A Hon, 1875. február (13. évfolyam, 25-48. szám)

1875-02-05 / 28. szám

28. szilüs. XIII. évfolyam. Kiadó-l­ivattal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra.........................................6 frt . kr. 6 hónapra.........................................12 » •— » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — » Az előfizetés az év fogysán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. 99X Előfizetési felhívás. XIII-dik évi folyamára. Előfizetési árak:—« 12 frt 6 frt 2 frt Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tiz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek­­ tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, 1875. Péntek, február 5. Szerkesztési Ifjodtás Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok s­em adatnak vissza. HIRIn­düSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­ ii­­­iajta (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, febr. 4- Az országháziból.,^ A tisztelt ház tapogatódzik. Élénkebben, vitatkozik a folyosókon, mint az ülésterem­ben; nagyobb figyelemmel hallgatja a ma­gánbeszélgetések cominatióit, mint a kormány védelmét. Pedig ma talált ez is — végre va­­lahára — egy hivatalos és két önkénytes vé­dőre: Pauler miniszterben, Széll Kálmán és Zichy Antalban. De, hogy a helyzetet most már nem a szoros értelemben vett budgetkér­­d­és, hanem a kormányválság dominálja, ki­tűnik nemcsak a ház figyelmetlenségéből, de abból is, hogy még a dolgok folyamába be nem avatott szónokok is reflektálnak a kor­mányválságra. Helffy és Pol­t képviselők be­szédével nem foglalkozunk, mert ennek fur­csa államtheoriája és amannak azon állítása a küzüsü­gyi alapon, mig meg nem változta­tok, az államháztartást rendezni nem lehet, felhívja bírálatunkat; de Helffyvel szemben elég ha utalunk azon tényre, hogy ez alapon is volt rendben már budgetünk és hogy ezzel a gondatlan gazdálkodás, belreformok halo­gatása semmi összefüggésben nincs. Pol­tnak pedig, egy kissé tudatosan ugyan és nem annyira politikai, mint történelmi érvekkel megfelelt Pauler miniszter, ki a kiegyezés védelmében tulment ugyan az igazság hatá­rán, midőn azt az 1791. évi 10. törvényczikk megtestesülésének mondá; de eltalálta az iga­zat akkor, midőn a nemzetiségekkel szemben, a te­ljes jogegyenlőségre fektetett, politikánk­ról elháritá azt a vádat, mintha az egyes nem­zetiségek elnyomására lenne fektetve vagy azok kultúrái fejlődését gátolná. Polit egyébiránt újra biztosíta a szer­­beknek hazánkhoz való ragaszkodásáról, de midőn a »független Magyarországot« és a municipális élet fejlesztését csak azért ajánlá, mert a nemzetiségeknek szabadabb működési tért ad — akkor oly ajánló levelet állított ki amaz eszméknek, melyet el nem fogadha­tunk, mert azokat csak kompromittálják. Széli K. kimutatá, hogy 147 millió bevé­telre számíthatunk és ebből 125 millió kiadá­sunk le van kötve, tehát beligazgatásra és kor­mányzatra csak 17 és fél millió marad ; már pedig ez 1868-ban is 22 millióba került; holott akkor a határőrvidék és honvédség költsége budgetünk­et rém terhelő — tehát beligazgatási költségeink fedezésére fel kell az adót emel­ni. Ez okoskodásnak az a nagy hibája van, hogy a tételt úgy állítja föl : reformok nél­kül kell állambevételeinket fokozni, mert ek­kor csakugyan csakis az adófelemelés marad hátra ; holott, ha reformok által emeljük az állambevételeket és apasztjuk ki­adásainkat, akkor ha kell is, kevesebb mér­tékben és czélravezetőbben emelhetjük az adót. De ő­­ úgy Zsedényi javaslatait az üz­leti kezelés egyszerűsítése, mint az ajánlott közigazgatási és bankreformot oly késői ha­tású reformoknak tü­nteté fel, hogy azt csak­is a jelen állapot és stagnátió barátai hihetik el neki. Azonban a reformok halogatására ma forgalomba jött egy más érv is. Úgy Pauler, mint Zichy hangsúlyozák azt, hogy akár ok­tatásügyi, akár kikerekítési, akár igazságügyi reformokat készített a kormány, azoknak többséget nem szerezhetett volna — tehát el kellett azokat halasztania. És igazságuk van, mert ennek a kormánynak oly javaslatai voltak, és oly ke­vés bizalommal bírt, hogy azokat keresz­tül nem vihette. De hisz épen azért kell ez állapoton így vagy úgy változtatni , mert az idő drága, a kérdések sürgősek, és ha e kor­mány, saját vallomása szerint, azok megoldá­sára, többséggel nem bír, akkor vagy a kor­mányon, vagy a többségen, vagy mind a ket­­tőn kell változtatni. Pauler is érinti a kérdést, de ő azt mon­da : gyenge a kormány, nem egyéni jellemé­nél fogva, mert annak szilárdsága nem ettől függ, hanem többbsége miatt és azok, kik de­­komponálják az erős többséget, erős kormányt nem fognak teremthetni. Pi­hler téved: a minisz­terek egyéni jelleme és tehetségétől is sok függ arra nézve, hogy milyen erős kormányt ké­pezzenek és miután ő maga konstatálja, hogy e többség őket erőssé nem teszi , nem oko­sabb dolog-e nekik leköszönni, és, ha kell, a többséget dekomponálni , mint ezt az állapo­tot fenntartani ? Ha a kormány sem önmagából, sem párt­jából erőt menteni nem képes, akkor állása tarthatatlan. Ezt konstatálta ma Pauler. És, ha a többség e kormányt ép úgy nem támo­­gatá, mint a­hogy nem akará vagy nem tudá fenntartani eddig, 1872 óta, egyik kormányt sem; nem természetes-e az a következtetés, hogy ha ez országgyűléstől várunk még vala­mit (és a pénzügyi helyzet parancsolólag int erre) akkor a többségen is változtatni kell. Egyébiránt Széll, Pauler és Zichy be­szédeinek alaphangjából észrevehető volt, hogy »pour l‘honneur du drapeau« volt az egész vita, sőt Zichy Antal meglehetős unal­mas sincern­álása, ki a „crisisek« országgyű­léséről beszélt és óva inte némelyeket „ambi­tiójuk“ pillanatnyi olcsó kielégítésétől, mire ő nem vállalkoznék, sőt figyelmeztetés az ille­­­­­őket arra, hogy gondolják meg: aláírják-e a Sennyey beszédében levő programmponto­­­­kat (mintha erről szó is lehetne) — arra mu­tat, hogy az orthodox jobboldal a dolgok menetétől megijedt és a­mennyiben hazafias aggodalomból származik ez, teljes mér­tékben tiszteljük azt. Mi sem nézzük azokat aggodalom nélkül, de Tisza Kálmán és a többi tényezők hazafi­­sága biztosít arról, hogy úgy az országra, mint a kibontakozásra nézve, javulni fog a helyzet. És ez is nagy nyereség. Várjuk be nyugalommal az eseményeket. Minden ítélet addig idő előtti lenne. Csak a jobboldali saj­tónak és szónokoknak jegyezzük még meg azt, hogy magatartásától sok függ arra néz­ve, hogy pártjuk magatartása a követelmé­nyeknek megfeleljen, de ha azt most sem őszinte, nyílt elhatározásra,­ önzetlen lemondásra serkentik, hanem azon hiú párt­fegyelemre, mely oka mostani helyzetünk­nek, akkor sem pártjuknak, sem az ország­nak jó szolgálatot nem tesznek. — Tisza beszédéről a bécsi lapok közül egyelőre a »Presse« ír csak. Nyilatkozatából adjuk a következőket: »Sennyey és Lény­ay a béke olajágával közeledtek a balközép felé. Ők azonban a rokonszenvnek, melyet a koalíczió eszméje a Deák­párt tágabb körében keltett, csak előőrsét képezik. Hogy hogyan fogadja a balközép e szerelmi nyilat­kozatokat ? Tisza Kálmán mai beszédében megle­pően nyilt választ adott arra: Azon áron, hogy a Deákpárt kezét nyújtsa a mai minisztérium megbuk­tatására, oly koalíczióra nyit kilátást, mely valóság­ban a fúzióval azonos. Ma is törekedett ugyan Tisza a látszatot megóvni, de ezt a szavakkal oly módon való játszással tévé, mely átlyukgatott fátyolhoz ha­sonlítható. A kiegyezés engeisztelhetlen ellenese ma­rad ezután is; egyúttal azonban e törvényt sérthet­­lennek mondja ki mindaddig, míg valamennyi ténye­ző beleegyezésével nem változtattatik meg; egyúttal azt is megengedi, hogy a közös kiadások még na­gyobbak leendettek, ha azokat a magyar országgyű­lés szavazta volna meg , hogy a hadsereg kiadásai egyáltalán nem szállíthatók le. A­mit Tisza ma boly­gatott, az a vám- s kereskedelmi szerződés, meg a bankügy, ezeket azonban már a Deákpárt is felvette programmjába. Tisza Kálmán ma késznek mutatkozott, az utat maga s a Deákpárt közt egyengetni. Megadja-e ez most az árt, melyet Tisza mindnyájuk egy czélra való működéséért a haza nevében követel ? A budgetvita Sennyey és Lónyay beszéde által már úgyis a kor­­mányhatalom feletti koczkajátékká vált. Tisza be­­széde e jelleget még határozottabban nyomja arra. Mit tesz most a Deák-párt ? Ha a fedezet kérdésé­ben a kormány elbukik, az államkormány azok kezé­be kell, hogy jusson, a­kiknek nézete a fedezet dolgá­ban többségre jut. Ha Sennyey lesz az, ez Sennyey- Tisza kormányt jelent. Tisza fontos kérdésekben, kü­lönösen az adminisztráczió reformjában, eltér ugyan Sennyeytől, de egyetért azzal a fedezetre nézve. Ha e kombinácziót nem akarják, lehet-e, Lónyayt akar­­niok ? A jelen kormány bukása csak akkor lenne iga­zolt, ha helyébe erős, erős párt által támogatott kor­mány lépne. Képzelhető-e azonban ily kormány, ha élén Lónyay áll ? — A Deákpárt legjobban tesz , ha Tisza ajánlatát illően tudomásul veszi, maga azon­ban még szilárdabban sorakozik azon ember körül, ki neki mindezek felett a legmegbízhatóbb utat je­lölte ki a pillanat szükségeiből való kimenekedésre.« — A Deákpárt ma estéra hir­­­detett konferencziája elmaradt. Ez a legkalandosb politikai fairekkel kapcsolatba hozva, sok beszéd tárgyát képezte ma. Az ily hírek azonban teljesen koraiak. — A közép-párt. Következő sorok köz­lésére kérettünk fel : »A közép-párt pénteken, e hó 5-én délután 4 órakor muzeum-utczai helyiségében, igen fontos ügyben értekezletet tart, mire minden jelenlevő tagoknak megjelenése kéretik.« Azt his­­­szük nem csalódunk, ha e »fontos ügy« alatt a Tisza beszéde által teremtett uj helyzetet sejtjük. Egy zátonyon akadt nagy terv. A »Beregszászi hitelintézet«-nek egy magyar jegybank megalapítására vonatkozó tervét értjük. A belső szükségesség ezer alakban nyilvánuló positív ténye, s az osztrák nemzeti bank minden szi­lárdságot nélkülöző belviszonyai tüzetesb megismeré­sének, s velünk folyton éreztetett hatalmaskodása és szűkmarkúságának negatív hatása, összeműködve, megteremtik a közvéleményben azon erős meggyőző­dést, hogy egy magyar jegybank felállítása a legel­­határozhatlanabb országos kérdések közé tartozik. S a közvélemény azóta e meggyőződés valósí­tását, e szükségérzet kielégítését oly kiáltó folytonos­sággal követeli, hogy az ez irányban megindult áramlat elé nem lehet többé gátat emelni, anélkül, hogy az mögött tengerré ne nőjjön, s nem is szabad eddig medrébe térnie, míg czélját el nem érte. S ha a miniszteri székek fölött nem lebeg azon végzetszerü varázslat, mely legszabadelvűbb államférfiainkat s legtehetségesebb szakemberein­ket is — mihelyt abba bele­ültek — lenyűgözi, hogy a nemzet legjogosabb s legsürgősebb követelmé­nyei iránt érzéketlenekké váljanak, s hogy előbb dönthetlen számokkal bizonyított­­ tételeik lehe­tőségét megtagadják; — ha a miniszteri szobák kárpitjai megett nem szövi a külbefolyás oly ügyesen és ellentállhatlanul intriguáit; ha kormányférfiaink nem bánnak úgy el a legfőbb nemzeti érdekekkel, mint némely hirtelen dajka a gondjaira bízott gyer­mekekkel, akkor hanyatló földművelési érdekeink fölkarolása, fejlődésnek indult iparunk és keres­kedelmünk gyámolítása, gyakori pénz- és hitelvál­ságainak orvoslása, s általában összes nemzetgaz­daságunk és pénzügyünk fejlesztése, az osztrák nyo­masztó befolyás alóli emancipálása s függetlenitése érdekében, régen áll már a »magyar jegybank« s rég árasztja ezer meg ezer csatornán át áldásos ha­tásait a közforgalomba. De mig óriás kölcsönök bőven ömlő aranyeső­­jét minden látható eredmény nélkül szívta föl a szomjas föld, mig vesztességes és szédelgő vállala­tok elősegítésére magasrangu seniálok és a prédára leskedők egész seregének feneketlen­­ sebei meg­töltésére gondtalanul meríttetettek ki a pénzfor­rások, — addig a nemzeti bank alapjára egy fillér se jutott. Elértünk a köznyomor azon fokáig,a­hol állunk, a bank ügyét az elősoroltakon kívül az osztrák nem­­­­zeti bank szabadalmának közeli lejárta is napi kér­déssé tolta föl, azonban a pénzügyminiszterek kor­mányról buknak, helyüket mások töltik be, a­nélkül, hogy valamelyik bátor kezekkel nyúlna annak meg­oldásához. Egy életrevaló nemzetnél ily körülmények kö­zött mindig az öntevékenységnek kell teremtő erővel nyilatkoznia. S a nemzeti bank felállítására nézve az öt se­gély ily kezdeményezése volt a »Beregszászi hitel­intézet« derék választmányának tervezete. E szerint a jegybank az összes hazai pénzin­tézetek hozzájárulásával állíttatnék fel és pedig 30,000­ ezer forintos részvény kibocsátása mellett, melyek jegyzése csak ezek által történnék. A ma­gyarországi pénzintézetek ugyanis mintegy 95—100 millió frtnyi befizetett részvénytőkével bírnak, s ha ennek­­ 30 % tok­ja a mondott czélra megnyerhető lenne, egy harmad fedezeti rendszerre alapított jegy­bank 30 millió ft ezüstalappal kezdhetné működését, ennek a közforgalomnak megfelelő kiegészítése ked­vezőbb időkre hagyatván. A keresztülvitel módozatai, a banküzlet­ágai s az állam és a részvényesekhezi viszony fontosbb részletei, az annak idejében minden pénzintézethez megküldött felhívásban eléggé indokolt kiejtést nyertek, s a napi sajtó által is közölve s méltányolva lőnek. Mi nem kecsegtettük magunkat azon remén­­nyel, hogy a pénzintézetektől a jelen viszonyok kö­zött oly tekintélyes tőkét összevonni lehessen, men­­nyi egy jegybank érczalapjára szükségeltetnék, ki­vált három rövid hó leforgása alatt, s legszeren­csésebbnek jelenleg azon combinatiót látnák, mely az állam, a pénzintézetek s a magánosak együttes hozzájárulásával fogna a nagy­vállalat létesítésébe, de eltagadhatlan, hogy a beregszászi felhívás ki­sebb eredményét is megbecsülhetlen s döntő hatású nyereségnek kéne tekintenünk, mert míg egyrészt a bankalaphoz számbaveendő összeggel járulna, más­részt oly erkölcsi kényszert gyakorolna a kormányra, mely alól annak nem volna lehetséges kibúvnia. S ehhez csak a pénzintézetek hazafisága és sa­ját jól felfogott érdekeknek belátása kell, hogy si­kerüljön. De fájdalom nálunk, — egy vagy más kérdésről legyen szó — a kivitelhez szükséges erélynek azon nélkülözhetlen foka, minővel más, jólétüket csak ön­maguknak köszönő nemzetek rendelkeznek, teljesen hiányzik. A »Beregszászi hitelintézet« felhívása sem kel­tett oly mozgalmat, minőből a tények szoktak szü­letni. A november 22-dikén Budapesten tartott or­szágos congressuson, melybe a legtöbb pénzintézet elküldő képviselőit, tárgyalva jön ugyan ez ügy, de sem oly előkészülts­éggel, sem oly alapossággal, hogy realizálására már onnét megtörténhettek volna az el­ső lépések, miért is annak tüzetesebb tanulmányozá­sára egy bizottság küldetett ki. Nem tudjuk egész bizonyossággal, mily remé­nyekkel működik ezen bizottság, s munkálatainak mily stádiumát érte el; azonban előttünk fekszik el­nökének Ábray Károly úrnak egy a pénzintézetek­hez intézett fölhívása, melyben őket nyilatkozatté­telre szólítja az iránt, hogy befizetett részvénytőké­jükből mily összeget s mily idő alatt volnának haj­landók a bankalaphoz felajánlani. S e felhívást igen természetesnek találjuk, mert ha a bizottság egy oly részletes tervet akar kidolgoz­ni, melynek első s legfőbb tulajdonságát, kell hogy a kivihetőség képezze, akkor számadatait biztos ada­tokra szükséges fektetnie, s általában számolnia a lehetőséggel. Több jelből s a tudomásunkra esett hírekből következtetve, a jelzett felhívást igen sok pénzin­tézet igazgatóválasztmánya még tárgyalás alá sem vette, vagy mi még rosszabb, napirendre tért fölötte. Meglehet, hogy a körülbelül 500 pénzintézet nagy része így gondolkozik: ha az eszme kivihető s a többi 499 intézett létesítésére felajánlja alaptőké­jének igényelt hányadát, akkor nélkülünk is meges­­hetik a vásár, s akkor aztán ha nagy nyereségre van kilátás, mi is a többiekhez csatlakozunk, ha pedig az eszme kivihetetlen, akkor a mi hozzájárulásunk sem valósítja meg! . . . Ámde épen az ily át okoskodás szokott minden elérhető eredményt megbuktatni. S e tekintetben a pénzintézetek igazgatóságaira egy súlyos, egy elhá­­ríthatlan felelősség nehezedik, melynek 500 ad ré­sze is fölér az egészszel, s az egész ügy sikerével j­ár­ A „HON“ TÁRCZÁJA. M ¥ II. TIED, Ö­VÉ. Regény hat Rőt­edlben. Irta Jókai Olár. V. KÖTET: „Férfi sorsa a nő“. (64. Folytatás.) »Never more.« (Soha többé.) % A kérdezett úr aztán nem késett a felelet­tel , hanem rögtön válaszolt a grófnőnek, hogy bizo­nyára »Ö« a mint átvette a majorátust s imitt-amotti hitelezőit kielégíteni első gondját lerázta, azonnal felutazott Sachsen-Weimarba s azóta ott ül. Hanna grófnő újra meg újra elolvasá a leve­let s aztán elmélázott rajta. Tanulmányozta a fér­fi szivet. Addig, a­mig szegény főhadnagy volt, nem kel­lett neki a sachsen-weimari gazdag örökösnő, rut volt neki és nem fiatal. Most már, hogy ő is gazdag lett, az is szép lett egyszerre és szeretetreméltó. — Milyen nagy a férfiak büszkesége! Mint szegény ör­dög nem engedte magát megváltatni egy gazdag hölgy keze által: eber kevély volt. Hanem a mint gazdaggá lett, ugyanez a büszkeség oda viszi őt hoz­zá, hogy most ő hódítsa meg azt, a ki őt el akarta venni. Mint kénytelen tiszti coelibatusban élő kis­ur rajongott egy apácza-életet folytató barátnőért, s a­mint egyszerre nagy vagyonhoz jutott, azt nézi, hogy szerezzen még egyszer annyit a birtokához — egy kézszorítás árán ? De hát nincsen-e a gazdagok, a hatalmasok e rendszeres conspiratiója ellen egy tromfja, egy antidotuma, egy ellenösszeesküvése a szegények­nek, az elhagyatottaknak ? s ha azoknak lehet szét­tépni a szív, az érzelmek minden örök törvényeit, a rang, a büszkeség követelményeiért, nincs-e ezeknek is diktálva a megtorlás abban, hogy ők meg a rang, a büszkeség, az előítéletek szabályait tépjék szél­­­lyel, az egyedül nemes érzelmek parancsaiért ? Hanna grófnő egyedül sétált alá s fel magá­nyos szobájában. Körülé arisztokratikus pompa, fel­díszítés. Kárpitok, bútorok, fényes csecsebecsék azt az ámító külszínt adják szobájának, mintha az egy gazdag úrnő lakása volna.És ez nem igaz.Ez mind csak addig az övé, a­míg benne lakik. Asszonyuk Mária Te­rézia a maga idejében saját termeiben sem ismerte a pompát. Luxemburgi kastélyának bútorzata emlékez­tet a régi magyar földes­urak legtakarékosabbjainak berendezésére. Az alapítványi hölgyek tehetik azt, hogy a kopott sima falakat freskókkal ékesítsék, se­lyemmel behuzassák, s hozathatják bútoraikat Páriá­ból , hanem az mind nem övék, ha elég könnyelműek voltak évenkinti (lázslásokban kifizetett) kétezer fo­rintjukat el nem rakni a szekrénybe, hanem kiadni faragott fára, bronzra és festményre: az ő káruk; — ez mind itt marad az intézetnek. Addig az övék, a­míg benne laknak. Hanna grófnő ki-kitekintett ablakából az alant elterülő városra; ismét végig­járta szobáját, majd beletekintett az asztalán heverő levélbe. Börtön az mind­ az a város, az a szoba, az a levél. Ha mind valamennyit bele lehetne dobni az égő kan­dallóba ! Komornája zavarta föl e keserű mélázásból- Látogatójegyet hozott be egy idegen úrtól,­ a­ki még soha sem volt itt. Hanna grófnő elvette a jegyet reszkető kézzel. Nem volt azon se czim, se korona, »Aldorfai Incze« állt rajta, semmi más, »Szívesen látom. Mikor Incze belépett, már le voltak törülve a könyek; Hanna grófnő kedélyesen nyujtá az érke­zőnek kezét. »Valahára mégis meglátogat ön engem is !« »Ön tudja azt grófnő, hogy senkinél sem tisz­telegtem eddig e városban.« »S a mai nappal felszabadult ön a fogada­lom alól.« »Miután látogatásom egyúttal bucsuvétel.« »Ön elhagyja Prágát.« »Hazahívnak Budapestre. Megválasztottak képviselőnek újra.« »S ön ismét neki megy annak a tövisbozótnak, melynek saját szavaiként csak tüskéi vannak, de le­vele, gyümölcse nincs.« »Parancsolnak velem.« »S noblesse oblige.« »Saját nemességem ugyan nem igen kötelez ; mivel nemes nem vagyok: apám paraszt volt; lekötelezve sem vagyok se hazámnak se kormányá­nak semmivel, hanem a cseh nemesség csakugyan kö­telez, hogy elmenjek. A mióta tudva van megválasz­­tatásom, a­hány nemes barátommal találkozom az utczán, »Isten jó nap!« helyett mindegyik azzal köszönt, hogy »szerencsés utat!« s ha még holnap is itt látnak, holnapután már rendőri hatalomszóval uta­sítsanak ki innen.« Hanna grófnő megkinálta Inczét, hogy foglal­jon helyet, lobbot.A kandallóban egy tüzbe dobott levél vetett Hanna grófnő leült Inczével szemközt. »Ön tehát visszamegy, leülni ugyanarra a helyre, a­hol annyi keserű tapasztalást szerzett, — szolgálni ugyanazt az ügyet, melyben annyiszor meg­csalódott, — küzdeni ugyanazért a fajért, amely önt csaknem száműzte ?« »Nem tehetek másként, grófnő. Fátumunk az, hogy a­mit egyszer megszerettünk, azt, ha bántott, se tudjuk elhagyni, ha elveszett, se tudjuk elfeledni« »S mikor fog ön ismét bennünket megláto­gatni ? Aldorfai nagyot sóhajtott s csendesen ingatva fejét, mély, tompa hangon felelé: »Never more.« Ez csak két szó' De a kifejezés, melyen e két szó mondva volt, egy feltárt szivbeli titok. Hanna grófnő és Incze között hosszú hallgatás időköze támadt e szavak után. Mindenik azon gon­dolkozott, hogy mondjon-e még többet is ? Hanna szegte meg végre is a csendet. Ő volt a bátrabb.­ »Ön nem tudta eddig, hogy én hol lakom?« »Nem.« »Önnel tegnap tudatta azt Walter Leo, hogy én mi vagyok ?« »Honnan sejti azt a grófnő ?« »Mert velem 13 épen ez nap ismertette meg az ön helyzetét. Ön szegény sorsban él, szigorun szabott­­ jövedelemmel.« »Ha azt mondta, igazat mondott.« »Én elhiszem neki, mert ő nem szokott ámit­­ni, hogy önnek csupán a mindennapi kenyere van biztositva.«­­ »Valóban úgy van.« »Akkor ön nagyobb úr, mint Starrwitz Johanna grófnő , mert nekem az sincs.» Aldorfai Incze még most sem szédült bele az eget mutató mélységbe. Starrwitz Johanna grófnőnek kellett fölállni helyéről, odalépni hozzá s azt kérdeni tőle: »Akarja ön e száraz kenyeret megosztani egy nővel, ki önt az egész világ minden férfia fölé emeli ?« Incze megrettenve a rászakadó mennyország­tól, ámultán rebegé. »Hanna grófnő!« »Mondja ön: »Hanna« s kezét nyujtá neki. Incze megragadta a neki nyújtott kezet, büsz­keségben ittasult szenvedéllyel s most már az egész alakot kedve lett volna átszoritani, de a »szerzetbeli hölgy« gyöngéden visszatartá őt magától , komolyan súgva : »E falak között nem ölelkeznek.« Hanem kezét otthagyta Incze kezében s meg­­szok­ta azt erősen. »Ha ön akarja és érdemesit rá, elhagyom ezt a helyet, s benne mindent, a mi más körülvesz, pom­pát, kényelmet, előkelő rangot, s nem gondolok rá soha vissza többet. Megyek abba a viskóba, a­mit ön otthonának nevez, s ha nem tarthat ön cselédet mellettem, végzem annak a dolgát. S mikor Ön egy­szer a keresményéből egy kartonruhát vehet a szá­momra, azt megbecsülöm jobban, mint mind azt a selymet és csipkét, a­mit rab koromban rám raktak. Ön tudja, hogy nekem semmim sincs, én tudom, hogy ön szegény : — van-e bátorságunk sorsunkat össze­kötni?« Incze meg volt hódítva. Reszketett. Fázott. Ez nagyobb diadal volt, mint a­milyenre érde­mesnek hitte magát. A büszke istennői szépség saját egész nagy lelkével tölti be az űrt, mely kettőjök közt van — rangra és életkorra nézve. Szemébe mondja azt, a­mit nem hitt soha, hogy őt lehet szeretni — csupán önmagáért­ — nem érdekből, nem dicsvágyból, nem a fellelkesítő bámu­lat befolyása alatt, nem a halál fenyegeti két­ségbeesései között: lehet szeretni azért, mert férfi! Hogy lehet őt kiválasztani ezer meg ezer férfi közül s elbodni érte az egész világot! És el­menni vele együtt, nyomorogni a jóllét örök men­­helyéből, csak azért, hogy az övének nevezhesse a nő magát. Incze két kézzel ragadá meg Hanna kezét s legalább a kezet vonta keblére. »Egészen vak vagyok a gyönyörtől,« rebegé , »s nem csodálnám, ha meg is némultam volna: — Hanna! Azt hiszem, hogy álmodom azt, a mit olyan sokszor álmodtam. Ezt nekem lett volna kötelessé­gem megmondani s én oly gyáva voltam: oly bizal­matlan önhöz és magamhoz, hogy meghagytam ma­gamat öntől előztetni. Hih­etlen volt előttem az, hogy léphessen egy férfi egy hölgy elé azzal a szóval: »te adj oda értem egy egész világot s végy érte cserébe engem.« Ön mondta ezt nekem Hanna: kérdetlenül, futni készülő gyávának s e szavával adósságot terhelt szivemre a­mit csak egész életem lesz képes visszafi­zetni. Ez az élet — az öné. S ne hig­gje azt Hanna, hogy olyan sötét sors az, a­mit ön meg fog velem osztani. Az a mondat a száraz kenyérről csak szó­járás. Annyira szegények nem leszünk. Egy férfi, a­kinek tőkepénze van »itt« és »itt« (tenyerére és homlokára ütve mondá) még mindig megélhet ur­­módra a világon, ha nem örökölt is uradalmakat, s ha van mellette egy szerető szív, a ki buzdítja, ki erélyét fokozza, fog tudni dolgozni kettő he­lyett is !« »Igen, igen!« szólt Hanna fellelkesülten; »én is megtanulok dolgozni, úgy, mint az a másik tudott, a­kit ön előttem megsiratott; eltanulom tőle azt, a­mi­ben ő olyan nagy volt, iparkodom őt­­ elérni, de nem elfelejtetni önnel! Nem Az ő arczképét le ne tegye ön én értem soha. Viselje az enyimet is keb­lén , de az övével együtt, egymással szem­ben. Mi nem leszünk egymásnak vetély­társai!« E szóra Incze térdre roskadt s most már köny­­veivel áztatta a kezében tartott erős kezet. Az emlék expiálva volt. A tenger aluli szózat hangzott jóvá­hagyó zúgásként fülébe. Ez volt szivének legfájóbb része. Ezt gyógyította be ez a szó. Hanna gyermeteg mohósággal sietett rögtön a legközelebb keze alá eső albumából egy fényképét kiszakítani s arról levágja a főt, ő maga illesztő azt bele abba a kis­­ könyvalaku medaillonba, melyben Incze Serena arczképét viselte keblén, szemközt ez­zel a másikkkal. .Meg volt Inczének engedve, hogy csókolja ös­­­sze mind a kettőt: az új mennyaszonyét is, meg a régiét is. Ettől aztán egészen idvezült lett. Hogyan került vissza a Hradzsinból a Venczel térre, arról nehéz volna számot adni. Walter Leoék épen ebédnél ültek, de nem vár­ta ő azt, míg annak vége lesz, berontott közéjük. Szívesen is látták minden időben. »Tehát ön csakugyan elutazik tőlünk Pestre ?« Kérdé­siránk hangon Helene. »Rövid időn.« »Ah az a csúnya Pest!« »Nem bárónő! Buda-Pest igen szép. Ön azt majd meg fogja látni.« »Én ? Mit keresnék én Pesten ?« Incze rejtélyesen mosolygott. Helene ideges látnoki kedél­lyel monda akkor: »Ön mosolyog! Ön nevet valamin! Én kitalá­lom. Ne szóljon! tudom már! — Ön nőül veszi Hannát!« S azzal tenyereibe tapsolt. »Azaz, hogy Hanna veszi fér­jül­etét, szólt nevetve Walter Lee. Tudtam én azt már tegnap.« \

Next