A Hon, 1874. február (12. évfolyam, 26-49. szám)
1874-02-05 / 29. szám
29. szám. XII. évfolyam. liadó-hiyatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint I.hítszeféti <ij: Postán küldve, vagy budapesten házhoz hordva reggeli es sti kiadás együtt: 9 hónapra....................................... 6 frt — kr. 6 hónapra............................................ 12» — » Az esti kiadás postai külünküldéseért felülüzetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hót első’tmpiától számíttatik Eílőlzetési felhívás: „A Hor mldik évi folyamára. ¥ nym j r • jp | Félévre Előfizetési árak: jwf« ...... 12 frt «« Egy hóra........................2 frt Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítve tiz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon kiadóhivatala« czim alatt Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON“ kiadóhivatala. ch Reggeli kiadás. POLITIKAI ES KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1874. Csütörtök,ffebr. 5. Szerkesztési iroda t Barátok-tere, Athenaeum-épület 1. emelet. A lap szellemi részét illető minden kőesemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza, HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, febr. 4. A helyzethez. (r.) »Megbízható támasz nélküli kormány, uralkodó párt nélküli parlament, politikai lélek nélkül való pártélet, a párttöredékek czés nélküli szétválása és véletlen találkozása, személyes vágyak és politikai hátgondolatok, az indokok sokasága közös gyüpont nélkül — ez parlamenti constellationnk szomorú öszképe, és ki hitetné el magával, hogy ily állapot tartós lehet, és ki óhajtaná, hogy tartós legyen?« Ezekkel a melancholikus szavakkal üli meg emlékét a kormány tegnapi győzelmének, annak leghívebb védője : a »Pester Lloyd.« Mondanunk sem kell, hogy a mily igazak e szavak, ép oly leplezetlenül tárják fel azt a sebet, mely a kormánypártnak most inkább fáj, bár győzelmet csikart ki egy részügyben, mint vízlaha. A baj megvan, akik okozták, azok vallják be. De épen ezért kell figyelmeztetnünk őket arra, hogy volt nekik »erős támaszban részesülő kormányuk, uralkodó pártjuk is« — de ezeknek politikáját fizetjük meg most politikai fejvesztettségünkkel és pénzügyi válságunkkal. Ha tehát az elveszett boldogságért sóhajtoz a »Lloyd« és azt tűzi ki czélul, melyre törekedni kell, akkor nem érthetünk vele együtt. Óhajtjuk, kivánjuk, sőt keressük mi is a kompakt kormányt, szabadon alakult erős parlamenti többséget; bajaink kizárólagos orvosszerének a parlament (maradjon bár]ez,vagy jöjjön’más) önmagával való tisztába jövetelét és egy öntudatos, szabadelvű többség által támogatott, öntudatos, erős kormányt tartjuk mi is , de a mameluk politika gondatlan gazdálkodását ép úgy nem óhajtjuk vissza, amennyire kívánunk a mostani imbrogliából szabadulni. Hogyan? Merre? A »Lloyd« minden bizalmát a 21-es bizottságban helyezi, mert feltételezi erről, hogy nem fognak benne uralkodni azon »személyes indokok és politikai házgondolatok,« melyek a parlamentet munkaképtelenné teszik és várja tőle a politikai irányt, a szilárd többség és ennek erélyes képviselőiből alakulandó kormány keletkezését. Ez a keleti vasútügyben történt szavazás után arra a meggyőződésre bír bennünket, hogy a kormányhoz legközelebb álló körökben is lemondtak a reményről a mostani kormány életképessége iránt és kezdenek nagyobb fontosságot tulajdonítani azon bizottság működésének mely egyenesen a kormány iránti bizalmatlanságnak volt kifolyása. E figyelemre méltó jelenséget árulja el egyébiránt az összes jobboldali sajtó reménytelen levertsége és azon határozott aléltsága, mellyel a tegnapi győzelmet a Szlávy-kabinet » Galgenfrist«jének tünteti fel hol nyíltan, hol a sorok közt. Sajnáljuk, hogy a dolog a kormány tapintatlansága miatt ily gyorsan fejlődött ennyire, sajnáljuk egyszerűen azért, mert az apathiat teszi nagyobbá, a tétlenséget képtelenebbé azon időközben, mely alatt (és ki tudja mikor?) a parlamenti viszonyok tisztázódnak , úgy, hogy* ha a helyzet épen e miatt még tarthatatlanabb lesz és vagy újabb provisoriumról vagy a parlament elnapolásáról kell gondoskodniok még azoknak is, kik a parlament feloszlatását idő és czé 1szerűnek súlyos politikai és zavaros pártviszonyaink miatt, nem tartják. A 21-es bizottságnak, (mert akár direkte, akár indirekte mindnyájan várjuk tőle ; a megoldást vagy annak siettetését) még sokat kell dolgoznia; a tegnapi esemény által keltett hangulatnak siettetnie kell ugyan őt is ebben, mert politikai hordereje kétségkívül nőtt és működésének sürgőssége égetőbbé jön, de ehez mégis idő kell. Mi lesz addig? A »Pesti Napló“ újra aranyirozni akar egy „bizalmi szavazatot“ a Szlávy-kabinet részére egy elvi kérdésben, éspedig a parlamentben. Körülnézünk az országgyűlés előtt fekvő kormányi előterjesztések közt és csak a vármegyei kikerekítés kérdését látjuk oly elvi kérdésnek, melyet ez a kormány felvethetne most egy hamarjában. Mert a bankügyről, egyházi ügyekről, választási törvényről vagy más elvi reformkérdésekről ennek a szegény kormánynak még álmodni sem volt sem ereje, sem ideje, annyira idegbeteg. Noha a megyei kikerekítés kérdésében akarja provokálni a kormány (közlönye bölcs tanácsára) a „bizalmi“ kérdést, akkor gratulálunk neki , akkor elmondhatja lapjának: „Napló, morituri te salutant“ — mert ebben a kérdésben bukása csaknem bizonyos. — Sőt vegyünk bármely, csak valamennyire is fontos kérdést: bátran elmondhatjuk, hogy aki arra ösztönzi a Szlávy-kabinetet , hogy a „ház“ bizalmára hivatkozzék, az öngyilkosságra kísérti. Lehet,hogy a kormánypárt elkeseredettsége és fejvesztettsége már oly nagy, hogy más mentő gondolat benne nem támad, mint amely a bukott börzianerek mentő eszköze , de akkor arra figyelmeztetjük , hogy ez egy kormánytól sem illenék, sőt attól nem is szükséges. Annak bírni kell annyi önérzettel, hogy parlamenti lemondással múljon ki, vagy ha életerőt érez magában, akkor ki kell azt mutatnia legelőször saját pártjában, azután a parlamentben, nem bizalmi komoédiával, hanem programmszerű fellépéssel,mely kijelölje a ma, holnap és holnapután feladatait pontosan, határozottan, kijelölje a kivezető utat »duce Szlávy-kabinet« az imbrogliából — hogy magával ragadja az országgyűlést és országot. Ha ezt a kormány megtenni nem tudja és ezt régen vesszük észre — akkor mondjon le: vienne qui pourra. Nem félünk a következményektől; mert annyit, amennyit a Szlávy-kabinet tesz, tehet, bármely kabinet. De hogy többet, jobbat tegyen , az sok részben függ pártunk magatartásától. Most nem szabad ingadoznunk, most nem szabad a taktika felett dissertálnunk , hanem egyetértésben kell bevárnunk az eseményeket, mert parlamenti akióban nem az cselekszik, ki lármáz, intriguál, hanem ki szilárd állásponton, kompakt pártot tart együtt. Zilált állapotokban a hatalom előbb utóbb azé lesz, ki erős és öntudatos marad. — A tanügyi bizottság tegnap esti (febr. 4.) ülésén mindenek előtt a múlt ülés jegyzőkönyve olvastatott fel és hitelesíttetett. Elnök figyelmezteti a bizottságot, hogy a tárgyalás folytán különösen két pont maradt volt fenn utólagos tárgyalásra : a tanbeosztást illetőleg tantervét illető, és a zárvizsgákra vonatkozó pontozat. Molnár a községi és hatósági középiskolákra nézve formulázott javaslatot terjeszt elő, mely így hangzik: »Azon tanintézetek melyek törvényhatóság, vagy község vagyonából és jövedelméből a törvényhatóság, vagy község által felekezeti különbség nélkül tartatnak fenn, — jövőre felekezet nélküli iskoláknak tekintetnek. Azon már fennálló felekezeti iskolákra nézve mindazonáltal, a melyek eddigelé a törvényhatóság vagy község vagyonából vagy jövedelméből tartatnak fenn, avagy segélyeztetnek, — szabadságában áll az illető törvényhatóságnak vagy községnek az eddigi gyakorlatot továbbra is fentartani, de ily esetben a segélyezés a község , illetőleg törvényhatóság területén levő különböző hitfelekezeti nyilvános iskolák között igazságos arányban osztandó meg s egytől sem tagadható meg, mig a többi felekezetek iskolái irányában is meg nem szüntettetik.« Ezen szövegezést a bizottság elfogadja. Elnök ezután kitűzi az eredeti törvényjavaslat 6-ik §-át és pedig először is a kettős csoportosítást javasolja fölvétetni. Schwarcz e kettős csoportosítás mellett szólal fel. Mészáros mint tanácsos jelenti, hogy a középiskolai enquete s ennek folytán a kormány is ellene van a kettős csoportosításnak. A bemutatott tantervet nem tekinti a kormány tantervének, mert az az illető fórumokon nem ment át. B. Kemény G. elfogadja azt a nézetet, hogy kétfelé vágni a gymnasialis tanfolyamot, de azért a tantárgyakat kor szerint osztályozni mégis kell. A 4 alsó és felső osztály között kell különbségnek lenni. E részben egy felosztást is terjeszt elő. Molnár indítványozza, hogy csak azt jegyezze fel a bizottság, mely osztályon kell valamely tantárgyat elkezdeni. Dr. Patrubány a tantervet a kormányra kívánja bízni. Csak azt kívánja, hogy a gymnasium paralell járjon el a reáliskolákkal. Kautz azt hiszi, hogy a nem csoportosítás helyesebb, mint az ellenkező, de csakugyan kétség telen, hogy némely tantárgyakat az elsőbb osztályokban nem lehet tanítani, Pulszky Ág. csak bizonyo kizárásokra szorítkozik és csak azt látja kimondandónak, hogy mely tantárgy hol kezdődik. Szathmáry K. az alsó osztályokra nézve csak a főszempontokat vélné kitüzendöknek igy 1. az anyanyelv s még egy,például a német nyelv ismeretei; 2. a hazai ismeretek a történelem és földrajz tekintetében;3. az emlékezetlek, például az egész természetrajz és szervtelen vegytan; 4. Csak a 3—4-ben egy uj nyelv. Szilády Á. a 4 alsó osztályban semmi uj nyelvet nem akar, hanem a hazai nyelvet véve alapul, minden tantárgyat ezen akarna feldolgoztatni leginkább írásban. A német nyelvet permissive a 3— 4-ik osztályban, az 5-ikben kezdeni a göröggel. Schwarcz jobbnak tartja időnyerés tekintetéből, hogy a 4 alsó osztály és 4 felső tantárgyait sorozza külön a bizottság , amit Pulszky és Molnár ajánlottak, hosszabb eljárásnak tartja. Felolvasta saját csoportosítását 4 alsó és 4 felső osztályra, tekintet nélkül az egyes osztályokba besorozásra. Molnár azt hiszi, hogy csakis azt kell kijelölni, mely tárgyak hol kezdődnek és meddig vitetnek ; itt főleg a nyelvekről van szó; ő is azt hiszi, hogy az alsóbb osztályok növendéke inkább képes Szathmáry javaslata szerint az emlékezetgyakorlásra, mint az ítéletiekre. Komáry G. elfogadja Szilády nézetét az alsóbb négy osztály nyelvtanulására nézve, de kötelezőleg. Elnök elégnek tartja a felett nyilatkoznia a bizottságnak : kívánja-e megjelölni, hogy mely tantárgy hol kezdődjék ?A bizottság a két részre osztályozást fogadja el. Az alsó négy osztályra kötelező tantárgyakat vallás, erkölcstan, latin nyelv, tannyelv, hol ez már a magyar nyelv, a német nyelv, földrajz, magyar történelem, mennyiségtan, természetrajz, rajz, szépírás, testgyakorlat. A vasut-ügyek kezelése a közmunka s közlekedési minisztériumban s az ezen czélra szolgáló orgánumok szervezése. II. Általánosan ismert tény, hogy az 1867- dik év óta engedélyezett és épített vasutak nem azon sorrendben vétettek foganatba — melyekben azokat fontosságukhoz képest osztályozva megkezdeni s befejezni kellett volna; hogy a kijelölt irány nem felelt meg minden esetben azon fontosabb és magasabb természetű igényeknek, melyeknek egyedül kell mérvadóknak lenniök, hanem egyes magán vagy helyi érdek talált az irány megállapodásánál nem ritkán a fontosabb érdek rovására e legyezgetést. És tudva van az is, hogy első rangú minta szerint, s így a jövedelmezőséget hosszú időre koczkáztató tetemes költséggel épitetett olyan vasút is, melynek helyi érdekű természetéhez képest kellett volna létesitetni. Ezen hibák elkövetését megmagyarázza azon körülmény, miszerint midőn Magyarország 1867-ben önmagának visszaadatott, úgy a kormánynak, mint törvényhozásnak legégetőbb teendői közé tartozott a közlekedési eszközökbeni óriási hátramaradást tekintve, ezeknek gyors kifejtése és nagyobb mérvbeni kibővítése által a kereskedelem, ipar és mezőgazdaság érdekeit, s ezek által egyszersmind az ország vagyoni gyarapodását is előmozdítani. Sok vasutat és hamar kellett tehát építeni s miután előtanulmányok nem voltak s a szükség követelte sürgősséggel szemben erre időt nyerni alig is volt lehetséges, nem csodálkozhatunk, hogy az első czikkünkben említett azon 1ső kérdés: hol ? mikor? és ki által és mily módon építessék valamely vasút, nem mindig minden idevágó tényezők tanulmányozása alapján döntetett el. Ez egymagában elég nagy hiba volt, de növelte azt azon — szintén az említett körülményekből folyó — s következményeiben nagy horderejű téves eljárás, mikép a vasutak engedélyezése a legtöbb esetben hiányos s megbízhatlan tervek és költségvetések alapján történt. Igaz, hogy az ország a sürgős építkezések idejének beállta előtt a vasúttervezésben és építésben gyakorlott és tapasztalt mérnökökkel nem rendelkezett, de a később foganatba vett vasutak engedélyezését közvetlen megelőző időben azon téves vélemény folytán jutott érvényre, hogy az engedélyt kérők által benyújtott tervek tüzetes vizsgálat nélkül helyeseknek s megbízhatóknak tekintethetők, s az akkor már rendelkezésre álló vasúti mérnökök önálló tanulmányokra és tervezések megtételére fel nem használtattak, hanem legfölebb a kormányhoz bemutatott általános tervek nagybani megbírálására lettek utasítva. Mi volt természetesebb tehát, minthogy ily eljárás következményeképen később kitűnt , hogy több esetben a vasutakat azon a nyomon,mely eredetileg terveztetett kiépíteni czélszerünek nem mutatkozik ; s hogy egynémelynek építési tőkéje s közvetve a biztosított jövedelem nagysága nem a viszonyoknak megfelelően lévén megállapítva, mig egyik vasútnál, melynek építési tőkéje véletlenül magasan lett megállapítva, az engedélyesek az államkincstár rovására indokolatlan nyereséget tehettek zsebre, addig egy és másik vasútnál, hol az ellenkező eset fordult elő, vagy ahol a társulatnak a pénzbeszerzésre s a vasút kiépítésére czélzó összes intézkedéseit a kormány kellő szigorral nem ellenőrizte, kétes kimenetelű kártérítési igények emeltettek, melyek vagy az államkincstár további megterheltetését, vagy a részvényesek érdekének érzékeny csorbítását, s e szerint ezen vállalatok soliditásában a bűnek megrendítése által (amennyiben azok az állam felügyelete és ellenőrzése alatt állanak) közvetve talán az állam hitelének csökkentését is vonhatják maguk után. Sokat vitatkoztak e felett, hogy váljon olyan esetekben, midőn az utóbb említett két alternatíva állott be, a kamatbiztosítás összegének felemelése által az államra rovassék-e újabb teher vagy a részvényesek szenvedjék a kárt; melyiket válassza az állam ? Némelyek, s kivált azok, akik a részvényesek érdekei iránt viseltetnek résztvevőbb szívvel, vagy az állam hitelre nézve túlságos fontosságú következő ményeket tulajdonítanak annak, ha a részvényesek jövedelmeiben némi csorbulást szenvednek; azon nézetben vannak, hogy a részvényesek jövedelmét minden körülmények között csorbítatlanul kell hagyni, mert az államra nézve a hitel tekintetében ebből eredő morális előnyt, föléri, sőt túlhaladja azon anyagi előnyt , mely a tett követelés megtagadása folytán az államnak megtartott egy pár millió forint megtakarításából áll; mások meg azt vitatják, és pedig nem minden alap nélkül, hogy ha bár való, miként a részvényesek érdekei minden körülmények közötti teljes megóvásának következménye lehet az, hogy a magyar vasúti vállalatokba a külföldi tőke örömest keresend elhelyezést, mindazonáltal, ezen eljárás mellett másfelől az is bekövetkezhetik, hogy látván a pénzemberek, miként a különben is nagy adósságokkal terhelt s gyönge jövedelemmel biró ország a kormány engedékeny volta, s az ezen vállalatok felett gyakorolt állami felügyelet hiányossága s lazasága mellett újabb s újabb és végre elviselhetetlen terhekkel tetéztetik; azon meggyőződés ver bennök gyökeret, hogy ily eljárás mellett az ország kiadásait fedezni nem bírván, és újabb és terhesebb feltételek mellett lévén kénytelen kölcsönt kötni, végre ezen kamatbiztosítás-felemelések által successive oly terhekkel tetéztetik, hogy azok terheit nem lesz képes elviselni, s hogy tehát ezen eljárás is legalább a mi kedvezőtlen financziális viszonyaink között végeredményében szintén az állam hitelének csorbítására vezetne. Nem csekély horderejű hibákra bukkanunk továbbá, ha a vasúttársulatoknak az építés kivitelére vonatkozó eljárását s a kormány e tekintetben ellenőrködő működését vesszük szemügyre. Beavatottak előtt köztudomású dolog ugyanis, mikép az újabb időben keletkezett vasúttársulatok nagyobb részénél sikerült az eredeti engedélyesből lett fővállalkozónak (lásd keleti, észak-keleti, s még néhány más vasutak) a kormánynak tényleg követett passiv magatartása mellett oly építési szerződéseket fogadtatni el a vasuttársulattal, mint a pálya tulajdonosával, mely mellett a társulat megkötve saját kezét, nemcsak hogy nem védhette meg a ros2ul és hanyagul épitő vállalkozója ellenében érdekét, hanem a kormány irányában egyenesen a vállalat ügyvivőjévé kellett szegődnie még olyan esetekben is, midőn ezáltal saját jogos követeléseinek feladásáról volt szó. Ily viszonyok mellett lehetett-e csodálkozni, hogy minden legkisebb előfordulható vitás ügyben a kormány s ennek közegei állíttatván szemben a vállalkozókkal s a társulat — természetellenes indolentiával — háttérbe vonulván, minden ódium a kormányra s annak közegeire tereltetett, a kik e ferde helyzetnél fogva a türelmes és passiv magatartást követő társulat érdekeit csak igen ritkán védhették meg. Hiba volt tehát, — habár nem olyan is, melynek következményei az államot anyagilag terhelhetnék, — hogy a kormány az ily építési szerződéseket legalább azon szempontból meg nem vizsgálta, hogy azokban a társulatnak érdekei megóvására minden jog és eszköz biztositassék. Hátra van még szólanunk a vasut-ügyek országos kezelésénél feltűnt azon hiányokról, melyek az ezen ügyeket kezelő orgánumoknak — nem czélszerütlen szervezetéből, — hanem azok czélszerütlen működtetéséből s hatáskörükre nézve fennállott gyakorlat czélszerűtlenségéből eredtek. Mielőtt azonban ezen hiányok részletezéséhez fognánk, szükségesnek tartjuk a mondandók könnyebb megérthetése végett előrebocsátani, mikép azon körülmény, hogy az engedélyezés legtöbb eset e „HON“ TARCZAJA. nossi „Othello”-ja. Az Ernesto Rossi olasz tragikus színész igazgatása alatt működő színtársulat, mely Európa nevezetesebb városainak meglátogatása után legközelebb Bécsben játszott három hónapig — mint már jelentők, lerándult Budapestre is, hogy itt négy vagy nyolcz előadásban bemutassa magát. A társulatot, kivált pedig annak igazgatóját és éltető lelket a legjobb hír előzte meg. Bécsi és más hírlapok rendkívüli művésznek jelentették őt, mint aki bámulatos mértékben rendelkezik a színpadi siker elérésének mind physikai, mind szellemi eszközei fölött. A mellett »isten kegyelméből birt« képességeit a legmélyebb, a leggondosabb tanulmányozással tudta hatványozni, úgy hogy joggal mondható kivált a shakespearei szerepek ez idő szerint első személyesitőjének. Ilyen hir mindenesetre nagy mértékben alkalmas arra, hogy az irodalmi és művészeti jelentékenyebb mozzanatok iránt érdeklődő műveltebb közönség kíváncsiságát kínpadra feszítsék és várakozását felcsigázzák. Nem csoda tehát, hogy az egykori »Varietés Action«, most »Stampfer-Theater« daczára a csikorgó hidegnek, tegnap este, melyre a Rossi társaságának első előadásául Shakespeare »Othelló«-ja volt kitűzve, minden részében megtelt olyan közönséggel, amely nem tartozik e színház megszokott rendes látogatói közé.Többnyire magyar s külföldi (olasz, franczia) közönség s nem vélünk csalódni,ha azt hisszük, hogy bátran kitelt volna belőle egy-két akadémia, írói s művésztársaság. Kivált a színészek feszült várakozással néztek a világ »legnagyobb élő tragikusának« ez első fellépése elé. Othelló nálunk felette emlékezetes szerep. Igen sokan vannak, kik abban nálunk Ira Aldridge-t látták játszani, azt a világhirü művészt, kinek akkori föllépte ragyogó fixpontot képez a színi előadások történetében, s ki oly élénk, oly emlékezetbe vésődő hatással játszotta épen ezt a szerepet, hogy akik látták, úgy hivatkoznak reá most is húsz év múlva, mintha tegnap látták volna s le tudják írni minden mozdulatát, hangját, arczjátékát. Aki Ira Aldridge óta a szerepben föllépett, ha csak meg nem bukott benne, mind kénytelen lett magát alávetni az összehasonlításnak ezzel a művésszel s az összehasonlítás bizony egynek sem szolgált előnyére. Ha már most ily elsőrendű tragikus föllépte jelentetik be, kinek leghatalmasabb alakitása épen ez az »Othello«: nincs-e még inkább provokálva minden müstész, hogy az összehasonlítást nála is megtegye s oly nagy igényekkel tekintsen előadása elé, melyeket más »mint a legelső tragikus színész« irányában nem merne táplálni ? Valóban meg kell vallanunk, ha előleges bejelentés nélkül, mintegy véletlenül vetődtünk volna tegnap a Stampfer-színházba, anélkül, hogy a Rossit megelőző hírekről tudomást szereztünk volna: a lehető legnagyobb meglepetés vett volna rajtunk erőt s most egy rendkívüli művészi siker benyomása alatt irnák e sorokat. Mert Ernesto Rossi csakugyan első rendű művész. Föllépése férfias, imponáló, s kivált kézhordozásában annyi a plasztikai erő,kifejezés és »báj,« a minőt férfinál még nem volt alkalmunk tapasztalni. Alakja magas és erőteljes, hangja érczes és tömör, inkább mély , de modulatiókra alkalmas. Játéka pedig egyszerű és nemes, a legapróbb részletekig átgondolt, annyira, hogy inkább öntudatos, mint benső és közvetlen. De semmitől oly távol nem áll, mint a mesterkéltségtől és keresettségtől. Sokszor megdöbbentő, sokszor elragadó s érdekfeszítő mindig. Melyik művész az, akiről mindezt jó lélekkel el lehet mondani ? Bizony nem a magas fokú művészet hiányának, hanem a túlcsigázott igényeknek és a mögöttünk álló ragyogó emléknek kell tulajdonítanunk,— ha most kénytelenek vagyunk bevallani, hogy Rossi Othellója a hozzá kötött nagy várakozásnak nem mindenben felelt meg. Már a bécsi recensiókból értesültünk a felől, hogy ő Othelló jellemét nem egészen úgy fogja fel, mint azt legtöbb alakítói felfogják. Erre tehát el voltunk készülve. De egyúttal el voltunk készülve arra is, hogy tehát jobban, helyesebben fogja fel, mint amazok s Othello alakításában előttünk eddig ismertlen szépségeket tár fel, s ha felfogásban eltér is a többi ábrázolóktól, de a költő felfogásától nem tér el, hanem azt hívőbben fogja fel. És épen ebben a várakozásunkban kellett némely helyütt csalódnunk. Mindjárt az első jelenetekben, midőn Brabantio szemrehányásokkal tetézi leánya elrablóját s kardot von reá, nem különben midőn a tanács előtt vádolja, hogy bájitallal, véringerlő szerekkel rontotta meg: az ártatlansága és annak tudatában biztos már, hogy a köztársaságnak tett szolgálatai s nélkülözhetlensége még a valódi bűn következményei ellen is meg fognák óvni őt, — minden esetre hidegen állna meg s a reá tetézett vádakra legfeljebb egy-egy szánakozó tekintettel vagy félig elnyomott mosollyal válaszolna. Rossi gyakori vállvonogatással adott kifejezést annak, hogy e vádakat kicsinyli s ezzel nem kevésbé rontotta le a keleti népeknél különben is általános, Othelló jellemének pedig a legnevezetesebb részét képező vonást: a komoly férfias méltóságot, büszkeséget és lélekfenséget, mely egy hozzá méltatlan vádat bizonnyal átallani fogna oly olaszosan utasítani vissza, mint azt Rossi tévé. Ez hiba. Ezt a fővonását Othelló jellemének, a méltóságot, Rossi elejtette s bár a tanács előtti beszéde, melyben elbeszéli, miféle bűvös szerrel nyerte meg Desdemona szivét, egyszerű szép szavalatával, nemes taghordozásával meglehetősen helyre ütötte a hibát: e beszéd mindenesetre nagyobb öszhangban állott volna előbbi játékával, ha megmarad nemes, méltóságos, a vádakra hideg s azokra csak a tanács iránti tiszteletből válaszoló mórnak, amigigy játékában némi dissonantia volt észrevehető. Gyönyörűen sikerültek azon jelenetei, ahol Desdemona iránt gyöngéd. A megszeliditett, a szerelmesen simuló vad oroszlánt láttuk benne. A durva, a vad csatákra termett hős a leggyöngédebb szerelem rózsalánczán: ebben az ellentétességben a megható vonást képzelhetően szépen bírta kiemelni. Igen szépen sikerült az a jelenete is, midőn Brabantio átadja neki leányát, s e szavakat súgja hozzá :’ »Tartsd szemmel öt, mór, hogyha van szemed, Megcsalhat téged is, mint engemet.« E szavakra, mintha kígyó csípte volna meg, [ egy lépéssel hátratántorodott s felemelt kézzel, kerekre nyílt szemekkel maradt, mint egy megkövültve egy pillanatig. Eljátszotta ebben az egy mozdulatban az egész utóbb következő tragoediát. De Desdemonára tekintve a kőszobor lassankint felolvadt s s a legbensőbb meggyőződés, az elragadtatás kitörő hangján kiálta fel: »Nem, nem ! Éltem hűségéért!« s szent áhítattal vonta őt keblére. Midőn Cyprus szigetén nászéjét megzavarják s épen Cassio és Montano, kikre az ellenségtől rettegő város őrizete van bízva : a kivont karddal előtörő Othellóban nemcsak a megzavart szerelmest, de a fegyelemtörés miatt haragra lobbant katonát kell látnunk. A csaták hőse ekkor mutatja be magát erről az oldaláról legelőször. Ira Aldridge eddig a jelenetig mindenütt komoly méltóságteljes volt, e jelenetben azonban a megsebzett oroszlán rohant elő benne s hangja is hasonlított az oroszlánéhoz, megreszkettetve a sziveket és fogalmat nyújtva arról, minő lehet az az ember a csatatéren,kinek hős tetteit csak elbeszélni halljuk, de nem látjuk. Rossi azonban úgy jött elő, mint egy Ítélő bíró , ki nem is haragszik, pedig két nagy oka volna rá, s ki higgadt ítéletet jött mondani. Minek akkor a kezében az a kivont kard ? miért mondja az égre, hogy vére forrni kezd? miért mondja: »ha egyet mozdulok s fölemelem karom, közületek a legvitézebb is földre hull!« így azt el nem hiszi senki. Midőn Jágó felkelti benne a féltékenységet, Rossi mind nagyobb drámai erőt kezdett kifejteni. Láttuk nőni a szenvedélyt és törpülni vele szemben a törhetetlennek látszó embert. Egy ember, aki a vulkán kitörését készül elfojtani. Kár, hogy e jelenetekben megbocsáthatatlanabbreviaturákat engedett meg magának Rossi. Igaz, hogy a kitörő szenvedély festését oly magasra csigázta fel, hogy onnan már gradatió alig volt képzelhető, de Ira Aldridge meg tudta csinálni ezt a lehetetlenséget. Homér az által tette Helénát a világ legszebb asszonyává, hogy aggastyánokat beszéltetett felőle ifjú szerelmi felhevüléssel. Shakespeare az által festette a féltékenység fájdalmának képzelhetetlen hatalmát, hogy az Othellóban megtestesült férfias őserőt gyenge asszonyok módjára összeengedte roskadni ájultan. Ez az ájulási jelenet volt Ira Aldridgenál talán a leginkább megdöbbentő. Rossi ezt kihagyta. S hinné-e valaki, hogy a zsebkendő jelenet is kimaradt? Kicsiség az igaz, de a darab fordulópontja, eredményében a világot sarkaiból kiemelni képes kicsiség. Ebből a kicsiségből alkotta Shakespeare e világra szóló tragoediáját s a tragoedia két főmozgatója, Othello és Jago azt a jelenetet bírja benne, melyben kifejtheti minden művészetét. Fénypontját képezte az előadásnak az a jelenet, melyben Othello Desdemónát arczul üti s innen kezdve egész a megfojtási jelenetig egy hábor’gó tenger volt Othello. De balfogásnak tartjuk, hogy a függöny mögül Othello orditva tör elő. Itt már az elkövetett bűn iszonyának elnyomott hangja lenne indikálva, s Othellónak saját torkán kellene érezni a fojtogató kezet. De elfeledtette azt a hibát, midőn Desdemona álmatlanságáról meggyőződve odarohant az ágyhoz, kétségbeesett szerelemmel kezdte dédelgetni a hideg bullát, őrületes gyöngédséggel simogatta haját, kebléhez szorította s a fájdalmas vonaglással omlott a tetemre. Jágóval szemben a vérszomjas tigris volt, s hatalmas vonásokkal mutatta meg, mily iszonytató kínjába kerül, hogy rögtön reá ne rohanjon. Végül nem szúrta meg magát, de hirtelen kanyargással, melyhez imitáló hangot adott, torkát metszette el s hörögve vánszorgott vissza kedves halottjához. Ekkor láttuk világosan, mi az a realistikus irány az eszményitővel szemben. A nők irtózva takarták el szemeiket.