A Hon, 1876. január (14. évfolyam, 1-24. szám)

1876-01-15 / 11. szám

99 Előfizetési felhívás K O 66 XIV-dik­ évi folyamára. ittSi M! ' i i: I . Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmen­tesítve tiz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A­­HONG kiadóhivatala. 11. szám, XIV. évfolyam. Budapest, 1876. Szombat, január 15. Reggeli Kiadás. Kiadó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: . . . „ " 6 írt — ki 3 hónapra ...................................... 6 hónapra ...................................... Az esti kiadás postai különküldéséért 12 » — felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét ülető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, jan. 14. Az osztrákok önvédelme. Az osztrák­­ alkotmányban párt három clubja, nyugtalankodva az osztrák és magyar kormányok budapesti alkudozásai felett, szükségesnek tartá a minisztereket kérdőre vonni a nálunk történtek felett és a miniszte­rek megjelentek először a »haladó« párt ér­tekezletén, azután megjelentek a »baloldali« clubban és felvilágosítást fog nyerni a békés centrum is. A dolog kimenetele az, hogy min­­denik club bizalmi férfiakat fog kiküldeni, valószínűleg elnökeiben, kik a vámügyi alku­dozásokban a kormánynyal folytonos érinke­­zésben legyenek, a kormány ezt elfogadja és így az interpelláczió, sőt Göllerich határozati javaslata is elmarad, melylyel a kormány Ausztria érdekeinek oly módon való megóvá­sára lenne kötelezve, hogy a kiegyezésből Ausztriára nézve újabb »áldozat« ne kelet­kezzék. Mindez a készület lehet osztrák szem­pontból jogosult, de tagadhatatlan, hogy irá­nyunkban nem mutat valami előzékeny, paka­­bilis hangulatra, a­miből egyébiránt csak ak­kor következnének komoly eredmények, ha a kormány is osztaná azt, és »Ausztria érde­keit« csakugyan Göller­ich értelmében fogná fel; egyébiránt elég komoly jelenség már az is, hogy az osztrák parlament azon elemei akarják a merev ellenállás terére szorítani a kormányt, melyek a dualizmus híveinek tart­ják magukat és több ízben elismerék, hogy alkotmányos, sőt nemzeti érdekeiknek is mily nagy szolgálatokat tett Magyarország az új kiegyezés által és ezután is. Azonban az alkudozások taktikájának sok olyan alakja van, melyből a végleges ma­gatartásra komolyan következtetni nem lehet. És ha az osztrák haladó párt legutóbbi ma­gatartása nem lenne változandó, akkor sem ijednénk meg. De e tekintetben egy oly adat birtokába jutunk az osztrák kormány részéről is, mely a lajtbántási hangulatot nem kedvezőnek tünteti föl és a­mely, ha nemcsak valónak bizonyul, de érvényesül is , az alkudozások eredményre vezet­ni nem fognak. Tartózkodással szólunk e tárgyról, mert ily fontos ügyben csak egészen hite­les nyilatkozatokra építhetünk, de sem ol­vasóink tájékozása, sem saját álláspontunk jelzése és kormányunk kötelességének hang­súlyozása érdekében, el nem hallg­athatunk egy mindenesetre, figyelemre méltó hírt.­­ Ugyanis az osztrák haladópárt értekezletéről egy bécsi lap (a »N. W. Tagblatt«) indiscre­­tió következtében egy tudósítást hozott, mely­ről másnap a párt elnöke rászólólag nyilatkozott, először azért, mert indiskret volt, másodszor azért, mert nem eléggé ha volt. Természetes, hogy az elnök nem mondá meg, hogy e tudósítás melyik része és meny­nyiben nem hit. E tudósítást esti lapunkban közöltük. Abból kitűnik, hogy az osztrák mi­niszterelnök úgy nyilatkozott volna, hogy Magyarország akarja az önálló jegybankot, a fogyasztási adók restitutióját és a vámtéte­lekben engedményeket. És erre (állítólag) megjegyzé Auersperg, hogy »mind­ebből mi semmit sem akarunk engedni és mi erősek vagyunk, mert védő állásban vagyunk, míg a magyarok támadóban vannak.« Ismételjük, hogy e tudósítás lehet valótlan, először azért, mert nem hiteles forrásból jő, másod­szor, mert az említett lap túlzásairól ismere­­tes, harmadszor azért, mert a párt elnöke is nem bűnek mondá azt. Tehát igen könnyen megtörténhetik, hogy épen a miniszterelnök szavai lőnek elferdítve, sőt talán egészen, czélzatosan koholva. Mert az bizo­nyos, hogy az a miniszter, ki a magyar kormánynyal nem csak alkudozik, de ez al­kudozásból kedvező eredményt remél, ilyen álláspontot nem foglalhat el. Mert ez álláspont és a kedvező ered­mény között csak akkor nem lenne ellentét, ha a magyar kormány Magyarország minden jogos követelését feladná és ez minden te­kintetben képtelenség, lehetetlenség. Ha tehát ama nyilatkozatban lenne va­lami való, akkor a kiegyezés Ausztria és Magyarország között lehetetlenség lenne, és a­mely osztrák kormány amaz álláspontot elfoglalja, az ne is bocsátkozzék szóba a ma­gyar kormánynyal. Azt hiszszük, hogy mire e sorok megje­lennek, már akkor illetékes helyről lesz­nek megc­áfolva az Auersperg szájába adott szavak; nem is azért hoztuk fel azokat, mint­ha azokra valamit építni, vagy azokból az osztrák kormány ellen fegyvert kovácsolni akarnánk; ellenkezőleg azért, hogy kimutassuk az illető osztrák köröknek, melyek sze­retnék, ha az osztrák kormány amaz állás­pontot elfoglalná, hogy mily elkerülhetetle­nül fogná az maga után vonni Magyarország közgazdasági elszakítását. Ha ezt akarják, kényszerítsék kormányukat erre álla­­ni, de ha nem, akkor még csak taktikának se használják az ilyen fogásokat, mert vagy eredménytelenek, vagy egészen ellenkező eredményt fognak előidézni. És, az igazat­ megvallva, még azon okból is reflektáltunk e »pikáns« hírre, hogy azt talán a magyar kormány ellen fegyverül használó laptársainknak megmondjuk, hogy az ellene nem használható. És a másik, hogy a kormányt figyelmeztessük az osztrákok fegyverkezésére; ezzel szemben egyelőre csak a higgadt tárgyila­gos­s­­­á­g pajzsát ajánljuk. — A zágrábi »Narodne Novine« a v­á­m­­ós kereskedelmi ügyi értekezletekre vetvén visszapillantást, a bécsi sajtónak magyarellenes ma­gatartása fölött pálczát tör, s elvárjaj a lajthántali mi­niszterektől, hogy bölcseb­bek lesznek a monarchiára nézve életkérdést képező ügyek elintézésénél, mint a bécsi közvélemény feltolt közegei. Az ügy érdemére vonatkozólag kijelenti, hogy a magyar kormány kö­vetelései teljesen jogosak, a magyar állam és polgárai érdekeinek megfelelők, statisztikai adatokkal igazol­tak, melyek osztrák részéről még nem dönthetők. A magyar kormány — mond a czikk — követeléseiből en­gedhet, kölcsönös engedékenység nélkül soha és sehol nem jött még létre egyesség,— elállani azonban azok­tól nem fog és nem is akar. — Az újvidéki »Szibszki Národ« ugyancsak ezen tárgyról értekez­vén, a magyar kormány eljárását az osztrák kor­mánynyal szemben teljesen igazoltnak s az ország és népeinek érdekében történőnek mondja, és az eddigi eredmények után is a Tisza-kabinet iránt föltétlen bizalmat nyilvánít. — Az osztrák klubok a Magyaror­szággal függőben levő tárgyalásokról. — Az osz­trák baloldali klub csütörtökön este tartott ülést, hogy meghallgassa a miniszterek nyilatkozatait; de az határoztatok, hogy e gyűlésről a nyilvánosság elé semmi se bocsáttassék s ezen határozat következőleg van indokolva a »Reichs-Corr.«-ben: »Tekintve, hogy a haladási klub tegnapi gyűlésének határozot­tan bizalmas jellege daczára, arról némely lapokban elferdített tudósítások létettek közé, sőt elferdített sürgönyök küldettek Magyarországba, a baloldali klub ma esti ülésében határoztatok, hogy az egé­szen bizalmasnak tekintessék és ennélfogva min­den jelenlevő klubtagnak kötelességévé tétetett, hogy az ülésben történtekről semmit se hoz­zon nyilvánosságra.­­ A »Presse« ennek daczára tudja, hogy ezen ülésben részt vett Lasser, Preu­s és Auersperg s hosszan tartott a vita a fölött, hogy ter­­jesztessék-e be a képviselőházban interpellate, vagy hat­ javaslat. A klub azt határozta erre nézve, hogy máskor fog határozni. A haladópárt klubja is tartott ugyan­csak csütörtökön ülést, melyet Gross elnök azzal nyitott meg, hogy megrótta azon klubtag eljárását, ki a klub ellenkező határozata ellenére a megelőző ülésről egy lapnak tudósításokat adott (ma esti la­punkban közöltük) , melyek részint elferdíttettek, részint nem pontosak. Azt is mondja elnök, hogy az a képviselő, a­ki ezt elkövette, csak a politikai tapintat és testületi szellem hiányát bizonyíta azáltal. Végül elnök mély sajnálatát fejezi ki a történtek fölött, a klub pedig nemcsak osztozik ezen sajnálatban, de azt még jegyzőkönyvbe is iktatja. Áttérve a napirendre, Göllerich constatálja, hogy a kormány kijelen­tései közül sok alkalmas arra, hogy megnyugvást okozzon. A­mi azt illeti, hogy mi történjék, azt tartja, hogy nincs még itt ideje a passivitásnak, activitásba kell lépni. Nem akar ugyan interpellácziót, de igen­is egy resolutiót, mely kimondja, hogy a párt biza­lommal van az iránt, hogy a kormány meg fogja óvni az osztrák érdekeket és hogy a parlament kész ez irányban támogatni a kormányt. Az elnököknek a többi klubok elnökeivel ez iránt érintkezésbe kellene lépni. — Dürrnberger ellenkező nézeten van; ő azt tartja, hogy a resolutió nem egyéb, mint egy csapás a vízbe ; egy átalános resolutióban nem lehet kifejezést adni a párt nézeteiről a bank-, vém- és ke­­resk.­kérdésben. Heinrich is azt tartja, hogy egy resolutió nem sokat ér , aztán már is lehet tudni a lapokból, hogy a kormány mit akar. — Keil pár­tolja a resolutiót, a nép kezd bizalmatlan lenni és szeretné tudni, hogy miként gondolkoznak képvise­lői. A kormányra is jó, ha a parlament kijelenti, hogy mit akar. — Foregger szerint előbb a fractiók­­nak kellene egyesülni, hogy a közös actió megálla­­pittassék. — K­a i 8 e­r a mostani körülmények között azért ellenzi a resolutiót, mert egy manifesta­­tió lenne és okul szolgálna a magyaroknak, hogy hasonlót tegyenek. Ezáltal a tárgyalások meg­­nehezíttetnének. — Z s h o c k ellenez interpellátiót és resolutiót egyaránt, mert tekintve a centrum és a ruthenek magatartását, egységes eljárásra számitni sem lehet — és így az effektus nagyon meg lenne károsítva. — F u x meg nagy óvatosan arra inti tár­sait, hogy ne nagyon siessenek azzal a bizalmi nyi­latkozattal, mert úgy látszik, hogy az osztrák nem fogott neki a dolognak oly nagy szabású stílusban, mint a magyar. — Göllerich erre következő hat­ javaslatot terjeszt elő: »Határozza el a magas ház. A képviselőház kijelenti, mi­szerint bi­zalomteljesen elvárja, hogy a kormány a Magyaror­szággal folytatandó tárgyalásokban a birodalom in­nenső felének érdekeit minden irányban megóvni és semmi oly követelésnek engedni nem fog, mely még nagyobbítaná az adóterhet, mely Magyarország­gal kötött szerződés következtében már­is terheli adózóinkat. A képviselőház a kormányt ezen köte­lességének teljesítésében alkotmányos befolyásának teljes súlyával támogatni fogja és viszont minden eltérést ezen iránytól határozottan ellenezne. — Walterskirchen b.: Oly határozat, mely Ma­­gyarország ellen valamit használna, ma alig­jeszthető be a parlamentben, mert annak így kel­lene hangzani: »A ház kijelenti, hogy a Magyaror­szággal való politikai egyesség fenntartására nem hajlandó új áldozatot hozni és a personalunió­­ban nem láthatja az osztrá érdekek meg­­károsítását.« Végül abban történik megállapo­dás, hogy Göllerich javaslata fölött a határozatho­zatal elhalasztatik, ellenben elfogadtatik azon in­dítványa, hogy a klub elnöke a többi klubbok elnö­keivel érintkezésbe tegye magát.­­ A képviselőház pénzügyi bi­zottságának jan. 24 én tartott ülésében az ál­lami adókezelésről szóló törvényjavaslat tár­gyaltatott. A bizottság átalános tárgyalás nélkül kezdte meg a részletes tárgyalást. Az 1. §-ban inkább csak szabatosító irályi módosítások történtek , így pl. e kifejezés helyett: »a területek székhelyén« ez létetett »a törvényha­tóság területén kinevezendő kir. adófelügyelők stb.« A 2. §. változatlanul hagyatott. A 35. §. az adófelügyelő munka- és hatáskörét írja körül. A §. 1-ső pontjánál Kerkapoly Ká­roly indítványozza: tétessék a szövegbe, hogy a főis­pán utasítása nyomán követtessenek az eljárások. A pénzügyminiszter ebben valami kü­lönös javítást nem látván, az eredeti szöveg megtar­tását kéri. Elfogadtatik. Nemkülönben a 2. és 3-ik pont. A 4. pontnál Hegedűs Sándor indítványoz­za, hogy az adófizetési haladékot ne egy maga az adófelügyelő engedélyezhesse, hanem a kérdés a köz­­igazgatási bizottsághoz utasíttassék, mert attól tart, hogy a felügyelő egyesek iránt kedvezéssel lehet. Csengery az egész adóbíráskodási szerve­zetre kiterjeszkedik s nem helyesli, hogy a polgárok felett a másodfokú bíróságban oly egyén az előadó, ki azon ügyben az első fokon bíráskodott. Pártolja Hegedűs indítványát, legalább a kétes esetekre néz­ve. A pénzügyminiszter elismeri a nehézsé­geket. Kifejti, hogy az eddigihez képest már ez is nagy haladás s megjegyzi, hogy erre nézve alig van más correctivum, mint az, hogy az adófelügyelő a a másodfokon szavazattal nem bir. Kerkapoly indítványozza, hogy az adófel­ügyelő köteles legyen az engedélyezettek névsorát havonként benyújtani. Ezt a miniszter elfogadja. Az 5. pont után a miniszter uj pont beik­tatását javasolja mely igy szól : A kir. adófelügyelő teljesiti azon teendőket, melyek a földadó cataster te­endőire nézve az 1875. 7.t. ez. 55., 57., 59. §§-i által e hatóságra ruháztatnak. A 7. pontnál Lukács B. azon kérdést veti föl, hogy helyes-e a fegyelmi ügyekkel is elhalmozni az adófelügyelőt. A miniszter kifejti azon néze­teket, melyek miatt ez ügyek fegyelmileg első fokon okvetlenül az adófelügyelőknek hatásköréhez táro­­zandók. Különben csak az egyenes adók ellátása tar­tozik ide, s ez egyenes szó tisztább értelmezés végett föl is vétetik a szövegbe. Ugyane pontra nézve föl­merül azon indítvány, hogy a fegyelmi bíróságot ne maga az adófelügyelő, hanem legalább 3 tagú általa összeállított bíróság gyakorolja a nagyobb vétségek­nél. A szövegezés ez iránt a jövő ülésre halasztatott. A 8. ponthoz függesztetik Kerkapoly indítványára az, hogy a közigazgatási bizottságnak teendő havi jelentésben az adófelügyelő az általa adott engedélyezésekről is jelentést tegyen. A 4. §. a tvhatósági közigazgatási bizottság teendőit írja körül az adóügyekben. A §. a) pontjá­nak azon intézkedését, mely a miniszter felmutatás­jogát a felebbezési hatóságot illetőleg állapítja meg, maga a miniszter, mint feleslegest kihagyatni kéri.­­ Ugyanc­s-on több irályi módosítás létetett. Az 5. §-nál felmerül azon kérdés, minő közeg által rendelkezik a közigazgatási bizottság az alsóbb adóügyi közegekkel. A bizottság abban állapodott meg, hogy a közvetett intézkedés hagyassék ki, a csak azon esetek vétessenek fel, melyekben a közigaz­gatási bizottság rendeletére az adófelügyelő közvet­lenül intézkedik. A 6. §. azon eseteket szabja meg, midőn az adó­felügyelőnek nincs joga a közigazgatási bizottságban részt venni, és a miniszterhez való felebbezésről in­tézkedik. A bizottság nem látta szükségesnek, hogy a felügyelő felebbezése mellett, a főispán vagy pol­gármester nyilatkozata is mellékeltessék , elég a bi­zottság indokolt határozata. A 7. §-t, mely a felügyelő felelősségét szabja meg, a közigazgatási bizottság körébe nem tartozó ügyekre nézve a bizottság innen a 3. §-hoz pótoltatni határozta. A 8. §-t, mely a pénzügyi igazgatóság ellen­őrzéséről szól, mint tisztán adminisztratív ügyet a bizottság kihagyja, azon indokolással, hogy míg a számviteli törvény meg nem alkottatik, a minisz­ter a számvitel ellenőrzéséről rendeleti úton intéz­kedik. Visszatérőleg az 1. §. is módosíttatik, kihagyat­ván abból az erre vonatkozó 3. bekezdés. A 9. §. a fegyelmi büntetések fokozatát álla­pítja meg a pénzügyi közegekre nézve; a 10. pedig az eddigi fegyelmi törvények kiegészítésükről, feleb­­bezésükről szól. A felelebbezésekről szóló pontozatok a közigazgatási törvény megállapításáig függőben hagyatnak. A tárgyalás holnap d. u. 5 órakor foly­­tattatik. A „HON” TÁRCZAJA. Az élet komédiásai. Regény. Irta Jókai Kór. VII-diH. KÖTET. Az én atyám. (107. Folytatás.) S a­mig ezt elbeszélte, Leon arczán oly válto­zás ment végbe, mely Rafaelát megdöbbenté. Elsá­padt, szemei elveszték fényüket, homlokán nehéz ve­ríték gyöngyei verődtek ki. Nem a gyász, nem a részvét: az önvád képe volt ez. Azt­ az egész ólomko­porsót emelte e beszéd alatt. Utoljára Rafaela meg­­szólita : — Valami változása van? Ön beteg? — Bár volnék az! szólt Leon, felkelve helyéről. Ennek nem így kellett volna történni. Rafaela elérte az eszmét. — Tehet ön róla, hogy így történt ? — Talán nem. De hátha igen ? Ki tudja azt ? — Én tudom. Atyámtól hallottam. Valaki vá­dolta önt előtte azzal, hogy ön elrontott valamit. Atyám azt felelte rá : »nem igaz! Zárkány Napóleon min­dent úgy tett, a­hogy kellett. Istenség titka a jö­vendő !« Jól esik önnek, hogy ezt megmondtam? — Lelkemből köszönöm. Leon csak most vette észre, hogy homloka mennyire meg van izzadva, s letörülte azt zsebken­dőjével. — Most sietek az előkészületek után nézni. Még ma éjjel át kell szállíttatnom a koporsót a fedélzetre s ott megerősítenem. — És reggel értem fog jönni ? Igen korán jöjjön. Mihelyt hajnalodik. Költessen fel. Itt nincs se óraütés, se fülemüle, se kakasszó éjszaka. Leon búcsút véve, azt mondá, hogy meg akarja előbb tekinteni a koporsót, ha jól van-e összefor­rasztva. Rafaela nem ment utána. A teremben, a­hol hátramaradt, a fali tükrök mind a szegletekbe voltak elhelyezve, úgy hogy a di­­agonálban adták vissza a terem képét. Az egyik tü­körből épen a corridorra lehetett kilátni, épen oda, a­hol a koporsó feküdt.­­Rafaela látta Leont odasietni. A koporsó előtt letérdepelt és sokáig nézett egy hely helyre, azután hirtelen fölkelt, s hármat nagyot ütött ököllel a hom­lokára. Azután gondja volt rá, hogy a térdét leporolja, mielőtt visszajön a terembe. Ott ismét találkozott Rafaelával. — Minden rendben van , mondá neki és el­távozott. Csak a házon kívül vette észre, hogy kalapja gyászfátyollal van körül fonva : ezt Rafaela tűzte oda, azalatt, mig ő künn a corridoron a koporsóval tartott néma találkozót. Az­nap nem is látta őt Rafaela többet. Szavattartó emberre talált. Mikor éjfél után két órakor felébredt, s a hold­világot hajnalnak vélve, felöltözött, már nem találta a corridoron a koporsót Azt olyan mesterséggel vitette el onnan Leon, hogy őt fel nem zavarta ál­mából. Rafaela azután künnmaradt az üres corridoron s a párkányzatra kidül­ve, várt Leonra. Már annyira volt vele, hogy várt reá. Nem tudott magának számot adni róla, hogy mi az ? több-e, mint puszta érdeklődés, több-e, mint engedelmesség az atyai végakarat iránt, több-e, mint ragaszkodás az erősebbhez ? várt reá. Szép csendes holdvilágos éj volt. Éjfél utánra lecsillapult a szél. És Rafaelának eszébe jutott, hogy van valahol a világon egy másik nő, a ki a napi vélemény előtt az ő vetélytársnéja , mert neje lett annak a férfinak, a ki tőle eljegyzett vőlegény korában elvált. A világ örömest beszél a szép nőkről s ez a nő szeret beszél­tetni magáról a világgal. — Az a félbeszakadt légy­ott nem maradhatott titoknak ; a diplomaták felje­gyezték belőle a világtörténetre kiható mozzanatot, s a nők a szenvedély és önuralom rendkivüliségeit. Rafaela is megtudta azt, a­mi ezzel a nővel történt. Ez a nő épen igy várt egy holdvilágos éjszakán Leon­ra : szivében tilos szenvedéllyel s a­hogy a kéj má­mor s a gyilkolási düh együtt szokott járni, a vétkes szerelem összeforrva szivében háboruszomjas vad in­dulatokkal. A nő szép volt, csábító és önfeledt. S ez a nő hiába várt erre a férfire,­ a­kire ő most. — S a kinek a lépteit már hallja a távoltól a fövényen ro­pogni ráki az ő hívására megjelen. — Vál­jon a két nő közül, melyik a nyertes , melyik a vesz­tes fél. Rafaela a corridorról kivánt jó reggelt Leon­­nak, mikor az a ház elé érkezett. Leon felsietett hozzá. — Egy órával korábban jöttem , monda Ra- | faelának ; a szél egyszerre lecsendesült: jó lesz fel- | használnunk az időt a hajóra szálláshoz, mert haj-­­­nalra ismét fel fog támadni a szél. Rafael meg volt régen utikészületeivel. A férfi­cselédeket előre küldé, aztán utiköpenyegét felvéve, még egyszer megöntöző az ablakába tett virágokat, a villatulajdonos figyelmének gyöngéd tanujeleit s aztán Leon karját kérve, levezetteté magát a partig, az orvos, a titkár és a komorna kíséretében. Rafaela egy perezben visszafordult komornájához s azt kér­de tőle: — Emilia! Itt van Camilla! — Igen is, herczegnő, felelt a megszólított. — Leon szétnézett. Nem látott sehol egy harmadik hölgyet. A part előtt a keletkező dagályban tánczoló csónakba lépésnél segíteni kellett a hölgyeknek. Mi­kor a komornára került a sor, Rafaela azt mondá Leonnak: — Ugyan kérem, vegye át Emíliától addig, míg a csónakba lép, Camillát. Leon összerezzent, mikor a komorna egyszerre a kezébe adta azt az addig kendője szélével letakart valamit. Az egy fehér czicza volt. Rafaela észrevette e megrettenést s rábámult nagy szemeivel. — Ön is fél talán a cziczáktól ? — Óh dehogy félek!­­Hanem Lívia k­e­d­­venezére ismert benne, az rezzenté meg oly na­gyon ! s aztán gyöngéden odaszok­tá a szelíd állat selyempofácskáját arczához s biztatólag suttogá ne­ki : »cziucz-miucz !«) A­mig a hajóra értek, a tenger csendes volt; de alig szedték fel a horgonyokat, midőn a tenger ismét dagadni kezdett, s a mint az induló gőzös meg­kezdő oldalhintázását, a komorna rögtön eltűnt a fe­­délzetről s lement a cabinjába lefeküdni. A­mint aztán a nap fölkelt, véres fényével még pirosabbra festve a távozó sziklaszigetet, mintha ma­gával hordaná a szelet, egyszerre újult erővel kezdte az rá, s most már a hajó nemcsak azokat a hintázó oldalmozgásokat követte, a­mik még olyan jól esnek mint a ringatás, hanem a­mint a hullámhegyeken át­bukdácsolt, egész hosszában hányta-v­etette magát, majd az orrával, majd a hátuljával ágaskodva fölfelé. Minden ember eltűnt már a fedélzetről, maga az orvos sem tudott magának semmi prophylacticus gyógymódot rendelni a tengeri betegség ellen, senki sem kérdezősködöt­t más baja felől.­ Csak Rafaela állta meg helyét és Leon a fedél-­­­zeten. A kaját-gádor ajtajának támaszkodva s kezé­vel a kilincsbe fogazva, nézte a büszke hölgy a feje fölött elrepülő felhőket. Esőköpenyének csuklyáját fejére húzta, oltalmul a födélre felcsapó, frecscsenő hullámok ellen s beszélgetett Leonnal, ki a gőzhajó­kéményt megerősítő lánczba kapaszkodva, tarta fenn magát. — Én szeretem a­ tengert. Ha tengerész neje vol­nék, mindig együtt járnék vele. A­kinek a tenger a hazája, az hontalanná nem lehet soha. A tenger nem enged magára határokat festeni, mint a föld. Az nem engedi magát meghódítani. A tenger megvalósulása a »közös haza« eszméjének. A tenger soha sem olyan mostoha ahhoz, a­ki rajta keresi a kenyerét, mint a föld, s annyi embert táplál, mint a föld s annyinak ád sirt, mint a föld. Most, mikor ez a hajó recseg-ro­­pog alattunk, mikor azt kell hinnem, hogy a jövő perezben a tenger fenekéig sülyedünk le, s a hullám, mint egy hegylánc, közeledik felénk, arra gondolok, hogy mennyivel nyugodtabb helyen vagyok én itt most, mint volnék abban az országban, melynek a földe hány most ilyen hullámokat, mint ez a tenger, s egész tartományainak elsülyedését siratja. S ettől a gondolattól az orkán maga szelíd tündérnek tűnik fel előttem. Ezzel szoktam minden rosz érzést leküz­deni magamban; arra gondolok, hogy mások még jobban szenvednek, mint én. Én szeretem ezt a vi­hart. »Ezt« a vihart! — Nekem is jó barátom a tenger , szólt Leon, s még úgy jöhet, hogy tengerész leszek. Mindig kár­hoztattam őseinket azért, hogy úgy szerették a lo­vat , szerették volna inkább a hajót. Akkor nem ke­resték volna a pusztát, a­hol zöldebb a fű, hanem a partot, a­hol szabad a tér. A­mennyi erővel Magyar­­országot elfoglalhatták, annyival letelepülhettek volna Japánba. Ez az ország az én eszményképem. Nem hiszem, hogy valaha oda ne kerüljek. Köröskö­rül tenger. Semmi szomszéd, semmi atyafi, semmi di­­plomatia. Maga teremt magának mindent. Rafaela panaszkodott, hogy lábai reszketnek, bárhogy erőlteti magát, nem tud állva maradni. — Ez pedig a legelső, hogy a tengeri betegség­gel megküzdjünk, az állva maradás, mondá Leon. Támaszkodjék én vállamra s engedje, hogy karommal fenntartsam. Rafaela úgy tett s aztán, mikor Leon átkarolta, nem szédült többé a feje. Addig addig dicsérték egymásnak a tengert, mig az kiengesztelődött a sok magasztalásra: dél felé megszűnt a vihar, eltisztultak a felhők s a hullámhe­gyek szép sima völgyekké lapultak alá, miken most már a kis gyors yacht hintázva lapátolt előre. A lélekerő csakugyan csodát tett Rafaelánál, aczéllá tette idegeit. Nem szenvedett a tengeri beteg­ségtől, a­mi valamennyi kísérőjét előfogta. Leont ter­mészetesen nem. Ő megszokta már a tengert régen. Eddigelé kevés hajó tűnt fel láttávolukban, az is messze elmaradt, de a­mint a vihar megszűnt, egy­szerre kezdtek feltünedezni a vitorlák s a gőzhajót jelző fekete füstvonalak a láthatáron. Egy nyűgat felől jövő gőzhajó egyenesen az ő útjukat látszott keresztezni. A hajó hadi fregatté volt, két árboczos, vitorlával és gőzzel haladt. A­mint egyre közelebb érkezett, felismerték benne a franczia czir­­káló hadihajót. — Ez alkalmasint velünk akar szóba állni, jegyző meg Rafaela, távcsövét felé irányozva. — Akkor az ő dolga, hogy utólérjen bennün­ket , mondá nyugalommal Leon. A czirkáló megjelentére a kelet felől mutatkozó vitorlák legtöbbje irányt változtatott. Azok alkalma­sint német hajók voltak s nem igen kínálták oda magukat hadi zsákmányul; a fregatté nem talált mást útjában, mint a yachtot. Azt utal is érte Neu­­werk magaslatán. A yacht nem tartozott róla tudo­mást venni addig, mig meg nem szólal. A fregatté megtette. Félmérföldnyi közelbe érve, fellövést adott, mire az utazó gőzös megállt s közel engedte amazt magához jönni. A czirkáló hajó mintegy tizen­két fonalnyi közelig jött a yachthoz, s akkor hosz­­szúoldalával fordult felé, rátátva tizenkét ágyúja torkát. Akkor aztán egy csónak hagyta el a hadi­ha­jót, mely a gőzöshöz evezett. Egy tengerész hadnagy jött rajta, hat tengerész katonával. Néhány percz múlva a fedélzeten volt a tiszt és a katonák. A yacht kapitánya és a tengerészhadnagy a szokott értekezést megkezdték. Ez előkérte a hajó­­iratokat, amaz megmutatta neki azokat. Minden rend­ben találtatott. — Semmi hadi­sugáru a hajón ? kérdező a ha­jóshadnagy. — Semmi, felelé a kapitány jóhiszeműleg. A hadnagy kötelességéhez híven széttekintett, az adott szón kívül, még saját szemeivel is megakar­va győződni s a legelső tárgy, a mibe belebotlott, — a koporsó volt. Ez a hajó fedélzetén feküdt, leszorítva erős vas­pántokkal és csavarokkal a padozathoz. Nem volt be­­takarva semmivel. — És ez itt uram ? kérdezi a hadnagy. (Folytatása következik.) — A képviselőház igazságügyi bi­ró­­­s­á­g­a ma d. u. 5 órakor tartott ülésében, me­lyen a kormány részéről P­e­r­c­z­e­l Béla igazság­ügyminiszter volt jelen, folytatta a végrendeletek alakszerűségéről szóló tvjavaslat tárgyalását s abban a 29-ik §-ig haladt. Mindenekelőtt az utóbbi ülésben függőbett ma­radt 10. §. szövege állapíttatott meg, még pedig in­kább Krályi s az eredetitől lényegében el nem térő szerkezetben.

Next