A Hon, 1875. július (13. évfolyam, 147-173. szám)
1875-07-21 / 164. szám
164. szám, XIII. évfolyam. Kiadó-hiatal , Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 8 hónapra...........................................6 írta ki 6 hónapra...........................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadás. Budapest, 1875. Szerda, julu. 21. sSsBírkesztési iroda, s Barátok-tere, Athenaeum-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. 99 Előfizetési felhívás. A HÓM • • Xlll-dík évi folyamára. Előfizetési árak Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. Budapest, julius 20. A közös hadsereg és költségvetése. A Egy kis zajt csapott a hírlapirodalomban az a hír, hogy a közös hadügyminiszter újra tetemes költségvetéssel fog a delegációk elé állani, és 8—21 millió között ingadozott az az összeg, amennyivel, a hírek szerint, a közös budget idei összege megnövelve lenne : ágyú beszerzési és más költségek czíme alatt. Azután redukálták a lapok az összeget; megmaradt az ágyúköltség és a közös hadügyminiszter azon állítólagos indokolása, hogy egypár millióval már csak azért is többre preliminálja költségeit, mert a delegációk úgy is törölni szeretnek; jó tehát, ha van törölhető összeg. Azt, természetesen mi bizonyosan nem tudjuk, hogy mi igaz van e közleményekben, és egyátalában nem szeretünk olyan dologtól megijedni, vagy olyasvalamire haragudni, ami minket még nem fenyeget. De azt tudjuk, hogy mik a kormány és delegációk kötelességei a jelen helyzetben — úgy a közös hadsereggel, illetőleg a monarchia védképességével, mint az ország pénzügyi helyzetével szemben. Bármit mondjanak a nemzetközi béke biztonságáról és bármily őszinte, sőt hatásos legyen is Andrássy grófnak a béke fenntartására irányzott, monarchiánk érdekeinek teljesen megfelelő, politikája, mégsem tagadhatja senki, ki csak némi kis komolysággal is megfontolja a jelen nemzetközi helyzetet, hogy az európai békének annyi megbízhatlan tényezője van, hogy egy percig sem állhat jót senki arról, hogy az megzavarva nem lesz. És ha szükségesnek tartják a körülöttünk levő nagy államok két akkora hadserget fegyverben tartani, mint amekkora monarchiánké, hadszereiket folytonosan szaporítani, tökéletesíteni, akkor bizonyára az osztrák és magyar monarchia nemzetközi helyzete épen nem teszi lehetségessé, hogy ez fogjon a lefegyverkezéshez és ez hanyagolja el, különben is szegényes, elmaradott állapotban levő hadi készletét. Szomorú e helyzet, de legkevésbé áll módunkban nekünk azon változtatni, el kell azt fogadni és megfelelni neki oly mértékben, amilyenben a monarchia biztonsága és nemzetgazdasági ereje megszabja. Nem mondjuk, hogy nekünk versenyeznünk kell a gazdag Németországgal vagy Oroszországgal, katonaságunk, tüzérségünk, ágyúink számával, mert ez lehetetlen, de oly menyiségben és minőségben kell ezeket tartanunk, hogy támadások ellen és szövetségesek felől biztosítva legyünk. Aki ennél kevesebbet akar, az kockáztatja a monarchia biztonságát, aki többet, az megrontja a monarchia és hazánk nemzetgazdasági erejét és ezáltal a védképesség czélját és alapját is. E mértéknek, a mostani államháztartási viszonyok közt, gyakorlati kifejezése az, hogy átlag véve, a hadi budget évi terhe nagyobb az eddigieknél ne legyen. Ez még nem teszi lehetetlenné, hogy pl. a kétségtelenül hiányosnak bizonyult ágyúparkunkra nagyobb mérvű költekezéseket tegyünk, mert más czímekben veszedelem nélkül lehet annyit törölni vagy, ha kell, hitelművelettel lehet olyan fedezetet találni, hogy az évi teher ne növekedjék. Igen természetes, hogy még nagyobb mérvű megtakarításokat is szeretnénk felmutatni és ha az ágyúkérdés (melyben most átalános a szükségérzet) be nem üt, tetemesen le is lehetett volna szállítani a közös költséget, az idei összeghez mérten, de hadszervezetünk ez eddig leplezett és most nyilvánossá, sőt európai likrűvé vált hiányának pótlása oly befektetés, mely ép oly elkerülhetlen, amely átmenetes kiadást és nem állandó terhet képez. De másfelől határozott követeléseink vannak a közös hadsereggel szemben is. A területi beosztás rendszerének végrehajtása, a felszerelési telepek lassankénti decentralisatiója, és oly jogos, mint a monarchia érdekében álló követelése hazánknak. És e rendszabályok az új védrendszer oly szükséges folyományai, hogy azok foganatosítását csak a régi rendszer híveinek makacssága akadályozható. Mindenekfelett pedig követeljük azt, hogy a közös hadsereg, valóban közös és ne csak »osztrák« hadsereg legyen. Értjük ezalatt szellemét, képeztetésének irányát, beosztását, felszerelésének kiállítását : mindebben oly kizárólagosan osztrák eddig e hadsereg, mintha a dualisztikus alkotmány nyolc év óta életbe sem lépett volna. E téren lassú, nehéz feladatok várnak a kormányra és delegációkra , sőt egyes kérdésekben és annak idején, a törvényhozásokra is. A véderő közösségét nem támadja meg, sőt erősíti e követelés és mégis, valósulása hazánk sok sérelmét szüntetné meg, több jogos igényét elégítné ki. Reméljük, hogy kormányunk és a delegátiók már közelebbről be fogják bizonyítai, hogy Magyarországon a politikát új erő, új szellem lengi át. Van erre többség, sőt egyetértés is — az egész országban ! A„HON“ TÁRCZÁJA. A magyarországi szerbek. (Les Serbes de Hongrie, leur histoire, leurs privileges, leur agiidé, leur état politique et social. Névtelenül jelent meg Prágában ás Párisban.I n. Az 1741-iki XVIII. törv. czikk végrehajtását a szerbek elégedetlenséggel fogadták s egy nagy tömeg vándorolt ki Oroszországba a Dnieper partjaira, hol egy tekintélyes gyarmatot alapítottak. Mária Therézia, hogy e kivándorlást megakadályozza, 1751. October 23-án kiadta a Versicherungs-Patentet és sérelmeik orvoslására egy vegyes bizottság lett kiküldve. A szerb követek által megállapított kivonatok a királyné által szentesítve »Regulamentum constitutionis nationis illyricae« czim alá foglaltattak. Erre vonatkozólag Szalay ezt írja: »Végre az egyenlőség az államtan kijón mondva.« Ezzel a szerbek nem elégedtek meg, hanem kiváltságokat kértek a magyar korona többi népei rovására. Hogy ezen kívánságukat nem lehetett és nem lehet ezután sem teljesíteni, az már az egyenlőség és jog elvénél fogva sem lehetséges. II. József alatt a szerbek ügye sem nem javult, sem nem rosszabbodott, sőt a szerző magasztalja Józsefnek elnyomó intézkedéseit, mert nem voltak a szerb népre veszélyesek. És itt ellentétbe jön önmagával, midőn másutt kiváltságokat emleget. Az 1790-iki országgyűlés polgárjogot adott a szerbeknek és püspököket a főrendek közé felvette. A szerbek állapota I. Ferencz alatt folytatása volt a réginek. Szerző nem kedvezőleg nyilatkozik Ferenczről, mint uralkodóról, »nem birt erélylyel, hogy a magyaroknak ellent állhatott volna. Barátja volt a titkos és alattomos ármányoknak.« Ilyen befolyásnak tulajdonítja az illyr kanczellária feloszlatását. Mindennek daczára a szerbek hűséggel viseltettek az osztrák ház iránt, különösen a francziák elleni harczokban jól lehet Dalmátia a pozsonyi békekötésben átadatott Napóleonnak. 1805-ben a szerbek ép oly odaadással harczoltak az osztrák lobogó alatt, mint az előtt, pedig lett volna sok okuk az ellenkezőre. Ölették magukat hűtlen emberekért Austerlitznél, míg Karagyorgyevics a törököket tartó sakkban. »Ennyi áldozat, — írja szerző, amennyit a szerbek hoztak a magyaroknak, végre kimerítette a szerbeket, látva főleg azt, hogy ezt mind a magyarok becsületéért és előnyére teszik.Nem csoda tehát,ha az elégedetlenség jelei mutatkoztak a szerbek részéről, kiknek ennyit kellett szenvedniük e háborúkban. Ez a kimerültség adja kulcsát annak a háborgásnak és forradalomnak, mely 1808-ban a bánságban kitört.« A szerző szavait szóról-szóra idéztük, hogy a történelem elferdítését és meghamisítását kimutathassuk. Itt érvelni is felesleges ezen sorok és az egész fejezet ellen, melyben a szerbek hősi szereplését a francziák ellen oly nagymérvűnek és kizárólagosan a magyarok részére hozott áldozatnak szereti nevezni. A franczia háborúk kimenetele szomorú volt a szerbekre, a mennyiben a bécsi békekötésben 1809- ben a szerb határőrvidék egy részét, mintegy 288,562 lakóval át kellett adni Napóleonnak. Szerző áttér a magyar irodalmi mozgalmakra a huszas években s előadva a buzgalmat, melylyel a tevékenységre ébredt magyar szellem munkálkodni kezdett, elmondja, hogy ez volt sarkantyúja a szerbeknek is. Látva a magyarok munkásságát, ők is féltékeny elkezdettek lenni nyelvükre és szellemükre, melyet a magyarok tevékenysége eltemetett volna, ha közönynyel nézik azt. Ők is elkezdettek tehát munkálkodni s áttekintést ad a szerb irodalom művelőiről, a Matica rspska (a szerb méhkirálynő) alapításáról, mely valóságos esemény volt a szerbekre. Az illyrismus elnevezés alá kezdték foglalni szláv szellemű agitatióikat s ezen név volt az, mely a magyarság ellen sorompóba lépett. De az illyrség elnevezés nem csak a szerbeket, hanem a dél-szlávokat mindnyájokat egyesítette magában, sőt már a csehek is beállottak a szövetségbe s különösen 1842 ben heves küzdelmek fejlődtek ki ennek érdekében. Ebben is a magyarok lettek győztesek, írja szerző, az illyr mozgalmak megvizsgálására enquetet hívtak össze, melynek elnöke Rudics, bácsmegyei főispán volt.Ferdinánd király pedig 1843 elején egy rendelettel betiltotta az illyr, illyrség, Illyria stb. elnevezést használását úgy írásban, nyomtatásban, mint nyilvános vitatkozásoknál és az iskolákban. Ezen elnyomó törekvésben keresi szerző egyik magvát a szerbek és horvátok összetartásának 1848-ban. Amint a magyarok buzgalma és erélye növekedett saját nemzeti ügyekben, úgy nőtön-nőtt, habár titokban, a szerbek ellenhatása is, úgy hogy a 48-iki idő már a kitörésig bevitette az izzó zsarátnokot s csak alkalmas perezre várt, hogy lángot vessen. A szerző itt ismertetvén az akkori szerb férfiak működését, kiválóan nagy dicsérettel halmozza el Miletics Szvetozár irodalmi működését, ki akkor eclogákat, pásztori verseket írogatott Szerző az eddigi korok vázolása után áttér az 1848-iki események előadására, melyekben a délszlávok szereplése sokkal ismeretesebb és világosabb, hogy sem annak részletezését e rövid ismertetés keretébe bevonni szükséges volna. Azt pedig épen haszontalan dolog volna előadni, mit a szerző ez idők eseményeiről saját ítélete és elfogult álláspontja alapján mond. Lehet képzelni, hogy az, aki századok előtti eseményeket sem tud részrehajlatlanság nélkül és higgadtam előadni, hanem mindenütt a legsötétebb színekkel fest, ha a magyarokról tesz említést, hogy az a jelen kornak eseményeit, midőn az azok által ütött fájó sebek sajgását még némileg érezzük, kevésbé higgadtan és kevésbé szenvedélyesen nem fogja előadhatni. Azért e korszakot több okbólmellőzve, áttérünk az azt követő események rövid előadására. A szerbek azon szolgálatok fejében, melyeket az 1848-iki eseményekben Ausztriának nyújtottak, jutalmat kértek és reméltek. Stojaczkovics pátriárka Bécsbe hivatott s ott egy négy hónapig tartott miniszteri tervezgetés után elhatározták, hogy Magyarországnak Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó megyékből álló része a magyar koronából kiszakittassék és szerb vajdaság és temesi bánság elnevezés alatt önálló területté alakittassék. Az erre vonatkozó rendeletet Schwarzenberg és társai 1849. nov. 17-én nyújtották át I. Ferencz Józsefnek, ki azt 18-án alá is irta. Egy ugyanazon napon kelt rendelet Mayerhofer Ferdinánd tábornokot nevezte ki e provincia ideiglenes helytartójának. A szerbeknek ezen intézkedés, melyet az ő kívánságukra hoztak, nem vált előnyükre, sőt ez rejtette magában magvát az ő elgyengülésüknek. Bach systemája erős gyökeret vert ez uj tartományban s a panszlavismustól való félelem a legveszedelmesebb elnyomásokat és erőszakoskodásokat léptette életbe. A szerbek az 1848 - 1849-iki vérfürdőből nem nyertek egyebet, írja szerző, mint hogy eszközeiül látták felhasználni magukat annak az intézménynek, melynek egy század előtt áldozatai voltak. »Ha a szerb vajdaság nem lett volna csak név, s nem állott volna három részből, hanem csak egy egészet képezett volna, akkor leendett üdvös hatással a szerbekre, de a magyarországi szerbek három csoportba voltak feldarabolva. E felosztásnak az lett következménye, hogy a vajdasági szerbek kisebbségben maradtak a románokkal, németekkel és magyarokkal szemben, kik a tartomány többi részeit lakták, s így ők tehetetlenekké tétettek. A karloviczi nemzeti gyülekezet kétségtelenül a Bánságot és Bácskát kérte ugyan, de ennek csak azt a részét, melyben szerbek laknak. Ezt Bécsben is igy fogták fel, írja szerző, hanem a kivitel másként történt,mint amilyen volt a tervezet, s igy történt aztán, hogy a szerbek nem voltak többé otthon sajátjukban.« Aztán csak kevés szerbet alkalmaztak hivatalokban; a Bach és Coronini által kifőzött vajdaságra kimondották, hogy minden nemzetbeli lehet abban hivatalnok, csak szerbek nem! A szerbek reménye egy pillanatban újra felébredt. Az osztrák kormány, hogy a törököt a magyar menekülteknek adott segélyért zaklassa, titokban Montenegrót bujtogatta és támogatta a porta ellenében. E kedvező alkalmat a szerbek is igyekeztek kizsákmányolni és segélyt nyújtottak a montenegróiaknak. Az osztrák kormány tudomásával birt ennek, s azt maga is elősegítette; de midőn 1853-ban kibékült a törökkel, a szerbek ellen intézett vizsgálatot a montenegróik iránt mutatott rokon- szenvükért. Zágrábban egymást érték az elfogatások; Gaj, az illyr egység apostola, fogságba vettetett; pár hónap múlva a budai püspök és más befolyással bíró szerbek is hasonló sorsra jutottak. Szerző ezek után hirtelen átfutja a krími háború utáni időszakot, az olasz háborút s áttér a hatvanas évekre. Itt első helyen a szerb vajdaságnak és Temesi bánságnak Magyarországhoz való visszacsatolásával foglalkozik, mely ténynek 1861. január elsején kellett életbe lépni. Az 1861-ik évi márczius 21-ére Karloviczba összehívott gyűlés, mely e tárgyban tanácskozott, nagyon súlyos feltételek alatt akart csak e változásba, illetőleg visszakapcsolásba beleegyezni s épen ezért koczkáztatott mindent, — irja szerző. A visszakapcsolás megtörtént s a szerbeknek megint nem maradt egyéb kárpótlásuk, mint az, hogy adandó alkalommal újra vérüket onthatják az osztrák házért, folytatja gunynyal a szerző. — Ezt a biztatást vette ki a szerb küldöttség I. Ferencz József szavaiból, midőn azon áldozatokra hivatkozott, melyeket a szerb nemzet eddig az osztrák háznak hozott. Az 1861-ik év utáni eseményeket 1867-ig csak röviden tárgyalja s leginkább a közösügy előzetes eseményeit fejtegeti. A mostani szláv congressust és az omladina magatartását a magyarokkal szemben ismerteti. A későbbi politikai fordulat és a legközelebbi politikai események sokkal ismeretesebbek és ezekben a Miletics-féle emberek szereplése sokkal világosabb mindenki előtt, hogysem szerzőnek fejtegetését e téren ismertetni kellene. Hírlapjaink és a közhangulat sokkal többet tettek e viselkedések megismertetésére és a közönség e téren sokkal tájékozottabb, hogy sem a névtelen szerző művével musifikálhatná a közvéleményt és köztudatot. Csak annyit kell még megemlítenünk e mű szelleméről, hogy az egészen a Miletics-féle irányban van tartva, s az utolsó évek történetét nem lehet egyébnek nevezni, mint dicsekvésnek Miletics politikai szereplésére. Ilyen szellemben és hangon van a mű írva s olyan sötét szemüvegen át vannak az események ítélet alá bocsátva. Miletics sajtópöre és mártyrságának egész lapokat szentel a névtelen szerző. Az események fonala egészen 1874-ig van szőve, hol az természetesen megszakad s azután a szerző több fejezeten át ethnographiai ismertetést közöl a magyarországi szerbekről, ismerteti a katonai határőrvidéket, a kikindai kerületet, a magyarországi szerb egyházat, az iskolákat, a nemzeti alapítványokat, a társulati ügyeket, a napi sajtót. A zárszóban kifejezést ad azon meggyőződésnek, hogy a magyarosítási kísérletek nem veszélyesek önmagukban. Az a gondolat, hogy európai népek nyakára erőszakolják egy altai csordának (horde altaique) nyelvét és hagyományait, oly esztelenség, hogy cáfolatot sem érdemel. E működésben a legnagyobb rész abban rejlik, hogy útját egyengetik vele Németországnak. Figyelemre méltó, hogy a német nyelv sohasem harapódzott el Magyarországon oly nagyon, mint az utolsó hét év alatt, mióta a magyar nyelv lett hivatalos nyelvvé. Végül reményének ilyetén kifejezésével végezi munkáját: »A magyarnak, ép úgy mint a töröknek, az a sorsa, hogy kipusztuljon, legyen az későn vagy korán.« Ilyen szellemben írott mű csak méltó folytatása azon tehetetlen nemzetisége dühnek és piszkolódásnak, mely saját ügyének nem használ, de vigasztalódjunk, azzal, hogy az ellenfél ügyének sem tesz legparányibb kárt sem. — A »Neue Freie Presse« ma érkezett száma újra rabulismushoz folyamodik. Először azt állítja, hogy közös vámjövedelemből folyó pénznek a közös költségek fedezésére fordítása bizonyítja azt, hogy a 67-diki szerződések politikai és nemzetgazdasági része összetartozik , tehát egyik sem változtatható. De ekkor észreveszi, hogy milyen nevetséges dolgot állított — lévén a fedezet egyszerű pénzügyi intézkedés, melyet a quótával is el lehet intézni, ha a vámjövedelem közös nem lesz. De midőn ezt beismeri, mégis azt állítja, ha mi bolygatjuk a vámszerződést, az osztrák is bolygathatja a quótát, ezzel megbomlik a dualisztikus alkotmány, sőt a monarchia alapjaiban ingattatik meg. Ez nevetséges beszéd, törvény szerint jó revisió alá a vámszerződés és később quota is; de mindez nem érinti sem a dualismust, sem a monarchia alapjait, sőt a közös ügyeket sem. Hiába igyekszik a »Presse« össze nem tartozó dolgokat összefűzni : mellettünk a törvény szól, mi ahhoz ragszkodunk. — A pánszlávokról. A beszterczebányai »Svomost« kivonatot közöl lapunknak Paulinyi Tóth Vilmos által Ferdinánd király meghalározása alkalmából ő felségéhez intézett részvétnyilatkozatra vonatkozó czikkéből s e tekintetbeni czikkét igy fejezi be: »A »Hon« tehát azon véleményben van, hogy a pánszlávok előtt volt valaha valami szent. Soha, 1848-ban ők fegyvert ragadtak a haza ellen, a haza tehát nem volt előttük szent; ugyanazon időben megfutamodtak s az ellenséggel szemközt soha nem álltak helyt, nem volt tehát nekik saját be csületük szent. 1859-ik évben eladták a pro- testans autonómiát s elfogadták a pátenst, nem volt tehát a törvény és a Protestantismus joga előttük szent; engedetlenséget prédikáltak — például Sasinek papa a pápa ellen, nem volt tehát nekik a pápa szentsége sem szent; csalták és lopták a tótokat, nem volt tehát nekik saját nemzetiségük sem szent; megtámadták minden ember becsületét, ki ellenfelük volt; oltalom alá vettek minden tolvajt és csalót, ki velük tartott, nekik tehát az erkölcsiség és becsület sem volt szent; elorozták a Matica arany- és ezüst pénzeit, a vagyon tehát nem volt előttük szent, s a »Hon« mégis csodálkozik azon, hogy a családi fájdalmat sem tisztelték ? Tudják is azok a durvák, hogy mi az ? Nem voltak ők felnevelve ott, ahol azt megtanulhatták volna. Oly iskolákból, a milyenek a pánszláv gymnasiumok voltak, csak ily fajta durva emberek kerülhettek ki.« . — Hát ez már mi. A »Napló« oly szeretetreméltó s hozza egy szabadelvű párti képviselőnek Fügh Károly úrnak, megválasztása után tartott szónoklatát, melyben ez az ur a helyi érdekek s a toronypolitika (ma persze épen időszerű) szempontjai mellett következőleg áradozik. »Nemcsak országos szempontból örvendetes a mai nap diadala, hanem tekintve a kőszegi választókerület helyi és vidéki érdekeit, arra nem kevésbé lehetnek büszkék tisztelt polgártársaim ! Mai nap nyolcadszor gyakorolják a választás alkotmányos jogát. Eddigelé a kőszegi választókerületet mindig úgy tekintették, mint egy kiskorú árvát, akinek nyakára hivatott és hívatlan egyesek jogosítva érezték magukat kelletlen idegeneket gyámul és követül hozni. Mai nap a kőszegi választókerület e dísztelen járszalagot öntudatos kézzel széttépte s megmutatta, hogy önmaga is tudja saját érdekeit képviselni s nem szorult, midőn előre haladni kíván, mások lábaira. Maradjanak meg azon jó irányban és jó úton, amelyre ma léptek és válaszszák meg jövőre is ne csak a kőszegi kerületnek, hanem mindig egyúttal a kőszegi kerületből országos képviselőjüket, mert szívem mélyében úgy vagyok meggyőződve, hogy saját érdeküket, a választókerület méltóságát, a megye és ország rokonszenvét sokkal jobban biztosítják maguknak, ha kebelüktől legszerényebb polgártársukat megválasztják, mintha legdrágább jogukat, választási jogukat, kelletlen czifraságul idegen urak kalapjára tűzik oda.« Az ilyen hanggal szemben a sajtónak lehetetlen meg nem botránykoznia. Hát mit gondol ez a Fügh úr, hogy »kelletlen« czifraságnak meri mondani »idegenek« kalapja mellett azt a képviselőséget, amit példának okáért az ő kerületében eddigelé nálánál egy kicsit érdemesebb ember viselt, aki s ha százszor bizonykodik is Fügh úr, kevésbé lesz »idegen« Magyarország bármelyik választókerületében, mint ő szülötte édes otthonában. — Örvendjen különben mandátumának a hogy teszik, tekintse »nemcsak országos szempontból örvendetesnek diadalát«, de ily agyafúrt dolgokat ne beszéljen, mert bizonybizony nagyon kezére talál dolgozni azon pessimismusunknak, melyet kifejezünk az uj képviselőkkel szemben s a mit már is zokon vett Fogh úr néhány kollégája. Használja föl honfitársai által való felkaroltatását nemesebb, igazabb,valódibb eszmék protegálására,mint a lokálpatriotizmus azon nemének hirdetésére, mely a szomszéd megyében, sőt tán a szomszéd kerületben szülötteket már idegeneknek tekinti. Hazaszeretet kell, uram, de nem kerületszeretet; s bizonybizony nem messze ment volna ez az ország, ha a helybeli »nagyságokhoz való ragaszkodás« annyira ment volna, hogy pl. — még az avitikus megyei rendszer idejében is — Pest megye nem veszi észre a zempléni Kossuthot, s később Pest belváros meg nem tiszteli magát azzal, hogy mendátumát »czifraságul« az »idegen« Deák Ferencz kalapja mellé tűzi.« — Tán nem is érdemelne Fogh úr — kiről különben azt halljuk, hogy nem mindig beszél el anynyira nem okos dolgot, mint az itt említettek — tán nem is érdemelne ő ennyi szót, ha már-már nem kezdene az, amit ő beszél, indokolatlan helyi ambícziók révén itt-ott egész iskolaszerű dogmává fejlődni ki, dogmává, amelynek megjegyzés nélkül képes hirdetőjévé szegődni egy oly lap is, kinek egyik szerkesztője — ki nem székely, — Oláhfalut képviselte, a másik szerkesztője — ki nem oláh — Hátszeget képviseli. — Törökországban komolyan neki láttak a reductiókhoz. A nagy vezér saját fizetését önkénytesen 75.000 piaszterrel szállította lejebb. A had- és tengerészeti miniszterek fizetései egyenként 50.000 piaszterrel, a többi minisztereké pedig 20— 25.000 piaszterrel redukáltatók. A főkormányzók fizetései 15 — 20.000 piaszterrel, a többi államhivatalnokok fizetései is az előbbi példáknak és aránynak megfelelőleg redukáltattak. Kivételt képeznek azon hivatalnokok, kiknek havi fizetése 4000 piaszter vagy ennél kevesebb összeg. A központi kormányzás egyszerűsíté éröl. I. Az ország pénzügyi helyzete gyökeres reformokat kíván a kormányzati rendszerben, mik tetemes megtakarítást és a közigazgatásban jobbulást idézzenek elő. Ez a kitűzött czél, s mint halljuk, a rendszerváltozási munkálatok immár folyamatban vannak. Helyesen, én is némi észrevételekkel járulok hozzá, mint dilettáns, de a rendszerben benne levők alapos informatiója és tapasztalatai után. Mint tudjuk, a király egy ügyben bizonyos engedély adásra kéretvén fel, kijelentette: nem teheti, mert a királyi költségvetés határain túl nem kíván lépni a költésben. A legelső magyar ember, a koronás fő tehát a dicső példát megadta a takarékoskodásra. A miniszterek képviselőségi lakbérüket nem fogadták el az utolsó ülésszak alatt, az állam terheit könnyebbítése s szívük igaz hazaszeretete indokából. Tehát a kormány is megtette kötelességét. A parlamentnek kétségkívül meg lesz az a nemes méltóságérzete, hogy egy-két napi munkáért egész hónap díját kivenni, sőt meg is határozni, nem fogja. Ez is gyökeres reform lesz mind financziális, mind erkölcsi irányban. Sőt — amint halljuk — többé nem is fog a parlament szinte egész éven át gyülésezni 80—110 taggal, míg 300 jószágában ül, de képviselői díját pontosan veszi. Ez sülyeszti aztán igazán az értelmiségi s kivált erkölcsi színvonalat! Szakértelemmel, sok beszéd nélkül is, rövid időn sokat végezhetni. Félévi együttélés elég, a másik legyen a kormányé előkészületre s törvény életbeléptetésre. Ez így lesz, és így lesz jól. »Sine cura« -bizottságokat se nevezzen a parlament napidíjakkal. A miniszterek elkészítik a törvényjavaslatokat, a parlament tárgyalja s törvénynyé emeli. Kétképpen díjaztatni magát a nemzet képviselőnek: nem hazafias. Pedig ez úgy volt sok ízben eddig. Ez elvet alkalmazni kell a rendes államfizetést hozó országos közoktatásügyi és közegészségügyi tanácsoknál is. A haza roskad le a teher alatt, nem elégedhetnek meg fiai egy fizetéssel, kivált ha ez nem szűken van kimérve? A »nobile officium« hazafias erénye gyakorlását megkívánhatni oly egyetemi tanártól s más államszolgálatban levőktől, akik 3—4 ezer forintot húztak. A takarékoskodáshoz a nagy fizetésű hazafiak első vonalban kötelesek hozzájárulni. Némely minisztériumnál nagy tisztviselők 3—4 ezer forintot húznak. Dunaszabályozásnál, színházépítésnél, közmunkatanácsnál, közintézetek, tébolydák, tan- és nevelőintézetek megvizsgálásánál ismét mint olyanok százakat meg ezereket kerestek. Ez anomália, hivatalcumulatió, sőt veszedelmes kapzsiság, erkölcsrontó kiszivattyúzása az államkincstárnak. Hát hazafiságból semmit sem szabad most tenni ? Hát szabad-e nagyfizetésű tisztviselőknek két-három czímen fizettetni meg magukat az állam által ? Hiszen az időt nem tudják megkétszerezni, a nap munkára való része 8 óra, s ezért mint miniszteri tanácsos, mint tanár megkapják rendes fizetésüket. Tessék valamit nemes ambitióból, vagy a minket éltető hazáért hazafiságból is tenni. Amúgy is két helyen egyszerre dolgozni nem lehet, ami időt egyik munkakörben tölt el, szükségképen a másiktól vonja el az illető, vagy tanulni, dolgozni, vagy arra előkészülni kelletvén. De arra is sűrű példa volt, hogy a közintézetek megvizsgálására, étel, munkaanyag, építési anyag s más tárgyak számbavevésére nem egy, de két tisztviselő ment ki, napokig ültek, maguknak nagy úti számlákat készítettek, ami sokszor felülhaladta a számbavétel vagy hivatalos vizsgálat tárgyainak értékét. Itt kell gyökeres reform, ide elllenőrizés, itt kell a tisztviselői kar erkölcsi érzületére javítólag befolyni! 1867 óta sok egyébbel együtt a tisztviselői kar fizetési viszonyai egészen téves irányban állapíttattak meg, az eszmék és kompetentiák fogalma az alkalmazásban tökéletes zavarba hozatott. A tisztviselők kapták az állam által rendszeresített fizetést és ezen kívül bizonyos személyes pótlékokat. De hát mi volt-e pótlék, tudja-e az ország? A kegyelt emberek, az úgynevezett megbízható kormánypártiak protegálása. Kétféle pótlék volt az eddigi rendszerben, 1., valaki egy rendszeresített hivatalban kapott az államtól ahoz rendszeresített fizetést, de dolgozott valamely mellékes hivatalágban is, és ezért kapott személyes pótlékot, néha a minisztertől az ő külön rendelkezése alatt levő alapból, néha az állam közpénztárából, 2., valakit a miniszternek beajánlottak a fentebb már érintett indokoknál fogva, sőt utalványozott az illető ajánlottnak 100—200—300 vagy több és olykor kevesebb személyes pótlékot a maga minisztériuma rendkívüli dotatiójából és irodai alapjából, mit a parlament rendkívüli és véletlen kiadásokra szokott a minisztereknek az ő költségvetési előterjesztésük következtében megszavazni. De hát mik ezek a rendkívüli és nem vélt kiadások — kérdi a hivatalnoki élet titkaival ismeretlen ? Ha jól vagyok értesülve, ez is részben rendszeresítve van, s csak részben nem. Tudniillik ezen alapból fedezik 1., az egyes minisztériumok összes irodai szükségleteiket: világítás, fűtés, írószerek, kisebb reparatiók stb. stb.; 2., ezen alapból kellene a szegény, elnyomorodott, csekély fizetésű hivatalnokoknak és szolgáknak segélyt, az elbetegesedetteknek gyógyítási költséget, midőn nejeik s gyermekeik véletlenül elhalnak, s még napi kenyerük sincs, utódaiknak némi kegyelmi díjt, jó magaviseletű, munkás és csekélyebb fizetésűeinek ösztönzésül jutalmakat adni a szükség és szerzett érdemek szerint. S mi történt a humánus irányú és rendeltetésű alappal igen gyakran a minisztériumoknál ? Befolyásos egyének által beajánlott kegyeltek az alapot gyakran kimerítették, rendes személypótlékokat, több ízben jutalmakat, fürdőre mehetésre segélyt kaptak s mikor az év folytán, az ínséggel küzdő, 600—700 frtos tisztviselő vagy 250—350 frtos szolga kért se-