A Hon, 1874. február (12. évfolyam, 26-49. szám)

1874-02-05 / 29. szám

29. szám. XII. évfolyam. liadó-hiyatal: Barátok-tere, Athenaeum-épü­let földszint I­.h­ítszeféti­ <­ij: Postán küldve, vagy b­udapesten házhoz hordva reggeli es sti kiadás együtt: 9 hónapra....................................... 6 frt — kr. 6 hónapra............................................ 12» — » Az esti kiadás postai külünkü­ldéseért felülüzetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hót első’tmpiától számíttatik Eílőlzetési felhívás: „A Hor ml­­dik évi folyamára. ¥ n­­y­m j r • jp | Félévre Előfizetési árak: jwf« ...... 12 frt «« Egy hóra........................2 frt Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tiz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon kiadóhivatala« czim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. ch­ Reggeli kiadás. POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1874. Csütörtök,ffebr. 5. Szerkesztési iroda t Barátok-tere, Athenaeum-épü­let 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden kőesemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza, HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, febr. 4. A helyzethez. (r.) »Megbízható támasz nélküli kor­mány, uralkodó párt nélküli parlament, po­litikai lélek nélkül való pártélet, a párttöre­dékek czés nélküli szétválása és véletlen ta­lálkozása, személyes vágyak és politikai hát­gondolatok, az indokok sokasága közös gyü­­pont nélkül — ez parlamenti constellationnk szomorú öszképe, és ki hitetné el magával, hogy ily állapot tartós lehet, és ki óhajtaná, hogy tartós legyen?« Ezekkel a melancholi­­kus szavakkal üli meg emlékét a kormány tegnapi gy­őzelmének, annak leghívebb vé­dője : a »Pester Lloyd.« Mondanunk sem kell, hogy a mily igazak e szavak, ép oly leplezetlenül tárják fel azt a sebet, mely a kormánypártnak most inkább fáj, bár győ­zelmet csikart ki egy rész­ügyben, mint víz­­laha. A baj megvan, akik okozták, azok vall­ják be. De épen ezért kell figyelmeztetnünk őket arra, hogy volt nekik »erős támaszban részesülő kormányuk, uralkodó pártjuk is« — de ezeknek politikáját fizetjük meg most politikai fejvesztettségünkkel és pénzügyi válságunkkal. Ha tehát az elveszett boldog­ságért sóhajtoz a »Lloyd« és azt tűzi ki czé­­lul, melyre törekedni kell, akkor nem érthe­tünk vele együtt. Óhajtjuk, kivánjuk, sőt ke­ressük mi is a kompakt kormányt, szabadon alakult erős parlamenti többséget; bajaink kizárólagos orvosszerének a parlament (ma­radjon bár]ez,vagy jöjjön’más) önmagával való tisztába jövetelét és egy öntudatos, szabad­elvű többség által támogatott, öntudatos, erős kormányt tartjuk mi is , de a mameluk politika gondatlan gazdálkodását ép úgy nem óhajtjuk vissza, a­mennyire kívánunk a mos­tani imbrogliából szabadulni. Hogyan? Merre? A »Lloyd« minden bizalmát a 21-es bi­zottságban helyezi, mert feltételezi erről, hogy nem fognak benne uralkodni azon »sze­mélyes indokok és politikai házgondolatok,« melyek a parlamentet munkaképtelenné te­szik és várja tőle a politikai irányt, a szilárd többség és ennek erélyes képviselőiből ala­kulandó kormány keletkezését. Ez a keleti vasútü­gyben történt szavazás után arra a meg­győződésre bír bennünket, hogy a kormány­hoz legközelebb álló körökben is lemondtak a reményről a mostani kormány életképes­sége iránt és kezdenek nagyobb fontosságot tulajdonítani azon bizottság működésének mely egyenesen a kormány iránti bizalmat­lanságnak volt kifolyása. E figyelemre méltó jelenséget árulja el egyébiránt az összes jobb­oldali sajtó reménytelen levertsége és azon határozott aléltsága, mel­lyel a tegnapi győzelmet a Szlávy-kabinet » Galgenfrist«jé­­nek tünteti fel hol nyíltan, hol a sorok közt. Sajnáljuk, hogy a dolog a kormány ta­pintatlansága miatt ily gyorsan fejlődött ennyire, sajnáljuk egyszerűen azért, mert az apathiat teszi nagyobbá, a tétlenséget képte­lenebbé azon időközben, mely alatt (és ki tudja mikor?) a parlamenti viszonyok tisz­tázódnak , úgy, hogy* ha a helyzet épen e miatt még tarthatatlanabb lesz és vagy újabb provisoriumról vagy a parlament elnapolásá­ról kell gondoskodniok még azoknak is, kik a parlament feloszlatását idő és czé 1­­sz­erűnek súlyos politikai és zavaros pártviszonyaink miatt, nem tartják. A 21-es bizottságnak, (mert akár di­rekte, akár indirekte mindnyájan várjuk tőle ; a megoldást vagy annak siettetését) még so­kat kell dolgoznia; a tegnapi esemény által keltett hangulatnak siettetnie kell ugyan őt is ebben, mert politikai hordereje kétségkí­vül nőtt és működésének sürgőssége égetőbbé jön, de ehez mégis idő kell. Mi lesz addig? A »Pesti Napló“ újra aranyirozni akar egy „bizalmi szavazatot“ a Szlávy-kabinet részére egy elvi kérdésben, és­pedig a pa­rl­a­m­en­t­b­e­n. Körülnézünk az ország­­gyűlés előtt fekvő kormányi előterjesztések közt és csak a vármegyei kikerekítés kérdé­sét látjuk oly elvi kérdésnek, melyet ez a kormány felvethetne most egy hamarjában. Mert a bankügyről, egyházi ügyekről, válasz­tási törvényről vagy más elvi reform­kérdé­sekről ennek a szegény kormánynak még ál­modni sem volt sem ereje, sem ideje, annyi­ra idegbeteg. No­ha a megyei kikerekítés kérdésében akarja provokálni a kormány (közlönye bölcs tanácsára) a „bizalmi“ kérdést, akkor gratulálunk neki , akkor elmondhatja lapjának: „Napló, morituri te salutant“ — mert ebben a kérdés­ben bukása csaknem bizonyos. — Sőt ve­gyünk bármely, csak valamennyire is fon­tos kérdést: bátran elmondhatjuk, hogy a­ki arra ösztönzi a Szlávy-kabinetet , hogy a „ház“ bizalmára hivatkozzék, az öngyilkos­ságra kísérti. Lehet,hogy a kormánypárt elkeseredett­sége és fejvesztettsége már oly nagy, hogy más mentő gondolat benne nem támad, mint a­mely a bukott börzianerek mentő eszköze , de akkor arra figyelmeztetjük , hogy ez egy kormánytól sem illenék, sőt attól nem is szükséges. Annak bírni kell an­nyi önérzet­tel, hogy parlamenti lemondással múl­jon ki, vagy ha életerőt érez magában, ak­kor ki kell azt mutatnia legelőször saját párt­jában, azután a parlamentben, nem bizalmi komoédiával, hanem programmszerű fellé­péssel,mely kijelölje a ma, holnap és holnap­után feladatait pontosan, határozottan, kije­lölje a kivezető utat »duce Szlávy-kabinet« az imbrogliából — hogy magával ragadja az országgyűlést és országot. Ha ezt a kormány megtenni nem tudja és ezt régen ve­s­szük észre — ak­kor mondjon le: vienne qui pourra. Nem fé­lünk a következményektől; mert annyit, a­mennyit a Szlávy-kabinet tesz, tehet, bár­mely kabinet. De hogy többet, jobbat te­gyen , az sok részben függ pártunk magatar­tásától. Most nem szabad ingadoznunk, most nem szabad a taktika felett dissertálnunk , hanem egyetértésben kell bevárnunk az eseményeket, mert parlamenti ak­ióban nem az cselekszik, ki lármáz, intriguál, ha­nem ki szilárd állásponton, kom­pakt pártot tart együtt. Zilált állapotokban a hatalom előbb utóbb azé lesz, ki erős és ön­tudatos marad. — A tanügyi bizottság tegnap esti (febr. 4.) ülésén mindenek előtt a múlt ülés jegyző­könyve olvastatott fel és hitelesíttetett. Elnök figyelmezteti a bizottságot, hogy a tárgyalás folytán különösen két pont maradt volt fenn utólagos tár­gyalásra : a tanbeosztást illetőleg tantervét illető­­, és a zárvizsgákra vonatkozó pontozat. Molnár a községi és­ hatósági közép­iskolákra nézve formulá­­zott javaslatot terjeszt elő, mely így hangzik: »Azon tanintézetek melyek törvényhatóság, vagy község vagyonából és jövedelméből a törvényhatóság, vagy község által felekezeti különbség nélkül tartatnak fenn, — jövőre felekezet nélküli iskoláknak tekin­tetnek. Azon már fennálló felekezeti iskolákra nézve mindazonáltal, a melyek eddigelé a törvényhatóság vagy község vagyonából vagy jövedelméből tartat­nak fenn, avagy segélyeztetnek, — szabadságában áll az illető törvényhatóságnak vagy községnek az eddigi gyakorlatot továbbra is fentartani, de ily esetben a segélyezés a község , illetőleg törvény­hatóság területén levő különböző hitfelekezeti nyil­vános iskolák között igazságos arányban osztandó meg s egytől sem tagadható meg, mig a többi fele­kezetek iskolái irányában is meg nem szüntettetik.« Ezen szövegezést a bizottság elfogadja. Elnök ezután kitűzi az eredeti törvényjavaslat 6-ik §-át és pedig először is a kettős csoportosítást javasolja föl­vétetni. Schwarcz e kettős csoportosítás mellett szólal fel. Mészáros mint tanácsos jelenti, hogy a középiskolai enquete s ennek folytán a kormány is ellene van a kettős csoportosításnak. A bemutatott tantervet nem tekinti a kormány tantervének, mert az az illető fórumokon nem ment át. B. Kemény G. elfogadja azt a nézetet, hogy két­felé vágni a gymnasialis tanfolyamot, de azért a tantárgyakat kor szerint osztályozni mégis kell. A 4 alsó és felső osz­tály között kell különbségnek lenni. E részben egy felosztást is terjeszt elő. Molnár indítványozza, hogy csak azt jegyezze fel a bizottság, mely osztá­lyon kell valamely tantárgyat elkezdeni. Dr. P­a­t­­rubány a tantervet a kormányra kívánja bízni. Csak azt kívánja, hogy a gymnasium paralell járjon el a reáliskolákkal. Kautz azt hiszi, hogy a nem csoportosítás helyesebb, mint az ellenkező, de csakugyan kétség­­ telen, hogy némely tantárgyakat az elsőbb osztályok­ban nem lehet tanítani, P­u­l­s­z­k­y Ág. csak bizonyo kizárásokra szorítkozik és csak azt látja kimon­dandónak, hogy mely tantárgy hol kezdődik. S­z­a­t­h­­m­á­r­y K. az alsó osztályokra nézve csak a főszem­pontokat vélné kitüzendöknek igy 1. az anya­nyelv s még egy,például a német nyelv ismeretei­; 2. a hazai ismeretek a történelem és földrajz tekintetében;3. az emlékezetlek, például­ az egész természetrajz és szerv­­telen vegytan; 4. Csak a 3—4-ben egy uj nyelv. Szilády Á. a 4 alsó osztályban semmi uj nyelvet nem akar, hanem a hazai nyelvet véve ala­pul, minden tantárgyat ezen akarna feldolgoztatni leginkább írásban. A német nyelvet permissive a 3— 4-ik osztályban, az 5-ikben kezdeni a göröggel. Schwarcz jobbnak tartja időnyerés tekintetéből, hogy a 4 alsó osztály és 4 felső tantárgyait sorozza külön a bizottság , a­mit Pulszky és Molnár ajánlot­tak, hosszabb eljárásnak tartja. Felolvasta saját cso­portosítását 4 alsó és 4 felső osztályra, tekintet nélkül az egyes osztályokba besorozásra. Molnár azt hiszi, hogy csakis azt kell kij­e­­lölni, mely tárgy­ak hol kezdődnek és meddig vitet­nek ; itt főleg a nyelvekről van szó; ő is azt hiszi, hogy az alsóbb osztályok növendéke inkább képes Szathmáry javaslata szerint az emlékezetgyakorlás­­ra, mint az ítéletiekre. Komáry G. elfogadja Szi­lády nézetét az alsóbb négy osztály nyelvtanulására nézve, de kötelezőleg. Elnök elégnek tartja a fe­lett nyilatkoznia a bizottságnak : kívánja-e megjelöl­ni, hogy mely tantárgy hol kezdődjék ?­­A bizottság a két részre osztályozást fogadja el. Az alsó négy osztályra kötelező tantárgyakat vallás,­ erkölcstan, latin nyelv, tannyelv, hol ez már a magyar nyelv, a német nyelv, földrajz, magyar történelem, mennyi­ségtan, természetrajz, rajz, szépírás, testgyakorlat. A vasut-ügyek­ kezelése a közmunka s közlekedési minisztériumban s az ezen czélra szolgáló orgánumok szervezése. II. Általánosan ismert tény, hogy az 1867- dik év óta engedélyezett és épített vasutak nem azon sorrendben vétettek foganatba — melyek­ben azokat fontosságukhoz képest osztályozva meg­kezdeni s befejezni kellett volna; hogy a kijelölt irány nem felelt meg minden esetben azon fontosabb és magasabb természetű igényeknek, melyeknek egyedül kell mérvadóknak lenniök, hanem egyes magán vagy helyi érdek talált az irány megállapo­dásánál nem ritkán a fontosabb érdek rovására e legyezgetést. És tudva van az is, hogy el­ső rangú minta szerint, s így a jövedelmezőséget hosszú időre koczkáztató tetemes költséggel épitetett olyan vasút is, melynek helyi érdekű természetéhez képest kellett volna létesitetni. Ezen hibák elköveté­sét megmagyarázza azon körülmény, miszerint mi­dőn Magyarország 1867-ben önmagának visszaada­tott, úgy a kormánynak, mint törvényhozásnak leg­égetőbb teendői közé tartozott a közlekedési eszkö­­zökbeni óriási hátramaradást tekintve, ezeknek gyors kifejtése és nagyobb mérvbeni kibővítése által a kereskedelem, ipar és mezőgazdaság érdekeit, s ezek által egyszersmind az ország vagyoni gyarapo­dását is előmozdítani. Sok vasutat és hamar kellett tehát építeni s miután előtanulmányok nem voltak s a szükség kö­vetelte sürgősséggel szemben erre időt nyerni alig is volt lehetséges, nem csodálkozhatunk, hogy az el­ső czikkünkben említett azon 1­­ső kérdés: hol ? mi­kor? és ki által és mily módon építessék valamely vasút, nem mindig minden idevágó tényezők tanul­mányozása alapján döntetett el. Ez egy­magában elég nagy hiba volt, de nö­velte azt azon — szintén az említett körülmények­ből folyó — s következményeiben nagy horderejű téves eljárás, mikép a vasutak engedélyezése a leg­több esetben hiányos s megbízhatlan tervek és költ­ségvetések alapján történt. Igaz, hogy az ország a sürgős építkezések idejének beállta előtt a vasútter­­vezésben és építésben gyakorlott és tapasztalt mér­nökökkel nem rendelkezett, de a később foganatba vett vasutak engedélyezését közvetlen megelőző idő­ben azon téves vélemény folytán jutott érvényre, hogy az engedélyt kérők által benyújtott tervek tüzetes vizs­gálat nélkül helyeseknek s megbízhatóknak tekin­tethetők, s az akkor már rendelkezésre álló vasúti mérnökök önálló tanulmányokra és tervezések meg­tételére fel nem használtattak, hanem legfölebb a kormányhoz bemutatott általános tervek nagybani megbírálására lettek utasítva. Mi volt természetesebb tehát,­ minthogy ily el­járás következményeképen később kitűnt , hogy több esetben a vasutakat azon a nyomon,mely erede­tileg terveztetett kiépíteni czélszerünek nem mutat­kozik ; s hogy egynémelynek építési tőkéje s köz­vetve a biztosított jövedelem nagysága nem a viszo­nyoknak megfelelően lévén megállapítva, mig egyik vasútnál, melynek építési tőkéje véletlenül magasan lett megállapítva, az engedélyesek az államkincstár rovására indokolatlan nyereséget tehettek zsebre, addig egy és másik vasútnál, hol az ellenkező eset fordult elő, vagy a­hol a társulatnak a pénz­beszer­zésre s a vasút kiépítésére czélzó összes intézkedé­seit a kormány kellő szigorral nem ellenőrizte, kétes kimenetelű kártérítési igények emeltettek, melyek vagy az államkincstár további megterh­eltetését, vagy a részvényesek érdekének érzékeny csorbítá­sát, s e szerint ezen vállalatok soliditásában a bű­nek megrendítése által (a­mennyiben azok az állam fel­ügyelete és ellenőrzése alatt állanak) közvetve talán az állam hitelének csökkentését is vonhatják maguk után. Sokat vitatkoztak e felett, hogy váljon olyan esetekben, midőn az utóbb említett két alternatíva állott be, a kamatbiztosítás összegének felemelése által az államra rovassék-e újabb teher vagy a rész­vényesek szenvedjék a kárt; melyiket válas­sza az állam ? Némelyek, s kivált azok, a­kik a részvényesek érdekei iránt viseltetnek résztvevőbb szívvel, vagy az állam hitelre nézve túlságos fontosságú következő ményeket tulajdonítanak annak, ha a részvényesek jövedelmeiben némi csorbulást szenvednek; azon nézetben vannak, hogy a részvényesek jövedelmét minden körülmények között csorbítatlanul kell hagyni, mert az államra nézve a hitel tekintetében ebből eredő morális előnyt, föléri, sőt túlhaladja azon anyagi előnyt , mely a tett követelés megtagadása folytán az államnak megtartott egy pár millió forint megtakarításából áll; mások meg azt vitatják, és pedig nem minden alap nélkül, hogy ha bár való, miként a részvényesek érdekei minden körülmények közötti teljes megóvásának következ­ménye lehet az, hogy a magyar vasúti vállalatokba a külföldi tőke örömest keresend elhelyezést, mind­azonáltal, ezen eljárás mellett másfelől az is bekövet­­­kezh­etik, hogy látván a pénzemberek, miként a kü­lönben is nagy adósságokkal terhelt s gyönge jöve­delemmel biró ország a kormány engedékeny volta, s az ezen vállalatok felett gyakorolt állami felügye­let hiányossága s lazasága mellett újabb s újabb és végre elviselhetetlen terhekkel tetéztetik; azon meg­győződés ver bennök gyökeret, hogy ily eljárás mel­lett az ország kiadásait fedezni nem bírván, és újabb és terhesebb feltételek mellett lévén kénytelen köl­­csönt kötni, végre ezen kamatbiztosítás-felemelések által successive oly terhekkel tetéztetik, hogy azok terheit nem lesz képes elviselni, s hogy tehát ezen eljárás is legalább a mi kedvezőtlen financziális vi­szonyaink között végeredményében szintén az állam hitelének csorbítására vezetne. Nem csekély horderejű hibákra bukkanunk továbbá, ha a vasúttársulatoknak az építés kivi­telére vonatkozó eljárását s a kormány e tekin­tetben ellenőrködő működését ves­szük szemügyre. Beavatottak előtt köztudomású dolog ugyanis, mikép az újabb időben keletkezett vasúttársulatok nagyobb részénél sikerült az eredeti engedélyesből lett fővállalkozónak (lásd keleti, észak-keleti, s még néhány más vasutak) a kormánynak tényleg követett passiv magatartása mellett oly építési szerződéseket fogadtatni el a vasuttársulattal, mint a pálya tulaj­donosával, mely mellett a társulat megkötve saját kezét, nemcsak hogy nem védhette meg a ros2ul és hanyagul épitő vállalkozója ellenében érdekét, ha­nem a kormány irányában egyenesen a vállalat ügy­vivőjévé kellett szegődnie még olyan esetekben is, midőn ezáltal saját jogos követeléseinek feladásáról volt szó. Ily viszonyok mellett lehetett-e csodálkozni, hogy minden legkisebb előfordulható vitás ügyben a kor­mány s ennek közegei állíttatván szemben a vállalko­zókkal s a társulat — természetellenes indolentiával — háttérbe vonulván, minden ódium a kormányra s annak közegeire tereltetett, a kik e ferde helyzetnél fogva a türelmes és passiv magatartást követő társulat ér­dekeit csak igen ritkán védhették meg. Hiba volt tehát, — habár nem olyan is, mely­nek következményei az államot anyagilag terhelhet­nék, — hogy a kormány az ily építési szerződéseket legalább azon szempontból meg nem vizsgálta, hogy azokban a társulatnak érdekei megóvására minden jog és eszköz biztositassék. Hátra van még szólanunk a vasut-ügyek or­szágos kezelésénél feltűnt azon hiányokról, melyek az ezen ügyeket kezelő orgánumoknak — nem czél­­szerütlen szervezetéből, — hanem azok czé­lszerütlen működtetéséből s hatáskörükre nézve fennállott gyakorlat czélszerűtlenségéből eredtek. Mielőtt azonban ezen hiányok részletezéséhez fognánk, szükségesnek tartjuk a mondandók kön­­­nyebb megérthetése végett előrebocsátani, mikép azon körülmény, hogy az engedélyezés legtöbb eset­­ e „HON“ TARCZAJA. n­­ossi „Oth­ello”-ja. Az Ernesto Rossi olasz tragikus színész igazga­tása alatt működő színtársulat, mely Európa neveze­tesebb városainak meglátogatása után legközelebb Bécsben játszott három hónapig — mint már jelentők, lerándult Budapestre is, hogy itt négy vagy nyolcz előadásban bemutassa magát. A társulatot, kivált pedig annak igazgatóját és éltető lelket a legjobb hír előzte meg. Bécsi és más hírlapok rendkívüli művésznek jelentették őt, mint a­ki bámulatos mértékben rendelkezik a színpadi siker elérésének mind physikai, mind szellemi eszközei fölött. A mellett »isten kegyelméből birt« képessé­geit a legmélyebb, a leggondosabb tanulmányozással tudta hatványozni, úgy hogy joggal mondható kivált a shakespearei szerepek ez idő szerint első szemé­­lyesitőjének. Ilyen hir mindenesetre nagy mértékben alkal­mas arra, hogy az irodalmi és művészeti jelentéke­nyebb mozzanatok iránt érdeklődő műveltebb közön­ség kíváncsiságát kínpadra feszítsék és várakozását felcsigázzák. Nem csoda tehát, hogy az egykori »Varietés Action«, most »Stampfer-Theater« daczára a csi­korgó hidegnek, tegnap este, melyre a Rossi társasá­gának első előadásául Shakespeare »Othelló«-ja volt kitűzve, minden részében megtelt olyan közönséggel, a­mely nem tartozik e színház megszokott rendes lá­togatói közé.Többnyire magyar s külföldi (olasz, fran­­czia) közönség s nem vélünk csalódni,ha azt his­szük, hogy bátran kitelt volna belőle egy-két akadémia, írói s művésztársaság. Kivált a színészek feszült vá­rakozással néztek a világ »legnagyobb élő tragikusá­­nak« ez első fellépése elé. Othelló nálunk felette emlékezetes szerep. Igen sokan vannak, kik abban nálunk Ira Aldridge-t lát­ták játszani, azt a világhirü művészt, kinek akkori föllépte ragyogó fixpontot képez a színi előadások történetében, s ki oly élénk, oly emlékezetbe vésődő hatással játszotta épen ezt a szerepet, hogy a­kik látták, úgy hivatkoznak reá most is húsz év múlva, mintha tegnap látták volna s le tudják írni minden mozdulatát, hangját, arczjátékát. Aki Ira Aldridge óta a szerepben föllépett, ha csak meg nem bukott benne, mind kénytelen lett magát alávetni az összehasonlításnak ezzel a mű­­vés­szel s az összehasonlítás bizony egynek sem szol­gált előnyére. Ha már most ily elsőrendű tragikus föllépte jelentetik be, kinek leghatalmasabb alakitása épen ez az »Othello«: nincs-e még inkább provokálva minden müstész, hogy az összehasonlítást nála is meg­tegye s oly nagy igényekkel tekintsen előadása elé, melyeket más »mint a legelső tragikus színész« irányában nem merne táplálni ? Valóban meg kell vallanunk, ha előleges beje­lentés nélkül, mint­egy véletlenül vetődtünk volna tegnap a Stampfer-sz­ín­házba, anélkül, hogy a Rossit megelőző hírekről tudomást szereztünk volna: a le­hető legnagyobb meglepetés vett volna rajtunk erőt s most egy rendkívüli művészi siker benyomása alatt irnák e sorokat. Mert Ernesto Rossi csakugyan első rendű mű­vész. Föllépése férfias, imponáló, s kivált kézhordo­­­zásában annyi a plasztikai erő,kifejezés és »báj,« a minőt férfinál még nem volt alkalmunk tapasztalni. Alakja magas és erőteljes, hangja érczes és tömör, inkább mély , de modulatiókra alkalmas. Játéka pedig egyszerű és nemes, a legapróbb részletekig át­gondolt, annyira, hogy inkább öntudatos, mint benső és közvetlen. De semmitől oly távol nem áll, mint a mesterkéltségtől és keresettségtől. Sokszor megdöb­bentő, sokszor elragadó s érdekfeszítő mindig. Melyik művész az, akiről mindezt jó lélekkel el lehet mondani ? Bizony nem a magas fokú művészet hiányá­nak, hanem a túlcsigázott igényeknek és a mögöt­tünk álló ragyogó emléknek kell tulajdonítanunk,— ha most kénytelenek vagyunk bevallani, hogy Rossi Othellója a hozzá kötött nagy várakozásnak nem mindenben felelt meg. Már a bécsi recensiókból értesültünk a felől, hogy ő Othelló jellemét nem egészen úgy fogja fel, mint azt legtöbb alakítói felfogják. Erre tehát el vol­tunk készülve. De egyúttal el voltunk készülve arra is, hogy tehát jobban, helyesebben fogja fel, mint amazok s Othello alakításában előttünk eddig isme­­rtlen szépségeket tár fel, s ha felfogásban eltér is a többi ábrázolóktól, de a költő felfogásától nem tér el, hanem azt hívőbben fogja fel. És épen ebben a várakozásunkban kellett né­mely helyütt csalódnunk. Mindjárt az első jelenetek­ben, midőn Brabantio szemrehányásokkal tetézi leánya elrablóját s kardot von reá, nem különben midőn a tanács előtt vádolja, hogy bájitallal, vérin­gerlő szerekkel rontotta meg: az ártatlansága és an­nak tudatában biztos már, hogy a köztársaságnak tett szolgálatai s nélkülözhetlensége még a valódi bűn következményei ellen is meg fognák óvni őt, — minden esetre hidegen állna meg s a reá tetézett vá­dakra legfeljebb egy-egy szánakozó tekintettel vagy félig elnyomott mosol­lyal válaszolna. Rossi gyakori vállvonogatással adott kifejezést annak, hogy e vá­dakat kicsinyli s ezzel nem kevésbé rontotta le a keleti népeknél különben is általános, Othelló jelle­mének pedig a legnevezetesebb részét képező vo­nást: a komoly férfias méltóságot, büszkeséget és lélekfenséget, mely egy hozzá méltatlan vádat bi­zon­nyal átallani fogna oly olaszosan utasítani vis­­­sza, mint azt Rossi tévé. Ez hiba. Ezt a fővonását Othelló jellemének, a méltóságot, Rossi elejtette s bár a tanács előtti be­széde, melyben elbeszéli, miféle bűvös szerrel nyerte meg Desdemona szivét, egyszerű szép szavalatával, nemes taghordozásával meglehetősen helyre ütötte a hibát: e beszéd mindenesetre nagyobb öszhangban állott volna előbbi játékával, ha megmarad nemes, méltóságos, a vádakra hideg s azokra csak a tanács iránti tiszteletből válaszoló mórnak, a­­mig­igy já­tékában némi dissonantia volt észrevehető. Gyönyörűen sikerültek azon jelenetei, a­hol Desdemona iránt gyöngéd. A megszeliditett, a sze­relmesen simuló vad oroszlánt láttuk benne. A dur­va, a vad csatákra termett hős a leggyöngédebb szerelem rózsalánczán: ebben az ellentétességben a megható vonást képzelh­etően szépen bírta ki­emelni. Igen szépen sikerült az a jelenete is, midőn Brabantio átadja neki leányát, s e szavakat súgja hozzá :’ »Tartsd szemmel öt, mór, hogyha van szemed, Megcsalhat téged is, mint engemet.« E szavakra, mintha kígyó csípte volna meg, [ egy lépéssel hátratántorodott s felemelt kézzel, ke­­­­rekre nyílt szemekkel maradt, mint egy megkövül­­t­ve egy pillanatig. Eljátszotta ebben az egy mozdu­­­­latban az egész utóbb következő tragoediát. De Des­­demonára tekintve a kőszobor lassankint felolvadt s s a legbensőbb meggyőződés, az elragadtatás kitörő hangján kiálta fel: »Nem, nem ! Éltem hűségéért!« s szent áhítattal vonta őt keblére. Midőn Cyprus szigetén nászéjét megzavarják s épen Cassio és Montano, kikre az ellenségtől ret­tegő város őrizete van bízva : a kivont karddal elő­törő Othellóban nemcsak a megzavart szerelmest, de­­ a fegyelemtörés miatt haragra lobbant katonát kell látnunk. A csaták hőse ekkor mutatja be magát er­ről az oldaláról legelőször. Ira Aldridge eddig a je­lenetig mindenütt komoly méltóságteljes volt, e jele­netben azonban a megsebzett oroszlán rohant elő benne s hangja is hasonlított az oroszlánéhoz, meg­­reszkettetve a sziveket és fogalmat nyújtva arról, minő lehet az az ember a csatatéren,kinek hős tetteit csak elbeszélni halljuk, de nem látjuk. Rossi azonban úgy jött elő, mint egy Ítélő bíró , ki nem is harag­szik, pedig két nagy oka volna rá, s ki higgadt íté­letet jött mondani. Minek akkor a kezében az a ki­vont kard ? miért mondja az égre, hogy vére forrni kezd? miért mondja: »ha egyet mozdulok s föleme­lem karom, közületek a legvitézebb is földre hull!« így azt el nem hiszi senki. Midőn Jágó felkelti benne a féltékenységet, Rossi mind nagyobb drámai­ erőt kezdett kifejteni. Láttuk nőni a szenvedélyt és törpülni vele szemben a törhetetlennek látszó embert. Egy ember, a­ki a vulkán kitörését készül elfojtani. Kár, hogy e jelene­tekben megbocsáthatatlan­abbreviaturákat engedett meg magának Rossi. Igaz, hogy a kitörő szenvedély festését oly magasra csigázta fel, hogy onnan már gradatió alig volt képzelhető, de Ira Aldridge meg tudta csinálni ezt a lehetetlenséget. Homér az által tette Helénát a világ legszebb asszonyává, hogy aggastyánokat beszéltetett felőle ifjú szerelmi felhe­­vüléssel. Shakespeare az által festette a féltékeny­ség fájdalmának képzelhetetlen hatalmát, hogy az Othellóban megtestesült férfias őserőt gyenge asszo­nyok módjára össze­engedte roskadni ájultan. Ez az ájulási jelenet volt Ira Aldridgenál talán a leginkább megdöbbentő. Rossi ezt kihagyta. S hinné-e valaki, hogy a zsebkendő jelenet is kimaradt? Kicsiség az igaz, de a darab fordulópont­ja, eredményében a világot sarkaiból kiemelni képes kicsiség. Ebből a kicsiségből alkotta Shakespeare e világra szóló tragoediáját s a tragoedia két főmoz­gatója, Othello és Jago azt a jelenetet bír­ja benne, melyben kifejtheti minden művészetét. Fénypontját képezte az előadásnak az a jele­net, melyben Othello Desdemónát ar­czul üti s innen kezdve egész a megfojtási jelenetig egy hábor’gó tenger volt Othello. De balfogásnak tartjuk, hogy a függöny mögül Othello or­ditva tör elő. Itt már az elkövetett bűn iszonyának elnyomott hangja lenne indikálva, s Othellónak saját torkán kellene érezni a fojtogató kezet. De elfeledtette azt a hibát, midőn Desdemona álmatlanságáról meggyőződve oda­ro­hant az ágyhoz, kétségbeesett szerelemmel kezdte dédelgetni a hideg bullát, őrületes gyöngédséggel simogatta haját, kebléhez szorította s a fájdalmas vonaglással omlott a tetemre. Jágóval szemben a vérszomjas tigris volt, s hatalmas vonásokkal mu­tatta meg, mily iszonytató kínjába kerül, hogy rög­tön reá ne rohanjon. Végül nem szúrta meg magát, de hirtelen kanyargással, melyhez imitáló hangot adott, torkát metszette el s hörögve vánszorgott vissza kedves halottjához. Ekkor láttuk világosan, mi az a realistikus irány az eszményitővel szemben. A nők irtózva ta­karták el szemeiket.

Next