A Hon, 1875. március (13. évfolyam, 48-72. szám)

1875-03-10 / 56. szám

Jelen voltak nevezetesen Ráth K. elnök, Mudrony Soma igazgató, Galgóczy Károly, dr. Gerlóczy Gyu­la, Posner K. Lajos, Steinacker Ödön, Stock Endre, dr. Szabóky Adolf. Az iparegyesület üdvözlő irata így hangzik: Nagyméltóságú miniszter úr! Midőn nagymél­tóságodat s földmivelés, ipar és kereskedés ügyeinek élén meleg rokonszenvvel üdvözölnek, es nem titkol­hatjuk örömünket az ország gazdászati eszme fejlődé­sének s ama nagy horderejű­­ mozzanata felett, mely a közelebbi napokban érvényre jutott, s mely e jelen kormány megalakulásában mintegy megtestesülést nyert. E mozzanat jelentősége — felfogásunk szerint — abban áll, hogy a követendő politika feladatává egyetértő akarattal mindenekelőtt a nemzet anya­gi erőinek és léttényezőinek fej­lesztése tűzetett. Szilárd meggyőződésünk,hogy a nemzet fennma­radása és életerős fejlődése e feladat erélyes teljesí­tésétől függ. — Nemzetgazdaságunk e válságos vi­szonyok hatása alatt alapjaiban meg van rendítve; főleg az ipari termelés már-már elvesztette a ver­senyképes haladás feltételeit. — A gyáripar ép úgy mint a kézműipar haladásában akadályozva volt s ezáltal mind messzebb távolságba vonult azon mind­nyájuk által elérni óhajtott czél is, hogy földünk gazdag kincseinek belterjes kiaknázása és fokozott értékesítése lehetővé legyen. Mai nap az anyagi előtényezők képezik a nem­zetek életképességének alapját. Ha sikeresen akar­juk végezni azon nagy munkát, miszerint nemzetün­ket az önállóságunk követelte modern állami attri­bútumokkal felszereljük, az alkotás művét az alapnál, az anyagi erőtényezőknél kell megkezdeni. S a­mi e tényezők között különösen az ipart illeti, a múlt évek fejleményei azon végzetes sú­lyú tanulságot növesztették meg, miszerint ha­zánk a kulturállamok sorában csak akkor állhat fenn és haladhat előre, ha az állami élet fokozott mér­vű eszközeinek előteremtésében nem lesz egyedül a mezőgazdasági termelésre utalva, hanem ha ehhez a nemzeti iparba rejlő hatalmas tényező is csatlakozik. Az ipar fejlesztése tehát elengedhetlen nemzeti feladat: kívánalma nem csupán egy osztálynak, ha­nem követelménye minden honpolgár gazdasági elő­­mehetésének. Bizalmas remén­nyel his­szük, hogy e nézettől nagyméltóságod is épúgy át van hatva, mint mi,­­ hogy ezért örömmel fogja fogadni azon férfiak köz­reműködési és támogatási készségét, kik az országos magyar iparegyesület kebelében jóakaratú buzgalom­mal törekedtek eddig is számos nehézség közepette, azon czélra, hogy hazai iparunk fejlesztését szerény erejükhöz képest lehetőleg előmozdítsák. E buzgal­mat és a hazai ipar ügye iránti odaadás teljes jogysze­­retetét, valamint e téren szerzett némi tapasztalato­kat ezennel a legkészebb örömmel felajánljuk nagy­méltóságodnak, és általában a jelenleg megalakult kormánynak azon czélzatai támogatására, melyek a hazai ipar előmenetelét előmozdítják , egyszersmind pedig kérjük, hogy azon javaslatokat, véleményezé­seket vagy óhajokat, melyeket mint a hazai ipar elő­menetelének szószólói az elmélettel összeegyeztetett gyakorlatnak kívánalmasul esetről-esetre előterjesz­­­teni szerencsénk lesz, szives figyelmére és a lehetőség szerint pártfogására méltatni, az alulirt egyesületet pedig azon kegyességben részesíteni méltóztassék, hogy az ipart érdeklő kérdésekben vélemén­yadás út­ján közreműködésre neki is időszerint alkalom nyuj­­tassék — kegyeskedjék. Fogadja különben nagyméltóságod örömteljes üdvözletünk­­­ ismételt nyilvánítását, melylyel vagyunk Örs?. magy. iparegyesület igazgatósága. Budapest,­­1875. márcz. 8. szives Az alelnök üdvözletére a miniszter úr igen bizalommal felelt, és mint oly ügyeket, melyekre az ipar érdekében súlyt fektetni kíván, többi közt kiemelte az iparosoktatás ügyét, vám és kereskedelmi szerződés revízióját, melyet a a hazai ipar érdekében óhajt megoldatni; továbbá az állami szükségleteknek a hazai iparosok általi szállí­tását. Azután a tisztelgő küldöttség egyes tagjai­val kö­zel fél óráig terjedő barátságos társalgást kezdett, mely közben különösen kiemeltetett általa a keres­kedelmi törvény alakítása körüli mozgalom, mely az ipar terén is annyira szükséges és nagy horderejű hitelviszonyok szilárdítására hivatott, melyek létesí­tése tehát legelső gondjai közt foglal helyet,­­ az or­szággyűlés elé terjesztése még ez ülésszakon, mihelyt sor következtethető reá, megtörténni fog, azonkép szóba jött a bécsi világkiállításon a magyar kiállítók által nyert jutalmak, köztök különösen az iparos-ju­talmak ünnepélyes kiosztása is, melyre az iparegye­sület a jutalmazottak névsorának osztályzatos össze­állításával és díszkinyomatásával már elődolgozott. A kiosztási ünnepély valószínüleg húsvét másodnap­ján fog lenni.­ ­A köztárházak kérdése. Sajnos, hogy az államháztartás jelentékeny de­­fic­itje kizárta lehetőségét annak, hogy a köztárházi intézménynek mielőbbi megvalósul­á­s­á­t az új kormány biztos kilátásba helyezze. Az országgyűlésen a kormány ez ülésszakban aligha elő­terjesztheti munkálatát a köztárházaknak a főváros­ban s az ország locális centrumaiban leendő felállí­tásáról. Az előbbeni kormány éveken át tanácskozott e kérdés megoldásáról, de mégsem fagyott hátra oly előmunkálatokat, melyek alapján a tervezet meg­valósítására költségelőirányzatot terjeszthetne az új kormány a ház elé Még a főbb elvi kérdések sincse­nek annyira tisztázva, hogy azok iránt az új kormány azonnal határozatot hozhasson. Nincsenek tisztult nézetek az iránt, hogy minő jellege legyen ez intéz­ménynek : váljon az állami, vagy magántársulati, vagy részben állami, részben községi és magántársu­lati intézmény gyanánt valósíttassék-e meg ? Nincse­nek tisztult nézetek az iránt sem: vajjon csak a fővá­rosban kelljen-e ily tárházakat építeni, avagy a vi­déki jelentékenyebb forgalmi helyeken is létesíttesse­­nek azok ? És még a fővárosra nézve is annyira szét­ágaznak a nézetek,hogy a hely kérdése felett kormány és törvényhatóság, kereskedelmi bizottság és tanács, kereskedők és technikai szakértők egymással ellen­kező véleményen vannak. Hetek, hónapok, évek óta vitatják a kérdést, vájjon az alsó vagy felső dunapar­­ton építtessenek a köztárak’s még mindig nem lehet tudni, hogy mit kíván a fővárosi közönség több­sége, és nincs elismerve a hazai kereskedelem érdeke.'­ Igen jellemző e tekintetben a »P. Lloyd« ma­gatartása. E lap, mint a tőzsde­i kereskedelmi ka­mara kegyeltje, régótától fogva prononcirozott állást foglalt el a felső Dunapart mellett, mert a »P. Lt.« hírlap talán nem akart ellenmondásba jönni a »Pes­ter Llyod«-társulat elnökével, ki köztudomás szerint leghevesebben küzdött a­me­llett, hogy a tárházak az osztrák állam vasút pályaudvara közelében a felső rakodóparton épüljenek, hol azon malmok is vannak, melyeknél Vecsey, Kochmeister, Strasser és a többi, főtőzsde- és kamarai tagok, mint elnök vagy igazga­tósági tanácsosok működnek. És a »Lloyd« mai szá­mának élén az entrepol-kérdés czím alatt egy terje­delmes közleményt hoz, mely a lap eddigi magatar­tásával ellenmondásban, az alsó Dunapart mellett szól, és e mellett oly nyomatékos érveket hoz fel,hogy a szerkesztőségnek nem is volt bátorsága azokat két­ségbe vonni, vagy megczáfolásukat megkísérleni, ha­nem általánosságban csak azt jegyzi meg, »hogy az olvasó ismerheti a lap álláspontját,­­ hogy jelenben az állami kormányzat által létesített nagyszerű épít­kezésekre és beruházásokra is tekintettel kell lenni, mert csak így lehet egységes terv szerint eljárni, és súlyt kell fektetni arra is, hogy az entrepol elhelyezé­se összefüggésben van a tarifpolitikával. Egyéb­iránt a kézműzeti és terménykereskedésnek érdeke ezen ügyben nem azonos, amaz csekély térséggel be­éri és nem vehető tőle rész néven, ha a luxusjasus külvárosban akar maradni, emezt a tömegtransport késztt arra, hogy a jövő központi indóházának közelé­ben legyen.« A »P. Lt.« tehát, mint ez idézet bizonyítja, nem foglal el többé határozott állást a köztárházaknak a felső rakparton építése mellett veuünk, hogy t. laptársunk külö Vcsük a mi álláspontunkhoz, mert ’E­­eggyőződésünk szerint az országos és a fővárosi kereskedelem érdeke egyaránt azt kívánja, hogy a köztárházak az alsó Dunaparton legyenek, hol a vám­ház épült, hol az összekötő vasút és központi pálya­udvar s a dunai kikötők építése már el van hatá­rozva, s hol a köztárházak nem lesznek az osztrák állam­pálya torkában, hanem a fővárosba futó min­den vasúttal kapcsolatba hozhatók lesznek. Mint mi más alkalommal előadtuk, a »P. Lt.« mai czikke is beismeri, hogy az alsó Dunaparton aránytalanul csekélyebb összegbe fog kerülni a köz­­tárházaknak a vasutakkal való összeköttetése. A felső Dunaparton Szentgyörgyi számítása szerint leg­kevesebb másfél millió frtba kerül az egyetlen össze­köttetés az osztrák állampályával; az alsó Dunapar­ton ellenben százezer frton ki lehet építeni azon ös­­­szekötő vonalat, mely által a tárházak a budapest­­zimonyi, magyar állami, budapest-dombovári, buda­­ujszonyi s az esetleg kiépítendő egyéb vasutakkal kapcsolatba lesznek hozva ; mert a főváros helyrajzi fekvésénél fogva minden jövőre építendő pályaud­vart a város déli részén kell elhelyezni. Magától ér­tetődik, hogy e szerint a kereskedők raktárai is itt lesznek ; itt kell tehát kiépíteni a köztárházakat is. Az is figyelmet érdemel, hogy míg a felső Dunapar­ton 1,5 millió írton létesíthető az osztrák pályaud­varral való kapcsolat, addig a többi vasutakkal való összeköttetés a felső Dunaparton még sokkal költ­ségesebb volna. És figyelembe veendő, hogy ha a Du­na jobb partjáról a terménybehozatalnak az össze­kötő vasúti hídon át a kerülő utat Kőbánya felé kell megtenni, hogy a köztárakat elérje, akkor a betáro­zás a köztárházakba aligha ki fogja magát fizetni; az országnak al-dunántúli része tehát ez esetben úgy­szólván ki volna zárva a köztárházi előnyök élvezeté­ből, mely körülmény szintén arra utal, hogy a tár­házak az Aldunasoron építtessenek. Nagy súlyt fektettek a felső Dunapart hívei azon érvre, hogy a malmok a felső parton épültek. Erre vonatkozólag kiemeli a »Lloyd« mai közleménye, miszerint ennek több oknál fogva nem lehet fontos­ságot tulajdonítani, devalválja ez érvet már azon körülmény is, hogy az alsó rakparton is vannak mal­mok, de nem fontos azon érv azért, mert a malmok­nak maguknak is vannak saját rakodó helyiségeik, hová a köztárházak kiépítése után is be fogják tároz­­ni gabnakészletüket, s elhelyezhetik a felsőduna­­parti malmok a búzát a Sigli-féle tárházba is, ha ép­pen az alsó-dunaparti tárházakat nem akarnák igény­be venni. És figyelembe veendő, hogy a fővárosi gab­­naforgalom nemcsak a malmok fogyasztásából áll. Jó aratás idejében Budapestről legalább­is annyi gabna megy el, mint a­mennyit a malmok elfogyasztanak ; ezen átviteli kereskedésre nézve igen kívánatos, hogy a betározás tekintetében ne legyen egy társulat mo­nopóliumától függővé téve, amit nem lehetne elke­rülni, ha a tárházak a felső Dunaparton épülnének. A többi érveket, melyek az alsó Dunapart mel­lett szólnak, nem akarjuk ismételni. Elégszer han­goztattuk azokat s csak azt említjük még fel, hogy most a »Lloyd« czikke is beismeri, miszerint az alsó rakparton, mint competens oldalról tudatják, a köz­tárak kiépítésére van elegendő térség, csak okszerűn kell a tárházakat elhelyezni. Reméljük ezek alapján, hogy a főváros közönsége a tanács kisebbségének vé­leményét fogja elfogadni, s mint a kormány tervezte, az alsó Dunapart mellett fog nyilatkozni. De ha a fő­város közönsége bármi oknál fogva a kereskedelmi bizottság javaslata alapján netán a felső Dunaparton kívánná is a köztárakat építeni, reméljük a kormány­tól, hogy a magasabb állami és országos érdekeket nem fogja egy hatósági nyilatkozat kedvéért mellőz­ni, s hogy oly helyen fogja az országos köztárak ki­építését a törvényhozásnak javasolni, hol a közfor­galom érdeke kívánja az építést s hol az osztrák ál­lami vasút monopóliumától nincs mit tartani. Meggyőződésünk szerint az alsó Dunapart tel­jesen alkalmas és a czélnak megfelelő. Ne engedje tehát a kormány, hogy a hely kérdése felett még soká deliberáljanak, míg a fővárosi kereskedelem teljesen elpusztul. Határozzon mielőbb, és aztán tett­re föl­ el nem ereszti, hátára szökik, mint a párducz; nem enged neki; bárhogy rugdal, szökell, ágaskodik, föld­höz veri magát; le nem marad róla. Két térdével ki­szorítja vékonyait, s az alatt kezeivel leoldja dere­kaiul a kötélhurkot. A ló fejét rázza, nyerit, horkol, harap , nem használ neki, a hurok szájába szorul, 8 perczek múlva a vadállat megjuhászodva adja meg magát hóditójának a bámuló közönség kitörő tapsai között. Áldorfay azt az alakot látja maga előtt, a ki amaz emlékezetes tavaszi mulatságon a­z erdőben megnyergelt vad szamáron istenkáromló kérkedéssel ügetett eléje. — Ott látja őt maga előtt ismét. — És kedve volna onnan a páholyból leugrani, odaro­hanni eléje és azt mondani neki: »No hát végezzük be azt a tusát, a­mit akkor a harangszó félbeszakított!« E diadaltól kérkedő arcz láttára egy világos gondolatra támadt. « Most már tudta, hogy hol vannak a circusban Belle A­gék! Szomszédjától a másik páholyb­an azt kérdezé, hogy mióta van itt ez a Captain Bloomer ? »Egy hét óta.« Incze már most tovább gombolyította a meg­lelt fonalat. . Kiment a nézőhelyről s a circusnak azon oldalára került, a­hol a szereplő személyzet szokott kijárni­ttis &Unak bérkocsik. Már messziről ráis­mert arra a bérkocsira, mely Belle Angékat szokta hordani; veres hintája van, s szürke s fakó lova. Ő maga szokta azt havonkint fizetni. Visszament saját bérkocsijához s kocsijának azt parancsolá, hogy a szürke és fakó lovas hintó mellé hajtasson s a­hová az fog menni, oda menjen ő is. Ő maga beült a kocsiba és ott várt. A közönség hazaoszlott, lassankint a szereplő művészek is eltávoztak a mellékkijáraton. Végre ki­ásták a veres hintós számát. Az ajtó elé hajtott az. .. .. Incze láztól dobogó szívvel leskodott ki a hintó ajtaján-s látta kilépni a circus mellékajtóján Gideont, karján Fatiméval, hátuk mögött jött Cae­sarine. . . .. N­em Caesarinet vezette, hanem­­ atomét. Gideon fölsegíté először Fatimét a hintóba, azután Caesarinet. Akkor maga is beült hozzájuk. A lámpa fénynél megjegyzett egy mosolyt az arczán Áldorfay, mely minden szónál többet beszél. A veres hintó elgördült, Áldorfay bérkocsija a kerékvágásban követte. Hosszú tekervényes kocsikázás után, mi­köz­ben Incze azt hitte, hogy Bécsnek az ötödik külvá­rosában utaznak már, egyszer megállt az elől hajtó bérkocsi egy kivilágított kapu előtt. Incze kitekintett a kocsiablakból s megismerte a házban a­­ veres torony melletti hotel garnit. De hisz ide egyenes utczán lehetett volna a circusból eljutni és öt percz alatt. Minek volt ez a félórai labirinthjárás idáig ? Itt ismét látta, hogy a kocsiból legelébb kiszáll Gideon, utána leemeli Caesarinet, azután Fatimének nyújtja karját. Az könnyed szökéssel aláhibban, s e perezben arczczal fordul Incze felé. Ah ezt a nevető arczot soha sem fogja elfelejteni. Caesarine a bérkocsit elbocsátja s az odább robog. Leánya és a műlovar karöltve mennek be előre a hotel kapuján. A bérkocsit elbocsátották. Talán gyalog akar­nak majd hazamenni. Az idő szép csillagos. Fatime szereti az ilyen kóborlást éjszaka a bécsi utczákon végig. Incze is elbocsátotta a maga bérkocsiját s aztán elkezdett alá s fel­járni a hotel gárai előtt a folyam­parton, olyanformán, hogy szemmel tarthatott min­den kijövőt. Ha mondott átkot Hanna Aldorfay fejére, úgy ez éjszakán rátalált az arra. Most tudta csak meg, hogy mennyire odaadta lelkét ennek a leánynak ? Az egész lelkét. Képes volt ellen szomjan elbolyongani egész éjjel, egy másik, vasúton átvirrasztott éjszaka után, azon ház előtt, a melybe őt belépni látta. És aztán lángolt a vére attól a gondolattal, hogy annak a mosolygásnak, a melynek létjogát ő még a színpadtól is megtagadta, szabad egy más férfi számára is megjelenni: arcz arczczal szembe! Hogy az észvesztő őrjöngések mámorától másnak is szabad megittasulni! (Folytatása következik.) Az Eötvös alap, Budapest, mart. 8-kán. A második egyetemes tanítógyülés szervezőbi­zottságának tegnap tartott ülésén a Molnár Aladár elnöklete alatt szép számmal megjelent tagok egy lélekemelő jelenetnek voltak tenni. P­é­t­e­r­f­y Sándor, a helybeli ev. népiskola egyik tanítója az egyeteme.0* V*­­nitó gyűlés által a ’napló szer­kesztéséért szé­miára megszava­zott 200, az °*­Z kétszáz forintot a tanít­ói’k gyermekei javára általa tervezett Eötvös-a­lapra ajánlot­t­a fel. Ezen szegény néptanító áldozata nagyobb s elismerésreméltóbb tett, mint nagy földbirtoko­saink s mágnásaink ezekre menő összegei, melyeket közoktatásügy oltárára tettek. Péterfy Sándor, ki eddig is mint első rangú szakférfiú volt ismeretes a hazában, ezáltal a magyar néptanítók hálájára tette magát érdemessé Az Eötvös- alap, melynek Péterfy Sándor a fenntebb említett adomán­nyal nemcsak alapját ve­tette meg, de egyúttal ő volt indítványozója, azon figyelemreméltó czélból jön tervezve, hogy a szegény tanulók gyermekeinek tanulása a felsőbb tanodák­­ban s különösen az egyetemeken alkotandó stipen­diumok s segélyezések által lehetővé tétessék. Péter­fy tervezete szerint, melyet először vázlatosan a Népnevelők lapjá­­ban közlött s később részletezve az egyetemes tanítógyűlés szervező bizottsága előtt felolvasott, ezen alap főbb pontjai a következők len­nének : 1. A magyarországi tanítók, kisdednevelők s tanárok saját évi adakozásaik és kegyes adományok­­ból oly országos alapot gyűjtenek, melynek kamatai, illetőleg egyes részletei magyarországi tanítók, kis­dednevelők és tanárok gyermekei között egyedül a vagyoni helyzetet és kitűnőséget vévén figyelembe, ösztöndíjakat osztatnak ki. 2. Az alap gyűjtése s kezelése mindenkor a magyarországi egyetemes tanítói gyűlés által válasz­tandó budapesti tagokból álló bizottság által kezel­tetik, ily bizottság alakulna, az ügyet előlegesen a néptanítók második egyetemes tanítógyűlésének 50-es bizottsága veszi kezébe. 3. A begyűlt összegből először is 5—5 ezer fo­rint tőkésítendő a két tudomány­egyetemnél teendő Eötvös-alapitványra nézve s azon tőké­s alapítvány a fennkijelölt czélokkal a közoktatásügyi miniszté­riumhoz tétetik át. Az összeg többi részeiből egyelő­re 200—200 frtos ösztöndíjak alakíttatnak a tanítók középtanodákban vagy akadémiákban tanuló gyer­mekei részére. A stipendiumokat a minisztérium a megbízott egyleti választmány határozata szerint küldi ki. 4. Hogy a néptanítók legszegényebbjei is részt vehessenek ezen alapban, a tagsági díjak hetenkint két krajctárban, vagyis évenkint 1 írtban állapíttat­­nak meg. Péterfy különben a czélon kivül a tervezet egyetlen pontjához sem ragaszkodik s az egyetemes gyűlés 50-es bizottságát kéri fel, hogy e végett a 3-ik, valószinüleg 1876-ban tartandó egyetemes tanitó­gyülés elékészitse a részletes tervezetet. Az ügy jelen állásának kiegészítéseként felem­lítjük még, miszerint a szervező bizottság e tervet nemcsak melegen ajánlja az 50-es bizottság figyelmé­be, de sőt maga részéről a második egyetemes tanító­­gyűlésről fennmaradt összegből 100 frttal járul az alaphoz, úgy­hogy az Eötvös-alap már megalakulása előtt tényleg 300 f­o­­r­i­n­tt­a­l b­í­r. Az eszme felkarolása épen a néptanítók részé­ről élénk s kézzelfogható jele a néptanítók nagykorú­ságának. Ki kétkedhetnék azon, hogy ezen terv va­laha dugába dől, hogy ily szép kezdet Magyaror­szág több mint 20 ezer tanítója s tanára körében csak szalmalángot lesz képes felébreszteni ? Mi nem. S épen azért mert tudjuk azt, hogy ez eszmét még a harmadik tanítógyűlés előtt is so­kan óhajtják megvalósulva látni, a netán e czélra szánt bármily csekély adakozásokat (melyeket e so­rok írójának neve alatt kérünk beküldeni) előlege­sen is elfogadjuk, nyilvánosan nyugtázzuk s mihelyt az 50-es bizottság ezen ügyben véglegesen intézke­dik, az illető megbízottaknak át fogjuk adni. A 20 ezer tanutó szegénysége ugyan példabeszédszerű, de e szegénység nem fogja gátolni őket, hogy önmaguk javára ne áldozzanak s a tanügy őszinte barátai ezen esetben is be fogják bizonyítani áldozatkészségüket. György Aladár: Sajnáljuk, hogy nagy terjedelme miatt egé­szen nem közölhetjük, azonban főbb pontjait meg­érinteni mégis szükségesnek véljük. A főpanasz abban áll, hogy mialatt a hazai szakerők a reájuk bízott feladat lelkiismeretes meg­oldásában kitartó hazafiúi buzgalommal fáradoz­tak, azalatt az üzletnek egymásután átadott pálya­vonalak legnagyobb részénél az ország közgazdasági viszonyait, kereskedelem, politikai és cultúrérdekeit, anyagi és szellemi czéljait, de sőt nyelvét sem értő oly idegenek bízattak meg az üzlet vezetésével, kik főleg állásuk biztosítása és hivataloskodásuk lehe­tővé tétele czéljából az üzlet valamennyi ágaiban, még a pálya­fenntartásnál is a legbefolyásosabb állá­sok betöltésénél nem annyira a műszaki és üzlet­szaki képzettségre, mint inkább arra fektették a fő­­súlyt, hogy az alkalmazandók homogén elemek a so­­lidaritás kötelékének hasznos szálai legyenek. És mert a betöltendő állomások mennyisége tetemesen meghaladta az üzletteren jártassággal bíró jelentke­zők számát, a közlekedési és állomási főnökökből egy­szerre vezérigazgatói vagy igazgatóhelyettesi állásra emelkedett idegenek befolyása és segélyével oly idegen ajkú alsóbbrendű hivatalnokok jutottak gyors előlép­tetés útján a főbb hivatalokba,kik a politikai,társadal­mi vagy reáltudományok terén soha meg nem fordul­tak, kik egyoldalú primitív készültségük miatt job­badán a szomszéd osztrák, vagy a már üzletben levő közös vagy hazai vasutaknál könnyen nélkülözhetők valának, ily módon vélték a culturának kelet felé hi­vatott terjesztői az országos közintézményekre kiható állami beavatkozás, felügyelés és ellenőrzés gyakor­lati foganatosítását, az állam hivatalos nyelvének ér­vényre emelését, a hazai szakerők jogosult igényeinek kielégítését megnehezíthetni, hogy ne mondjuk, meg­hiúsíthatni. Az igétlen érdek és befolyás megtelepí­tésére irányuló erőszakos törekvések jellemzése czél­jából mellesleg megemlíthetjük, hogy több alsóbb­rendű idegen ajkú forgalmi hivatalnok, sőt egy moz­­donyfűtó gyors előléptetés útján felügyelővé, és egy a hazai intézmények és nyelvünk iránt kiváló ellen­szenvvel viseltető élelmes raktárnok vezértitkárnak lett kinevezve. A vaspályák valamennyi kulturállamban a hazai, a belföldi productiv erők és törekvések közpon­tosításának legkiválóbb tényezőit képezik ; minden egyes államban tulajdon jelleggel bírnak, melyek tel­jes összhangzásban állanak az ország, a nép jellegé­vel, culturviszonyaival, aspiratióival. Azt mondja egy nagy hírű nemzetgazdász: alig van intézmény, mely az angol, az amerikai, franczia, német, orosz, olasz jelleget, társadalmi, politikai és szellemerköl­csi fejlettséget, a nép geniusát oly híven tükrözné vissza, mint éppen a vaspálya az illető országokban. Egyedül csak szegény hazánk, Magyarország képez, kisvátídíj­, hah a vaspálya éppen megfordítva nyelvünk, nemzeti jellegünk elnyomására működő idegen cultúrterjesztő elemek asyluma lett. A magyar kir. közmunka- és közlekedési mi­nisztériumnak 1872. évi mártius hó 7-én kelt 19672. 1871. 87. rendelete értelmében az összes hazai vasúti vállalatoknál nemcsak a külső érintkezésekben, de a belső összes ügykezelés terén is legkésőbb 1874. ja­nuár hó 1-től az állam hivatalos nyelve használandó, kimondatott idézett miniszteri rendeletben, hogy az idegen nyelvű nyomtatványok a használatból kivonas­­san­k, és hogy az idegenajku tisztviselők, amennyi­ben az állam hivatalos nyelvét 1874. évi január hó 1-ig el nem sajátítanák, belföldi egyénekkel lesznek felváltandók. Új erők alkalmazásánál a magyar nyel­vet értő bennszülöttekre kiváló tekintet fordítandó. Szóval, hogy a közönség ellenszenvével találkozó idegen jelleg levetkőztessék, végül kijelenti a minisz­ter, hogy bizalommal számít rendeletének végrehaj­tására. És mi történt ? a végrehajtó hatalom ezen ren­deletét az idegen culturelem egyelőre irattárba ren­delte elhelyezni; egyúttal azonban arról is gondos­kodott, hogy azon esetre, ha egyszer az állam beavat­kozási és legfőbb felügyelési jogánál fogva komo­lyabb eszközökkel leend kénytelen rendeleteinek ér­vényt szerezni, az áthághatlanoknak látszó akadá­lyok egész sorozatával találkozzék. Helyzetünk jellemzésére megemlíthetjük itt , hogy midőn a magyar ésszakkeleti vasút, és az állam hivatalos nyelvének jogosultságát és a szolgálat ér­dekeit hangsúlyozva, azon kívánságát fejezte ki , hogy állomásaival, miután nem minden közege bírja a német nyelvet, magyar nyelven történjék a levele­zés, a felügyelő tanács tagjai, ezek között még a ma­gyar vasutak idegen ajkú képviselői is, e jogos és méltányos kívánságot teljesíthetlennek nyilvánították. A magyar északkeleti, a duna­­drávai és a magyar kir. államvas­utak kivételével uj alkalmazásnál a hazai erőkre tekintet nem fordittatik, a már kiképzett alkalma­zottaknak szélesebb működési kör nem engedtetik, sőt van eset rá, hogy az idegen befolyás alattomos után és ha kell nyiltan is minden emeltyűt mozgásba hoz, még aljas eszközökkel sem riad vissza, hogy idő­közben kiképzett és így veszélyessé válható hazai versenytársaktól, megszabadulni törekedtek. Ama min. rendelet megjelenése után is vaspá­lyáink legnagyobb részénél a használatban levő kü­lönféle üzleti nyomtatványokból még min­dig német szövegű készlet nyomattatik; ezen német szövegű nyomtatványok, most már nagyobb részt csakis a ka­­matbiztosítás rovására vonhatók ki a használatból. Ugyanez áll a vasút-üzleti utasításokra is: vas­pályáink túlnyomó része a szomszéd osztrák vasutak­­tól évek előtt lemásolt most, már jobbadán elévült ha­­tározmányokat tartalmazó kizárólag német szövegű utasításokkal látja el közegeit. Hasonlóképen kellene az ugyanazon egy tár­gyat tartalmazó körözvények vagy szolgálati rende­letek központosított fogalmazásáról és kinyomatásá­­ról gondoskodni; így a keleti marhavész állásáról, uj vonalak, állomások, hajózás megnyitásáról stb., min­den egyes vasút egyik magyar, a másik magyar-né­met, a túlnyomó rész kizárólag német nyelven szer­keszti és nyomatja évente százakra menő körözvé­­nyeit. Csak legújabban közmegbotránkozást idézett elő azon hir, hogy a cs. kir. osztrák állam vasút igazga­tósága a m. kir. közlekedésügy­érhez intézett felter­jesztésében kétségbe vonta, sőt megtagadta az állam­­hatalom azon jogát, hogy az állam területén levő közlekedési vállalatok ügykezelési nyelvét meghatá­rozhassa. Hasonló eset más államokban még elő nem fordult, sőt tudomásunk van arról, hogy éppen az osztrák államvasut igazgatósága a szomszéd román fejedelemség területén épülő saját vonalrészéhez csakis oly egyéneket szerződtet az üzlethez, kik vagy teljesen bírják a román nyelvet, vagy kik hozzá­járulnak azon feltételhez, hogy egyszerűen elbocsájt­­hatók lesznek, ha egy év alatt a román nyelvet tel­jesen el nem sajátítanák; tehát ugyanazon vasút, mely a román fejedelemség állami jogát elismeri, tiszteletben tartja, azt hiszi, hogy a magyar királyság állami jogát fictiónak lehet tekinteni. E természetellenes helyzetből csak két út nyílik a kibontakozásra vagy fel kell áldozni az ál­lam hivatalos nyelvének a hazai szakértelmiségnek érdekeit, vagy az állam hivatalos nyelvét éveken át elsajátítani nem képes, különben is a hazai erők által előn­nyel pótolható idegenajku elemeknek szerzett jogaik épségben tartása mellett leendő sietős eltávolítása által be kell szüntetni azon Európa­szerte példátlan érdekharczot, mely az által, hogy az okszerű és gazdaságos üzletvezetést lehetlenné teszi, évenként milliókat emészt fel az állam jövedel­meiből. Hogy milyen az ügymenet például azon ügy­osztályban, melynek vezetésével idegen főhivatalnok van megbízva, ki ezen vezetésére bízott ügyosztály ügykezelési nyelvéből még a legszükségesebb kifeje­zéseket sem volt képes évek során át elsajátítani, és a­kiről fel sem tehető, hogy azt újabb hat hó alatt magáévá tehesse, arra nézve a gyakorlati életből merített következő példa nyújthat bővebb felvilá­gosítást : Az állam hivatalos nyelvét nem értő főhivatal­nok a beérkező magyar ügydarabokat egyik hazai szakerő közreműködésével mindenekelőtt három cso­portra osztja: a kevésbé fontos ügydarabokat szóbe­lileg fordíttatja le magának,a fontos ügydarabokra reá jegyzi: »Herrn N. N. zur Übersetzung;« a kiválólag fontosakra pedig: »Herrn N. N. zur genauen Über­setzung.« A visszaterjesztett fordításból azután meg­tudja, melyik előadóhoz kell az illető ügydarabot be­osztani. S itt kezdődik aztán a roppant munkaerőt, pénzt és időt emésztő ide odafordítgatás. Az idegen elemek úgy akadályozzák a hivata­los ügymenet eredményteljes, gyors lefejlődését, s kényelmes állásuk fenntartása, hivataloskodásuk le­hetővé tétele c­éljából az állampénzügy rovására temérdek munkaerőt pazarolnak el. Lehet-e azután csodálni, ha az elnyomott hazai elem szemtanúja lévén az ellentétes kiegyenlíthetlen érdekek naponként növekvő súrlódásának; látva a czéltalan költség, idő és munkaerőpazarlást, és e mellett saját tevékenységének sikertelenségét; látva azt, hogy saját hazájában, a közlekedés országos fon­tosságú munka­ terén, melyre az állam évenként 15 —20 millió forintot költ jövedelmeiből, csak azért van háttérbe szorítva, mert­­­ esetlen magyarnak szü­letett ; tudva azt, hogy a külföldi vaspályáknál, ha teljesen bírja is az illető állam nyel­vé­t, de mert ott idegennek tekintetik,mert ott a gya­korlati állampolitika nem enged a belföldi értelmi erő természetszerű jogain csorbát ejteni, — szakképzett­sége daczára alkalmazást sehol sem találhat, remé­nyét és bizalmát vesztve, ösztön és buzgalom nél­kül naponként gépiesebben végezi hivatalos teendőit. A közmunka és közlekedési magyar kir. mi­niszter ur 1873. évi decz. 31-én kelt 23,535. számú rendelete a magyar ügykezelési nyelvnek a szolgálat minden ágában leendő behozatalára újabb záros ha­táridő gyanánt visszavonhatlanul 1875. évi január hó 1-ét tűzte ki, kijelentvén többek között, hogy: »a magyar nyelvet nem értő uj erők ezentúl csak hason­­képzettségü belföldiek hiányában, és csak az iránti téritvény mellett alkalmazhatók hogy a magyar nyel­vet Wendeken, különben minden végkielégí­tés nélkül leendő elbocsájtás ter­ üe alatt elsajátítják; úgy­szintén már alkalmazásban levő idegenajkuak is a magyar nyelv elsajátítása előtt előléptetésben nem részesíthetők. Kivételt képeznek azonban egyes oly elismert tekintélyű nem belföldi szakférfiak, kiknek megnyeréséből a vállalatra nézve kiváló lendület várható. — Végre a miniszter­i rendelőnek pontos végrehajtásáért a vállalat élén álló igazgató­kat személyesen teszi felelőssé. ---------Már mindjárt ezen újabb kibúvóktól nem ment miniszteri rendelet fogadtatásából meglehetett volna ítélni, mennyi súlyt helyeznek a vaspályaigazgatók azon felelősségre, melyet a miniszter, ezen újabb ren­delet pontos végrehajtásának biztosítása czéljából külön is hangsúlyozni jónak látott, így a többek között köztudomású dolog, hogy a legmagasabb vidéket átszelő vaspálya idegen ajkú igazgatója (a hirhedt Nördling), a­ki, mellesleg legyen megjegyezve, kétszer nagyobb fizetést húz, mint maga a miniszter és pedig azon államban, melynek nyelve, szelleme és intézményeivel épenséggel nem tud és nem­ akar megbarátkozni, ezen miniszteri rendeletet egyszerűen a következő megjegyzéssel utasította az irattárba! ^Vorläufig ad acta.« Nem csak ezen vaspályánál, egyéb hazai vas­utaknál is eléggé tapasztalhattuk, hogy ezen újabb miniszteri rendelet megjelenése óta még főhivatal­noki állásokra is idegen ajkúak lettek alkalmazva sőt hogy az idegen ajkúak a magyar nyelv elsajátítása előtt előléptetésben részesültek, és ha ezért a miniszter az igazgató urakat felelősségre vonná, azt fognák válaszolni, hogy nem sértették meg a minisz­teri rendeletet, miután nemcsak azok, kiket újonnan alkalmaztak, de azok is, kiket előléptettek, saját egyéni ítéletük szerint is sokszorosan fölülmúlták a belföldiek szakképzettségét, és hogy kivétel nélkül annyira kiváló tulajdonságokkal bírtak, oly elismert tekintélyeknek tartatnak, hogy azok működésétől a vállalatra nézve lendületet lehetett reményleni. Tények hosszú sorozatával vagyunk képesek bebizonyítani, hogy az állam czéljai iránt ellenséges érzületű idegen elem nemcsak figyelemre nem mél­tatta az államkormány rendeleit, de sőt azokat min­denképen kijátszani, az azokban kitűzött végezést meghiusítani igyekezett, és így most, midőn a leg­újabb miniszteri rendeletben kiszabott véghatáridő is lejárt, fájdalmas meggyőződéssel vagyunk kény­telenek látni, hogy a helyzet még rosszabbra vál­tozott. És mert bizonyos, hogy az állam hivatalos nyelvének és ezzel együtt a hazai productív erőknek rendszeresen folytatott háttérbe szoríttatása az or­szág alig megindult közgazdasági fejlődésére oly nagy befolyással bíró realistikus irányú haladás ro­vására történik, és mert félő, hogy a szomorú példán okulva, már a legközelebbi nemzedék elriasztatik a reáltudományok teréről­­ és visszakényszerittetik a háladatosabb jövővel kecsegtető politikai és társa­dalmi tudományok mezejére ; azért nem lehet ezen Európában unicum gyanánt ismeretes közgazdasági, politikai és társadalmi kórállapot gyökeres orvoslá­sát az állam legfontosabb érdekeinek alig jóvátehető feláldozása nélkül egyik határidőről a másikra ha­lasztani. Az előadottak után indítványozzuk tehát : küldjön ki a hazai szakerők jelen gyülekezete egy 12 tagú bizottságot azon megbízással , fejtse ki ezen emlékirat alapján a magyar kir. közmunka és közle­kedési miniszter úrhoz intézendő kérvényben az or­szágos közlekedésügy terén az állami nyelv háttérbe szorításának és a fennálló súlyos érdekharc­nak az állam pénzügyére kiható káros következményeit, a helyzet tarthatlanságát, kérje meg a minisztert az állam területén levő közlekedési vállalatoknál rend­szeresen elnyomott összes hazai, üzleti és műszaki ér­telmiség nevében, hogy az állam hivatalos nyelvének érvényesítését és ezzel kapcsolatban a hazai szakerők jogos igényeinek kielégítését czélravezető teljes rend­szabályokkal gyökeres intézkedésekkel minden to­vábbi halasztás nélkül eszközölni méltóztassék. A magyar nyelv vasutainknál. Elismeréssel említettük fel azon ügyesen szer­kezteti emlékiratot, mely az állami nyelv érvényre­­emelését és a hazai szakerők jogosult igényeinek ki­elégítését czélozza közlekedési vállalatainknál. Budapest fővárosának rendkívüli köz­gyűlése. — Második nap. — A közgyűlés ma folytatta az 1875-ik évi költ­ségvetés tárgyalását. Átalánosságban a tárgyalás tegnap befejeztetvén, ma a részletes tárgyalás kezde­tett meg. A községi adópótlék a tanács által 1.680,700 forintban állapíttatott meg. A pénzügyi és gazda­sági bizottság 1.648,000 forintra kívánja azt leszál­lítani.

Next