A Hon, 1874. május (12. évfolyam, 100-124. szám)
1874-05-08 / 106. szám
gy IMH BtBM pötvényes kérdésben például, s az egyházi javaknál legújabban — azok ne feledjék el, hogy ugyan e tulajdonjog nevében meg lehet támadni minden adótörvényt, s ha az államnak azon jogát, hogy a tulajdonhoz igényt támaszszon, tagadjuk, fennállását, létezését támadjuk meg. A »Reform«-ban olvasom, hogy az egyházjavak elvétele a kommün kikiáltásával lenne egyértelmű. Álljunk csak ez alapra s érdekes következtetésekre jutunk. Megtudhatjuk egyebek közt, hogy egész alkotmányunk kommunisztikus alapon nyugszik, mert hiszen az úrbériség megszüntetése is éppoly jogosult tulajdonjog elvételével járt, mint akár az egyházjavaké, s ha a »Reform« kommunistának mondja Sólymosyt, mert ez az egyházjavak elvétele mellett beszélt, az ultrák közlönye kommunistának mondhatja Ghyczyt, mert az adók befizetését követeli. De e szempontból fogni fel a kérdéseket: nem vezet czélhoz. Ha az államnak megengedjük, hogy öljön (s ha a halálbüntetést eltöröljük is, meg lesz e jog a háború jogában mindig) micsoda felfogás az, mely reá a tulajdon korlátlan respektálását erőszakolhatná. Ha magas a czélokért az emberi élet nem elég drága, alantabb kezdeni az erkölcsi törvényeknek az államra alkalmazását czéltalan is, következetlen is, lehetetlen is. Az öreg Rousseau tanait annyiban nemfogadta el az emberiség, hogy az állami létet az ő nomád ábrándjainál az emberiség boldogulhatására nézve előnyösebbnek, czélszerűebbnek tartja. E boldogságot előnyeivel — hátrányai nélkül nem lehet élvezni. A föltétlen szabadság — s ilyen lenne a tulajdon korlátlan élvezete — a társadalom s az állam mai szervezetében nem foganatosítható, s ha abban lehet is mély igazság, amit Eötvös nagy állambölcseleti művében mond, midőn a mai államrendszert, és mert az egyéni szabadságnak nem nyújt elég tért, tarthatlannak mondja, s megváltoztatását sürgeti, nem egyéb fölületes szókapkodásnál az, mely egyrészt csökönyös konservativizmussal ragaszkodik a jelen rendszerhez, másrészt azonban annak egy lényeges alapelemét megtámadja. Míg az államra oly nagy feladatokat hárítunk, mint jelenleg, nagy jogkört is kell neki adnunk. S minél inkább tágutlatik a feladatok köre, annál inkább kell tágulnia a jogkörnek is. Amint a honvédelem állami közös czélb6n, meg kellett szűnnie azon kiváltságoknak, melyeket e védelemért az állam egyes osztályoknak adott. E nélkül a nemesi előjogok eltörlése a nemesség kegyelmi ténye lett volna, így fogalva fel a dolgot, elengedhetlen kötelessége 11 volt. Ugyanez analógia szerint intézhető el az egyházjavak kérdése is. Midőn ez egyházjavak — természetesen csak az államilag adományozottakat értjük — az egyház kezébe kerültek, az egyháznak az állam mellett igen fontos szerep jutott. Hogy e szerepet betöltse, azért részesült az állam jótéteményeiben. Ma e szerep megszűnt Ha az állam nem is ignorálhatja az egyházat, nem ignorálhatja azért, mert az egyház ma, az állam létezését nehezíti. Legtöbbször mint ellenséggel kell az államnak vele szemben állnia. A múltban egész máskép volt. Akkor az egyház jó barát, •volt, legtöbb helyütt az állam fentartásábanjelentékeny tényező. Merőben érdetlen leülne, ha az állam ma az ellenséget ugyanazon jótétemények élvezetében hagyná, melyekében részeltette annak idején a jó barátot. Az egyház feladatai úgy is mind szőkébb térre szorulnak. A czivilizáczió érdeke követeli, hogy a nevelés ügyét mind teljesebben az állam vegye kezébe. Ily fontos érdeket az állam nem hagyhat egyes felekezetek kényére. S ha ez után már tettünk is egy lépést,ne gondoljuk, hogy többet nem kellene tennünk. Nagytannal el fog érkezni az idő, mikor e tekintetben minden teher az államra háruland. Mert az egyházak, túlszárnyaltatván a kor által, úgy a mint az állam azt megkövetelhetné, nem lesznek képesek, sem hajlandók az oktatásban tényezőként szerepelni; úgy pedig, ahogy képesek s hajlandók lehetnétek, az állam nem fogja megengedhetni, hogy tényezők lehessenek. Az egyház úgynevezett tulajdonjoga mai javaihoz tehát annyira devalválódik, mint a haszonbér fejében kikötött szolgálmányok teljesítésére képtelen bérlőé a további bérlet iránt. Az egyház és állam közt bizonyos szerződésszerű viszony állt fenn. Ennek fejében élvezte előjogait, ennek fejében bírta birtokait. Amint a szerződés feltételeinek teljesítésére valamelyik fél képtelennek bizonyult, a másik fél a legcsekélyebb, amit kivánhat, az a restitutio in integrum, az az előtti állapotok teljes visszaálltása. Hogy mely módozat szerint, fog ez történni, az ismét más kérdés. Az az egy bizonyos, hogy meg fog történni. S e tekintetben nem értek egyet az ellenzék egyik vezérszónokával, aki e kérdéseknek múlt szombati képviselőházi vitatásakor azt mondá, hogy az állam az egyházi javak szekularizálását megteheti, de csak végveszély esetén teheti. Végveszély esetén az állam sokat tehet ; olyat is tehet, ami igazságtalan. S az egyházjavak szekularizálásának kérdését nagy hiba lenne ezek közé sorolni. Itt a tiszta igazság az állam részén van, s nézetem szerint, ha már a közt kéne választani, veszély esetén vagy normális időben fogjon-e az állam e teendőbe, habozás nélkül azt felelném, hogy normális időben, mert ekkor az államnak módjában lenne a felébredő s feltámadó rezisztenciával szemben kellő erélyt s erőt kifejteni, míg veszély esetén ez erély s ezt mindenesetre legalább is megosztanék. De hiszen aligha is lesz módunkkal válogatni a veszély s a veszélytelenség állapota közt. Az államnak alighanem a szükség fog e tekintetben parancsolni. S azér jó lesz e tekintetben már eleve érlelni a közvéleményt. Valószínű, hogy a secularizálás ténye a maga merevségében egyszerre keresztülvive nem maradna minden rezisztenczia nélkül. Nem ártana hát a fokozatos haladás ez irányban sem. Például, ha, mint a Lajtán túl, nálunk is gondolnának az egyházi javak fokozott arányokban való megadóztatására ; az állam jövedelmeinek nem csekély — tán nem egy millióra rugó — szaporításával járna ez, s azonfelül a szekularizálásnak előkészítené az útját. Végrehajthatnák ugyanezt, mint Olaszország tette, valamely államkölcsönnek az egyházi javak jelzálogi lekötésével valós foganatosítása által is. Ez is egy lépés volna. Jelentékeny lépés, de csak az első lépés. Természetes hogy ide egy kis radikalizmus kellene, amire a mi kormányunk alig kfi,akkor hogy lenne képes egy oly radikális munka végrehajtására, mint a minő gyökeréig megzavart államháztartásunk helyreállítása. ■— A sátoraljaújhelyi törvényszékre nézve az »Egyetértés« egyik múlt havi számából egy közleményt vettünk volt át, mely arról tett említést, hogy a nevezett törvényszék a Schlesinger-féle, nagyobb szabású csődügy lebonyolítását azért halogatja, mert a csődvagyont a bírák maguk közt kölcsönbap felosztva tartják. A sátoraljaújhelyi törvényszék elnöke, Evva András úr, ezzel szemben hosszabb nyilatkozatot küldött lapunkhoz, melyben az összes ott felsorolt tényeket tagadja. A csődvagyon nincs a törvényszék kezén, hanem a hitelezők által választott választmány kizárólagos felügyelete alatt, az ez által választott tömeggondnok által számadás mellett, mint külön gazdaság kezeltetik. Mennyire nincs a törvényszék érdekében a csődügy húzása-halasztása, mutatja az is, hogy múlt év október 21-től ép a törvényszék intézett a csődválasztmány ellen, halogató eljárása miatt, megrovást. E megrovás hiteles másolatban is beküldetett hozzánk. Végre a bíróság felhívja az »Egyetértést«, hogy, ha, mint ama közleményben állítva volt, több ilynemű esetről is lenne tudomása, juttassa azokat a törvényszékhez. A kérdéses állítások eshetőleges igazolása az »Egyetértés«-re tartozik. Részünkről igen helytelennek tartanók, ha laptársunk teljesen megbízható adatok nélkül engedte volna magát oda ragadtatni, hogy egy törvényszéket ily oldalról támadjon meg. A szász agitatió. A »P. L.« mai számában a szászok mellett kifejtett német sajtóagitatióval foglalkozik oly behatóan s annyi új oldalról világitva meg a kérdést, hogy érdemesnek látjuk czikkét e helyen reprodukálni. A német jóhiszeműséggel és nemzeti érzettel emberemlékezet óta nem történt még oly visszaélés, mint legújabban. Néhány gyalázatos izgató teszi ezt, ki ravaszul az erdélyi szászok barátjának adja ki magát. E lelkiismeretlen clique-nek, mely jogosult nemzeti sajátságok ürügye alatt erkölcsi országárulást űz, (kinek e kifejezés túl keménynek látszik, az alábbiakból meggyőződhetik, hogy az egészen jogosult) csakugyan sikerült a német sajtó egy tekintélyes részét támadásra tüzelni a magyarok ellen, s az ameddig a német szó hangzik, keresztes hadjáratot hirdet Magyarország ellen az erdélyi »elnyomott testvérfaj« felszabadítására. Ez irány egyes tüneteit ez ideig hallgatással mellőztük ; nem akartuk a szászokat, illetőleg azokat, kik nevekben beszélnek, a nélkül, hogy megczáfoltatnának, nem akartuk akadályozni abban, hogy szívüket kitárják. Megtudtuk volna legalább, miféle érzelmeket rejteget. De most már egy jól szervezett agitatióval állunk szemben, mely csodálatos módon mind nagyobb és nagyobb körben harapódzik el s elevenen emlékeztet a schleswig-holsteini mozgalom kezdetére. Német közlönyökben mindig nagyobb számmal, mindig arczátlanabbul merülnek fel a Magyarország ellen irányzott pampleletek s a homályos »derék, becsületes« Brutusok jól számított taktikával szépirodalmi lapokba is becsempészik gyújtogató leveleiket, csak hogy nagyobb elterjedést szerezzenek nekik, így pl. a széles körökben elterjedt »Daheim« (képes hetilap) egyik legközelebbi számában oly ismertetést közölt Löher gyalázatos röpiratáról, mely tele van Magyarország és a magyarok infámis rágalmazásával s a leghatározottabban agitál a mellett, hogy a »derék protestáns törzs népecske« a »nomád lovasnép« hatalma alól felszabadittassék. A »Gartenlaube«-ban szülte egy ily feneketlen butasággal, gyülölséggel és túlzással írott izgató czikk jelent meg, s ez még nem elég, hanem e pillanatban veszszük a »Gartenlaube« szerkesztőségének egy nyomtatott körlevelét, melyben fölkéretünk, hogy az erdélyi szász nép fenyegetett önállásának érdekében ajánló jegyzettel kisérjük a »Gartenlaube«-nak »Ez is egy elárult testvérfaj« czímű czikkét, illetőleg közöljünk belőle kivonatokat. Ez már mégis sokkal több (sokkal nagyobb szemtelenség, mondhatta volna a P. L.) semhogy ignorálhatnak. E gyalázó iratoknak tulajdonképi szerzőivel, kik az országon belről laknak, már nem állunk szóba. A szóvita nem vezetne czélhoz. Tettel kell bebizonyítani ez embereknek, hogy míg egyrészt a »nomád lovas nép« elég hatalmas még, hogy saját házában rendet csináljon, másrészt nincs az a nemzetiség, mely az állami szuverenitás oltalmazó hatalma ellen büntetlenül vétkezhetnék. De mikor azok a német lapok, melyek nem rég tüzet lángot okádtak amiatt, hogy a franczia katholikusok kijelentették solidaritásukat a német birodalmi ultramontánokkal; mikor azok a lapok, melyek nem birtak elég erős kifejezéseket találni, hogy az elszász -lothringi képviselők magatartását kellően megbélyegezzék ; ha ezek a lapok most egyszeribe solidaritásukat tüntetik az erdélyi szászokkal s minden erejükből támogatják egy idegen állam lakosai egy töredékének renitentiáját, akkor talán csak szabad azt kérdenünk, vájjon megszerezték e a németek azt a privilégiumot, hogy megszorítsák egy idegen államnak épen azt a jogát, melyet a magok birodalmában s a magok viszonyaiban külfelé teljes mértékben igénybe vesznek ? Összefér-e az erkölcsiség fogalmaival, hogy ők, kik saját országukban a még oly jogosult törekvéseket is könyörtelenül az állami souverainitás követelményei alá igázzák, a nemzetiségi agitatió gyújtó szövétnekét beledobják egy barátságos állam népei közé? Ha a németek túltengő hatalomérzete minden áron tért keres, melyen jelentkezzék, mért kalandoz a távolban, hiszen odahaza untig elegendő alkalma nyílik titáni tornagyakorlatokra. A partikularismus, mely újra fölemelte ezer fejét s a német egység kereteit szét igyekszik törni; az ultramontarismus, mely az egyházi törvények daczára sincsen még megtörve s még sokáig fogja fenyegetni Németország benső megszilárdulását; a socialdemokratia, mely mint valami mérges gyom, elfojtással fenyegeti a német társadalmat, — e csodás háromság hasonlíthatatlan mértékét veszi igénybe a német nép erejének, —• minek azt idegen érdekekre fecsérelni el ? S várjon tudják-e az urak, ki ellen s kinek érdekében tüzelnek ily nagyon? Az az állam, melynek belbékéje ellen most síkra szállnak, daczára annak, hogy csak »nomád lovasnép« egyik legjelentékenyebb alkatrészét képezi annak a monarchiának, melylyel Németország ma barátságban és békében él, — nem bizonyos abstract czélok miatt, hanem kénytelen vele békében és barátságban élni, mivelhogy Németország érdeke ezt parancsolja bizonyos közeli vagy távolabbi eshetőségekkel szemben. Bármennyire őszinte is rokonszenvünk Németország iránt, mégis tudjuk, hogy bizony azt Németország nem egyedül a mi szép szemeinkért viszonozza. Németországnak nagy szüksége van egy megbízható szövetségesre, oly jelentékenyre, mint az osztrák-magyar monarchia, mindaddig, míg a jelen európai helyzet fennáll. Ez a szövetségese meg is van mi bennünk s Németország komoly politikusai ezért fektetnek nagy súlyt hozzánk való jó viszonyára. Hogyan magyarázható meg tehát, hogy a német sajtó monarchiánknak épen azt a részét tűzi ki támadásai czélpontjául, melynek consolidálásától Ausztria-Magyarország hatalmi állása nagy részben függ, s melynek barátsága igen concrét tartalommal bir, mit irányadó körökben bizonyára nem kicsinylenek ? Ha nem mondjuk hajmeresztő könnyelműségnek a német sajtónak Magyarország iránti magatartását, akkor valóban olyan valaminek kell azt neveznünk, minek jelzésére a becsületes nemzetközi érintkezés szótárában kifejezés nem található. S kinek érdekében agitálnak ez urak? Valóban egy »elnyomott testvérnép« érdekében ? Ha viszonyaink ismeretét nem Leher gyalázó röpiratából, vagy néhány makontentus szász izgató czikkeiből merítették volna, tudhatnák először azt, hogy ők nem a szász »népért« szálltak síkra, hanem egy bureaukratikus clique-ért, mely magát szabadalmaiban fenyegetettnek hiszi; tudnák továbbá, hogy a szászok oly kedvező politikai helyzetben vannak, mely numerikus és értelmi fontosságukat messze túlhaladja, tudnák, csak egy körülményt említve, hogy a 200.000 embert számláló lakosságot nem kevesebb, mint 22 képviselő képviseli a magyar országgyűlésen; tudnák azt is, hogy a szászok teljes n ngelvszabadsággal bírnak a községben, iskolában és törvényteremben s hogy nemzeti fejlődésük épen magyar részről nyer támogatást, nem en- gedvén azt, hogy a számban túlnyomó erdélyi ro-mán nemzetiség elnyelje azt; tudnák végre, hogy a szervezet municipális reform, mely miatt a szász agitátorok ma jajveszéklésben törnek ki, legkevésbé sem érinti a szászok autonomikus municipális életét, sőt annak épen megerősítését czélozza, midőn az u. n. »egyetem« teendőit, mely egyetem nem egyéb egy teljesen haszontalan közigazgatási főhatóságnál, az egyes municipiumokra ruházza át. És Chincillae laerymae, minthogy egy szász buroferatacsoport az universitás reformja által alacsony, önző érdekeiben látja magát fenyegetve, megozgat eget és földet a magyarok ellen , s a német sajtó oly elvakult, hogy e haszontalanság támogatására eszközül használtatja fel magát. Valóban ezekben a németekben még mindig egy igen nagy adaga van meg a beteges idealizmusnak. Még most is lelkesülni tudnak az »elnyomott testvér népekért« távol »a czivilisatio határain,« mint az egységi mozgalom viharos ideje alatt. Még föltéve azt is, hogy politikailag szabad lenne egy idegen hatalom belügyeibe avatkozni; föltéve azt is, hogy politikailag bölcs dolog lenne egy oly szövetséges benső békéje ellen lázitani, melynek barátságát nem tekinthetni félvállról s föltéve, hogy mind igaz, amit Lehet kohol, ami haszon remélhető az agitatiótól ? Ausztria-Magyarország nem Dánia s az erdélyi szászföld nem Schleswig-Holstein. S a német kormányköröknek valóban van miben fejön a fejek nem hogy az erdélyi szászok dolgaival törődjenek Ha tehát minden anyagi erőkifejtés az »elárult testvérfaj« érdekében képtelenségnek tűnik fel, s ha kénytelen az agitatió beérni a távolból ható theoretikus befolyással, — akkor a szászok számára valóban ép az ellenkezője lehet csak elérhető annak, ami a czél volt. Annnak a »nomád lovas nemzetnek« — melynek kebelében egy milliónál több nem-szász német évszázadok óta békében és egyetértésben él a magyarokkal — e nomád nemzetnek végre is kimerülhet a türelme, s könnyen arra a gondolatra juthat, hogy az erdélyi szászoknak gyakorlatilag bizonyítsa be a nagy és kicsi közti viszonyt; eszébe juthat tanulni például a poroszoktól, hogyan teremt- hetni Pozenből egy tőzsgyökeres germán provincziát s ha komolyan tenné azt a szászokkal, a mi miatt ők ma még minden ok nélkül panaszkodnak, — akkor az a nomád nép e mukájában valóban nem fogná magát visszaijesztetni a németországi újságlevelek zörgésétől. A szászok sorsa fölött ez esetben egyszer mindenkorra el lenne dobva a koczka. Nem mondjuk, hogy ez be fog következni, de azért sem állunk jót, hogy a megkezdett izgatás és ingerlés folytán be nem következhetik, s mit nyertek akkor a németek az ő »elárult testvérfajuk« számára ? Még csak ro-konszenvét sem a Sz.István birodalmában lakó többi német ajkú lakosságnak, kik — s ezt be is bizonyíthatjuk — hetek óta ostromolnak, hogy ne- ívekben a német sajtó alacsony üzelmei ellen tilta- kozzunk, s kik daczára, hogy nálunk e tekintetben a legkorlátlanabb szabadság uralt, nem csak hogy a legkisebb egyetértést sem árulták el a szászokkal, hanem épen ott, ahol a legtömörebben laknak együtt, mint például a Szepességen, a legbensőbb szeretettel csüggnek magyar hazájokon és annak szabad alkotmányán. Itt sem hiányzott agitatió, nos tehát, álljanak elő az agitátor urak itten kivivott diadalaikkal! S a Szepességen, Sopron megyében, a Bánságban talán csak még is jobban vannak értesülve a »németek magyarországi helyzetéről,« mint ama lipcsei szerkesztőségekben, melyekben nehány önző agitátornak kakuktojásait oly naiv hiszékenységgé fogadják be és költik ki, formulázza és végrehajtja. — Egészen olyan az ő szerepe a törvényszéknél, mint az okos házi asszonyé a háztartásban. Minden ember a férjet tartja a ház fejének, pedig mindenben az asszony akarata érvényesül. Ebből aztán magától következik, hogy minden kormány iparkodjék a legszakképzettebb és legjellemesebb orvosokat megnyerni e nagy szakmának ; hasson oda, hogy a törvényszéki orvos nagyrabecsülje a benne helyezett bizalmat és állását, amelyet úgy kell jutalmazni, hogy soha ne lehessen attól tartani, miszerint a bűnös megkísérthesse azon egyedüli , de biztos kiutat fölkeresni, amely őt a kelepczéből megmenthesse, ne jusson eszébe azon gondolat, hogy a törvényszék emberét, az orvost megvesztegetvén , a büntető igazság kezét megbénítsa. E józan nézetet azonban a mi mai igazságszolgáltatásunk nem osztja, mert különben nem bocsátotta volna világgá azon szabályrendeletet a bűnvádi költségek meghatározásáról, amely rendelet 1. évi május hó 1-től fogva érvénybe lépett. E szabályrendeletben az orvosok bűnvádi kiküldetésének díjazása olyan, hogy a maga nemében méltán eredetinek mondható, mert esküt lehetne rá tenni, hogy a continens mivelt népeinél sehol annak mására nem fogna találni a legszorgalmasabb kutató sem. Első pillanatra nem lehet megtudni, vajon az orvosi kar van-e e szabályrendelet által inkább kompromittálva, vagy a magyar államnak mi lett európai reputatiója. Úgy látszik azonban, hogy bizonyos magas köldökben az orvosi állásról még mindig az azelőtt 70 évvel dívott szokásos fogalmak honosak, midőn még a vármegye orvosa conventiót kapott mint a hajdú, benne két pár fejeles csizma is szerepelt, mert különben hogyan lehetne egy hullabonczolást, véleménynyel együtt orvos doctortól 5 írtért, sebésztől 2 frt 50 krért kívánni. A többi törvényszéki orvosi eljárások díjait pedig úgy szabni meg, hogy 1 írttól 5 írtig, természetesen a törvényszékek arbitriumára bízván azt, várjon az 1, vagy az 5 fztot ítélik-e meg az orvosnak ? Mi természetesebb, mint hogy ilyenkor iparkodjék az orvos a törvényszéki bírák barátságát megnyerni, mert ha nem, úgy készen lehet, hogy ezek (hisz ők is emberek) a maximum helyett mindig a minimumot fogják megszavazni. Uraim ! önök, kik szerzői voltak ezen geniális szabályrendeletnek, tudják-e, mit cselekedtek? úgy látszik nem tudják, tehát hadd magyarázza azt meg önöknek egy gyakorlati ember. Önök az országos pénzszükség nyomása alatt hozván e rendeletet, ezért értek annyiból, hogy az állampénztár javára évenként közel 1000 frtot megtakarítottak, nem szép módon ugyan, de mégis megtakarítás. De másrészről tudják meg önök, hogy a kegyetek keze által erőszakos halállal múlt ki a magyar büntető igazságszolgáltatás. Ne higgjenek önök az én jóslatomnak, várják be a következményeket, amiből előre is csak anynyit jegyzek föl, hogy e nevezetes szabályrendelet hírére az ország legnagyobb részében a vidéki orvosok, kik eddig költségkímélés szempontjából ezen tiszt teljesítésére alkalmaztattak, rögtön fölmondták a működést, melyet jellemes ember saját magának, és állásának megalázása nélkül nem is teljesíthet — legfelebb az, ki vagy igen megszorult helyzetben van, vagy pedig azt várja, hogy a bűnös kártalanit°a et azon méltatlanságért, melyet rajta a rendszer elkövetett. De, nehogy azt vesse valaki szememre, hogy igen sziorú dolgokat írtam én össze, szolgálhatok egy kis humoristikus dologgal is, melyet a szabályrendeletekből igen bőven meríthetni. E rendeletek 9-dik §-a 4. pontja azt mondja, hogy a bonczoló orvosnak lényegesen eltérő külön vélemény szerkesztéséért 3 forint jár. Elhigyték önök, hogy az orvosokban van anynyi kartársi érzés, hogy minden esetben megengedi a bonczolást vezető orvos a bonczoló sebésznek, hogy azon silány 2 frt 50 kr díjáért azáltal kárpótolja magát, hogy lényegesen eltérő véleményt ő maga fog neki tolla alá mondani. Ez által az ügy húzódni fog, a hulla pedig, mely már a bonczolás által elrontatott, nem fog többé igazságot szolgáltatni, és a büntetőigazság rettenetes kárára a biró nem fogja tudni hányadán van a dologgal. Úgy van biz az, ha a komoly dolgokból erőszakkal komikumot készítenek ! Egy orvos a súrlódásokat meggátolta s a közigazgatást lehetővé tette. Nem hagyhatta figyelmen kivül az albizottság azt sem, hogy Szászvárosszéknek bekebelezése által Hunyad megye tekintélyes értelmi erőt és polgári elemet nyer, mely a két municipium egymással azonos érdekeinél fogva csak javára válnék az önkormányzatnak. Az albizottság tehát nem javasolhatja Zaránd megyének Hunyad megyével való egyesítését, ellenben a közigazgatás érdekében levőnek tartja, hogy Szászvárosszéli Hunyad megyébe kebeleztessék. Az albizottság fentebbi javaslata értelmében ezen municipium, melynek neve Hunyad megye, székhelye Déva, körülbelül 1200 mill nagyságú lenne, 215'00 lélekb.'il állana és 470000 frt állami egyenes adót fizetne. 2) A belügyminiszter úr által tervezett Küküllő megyét, úgy amiként tervezve van, az albizottság szintén nem fogadhatta el. Nevezetesen nem járulhatott ahhoz, hogy a jelenlegi egész Küküllő megye Alsó Fehérrel egyesíttessék, mert ezáltal oly nagy terjedelmű és népes megye válnék, mely az erdélyi viszonyok tekintetbe vételével, hol a nagy megyék nem indokoltak, csak nehezítené a közigazgatást. Ellenben indokoltnak találja az albizottság azt, hogy a jelenlegi Küküllő megyének azon része, mely természetszerűleg Alsó-Fehér megye felé gravitál, tehát a körülbelül Küküllővárnál kezdődő nyugati része Alsó-Fehér megyébe bekebeleztessék, mivel a mostani Küküllő megye részint a többi törvényhatóságokba beékelt és helyesen ki nem kerekíthető alakjánál, részint kis terjedelménél, népességénél és adóképességénél fogva mint önálló törvényhatóság fenn nem tartható. Ugyanezen véleményben van az albizottság Aranyosszéket illetőleg is, mely tehát szintén fel lenne osztandó, még pedig oly formán, hogy nagyobb fele, mely Alsó-Fehérhez gravitál, ezen megyéhez, egy kisebb része pedig melynek súlypontja inkább Tordára esik, Kolozs megyéhez lenne csatolandó. Kívánatosnak tartja az albizottság azt is, hogy Tordamegyének némely részei, melyek geográfiailag inkább Alsó-Fehérhez tartoznak és Torda vagy Kolozstól nagyobb területi nehézségek által vannak elválasztva, mint Toroczkó vidéke, és Tordamegyének majdnem Topánfalváig Alsó-Fehérbe nyúló része, szintén Alsó-Fehérhez csatoltassék; ellenben Alsó-Fehérnek Szászsebes és Szebenszékbe benyúló része, elszakittatván, azon megyébe lennének bekebelezendők, melybe beszögellenek. Az igy kikerekitett törvényhatóság elnevezésére »Alsó-Fehér« megye nevezete fenn lenne tartandó, már csak azon történelmi jelentőségnél fogva is, melylyel e megye a Királyhágón túli részek fejlődésében birt. Székhelye a mostani t. i. Nagy-Enyed. Az albizottság fentebbi javaslatai alapján ezen megye körülbelül 100 négyszög mértföldből, 300.000 lélekből állna és 620.000 frt állami adót fizetne. 3) Torda megyét fenntartani, az albizottság nézete szerint a közigazgatás szempontjából nem lehet. Ezen megye keskeny szalag gyanánt vonul végig Erdély keleti szögletéig, s leginkább jellemzi az, hogy két székhelye volt: Torda és Régen, tulajdonképen pedig egy sem. Délről Alsó-Fehér székhelye, északról Kolozsvár ezen vidékre nézve oly természetes központot képeznek, hogy a kettő közt, még egy harmadik központ körül, ez egészséges, életképes megye teremtése lehetetlenség és indokolhatlan is lenne. Egy oly megyét, melynek hossza körülbelül 40 mértföld, szélessége pedig csak 1 —3 mértföld, ha a területnek ezen sajátságos configuratiója sem geográfiai s közlekedési, sem más tekintetek által nincs indokolva, az albizottság nézete szerint nem lehet fenntartani. Elkerülhetlennek látszik tehát Torda megye feloszlatása, mégpedig oly formán, hogy hosszan elnyúló területe két felé szakíttatván, a nyugati rész Kolozs megyébe, a keleti pedig az azon vidéken alkotott Régen megyébe kebeleztessék be. A területnek hasonló aránytalanságára találunk Kolzsmegyénél; itt is elkerülhetlennek mutatkozik a keleti részek elszakitása, de ezen megyét azon kiváló fontosságnál fogva, melylyel Kolozsvár, mint központ bir, megszüntetendőnek rém tartja, hanem azon nézetben van, hogy Torda megyének nyugoti s Aranyosszéknek Alsó Fehérbe be nem kebelezett Torda, illetőleg Kolozsvár felé gravitáló részével egy, a természet által kikerekített, közigazgatásilag könnyen kezelhető, közlekedési vonalakkal teljesen felszerelt s nemzetiségi szempontból is megnyugtató, életképes megye alkotható. Ezen megyének, mely »Kolozs-Tordamegye« nevezetét fenntartaná, Kolozsvár lenne székhelye; területe körülbelül 1600 mértföld, lakossága 340,000 lélek, adóképessége 700,000 frt. (Folytatása következik.) A törvényszéki orvosok Győr, máj. 5. Csak az tudja, ki valaha mint bíró vagy akár mint ügyvéd büntetőügyi esetekben működött, hogy minő nagy hatásköre van egy törvényszéki orvosnak. Minden testi sértés vagy erőszakos halálnál ő a maga látleletével nem csak a tény körülményeiről ad határozott fogalmat, hanem egyszersmind meghozza az ítéletet is, úgy hogy a törvényszék azt csak A Királyhágón tuli részek kerületi kikerekítése. (Folytatás.) A fenntebb körvonalazott irányelvek megállapítása után az albizottság áttért azok gyakorlati alkalmazására s a belügyminiszteri törvényjavaslatnak a királyságontúli részekre vonatkozó határozatait vette tárgyalás alá: 1. Az albizottság nem tartja czélszerűnek Zaránd megyét Hunyad megyével egyesíteni, mert félni lehet attól, hogy azon elemek, melyek Zarándot kiválólag alkotják, Hunyadban, ha ehhez csatoltalak, a nemzetiségi egyensúlyt nagy mérvben megzavarnák. Ellenben a közigazgatás érdekében levőnek tartja azt, hogy Szászvárosszéli Hunyad megyébe bekebeleztessék, mint amelyhez úgyis forgalmi, kereskedelmi érdekeinél és területi fekvésénél fogva tartozik s mint a melynek természetes kiegészítő részét képezi. Igaz ugyan, hogy Szászvárosszék ma még a Királyföldhöz tartozik, s ennélfogva az albizottság azon kimondott elve alá vonható, hogy az idegen elemek egyesítése lehetőleg kerülendő. De mint már említettük, Szászvárosszéknek természetes fekvése, mindennapi öszeköttetése Hunyad megyével oly annyira kizár minden más combinatiót, hogy az albizottság a jobb közigazgatás lehetővé tételén vélt volna csorbát ejteni, ha ezen vidék Hunyad megyéhez való csatolásának szükségességét ki nem mondja. Az albizottság óhajtja ugyan, hogy idegen elemeknek egymással való egyesítése a lehetőségig kerültessék, de Szászvárosszéket épen olyannak tekinti, hol már ezen lehetőség határai megszűnnek, mert Szászvárosszék mint önálló törvényhatóság külön kicsinységénél, lakosságának csekély számánál fogva fenn nem tartható, s még csak is Szebenhez, illetőleg a Királyföldhözlehetne azt csatolni, de ez Szászvárosszék lakosságának nagymérvű megterheltetéséve járna, a mennyiben oly központhoz erőszakoltatnék, mely tőle távol van, hová alig volná valamely érdek, szóval ez utóbbi combinatio a geográfiai és közigazgatási czélszerűségnek minden feltételeit nélkülözi. A fentebbieken kívül, Szászvárosszéknek Hunyad megyével való egyesítése mellett szól még az, hogy ezen egyesülést a nevezett szék lakosságának legnagyobb része élénken óhajtja, s hogy a nevezett két törvényhatóságban nincsenek a birtok és magánjogi viszonyok tekintetében oly eltérések, melyek különös figyelembevételt igényelnének; tény az is, hogy a nevezett terület egyidőben, évtizedeken át, a legszorosabb egyesítés mellett egy és ugyanazon közigazgatási kerethez tartozott, s a két municipiumnak természetes viszonyain alapuló mindennapi érintkezésből kifejlődő számtalan érdekközösség, a A történelmi társulat havi ülése. Május 7-én. Elnök kivételkép Szalay Ágost. Titkár: Thaly K. választmányi tagok meglehetős, hallgatók kevés számmal. A jegyzőkönyv felolvasása után Thaly K. bejelenti a pénztári havi számítást. E szerint az összes jövedelem volt 280 ft 25 kr, kiadása 380 ft, maradt pénztárban máj. hóra 1940 ft 32 kr. Három új évdíjas tag jelentetett be. Reitzner János mint rendesen az idén beküldte Pálfy Ferencz mintaszerű jelentését Szeged városa hatóságának működéséről. Posenból küldtek be catalogust, latin nyelven, míg »Gebrüder Légrády« Budapestről német levél mellett kérte fel a társulatot, hogy a »Lloyd« naptár részére küldje be tisztviselői névsorát, mely eljárást Thaly Kálmán igen helyesen élénken megrovott, s a társulat felelet nélkül hagyását elhatározta. A folyó ügyek közt legfontosabb volt a folyó évi vidéki kirándulás helyének és idejének megállapítása. Egy pár tag még májusban kirándul Nyitrába előleges kutatásokra, — Thaly erőszakoló sürgetése daczára — csak mint magán egyének. Különben az idei kirándulás helye Zólyommegye leend, melynek magán után előkészítésével Thaly megbizatott. Az első felolvasás volt Deák Farkas mutatványa »Wesselényi Anna élete és jelleme« czimü művéből. Ezen derék nő eddig ismeretlen volt s előadó a szepesi kirándulások alkalmával jutott egy pár levele s eredeti okrvány birtokába. Anna Wesselényi Ferencz leánya volt, 1584-ben született Krakkóban vagy Landskronban, férje Csáky István volt, azonban már egy pár év piulva özvegyen maradt. Előadó e nőt, mint kitűnő műveltségü asszonyt, jó anyát s házinőt egyaránt elragadtatással magasztalja s egy pár hosszabb levelét is felolvassa, mely telve van érdekes művelődéstörténelmi s az akkori társadalmi viszonyokat s nevelési állapotokat jellemző adatokkal. Az értekezés közhelyesléssel fogadtatott. Utánna Géresi Kálmán Oroszországban bosszú bünléte után épen most visszatért ifjú tanár tartott előadást Hunyady Mátyás király összeköttetéseiről Orosz