A Hon, 1875. február (13. évfolyam, 25-48. szám)
1875-02-05 / 28. szám
28. szilüs. XIII. évfolyam. Kiadó-livattal: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.........................................6 frt . kr. 6 hónapra.........................................12 » •— » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év fogysán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. 99X Előfizetési felhívás. XIII-dik évi folyamára. Előfizetési árak:—« 12 frt 6 frt 2 frt Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítve tiz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1875. Péntek, február 5. Szerkesztési Ifjodtás Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok sem adatnak vissza. HIRIndüSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó iiiajta (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, febr. 4- Az országháziból.,^ A tisztelt ház tapogatódzik. Élénkebben, vitatkozik a folyosókon, mint az ülésteremben; nagyobb figyelemmel hallgatja a magánbeszélgetések cominatióit, mint a kormány védelmét. Pedig ma talált ez is — végre valahára — egy hivatalos és két önkénytes védőre: Pauler miniszterben, Széll Kálmán és Zichy Antalban. De, hogy a helyzetet most már nem a szoros értelemben vett budgetkérdés, hanem a kormányválság dominálja, kitűnik nemcsak a ház figyelmetlenségéből, de abból is, hogy még a dolgok folyamába be nem avatott szónokok is reflektálnak a kormányválságra. Helffy és Polt képviselők beszédével nem foglalkozunk, mert ennek furcsa államtheoriája és amannak azon állítása a küzüsügyi alapon, mig meg nem változtatok, az államháztartást rendezni nem lehet, felhívja bírálatunkat; de Helffyvel szemben elég ha utalunk azon tényre, hogy ez alapon is volt rendben már budgetünk és hogy ezzel a gondatlan gazdálkodás, belreformok halogatása semmi összefüggésben nincs. Poltnak pedig, egy kissé tudatosan ugyan és nem annyira politikai, mint történelmi érvekkel megfelelt Pauler miniszter, ki a kiegyezés védelmében tulment ugyan az igazság határán, midőn azt az 1791. évi 10. törvényczikk megtestesülésének mondá; de eltalálta az igazat akkor, midőn a nemzetiségekkel szemben, a teljes jogegyenlőségre fektetett, politikánkról elháritá azt a vádat, mintha az egyes nemzetiségek elnyomására lenne fektetve vagy azok kultúrái fejlődését gátolná. Polit egyébiránt újra biztosíta a szerbeknek hazánkhoz való ragaszkodásáról, de midőn a »független Magyarországot« és a municipális élet fejlesztését csak azért ajánlá, mert a nemzetiségeknek szabadabb működési tért ad — akkor oly ajánló levelet állított ki amaz eszméknek, melyet el nem fogadhatunk, mert azokat csak kompromittálják. Széli K. kimutatá, hogy 147 millió bevételre számíthatunk és ebből 125 millió kiadásunk le van kötve, tehát beligazgatásra és kormányzatra csak 17 és fél millió marad ; már pedig ez 1868-ban is 22 millióba került; holott akkor a határőrvidék és honvédség költsége budgetünket rém terhelő — tehát beligazgatási költségeink fedezésére fel kell az adót emelni. Ez okoskodásnak az a nagy hibája van, hogy a tételt úgy állítja föl : reformok nélkül kell állambevételeinket fokozni, mert ekkor csakugyan csakis az adófelemelés marad hátra ; holott, ha reformok által emeljük az állambevételeket és apasztjuk kiadásainkat, akkor ha kell is, kevesebb mértékben és czélravezetőbben emelhetjük az adót. De ő úgy Zsedényi javaslatait az üzleti kezelés egyszerűsítése, mint az ajánlott közigazgatási és bankreformot oly késői hatású reformoknak tünteté fel, hogy azt csakis a jelen állapot és stagnátió barátai hihetik el neki. Azonban a reformok halogatására ma forgalomba jött egy más érv is. Úgy Pauler, mint Zichy hangsúlyozák azt, hogy akár oktatásügyi, akár kikerekítési, akár igazságügyi reformokat készített a kormány, azoknak többséget nem szerezhetett volna — tehát el kellett azokat halasztania. És igazságuk van, mert ennek a kormánynak oly javaslatai voltak, és oly kevés bizalommal bírt, hogy azokat keresztül nem vihette. De hisz épen azért kell ez állapoton így vagy úgy változtatni , mert az idő drága, a kérdések sürgősek, és ha e kormány, saját vallomása szerint, azok megoldására, többséggel nem bír, akkor vagy a kormányon, vagy a többségen, vagy mind a kettőn kell változtatni. Pauler is érinti a kérdést, de ő azt monda : gyenge a kormány, nem egyéni jelleménél fogva, mert annak szilárdsága nem ettől függ, hanem többbsége miatt és azok, kik dekomponálják az erős többséget, erős kormányt nem fognak teremthetni. Pihler téved: a miniszterek egyéni jelleme és tehetségétől is sok függ arra nézve, hogy milyen erős kormányt képezzenek és miután ő maga konstatálja, hogy e többség őket erőssé nem teszi , nem okosabb dolog-e nekik leköszönni, és, ha kell, a többséget dekomponálni , mint ezt az állapotot fenntartani ? Ha a kormány sem önmagából, sem pártjából erőt menteni nem képes, akkor állása tarthatatlan. Ezt konstatálta ma Pauler. És, ha a többség e kormányt ép úgy nem támogatá, mint ahogy nem akará vagy nem tudá fenntartani eddig, 1872 óta, egyik kormányt sem; nem természetes-e az a következtetés, hogy ha ez országgyűléstől várunk még valamit (és a pénzügyi helyzet parancsolólag int erre) akkor a többségen is változtatni kell. Egyébiránt Széll, Pauler és Zichy beszédeinek alaphangjából észrevehető volt, hogy »pour l‘honneur du drapeau« volt az egész vita, sőt Zichy Antal meglehetős unalmas sincernálása, ki a „crisisek« országgyűléséről beszélt és óva inte némelyeket „ambitiójuk“ pillanatnyi olcsó kielégítésétől, mire ő nem vállalkoznék, sőt figyelmeztetés az illeőket arra, hogy gondolják meg: aláírják-e a Sennyey beszédében levő programmpontokat (mintha erről szó is lehetne) — arra mutat, hogy az orthodox jobboldal a dolgok menetétől megijedt és amennyiben hazafias aggodalomból származik ez, teljes mértékben tiszteljük azt. Mi sem nézzük azokat aggodalom nélkül, de Tisza Kálmán és a többi tényezők hazafisága biztosít arról, hogy úgy az országra, mint a kibontakozásra nézve, javulni fog a helyzet. És ez is nagy nyereség. Várjuk be nyugalommal az eseményeket. Minden ítélet addig idő előtti lenne. Csak a jobboldali sajtónak és szónokoknak jegyezzük még meg azt, hogy magatartásától sok függ arra nézve, hogy pártjuk magatartása a követelményeknek megfeleljen, de ha azt most sem őszinte, nyílt elhatározásra, önzetlen lemondásra serkentik, hanem azon hiú pártfegyelemre, mely oka mostani helyzetünknek, akkor sem pártjuknak, sem az országnak jó szolgálatot nem tesznek. — Tisza beszédéről a bécsi lapok közül egyelőre a »Presse« ír csak. Nyilatkozatából adjuk a következőket: »Sennyey és Lényay a béke olajágával közeledtek a balközép felé. Ők azonban a rokonszenvnek, melyet a koalíczió eszméje a Deákpárt tágabb körében keltett, csak előőrsét képezik. Hogy hogyan fogadja a balközép e szerelmi nyilatkozatokat ? Tisza Kálmán mai beszédében meglepően nyilt választ adott arra: Azon áron, hogy a Deákpárt kezét nyújtsa a mai minisztérium megbuktatására, oly koalíczióra nyit kilátást, mely valóságban a fúzióval azonos. Ma is törekedett ugyan Tisza a látszatot megóvni, de ezt a szavakkal oly módon való játszással tévé, mely átlyukgatott fátyolhoz hasonlítható. A kiegyezés engeisztelhetlen ellenese marad ezután is; egyúttal azonban e törvényt sérthetlennek mondja ki mindaddig, míg valamennyi tényező beleegyezésével nem változtattatik meg; egyúttal azt is megengedi, hogy a közös kiadások még nagyobbak leendettek, ha azokat a magyar országgyűlés szavazta volna meg , hogy a hadsereg kiadásai egyáltalán nem szállíthatók le. Amit Tisza ma bolygatott, az a vám- s kereskedelmi szerződés, meg a bankügy, ezeket azonban már a Deákpárt is felvette programmjába. Tisza Kálmán ma késznek mutatkozott, az utat maga s a Deákpárt közt egyengetni. Megadja-e ez most az árt, melyet Tisza mindnyájuk egy czélra való működéséért a haza nevében követel ? A budgetvita Sennyey és Lónyay beszéde által már úgyis a kormányhatalom feletti koczkajátékká vált. Tisza beszéde e jelleget még határozottabban nyomja arra. Mit tesz most a Deák-párt ? Ha a fedezet kérdésében a kormány elbukik, az államkormány azok kezébe kell, hogy jusson, akiknek nézete a fedezet dolgában többségre jut. Ha Sennyey lesz az, ez Sennyey- Tisza kormányt jelent. Tisza fontos kérdésekben, különösen az adminisztráczió reformjában, eltér ugyan Sennyeytől, de egyetért azzal a fedezetre nézve. Ha e kombinácziót nem akarják, lehet-e, Lónyayt akarniok ? A jelen kormány bukása csak akkor lenne igazolt, ha helyébe erős, erős párt által támogatott kormány lépne. Képzelhető-e azonban ily kormány, ha élén Lónyay áll ? — A Deákpárt legjobban tesz , ha Tisza ajánlatát illően tudomásul veszi, maga azonban még szilárdabban sorakozik azon ember körül, ki neki mindezek felett a legmegbízhatóbb utat jelölte ki a pillanat szükségeiből való kimenekedésre.« — A Deákpárt ma estéra hirdetett konferencziája elmaradt. Ez a legkalandosb politikai fairekkel kapcsolatba hozva, sok beszéd tárgyát képezte ma. Az ily hírek azonban teljesen koraiak. — A közép-párt. Következő sorok közlésére kérettünk fel : »A közép-párt pénteken, e hó 5-én délután 4 órakor muzeum-utczai helyiségében, igen fontos ügyben értekezletet tart, mire minden jelenlevő tagoknak megjelenése kéretik.« Azt hisszük nem csalódunk, ha e »fontos ügy« alatt a Tisza beszéde által teremtett uj helyzetet sejtjük. Egy zátonyon akadt nagy terv. A »Beregszászi hitelintézet«-nek egy magyar jegybank megalapítására vonatkozó tervét értjük. A belső szükségesség ezer alakban nyilvánuló positív ténye, s az osztrák nemzeti bank minden szilárdságot nélkülöző belviszonyai tüzetesb megismerésének, s velünk folyton éreztetett hatalmaskodása és szűkmarkúságának negatív hatása, összeműködve, megteremtik a közvéleményben azon erős meggyőződést, hogy egy magyar jegybank felállítása a legelhatározhatlanabb országos kérdések közé tartozik. S a közvélemény azóta e meggyőződés valósítását, e szükségérzet kielégítését oly kiáltó folytonossággal követeli, hogy az ez irányban megindult áramlat elé nem lehet többé gátat emelni, anélkül, hogy az mögött tengerré ne nőjjön, s nem is szabad eddig medrébe térnie, míg czélját el nem érte. S ha a miniszteri székek fölött nem lebeg azon végzetszerü varázslat, mely legszabadelvűbb államférfiainkat s legtehetségesebb szakembereinket is — mihelyt abba beleültek — lenyűgözi, hogy a nemzet legjogosabb s legsürgősebb követelményei iránt érzéketlenekké váljanak, s hogy előbb dönthetlen számokkal bizonyított tételeik lehetőségét megtagadják; — ha a miniszteri szobák kárpitjai megett nem szövi a külbefolyás oly ügyesen és ellentállhatlanul intriguáit; ha kormányférfiaink nem bánnak úgy el a legfőbb nemzeti érdekekkel, mint némely hirtelen dajka a gondjaira bízott gyermekekkel, akkor hanyatló földművelési érdekeink fölkarolása, fejlődésnek indult iparunk és kereskedelmünk gyámolítása, gyakori pénz- és hitelválságainak orvoslása, s általában összes nemzetgazdaságunk és pénzügyünk fejlesztése, az osztrák nyomasztó befolyás alóli emancipálása s függetlenitése érdekében, régen áll már a »magyar jegybank« s rég árasztja ezer meg ezer csatornán át áldásos hatásait a közforgalomba. De mig óriás kölcsönök bőven ömlő aranyesőjét minden látható eredmény nélkül szívta föl a szomjas föld, mig vesztességes és szédelgő vállalatok elősegítésére magasrangu seniálok és a prédára leskedők egész seregének feneketlen sebei megtöltésére gondtalanul meríttetettek ki a pénzforrások, — addig a nemzeti bank alapjára egy fillér se jutott. Elértünk a köznyomor azon fokáig,ahol állunk, a bank ügyét az elősoroltakon kívül az osztrák nemzeti bank szabadalmának közeli lejárta is napi kérdéssé tolta föl, azonban a pénzügyminiszterek kormányról buknak, helyüket mások töltik be, anélkül, hogy valamelyik bátor kezekkel nyúlna annak megoldásához. Egy életrevaló nemzetnél ily körülmények között mindig az öntevékenységnek kell teremtő erővel nyilatkoznia. S a nemzeti bank felállítására nézve az öt segély ily kezdeményezése volt a »Beregszászi hitelintézet« derék választmányának tervezete. E szerint a jegybank az összes hazai pénzintézetek hozzájárulásával állíttatnék fel és pedig 30,000 ezer forintos részvény kibocsátása mellett, melyek jegyzése csak ezek által történnék. A magyarországi pénzintézetek ugyanis mintegy 95—100 millió frtnyi befizetett részvénytőkével bírnak, s ha ennek 30 % tokja a mondott czélra megnyerhető lenne, egy harmad fedezeti rendszerre alapított jegybank 30 millió ft ezüstalappal kezdhetné működését, ennek a közforgalomnak megfelelő kiegészítése kedvezőbb időkre hagyatván. A keresztülvitel módozatai, a banküzletágai s az állam és a részvényesekhezi viszony fontosbb részletei, az annak idejében minden pénzintézethez megküldött felhívásban eléggé indokolt kiejtést nyertek, s a napi sajtó által is közölve s méltányolva lőnek. Mi nem kecsegtettük magunkat azon reménnyel, hogy a pénzintézetektől a jelen viszonyok között oly tekintélyes tőkét összevonni lehessen, mennyi egy jegybank érczalapjára szükségeltetnék, kivált három rövid hó leforgása alatt, s legszerencsésebbnek jelenleg azon combinatiót látnák, mely az állam, a pénzintézetek s a magánosak együttes hozzájárulásával fogna a nagyvállalat létesítésébe, de eltagadhatlan, hogy a beregszászi felhívás kisebb eredményét is megbecsülhetlen s döntő hatású nyereségnek kéne tekintenünk, mert míg egyrészt a bankalaphoz számbaveendő összeggel járulna, másrészt oly erkölcsi kényszert gyakorolna a kormányra, mely alól annak nem volna lehetséges kibúvnia. S ehhez csak a pénzintézetek hazafisága és saját jól felfogott érdekeknek belátása kell, hogy sikerüljön. De fájdalom nálunk, — egy vagy más kérdésről legyen szó — a kivitelhez szükséges erélynek azon nélkülözhetlen foka, minővel más, jólétüket csak önmaguknak köszönő nemzetek rendelkeznek, teljesen hiányzik. A »Beregszászi hitelintézet« felhívása sem keltett oly mozgalmat, minőből a tények szoktak születni. A november 22-dikén Budapesten tartott országos congressuson, melybe a legtöbb pénzintézet elküldő képviselőit, tárgyalva jön ugyan ez ügy, de sem oly előkészültséggel, sem oly alapossággal, hogy realizálására már onnét megtörténhettek volna az első lépések, miért is annak tüzetesebb tanulmányozására egy bizottság küldetett ki. Nem tudjuk egész bizonyossággal, mily reményekkel működik ezen bizottság, s munkálatainak mily stádiumát érte el; azonban előttünk fekszik elnökének Ábray Károly úrnak egy a pénzintézetekhez intézett fölhívása, melyben őket nyilatkozattételre szólítja az iránt, hogy befizetett részvénytőkéjükből mily összeget s mily idő alatt volnának hajlandók a bankalaphoz felajánlani. S e felhívást igen természetesnek találjuk, mert ha a bizottság egy oly részletes tervet akar kidolgozni, melynek első s legfőbb tulajdonságát, kell hogy a kivihetőség képezze, akkor számadatait biztos adatokra szükséges fektetnie, s általában számolnia a lehetőséggel. Több jelből s a tudomásunkra esett hírekből következtetve, a jelzett felhívást igen sok pénzintézet igazgatóválasztmánya még tárgyalás alá sem vette, vagy mi még rosszabb, napirendre tért fölötte. Meglehet, hogy a körülbelül 500 pénzintézet nagy része így gondolkozik: ha az eszme kivihető s a többi 499 intézett létesítésére felajánlja alaptőkéjének igényelt hányadát, akkor nélkülünk is megeshetik a vásár, s akkor aztán ha nagy nyereségre van kilátás, mi is a többiekhez csatlakozunk, ha pedig az eszme kivihetetlen, akkor a mi hozzájárulásunk sem valósítja meg! . . . Ámde épen az ily át okoskodás szokott minden elérhető eredményt megbuktatni. S e tekintetben a pénzintézetek igazgatóságaira egy súlyos, egy elháríthatlan felelősség nehezedik, melynek 500 ad része is fölér az egészszel, s az egész ügy sikerével jár A „HON“ TÁRCZÁJA. M ¥ II. TIED, ÖVÉ. Regény hat Rőtedlben. Irta Jókai Olár. V. KÖTET: „Férfi sorsa a nő“. (64. Folytatás.) »Never more.« (Soha többé.) % A kérdezett úr aztán nem késett a felelettel , hanem rögtön válaszolt a grófnőnek, hogy bizonyára »Ö« a mint átvette a majorátust s imitt-amotti hitelezőit kielégíteni első gondját lerázta, azonnal felutazott Sachsen-Weimarba s azóta ott ül. Hanna grófnő újra meg újra elolvasá a levelet s aztán elmélázott rajta. Tanulmányozta a férfi szivet. Addig, amig szegény főhadnagy volt, nem kellett neki a sachsen-weimari gazdag örökösnő, rut volt neki és nem fiatal. Most már, hogy ő is gazdag lett, az is szép lett egyszerre és szeretetreméltó. — Milyen nagy a férfiak büszkesége! Mint szegény ördög nem engedte magát megváltatni egy gazdag hölgy keze által: eber kevély volt. Hanem a mint gazdaggá lett, ugyanez a büszkeség oda viszi őt hozzá, hogy most ő hódítsa meg azt, a ki őt el akarta venni. Mint kénytelen tiszti coelibatusban élő kisur rajongott egy apácza-életet folytató barátnőért, s amint egyszerre nagy vagyonhoz jutott, azt nézi, hogy szerezzen még egyszer annyit a birtokához — egy kézszorítás árán ? De hát nincsen-e a gazdagok, a hatalmasok e rendszeres conspiratiója ellen egy tromfja, egy antidotuma, egy ellenösszeesküvése a szegényeknek, az elhagyatottaknak ? s ha azoknak lehet széttépni a szív, az érzelmek minden örök törvényeit, a rang, a büszkeség követelményeiért, nincs-e ezeknek is diktálva a megtorlás abban, hogy ők meg a rang, a büszkeség, az előítéletek szabályait tépjék széllyel, az egyedül nemes érzelmek parancsaiért ? Hanna grófnő egyedül sétált alá s fel magányos szobájában. Körülé arisztokratikus pompa, feldíszítés. Kárpitok, bútorok, fényes csecsebecsék azt az ámító külszínt adják szobájának, mintha az egy gazdag úrnő lakása volna.És ez nem igaz.Ez mind csak addig az övé, amíg benne lakik. Asszonyuk Mária Terézia a maga idejében saját termeiben sem ismerte a pompát. Luxemburgi kastélyának bútorzata emlékeztet a régi magyar földesurak legtakarékosabbjainak berendezésére. Az alapítványi hölgyek tehetik azt, hogy a kopott sima falakat freskókkal ékesítsék, selyemmel behuzassák, s hozathatják bútoraikat Páriából , hanem az mind nem övék, ha elég könnyelműek voltak évenkinti (lázslásokban kifizetett) kétezer forintjukat el nem rakni a szekrénybe, hanem kiadni faragott fára, bronzra és festményre: az ő káruk; — ez mind itt marad az intézetnek. Addig az övék, amíg benne laknak. Hanna grófnő ki-kitekintett ablakából az alant elterülő városra; ismét végigjárta szobáját, majd beletekintett az asztalán heverő levélbe. Börtön az mind az a város, az a szoba, az a levél. Ha mind valamennyit bele lehetne dobni az égő kandallóba ! Komornája zavarta föl e keserű mélázásból- Látogatójegyet hozott be egy idegen úrtól, aki még soha sem volt itt. Hanna grófnő elvette a jegyet reszkető kézzel. Nem volt azon se czim, se korona, »Aldorfai Incze« állt rajta, semmi más, »Szívesen látom. Mikor Incze belépett, már le voltak törülve a könyek; Hanna grófnő kedélyesen nyujtá az érkezőnek kezét. »Valahára mégis meglátogat ön engem is !« »Ön tudja azt grófnő, hogy senkinél sem tisztelegtem eddig e városban.« »S a mai nappal felszabadult ön a fogadalom alól.« »Miután látogatásom egyúttal bucsuvétel.« »Ön elhagyja Prágát.« »Hazahívnak Budapestre. Megválasztottak képviselőnek újra.« »S ön ismét neki megy annak a tövisbozótnak, melynek saját szavaiként csak tüskéi vannak, de levele, gyümölcse nincs.« »Parancsolnak velem.« »S noblesse oblige.« »Saját nemességem ugyan nem igen kötelez ; mivel nemes nem vagyok: apám paraszt volt; lekötelezve sem vagyok se hazámnak se kormányának semmivel, hanem a cseh nemesség csakugyan kötelez, hogy elmenjek. A mióta tudva van megválasztatásom, ahány nemes barátommal találkozom az utczán, »Isten jó nap!« helyett mindegyik azzal köszönt, hogy »szerencsés utat!« s ha még holnap is itt látnak, holnapután már rendőri hatalomszóval utasítsanak ki innen.« Hanna grófnő megkinálta Inczét, hogy foglaljon helyet, lobbot.A kandallóban egy tüzbe dobott levél vetett Hanna grófnő leült Inczével szemközt. »Ön tehát visszamegy, leülni ugyanarra a helyre, ahol annyi keserű tapasztalást szerzett, — szolgálni ugyanazt az ügyet, melyben annyiszor megcsalódott, — küzdeni ugyanazért a fajért, amely önt csaknem száműzte ?« »Nem tehetek másként, grófnő. Fátumunk az, hogy amit egyszer megszerettünk, azt, ha bántott, se tudjuk elhagyni, ha elveszett, se tudjuk elfeledni« »S mikor fog ön ismét bennünket meglátogatni ? Aldorfai nagyot sóhajtott s csendesen ingatva fejét, mély, tompa hangon felelé: »Never more.« Ez csak két szó' De a kifejezés, melyen e két szó mondva volt, egy feltárt szivbeli titok. Hanna grófnő és Incze között hosszú hallgatás időköze támadt e szavak után. Mindenik azon gondolkozott, hogy mondjon-e még többet is ? Hanna szegte meg végre is a csendet. Ő volt a bátrabb. »Ön nem tudta eddig, hogy én hol lakom?« »Nem.« »Önnel tegnap tudatta azt Walter Leo, hogy én mi vagyok ?« »Honnan sejti azt a grófnő ?« »Mert velem 13 épen ez nap ismertette meg az ön helyzetét. Ön szegény sorsban él, szigorun szabott jövedelemmel.« »Ha azt mondta, igazat mondott.« »Én elhiszem neki, mert ő nem szokott ámitni, hogy önnek csupán a mindennapi kenyere van biztositva.« »Valóban úgy van.« »Akkor ön nagyobb úr, mint Starrwitz Johanna grófnő , mert nekem az sincs.» Aldorfai Incze még most sem szédült bele az eget mutató mélységbe. Starrwitz Johanna grófnőnek kellett fölállni helyéről, odalépni hozzá s azt kérdeni tőle: »Akarja ön e száraz kenyeret megosztani egy nővel, ki önt az egész világ minden férfia fölé emeli ?« Incze megrettenve a rászakadó mennyországtól, ámultán rebegé. »Hanna grófnő!« »Mondja ön: »Hanna« s kezét nyujtá neki. Incze megragadta a neki nyújtott kezet, büszkeségben ittasult szenvedéllyel s most már az egész alakot kedve lett volna átszoritani, de a »szerzetbeli hölgy« gyöngéden visszatartá őt magától , komolyan súgva : »E falak között nem ölelkeznek.« Hanem kezét otthagyta Incze kezében s megszokta azt erősen. »Ha ön akarja és érdemesit rá, elhagyom ezt a helyet, s benne mindent, a mi más körülvesz, pompát, kényelmet, előkelő rangot, s nem gondolok rá soha vissza többet. Megyek abba a viskóba, amit ön otthonának nevez, s ha nem tarthat ön cselédet mellettem, végzem annak a dolgát. S mikor Ön egyszer a keresményéből egy kartonruhát vehet a számomra, azt megbecsülöm jobban, mint mind azt a selymet és csipkét, amit rab koromban rám raktak. Ön tudja, hogy nekem semmim sincs, én tudom, hogy ön szegény : — van-e bátorságunk sorsunkat összekötni?« Incze meg volt hódítva. Reszketett. Fázott. Ez nagyobb diadal volt, mint amilyenre érdemesnek hitte magát. A büszke istennői szépség saját egész nagy lelkével tölti be az űrt, mely kettőjök közt van — rangra és életkorra nézve. Szemébe mondja azt, amit nem hitt soha, hogy őt lehet szeretni — csupán önmagáért — nem érdekből, nem dicsvágyból, nem a fellelkesítő bámulat befolyása alatt, nem a halál fenyegeti kétségbeesései között: lehet szeretni azért, mert férfi! Hogy lehet őt kiválasztani ezer meg ezer férfi közül s elbodni érte az egész világot! És elmenni vele együtt, nyomorogni a jóllét örök menhelyéből, csak azért, hogy az övének nevezhesse a nő magát. Incze két kézzel ragadá meg Hanna kezét s legalább a kezet vonta keblére. »Egészen vak vagyok a gyönyörtől,« rebegé , »s nem csodálnám, ha meg is némultam volna: — Hanna! Azt hiszem, hogy álmodom azt, a mit olyan sokszor álmodtam. Ezt nekem lett volna kötelességem megmondani s én oly gyáva voltam: oly bizalmatlan önhöz és magamhoz, hogy meghagytam magamat öntől előztetni. Hihetlen volt előttem az, hogy léphessen egy férfi egy hölgy elé azzal a szóval: »te adj oda értem egy egész világot s végy érte cserébe engem.« Ön mondta ezt nekem Hanna: kérdetlenül, futni készülő gyávának s e szavával adósságot terhelt szivemre amit csak egész életem lesz képes visszafizetni. Ez az élet — az öné. S ne higgje azt Hanna, hogy olyan sötét sors az, amit ön meg fog velem osztani. Az a mondat a száraz kenyérről csak szójárás. Annyira szegények nem leszünk. Egy férfi, akinek tőkepénze van »itt« és »itt« (tenyerére és homlokára ütve mondá) még mindig megélhet urmódra a világon, ha nem örökölt is uradalmakat, s ha van mellette egy szerető szív, a ki buzdítja, ki erélyét fokozza, fog tudni dolgozni kettő helyett is !« »Igen, igen!« szólt Hanna fellelkesülten; »én is megtanulok dolgozni, úgy, mint az a másik tudott, akit ön előttem megsiratott; eltanulom tőle azt, amiben ő olyan nagy volt, iparkodom őt elérni, de nem elfelejtetni önnel! Nem Az ő arczképét le ne tegye ön én értem soha. Viselje az enyimet is keblén , de az övével együtt, egymással szemben. Mi nem leszünk egymásnak vetélytársai!« E szóra Incze térdre roskadt s most már könyveivel áztatta a kezében tartott erős kezet. Az emlék expiálva volt. A tenger aluli szózat hangzott jóváhagyó zúgásként fülébe. Ez volt szivének legfájóbb része. Ezt gyógyította be ez a szó. Hanna gyermeteg mohósággal sietett rögtön a legközelebb keze alá eső albumából egy fényképét kiszakítani s arról levágja a főt, ő maga illesztő azt bele abba a kis könyvalaku medaillonba, melyben Incze Serena arczképét viselte keblén, szemközt ezzel a másikkkal. .Meg volt Inczének engedve, hogy csókolja össze mind a kettőt: az új mennyaszonyét is, meg a régiét is. Ettől aztán egészen idvezült lett. Hogyan került vissza a Hradzsinból a Venczel térre, arról nehéz volna számot adni. Walter Leoék épen ebédnél ültek, de nem várta ő azt, míg annak vége lesz, berontott közéjük. Szívesen is látták minden időben. »Tehát ön csakugyan elutazik tőlünk Pestre ?« Kérdésiránk hangon Helene. »Rövid időn.« »Ah az a csúnya Pest!« »Nem bárónő! Buda-Pest igen szép. Ön azt majd meg fogja látni.« »Én ? Mit keresnék én Pesten ?« Incze rejtélyesen mosolygott. Helene ideges látnoki kedéllyel monda akkor: »Ön mosolyog! Ön nevet valamin! Én kitalálom. Ne szóljon! tudom már! — Ön nőül veszi Hannát!« S azzal tenyereibe tapsolt. »Azaz, hogy Hanna veszi férjületét, szólt nevetve Walter Lee. Tudtam én azt már tegnap.« \