A Hon, 1875. július (13. évfolyam, 147-173. szám)

1875-07-21 / 164. szám

164. szám, XIII. évfolyam. Kiadó-hiatal , Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 8 hónapra...........................................6 írt­a ki 6 hónapra...........................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Reggeli kiadá­s. Budapest, 1875. Szerda, julu. 21. sSsBí­­r­kesztési iroda, s Barátok-tere, Athenaeum-épület A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. 99 Előfizetési felhívás. A HÓM • • Xlll-dík évi folyamára. Előfizetési árak Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. Budapest, julius 20. A közös hadsereg és költségvetése. A Egy kis zajt csapott a hírlapirodalom­ban az a hír, hogy a közös hadügyminiszter újra tetemes költségvetéssel fog a delegációk elé állani, és 8—21 millió között ingadozott az az összeg, a­mennyivel, a hírek szerint, a közös budget idei összege megnövelve lenne : ágyú beszerzési és más költségek czíme alatt. Azután redukálták a lapok az összeget; meg­maradt az ágyúköltség és a közös hadügymi­niszter azon állítólagos indokolása, hogy egy­­pár millióval már csak azért is többre pr­eli­­minálja költségeit, mert a delegációk úgy is törölni szeretnek; jó tehát, ha van törölhető összeg. Azt, természetesen mi bizonyosan nem tudjuk, hogy mi igaz van e közleményekben, és egyátalában nem szeretünk olyan dolog­tól megijedni, vagy olyas­valamire haragudni, a­mi minket még nem fenyeget. De azt tudjuk, hogy mik a kormány és delegációk kötelességei a jelen helyzetben — úgy a közös hadsereggel, illetőleg a monar­chia védképességével, mint az ország pénz­ügyi helyzetével szemben. Bármit mondjanak a nemzetközi béke biztonságáról és bármily őszinte, sőt hatásos legyen is Andrássy grófnak a béke fenntar­tására irányzott, monarchiánk érdekeinek tel­jesen megfelelő, politikája,­­ még­sem tagad­hatja senki, ki csak némi kis komolysággal is megfontolja a jelen nemzetközi helyzetet, hogy az európai békének annyi megbízhatlan tényezője van, hogy egy perc­ig sem állhat jót senki arról, hogy az megzavarva nem lesz. És ha szükségesnek tartják a körülöt­tünk levő nagy államok két akkora hadser­­get fegyverben tartani, mint a­mekkora mon­archiánké, hadszereiket folytonosan szaporí­tani, tökéletesíteni, akkor bizonyára az osz­trák és magyar monarchia nemzetközi hely­zete épen nem teszi lehetségessé, hogy ez fogjon a lefegyverkezésh­ez és ez hanya­golja el, különben is szegényes, elmaradott állapotban levő hadi készletét. Szomorú e helyzet, de legkevésbé áll módunkban nekünk azon változtatni, el kell azt fogadni és megfelelni neki oly mértékben, a­milyenben a monarchia biztonsága és nem­zetgazdasági ereje megszabja. Nem mondjuk, hogy nekünk versenyez­nünk kell a gazdag Németországgal vagy Oroszországgal, katonaságunk, tüzérségünk, ágyúink számával, mert ez lehetetlen, de oly menyiségben és minőségben kell ezeket tar­tanunk, hogy támadások ellen és szövetsége­sek felől biztosítva legyünk. A­ki ennél ke­vesebbet akar, az koc­káztatja a monarchia biztonságát, a­ki többet, az megrontja a mon­archia és hazánk nemzetgazdasági erejét és ez­által a védképesség czélját és alapját is. E mértéknek, a mostani államháztartási viszonyok közt, gyakorlati kifejezése az, hogy átlag véve, a hadi budget évi terhe nagyobb az eddigieknél ne legyen. Ez még nem teszi lehetetlenné, hogy pl. a kétségtelenül hiányos­nak bizonyult ágyúparkunkra nagyobb mér­­vű költekezéseket tegyünk, mert más czí­­mekben veszedelem nélkül lehet annyit töröl­ni vagy, ha kell, hitelművelettel lehet olyan fedezetet találni, hogy az évi teher ne növe­kedjék. Igen természetes, hogy még nagyobb mérvű megtakarításokat is szeretnénk felmu­tatni és ha az ágyúkérdés (melyben most átalános a szükségérzet) be nem üt, teteme­­s­e­n le is lehetett volna szállítani a közös költséget, az idei összeghez mérten, de had­szervezetünk ez eddig leplezett és most nyilvá­nossá, sőt európai likrűvé vált hiányának pót­lása oly befektetés, mely ép oly elkerül­­hetlen, a­mely átmenetes kiadást és nem ál­landó terhet képez. De másfelől határozott követeléseink vannak a közös hadsereggel szemben is. A területi beosztás rendszerének végrehajtása, a felszerelési telepek lassankénti decentrali­­satiója, és oly jogos, mint a monarchia érde­kében álló követelése hazánknak. És e rend­szabályok az új védrendszer oly szükséges folyományai, hogy azok foganatosítását csak a régi rendszer híveinek makacssága akadá­­lyozható. Mindenekfelett pedig követeljük azt, hogy a közös hadsereg, valóban közös és ne csak »osztrák« hadsereg legyen. Értjük ezalatt szellemét, képeztetésének irányát, be­osztását, felszerelésének kiállítását : mindeb­ben oly kizárólagosan osztrák eddig e hadse­reg, mintha a dualisztikus alkotmány nyolc­ év óta életbe sem lépett volna. E téren lassú, nehéz feladatok várnak a kormányra és dele­­gációkra , sőt egyes kérdésekben és­­ annak idején, a törvényhozásokra is. A véderő kö­zösségét nem támadja meg, sőt erősíti e kö­vetelés és mégis, valósulása hazánk sok sérel­mét szüntetné meg, több jogos igényét elé­­gítné ki. Reméljük, hogy kormányunk és a delegátiók már közelebbről be fogják bizo­nyítai, hogy Magyarországon a politikát új erő, új szellem lengi át. Van erre többség, sőt egyetértés is — az egész országban ! A„HON“ TÁRCZÁJA. A magyarországi szerbek. (Les Serbes de Hongrie, leur histoire, leurs privileges, leur agiidé, leur état politique et social. Névtelenül jelent meg Prágában ás Párisban.I n. Az 1741-iki XVIII. törv. czikk végrehajtását a szerbek elégedetlenséggel fogadták s egy nagy tö­meg vándorolt ki Oroszországba a Dnieper partjaira, hol egy tekintélyes gyarmatot alapítottak. Mária Therézia, hogy e kivándorlást megakadályozza, 1751. October 23-án kiadta a Versicherungs-Patentet és sérelmeik orvoslására egy vegyes bizottság lett ki­­küldve. A szerb követek által megállapított kivona­­tok a királyné által szentesítve »Regulamentum constitutionis nationis illyricae« czim alá foglaltat­tak. Erre vonatkozólag Szalay ezt írja: »Végre az egyenlőség az államtan kijón mondva.« Ezzel a szerbek nem elégedtek meg, hanem kiváltságokat kértek a magyar korona többi népei rovására. Hogy ezen kívánságukat nem lehetett és nem lehet ezután sem teljesíteni, az már az egyenlőség és jog elvénél fogva sem lehetséges. II. József alatt a szerbek ügye sem nem javult, sem nem rosszabbodott, sőt a szerző magasztalja Jó­zsefnek elnyomó intézkedéseit, mert nem voltak a szerb népre veszélyesek. És itt ellentétbe jön önmagával, midőn másutt kiváltságokat emleget. Az 1790-iki országgyűlés polgárjogot adott a szer­­beknek és püspök­öket a főrendek közé felvette. A szerbek állapota I. Ferencz alatt folytatása volt a réginek. Szerző nem kedvezőleg nyilatkozik Ferenczről, mint uralkodóról, »nem birt erélylyel, hogy a magyaroknak ellent állhatott volna. Barátja volt a titkos és alattomos ármányoknak.« Ilyen befo­lyásnak tulajdonítja az illyr­ kanczellária feloszlatását. Mindennek daczára a szerbek hűséggel viseltettek az osztrák ház iránt, különösen a francziák elleni­­ harczokban jól lehet Dalmátia a pozsonyi békekö­­­­tésben átadatott Napóleonnak. 1805-ben a szerbek­­ ép oly odaadással harczoltak az osztrák lobogó alatt,­­ mint az előtt, pedig lett volna sok okuk az ellenke­­­­zőre. Ölették magukat hűtlen emberekért Austerlitz­­nél, míg Karagyorgyevics a törököket tartó sakk­ban. »Ennyi áldozat, — írja szerző, a­mennyit a szerbek hoztak a magyaroknak, végre kimerítette a szerbeket, látva főleg azt, hogy ezt mind a magyarok becsületéért és előnyére teszik.Nem csoda tehát,ha az elégedetlenség jelei mutatkoztak a szerbek részéről, kiknek ennyit kellett szenvedniük e háborúkban. Ez a kimerültség adja kulcsát annak a háborgásnak és forradalomnak, mely 1808-ban a bánságban kitört.« A szerző szavait szóról-szóra idéztük, hogy a törté­nelem elferdítését és meghamisítását kimutathassuk. Itt érvelni is felesleges ezen sorok és az egész fejezet ellen, melyben a szerbek hősi szereplését a francziák ellen oly nagymérvűnek és kizárólagosan a magyarok részére hozott áldozatnak szereti nevezni. A franczia háborúk kimenetele szomorú volt a szerbekre, a mennyiben a bécsi békekötésben 1809- ben a szerb határőrvidék egy részét, mintegy 288,562 lakóval át kellett adni Napóleonnak. Szerző áttér a magyar irodalmi mozgalmakra a huszas években s előadva a buzgalmat, melylyel a tevékenységre ébredt magyar szellem munkálkodni kezdett, elmondja, hogy ez volt sarkantyúja a szer­­beknek is. Látva a magyarok munkásságát, ők is fél­­tékeny elkezdettek lenni nyelvükre és szellemükre, melyet a magyarok tevékenysége eltemetett volna, ha közönynyel nézik azt. Ők is elkezdettek tehát munkálkodni s áttekintést ad a szerb irodalom mű­velőiről, a Matica rspska (a szerb méhkirálynő) alapításáról, mely valóságos esemény volt a szerbekre. Az illyrismus elnevezés alá kezdték foglalni szláv szellemű agitatióikat s ezen név volt az, mely a magyarság ellen sorompóba lépett. De az illyrség el­nevezés nem csak a szerbeket, hanem a dél-szlávokat mindnyájokat egyesítette magában, sőt már a csehek is beállottak a szövetségbe s különösen 1842 ben he­ves küzdelmek fejlődtek ki ennek érdekében. Ebben is a magyarok lettek győztesek, írja szerző, az illyr mozgalmak megvizsgálására enquetet hívtak össze, melynek elnöke Rudics, bácsmegyei főispán volt.Fer­­dinánd király pedig 1843 elején egy rendelettel be­tiltotta az illyr, illyrség, Illyria stb. elnevezést hasz­nálását úgy írásban, nyomtatásban, mint nyilvános vitatkozásoknál és az iskolákban. Ezen elnyomó tö­rekvésben keresi szerző egyik magvát a szerbek és horvátok összetartásának 1848-ban. A­mint a magya­rok buzgalma és erélye növekedett saját nemzeti­­ ügyekben, úgy nőtön-nőtt, habár titokban, a szerbek ellenhatása is, úgy hogy a 48-iki idő már a kitörésig bevitette az izzó zsarátnokot s csak alkalmas perezre várt, hogy lángot vessen. A szerző itt ismertetvén az akkori szerb férfiak működését, kiválóan nagy dicsé­rettel halmozza el Miletics Szvetozár irodalmi műkö­dését, ki akkor eclogákat, pásztori verseket írogatott Szerző az eddigi korok vázolása után áttér az 1848-iki események előadására, melyekben a délszlá­vok szereplése sokkal ismeretesebb és világosabb, hogy sem annak részletezését e rövid ismertetés ke­retébe bevonni szükséges volna. Azt pedig épen ha­szontalan dolog volna előadni, mit a szerző ez idők eseményeiről saját ítélete és elfogult álláspontj­a alap­ján mond. Lehet képzelni, hogy az, a­ki századok előtti eseményeket sem tud részrehajlatlanság nélkül és higgadtam előadni, hanem mindenütt a legsöté­tebb színekkel fest, ha a magyarokról tesz említést, hogy az a jelen kornak eseményeit, midőn az azok által ütött fájó sebek sajgását még némileg érez­zük, kevésbé higgadtan és kevésbé szenvedélyesen nem fogja előadhatni. Azért e korszakot több okból­­mellőzve, átté­rünk az azt követő események rövid előadására. A szerbek azon szolgálatok fejében, melyeket az 1848-iki eseményekben Ausztriának nyújtottak, jutalmat kértek és reméltek. Stojaczkovics pátriárka Bécsbe hivatott s ott egy négy hónapig tartott mi­niszteri tervezgetés után elhatározták, hogy Magyar­­országnak Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó megyékből álló része a magyar koronából kiszakittas­­sék és szerb vajdaság és temesi bánság elnevezés alatt önálló területté alakittassék. Az erre vonatkozó rendeletet Schwarzenberg és társai 1849. nov. 17-én nyújtották át I. Ferencz Józsefnek, ki azt 18-án alá is irta. Egy ugyanazon napon kelt rendelet Mayerhofer Ferdinánd tábornokot nevezte ki e provincia ideigle­nes helytartójának. A szerbeknek ezen intézkedés, melyet az ő kí­vánságukra hoztak, nem vált előnyükre, sőt ez rej­tette magában magvát az ő elgyengülésüknek. Bach systemája erős gyökeret vert ez uj tartományban s a panszlavismustól való félelem a legvesze­delmesebb elnyomásokat és erőszakoskodásokat lép­tette életbe. A szerbek az 1848 - 1849-iki vér­fürdőből nem nyertek egyebet, írja szerző, mint hogy eszközeiül látták felhasználni magukat annak az intézménynek, melynek egy század előtt áldozatai voltak. »Ha a szerb vajdaság nem lett volna csak név, s nem állott volna három részből, hanem csak egy egészet képezett volna, akkor leendett üdvös hatás­sal a szerbekre, de a magyarországi szerbek három csoportba voltak feldarabolva. E felosztásnak az lett következménye, hogy a vajdasági szerbek kisebbség­­ben maradtak a románokkal, németekkel és magya­rokkal szemben, kik a tartomány többi részeit lakták, s így ők tehetetlenekké tétettek. A karloviczi nemzeti gyülekezet kétségtelenül a Bánságot és Bács­kát kérte ugyan, de ennek csak azt a részét, melyben szerbek laknak. Ezt Bécsben is igy fogták fel, írja szerző, hanem a kivitel másként történt,­­mint a­mi­lyen volt a tervezet, s igy történt aztán, hogy a szer­­bek nem voltak többé otthon sajátjukban.« Aztán csak kevés szerbet alkalmaztak hivatalokban; a Bach és Coronini által kifőzött vajdaságra kimondották, hogy minden nemzetbeli lehet abban hivatalnok, csak szerbek nem! A szerbek reménye egy pillanatban újra felébredt. Az osztrák kormány, hogy a törököt a magyar menekülteknek adott segélyért zaklassa, titokban Montenegrót bujtogatta és támogatta a porta ellenében. E kedvező alkalmat a szerbek is igyekeztek kizsákmányolni és segélyt nyújtottak a montenegróiaknak. Az osztrák kormány tudomásá­val birt ennek, s azt maga is elősegítette; de midőn 1853-ban kibékült a törökkel, a szerbek ellen inté­zett vizsgálatot a montenegróik iránt mutatott rokon- szenvükért. Zágrábban egymást érték az elfogatá­­sok; Gaj, az illyr egység apostola, fogságba vettetett; pár hónap múlva a budai püspök és más befolyással bíró szerbek is hasonló sorsra jutottak. Szerző ezek után hirtelen átfutja a krími hábo­rú utáni időszakot, az olasz háborút s áttér a hatva­nas évekre. Itt első helyen a szerb vajdaságnak és Temesi bánságnak Magyarországhoz való visszacsa­tolásával foglalkozik, mely ténynek 1861. január el­sején kellett életbe lépni. Az 1861-ik évi márczius 21-ére Karloviczba összehívott gyűlés, mely e tárgy­ban tanácskozott, nagyon súlyos feltételek alatt akart csak e változásba, illetőleg visszakapcsolásba bele­egyezni s épen ezért koczkáztatott mindent, — irja szerző. A visszakapcsolás megtörtént s a szerbeknek megint nem maradt egyéb kárpótlásuk, mint az, hogy adandó alkalommal újra vérüket onthatják az osztrák házért, folytatja gunynyal a szerző. — Ezt a biztatást vette ki a szerb küldöttség I. Ferencz Jó­zsef szavaiból, midőn azon áldozatokra hivatkozott, melyeket a szerb nemzet eddig az osztrák háznak hozott. Az 1861-ik év utáni eseményeket 1867-ig csak röviden tárgyalja s leginkább a közösügy előzetes eseményeit fejtegeti. A mostani szláv congressust és az omladina magatartását a magyarokkal szemben ismerteti. A későbbi politikai fordulat és a legköze­lebbi politikai események sokkal ismeretesebbek és ezekben a Miletics-féle emberek szereplése sokkal vi­lágosabb mindenki előtt, h­ogysem szerzőnek fejtege­tését e téren ismertetni kellene. Hírlapjaink és a köz­hangulat sokkal többet tettek e viselkedések megis­mertetésére és a közönség e téren sokkal tájékozot­tabb, hogy sem a névtelen szerző művével musifikál­­hatná a közvéleményt és köztudatot. Csak annyit kell még megemlítenünk e mű­ szelleméről, hogy az egészen a Miletics-féle irányban van tartva, s az utol­só évek történetét nem lehet egyébnek nevezni, mint dicsekvésnek Miletics politikai szereplésére. Ilyen szellemben és hangon van a mű írva s olyan sötét szemüvegen át vannak az események ítélet alá bocsátva. Miletics sajtópöre és mártyrságának egész lapokat szentel a névtelen szerző. Az esemé­nyek fonala egészen 1874-ig van szőve, hol az termé­szetesen megszakad s azután a szerző több fejezeten át ethnographiai ismertetést közöl a magyarországi szerbekről, ismerteti a katonai határőrvidéket, a ki­­kindai kerületet, a magyarországi szerb egyházat, az iskolákat, a nemzeti alapítványokat, a társulati ügyeket, a napi sajtót. A zárszóban kifejezést ad azon meggyőződésnek, hogy a magyarosítási kísérle­tek nem veszélyesek önmagukban. Az a gondolat, hogy európai népek nyakára erőszakolják egy altai csordának (horde altaique) nyelvét és hagyományait, oly esztelenség, hogy c­áfolatot sem érdemel. E mű­ködésben a legnagyobb rész abban rejlik, hogy útját egyengetik vele Németországnak. Figyelemre méltó, hogy a német nyelv sohasem harapódzott el Magyar­­országon oly nagyon, mint az utolsó hét év alatt, mióta a magyar nyelv lett hivatalos nyelvvé. Végül reményének ilyetén kifejezésével végezi munkáját: »A magyarnak, ép úgy mint a töröknek, az a sorsa, hogy kipusztuljon, legyen az későn vagy korán.« Ilyen szellemben írott mű csak méltó folytatása azon tehetetlen nemzetisége dühnek és piszkolódásnak, mely saját ügyének nem használ, de vigasztalódjunk, azzal, hogy az ellenfél ügyének sem tesz legpará­nyibb kárt sem. — A »Neue Freie Presse« ma érkezett száma újra rabulismushoz folyamodik. Először azt állítja, hogy közös vámjövedelemből folyó pénznek a közös költségek fedezésére fordítása bizonyítja azt, hogy a 67-diki szerződések politikai és nemzetgazda­sági része összetartozik , tehát egyik sem változ­tatható. De ekkor észreveszi, hogy milyen ne­vetséges dolgot állított — lévén a fedezet egy­szerű pénzügyi intézkedés, melyet a quótával is el lehet intézni, ha a vámjövedelem közös nem lesz. De midőn ezt beismeri, mégis azt állítja, ha mi­ boly­­gatjuk a vámszerződést, az osztrák is bolygathatja a quótát, ezzel megbomlik a dualisztikus alkotmány, sőt a monarchia a­l­a­p­j­a­iban ingattatik meg. Ez nevetséges beszéd, törvény szerint jó revisió alá a vámszerződés és később quota is; de mindez nem érinti sem a dualis­­must, sem a monarchia alapjait, sőt a közös ügyeket sem. Hiába igyekszik a »Presse« össze nem tartozó dolgokat összefűzni : mellettünk a törvény szól, mi ahhoz rag­szkodunk. — A pánszlávokról. A besztercze­­bányai »Svomost« kivonatot közöl lapunknak Pauli­­nyi Tóth Vilmos által Ferdinánd király meghaláro­­zása alkalmából ő felségéhez intézett részvétnyilat­kozatra vonatkozó czikkéből s e tekintetbeni czikkét igy fejezi be: »A »Hon« tehát azon véleményben van, hogy a pánszlávok előtt volt valaha valami szent. Soha, 1848-ban ők fegyvert ragadtak a h­a­z­a ellen,­­ a haza tehát nem volt előttük szent; ugyanazon idő­ben megfutamodtak s az ellenséggel szemközt soha­­ nem álltak helyt, nem volt tehát nekik saját b­e­­­ csületük szent. 1859-ik évben eladták a pro-­­ testans autonómiát s elfogadták a pátenst, nem volt­­ tehát a törvény és a Protestantis­mus joga előttük szent; engedetlenséget prédi­káltak — például Sasinek pap­a a pápa ellen, nem volt tehát nekik a pápa szentsége sem szent; csal­ták és lopták a tótokat, nem volt tehát ne­kik saját nemzetiségük sem szent; megtá­madták minden ember becsület­ét, ki ellenfelük volt; oltalom alá vettek minden tolvajt és csalót, ki velük tartott, nekik tehát az erkölcsiség és becsü­let sem volt szent; elorozták a Matica arany- és ezüst pénzeit, a vagyon tehát nem volt előttük szent, s a »Hon« még­is csodálkozik azon, hogy a családi fájdalmat sem tisztelték ? Tudják is azok a durvák, hogy mi az ? Nem voltak ők felnevelve ott, a­hol azt megtanulhatták volna. Oly iskolákból, a milyenek a pánszláv gymnasiumok voltak, csak ily fajta durva emberek kerülhettek ki.« . — Hát ez már mi. A­ »Napló« oly szere­tetreméltó s hozza egy szabadelvű párti képviselőnek Fügh Károly úrnak, megválasztása után tartott szó­noklatát, melyben ez az ur a helyi érdekek s a to­ronypolitika (ma persze épen időszerű) szempontjai mellett következőleg áradozik. »Nemcsak országos szempontból örvendetes a mai nap diadala, hanem tekintve a kőszegi választókerület he­lyi és vidéki érdekeit, arra nem kevésbé lehetnek büszkék tisztelt polgártársaim ! Mai nap nyolc­adszor gyakorolják a választás alkotmányos jogát. Eddigelé a kő­szegi válasz­tókerületet mindig úgy tekintették, mint egy kiskorú árvát, a­kinek nyakára hivatott és hívatlan egyesek jogosítva érezték magukat kelletlen idegeneket gyámul és követül hozni. Mai nap a kőszegi választókerület e dísztelen jár­­szalagot öntudatos kézzel széttépte s megmutatta, hogy önmaga is tudja saját érdekeit képviselni s nem szorult, midőn előre haladni kíván, mások lábaira. Maradjanak meg azon jó irányban és jó úton, a­melyre ma léptek és válaszszák meg jövőre is ne csak a kőszegi kerület­nek, hanem mindig egyúttal a kőszegi kerületből or­szágos képviselőjüket, mert szívem mélyében úgy vagyok meggyőződve, hogy saját érdeküket, a választókerület mél­tóságát, a megye és ország rokonszenvét sokkal jobban biztosítják maguknak, ha kebelüktől l­e­gszerényebb polgártársukat megválasztják,­­ mintha legdrágább jogukat, válasz­tási jogukat, kelletlen czifrasá­­gul idegen urak kalapjár­a tűzik od­a.« Az ilyen hanggal szemben a sajtónak lehetet­len meg nem botrány­koznia. Hát mit gondol ez a Fügh úr, hogy »kelletlen« czifraságnak meri mon­dani »idegenek« kalapja mellett azt a képviselőséget, a­mit példának okáért az ő kerületében eddigelé ná­lánál egy kicsit érdemesebb ember viselt, a­ki s ha százszor bizonykodik is Fügh úr, kevésbé lesz »ide­gen« Magyarország bármelyik választókerületében, mint ő szülötte édes otthonában. — Örvendjen kü­lönben mandátumának a hogy teszik, tekintse »nem­csak országos szempontból örvendetesnek diadalát«, de ily agyafúrt dolgokat ne beszéljen, mert bizony­­bizony nagyon kezére talál dolgozni azon pessimis­­musunknak, melyet kifejezünk az uj képviselőkkel szemben s a mit már is zokon vett Fogh úr néhány kol­­légája. Használja föl honfitársai által való felkarolta­­tását nemesebb, igazabb,valódibb eszmék protegálásá­­ra,mint a lokálpatriotizmus azon nemének hirdetésére, mely a szomszéd megyében, sőt tán a szomszéd kerü­letben szülötteket már idegeneknek tekinti. Hazasze­retet kell, uram, de nem kerületszeretet; s bizony­bizony nem messze ment volna ez az ország, ha a helybeli »nagyságokhoz való ragaszkodás« annyira ment volna, hogy pl. — még az avitikus megyei­­ rendszer idejében is — Pest megye nem veszi észre a zempléni Kossuthot, s később Pest belváros meg nem tiszteli magát azzal, hogy mendátumát »czifra­­ságul« az »idegen« Deák Ferencz kalapja mellé tűzi.« — Tán nem is érdemelne Fogh úr — kiről különben azt halljuk, hogy nem mindig beszél el any­nyira nem­ okos dolgot, mint az itt említettek — tán nem is érdemelne ő ennyi szót, ha már-már nem kez­dene az, a­mit ő beszél, indokolatlan helyi ambícziók révén itt-ott egész iskolaszerű dogmává fejlődni ki, dogmává, a­melynek megjegyzés nélkül képes hirde­tőjévé szegődni egy oly lap is, kinek egyik szerkesztő­je — ki nem székely, — Oláhfalut képviselte, a másik szerkesztője — ki nem oláh — Hátszeget képviseli. — Törökországban komolyan neki lát­tak a reductiókhoz. A nagy vezér saját fizetését ön­­kénytesen 75.000 piaszterrel szállította lejebb. A had- és tengerészeti miniszterek fizetései egyenként 50.000 piaszterrel, a többi minisztereké pedig 20— 25.000 piaszterrel redukáltatók. A főkormányzók fizetései 15 — 20.000 piaszterrel, a többi államhiva­talnokok fizetései is az előbbi példáknak és aránynak megfelelőleg redukáltattak. Kivételt képeznek azon hivatalnokok, kiknek havi fizetése 4000 piaszter vagy ennél kevesebb összeg. A központi kormányzás egyszerű­­­síté éröl. I. Az ország pénzügyi helyzete gyökeres reformo­kat kíván a kormányzati rendszerben, mik tetemes megtakarítást és a közigazgatásban jobbulást idézze­nek elő. Ez a kitűzött czél, s mint halljuk, a rend­szerváltozási munkálatok immár folyamatban van­nak. Helyesen, én is némi észrevételekkel járulok hozzá, mint dilettáns, de a rendszerben benne levők alapos informatiója és tapasztalatai után. Mint tudjuk, a király egy ügyben bizonyos en­gedély adásra kéretvén fel, kijelentette: nem teheti, mert a királyi költségvetés határain túl nem kíván lépni a költésben. A legelső magyar ember, a koro­nás fő tehát a dicső példát megadta a takarékos­kodásra. A miniszterek képviselőségi lakbérüket nem­­ fogadták el az utolsó ülésszak alatt, az állam terhei­t könnyebbítése s szívük igaz hazaszeretete indokából. Tehát a kormány is megtette kötelességét. A parlamentnek kétségkívül meg lesz az a ne­mes méltóságérzete, hogy egy-két napi munkáért egész hónap díját kivenni, sőt meg is határozni, nem fogja. Ez is gyökeres reform lesz mind financziális, mind erkölcsi irányban. Sőt — a­mint halljuk — többé nem is fog a parlament szinte egész éven át gyülésezni 80—110 taggal, míg 300 jószágában ül, de képviselői díját pontosan veszi. Ez sülyeszti aztán igazán az értelmiségi s kivált erkölcsi színvonalat! Szakértelemmel, sok beszéd nélkül is, rövid időn so­kat végezhetni. Félévi együttélés elég, a másik le­gyen a kormányé előkészületre s törvény életbelép­tetésre. Ez így lesz, és így lesz jól. »Sine cur­a« -bizottságokat se nevezzen a parlament napidíjakkal. A miniszterek elkészítik a törvényjavaslatokat, a parlament tárgyalja s tör­vénynyé emeli. Kétképpen díjaztatni magát a nem­zet képviselőnek: nem hazafias. Pedig ez úgy volt sok ízben eddig. Ez elvet alkalmazni kell a rendes államfizetést hozó országos közoktatásügyi és közegészségügyi ta­nácsoknál is. A haza roskad le a teher alatt, nem elégedhetnek meg fiai egy fizetéssel, kivált ha ez nem szűken van kimérve? A »nobile officium« hazafias erénye gyakorlását megkívánhatni oly egyetemi ta­nártól s más államszolgálatban levőktől, a­kik 3—4 ezer forintot húztak. A takarékoskodáshoz a nagy fizetésű hazafiak első vonalban kötelesek hozzájárulni. Némely minisztériumnál nagy tisztviselők 3—4 ezer forintot húznak. Dunaszabályozásnál, szính­áz­­építésnél, közmunkatanácsnál, közintézetek, téboly­­dák, tan- és nevelőintézetek megvizsgálásánál ismét mint olyanok százakat meg ezereket kerestek. Ez anomália, hivatalcumulatió, sőt veszedelmes kapzsi­ság, erkölcsrontó kiszivattyúzása az államkincstár­nak. Hát hazafiságból semmit sem szabad most tenni ? Hát szabad-e nagyfizetésű­ tisztviselőknek két-három czímen fizettetni meg magukat az állam által ? Hiszen az időt nem tudják megkétszerezni, a nap munkára való része 8 óra, s ezért mint miniszteri tanácsos, mint tanár megkapják rendes fizetésüket. Tessék va­lamit nemes ambitióból, vagy a minket éltető hazáért hazafiságból is tenni. Amúgy is két helyen egyszer­re dolgozni nem lehet, a­mi időt egyik munkakörben tölt el, szükségképen a másiktól vonja el az illető, vagy tanulni, dolgozni, vagy arra előkészülni kellet­vén. De arra is sűrű példa volt, hogy a közintézetek megvizsgálására, étel, munkaanyag, építési anyag s más tárgyak számbavevésére nem egy, de két tiszt­viselő ment ki, napokig ültek, maguknak nagy úti számlákat készítettek, a­mi sokszor felülhaladta a számbavétel vagy hivatalos vizsgálat tárgyainak ér­tékét. Itt kell gyökeres reform, ide elllenőriz­és, itt kell a tisztviselői kar erkölcsi érzületére javítólag befolyni! 1867 óta sok egyébbel együtt a tisztviselői kar fizetési viszonyai egészen téves irányban állapít­tattak meg, az eszmék és kom­petentiák fogalma az al­kalmazásban tökéletes zavarba hozatott. A tisztvise­lők kapták az állam által rendszeresített fizetést és ezen kívül bizonyos személyes pótlékokat. De hát mi volt-e pótlék, tudja-e az ország? A kegyelt embe­rek, az úgynevezett megbízható kormánypártiak protegálása.­­ Kétféle pótlék volt az eddigi rendszerben, 1., valaki egy rendszeresített hivatalban kapott az államtól ahoz rendszeresített fizetést, de dolgozott valamely mellékes hivatal­ágban is, és ezért kapott személyes pótlékot, néha a minisztertől az ő külön rendelkezése alatt levő alapból, néha az állam közpénztárából, 2., valakit a miniszternek beajánlot­tak a fentebb már érintett indokoknál fogva, s­őt utalványozott az illető ajánlottnak 100—200—300 vagy több és olykor kevesebb személyes pótlékot a maga minisztériuma rendkívüli dotatiójából és irodai alapjából, mit a parlament rendkívüli és véletlen kiadásokra szokott a minisztereknek az ő költség­­vetési előterjesztésük következtében megszavazni. De hát mik ezek a rendkívüli és nem vélt ki­adások — kérdi a hivatalnoki élet titkaival ismeret­len ? Ha jól vagyok értesülve, ez is részben rendsze­resítve van, s csak részben nem. Tudniillik ezen alap­ból fedezik 1., az egyes minisztériumok összes irodai szükségleteiket: világítás, fűtés, írószerek, kisebb re­­paratiók stb. stb.; 2., ezen alapból kellene a szegény, elnyomorodott, csekély fizetésű hivatalnokoknak és szolgáknak segélyt, az elbetegesedetteknek gyógyí­tási költséget, midőn nejeik s gyermekeik véletlenül elhalnak, s még napi kenyerük sincs, utódaiknak né­mi kegyelmi díjt, jó magaviseletű, munkás és cseké­lyebb fizetésűeinek ösztönzésül jutalmakat adni a szükség és szerzett érdemek szerint. S mi történt a humánus irányú és rendeltetésű alappal igen gyakran a minisztériumoknál ? Befolyá­sos egyének által beajánlott kegyeltek az alapot gyakran kimerítették, rendes személypótlékokat, több ízben jutalmakat, fürdőre mehetésre segélyt kaptak s mikor az év folytán, az ínséggel küzdő, 600—700 frtos tisztviselő vagy 250—350 frtos szolga kért se-

Next