A Hon, 1875. július (13. évfolyam, 147-173. szám)

1875-07-22 / 165. szám

165. szám, XIII. évfolyam, Kifáló-lim­­itü­l , Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írt ki 6 hónapra...........................................12 » » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. ■Hn&BSHKfefl■■A Reggeli kiadás. Budapest, 1875. Csütörtök, julius 21 .- k­esztési iroda s Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. a -'& 1/ 14*l a * nr i:Uf * POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. i ~ 99 Előfizetési felhívás: A HON Xlll-dik évi folyamára. 64 Előfizetési árak:Egy hóra 12 fr 6 fr 2 frt W* Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Berencziek­ tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala, Budapest, július 21. A reformok és a budget előirányzat. (1.) Az ellenzéki lapoknak rettenetesen fáj a fejük, h­ogy a kormány nem képes rend­szerváltoztatást eszközölni úgy, hogy a jövő évi budgetben annak meg legyen az a rögtö­ni eredménye, hogy a defic­it elenyészszék és már előre látják, hogy minden a régi álla­potban fog maradni, a defic­iteket csak köl­csönnel fogjuk fedezni, így aztán be lehet bi­­zonyítni azt is, hogy z ország biztosan tönk­re jut. Ez mind csak azt bizonyítja, hogy az el­lenzéki szerep nemcsak z »atra bilt« neveli tisztelt kollegáinkban, de rövidlátóvá, süketté is teszi őket, sőt emlékezetüket is annyira megrontja, hogy ma már nem emlékeznek vissza arra, mit tegnap s­aj­á­t lapjukban kö­­­­zöltek. Tagadhatatlan tény, hogy az 1876-iki budget csak a közigazgatási után történhető intézkedések és megtakarítások vagy a már törvényhozási felhatalmazá­ssal engedélyezett rendszabályok pénzügyi eredményét fogja visszaadhatni. Ez igen természetes dolog, mert a kormány, hatáskörének áthágása nélkül, nem vehet tekintetbe a budget összeállításnál sem­m­i oly tervet, mely a törvényhozás szen­tesítése nélkül életbe nem léphet. Már­pedig, a »rendszer­változtatás«-nak bármilyen értelmet adjunk, az tudnivaló dolog, hogy az ebbe vágó intézkedések, akár az igazságügy­re, akár a központi kormányzatra, akár a pénzügyi és politikai igazgatásra vagy az adórendszerre vonatkozzanak bár , a törvény­­hozás intézkedése nélkül életbe nem léptet­­hetők. Már most kérdjük: egy oly budgetben, melyet, ha eredménynyel, idejében kíván, a kormány tárgyaltat­ni, legalább octóber kö­zepén vagy november elején az országgyűlés elé kell terjeszteni,mikor vehetné számításba a tör­vény­hozás ilyen mű­ödésének eredményét? Az alatt a három h­ónap alatt, míg a törvény­­hozás a szabadele­­i kormány vezetése alatt működött, oly s­ogős teendők végeztettek el rohamosan, hogy azok­at még az ellenzék sem lett volna k­épes el­osztani és m­ásokkal felcserélni. É­­z intézkedések lényege­sebb befolyással is lesznek, mert köz­vetlen hatást mutatnak fel, a budgetren­­dezésre, mint minden más, ez idő alatt foganatosítható rendszabály. A törvényszé­kek számának apasztása, a vasútügy minden irányban foganatba vett rendezése, a földadó­­kataster, közjegyzőség életbeléptetése és a megszavazott új adók , többet használnak a budgetrendezésben és már 1876-ban nagyobb eredményt fognak felmutatni , mintha ez idő alatt a képviselőház egy nagy programmterv felett vitatkozott, közigazgatási rendszerek felett dissertált volna, mint a­hogy a jobbol­dali ellenzék követelte vagy a közjogi har­­c­ot folytatta volna, mint a­hogy a szélsőbal akarta. Az országgyűlés feloszlatása és az únnak idejében összehívása két nagy eredményt biz­tosított: egyik az, hogy a kormány időt nyert az Ausztriával való előleges alkudozásra, a re­form-törvényjavaslatok készítésére ; a másik az, hogy idejében lesz elvégezve a felirat, budgetvita, a közös budget ; sőt idő lesz még az idén a reformmunkákhoz kezdésre is ; de azért, emberi számítás szerint, a három első dolog, az Ausztriával folytatandó vámügyi és bankalkudozásokkal együtt annyira igénybe fogja venni a kormány és törvényhozás ide­jét, hogy nem igen leh­et olyan reformok ke­resztülvitelére számítni, melyeknek pénz­ügyi eredménye már az 1876-diki budget­­előirányzatba felvehető és komo­lyan számításba jöhető lehetne. Itt egy kis anachronismust csúsztat­tunk czikkünkbe. Előre bocsátottuk a budget­­tárgyalást és azután beszéltünk a budget előirányzatnak, a reformokkal való kapcsolatáról: igen, mert lehetne a bud­get tárgyalást addig halasztani, míg t­ö­b­b intézkedés eredménye vétethetnék abba fel, de ez által a budget el­késnék. És okosabb dolog törvényes budget­­tel kezdeni az évet és azután fogni a törvény­hozási működéshez , mint megfordítva. Annyival is inkább, mert minden törvényho­zási intézkedés pénzügyi eredménye, akkor mutatkozik a budgetben, midőn keletkezik ; tehát ha meg lenne is szavazva a budget, an­nak eredményében ép úgy meg fog látszani az új rendszabályok következtében, netalán az év folytán, beálló pénzügyi eredmény, mintha már abba előre fel lett vol­na véve. Tehát úgy az alkotmányosságnak, mint a gyakorlati politika követelményeinek épen akkor tesz eleget a kormány, ha előirány­zatát a meglevő törvényes alapra alapítja, inkább legyen annak eredmé­nye kedvezőbb, mintsem, hogy az eddigi előirányzatok defic­ites sorsát még azzal te­gye roszabbá, hogy oly intézkedések ered­ményére számít, melyek be nem követ­kezhetnek vagy legalább a kellő eredményt elő nem idézhetik, fizikai idő hiánya miatt. Egyébiránt, hogy a rendszerváltoztatás­sal­­ és budgettel mily humbugot űz az el­lenzék, azt közelebbről fogjuk fejtegetni.­­ A vámtar if a jav­­as­lat, melyet a vámügyi előzetes tanácskozmányok végén az osz­trák kormány a magyar kormánynak észrevételei megtétele végett átnyújtott, mint bennünket értesíte­nek, átalános jellemében a védvám felé hajlik. Külö­nösen két irányban nyilatkozik ez. Először a gyapot, gyapjú czikkeket, fél és egész gyártmányokat veti az eddiginél, sokkal néhol 10—15 s f%-kal emeltebb vám alá. Másodszor a vas és papír-gyártmányokra vet ki szintén nem csekélylyé emelt vámot. Ez emelések közül azokat, melyek az első kategóriába esnek (gya­pot stb.) a magyar kormány abszolúte elfogadhatlan­­nak tekinti, nem csak azért, mert a magyar viszo­nyok nem igénylik, hanem azért is, mert bebizonyí­­tottnak látja, hogy nincs arra szüksége az osztrák iparnak sem, mely e nemű árukban sokkal nagyobb exportot produkál, mint a­mekkora a behozatal,mely ellen tán védekeznie kellene. — Más szempont alá esnek azonban a vas-, papír stb. gyártmányok, me­lyekre nézve Ausztriában úgy mint nálunk — elég a felsőmagyarországi vasiparosok tervezett meetingjé­­re utalnunk — a vélemények legalább is meg van­nak oszolva, várjon az eddigi, szabadabb mozgást en­gedő, tarifa helyes-e, vagy pedig új, emelt irányú vá­mok szükségesek. E részben az adatok beszerzésére, s az illető szakkal foglalkozók pozitív véleményének kitudására, mint halljuk, a jövő hét folytán, a ma­gyar kormány e szakban működő gyárosokból, ipa­rosokból s vállalkozókból enquetet hív össze, mely elé kizárólag ez adatokra s szakra vonatkozó kérdé­sek fognak intéztetni, az átalános vámpolitika kívül hagyatván a tanácskozás keretén. E kérdések megál­lapítása az osztrák és magyar kormány e kérdésekre vonatkozó nézeteinek kicserélése után fog elkészít­tetni. Az osztrák kormány javaslataitól való elállásá­ra reményt nyújt az, hogy e javaslatok átnyújtásuk­­kor nem úgy jeleztettek, mint az osztrák miniszter­­tanács, hanem a szakminisztériumok javaslattétellel megbízott közegeinek véleményei. — A b­u­d­g­e­t. Mint értesülünk, az egyes mi­nisztériumokban a budgetek összeállítása serényen halad, úgy hogy az igy elkészítendő tárczabudgetek A „HON“ TÁRCZÁJA. Az élet komédiásai. Regény. Irta Jókai Mór. Il­ik rész. A Kend­ur. A »Jerichói Kürt« gépezete. (25. Folytatás.) De annál jobban megnyerte az a válasz Napo­leon öcsém munkatársainak és főnökének tetszését. Igen is, a szellem harczát a szellem fegyvereivel vé­gig harczolni! Ez volt az ő jelszavuk is. Nosza tehát »kaszát, ásót, vasvillát ragadjatok!« (Értve mindig szellemi ásókat, kaszákat és vasvillákat.) Valameny­­nyien mind neki estek e névtelen pamphelet-irónak s azt a megtámadott főmunkatárs becsületéért szel­lemi dorongokkal ugy elcsépelték, szellemi bivalylá­bakkal ugy megtérdelték, szellemi kulimászszal ugy bekenték, hogy az, ha egy csepp szeméremérzet van a testében, kénytelen rögtön incognito kivándorolni Európából. De fájdalom, h­ogy ez egy megátalkodott em­ber volt, a ki a névtelenség álarcza alatt nem birt elpirulni s annálfogva újabb tiz nap múlva jött a III-ik füzet »Mene, Tekel, Fáresz.« Ez még a meny­nyire lehet felülmúlta az első kettőt. Folytatta az elvi haretot komoly indokokkal is, de egyúttal nem szalaszta el az alkalmat az ellennézetek pártfeleit arról az oldalról is megtámadni, a­hol legérzéke­nyebbek voltak: az egyéniségeket mutatva be, reme­kül torzított körvonalakban, a­kik az ügyet szolgálják. Itt azután sorba kijutott a »Jerichói Kürt« szerkesz­tőségi tagjainak is a fekete levesből, de senki sem került ki a csávából olyan jól kicserzetten, mint Ko­­lompy úr, a lap­tulajdonos maga. De már az több volt az elégnél. Kolompy úr nem az az ember, ki ily megbántásokat megtorlatla­­nul elvisel: sajtópert indított a kiadó ellen, mivel­hogy a szerző nem volt beperelhető. E pernek kettős haszna ígérkezett: először a büntetés, másodszor a szerző felfedeztetése, mert az kétségtelen volt, hogy ha a kiadó megkapja a félévi fogságot, a­mit fejére kértek, akkor majd kiadja a szerzőt, hogy üljön be a kótetbe az. Ámde az a sajátszerű anomália következett be, mely többször fordul elő az esküdtszékek történeté­ben, hogy a­midőn a bíróság elnöke feltette az esküd­tek elé azt a kérdést, hogy fogh­atik-e az incriminált pamphletben becsületsértés Kolompy úr személye ellen ?« nyolcz szavazattal négy ellen azt felelték rá: »igenis.« Mikor pedig azt a kérdést tette fel eléjük, hogy »bűnös e tehát azon czikk szerzője, vagy ki­adója ? arra tiz szavazattal kettő ellen azt felelték, hogy »nem.« E szerint Kolompy úr megkapta ugyan a vi­sum repertumot arról, hogy a becsületén tetemes kék foltok és bőrlehámlások találtattak, de egyúttal megvigasztalt­atott, hogy ez neki jól esett: fel se vegye! Most már Kolompy úr Napóleon öcsémnek esett neki, hogy mondja meg, ki ama vakmerő röp­­iratok szerzője ? — Én nem tudom. — Ön nem tudja ? Hisz ön vállalkozott rá, hogy szerez nekünk valami ellenséget, a­ki bennün­ket megtámadjon. — Hát hiszen szereztem is, hanem azért nem tudom hogy az kicsoda! Nekem csak a kiadó ismerő­söm. Én azt szólítottam fel, hogy írasson ilyen irá­nyú röpiratot valakivel; de hogy ő kire bízta ezt, ez az ő titka. Ez pedig maga is szabadkőműves, s azok inkább lehagyják fűrészeltetni a lábukat mint valami titkát a Nagy Oriensnek elárulni. — Vigye a tatár az ön ötletét azzal az ellen­ségszerzéssel. — De hisz ön nagyon jól meglehet vele elégedve A mióta önt ütik, azóta a párthívei elárasztják önt kegyeikkel. Küldöznek önnek finom borokat, vadpe­csenyét, déli gyümölcsöket, mint valami lábbadozó betegnek. A subventió bővebben­ folyik be s az előfize­tők száma szaporodik. Ön ünnepelt férfiúvá lett. Kö­szönje meg szépen. A kéményseprő mesterség együtt jár a füsttel. Kolompy úr és az egész világ azonban nem akart ezzel a nézettel megelégedni. Az irodalmi kö­rök és a közönség fel voltak izgatva kitudni a titok­­teljes szerző kilétét. Annyi bizonyos volt, hogy akárki írja e röpira­­tokat, annak a bécsi és budapesti magasabb körök­ben egészen otthonosnak kell lenni, s az országban szétágazó cselszövényeket legjobban ismerni. Gyanú­ba vétetett minden tollfogható mágnás. A kasinóban a h­abituék gyanús szemmel néztek egymásra estén­­kint s óvakodtak a társalgást irodalmi tárgyakra át­vezetni. Végre egy világsugár hatott át a rejtélyes ho­mályon. A füzetek kiadójának volt egy fordítója : ez nem volt szabadkőműves, s annálfogva elárult egy lé­nyegesen útbavezető körülményt. Az ismeretlen szer­ző a röpiratokat eredetileg német szöveggel szokta megküldeni a kiadónak, az fordíttatja le azután ma­gyarra. A detectív politikának a dolga ezzel nagyon egyszerűsítve lett. A mű szerzője egy olyan főrangú úr, a­ki német. A vak is rátalálhatott, olyan közel esett a rej­tély kitalálása. A »Mene, Tekel Fáresz« szerzője senki sem más, mint Princz Nornenstein Alienor. Ez a fölfedezés, mint a békalencse, egy éjszaka megter­mett, el is terjedt, virágzásnak is indult. Most már számosan voltak, a­kik vissza tudtak emlékezni rá, hogy csakugyan hallottak ők egyszer-másszor princz Alienortól ilyen meg ilyen nyilatkozatokat, a­mik ta­lálkoznak a füzetekben kifejezettekkel. Ez excen­trikus ember. Kitelik tőle, hogy titokban »Kr !« Pr­incz Alienor először meghökölt, mikor e gyanúsítással a szeme elé léptek , hanem azután mi­kor látta, hogy semmi veszedelem nem lesz belőle ; hagyta a megtisztelő gyanút magán száradni, s ha találkozott fejcsóváló, szemforgató, mutató ujjal fe­nyegető alakokkal, titokteljesen mosolygott reájuk. Engedte magát a »Mene, Tekel, Fáresz« veszedelmes nimbuszától körülderengetni. Mi azonban nem késünk azon gyanúnknak ki­fejezést adni, hogy azokat a pamphleteket aligha­nem Zákány Napóleon maga írogatja, leszidván azok­ban saját magát, a­hogy megérdemli, teljes kedvte­lése szerint. (Folytatása következik.) 4M -vCk'fJ M- öv összesítésére valószínűleg még július hóban reá kerül a sor. Azután a budget a minisztertanács elé került . Az országgyűlés. Az aug. 28-án ösz­­szeülendő országgyűlés illetékes körök nézetei szerint úgy szeptember 20-ig a saját alakulásával, a felirati vitával s más ily nemű teendőkkel foglalkozand. Ek­kor megválasztja a delegácziót, mely szeptember vé­gén s október elején végzi el feladatát. A ház az­után másodszor október 15-én ül össze. Ekkor ter­jesztetik be a budget, melynek azután a ház miha­marább tárgyalásába foghat.­­­ Az ipar előmozdítására,mint halljuk, igen messszeható intézkedések vannak terv­ben. A kormány e részben nem tartja elégségeseknek a vámtarifa változtatása által bekövetkezendő jobbít­­mányokat, hanem közvetlenebb teendőket is szüksé­geseknek vél. Ilyenekül jelzik előttünk némely ipar­ágakra iparosok betelepítését, adóbeli kedvezmények nyújtását újabb ipartelepeknél, sőt — életrevaló vál­lalatokra nézve — megfelelő biztosíték kimutatása mellett — előlegek szolgáltatását is. Nagy baj a ta­­lán a magyar ipar­fejlődés körül a nyers terményszál­­lítás aránytalanul drága volta; erre nézve a kormány a vasúti tarifa szabályozása útján vél segíthetni. — Már is több oly iparágra hívták fel külföldi és osz­trák vállalkozók a kormány figyelmét, melyek űzé­­sére a magyar klíma és föld kiválóan alkalmas, s me­lyek — a föntebbi előzetes föltételek mellett — gyors és biztos felvirulásra tarthatnak számot. A kormány arról is gondoskodni kíván, hogy ha tán e kedvezmé­nyek nyújtása tényleges alakot öltene, ne kelljen ide­­gen részről megfelelő contreminetől s versenykedvez­ményektől tartania s ezt a kereskedelmi szerződés utján véli biztosíthatni. — Székely kivándorlás. A kor­­mány arról értesült,"hi így Székelyföldről s a Bárcza-­ Ságról legközelebb több mint háromezer ember ké­s szül Oláhországba kivándorolni. A kormány felhívta­ a brassói kereskedelmi iparkamarát, tudassa vele el kivándorlás tényleges okait, valamint javaslatait arra­­ nézve, mi lenne teendő e kivándorlás megszüntető-­­tésére nézve. A h­erczegovinai zendülésről. (Sz. Gry.­ Nehány nap óta egyre nyugta­lanítóbb hirek érkeznek Herczegovinából, me­lyek kiáltó ellentétben állnak a mindenfelé uralkodó politikai szélcsenddel. Hanem hát Törökország területén annyira föl van hal­mozva a gyuanyag, hogy egy kis súrlódás­­ , és tűz üt ki, melyet aztán katonai karhatalom­­­mal szokás kioltani. A »puts«-ok, verekedések, zavargások nem ritka tünemények a félhold birodalmá­ban s a miért figyelmet érdemelnek az azon körülmény, hogy minden concret esetben, minden előforduló alkalommal szláv és török, keresztény és m­u­ha­m­­e­d­á­n , a szlávság és török állam áll szemben egymással. Ezek az ellentétek örökös súrlódásban vannak, örökös hadilábon állnak egymással. A legcsekélyebb incidens, mely­nek elenyésztésére más államokban elégséges a rendő­rség és büntető­­bíróság: a török terü­leten csakhamar oly mérveket ölt, hogy a versenyző­ felek rögtön fegyverhez kapnak, felannyira, hogy a béke fenntartására az euró­pai hatalmak is szükségesnek látják közbe­­érni -- a­mint ezt már tapasztaltuk volt a vásári verekedésből keletkezett p­o­l­g­á­ri­­ü­gynél. Csak­hogy akkor Montenegro mint ál­lam állott szemben a portával, most azonban Törökország legsajátabb belügyérő­l van szó. A törökországi szlávok egy része annyira meg van mételyezve, bujtogatók által, annyi­ra félrevezetve, hogy úgy szólva kapva kap­nak az alkalmon, hogy magukat a »török zsarnokság« áldozatai­ és martyrjainak tün­tessék föl; a legkisebb alkalom elég nekik arra, hogy belőle faji, meg vallási kérdést csi­náljanak. Az adó! No az a talon tűnig bőséges alkalom a herczegovinaiaknak arra, hogy »nem adózunk« jelszó hangoztatása mellett fegyvert ragadjanak s fölébreszszék m­­ágok iránt a minden képzelhető idiomban beszélő szlávok sympathiáit a Pétervár, Prága, Cattaro­c­z­a­k és Sztambul közti területen. S valóban a szláv lapok már nem is képesek más hangon írni Törökországról, mint csak a legszenvedélye­sebb gyűlölet és rágalom hangján. Úgy is­mertetik és úgy tüntetik föl Törökországot a külföld előtt, mint minket »jó akaróink.« Nincs az a képzelhető vadság, barbarizmus, önkény és zsarnokság, melyet rá ne fognának Törökországra, s görbüljön meg akár csak egy hajaszála a szlávnak, — azt nem nézik, hogy vájjon megérdemelte-e vagy nem — a török azonnal ázsiai vad zsarnoknak van ki­kiáltva a világ előtt — épen mint mi hasonló esetben. Egy orosz lap már is félreveri a ha­rangot a herczegovinai nem adózók miatt s kilátásba helyezi, hogy a nevesinyei szikra könnyen átcsaphat Bosniába, Montenegróba és Szerbiába, a­miből egy átalános conflagra­­tió keletkezhetik. Szláv forrásból ment világgá az a képtelen rágalom is, hogy a törökök ugy hajtják be az adót az adóhátralékosokon, hogy rájuk gyújtják a házat stb. Ily eszkö­zökkel élesztik a törökországi szlávokban és külföldön a gyűlöletet és ellenszenvet Török­ország iránt. Olvasóink tudják, hogy ez a török-szláv hect abból keletkezett, hogy ezelőtt napokkal néhány herczegovinai falu megtagadta az adó­fizetést. Tör­ökország, mint sok más állam s kör­tök Magyarország is, nagymérvű pénzügyi bajokban szenved, elannyira, hogy mint ma reggeli lapunkban is közöltük, a török állam­hivatalnokig fizetései­g kezdve a nagyve­zértől le a havi 4000 piaszter fizetést hozó hivatalnokig — mintegy felényire lettek re­dukálva. Az államkincstárnak pénzre volt és van szüksége, de a herczegovinaiak nem adóz­nak, sérelmekkel, panaszokkal állnak elő, nem elég : fegyvert ragadnak. A török kormány tudva, hogy merőben vad, szilajhegyi néppel van dolga, bölcs mér­sékletet tanúsított, nehogy rögtöni erélyes és fegyveres fellépésétől még jobban vérszemet kapjanak a zendülők. Biztosokat küldött a helyszínére. De mit sem használt. Erre vonatkozólag következőket mondja a tegnapi keretü — „«....»„­. . Teljesen valónak bizonyul, hogy az adót meg­tagadott felkelők a nevesinyei kerületben vissza­utasították a török kormány bé­kítő ajánlatait és továbbra is megtagad­ják az adófizetést. Noha a török helyi kormány az egész ügyet mindeddig jelentéktelennek tartó, mégis tetemes hadcsapatok mennek Mo­­nastirból Bosnyákországba és Herzegovinába. E hó 17-én két gyalogzászlóalj és egy lovasszázad ment Serajevóból Nevesinjébe. A­u­s­z­t­r­i­a-M­a­gyar­­ország, Montenegro és Szerbia a legszigorúbb semlegességet kö­vetik és őrzik határaikat, a mozgalom ennélfogva egyelőre localizálva van, nagyobb összeütközés nem történt.« Az, hogy a török kormány tetemes csa­patösszevonást tartott szükségesnek, azt mu­tatja, hogy most már komoly veszélytől tart. Két zárai dalmát lap (»Zemlják« és »Nár. Liszt.«) »véres összeütközések«-ről beszél, ír­ják, hogy »az elkeseredés átalános, a hercze­govinai családok szökésben keresnek menedé­ket ; a fölfegyverzett törökök harcz után szomjaznak, a keresztények készek azt elfogadni, habár nincs elég fegy­­verök.» Továbbá, hogy »csütörtökön h­arcz folyt Nevesinje mellett ; vagy 2—300 török esett el (?) és 20 keresztény sebesült meg.« stb. Ily stádiumban áll jelenleg a herczegovi­­niai »kérdés.« A dalmát lapok közleményein, habár közel állnak a hely­színéhez, meglát­szik az irányzatosság. Ily módon vélnek »ön­­kényteseket« toborzani — mikről egy orosz lap beszél — Herczegovinába. Csak megelé­gedéssel és helyesléssel jegyezhetjük föl, hogy monarchiánk, S­zerbia és kivált Montenegró szigorú semlegességet követnek, miután több oldalról azon gyanúnak adnak kifejezést, hogy a herczegovinai zendülést Nikicza fejedelem alattvalói szították és viscenirozták. Hogy monarchiánkra nézve a semlegesség az egye­düli helyes álláspont — ez idő szerint — mu­tatja azon körülmény is, hogy a zendülők osztrák lobogót tűztek ki, és él­tették Ferencz József ő felségét , miből azt lehet következtetni , hogy lelkiisme­retlen bujtogatók propagandájuk értelmében zsákmányolták ki és kommentálták a török­­országi szláv alattvalók előtt a király dalma­­tiai útját. Szigorú és komolyan értett semlegesség mellett — a szomszédos államok részéről — csakhamar sikerülni fog Törökországnak »componere fluctus.« Kívánjuk is, hogy ezt mielőbb és minél erélyesebben tegye. Ideje, hogy már életjelt adjon magáról Törökország s ne tűrje tovább azt a szégyent, hogy felbuj­­togatott, nagy Szláviáról álmodozó vad cső­cselék tomboljon felette s akkor zavarja meg az állami rendet, mikor épen kedve tartja. Egyszer komolyan és erélyesen kell ránczba szednie — már intő példa kedvéért is — a féktelenkedőket. A központi kormányzás egyszerű­sítéséről, II. Unalomig emlegetett, constatált, elitélt tény a központi kormányzás mindent felölelő, össze nem vágó gépezete s késedelmes és nehézkes menete. Nyomoz­zuk hát a baj okát s az orvoslás eszközeit. A bajok forrása nem egy helyen van, nem is tegnapi eredetű a régi idők kórmaradványa, sok kü­lönböző okok okozata. Egyik csoportozat ime ez. Minisztériumaink igen gyakran változása, kormányzati tapasztalatszer­zésre való kevés idejük, az országnak elszegényített állapotban átvétele, jobblét utáni igen mohó vágyunk, Ausztriával való kényes viszonyaink, az osztrák nép uralkodni vágyása, gyarmatállapotból kiszabadulá­sunk irigylése stb. Ezer mesterség kellett ahhoz, hogy a magyar kormány sikeres­ acisot fejthessen ki bármily őket érintő, tehát a központi kormányzat kérdésében is. Ez a baj legmélyebb diagnosisa. A bajok egy másik forrása az, hogy miniszte­reink közül némelyek az 1848. előtti alkotmányos élet fejleményeit, intézményeinket, a régi megyei rend­szert és az 1848—60 évi Bach-időszakot, valamint az 1861—66-diki jobbatlán német mintára készült in-i «------* »/ -1---L 1 ‘ GO * —*---------x- ■ —1 ~ -------­ték — inkább csak a jelen alapján állottak. Az csak önámitás, hogy 1861-től 1867-ig alkotmányos for­mákra alakíttattak vissza a magyar kormányzati és igazságszolgáltatási viszonyok és intézmények. Tol­­dás-foldozás volt az, nem egyéb: egy kis alkotmányos s egy kis absolut korszakbeli intézmény ; sőt én azt hiszem, hogy az utolsóból több volt közkormányzati, igazságszolgáltatási és közoktatási ügyeinkre nézve egyiránt. A különbség csak a nyelvben és magyarok általi végrehajtásban állott és a formára terjedt ki , de a lényegben, azaz a kormányzat lelkét és irányát illetőleg csak igen kevés, géniuszunkhoz illőt tettünk. Midőn a nemzet 1867-n az ország kormányza­tát újra szervezte, ismét azon alternatíva elé volt állítva, hogy vagy át kellett vennie az eddigi gyűlölt kormányrendszer igen lényeges részeit, a jóval a ré­­szat is, vagy új kormányrendszer kidolgozásáig fel kellett volna függesztenie úgyszólván az ország pol­gári, politikai és állami életét. Ámde az élet erre nem várt, gyakorlati szükségei kielégítést követeltek, s ezért a kormány a múlt kötelékeiből egészen sza­badulni nem tudott. A­mint e kérdés eldőlt és így dőlt el, termé­szetszerűen következett a másik szintén végzetes lé­pés t. i. az absolut rendszerben növekedett tisztvise­lőknek is átvétele.Nem vonom kétségbe náluk a haza­­fiságot, de azt sem fogja senki igazságérzettel ta­gadhatni, hogy az absolut rendszer alkotmányos irányban nem nevelte, nem nevelhette embereit, ne­velte önérdekeinek és politikájának, saját kormány­zati szükségei és intenziói szerint. S hogy ebből mi­nisztériumainkra sok baj úgyszólva a mai napig átöröklődött, úgy hiszem senki kétségbe nem vonja. Nagy botlást követett el a kormány is mindjárt az első kinevezéseknél, mit utódai szintén folytattak, és a­mi abban állott, hogy az új választottaknál nem vigyáztak eléggé arra, hogy erős közigazgatási tehet­ségű és az egyes kormányzati ágakban szakképzett, munkaerővel és munkakedvvel bíró egyéneket hozza­nak be a központi kormányhoz ; nem a tapasztalás, az érdem és a rátermettség voltak a döntő indokok, hanem igen sok esetben barátság, protectio és párt­tekintetek. Osztálytanácsosokká neveztek olyakat, kik a közigazgatásban teljesen járatlanok voltak, tit­károkká, kik a hazai viszonyokat és intézményeket

Next