A Hon, 1874. április (12. évfolyam, 75-99. szám)

1874-04-08 / 80. szám

80. szft'­. XII. évfolyam. Keceli kiadás. Budapest, 1874. Szerda, ápril 8. Kiadó-hivatal: Barátok-lere, Athenaeum-épü­let földszint. Előfizetési dij: Postát­ küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és sti kiadás együtt: 5 hónapra........................................6 frt — kr. 6 hónapra ........ 12 » — » Az esti kiadás postai kub­inkü­ldéséért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első’Sápiától szám­ítatik POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda­­ Barátok­ tere, Athenaeum-épület 1. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. Előfizetési felhívás: „A HON“ Xll-dik évi folyaméra. Előfizetési árak: '• '• : '• Egy hóra..........................g frt BBf Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmenn­tesitve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krb­­kerül. Az előfizetések a „Hon kiadóhivatala* czim alatt aest, Perencziek-tere Athena­eum-épület küldendők. A „HON* kiadóhivatala. Budapest, april 7. Itt a válasz, kérünk feleletet!­ ­ Kénytelenek vagyunk még egyszer a középpárttal foglalkozni, mert annak köz­lönye nem felelt a napokban e párt ellen in­tézett nyílt támadásunkra, hanem megfor­­dítva: a mi politikai állásunkat támadta meg. A középpárt semmiféle részletes, vagy csak bármennyire határozottnak mondható programmot ki nem adott és mégis mindig erre hivatkozva indokolja parlamenti külön­állását. Ezért tagadtuk létjogosultságát. Azt engedi ugyan közlönye sejteni, hogy jöhet olyan idő, mikor Gh­yczy a kormányban nem maradhat és jó lesz, ha ekkor egy kész pártra támaszkodhatik, de hisz ez eset csak akkor következhetik be, ha vagy közjogi vagy sza­­badelvűségi kérdésben a kormány Ghyczy elveit ki nem elégíti ; első esetben a közjogi ellenzék, második esetben e­z és a jobboldal szabadelvű része épen úgy fogná támogatni Ghyczy törekvéseit,­ mintha pártja lenne, ezért az eshetőségért külön pártot fentarta­­ni nem kell, vagy legalább az illető párt részéről olyanforma személyes politika lenne, a­milyent rászalt a »középpárt« is velünk együtt a Lónyay töredékben. A­míg a »középpárt« nem nyilatkozik határozottan, hogy mit ért a pártok közti »közvetítés«-féle hivatása alatt, melyből állí­tólag létjogosultságát meríti, a mig prog­ramaiban nem jelzi azt a különbséget, mely a jobboldal törekvéseitől elválasztja, a mig határozottan meg nem mondja, hogy mikép képzel biztos többséget és egészséges párt­­alakulást oly párttöredékek mellett, milyen a középpárt, mely elfogadja a többség egyet­len elválasztó alapját és még­sem csatlako­zik ahoz, a­d­d­i­g mi a középpárt külön ál­lását mindi­g parlamentáris anomáliának fog­juk tartani és így létjogosultságát is tagadni fogjuk. Azonban örömmel jelenthetjük olva­sóinknak, hogy mind e kérdésekbe kész be­lebocsátkozni a »Középpárt,« ha mi az ő hozzánk intézett kérdéseire határozott vá­laszt adunk. Egy pár szóval megtesszük ezt, azon reményben, hogy a várva várt leleple­zést megnyerjük. Azt kérdi tőlünk a »Középpárt«, hogy miért voltunk a koalitionális törekvés el­lenségei, ha nem csatlakoztunk a magát »elv­­hitnek« nevező baloldalhoz? Ennek igen egy­szerű oka van. Láttuk azt, hogy a koalitionális törekvés hazafias indokokból származott ugyan sok részről, de elvi alap nélkül, indokolat­lan alakban, czélszerűtlen, inparlamentáris után fejlődött. Sőt azt is vettük észre, hogy az a Huszár Imre, társaival együtt, kik egy nyáron át az „Ellenőr “-ben hirdették az elv­­fentartás alatti koalitiót, szépen beállottak november 10-én a közjogi alap feltétlen híveinek. Úgy, hogy Csernátonyt kivéve, mindazon képviselő, ki a közvéle­mény előkészítésére irt a koalitió érdeké­ben, középpártivá lett. Tehát czéljuk az volt, hogy pártunkat a jobboldalra átvigyék — a vezérek tudtán és akaratán kívül. Eb­ből láthatta mindenki, hogy (a vezérektől el­tekintve) a törzskar mikép érte a koalitiót és mivé akarta azt fejleszteni. Hogy pedig a jobboldal is így érte ezt, bizonyítja a »Pester Lloyd« legközelebbi czikke is, mely leplezet­lenül kimondja, hogy Tisza „elvfentartását“ és a közjogi alapra vonatkozó kikötéseit egyszerűen komoediának vették, melyeket Tisza csak »pro forma­« eredményvárása, akarása nélkül tett volna meg a közönség félrevezetésére. Ilyen társaságba, ily poli­tikájú kelepczébe jutni nem akartunk. De azért nem csatlakozhattunk azon irányhoz sem, mely egész erejét , egész agitatióját a közjogi kérdésre veté; mert tudtuk és éreztük, hogy vannak más égető szüksé­geink is, melyeknek kielégítésére több a­­­k­at­­­o­m is van, mint a közjogi kérdés megoldá­sára, melyre most a törvény és többség alkalmat sem nyújt. És így épen a »párttisztázás“ érdekében nem csatlakozhattunk azon egyesüléshez,mely csak zavart és kölcsönös elégületlenséget okozott. Uti facta locpuntur. Azt hisszük, hogy lapunk ez állását mind­két irány­ban maguk a tények fényesen helyeselték igen rövid idő alatt. Van a középpártnak még egy szemrehá­nyása és ez Jókai 1869-ki és 1872-ki tölek­­vése a jobboldal néhány jelesebb tehetségével való egyetértés érdekében. A »Középpárt« ebből fegyvert kovácsol lapunk mostani magatartása ellen, mely az előbbi ténynyel ellentétben látszik lenni. Pedig hát a »Kö­zéppárt« nagyon téved , mert 1869-ben fu­­sióról nem volt szó, közös kormányal­kotásról épen nem, 1872-ben pedig csakis az »agyonbeszélés« politikájából való szabadulásról volt szó. Azt hiszem, hogy a „Középpárt“ egyik tényt sem fogja a mosta­ni dolgokkal összetéveszteni. Igaz, hogy most a pártok hazafias közreműködésének szüksé­gét szeretik hangoztatni. Ez ellen mi soha sem küzdünk, sőt azt előmozdítani igyekez­tünk. De oly dolgokban, melyek az ellenzék meggyőződésével nem ellenkeznek, az ellen­zék soraiban is lehet támogatni a kor­mányt és épen nem teszi szükségessé ez azt, hogy az ellenzék mesterséges után (több­ség és rendszerének győzelme nél­kül) hagyja el állását, és ezzel megza­varja a parlamenti élet alapját az ország­­ban. Ezzel feleltünk azon vádra is, hogy mi örökös ellenzék akarunk lenni. Program­­munkat akkor adtuk ki, mikor már láttuk a pártállások fejlődhetési irányát vagy megmaradását, és így elmondhattuk, hogy mérsékelt ellenzék maradunk. Hogy ez nem volt mesterkélt állás, bizonyítják a tények, hogy önzetlen meggyőződésből szár­mazott, azt minden rágalom ellenében, új kétségbe vonást határozottan megtiltó mó­­don állítjuk. Ezt jegyezzék meg mindazok, a kiket illet! / íme, ez válaszunk a »Középpárt«-nak ; most lássuk a medvét! — Ghyczy kilátásban lévő működésének irányáról ma a »P. N.« két adatot közöl. Ugyanis ezt írja : Ghyczy p. n. min. összes pénzügyi állapo­taink képét és az általa javaslandó közelebbi intéz­kedéseket tartalmazó exposén dolgozik, melyet a képv. ház összeültekor, valószinüleg,még e hó folya­mában fog előterjeszteni.« Továbbá Ghyczynek az általános jövedelmi adóval szemben való állá­sáról e lap írja: Több lap az általános jövedelmi adó behozata­lát a legközelebbi jövendő esélyének mondván, érde­kesnek tartjuk megismertetni, hogy ezen kérdés kö­rül a kilenczes albizottságban a különböző vélemé­nyek miként csoportosultak. Tesszük ezt annál in­kább, mert alkalmunk van lapunknak egyik múlt­kori, nem egészen correct közlését is kiegészíteni. A mostani jövedelmi adó radikális reformjára nézve ugyanis nem volt véleménykülönbség az albi­zottságban. Ezt kívánta minden tag, ki is jön fejezve a jelentésben s a financziális eredmény 1875-re 4 millió, 1876-ra 4 millió ötszázezer, 1877-re pedig 5 millió forinttal vétetett fel. A­mire nézve az albizottságban véleménykü­lönbség mutatkozott : ez az úgynevezett általános jövedelmi adó t. i. az 500 írton felül levő, már föld-, ház­kereseti adóval megrovott tiszta jövedelemnek pár perczenttel, például hárommal megadóztatása, a­mely intézkedés körülbelül öt milliót hozott volna. Ezen adónemet Horváth Lajos indítványozta, Nagy hévvel pártolta Ghyczy, támogatták Kerka­­poly és Széll, ellenezték Tisza, Lónyay, Sennyey, Somssich, míg Csengery Antal betegsége miatt az illető ülésen nem vehetett részt, korábbi nyilatkoza­taiból azonban tudjuk, hogy ő ezen adónem tervét nem ellenzi. Az ülésen Ghyczy elt­ökölvén, nem szavazott, de kijelentette, hogy a 21-es bizottságban kifejti né­zeteit. A szavazásnál négy votum állván négy ellen, a dolog abban maradt, s ez a jövedelmi adó története a 9 és albizottság körében.« Nem is kell mondanunk, hogy mi ez es­z­­m­é­t, illetőleg tervet nagyon felületes tervnek tart­juk , különben, ha komolyabb alakot fog ölteni, hozzá szólunk. A közös aktívák ügye, mint az Ung. Corr. hallja, rövid idő alatt el fog intéztetni, s ezen ügy­ben a magyar pénzügyminisztérium legközelebb át­iratot fog kapni az osztrák pénzügyminisztertől, ki­nek ez ügyben való tagadólagos magatartásáról a magyar pénzügyministériumban mit sem tudnak. Az ügy megoldása azonban mégis előidézhet bizonyos csalatkozásokat, különösen azon kombinácziókból ítélve, melyeket egyes lapok a közös aktívákkal hoz­nak kapcsolatba, mely aktívák néhány lap szerint a defic­it fedezésére,más lapok szerint pedig a legutób­bi kölcsön törlesztésére fordíttatnak.A közös aktívák­nak Magyarországot illető hányada ugyanis részint előbbi, közös czélokra való utalványozás, részint pe­dig egyéb külön czélokra való fordítása által l­­­eg­­nagyobb részt ki van merítve. A­mi még maradt be­lőle, az leginkább inségkölcsön-papírokból és földte­­hermentesítési alapból áll, melyeknek átvétele egy­­átalán semmi disponibilis pénzforrást sem fog ké­pezni. A Magyarországra eső készpénzhányad ehhez képest tehát oly csekély lesz, hogy az semmiesetre sem fogja jelentékenyen megkönnyíteni pénzügyi helyzetünket. Mi az »Ung. Lloyd« ez okoskodásával szem­ben hivatkozunk azon tényre, hogy a közös aktívák­ból 3 év óta semmit fel nem használtunk, mert 2­ 3 millió mindig elő volt ugyan irányozva, de hiába, mert nem jön folyóvá téve, és hivatkozunk azon adatra, hogy tavai a börze válság után is még 26 millióra volt téve ez aktivák értéke, noha azokban két milliónyi árveszteséget szen­vedtünk , azon bölcs gazdálkodás miatt, hogy a kö­zös kormány, a delegátiok megkérdezése és az ügy tisztázása nélkül, a kész­pénzt hitelpapírokba verte. Még ez aktivák dolgából szép história nőheti ki ma­gát! Fő dolog ez ügyet tisztázni: hadd lássuk, hová lett a pénz ? A­z 1875 - diki hadügyi költség­­vetés. Az 1875-diki hadügyi költségvetés ordi­­nariuma —­Írja a »N. Pr.Presse« —alaki tekintetben eltér az 1874-dikitől, mert 27 czimből áll, mig az 1874-diki 22 czimet tartalmazott. E beosztás a de­­legátiók határozatainak értelmében történt, mely szerint, az 1874-diki költségvetés 1-ső czime, az ab­ban foglalt részletek természete szerint, öt czimre osztatott. Ebből az 1-ső czim a hadügyminisztérium, ő Felsége katonai irodája s a hadügyi irattár, a 2- dik czím a tábornoki és katonai parancsnokságok, valamint a vár- és helyőrségi parancsnokságok, a 3- dik a katonai inten­datura, a szakszámvevőségek s a katonai pénztárak, a 4-dik a tábori papság s az 5-dik a katonai igazságügyi szervezeti tételeit tartal­mazza. A hadi szekerészet rovata a hadcsapatok általános ellátásának tételébe soroztatott. A czimek­­ben történt e változtatás, mint a »N. Fr. Pr.« meg­jegyzi, igen bajossá teszi az 1874-iki és 1875-iki költségvetés czim szerinti összehasonlítását. Egész­ben véve az 1875-diki költségvetés az 1873-dikinak keretében mozog, a melyhez hozzácsatolandók az 1874-diki és 1875-diki élelem-megdrágulásból táma­dó többletek. A többi változtatás javításokból ered, a minek minden organismusban előfordulnak s következmé­nyei a nyilatkozatoknak, melyeket a hadügyminisz­ter, a külügyminiszter a hadügyi költségvetés ordi­­náriumáról az 1872 diki delegationális tárgyalások alkalmával Pesten tettek­ A legfontosb változások közül említendők : Egy harmadik őrnagyi állomás tervezése­ minden tü­zérezredben, s egy lovas tartalék-hadparancsnoki segédé minden gyalogsági ezredben. A harmadik őrnagyi állomás azzal indokoltatik, hogy a háború­ban nem lehet nélkülözni. További változtatás azon tisztek helyettesítése, kik a technikai s adminisztra­tív katonai testületekbe beosztattak. Ezt a hadügyi kormány különösen hangsúlyozza, mert a csapatok a mondott után sok tiszttől fosztatnak meg. Az e változtatások által bekövetkező költségtöbleteket a költségvetés egyéb czímeiben eszközlött megtaka­rítások pótolják. Az összes többlet 339.000 forintot tesz, míg a megtakarítások összege 374,000 frt. Az 1873-diki ordinarium összesen tett 90 millió 992,000 frtot. Ha ehhez hozzá számítjuk az árak emelkedé­sét, az élelem, lótakarmány és fölszerelésben az 1874. és 1875-diki évekre, a­mely emelkedés 2.478,000 frtot tesz, az 1875-iki költségelőirányzat 93 millió 470 ezer frtot tenne. A hadügyminisztérium pedig 93,432 ezer forintot irányozván elő, a megtakarítás 38 ezer forint.­­ Említettük volt, hogy a nemzetis­é­­g­i képviselők egy manifestumot akartak kibocsá­tani , de mivel a párt kebelében holmi súrlódá­sok támadtak, melyek a közlést, mig a nemzeti­ségi követek újból össze nem jönnek, lehetetlenné tették. Erre nézve a »Zasztava« következő felvilá­gosítást adja . Ez ügyre vonatkozólag mi a követke­zőket tudjuk. A nemzetiségi képviselők declaratió­­ja még márczius hó 9/21-én lett megállapítva, s csak azért maradt el, hogy nyelvtani és irályi tekin­tetben átvizsgáltassék. E végből a márczius hó 11- és 23-án tartott értekezleten szőnyegre hozatott. A­mi ezen az értekezleten történt, mások után adjuk. Kozma Partben felhozta, hogy a nyilatkozat tartal­mából hagyassák ki azon hely, hol az osztrák-ma­gyar kiegyezésről van szó. Erre a többiek nem álltak rá, mire Kozma kijelentette, hogy e miatt a »nem­zetiségi körből« kilép. A többiek megegyeztek, hogy azon hely, hol Erdélyről létezik említés, úgy marad­jon, miként az az erdélyi románok értekezletén meg­­állapíttatott, s mivelhogy ez az egyszerű másolás­ ügyének tartatott, meghagyatott, hogy a már előbb­­hozott határozathoz képest az ekként kiegészített, declarátiót Mocsonyi Antal mint a kör elnöke és dr. Maximovics Miklós, a klubjegyzők egyike, a kör nevében írják alá és tegyék közzé, úgy hallottuk, b°gy az okmány aláírása már megtörtént. Miért ké­sik közlése, nem tudjuk, de a fentebbiekből kitűnik, hogy semmiféle súrlódások nem okai a késedelem­nek. Ez után a képviselők nagyobb része elszéledt, a­kik fent maradtak, a club nevében semmit nem határozhattak vagy el nem napolhattak. Reméljük, hogy a declaratiójegy pár nap alatt megjelenik. Ha később jelennék meg, bizony elég késő érkeznék. A „HON“ TÁRCZÁJA. WALDFRIED. Reg.­ny. Irta Auerbach Berth­old. Elap könyv. (Folytatás.) K­ilenczedik FEJEZET. Martella a házban senkihez sem csatlakozott, csak Vereslábhoz, ki Ernő gyermekségéről sokat tu­dott neki mesélni. Mikor munkanap enyhe estéjén és derült vasárnap délutánokon a legények és lá­nyok énekelve vonultak végig a falun, Vereslábbal ott ült az istálló előtti padkán vagy magában csak kutyája által kisérve, fenn volt a házunk mögötti er­dőben, különös kívánsága volt. Veresláb számadó legényünk által adatta elő. Kívánta, hogy a favágókkal kimehessen az er­dőre ; úgy bánik a fejszével mint akár egy férfi; ti­zenhárom éves korától fogva a favágókkal versenyt dolgozott. E kívánságát nem engedhettük. Tudnivágya nem volt kielégíthető, és csodál­tam nőmet, mily fáradhatlanul és mindig készen adott felvilágosítást a nyugtalan gyermeknek. Minden meglepte, mit mi megszoktunk, és min­dig is úgy volt vele, soha sem szokott oly dolgokhoz, mik nekünk magától érthető szükségességüek. Min­den csoda volt neki. Szemében valami merész volt. Szavának hang­ja oly igaz, hogy a legkülönösebbet sem kellett erősítgetnie, és,ha nevetett, egész szívvel vele kell. Veresláb nem kevéssé büszkélkedett abban, hogy Martellát úgy kormányozza, mint akár a két­­ lakót, melyeket csikóból nevelt föl; különösen sze­­­­rette ismételgetni, hogy legifjabb fiunk­­— így ne­­­­vezte Ernőt —,már csakugyan mindenben a legjobb jövő. A legjavát kilőtte magának. Mert oly okos és víg leány mint Martella, nincs több, és aztán annyi benne a tréfa, hogy a tehenek visszanéznek s bőg­nek, mintha mondanák : Elnevetgélnénk mi is ve­led, de nem adta nekünk isten a hozzá való futtatót. Borját, melyet elnevezett »muskatály«-nak, ápolta, nevelte s elfecsegett vele, mintha fiatal test­vére volna. Azt állítá, hogy a borjú tenyészésre és okosságra nézve valóságos csoda; a vén tehén félté­keny rá, mindig feléje bök, mert látja, hogy a borjú Martellát jobban szereti, mint édes­anyját. Csak egyben torzsalkodott Martella Veresláb­bal. Előttünk megmagyarázhatlan idegenkedéssel viseltetett Amerika iránt és Veresláb mindig úgy beszélt erről, mintha ez lenne a paradicsom; fő bizo­nyítéka az volt, hogyan látták el Lakatos Erzsit. »Azt már csakugyan csak szabadállam teheti, hogy egy a háborúban elesettnek családbelieit ily gaz­dagon ellássa. Mily mások ellenben a mi német­jeink.« Mi irántunk szülők iránt Martella tisztelettel viseltetik, de bátortalan. Ernő a nyár folytán csak kétszer jött el né­hány órára. Martellával a szomszéd falvakba akart sétálni és kocsizni, de Martella megtagadta tőle. Azt mon­­dá, nem megy el hazulról, eleget volt idegen helyen. Ernő nyilván boszos volt, hogy Martella nem ment vele, de némán elfojtotta. 1865 nyarán pompás arató időnk volt és fe­­lejthetlen előttem, midőn Martella mondá: »Most aratni segítek. Azelőtt böngésző voltam, azért tudom, hogy ez jó idő a parasztnak. Reggel kalászt arat­ni és este kévébe kötve behordani, és minden zivatar nélkül, az jó a parasztnak, de nem a szegény böngé­szőnek. A mennydörgés az aratásban letöri a ka­lászt a szegény számára, mert maguktól nem adnak semmit a parasztok.« Midőn igy beszélt, Veresláb felém fordulva bó­lintott egyet fejével. Késő őszszel Richárd látogatóba jött. Richárd felháborodva írt arról, hogy Ernő, ki még magának sem biztosította a megélhetést, máris más sorsát a magáéval egybekötő és egész házun­kat megterhelő vele. De azon pillanattól, hogy Mar­tellát meglátta, leginkább szerette meg közülünk. Midőn először üdvözölte testvérileg, sugárzó szemmel nézett rá s mondá : »Tíz évre látok a jö­vőbe.« »Talán jóslani tudsz ?« »Majd bizony! Azt értem alatta, hogy a mi­lyen vagy te most, olyan lesz Ernő tíz év múlva. Csak azt remélem, hogy nem lesz szüksége addig pápa szemre.« Richárd nevetett és Martella is szívből neve­tett és nincs jobb, mint mikor két ember első talál­kozásukkor mindjárt egymással nevethetnek. Legidősebb leányom, Janka, ki Lajos egykori házitanitójához, most felsővidéki plébánoshoz ment nőül, felnőtt leányával több hétre eljött tej­gyógy­módra. Már első találkozásukkor, akkor természetben önkénytelenül, bántva érezte magát Martella. Janka állandón feketeselyem hálókeztyűt viselt és nyilván erőszakolt barátsággal nyújtott neki kezet. De ez azt mondá neki : »Nem kell kezére szúnyoghálót vennie. Nem vagyok én szúrós.« E csekélység ellenszenvet keltett Martella és Janka között, mely idővel nem egy keserűséget oko­zott. Veresláb boszankodott, hogy nem tudta Mar­tellával megértetni, hogy a plébánosné nem akarta megsérteni. Martella a mellett maradt, hogy Jan­kát nem nevezte másnak, csak »szunyogháló«-nak. Ha egyszer ellenszenvre kapott, nem lehetett arról leszoktatni, és boszúságra minden nap, mikor Janka a fejeskor az istállóba jött, kétszer is mondá: »Jónapot, sógor asszonyom!« Janka ebből okot merített a folytonos gyűlöl­ködésre, melyet még nevelt állandó elégedetlensége. Janka azt hitte, hogy Martellához közeledik, midőn kijelenti neki, mennyi részvéttel van iránta. De ez a dolgot csak roszabbra fordítá, mert Mar­tella mély ellenszenvvel volt a sajnálat iránt. Az épen nem szorult viszonyok közt levő szü­lői házban Janka mindig talált módot panaszkodni, mily csekély fizetése van férjének és ismételve jelez­te, hogy már rég jobb álláshoz jutott volna ez, ha nem ellenzéki embernek a veje. Sőt kereken kimon­­dá, hogy férje és legidősebb leánya betegeskedésé­nek én vagyok oka. Ha nem nézne a kormány engem oly rosz szemmel, már rég jobb égalj alá helyezték volna át és egészségesek lennének. Azonfölül egész háztartásunk nem volt neki elég egyházias, és égbekiáltónak jelenté ki, hogy Martellát ily pogányságban hagyjuk élni. A falunkbeli plébánoshoz, kivel keveset érint­keztünk, azonban nem szívesen ment, mert valójában arra is koszus volt. E jó állomás nagy jövedelemmel és kevés munkával tulajdonkép férjéé volt. De a mi tiszteletes asszonyunk szentszéki tanácsosnak volt le­ánya és ez mindent megmagyarázott.­­ Martella elhanyagoltsága feletti intelmeire bő anyagot talált Janka a gyermeknek egy sajátosságá­ban. Kapott legyen akármit, Martella némán fogad­ta, minden köszönet nélkül. Nem tudom magamnak megmagyarázni. Ta­lán maradéka volt ez puszta természetességének, így vélekedett Richard fiam, ki őszi szünidejé­nek egy részét nálunk tölté. Richárdnak szokása volt itt tartózkodása alatt szemüvegét, letenni és csak elutazása napján tette ismét föl. Évenként így erősítette túlságosan meg­erőltetett szemét. Azt hiszem, szemüvegét mindenkor Vereslábnak adta megőrzésre, ki elutazása napján neki visszaszolgáltatta. Ez ízben a szemüveget magánál tartotta és kevesebbet érintkezett Vereslábbal mint Martellá­val, ki hozzá mindegyikünknél inkább ragaszkodott. Vele ment ki eszende és vasárnaponkint az erdő ma­gános útjaira és szünetlenül fecsegett. Egy este mondá Richárd: »Ma az akadémia nagy diját nyertem el. Mar­tella mondá nékem: Nem is tudom elgondolni, hogy te professor légy, te oly — oly okos vagy, oly egye­nes az észjárásod, úgy tudsz beszélni, akár egy — egy favágó. Már most kérdelek titeket, van-e ennél nagyobb dicséret?« Mondom nektek, Martella telve van bölcseség­­gel, a föld és a jég nemcsak minden állatját ismeri, hanem át meg át lát az emberen. A bizalmat szeg­ném meg, ha minden véleményét elmondanám. Sok fát vágott és éles fejszével mindig bizton talál a hely­re, hol simán válik. Igen, Ernő szerencse fia. Csak attól tartok, hogy ez ősi természetet nem ismeri kellően. Ő még nagy állhatatlan. Remélem, majd belátja, hogy itt nyilatkozik a megtöretlen fenség és szentség, mely szolgáló alakjában jelent meg, de nem könynyel teli szemmel, hanem telve vidorsággal. Útközben fenyőrügyeket rágdicsált és mondá : ez a legjobb a mi csak van, kóstold csak. Midőn azt válaszoltam, hogy jobb és rendesebb élelmezése van és hogy e majszolást, mi némi kábí­tással jár, hagyja abba, azt mondá: »Igazad van, mindig egészen elvadít.« Egy réten akartunk áthaladni, én tétováztam a nedvesség miatt. »Csak engem kövess« kiáltá, »vi­gyázz arra, hol van vakandtúrás, ott száraz az alj.« Mi­alatt szokatlan lelkesedéssel beszélé ezek­et Richárd, fölkelt Janka az asztaltól és intett le a TM - nak, hogy kövesse. Richárd és az anya ép oly jól látták mint él, de nem szóltak, sőt egyik tovább fűzte a másiknak gondolatját, hogy nagyon helyes Martellát még most szabadjára hagyni. Kétségtelenül magától fog bele­­okulni a nemesebb formákba, az élet magasabb fokú bensőségébe. Nem nem csinált tervet Martella nevelésére. »Éljen velünk, ez majd kineveli magától. Mindegyikünket lát a maga módja szerint dolgozni, majd megtalálja a magáét is. Az élet valóságában lát minket, és ezzel segítve van rajta.« Nem különösen óvta Richárdot, hogy Martellá­­nak ne adjon általános tanokat, mert attól az a gyermek nem tud hová lenni. Martella korántsem volt érzékeny természetű, sőt inkább kemény volt maga és mások iránt, nem vett részt mások fájdalmában. Segítsen magán min­denki a hogy tud. A világon soha senkin nem segített, nem gon­doskodott, nem gondolt senkivel. Mint az őz az erdőn, csak magának élt. Nem bólintott Richárd e megjegy­zésére : »A természetben minden önző, csak a mű­veltség tett könyörületessé, szelíddé és tevékenynyé. (Folytatása következik.) A közszellem hanyatlása. Budapest, ápril 7. (V.) Addig-addig sopánkodtunk a felett, hogy sokat bajlódtunk a politikával, míg végre beleuntunk ebbe is. A nyomorúság, pártviszonyaink elzüllése, s minden egyéb faktor közrehatása folytán ott vagyunk, hogy ma már a politika sem képes ébren tartani a nemzeti érdeklődést. Természetes, hogy ezen szomorkodunk, ebben sajnos jelenséget látunk mindannyian. De hát nem adunk-e reá okot mindany­­nyian ? Hogy társadalmi szellem nincs Magyar­­országon, az egyike legnagyobb bajainknak. Valamely közszükség fölérzésére ezért nem vagyunk képesek, s ez az oka annak is, hogy földünk dúsgazdagsága daczára népünk sze­gény, igen szegény. Egy tekintetben voltunk előbbre. A po­­litikában.Itt érdeklődésünk nem egyszer lá­zas mérvet öltött, elvonta a napi munkától a kezet, s a társadalmi viszonyok földulásáig fokozta a hatni vágyást. Most már ez is csökken. Tegnap egy népgyűlésen szép ünnnepnap, óriási plakátok s nem tudom még micsoda reklám után, a legközvetlenebb érdekben nem jött össze több, mint a­mennyire a legoptimistikusabb szem reá foghatta, vannak kétszázan. A vidéken a hazamenő képviselők jelen­téseiket tiz-husz ember előtt teszik meg, s tudunk esetet, hogy egy a középpártra tért képviselő gyűlésre kiván választóit, azok kö­zül n­y­o­l­c­­ jelent meg s ezek szavaztak bizalmat neki. Szavazó azon kerületben három ezer van.­­ S az ily jelenség igen gyakori. Ha azon z sopánkodásokat olvassuk, melyek politikai életünk túlélénksége miatt világgá bocsát­tattak, azt kellene hinnünk, hogy a visszaha­tás örvendetes. Pedig nem az. Nem a józanodás, a hig­gadtabbá váló ítélet elcsöndesülése és szenve­délyfékezése ez, hanem a legszomorítóbb kö­zönyösség. Az a keleti indolenczia, mely minden más téren nemzeti fogyatkozásunk volt már századok óta, átültetve a politika mezejére is. Nem tudjuk, mi szomorúbb: az-e, hogy e je­lenség bekövetkezett, vagy az, hogy be kel­lett következnie. Mert be kellett következnie. Évek óta

Next