A Hon, 1875. augusztus (13. évfolyam, 174-198. szám)

1875-08-08 / 180. szám

Budapest, augusztus 9. Budapest aug. 9. Tegnap minisztertanács volt, mely huza­mos időt, vett igénybe. Wenkheim, ki haza érkezett, referált bécsi útjáról, mely a folyó ü­gyek, s a budget elkészültének a felsége előtt való bejelentésére vonatkozott. A trón­beszéd is a fölter­jesztés tárgyai közt volt. A miniszterelnök Bécsben tartózkodása alatt fölmerült annak szüksége, hogy az ország­­gyűlés megnyitása előtt, ő felsége elnöklete mellett még egy szűkebb körű miniszteri ta­nács tartassék. Ennek folytán jövő szomba­ton vagy vasárnap a kormány több tagja Bécsbe megy.­­ A kabinetben történhető személyváltozások még nem képezték sem miniszteri értekezletek, sem pedig fölterjesz­tés tárgyát. Az évnegyedi kimutatásokat a tegnapi hivatalos lap nem közölte. Irodai nehézsé­gek folytán maradt ez holnapra. Az összjöve­delmek a múlt, évnegyedben tudtunkra 2 és fél millióval rúgtak nagyobbra, mint a múlt év hason szakának jövedelmei. A »Fester Lloyd« azt a hírt hozta volt, hogy a dunántúli vasutak csoportosítására alakult franczia consortiummal az alkudozás meghiúsult. Ez nem áll, csak nehézségek vannak. Erre vonatkozólag a tegnapi »Pesti Naplódban a következőket olvassuk: »A déli vasuttársulatnak, s az azt protegáló Rothschild háznak természetes érdekében áll, minél drágábban adni túl vonalain, a consortiumnak és a vele szerződő magyar kormánynak érdeke épen el­lentétes. Másfelől a consortiumnak érdeke minél na­gyobb előnyöket nyerni az államtól, hogy annál köny­­nyebben és jutányosabban elhelyezhesse az új papí­rokat, ellenben a magyar kormány nem adhat az üz­letért többet, mint a­mennyit az neki megér. Oly üz­letet pedig, mely nem hasznot hajt az államnak, ha­nem csak kárával jár, józan kormány nem köthet. Ezt be kell hogy lássa a consortium és a déli vasút, s akkor lehet remény, hogy az érdekek összeegyez­tetnek s az alku létesül, különben nem. A dolgok mai ügyállásában korai volna min­den jósolgatás. A preliminárékon sem vagyunk túl. A déli vasúttársulat még csak jövő September hóban fog Bécsben ülést tartani, melyben a különböző or­szágokban fekvő vonalrészek separatiója tárgyal­tatni fog. Addig a consortium is csak az előkészüle­tekkel foglalkozhatik. Hogy a párisi bankázak korántsem hagytak fel a tervvel — mint a »P. Lloyd« közleménye után gyanítani lehetne, — annak bizonyítására elég meg­jegyeznünk, hogy a vállalatban részvételre felszób­­­ták a magyar hitelbankot, mint a legjolidabb ma­gyar intézetet, de ennek részéről sem kaptak még concret választ, miután ily nagy üzlet nem megbízot­tak, hanem csakis a döntő szavazattal biró igazgatók személyes megbeszélése folytán készülhet. Ez ajánlat következtében Weninger Vincze úr f. hó végén Pa­k­sba készül.« Eddig a »Napló.« Értesüléseink meg­egyeznek az övéivel. Széll Kálmán pénzügy­­miniszter március óta folytat alkudozást e tárgyban. Most is még jelentékeny különbség van azon összegekben, melyeket a consortium és a kormány felállítottak. Mert ennek czélja az, hogy az ország nagyobb terhel­teté­sével a csoportosítás ne járjon és a bankárok követelése még nagy teherrel járna. A hitel­bank, mint értesülünk, hozzájárulását a kor­mánynyal való alku sikeréhez köti, a­mi ter­mészetes. A bevezető vinni fölkeléshez következő-ö­ket írják: A porta hiába igyekszik két legbefolyásosabb szolaczi papnak a fölkelők közé küldése által őket megengesztelni. A küldöttek egyike, Lazarevics Lá­zár, minthogy megbízójának kívánt eredményű hírt nem hozhatott, sietve osztrák területre menekült. A másik, kevésbé szerencsés, küldetésének meghiúsulá­sa folytán fogságban ül. Miután így az első békítési kísérlet meghiúsult, a konstantinápolyi kormány job­bat gondolt; egy bizottmányt bízott ugyanis meg Szolaczon, hogy a fölkelést békés után csendesítse el. Az elkeseredett rajaok a nagyon kemény békefölté­teleket nem fogadták el, s elhatározták, hogy a hábo­rút a végletekig folytatják. Dervisek pasa Stambulból még egyszer rendeletet kapott, hogy minden rendel­kezésre álló eszközzel igyekezzék a fölkelőket meg­hódolásra birni. Erre ő egy kiáltványt bocsátott ki, a­melyben a herczegovinai lakosságnak három napnyi időt adott, mely alatt meghódolhatnak. Hiába volt, Serajevo­ból erre a pasa két zászlóalj rendes hadse­reget Nevesinjebe és Rasno-ba rendelt. A fölkelők úgy a mint lehet fölfegyverezték magukat, s a­hol nem volt fegyver, dorong is jó volt. A törökök a há­borút Goriza felgyújtásával kezdték. Dabar és Dak közt kemény ütközet fejlődött ki. Két órai kétségbe­esett harcz után a fölkelők győztek. E tudósítást az »Agramer Zeitung« egy magán­levélből adja. Trebinje bezárulása úgy látszik komoly dolog. Ámbár török forrású hírek hallgatnak felőle. A »Republique Francaise« egy Zágráb­ból 4-ről keltezett távirata így szól: Egy, a Krupa partján tegnap kezdődött ütkö­zet még tart; a fölkelők megfuttatták a törököket s három ágyút foglaltak el tőlök. A törökök felgyúj­tották Datchevot, Rojovot, Goritezet, Dolianet, Leviát, Guileltschet stb. senkinek sem kegyelmeznek, Metkovics mellett 2000 ember Dalmácziába menekült. Természetes, hogy mind e hírek hiteles­sége erősen kétséges. Bécsi lapok ma a fölkelést kissé komo­lyabbnak tüntetik föl, ámbár az a hír, mintha Monastirt elfoglalták volna a föl­kelők, oda redukáltat!!?, hogy Trebinje mellett egy zár­dát (monasterium) foglaltak el. Trebinje el­foglalását a felkelők azért tartják fontosnak, mert az által­a Montenegróval való közleke­dés az ő kezeikbe kerül. Francziaországban nagy zajt keltett Du­val szajnai prefet egy rendelete, a­melylyel a Chaptal-oskola díjkiosztási ünnepélyét, a díjkiosztással együtt betiltá. A betiltás min­den indokolás nélkül történt, de úgy látszik, a miatti félelemben történt, hogy a tanoda igazgatóságának republikánus tagjai valami szabad szellemű beszédet találnak ez alka­lommal tartani. A lapok majd mind egész felháborodás­sal írnak ez esetről, mely a városi tanács gyűlésén is több rendbeli interpelláczió­s ta­nácskozás tárgyát képezi . Duval prefet azon­ban megtagadott minden felvilágosítást , mert szerinte a tanács nincs hivatva közigaz­gatási ügyek elintézésébe beleszólni A Chaptal iskola igazgatóságának tagjai erre beadták lemondásukat. — Nagy újságot mondott az »Ung. Lloyd« mi­dőn azt a birt közlé, hogy dr. Podmaniczky Géza és­­ Kiss Lajos a magyar kir. államvasutak igazgató ta­nácsosaivá neveztettek ki. Mert ez épen negyed fél hóval ezelőtt történt. A budaiak népgyűlése. Tegnap délelőtt a budai lövöldében népes köz­gyűlést tartottak a dunajobbparti polgárok. Szám szerint lehettek vagy 300-an Majdnem 1/-11 óra volt, midőn Peregriny Elek, a gyűlés egyik ösz­­szehivója, megnyitotta a tanácskozást. Ecseteié az összejövetel czélját, visszatekint Buda múltjára s kiemeli, hogy e város mindig kitűnő jeleit adta a ko­rona iránti hűségének, hazafiságának s nemzeti ér­zelmének. Ebből kifeáulva, ecseteié a kormány által mostoha bánásmódban részesített Buda helyzetét. Erre felolvastatta a kormányhoz intézendő kérvényt. Ribáry Ferencz elfogadja a feliratot álta­lánosságban és részleteiben, csak azt jegyzi meg hogy hibás a felirat azon pontja, mely szerint a nőképez­­dét áthelyezték volna Pestre. Ott igenis újat állítot­­tak a sugárúton, bár ő is szerette volna azt Budára hozni, Anna téves pont kiigazítását kéri. Utána dr. A­p­p­­ szeretné a feliratban még megemlíteni, hogy a budaiaknak az áthelyezések folytán még a lánczh­idvám fizetésének terhe is súlyo­­sodik, ha dolguk van ott. Felkel Petényi Ottó és szólni akar a fel­irathoz. De alig kezdi el: »t. t. népgyűlés« ! hátul zaj hallatszik, a németek morognak : »deutsch, deutsch, wir verstehen nicht ungrisch « Kedvükért tehát a felirat tartalmát megmagyarázták németül is. Ez­után Petényi folytatja, beszédét, s megjegyzi, hogy Budaváros számos baja nem a főváros egyesítéséből származik, mint azt a felirat tartalmából — úgy tet­szik neki — hallotta. Ellenzi A p­e­­ toldásának bevételét a feliratba. Úgy látja, Buda város sérelmei nincsenek összefoglalva a feliratban. Szeretné, ha a fővá tv hatósági bizottságának budai tagjai melegeb­ben szólnának a dunajobbparti rész érdekei mellett. N­aszluhácz nem osztja a memorandum azon pontját, hogy sérelmek orvoslása és a netán köv­­etkezők meggátlása czéljából több budareszi pol­gár értekezletet tartott és egy a minisztériumhoz in­tézendő memorandumot s kérelmet szerkesztett, me­lyet ime most bocsátanak a közgyűlés ítélete­s szen­tesítése alá. Schott a budai főv. bizotts. tagok erélye­sebb működésének szükségességét hangoztatta. E­l­­n­e­k látván, hogy a szónokok nem tartják magukat a tárgyhoz, kéri, hogy a napirendhez szóljanak. Északi Károly elfogadja a memorandumot, de szeretné beleszűrni azon pontot, mely a kormányt legérzékenyebb oldaláról érinti, az adóügyet. Hang­súlyozni kell, hogy a hivatalok, intézetek áthelyezése által a főváros budai részének adóképessége nagyon csökken. Ezen toldás elfogadtatik. Ugyan ő szól ar­ról is, hogy jó volna egy végrehajtó bizottságot vá­lasztani, mely nemcsak e felirat ügyét végezné el, hanem Buda összes sérelmei orvoslásáról tanácskoz­nék, s ha szükségét látja, a budai polgárokat mindig hrija egybe.Hasonló értelemben szól Scheich is. Mindezek után a bemutatott felirat a közgyűlés­nek említett apróbb módosításaival egyhangú­lag elfogadtatott. A kérvény szövege ez: Magas kir. minszterium! A magas törvényho­zás intézkedését, mely a fővárosok egyesítésének esz­­mélyét megvalósító, az egész nemzet osztatlan öröm­mel üdvözölte, mert azon reményben élt, hogy az ál­tal megteremtette, mindazon előfeltételek, melyek egy szép és nagy fővárosnak, a nemzeti és mivelődési érdekek egy hatalmas középontjának fejlődésére szükségesek. A főváros jobbparti lakosai élénk tudatával bírtak ugyan annak, hogy e nagy nemzeti eszme tényleges valósítása, tőlük pillanatnyi áldozatokat igényelend, azonban bizton hitték, hogy azokért kár­pótlásban részesülendnek az által, hogy mint a fő­város egy része, a fővárossal kapcsolatos emelkedés rájuk is ki fog terjedni. A mélyen tisztelt kormány több irányú intéz­kedései azonban e reményünket nemcsak megingat­ták, hanem jövőnk iránt bennünk a legkomolyabb aggályokat keltették. Engedje meg a mélyen tisztelt kormány, hogy ez aggályainknak a legilletékesebb helyen,telj­es biza­lommal és férfias őszinteséggel adjunk kifejezést és mindenek előtt egyenként soroljuk fel azon intézke­déseket, melyek mindegyike súlyos csapást mért anyagi jólétünkre, s melyek közvetlen indokai voltak azon szomorú és keserű érzeteknek, melyek keblünket eltörték. A magyar kir. József műegyetem évek hosszú során által Budán volt elhelyezve, a város midőn annak czélszerűbb elhelyezéséről és esetleg újjá­épí­téséről volt szó, két szép és nagy telket ingyen aján­lott fel, mégis a műegyetem a m. törvényhozás határo­zata folytán a főváros pesti oldalára helyeztetett át, nem valami czélszerű új épületbe, hanem egyszerű bérházakba , melyeknél az állam aránytalanul nagy házbéreket (50,000 irtot) fizet. A m. kir. közmunka és közlek, minisztérium, mely éveken által a régi országházban volt elhe­lyezve, előttünk egyenesen megfoghatlan okokból, a­midőn az uj országház elkészült, tehát sokkal több hely állott rendelkezésére Pestre lett átszállítva, hol annak elhelyezéséért szinte magán­házakban éven­ként 38.000 frtnyi bér fizettetik. A budai női prpparandia polgári osztálya a terézvárosi sugárútra lett áthelyezve. Nem kívánjuk taglalni, vájjon egészen megfelelő-e, hogy szegényebb sorsú leányok, kiknek hivatásuk leend, valamely ki­sebb vidéki város vagy falu szerény környezetében egész életen át gyermekeket oktatni, vájjon helyes-e , hogy ezek a főváros legszebb, legtöbb fényűzést és pompát mutató útjára helyeztessenek, hol az élet minden csábjainak és ingerének a legnagyobb mér­tékben ki vannak téve. De mégis megjegyezzük, hogy míg Budán az állam a női preparandia mellett üres telekkel rendelkezik, és így a szükséges építkezés kö­­rü­lbelül 15—20 ezer írttal lett volna eszközölhető, a sugárúton az évi szállásbér 9 ezer frttal fizettetik. A budai kir. törvényszéknek f. évi szeptember végével leendő feloszlatása kimondatott. Nem kivá­­nunk azon kérdés fejtegetésébe bocsájtkozni, okvetle­nül fel kellett-e osztatatni e törvényszéket, de midőn Budapest főváros területén 3 kir. törvényszék létezik, önkénytelenül felmerül a kérdés, épen a budainak kellett-e feloszlattatnia ? Nem lehetne-e helyébe a kül­­vidéki törvényszéket ugyanazon egy fővárosnak ezen oldalára áthelyezni , hol olcsóbb és könnyebb az el­helyezés. Legutóbbi időben több oldalról azon hírrel ta­lálkozunk, miszerint a m. kir. vallás- és közoktatási, valamint a m. kir. honvédelmi minisztérium szinte a Duna balpartjára fognak áthelyeztetni. Nem aka­runk e híreknek hitelt adni, de az előbb felmerült intézkedések már annyira lehangoltak, miszerint e hírek ellenében a magas kormány egy megnyugtató nyilatkozata igen jótékonyan fogna hatni. Nagyméltóságu magy. kir. minisztérium! Budapest egy fővárossá egyesittetett! Az egész nemzet valamint e főváros minden egyes lakója szíve mélyéből kívánja, hogy a főváros haladjon, szépüljön és virágozzék! Hogy azonban ez eléressék, helyes felosztási elveket kell megállapítani, hogy minden városrész arra használtassék fel, mire természeti fek­vésénél és az adott körülmények és viszonyoknál fog­va leginkább van hivatva! A balpart rónasága, mely az ország főközle­kedési ezre, a Duna mentében terül el, önként kínál­kozik az ipar- és kereskedés telepéül, s a felvirágzás­nak e két hatalmas emeltyűje tette Pestet széppé és gazdaggá. A Duna jobb partja, hol a várnak alja csak­nem a Duna babjaiban fürdik, nagyobb mérvű ipar­ra­ és kereskedésre számot soha sem tarthat; ellen­ben úgy történeti múltjánál mint természeti fekvésé­nél fogva önként kínálkozik oly intézetek elhelyezé­sére, melyek, mint országos hatóságok, tudományos intézetek, stb. a kereskedelmi élet pezsgő középpont­jának csak akadályul szolgálnak, s nyugalmasabb csendesebb helyet igényelnek üdvös és sikeres műkö­désükhöz. Az ipar és kereskedés gazdagító áldásai közt fejlődött és nagggyá lett pesti oldal, a viszonyok és körülményekhez képest virágozni fog ezentúl is, s ar­ra néhány 100 családnak átköltözése semmi befolyás­sal nem lehet. Ellenben a fenntebb érintett intézke­dések folytán Budát elhagyott családok itt súlyosan érzett hiányt hagytak maguk után, melynek szomorú következményeit egyaránt érzi a háztulajdonos és termelő, mint az itt létező kevés számú iparos és ke­reskedő. Minden intézet és nyilvános épület, a nép azon osztályai és rétegeiből, melynek számosabb tagjai vele sűrűbb érintkezésben vannak, bizonyos környe­zetet teremt s igy kétségtelen, hogy a városrésznek, melyben létezik, előnyére szolgál. Hanem azonban, miként eddig tapasztaljuk, az ilynemű intézetek egy városrészben központosíttatnak, azon városrészben, melyet a polgári szorgalom és tevékenység amúgy is gazdagít,­­ akkor el fogjuk ugyan érni, hogy a Duna egyik oldalán egy szép és gazdag város fog elterülni, szemben vele azonban az elszegényedés és pusztulás fogja felütni tanyáját. Épen azért mert Buda természeti fekvésénél fogva ipar és kereskedési telep nem igen lehet s igy ennek áldásaitól majdnem el van zárva, a főváros öszhangzó emelkedése érdekében oda kell hatni, hogy mind­az, mi az ipar- és kereskedéssel legköz­vetlenebb összeköttetésben nincsen, vagy a­mi ellen országos érdekek fel nem hozhatók, a budai oldalon találjanak elhelyezést. Mert csak így lesz lehetséges, hogy a Dunának két partja egymással nemhogy verse­nyezzen, a­miről szó sem lehet, hanem legalább har­móniába hozassék. Czélszerű­vé, politikailag indokoltá teszi a fel­osztást még azon körülmény is, hogy felséges Urunk és családjának palotája a budai várhegyen létezik. Az egész nemzet óhajtja, hogy szeretett feje­delmünk minél gyakrabban, minél huzamosabban szerencséltesse a fővárost jelenlétével, s a királyi váriak gyönyörű fekvése elősegíti a nemzet ez óha­ját. De ha ezt kívánjuk, megelégedhetünk-e azzal, hogy a királyi váriaknak gyönyörű ugyan kilátása, de mindinkább csendesül, mindinkább pusztul egész környezete ? Nem-e természetes, hogy az ország legfőbb ha­tóságai, a kir. váriak közelében, a budai várban he­lyeztessenek el ? Annyival inkább, mert itt elhelye­zésük kényelmesebb czélszerűbb és olcsóbb, s mert azonkívül élénkíteni fogják a várt, mely különben kietlen pusztává fajuland, mely a királyi várlak kör­nyezetét nem képezheti. Nem volna-e czélszerű, időgazdálkodás és gyorsaság szempontjából is, hogy valamennyi minisz­térium a várban helyeztessék el, miután alig van ér­dek, mely azoknak egymástól elválasztását s máshova szállítását igényelné, vagy indokolná ? Ha az összes főbb kormányhatóságok, a törté­nelmi hagyománynak megfelelőleg, és Budavárába, melyet kegyelettel említ az egész nemzet — vissza­helyeztetnének, az egész jobbparti városrész uj életre virradna, utczái ismét élénkülnének, kedvesebb és kényelmesebbé tétetnék az ott tartózkodás, és nem volnánk kénytelenek fájdalommal constatálni, hogy mélyen tisztelt kormányunk szeretett tagjai közt már most egyet sem üdvözölhetünk a jobbpart lako­saként Nagyméltóságu m. kir. minisztérium ! Bizalomteljesen fordulunk ez előterjesztéssel magas színe elébe, mert meg vagyunk győződve, hogy a főváros minden egyes részének jóléte és felvirágoz­tatása itt találja legerősebb támaszát, itt reményel­­het legerélyesebb felkarolást! S ezért tiszteletteljesen esedezünk, miszerint az általunk felsorolt elveket kegyesen figyelemre mél­tatni, azoknak helyeslés esetében hatóságok, hivata­lok és nyilvános intézetek elhelyezését c­élzó intézke­déseiknél érvényt szerezni, s ez­által a fővárosnak egy, habár szegényebb, de történetileg fényes emlékű s természeti fekvésénél fogva bizonyos czélokra kivá­lóan alkalmas részét, a pusztulás, romlás és elszegé­nyedéstől megmenteni méltóztassék. Kik hódoló mély tisztelettel maradtunk a nagy­méltóságu ro. kir. minisztériumnak. — Budapesten, a budai lövölde helyiségében 1875. auguszt. 8-án tar­tott népgyűlésben, legalázatosabb szolgái: Peregrini Elek s. k. elnök, dr. Gombár Tivadar, s. k. jegyző. Ezután szavazásra bocsáttatott az Északi és Scheichféle indítvány is a végrehajtó bizottság válasz­tásáról. Ez elfogadtatott és a következők választat­tak belé : Peregriny Elek, Ribáry Ferencz, Kerntler F., Gombár, Iványi, Schwarzer, Hoffman Pál, Högl, ifj. Strausz, Bognár, Andorffy, Hegedűs, Schedl, Scheich, b. Lipthay Béla, Brokesch, Zechner, Lau­­mann, Erczhegyi, Országh, A Weiszkirchner, Pauler, Házmán, Naszem­bász, Remeter, Thaler, Dickmeyer, Melczer, Kapp, Andaházy, Bauer, Löblin, Hofhau­­ser, Bruckner, Németh, Peringer, Feifer, Csendessy, Schaffer, Ráth­apát, Rostaházy, Würt­, Illés, Pe­tényi, Ebak, Póra, Beer, Rentaler. Ezzel az ülés 12 órakor véget ért. __ A „HON“ TÁRCZÁJA.___ Doone Lorna. Regény Exmoorból. Irta Blackmore R D. (29. Folytatás.) XIX. Fejezet. Még egy veszélyes találkozás. Daczára annak, hogy a völgyet rögtön elhagy­tam, most nem mertem újabb kérdéseket intézni a javas asszonyhoz, s arra gondolni sem akartam, hogy őt az ördög sajtos tányérjánál (hova pedig barátsá­gosan meghívott) meglátogassam, s daczára annak, hogy az út legnagyobb részét futva tettem meg, mégis a földmivelők felfogása szerint­, így vasárnap este ugyancsak későn érkeztem meg Movert Banousba Anyám szerette volna tudni, hogy hol jártam, hanem én sehogysem tudta volna az iránta való tiszteletet megsérteni azzal, hogy megrémítsem a történtek el­mondásával. így hát csak magamban tartottam a dol­got, s igyekeztem kialudni, s mikor láttam hogy nem megy, kemény munkához folyamodtam, törtem maga­mat é­s jó étvágygyal ettem. Ez használt valamit, mert egynéhány hét eltelt úgy, hogy inkább fájt a tenye­rem mint a szívem. Hanem mikor az időjárás határozottan jobbra fordult, a fagyok elmúltak, megjöttek a délnyugati langyos szelek, a bárányok ugráltak a virágos me­zőn, már ekkor nem tudtam menekülni Lorna képé­től. A földeken diszlett a vetés, a vizek ragyogtak a napfényben, fény és árny váltakozott a bokros hal­mokon , a hegyoldal erdeje kizöldü­lt, vagy foltonként ezüst szürke s­zereses volt, a fák neme szerént, s ha az ember egy topolyfa alá ment, látta, hogy hull alá a gyenge pehely s ha felnézett az ágak közé, láthatta mint rezgenek s láthatta veres színüket. Én is meg­álltam egy ily fa alatt s a D. L. betűket kérgébe véstem s azután bámulatosan azokat a gondolat-bim­bókat, mik bensőmben fakadoztak. Az lett a dolog vége, hogy miután Lorna nem jött felém, kivéve álmaimban, s miután nála nélkül az életet mire sem becsültem, elkellett hozzá mennem ismét, hogy elmondjam neki azt a mit elmondani sem lehet. így hát, nem várva be a tavasz végét, szépen felöltöztem s meglevőn győződve róla, hogy külsőm szép (ámbár egy kissé kételkedtem benne, mert a szénapadláson voltam kénytelen öltözködni), a fara­kás mögött óvatosan elhúzódtam — mert féltem Lizzy éles szemeitől — s mikor ez megvolt, nem tar­tottam többé attól, hogy valaki utánam jöjjön, vagy meg merjen szállítani. Gyakran bántott a lelkiismeret, hogy az én kedves Anniemat nem avattam be a titokba, pedig benne bízhattam volna, mert úgy szeretett mint egy bárányt. Egyszer, másszor mégis kisértettem s nem egyszer már hozzá is fogtam, hanem torkom mind­járt kiszáradt, nyelvem megakadt, s mindig az lett a vége, hogy legokosabb dolog lesz abban hagyni az egészet. Az is eszembe jutott, hogy Lornáról nincs jogom úgy beszélni mint valami közös tulajdonról. Szerettem volna a fegyvert is magammal vinni s félig meddig reá is határoztam már magamat, mert nagyon keserves állapotnak tartottam azt, hogy lelő­hessenek a­nélkül, hogy én is lőhetnék, hanem mikor elgondoltam, hogy milyen meredek és csúszós a víz­­meder, nem igen tarthattam valószínűnek azt, hogy a puskapor szárazon marad, így hát nem maradt más hátra, minthogy egy hosszú vaskos botot vigyek el fegyverül, mely már néhány év óta ott porosodott a konyha szögletében. Ámbár szívem nyughatatlanul dobogott a vár­ható kalandok s a Lornával való találkozás előérze­­tében, mégis a szép idő s a sok kellemes látni való örömre keltett. Az a véghetetlen hatalom és jóság éreztette magát mindenütt, mely arra készt ben­nünket, hogy valónkat elhagyva vele egyesülni igyekezzünk. Mindenütt csak öröm, reménység és biz­­­zalom, az elmúlt keservnek nyoma sincsen s a távol-­­­ból uj szépségek ölelő karjai intenek a tovább hala­­­­dásra. Használjuk az élet ajándékát s szívesen törünk­­ a titokszerü elé.­­ S az igazat megvallva módomban volt a törtes­í­tés, bár titokszerüt nem láttam, mig elérhettem a Dooneokhoz vezető hasadék tetejét. Mert a folyó ha­talmasan zúgott s minden akadálynál tajtékozva for­rott. Az éjjel nagy eső volt s szél nem járt, hogy fel­száradhatott volna. Én azért még alkonyat előtt fel­értem a tetőre, több baj mint veszély között s ott le­ültem egy oly helyen, hol hátamat és lábaimat jól kipihentethettem. Annyira megörültem annak, hogy ismét szára­zon lehetek s hogy Lornát viszontláthatom és hogy körülöttem olyan szépek a fák, miszerint legelső dol­gom is az volt, hogy botomat magam elé fektetve el­aludjam, nem törődve azzal, hogy ünneplő ruhám tele lesz nedves gazzal és mohával. Talán máskép cselekedtem volna, talán nem is örültem volna meg ennyire a tavasznak, ha odahaza Plovers Barroisban nem ittam volna meg majd egy gallon gyümölcsbort, csak azért mert mióta Melldrum anyósnál voltam, mindig nagyon levertnek és gyöngének éreztem ma­gamat. Kis patak csörgedezett mellettem s esése is oly lágy volt a mohon és füvön, mintha félt volna ne­hogy felköltsem zajával, mintha alvó anya lettem vol­na. Néha-néha úgy tetszett, hogy megáll futásában, megijed saját rohamától s várja a parancsot hogy most már mit tegyen; a reáhajló fűszálak ide oda hajlongtak a szellőben s midőn erősebben felé haj­tották fejeiket, a patak jól megmosta őket, mintha boszankodnék hogy eddig mellőzve lett általuk. Ez nekem nagyon tetszett, néha néha kinyitot­tam szemeimet, pislantottam ha felcsillámlott a pa­tak vize, azután elfordultam s megint elaludtam. De álmomat egyszerre megszakasztotta egy fölém vonu­ló árny — Doone Lorna állott meg köztem s a le­­as­llni készülő nap között. »Elment az esze Ridd mester szállott hozzám, megfog­­a kezemet hogy felemeljen. »Bolond nem vagyok, hanem álmos« felelém, tettetve, hogy nem ismertem meg, remélve hogy így majd jobban törődik velem. »Távozzék innen, távozzék innen, ha életét sze­reti. Az őrjárat itt lesz mindjárt. Gyorsan, Ridd mester, jöjj majd elrejtelek.« »Egy lépést sem mozdulok« felelém, ámbár szörnyen féltem, s ezt képzelhetik is amíg Johnnak nem nevez.« »Jól van, John, tehát Ridd John uram, moz­duljon gyorsan, ha van valakije, a ki gondját viseli.« »Vannak kik gondolnak reám« felelém, úgy, hogy értsen belőle, »követni fogom önt, de nem sietek ha csak önt nagyobb veszély nem fenyegeti, mint engem.« Szó nélkül, de közben-közben félénken tekint­­getett a felső völgy irányában, kis bűvhelyére veze­tett, hol ama szikla-bejárás volt. Azt hiszem (ámbár most nem igen keresgélek utána s emlékezetem már olyan mintegy likas veder) hogy már előbb tettem em­lítést egy mély és veszedelmes sziklanyilásról, mely­ben gyermekkori szélességem és félénkségem miatt csaknem életemet vesztettem. Most pedig bámultam rajta s boszankodtam miatta Lornára, hogy ily bejá­róba oly gondtalanul küld be. De kitűnt, hogy neki volt igaza s én voltam egyedül a hibás, mert a nyílás bejáratára csak keresgélés után lehetett akadni. A nyers kőboltozaton belül, különösen nappal egészen világosan ki lehetett venni a hegyre vezető sziklahág­csót, melyen mint már említem, egykor kimeneked­­tem. Ettől jobbra volt a nyílásnak előttem borzalmas szája, ámbár Lorna jót nevetett félénkségemen, azt mondván, hogy ő a vizet onnan szokta meríteni. Balra egy szűk hasadék volt, de úgy elrejtve, hogy alig le­hetett észrevenni, rajta örökzöld ernyővel, mi olyan volt mint egy ingó-mozgó sisakellenző. Az a­ki világos napfényről a félhomálytól elkápráztatott szemekkel nézte a dolgokat, sohasem találhatta volna ki, hogy itt még mik vannak. Lorna leemelte az ernyőt, hanem nekem, mint magas, vállas termetűnek az átbújás csak nagy bajjal sikerült. Lorna a­helyett hogy büszke lett volna nagyságomra (a­mire pedig én számítottam) gúnyosan nevetett rajta a­miért én kész lettem volna fejemet és könyökeimet szó nélkül összezúzni. Hanem végre is átbújtam, a nélkül hogy csak egy szót is szóltam volna s egyszerre Lorna magános rejtekhe­lyén, egy csinos szobában találtam magamat. A nyers sziklába vágott szoba gömbölyded volt hossza lehetett körülbelöl tizennyolez vagy húsz lábs gyönyörűen fel volt díszítve, mindenféle páfránynyal, mohával és zuzmóval. A páfrány részint még téli öl­tözetében volt, részint már kezdett csírázni, de a mo­ha már erősen hajtott, hol pelyhedvre hol magba hajtva ; egyiken másikon már a vereses hajtások is látszottak. Felettünk az égbolt alkotta a mennyezetet rajta az apró tavaszi felhőcskék úszkáltak. A talajt rövid lágy gyep borította, primulákkal és mohával tar­­kázva; egy mélyedésben virágok nyíltak; imitt amott a fal mellett székek állottak »élő kövekből«, mint a­hogy ezt valamelyik latin iró elnevezte, kinek nevét már elfelejtettem s a moha közepén kristály kövecsek között kis forrás csergett, mely kellemes zajával s babgöröcskéivel olyan volt, mint egy szép álmot látó csecsemő; fel-felbuzdult, gyürüdzött s midőn túlöm­­lött medrén, mintha megijedt volna a napvilágtól, lassan lassan visszahúzódott s eltávozott ismeretlen rejtekébe. Mig én ezeket a dolgokat bámulattal s némi szomorúsággal is szemlélgettem, Lorna, szokott köny­­nyedségével egyszerre csak felém fordult s meg­­szállit: »Hol vannak a friss tojások Ridd uram, vagy már talán nem is tojik a lyuk ?« Nekem a mód, melylyel ezt elmondta, sehogy sem tetszettemért úgy beszélt, mintha beszédmodoromat gúnyolni akarta volna. »Itt van egynéhány« felelém, két ízben akar­­tam hozni, mind a kétszer ennyit, Lorna kisasszony, hanem féltem, hogy a szűk után összetör (Folytatása következik.) POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. // 180. szám. HIT. évfolyam. Esti kiadás. Budapest, 1875. Hétfő, augusztus 9. Haerkesztési Iroda: Barátok-tere, Athenaeum épület. Kiad­ó-h­ivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizeti*­ díj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra................................................... frt kv 6 hónapra........................... 12 » » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETF.SF, K szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivstelket (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők.

Next