet, mely könnyen halálossá válhatott; nem elég, hogy ott hagytak véredben fetrengve s üszőkkel, füsttel, nyomorral elborított házad küszöbén saját bűneid réme kaczagott elhaló szemedbe, még azt is meg kellett érned, hogy gombostűkkel csipdesik testedet, eltagadják múltadat, es mindazt, a mi téged nagygyá, dicsővé, óriásivá tett s megugatnak a távolból, mint egy rongyos, házaló koldusembert, ki dögvészt hordoz sebeiben és méltatlan az istenek könyörületére! S valóban ! ha a legutóbbi porosz-franczia háború után széttekintünk a német irodalom termékeiközt, undorral kell elfordulnunk ama piaczi’tömjénbüztől, melylyel[Germánia fiai egymásnak ]áldoznak s pirulva hátrálnunk ama bősz ugatás elől, mely Francziaország felé húzódik."Ez-e ama nagylelkűség, ama kolosszális műveltség és emberszeretet, melyet a bölcsészet és a humanismus növesztettek ily magasra Németországban ? Ama mély tudományosság eredménye-e ez, melylyel a németek az egész világot meg akarják hódítani? Politikus, történetiró, bölcsész, műkritikus, költő, újdondász stb. mind rajta van, hogy Németország mentül nagyobb, utolérhetetlenebb s Francziaország mentül semmisebb és törpébb legyen. Mily nevetséges, mily vak és üres hiúság! Egy elgázolt s még sebeit fájlaló nemzettel szemben ujjongani, rátiporni még egyszer az összemarczangolt tetemre s büszkén harsogtatni felette a „Wacht am Rein“ dalait! A dalokról jut eszembe, hogy a háború alatt és közvetlen utána rengeteg költeményhalmazt produkáltak a nagy Németország hálósipkás poétái, agyondicsőitették nemzetöket, hogy szinte büzhödt, fertőzetes lett tőle a jég az egész Rajna mentében; hallelujákat zengedeztek a nagy német egység érdekében ; ódában, énekben a megpukkadásig felfújták magukat s a beteg elenség füleit süketre kínozták e minden igaz lelkesedést és költőiséget nélkülöző czinczogásokkal, ahelyett, hogy sebeit iparkodtak volna enyhíteni s megállítani szörnyű vérfolyását ! Üdv nektek nagy Németország nagy költői ! Dalaitok teljesen méltók voltak ama feszes, gőggel eltelt, jezsuita természetű katona-államhoz, mely „isten segedelmével« annyi gyilkosságot, romlást és pusztítást vitt véghez Francziaország mezőin. Te, Caesar, moritum salutant! És ezzel térjünk át az előttünk fekvő röpiratra. »Most —írja Lübke Vilmos e lapokon — hogy vége van a hatalmas háborúnak, melyben Németország példátlan számú győzelmeket aratott s a fennhéjázó, rablóhajlamu Francziaországot visszaterelte saját határai közé; hogy a Hohenstaufok óta először foglalhatja el Európa nemzetei közt ama helyet, mely megilleti, hogy a politikában és a hadviselésben derekasan s úgy hisszük, egyszer mindenkorra megmérkőzött a gőgös ellenséggel, most ideje, hogy a franczia kultúrát szembe állítsuk a német kultúrával.“ Lehet-e remélni, hogy e vad gyűlölettől s nemzeti elfogultságtól áthatott bevezetés után oly párhuzamot nyerünk a tudós műtörténész tollától, mely a részrehajlatlan ész ítélete előtt is megállhat. Lübke vállalkozik a terhes feladatra, mert úgy véli, hogy Francziaország deliriumának már vége van, s ez idő szerint elég józan lesz az ő szavait is meghallgatni. Az is komikus, hogy Lübko előre kijelenti, miszerint ő higgadtan és igazságosan tör palctát a francziák felett; őt nem a szenvedélyek, de a történelemből merített tapasztalatok és következtetések fogják mindenütt útbaigazítani. Hiszen ez mind igen szép elhatározás és szerfelett becsülendő egy német tudósban, kit rendesen saját alaposságának ködei szoktak megzavarni, — de az a hatalmas háború nem oly régen ment végbe, s a diadalujjongások még most sem csendesültek annyira, hogy tudós Lübke (aki kétségtelenül jó hazafi) kivonhatná magát az eltelés veszedelmes áramlata alól. Halljunk néhány szakaszt e kényes könyv lapjaiból, más nép civilisatióját. Rotterdami Erasmus már tizenhatodik században bepanaszolta ezért a frácziákat Európa előtt. És a francziák még mai uilág is meg vannak győződve arról, hogy ők ős ugyan a világ első népei, a civilisatió zászlaját lobogtatják a többi nép előtt. Igen, ha a civilisat tisztán külsőségnek tekintjük, akkor kétségtelen , b°gy a francziákat illeti a dicsőség, mert a franczia külső életben és ennek kápráztató, behízelgő elő másaiban valóban mesterek. Kezdődik náluk a vatuál, folytatása következik a lakhelyek kiállitásban, az összes existentiában, a fényűzés terén éülönösen az anyagi élvezetek kiképzésében. De a e külsőségekben a civilisatió tartalmát látja s miden kultura magvát véli rejteni, az az élet magasa kérdéseibe többé nem avatkozhatik; elvesztette,gát, hogy beszéljen. Mélyebben fekszik a kérdés nyeges szükségképen a két nép különbségére g, dőlünk, mely úgy látszik azon fordul meg, hogy francziák a külső életre, a németek ellenben a bel életre támaszkodnak. Ezt bizonyítja a történelem a nagy fejlődések hosszú menetében. A franczia sebesen és erősen ragadják meg a külső életet, krán alakulnak állammá, míg Németországban azlamképzés sok ideig nem sikerül. A francziák hagyják vonulni fejük felett a reformáts viharát, németek pedig ép az ellenkezővel bizonyítják be a, hogy ők a belső fejlődésre vannak utalva. Reformio helyett a francziáknál a forradalom lép élet, mely az állam társadalmi viszonyait átalakítja, azért mégis külső experimentum marad. És mi a eredmény? Az hogy a francziák rövid időn, gyors fejlődnek, de nem belülről kifelé, hanem ellenkezőeg, fejlődésük teljesen külsőleges. Innen van , hogy az 1789-iki forradalom sokkal szolidabb gyimöcsöket termett Németországban, mint hazájába a francziák között. Ami még hiányzik, azt majd békés reform útján könnyen elérjük.“ Egy író bizonyos állítás igazságáról csak úg tud meggyőzni mást, ha érvei elég erősek, számosa és hatályosak. Lehet, hogy akad elég embert se nyújtanak az európai béke és népeinknek jóléte iránt. Poharamat ő felsége Ausztria császára és Magyarország királya, az én felséges barátom és testvérem egészségére ürítem! — A „Tresor», egy az osztrák kormányhoz közel álló közlöny méregbe jővén a pesti kereskedelmi csarnok panasza miatt az osztrák bank ellenében, óhaját fejezi ki, hogy minél elébb állíttassák helyre az érez valuta, hogy az önálló magyar jegybank útja előkészíttethessék. Erre a »P. Lt.« azt mondja, hogy „Amen« — mi pedig a pesti német lap amenjára mondunk »Amen“-t. A közmunkaügy országos rendezése. I. (-y-n) A közmunka ügy, mely annyi jogos és méltó panaszra szolgáltat jelen állapotában okot, országos rendezésének küszöbén áll. A közmunka és közlekedési minisztériumban már dolgoznak az erre vonatkozó törvényjavaslaton, s ez remélhetőleg nemsokára a képviselőház asztalára kerül. Ideje is, hogy végre rendezést, szabályozást nyerjen ez elhanyagolt ügy, amelyről most jelen rendezetlenségében szinte szégyenkezünk beszélni, mert akár az eddigi rendszer következtében járhatlan utak, akár a közmunka természetbeni leszolgálása a középkor e maradványa jöjjenek szóba, egyaránt feltűnik e téren elmaradottságunk s önkénytelen ütközik meg az ember azon, hogy 1867-óta a mai napig nem értünk reá az ország ez égető sebének gyógyítására tenni valamit. Pedig nem volt agyonhallgatott kérdés. Az ország lakossága összeségében úgy mint egyenként, folyton panaszkodott az utak és a közmunka-rendszer miatt, az eddigi közmunka-kezelés hátrányai és káros volta napról napra érezhetők voltak az egész országban, annyira, hogy tökéletesen mellőzhetjük ez alkalommal annak fejtegetését és bebizonyítását, miszerint a közmunka természetbeni leszolgálása által egyáltalán nem lehet jó utakra szert tenni, s miszrint a természeti szolgálmányon alapuló rendszer nem javítható, alapjában hibás, s egészen elvetendő. Általános tudott és érzett dolgok ezek, s azért az egyes törvényhatóságok, melyek a közmunkaügyet szívükön hordták, már régóta igyekeznek azon czélra, hogy a közmunka tartozás lehetőleg több közmunkakötelezett által pénzértékban váltassák meg, mert a pénzválsággal, habár a rendes napszámnak csak egy negyed részében is volt megállapítva, háromarnnyi eredményt tudtak létrehozni. S ahol e törekvéseknek eredménye volt, ahol tömegesen megváltozott a közmunka, ott szembeszökő haladást tett az ürügy, s ennek tulajdonítható, hogy daczára annak, miszerint a lakosság legnagyobb része igen nagy ellenszenvvel viseltetik a közmunka megváltása iránt, mégis, kivált a buzgó és erélyes törvényhatóságok területén — a megváltás szokása mindinkább terjed, úgyhogy pl. Pest megyének több községében nem csak az országos, hanem a községi közmunkát is meg szokták váltani. Csak azért hoztuk fel a tapasztalást, hogy kitüntessük, miszerint sok helyen már a köznépben is tisztán él annak tudata, miszerint a közmunka természetbeni leszolgálása helyett az adózási rendszer léptetendő életbe, ha jó és járható utakat akarunk. Ez tehát oly átalánosan ismert követelménye a jó közmunka-rendszernek, hogy azt bővebben tárgyalnunk felesleges. Fenmarad azonban azon kérdés, hogy a természetbeni szolgálmányokat mily nemű megadóztatás által pótoljuk; hogyan szerezzük be az utak fántartása és építésére szükségelt költségeket. E kérdés helyes megoldásától függ az ország útügyének sorsa; ettől függ, váljon a készülőben levő törvényjavaslat lényegesen fog-e javítani az ország sorsán, vagy hosszú időre ismét csak bajban hagyja-e az utazókat és az adózókat. E kérdésre válaszolva legközelebb áll azon felelet, hogy a közmunka természetbeni leszolgálása megszüntethetvén, az ennek helyébe lépendő adó az eddigi közmunka kötelezettség alapján vettessék ki, vagyis fizettessék azok által, akik eddig is közmunkára kötelezve voltak. Reméljük, hogy a törvényjavaslat nem ezt a feleletet fogja adni a felvetett kérdésre. A közmunka kötelezettség,mint adónem,eddig is azért volt oly nagy ellenszenv tárgya, mert igazságtalan volt. Éppen a legszegényebb osztályt sújtja legjobban, a földmíveseket és a kézi munkásokat, míg azok, akik aránylag sokkal inkább használják az utakat, mint a nagy földbirtokosok, gyárosok és kereskedők, alig érzik annak terhét is a tőkepénzesek és számtalan más osztály épen nem adózik e czélra, pedig az utak és közlekedési eszközök fentartása és létesítése nem egyeseknek, hanem az egész országnak, az államnak közérdeke, s így az ezért hozandó áldozatokban is mindnyájunknak vagyonaránylag kell részt vennüük. Hibás volna ez alapon vetni ki az új adót azért is, mert az adózó munkaeszközét terheli, zsibbasztólag hat a mezőgazdaságra s aránytalanul terheli az egyenes adó legbiztosabb, — s már eddig is nagyon megterhelt alapját, — a földbirtokot. S mindettől eltekintve, elvetendő ez alap már csak azért is, mert hiszen akkor a rendetlenségeknek majdnem ugyanazon fokán maradnánk, ahol jelenleg vagyunk, mert hiszen tudjuk mindnyájan, hogy a jelenlegi közmunka-rendszer tarthatlanságának egyik leglényegesebb oka a közmunkafelvetésben rejlik, melyet pontosan összeírni a lehetetlenséggel határos, amelynél oly tág és ellenőrizhetlen tere nyílik az eltitkolásnak és csalásoknak. Ha még ehhez hozzáteszszük, hogy az állattenyésztésre ez adókivetési alap mily káros, azt hiszszük eléggé kimutattuk, miszerint a jelen közmunka-kötelezettség a jövő közmunka-adó kivetési alapjául föl nem vehető. Ennek ellentéte gyanánt az utvámok eszméje szokott szerepelni, mert — úgy tartják sokan — az utvámok által el lesz érve azon czél, hogy épen azok s épen oly arányban viselik az utak fentartásának költségeit, — a kik s amily arányban az utakat használják. Részünkről ezt is téves lépésnek tartanók mindenekelőtt azért, hogy a vámsorompó által nem szeretnék megakadályozni a forgalmat, megbénítani az ipart és kereskedést, melyeknek — s különösen az iparnak — hazánkban nem akadályokra, hanem erélyes támogatásra, segélyre van szükségük. De különben sem érnénk ezért a vámsorompókkal, mert a vámok soha sem fognak csak fel annyit is jövedelmezni, a mennyi az útügyek költségeinek fedezésére szükséges s mert a vámdíjat végre is nem az fizeti, aki az utat használja : a szállító, hanem annak terhe kizárólag a termelő és fogyasztó közönségre hárul. Ha tehát a közmunka-ügyekre szükségelt költségeket igazságosan, méltányosan és czélszerűen akarjuk fedezni , úgy tekintve, hogy az útügy mindnyájunk ügye, e költségeket mindnyájunknak vagyon aránylag kell viselnünk, s ez legczélszerűbben eszközölhető valamennyi közvetetlen és közvetett adó után kivetendő pótadó által. Ezen pótadó kivetése, felhasználása és kezelése azonban szintén lényeges befoyással bizand az útügyre, s azért arról bővebben kell szólanunk. Az állam és egyház Amerikában. — Laboulaye tanulmánya a »Revue des deux mondes«-ból. — (Harmadik közlemény.) Az Egyesült Államokban kettős jellege van az egyházaknak. Mindenekelőtt megvan a congregatio. ——————