A Hon, 1874. április (12. évfolyam, 75-99. szám)
1874-04-08 / 80. szám
80. szft'. XII. évfolyam. Keceli kiadás. Budapest, 1874. Szerda, ápril 8. Kiadó-hivatal: Barátok-lere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési dij: Postát küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és sti kiadás együtt: 5 hónapra........................................6 frt — kr. 6 hónapra ........ 12 » — » Az esti kiadás postai kubinküldéséért felülfizetés negyedévenkint . . . 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első’Sápiától számítatik POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda Barátok tere, Athenaeum-épület 1. emelet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás: „A HON“ Xll-dik évi folyaméra. Előfizetési árak: '• '• : '• Egy hóra..........................g frt BBf Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmenntesitve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krbkerül. Az előfizetések a „Hon kiadóhivatala* czim alatt aest, Perencziek-tere Athenaeum-épület küldendők. A „HON* kiadóhivatala. Budapest, april 7. Itt a válasz, kérünk feleletet! Kénytelenek vagyunk még egyszer a középpárttal foglalkozni, mert annak közlönye nem felelt a napokban e párt ellen intézett nyílt támadásunkra, hanem megfordítva: a mi politikai állásunkat támadta meg. A középpárt semmiféle részletes, vagy csak bármennyire határozottnak mondható programmot ki nem adott és mégis mindig erre hivatkozva indokolja parlamenti különállását. Ezért tagadtuk létjogosultságát. Azt engedi ugyan közlönye sejteni, hogy jöhet olyan idő, mikor Ghyczy a kormányban nem maradhat és jó lesz, ha ekkor egy kész pártra támaszkodhatik, de hisz ez eset csak akkor következhetik be, ha vagy közjogi vagy szabadelvűségi kérdésben a kormány Ghyczy elveit ki nem elégíti ; első esetben a közjogi ellenzék, második esetben ez és a jobboldal szabadelvű része épen úgy fogná támogatni Ghyczy törekvéseit, mintha pártja lenne, ezért az eshetőségért külön pártot fentartani nem kell, vagy legalább az illető párt részéről olyanforma személyes politika lenne, amilyent rászalt a »középpárt« is velünk együtt a Lónyay töredékben. Amíg a »középpárt« nem nyilatkozik határozottan, hogy mit ért a pártok közti »közvetítés«-féle hivatása alatt, melyből állítólag létjogosultságát meríti, a mig programaiban nem jelzi azt a különbséget, mely a jobboldal törekvéseitől elválasztja, a mig határozottan meg nem mondja, hogy mikép képzel biztos többséget és egészséges pártalakulást oly párttöredékek mellett, milyen a középpárt, mely elfogadja a többség egyetlen elválasztó alapját és mégsem csatlakozik ahoz, addig mi a középpárt külön állását mindig parlamentáris anomáliának fogjuk tartani és így létjogosultságát is tagadni fogjuk. Azonban örömmel jelenthetjük olvasóinknak, hogy mind e kérdésekbe kész belebocsátkozni a »Középpárt,« ha mi az ő hozzánk intézett kérdéseire határozott választ adunk. Egy pár szóval megtesszük ezt, azon reményben, hogy a várva várt leleplezést megnyerjük. Azt kérdi tőlünk a »Középpárt«, hogy miért voltunk a koalitionális törekvés ellenségei, ha nem csatlakoztunk a magát »elvhitnek« nevező baloldalhoz? Ennek igen egyszerű oka van. Láttuk azt, hogy a koalitionális törekvés hazafias indokokból származott ugyan sok részről, de elvi alap nélkül, indokolatlan alakban, czélszerűtlen, inparlamentáris után fejlődött. Sőt azt is vettük észre, hogy az a Huszár Imre, társaival együtt, kik egy nyáron át az „Ellenőr “-ben hirdették az elvfentartás alatti koalitiót, szépen beállottak november 10-én a közjogi alap feltétlen híveinek. Úgy, hogy Csernátonyt kivéve, mindazon képviselő, ki a közvélemény előkészítésére irt a koalitió érdekében, középpártivá lett. Tehát czéljuk az volt, hogy pártunkat a jobboldalra átvigyék — a vezérek tudtán és akaratán kívül. Ebből láthatta mindenki, hogy (a vezérektől eltekintve) a törzskar mikép érte a koalitiót és mivé akarta azt fejleszteni. Hogy pedig a jobboldal is így érte ezt, bizonyítja a »Pester Lloyd« legközelebbi czikke is, mely leplezetlenül kimondja, hogy Tisza „elvfentartását“ és a közjogi alapra vonatkozó kikötéseit egyszerűen komoediának vették, melyeket Tisza csak »pro forma« eredményvárása, akarása nélkül tett volna meg a közönség félrevezetésére. Ilyen társaságba, ily politikájú kelepczébe jutni nem akartunk. De azért nem csatlakozhattunk azon irányhoz sem, mely egész erejét , egész agitatióját a közjogi kérdésre veté; mert tudtuk és éreztük, hogy vannak más égető szükségeink is, melyeknek kielégítésére több akatom is van, mint a közjogi kérdés megoldására, melyre most a törvény és többség alkalmat sem nyújt. És így épen a »párttisztázás“ érdekében nem csatlakozhattunk azon egyesüléshez,mely csak zavart és kölcsönös elégületlenséget okozott. Uti facta locpuntur. Azt hisszük, hogy lapunk ez állását mindkét irányban maguk a tények fényesen helyeselték igen rövid idő alatt. Van a középpártnak még egy szemrehányása és ez Jókai 1869-ki és 1872-ki tölekvése a jobboldal néhány jelesebb tehetségével való egyetértés érdekében. A »Középpárt« ebből fegyvert kovácsol lapunk mostani magatartása ellen, mely az előbbi ténynyel ellentétben látszik lenni. Pedig hát a »Középpárt« nagyon téved , mert 1869-ben fusióról nem volt szó, közös kormányalkotásról épen nem, 1872-ben pedig csakis az »agyonbeszélés« politikájából való szabadulásról volt szó. Azt hiszem, hogy a „Középpárt“ egyik tényt sem fogja a mostani dolgokkal összetéveszteni. Igaz, hogy most a pártok hazafias közreműködésének szükségét szeretik hangoztatni. Ez ellen mi soha sem küzdünk, sőt azt előmozdítani igyekeztünk. De oly dolgokban, melyek az ellenzék meggyőződésével nem ellenkeznek, az ellenzék soraiban is lehet támogatni a kormányt és épen nem teszi szükségessé ez azt, hogy az ellenzék mesterséges után (többség és rendszerének győzelme nélkül) hagyja el állását, és ezzel megzavarja a parlamenti élet alapját az országban. Ezzel feleltünk azon vádra is, hogy mi örökös ellenzék akarunk lenni. Programmunkat akkor adtuk ki, mikor már láttuk a pártállások fejlődhetési irányát vagy megmaradását, és így elmondhattuk, hogy mérsékelt ellenzék maradunk. Hogy ez nem volt mesterkélt állás, bizonyítják a tények, hogy önzetlen meggyőződésből származott, azt minden rágalom ellenében, új kétségbe vonást határozottan megtiltó módon állítjuk. Ezt jegyezzék meg mindazok, a kiket illet! / íme, ez válaszunk a »Középpárt«-nak ; most lássuk a medvét! — Ghyczy kilátásban lévő működésének irányáról ma a »P. N.« két adatot közöl. Ugyanis ezt írja : Ghyczy p. n. min. összes pénzügyi állapotaink képét és az általa javaslandó közelebbi intézkedéseket tartalmazó exposén dolgozik, melyet a képv. ház összeültekor, valószinüleg,még e hó folyamában fog előterjeszteni.« Továbbá Ghyczynek az általános jövedelmi adóval szemben való állásáról e lap írja: Több lap az általános jövedelmi adó behozatalát a legközelebbi jövendő esélyének mondván, érdekesnek tartjuk megismertetni, hogy ezen kérdés körül a kilenczes albizottságban a különböző vélemények miként csoportosultak. Tesszük ezt annál inkább, mert alkalmunk van lapunknak egyik múltkori, nem egészen correct közlését is kiegészíteni. A mostani jövedelmi adó radikális reformjára nézve ugyanis nem volt véleménykülönbség az albizottságban. Ezt kívánta minden tag, ki is jön fejezve a jelentésben s a financziális eredmény 1875-re 4 millió, 1876-ra 4 millió ötszázezer, 1877-re pedig 5 millió forinttal vétetett fel. Amire nézve az albizottságban véleménykülönbség mutatkozott : ez az úgynevezett általános jövedelmi adó t. i. az 500 írton felül levő, már föld-, házkereseti adóval megrovott tiszta jövedelemnek pár perczenttel, például hárommal megadóztatása, amely intézkedés körülbelül öt milliót hozott volna. Ezen adónemet Horváth Lajos indítványozta, Nagy hévvel pártolta Ghyczy, támogatták Kerkapoly és Széll, ellenezték Tisza, Lónyay, Sennyey, Somssich, míg Csengery Antal betegsége miatt az illető ülésen nem vehetett részt, korábbi nyilatkozataiból azonban tudjuk, hogy ő ezen adónem tervét nem ellenzi. Az ülésen Ghyczy eltökölvén, nem szavazott, de kijelentette, hogy a 21-es bizottságban kifejti nézeteit. A szavazásnál négy votum állván négy ellen, a dolog abban maradt, s ez a jövedelmi adó története a 9 és albizottság körében.« Nem is kell mondanunk, hogy mi ez eszmét, illetőleg tervet nagyon felületes tervnek tartjuk , különben, ha komolyabb alakot fog ölteni, hozzá szólunk. A közös aktívák ügye, mint az Ung. Corr. hallja, rövid idő alatt el fog intéztetni, s ezen ügyben a magyar pénzügyminisztérium legközelebb átiratot fog kapni az osztrák pénzügyminisztertől, kinek ez ügyben való tagadólagos magatartásáról a magyar pénzügyministériumban mit sem tudnak. Az ügy megoldása azonban mégis előidézhet bizonyos csalatkozásokat, különösen azon kombinácziókból ítélve, melyeket egyes lapok a közös aktívákkal hoznak kapcsolatba, mely aktívák néhány lap szerint a deficit fedezésére,más lapok szerint pedig a legutóbbi kölcsön törlesztésére fordíttatnak.A közös aktíváknak Magyarországot illető hányada ugyanis részint előbbi, közös czélokra való utalványozás, részint pedig egyéb külön czélokra való fordítása által legnagyobb részt ki van merítve. Ami még maradt belőle, az leginkább inségkölcsön-papírokból és földtehermentesítési alapból áll, melyeknek átvétele egyátalán semmi disponibilis pénzforrást sem fog képezni. A Magyarországra eső készpénzhányad ehhez képest tehát oly csekély lesz, hogy az semmiesetre sem fogja jelentékenyen megkönnyíteni pénzügyi helyzetünket. Mi az »Ung. Lloyd« ez okoskodásával szemben hivatkozunk azon tényre, hogy a közös aktívákból 3 év óta semmit fel nem használtunk, mert 2 3 millió mindig elő volt ugyan irányozva, de hiába, mert nem jön folyóvá téve, és hivatkozunk azon adatra, hogy tavai a börze válság után is még 26 millióra volt téve ez aktivák értéke, noha azokban két milliónyi árveszteséget szenvedtünk , azon bölcs gazdálkodás miatt, hogy a közös kormány, a delegátiok megkérdezése és az ügy tisztázása nélkül, a készpénzt hitelpapírokba verte. Még ez aktivák dolgából szép história nőheti ki magát! Fő dolog ez ügyet tisztázni: hadd lássuk, hová lett a pénz ? Az 1875 - diki hadügyi költségvetés. Az 1875-diki hadügyi költségvetés ordinariuma —Írja a »N. Pr.Presse« —alaki tekintetben eltér az 1874-dikitől, mert 27 czimből áll, mig az 1874-diki 22 czimet tartalmazott. E beosztás a delegátiók határozatainak értelmében történt, mely szerint, az 1874-diki költségvetés 1-ső czime, az abban foglalt részletek természete szerint, öt czimre osztatott. Ebből az 1-ső czim a hadügyminisztérium, ő Felsége katonai irodája s a hadügyi irattár, a 2- dik czím a tábornoki és katonai parancsnokságok, valamint a vár- és helyőrségi parancsnokságok, a 3- dik a katonai intendatura, a szakszámvevőségek s a katonai pénztárak, a 4-dik a tábori papság s az 5-dik a katonai igazságügyi szervezeti tételeit tartalmazza. A hadi szekerészet rovata a hadcsapatok általános ellátásának tételébe soroztatott. A czimekben történt e változtatás, mint a »N. Fr. Pr.« megjegyzi, igen bajossá teszi az 1874-iki és 1875-iki költségvetés czim szerinti összehasonlítását. Egészben véve az 1875-diki költségvetés az 1873-dikinak keretében mozog, a melyhez hozzácsatolandók az 1874-diki és 1875-diki élelem-megdrágulásból támadó többletek. A többi változtatás javításokból ered, a minek minden organismusban előfordulnak s következményei a nyilatkozatoknak, melyeket a hadügyminiszter, a külügyminiszter a hadügyi költségvetés ordináriumáról az 1872 diki delegationális tárgyalások alkalmával Pesten tettek A legfontosb változások közül említendők : Egy harmadik őrnagyi állomás tervezése minden tüzérezredben, s egy lovas tartalék-hadparancsnoki segédé minden gyalogsági ezredben. A harmadik őrnagyi állomás azzal indokoltatik, hogy a háborúban nem lehet nélkülözni. További változtatás azon tisztek helyettesítése, kik a technikai s adminisztratív katonai testületekbe beosztattak. Ezt a hadügyi kormány különösen hangsúlyozza, mert a csapatok a mondott után sok tiszttől fosztatnak meg. Az e változtatások által bekövetkező költségtöbleteket a költségvetés egyéb czímeiben eszközlött megtakarítások pótolják. Az összes többlet 339.000 forintot tesz, míg a megtakarítások összege 374,000 frt. Az 1873-diki ordinarium összesen tett 90 millió 992,000 frtot. Ha ehhez hozzá számítjuk az árak emelkedését, az élelem, lótakarmány és fölszerelésben az 1874. és 1875-diki évekre, amely emelkedés 2.478,000 frtot tesz, az 1875-iki költségelőirányzat 93 millió 470 ezer frtot tenne. A hadügyminisztérium pedig 93,432 ezer forintot irányozván elő, a megtakarítás 38 ezer forint. Említettük volt, hogy a nemzetiségi képviselők egy manifestumot akartak kibocsátani , de mivel a párt kebelében holmi súrlódások támadtak, melyek a közlést, mig a nemzetiségi követek újból össze nem jönnek, lehetetlenné tették. Erre nézve a »Zasztava« következő felvilágosítást adja . Ez ügyre vonatkozólag mi a következőket tudjuk. A nemzetiségi képviselők declaratiója még márczius hó 9/21-én lett megállapítva, s csak azért maradt el, hogy nyelvtani és irályi tekintetben átvizsgáltassék. E végből a márczius hó 11- és 23-án tartott értekezleten szőnyegre hozatott. Ami ezen az értekezleten történt, mások után adjuk. Kozma Partben felhozta, hogy a nyilatkozat tartalmából hagyassák ki azon hely, hol az osztrák-magyar kiegyezésről van szó. Erre a többiek nem álltak rá, mire Kozma kijelentette, hogy e miatt a »nemzetiségi körből« kilép. A többiek megegyeztek, hogy azon hely, hol Erdélyről létezik említés, úgy maradjon, miként az az erdélyi románok értekezletén megállapíttatott, s mivelhogy ez az egyszerű másolás ügyének tartatott, meghagyatott, hogy a már előbbhozott határozathoz képest az ekként kiegészített, declarátiót Mocsonyi Antal mint a kör elnöke és dr. Maximovics Miklós, a klubjegyzők egyike, a kör nevében írják alá és tegyék közzé, úgy hallottuk, b°gy az okmány aláírása már megtörtént. Miért késik közlése, nem tudjuk, de a fentebbiekből kitűnik, hogy semmiféle súrlódások nem okai a késedelemnek. Ez után a képviselők nagyobb része elszéledt, akik fent maradtak, a club nevében semmit nem határozhattak vagy el nem napolhattak. Reméljük, hogy a declaratiójegy pár nap alatt megjelenik. Ha később jelennék meg, bizony elég késő érkeznék. A „HON“ TÁRCZÁJA. WALDFRIED. Reg.ny. Irta Auerbach Berthold. Elap könyv. (Folytatás.) Kilenczedik FEJEZET. Martella a házban senkihez sem csatlakozott, csak Vereslábhoz, ki Ernő gyermekségéről sokat tudott neki mesélni. Mikor munkanap enyhe estéjén és derült vasárnap délutánokon a legények és lányok énekelve vonultak végig a falun, Vereslábbal ott ült az istálló előtti padkán vagy magában csak kutyája által kisérve, fenn volt a házunk mögötti erdőben, különös kívánsága volt. Veresláb számadó legényünk által adatta elő. Kívánta, hogy a favágókkal kimehessen az erdőre ; úgy bánik a fejszével mint akár egy férfi; tizenhárom éves korától fogva a favágókkal versenyt dolgozott. E kívánságát nem engedhettük. Tudnivágya nem volt kielégíthető, és csodáltam nőmet, mily fáradhatlanul és mindig készen adott felvilágosítást a nyugtalan gyermeknek. Minden meglepte, mit mi megszoktunk, és mindig is úgy volt vele, soha sem szokott oly dolgokhoz, mik nekünk magától érthető szükségességüek. Minden csoda volt neki. Szemében valami merész volt. Szavának hangja oly igaz, hogy a legkülönösebbet sem kellett erősítgetnie, és,ha nevetett, egész szívvel vele kell. Veresláb nem kevéssé büszkélkedett abban, hogy Martellát úgy kormányozza, mint akár a két lakót, melyeket csikóból nevelt föl; különösen szerette ismételgetni, hogy legifjabb fiunk— így nevezte Ernőt —,már csakugyan mindenben a legjobb jövő. A legjavát kilőtte magának. Mert oly okos és víg leány mint Martella, nincs több, és aztán annyi benne a tréfa, hogy a tehenek visszanéznek s bőgnek, mintha mondanák : Elnevetgélnénk mi is veled, de nem adta nekünk isten a hozzá való futtatót. Borját, melyet elnevezett »muskatály«-nak, ápolta, nevelte s elfecsegett vele, mintha fiatal testvére volna. Azt állítá, hogy a borjú tenyészésre és okosságra nézve valóságos csoda; a vén tehén féltékeny rá, mindig feléje bök, mert látja, hogy a borjú Martellát jobban szereti, mint édesanyját. Csak egyben torzsalkodott Martella Vereslábbal. Előttünk megmagyarázhatlan idegenkedéssel viseltetett Amerika iránt és Veresláb mindig úgy beszélt erről, mintha ez lenne a paradicsom; fő bizonyítéka az volt, hogyan látták el Lakatos Erzsit. »Azt már csakugyan csak szabadállam teheti, hogy egy a háborúban elesettnek családbelieit ily gazdagon ellássa. Mily mások ellenben a mi németjeink.« Mi irántunk szülők iránt Martella tisztelettel viseltetik, de bátortalan. Ernő a nyár folytán csak kétszer jött el néhány órára. Martellával a szomszéd falvakba akart sétálni és kocsizni, de Martella megtagadta tőle. Azt mondá, nem megy el hazulról, eleget volt idegen helyen. Ernő nyilván boszos volt, hogy Martella nem ment vele, de némán elfojtotta. 1865 nyarán pompás arató időnk volt és felejthetlen előttem, midőn Martella mondá: »Most aratni segítek. Azelőtt böngésző voltam, azért tudom, hogy ez jó idő a parasztnak. Reggel kalászt aratni és este kévébe kötve behordani, és minden zivatar nélkül, az jó a parasztnak, de nem a szegény böngészőnek. A mennydörgés az aratásban letöri a kalászt a szegény számára, mert maguktól nem adnak semmit a parasztok.« Midőn igy beszélt, Veresláb felém fordulva bólintott egyet fejével. Késő őszszel Richárd látogatóba jött. Richárd felháborodva írt arról, hogy Ernő, ki még magának sem biztosította a megélhetést, máris más sorsát a magáéval egybekötő és egész házunkat megterhelő vele. De azon pillanattól, hogy Martellát meglátta, leginkább szerette meg közülünk. Midőn először üdvözölte testvérileg, sugárzó szemmel nézett rá s mondá : »Tíz évre látok a jövőbe.« »Talán jóslani tudsz ?« »Majd bizony! Azt értem alatta, hogy a milyen vagy te most, olyan lesz Ernő tíz év múlva. Csak azt remélem, hogy nem lesz szüksége addig pápa szemre.« Richárd nevetett és Martella is szívből nevetett és nincs jobb, mint mikor két ember első találkozásukkor mindjárt egymással nevethetnek. Legidősebb leányom, Janka, ki Lajos egykori házitanitójához, most felsővidéki plébánoshoz ment nőül, felnőtt leányával több hétre eljött tejgyógymódra. Már első találkozásukkor, akkor természetben önkénytelenül, bántva érezte magát Martella. Janka állandón feketeselyem hálókeztyűt viselt és nyilván erőszakolt barátsággal nyújtott neki kezet. De ez azt mondá neki : »Nem kell kezére szúnyoghálót vennie. Nem vagyok én szúrós.« E csekélység ellenszenvet keltett Martella és Janka között, mely idővel nem egy keserűséget okozott. Veresláb boszankodott, hogy nem tudta Martellával megértetni, hogy a plébánosné nem akarta megsérteni. Martella a mellett maradt, hogy Jankát nem nevezte másnak, csak »szunyogháló«-nak. Ha egyszer ellenszenvre kapott, nem lehetett arról leszoktatni, és boszúságra minden nap, mikor Janka a fejeskor az istállóba jött, kétszer is mondá: »Jónapot, sógor asszonyom!« Janka ebből okot merített a folytonos gyűlölködésre, melyet még nevelt állandó elégedetlensége. Janka azt hitte, hogy Martellához közeledik, midőn kijelenti neki, mennyi részvéttel van iránta. De ez a dolgot csak roszabbra fordítá, mert Martella mély ellenszenvvel volt a sajnálat iránt. Az épen nem szorult viszonyok közt levő szülői házban Janka mindig talált módot panaszkodni, mily csekély fizetése van férjének és ismételve jelezte, hogy már rég jobb álláshoz jutott volna ez, ha nem ellenzéki embernek a veje. Sőt kereken kimondá, hogy férje és legidősebb leánya betegeskedésének én vagyok oka. Ha nem nézne a kormány engem oly rosz szemmel, már rég jobb égalj alá helyezték volna át és egészségesek lennének. Azonfölül egész háztartásunk nem volt neki elég egyházias, és égbekiáltónak jelenté ki, hogy Martellát ily pogányságban hagyjuk élni. A falunkbeli plébánoshoz, kivel keveset érintkeztünk, azonban nem szívesen ment, mert valójában arra is koszus volt. E jó állomás nagy jövedelemmel és kevés munkával tulajdonkép férjéé volt. De a mi tiszteletes asszonyunk szentszéki tanácsosnak volt leánya és ez mindent megmagyarázott. Martella elhanyagoltsága feletti intelmeire bő anyagot talált Janka a gyermeknek egy sajátosságában. Kapott legyen akármit, Martella némán fogadta, minden köszönet nélkül. Nem tudom magamnak megmagyarázni. Talán maradéka volt ez puszta természetességének, így vélekedett Richard fiam, ki őszi szünidejének egy részét nálunk tölté. Richárdnak szokása volt itt tartózkodása alatt szemüvegét, letenni és csak elutazása napján tette ismét föl. Évenként így erősítette túlságosan megerőltetett szemét. Azt hiszem, szemüvegét mindenkor Vereslábnak adta megőrzésre, ki elutazása napján neki visszaszolgáltatta. Ez ízben a szemüveget magánál tartotta és kevesebbet érintkezett Vereslábbal mint Martellával, ki hozzá mindegyikünknél inkább ragaszkodott. Vele ment ki eszende és vasárnaponkint az erdő magános útjaira és szünetlenül fecsegett. Egy este mondá Richárd: »Ma az akadémia nagy diját nyertem el. Martella mondá nékem: Nem is tudom elgondolni, hogy te professor légy, te oly — oly okos vagy, oly egyenes az észjárásod, úgy tudsz beszélni, akár egy — egy favágó. Már most kérdelek titeket, van-e ennél nagyobb dicséret?« Mondom nektek, Martella telve van bölcseséggel, a föld és a jég nemcsak minden állatját ismeri, hanem át meg át lát az emberen. A bizalmat szegném meg, ha minden véleményét elmondanám. Sok fát vágott és éles fejszével mindig bizton talál a helyre, hol simán válik. Igen, Ernő szerencse fia. Csak attól tartok, hogy ez ősi természetet nem ismeri kellően. Ő még nagy állhatatlan. Remélem, majd belátja, hogy itt nyilatkozik a megtöretlen fenség és szentség, mely szolgáló alakjában jelent meg, de nem könynyel teli szemmel, hanem telve vidorsággal. Útközben fenyőrügyeket rágdicsált és mondá : ez a legjobb a mi csak van, kóstold csak. Midőn azt válaszoltam, hogy jobb és rendesebb élelmezése van és hogy e majszolást, mi némi kábítással jár, hagyja abba, azt mondá: »Igazad van, mindig egészen elvadít.« Egy réten akartunk áthaladni, én tétováztam a nedvesség miatt. »Csak engem kövess« kiáltá, »vigyázz arra, hol van vakandtúrás, ott száraz az alj.« Mialatt szokatlan lelkesedéssel beszélé ezeket Richárd, fölkelt Janka az asztaltól és intett le a TM - nak, hogy kövesse. Richárd és az anya ép oly jól látták mint él, de nem szóltak, sőt egyik tovább fűzte a másiknak gondolatját, hogy nagyon helyes Martellát még most szabadjára hagyni. Kétségtelenül magától fog beleokulni a nemesebb formákba, az élet magasabb fokú bensőségébe. Nem nem csinált tervet Martella nevelésére. »Éljen velünk, ez majd kineveli magától. Mindegyikünket lát a maga módja szerint dolgozni, majd megtalálja a magáét is. Az élet valóságában lát minket, és ezzel segítve van rajta.« Nem különösen óvta Richárdot, hogy Martellának ne adjon általános tanokat, mert attól az a gyermek nem tud hová lenni. Martella korántsem volt érzékeny természetű, sőt inkább kemény volt maga és mások iránt, nem vett részt mások fájdalmában. Segítsen magán mindenki a hogy tud. A világon soha senkin nem segített, nem gondoskodott, nem gondolt senkivel. Mint az őz az erdőn, csak magának élt. Nem bólintott Richárd e megjegyzésére : »A természetben minden önző, csak a műveltség tett könyörületessé, szelíddé és tevékenynyé. (Folytatása következik.) A közszellem hanyatlása. Budapest, ápril 7. (V.) Addig-addig sopánkodtunk a felett, hogy sokat bajlódtunk a politikával, míg végre beleuntunk ebbe is. A nyomorúság, pártviszonyaink elzüllése, s minden egyéb faktor közrehatása folytán ott vagyunk, hogy ma már a politika sem képes ébren tartani a nemzeti érdeklődést. Természetes, hogy ezen szomorkodunk, ebben sajnos jelenséget látunk mindannyian. De hát nem adunk-e reá okot mindanynyian ? Hogy társadalmi szellem nincs Magyarországon, az egyike legnagyobb bajainknak. Valamely közszükség fölérzésére ezért nem vagyunk képesek, s ez az oka annak is, hogy földünk dúsgazdagsága daczára népünk szegény, igen szegény. Egy tekintetben voltunk előbbre. A politikában.Itt érdeklődésünk nem egyszer lázas mérvet öltött, elvonta a napi munkától a kezet, s a társadalmi viszonyok földulásáig fokozta a hatni vágyást. Most már ez is csökken. Tegnap egy népgyűlésen szép ünnnepnap, óriási plakátok s nem tudom még micsoda reklám után, a legközvetlenebb érdekben nem jött össze több, mint amennyire a legoptimistikusabb szem reá foghatta, vannak kétszázan. A vidéken a hazamenő képviselők jelentéseiket tiz-husz ember előtt teszik meg, s tudunk esetet, hogy egy a középpártra tért képviselő gyűlésre kiván választóit, azok közül nyolc jelent meg s ezek szavaztak bizalmat neki. Szavazó azon kerületben három ezer van. S az ily jelenség igen gyakori. Ha azon z sopánkodásokat olvassuk, melyek politikai életünk túlélénksége miatt világgá bocsáttattak, azt kellene hinnünk, hogy a visszahatás örvendetes. Pedig nem az. Nem a józanodás, a higgadtabbá váló ítélet elcsöndesülése és szenvedélyfékezése ez, hanem a legszomorítóbb közönyösség. Az a keleti indolenczia, mely minden más téren nemzeti fogyatkozásunk volt már századok óta, átültetve a politika mezejére is. Nem tudjuk, mi szomorúbb: az-e, hogy e jelenség bekövetkezett, vagy az, hogy be kellett következnie. Mert be kellett következnie. Évek óta