A Hon, 1876. február (14. évfolyam, 25-49. szám)

1876-02-05 / 28. szám

28. szám, XIV. évfolyam. Kiál­ó-hivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint. Előfizetési d­íj: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írt­a ki 6 hónapra...........................................12 » — » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként ... 1 » — * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Szerkesztési iroda, s Barátok-tere, Athenaeum-épület, A lap­­szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Reggeli kiadás: 99 Előfizetési felhívás hhe­o VLT ímím XIV-dik évi folyamára. Félévre............ 12 frt Negyedévre ... 6 frt Egy havi .... 2 frt Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmen­tesítve tiz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba ke­rül. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Budapest, febr. 4. A nemzet gyásza. Zólyom sz. kir. városának f. évi január 31-én tartott rendkívüli közgyűlésében elhatározta­tott, hogy 1. a gyászszertartások végéig, tehát febr. 5-ig a városházán a gyászlobogó ki lesz függesztve, addig egyszersmind semminemű közmulatság, táncz­­vigalom és előadás nem tartatik, 2. a városi haran­gokon a már elnökileg elrendelt egy órai harangozás febr. 3-ig bezárólag minden nap 10—12 órák között olyformán eszközlendő, hogy a félórai harangozás után egynegyed órai harangozás szünetelni fog, an­nak eltelte után pedig fél óráig ismét folytatandó lesz, 3. az ev. ágost. hitv. egyházának felügyelője ha­son czélból megkerestetett, 4. február 5-én gyászmi­se fog tartatni, 5. a városi tanács és képviselői testü­let a gyászmisén testületileg fog résztvenni. Heszler Nándor zarándmegyei főispán a miniszterelnökhöz intézett jelentésben kimentette kényszerített távolmaradását Deák temetéséről. A Maroson megszűnt átkelés miatt sem ő, sem a me­gyehatóság külön küldöttsége kellő időben nem ér­kezhetett volna fel, miért magukat néhány Budapes­ten időzött bizottsági tag által képviseltették. Kivonat Csong­rád megyének 1876. évi február hé 1­ső napján Szegváron tartott rendkívüli közgyűlése jegyzőkönyvéből: 1 sz. Olvas­tatott Majláth Györgynek a főrendiház elnökének, és Ghyczy Kálmánnak a képviselőház elnökének Csongrád megye közönségéhez intézett következő táv­sürgönyük : »Tisztelt megyei közönség!« Hazafiul mély fájdalommal tudatjuk a magyar országgyűlés főrendi és képviselőházának nevében a tisztelt megyei közönséggel, hogy Deák Ferencz fo­lyó hó 28-án meghalálozott. Országosan rendezendő temetése f. é. február 3-án,­ a gyász isteni tisztelet azon hó 5-én fog tartatni. Áldás és béke lengjen a nagy férfiúnak hamvai felett. Emléke a nemzet szivé­ben örökké élni fog. — Folytatólag alispán ur előter­jesztette, miszerint a mai rendkívüli közgyűlést, ezen mindnyájunkat mély bánattal eltöltő gyásztudósit­ás folytán hivta össze, mely Deák Ferencz Budapest bel­városi országgyűlési képviselő s Csongrád megye táb­­labirája nagy hazánkfiának halálával hazánkat, s az egész birodalmat oly kipótolhatlanul nagy mérvben sújtotta. Sokkal sajgóbb még ma a veszteség folytán támadott seb, mint­sem hogy képes lenne kifejezést adni azon minden honfiúi szivet eltöltő keserű bánat­nak, melynek szavai nincsenek, mintsem hogy ecse­telni tudná ezen legnagyobb veszteséget. Mindnyá­­­junké volt a dicsőült, az egész hazáé, az egész nem­zeté, melyért viszont ő életének minden napjában láng lelke hevével és erélyével munkálni soha meg nem szűnt. És most midőn a dicsőültnek nagy szel­leme elhagyva bennünket, porhamvai földbe fognak örök nyugalomra elhelyeztetni: szomorú nemes köte­lessége e törvényhatóságnak is, leróvni a dicsőült iránt a kegyelet adóját azzal, hogy a folyó hó 3-án Bu­dapesten tartandó gyászünnepélyen magát küldöttsé­­gileg képviseltesse. Indítványozza ennek folytán, mél­­tóztassék a törvényhatóság kebeléből egy bizottságot a végett nevezni ki, hogy ez Csongrád megye közön­ségét a gyászszertartáson képviselje, indítványozza egyszersmind, hogy a dicsőült emléke jegyzőkönyv­ben örökittessék meg, kifejezés adatvan ebben a leg­nagyobb veszteség fölötti fájó érzetünknek. — Cson­grád megye közönsége a legmélyebb fájdalom szo­morú érzetével veszi tudomásul Deák Ferencznek, a haza legnagyobb fiának, Budapest­­belvárosi­­képvi­­selőnek mindnyájunkat mély bánatra hivott el­hunytat. Mindnyájunké vala ő, az egész hazáé, melyet lánglelke forró hevével ölelt, s melynek jobblétéért, fölvirágzásáért szellemi munkássága törhetlen mélyé­vel csaknem félszázadon át küzdött, s mely hazának ő bizonyára legméltóbb és legnagyobb fia volt. És imé, az egész hazát fényes csillagként beragyogó ne­mes élet fénye kialudott, a nagy szellem elhagy­va bennünket, visszatért honnan jött : alkotó Urához! Csongrádmegye közönsége együtt az egész ha­zával gyászolja a dicsőültet s koszorút tűz ravatalára, midőn a kipótolhatlan veszteség fölötti fájdalmas részvétét kifejezve, dicső emlékét jegyzőkönyvben megörökíti. Határozatilag kimondja egyszersmind, misze­rint a tartozó hála és kegyelet jeléül, küldöttségileg óhajtja magát a gyászszertartáson képviseltetni és küldöttségi tagokut: kis-zombori Rónay Lajos főispán ur ő méltósága elnöklete alatt, kit erre nézve fölkér: Á­b­r­a­i Károly m. főjegyző, Solti Ká­roly tiszti ügyész, Fekete Márton árvaszéki ül­nök, örömösi Magyar Imre, D­ó­s­i­t­s Péter, Tóth István, Illés Lajos, Burián Lajos, Rónay Béla, Szvoboda Ferencz bizottsági tagokat, C­s­e­m­e­g­i Antal és K­r­i­s­t­ó Nagy István polgármestereket elválasztja, utasítván fölnevezette­­ket az iránt, hogy Budapesten sürgősen megjelenve, magukat Rónay Lajos főispán úr ő méltóságánál (Hungária szállodában) jelentsék, egyszersmind me­gyénket a gyászünnepélyen képviseljék. És hogy, midőn a fővárosban az országos gyászünnepély tartatik, megyénk közönsége is kife­jezést adjon azon legmélyebb és méltó fájdalomnak, melyet minden egyes tagja szivében érez, a haza leg­erősebb oszlopának romba dőlte fölött, s ez­által részt vegyen a nemzeti gyászban; értesittetnek Szen­tes és Csongrád városok polgármesterei, hogy saját hatáskörükben intézkedjenek miszerint a­mennyire a körülmények engedik, a fővárosban tartandó gyász­ünnepélyen képviselve legyenek, óhajtását fejezvén ki egyszersmind a megye közönsége az iránt, misze­rint folyó hó 3-án délelőtt 11 órakor, midőn a fővá­rosban az országos gyásztisztelet tartatik, a megye területén levő minden városban és községben a ha­rangok meghuzassanak, a gyászlobogók a helység házára és templomokra kifüggesztessenek, jelképez­vén ez legalább némileg a mindnyájunk szivét eltöltő sötét gyászbánatot. Jegyzetté Ábrás Károly fő­jegyző. Meghívó az izr. hitközség templomában (VII. dohány-utcza 4. sz. alatt) vasárnap febr. hó 6-kán d. e. 11 órakor Deák Ferencz boldog em­lékének tiszteletére tartandó gyászünnepélyre. — A pesti izr. hitközség elöljárósága. A budai izr. főtemplomban (ha­lászváros) f. évi február hó 6-án, vasárnap, d. e. 11 órakor az Istenben boldogult Deák Ferenczért gyász isteni tisztelet fog tartatni, melyhez tek. urasá­­god tiszteletteljesen meghivatik. Budapest, 1876. évi február hó 3-án. A budai izr. hitközség elnöksége. Sorrend:­ Karének. XVI. zsoltár. II. Gyász­beszéd. III. Ima a megdicsőült lelki üdvéért. IV. Zárének, XLIX. zsoltár, Beszterczebánya 10 tagú küldött­séggel képviseltette magát a temetésen. A budapesti józefvárosi sza­ba­delyű­ kör Deák Ferencz emlékezetére teg­nap február 3-án megható gyászünnepélyt rendezett. A sötétleplekkel bontott teremben fátyol­lal borítva ott volt Deák arczképe s egy Hensch Ig­­nácz tag által egy nap alatt készített s a kör számá­ra ajándékozott mellszobra. Mindenek előtt Schmiedt Ferencz Beethoven gyászindulóját zongorázta el s utána S­z­é­n­á­s­y László, Komócsy József költe­ményét szavalta. Legérdekesebb volt Tors Kálmán majdnem egy óráig tartott felolvasása Deák Ferencz­­ről, melyben nagy halottunk életének több kevésbé ismert részletét mondta el. Végül a tudomány és műegyetem dalegylete énekelt egy gyászdalt. — A nagyszámú közönség az egész gyászünnepély alatt meghatva volt s igen tapintatosan minden tetszés­nyilvánítástól visszatartotta magát. A nem magyar lapok folyton a legna­gyobb tisztelettel emlékeznek meg a nagy halottról, így az újvidéki »Szibszki Národ« Deák Ferencz elhunytát gyászkeretben jelentvén, a következőkép ir a nemzet nagy halottjáról: Deák, a nagy magyar államférfi, nincs többé! Megszűnt élni a magyarok Mózese, ki szerencsésebb volt az ó­kori Mózesnél, miután Deák láthatta közel­ről Magyarország függetlenségét, míg amaz csak messziről nézhette az Ígéret földét! Deák, az alkot­mányos polgár példányképe, meghalt, s vele Magyar­­ország első polgára költözött az öröklétbe. A ma­gyarok első emberüket vesztették el benne. Deák nem volt magyar chauvinista, mert minden eszközök­kel és módokkal odahatott, hogy Magyarország ösz­­szes gyermekeinek anyjává legyen; a nem magyar nemzetiségek minden jogos kivonatai iránt engedé­keny volt. A szerbek is bálával emlékezhetnek meg róla s a legnagyobb bálával tartoznak neki, mert az ő érdeme volt leginkább, hogy megszabadulhattak azon lánczoktól, melyek Magyarország minden lako­sát lekötötték, ha csak a kiváltságos osztályhoz nem tartozott. Deák érdeme, hogy a szerbek is jogegyenlő polgáraivá lettek e hazának. Szerb nő, Bogdánovics­­né asszony ápolta Deákot a legnagyobb önfeláldo­zással, hosszú és kínos betegségében. A magyarok rövid egy pár hét alatt három nagy emberüket vesztették el. E veszteséget szívük mélyéből érzik ők. Egy nemzet azonban, mely oly fiakat szülhetett, s azokat éltükben is megbecsülte, valóban igen magasan áll a többi népek fölött. A legnagyobb vihar sem árthat meg egy könnyen oly nemzetnek, mint a milyen a magyar. A közös haza összes népei egyetérthetnek abban, hogy lelkük mé­lyéből sóhajtsanak fel s mondják : örök emlékezet lengjen a drága hamvak fölött!« A budapesti »Federatiunea« román lap idei 3-ik száma homlokán egész terjedelmű vas­tag gyászkeretben — a következő gyászjelentést hozza: »Deák Ferencz. A férfiú — kinek az utóbbi évtizedekben oly nagy nagy befolyása volt hazája s a magyar nemzet sorsára, — ki mérséklete által 1861-ben s az 1867-ki egyezség megkötése által az »ország bölcse« legfőbb nevezetet kiérdemelte — pénteken január 28-án éjek­ 3/41­-kor megszűnt élni! Deák egyike volt Magyarország azon három nagy fiának, kiknek neveik elválaszthatlanok a ma­gyarok fölébredése s szabadsági küzdelmeik emléke­zetes történetétől. Széchenyi a »legnagyobb ma­gyar« a német absolutismus idejében — kétségbe­esve nemzete sorsa felett — öngyilkossá lett. Kos­suth — elvitázhatlanul a legnagyobb eszmék kép­viselője — már öreg, de többre becsüli a számkive­tést a meghajlásnál, míg a harmadik — számot vetve a körülményekkel szülőföldén kívánt meghalni. Mondják, hogy Deák macedoromán eredetű, de ő is, mint Corvin Mátyás s mások — vallás s ro­konsági kötelékek által magyarrá lett, — a ma­gyarokért élt s mindent a magyarokért tett. Az ő neve ragyogni fog Magyarország évlapjain. Deák ki­tűnt mint polgár, hazájának hü szeretete által, mely­nek áldozta egész életét, kitűnt szabadságszeretete által­­ nagy sikerrel működött az alkotmányos jo­gok vissszaszerzésében, — kitűnt igazságszeretete által s a magyar többek közt a nemzetiségek irányá­ban ő volt a legigazságosabb. Mint ember — egy tökéletes jellem s menten minden üres hiúságtól, az önzéstelenségnek egy ritka példánya volt.« A »Neue freie Presse« táviratának be­vezetése a következő : »Magyarország ma megadta Deák Ferencznek a végtisztességet. Mint ez ember nagy, a maga ne­mében páratlan volt, olyan volt a temetkezés is, mely halandó tetemének itt rendeztetett. Magyarország fővárosa a hatvanas években eltemette Palóczyt és gróf Telekit, s ezen férfiakat nagyszerűen kísérte nyughelyükre, ez­által politikai tüntetést is tanúsít­­ván. Ugyan a főváros 5 év előtt Eötvös Józsefet, a nagy költőt és hazafit oly lélekemelő módon ünnepelte temetésekor, a mint ezt csak a magyarok tudják ten­ni kedvenczeikkel; de a nemzet által tanúsított tisz­telet eme nyilvánulásai mind elenyésznek azon teme­tési ünnepélylyel hasonlítva össze, a­melynek Buda­pest ma volt tanúja. Soha nem képviselte még e vá­ros oly teljességgel a Szent István koronájának egész birodalmát, mert ez ország különböző elemei soha nem voltak ennyire egyek ugyanazon értelemben, nem voltak oly szorosan összekapcsolva ugyanazon törekvés által, mint most, midőn Deák Ferenczet gyászolták. S a mi több, azt is el lehet mondani, hogy a két szomszéd birodalom összetartozása sem volt külsőleg oly igazán tanúsítva, mint a most le­folyt órákban, melyekben képviselőket, felsőházi ta­gokat Lajthán innenről és túlról körülállani láttuk azon férfi sírját, ki a kiegyezést tervezte, s megvaló­­sitá.« E bevezetés után következik a temetés részle­tes elmondása, melyből azt emeljük ki, hogy a teme­tésen jelen voltak számát 200,000-nél többre teszi. Az orosz lapok közül a »Sz.­Petersburg­­skija Wied.« ezeket írja : »Deák halála Magyarországra sőt Ausztriára nézve is jelenleg kipótolhatlan veszteség.« Tanulságok Lucám könyvéből. Lucámnak az osztrák bank védelmére írt művéből, több részletet közöltünk és bí­ráltunk. Lesz alkalmunk még téves állításai vagy mesterkélt fogásaira reflektálni. De azért nem tagadjuk, hogy a mű nemcsak ügyes szakember bő­ tapasztalatait tárja fel elő­ttünk, de tudományos becscsel is bír. E tekintetben a ma 4-ik és 5-ik fejezete érdemel figyelmet, melyekben­ egyfelől az osztrák bank fedezeti rendszerében történt változásokat fejtegeti, másfelől az osztrák bankot hasonlítja össze Európa két nagy bankjával: a franczia és porosz bankkal. Ez is a védelem kiegészítő részét képezi, de sokkal több tárgyilagossá­got és tanulságot tartalmaz, mint a többi rész. Mert azt el kell ismernünk, hogy az osz­trák bank, mint intézet, kiváló szakértelem­mel van vezetve, nincs ugyan benne meg a kellő üzleti tapintat, egy kissé nehézkes, több­nyire a megszokás által van vezérelve, de jól kezelt, jól vezetett intézet. Még azt sem állít­juk, hogy kizárólag üzér szempontok által vezetteti magát, elismerjük, hogy az osztrák gazdasági érdekekre van annyi tekintettel, mennyit egy központi jegy­banktól követel­ni lehet; — természetes, hogy mindez semmi­vel sem menti fel azon vád alól, hogy Ma­gyarországon m­é­g a helyes üzleti szempon­toknak sem tett eleget, annál kevésbé a köz­­gazdasági érdekeknek. Feltűnő és elismerésre méltó az a válto­zás, mely a közelebbi évtized alatt a bank­jegy­fedezetében beállott. Az érez- és bank­­szerű fedezet mindig nagyobb arányt foglal abban el és pedig az érezben az arany valuta aránya emelkedik. Ez aktuális fon­tossággal nem bír, de a valuta rendezésre, sőt a bankkérdés megoldására is kihatással lehet. Az osztrák bank arany készlete 1870—1874 közt 14/16 millióról 727/10 millióra emelkedett. Ez, te­k­intettel arra, hogy Európa az arany valu­tára megy át, hogy körülbelől kényszerítve le­szünk mi is ennek elfogadására, hogy az ezüst értéke tetemesen csökkent, — nagy fontossá­gú dolog. Sőt minket érdekel ez még abból a szempontból is, hogy ha az osztrák bank éretalapjának megosztásával, vagy bármely módon , osztrák pénzerőkkel jö létre az ön­álló magyar bank, ez a nagy aranykészlet nevezetes tényezőt fog játszani ebben az át­alakulásban. Átalában el kell ismernünk azt, hogy fedezeti rendszerében a bank, újabb időben, sok javítást tett. Az ércz és érczváltófedezet, átalában véve, emelkedett; noha 1871. óta mindkettő apadt, mert az érezösszeg 1874— 75 közt 143.496,444 forintról 134.416,894 forintra szállott, az érczváltók értéke pedig 1870—1875. közt 33 millióról 11 ’/5 millióra apadt; de az arany összege aránytalanul sza­porodott és az érczérték nagysága, a jegyfor­galomhoz mérten, kedvezőbb. Továbbá a bankszerű fedezet tetemesen javult, mert míg 1870 ben 24­ 31, 1875-ben 45 55 száza­lékkal volt képviselve a váltó a fedezetben, holott a kölcsönüzlet a fedezetben 15° o-ról, 8*62°/»-ra apadt. És átalános bankügyi szem­pontból, senki sem fogja tagadni, hogy ez a fedezetet biztosabbá, a jegybanküzlet termé­szetének megfelelőbbé teszi, habár a bank épen azon üzleteinek összevonásával jár, melyekre Magyarországnak legnagyobb szüksége van. De ez nem akadályoz abban, hogy le­vonjuk ebből azt a tanulságot, hogy a ma­gyar jegybanknak is minél inkább kell óva­kodni két dologtól, a­mi a jegybankra nem csak bénítólag hat, de veszélyes is: a hypo­­thekális üzlettől, a hosszú kölcsönöktől és ezek közt az államkölcsöntől. E tekintetben elég intésül szolgálhat az osztrák banknak eddigi története és azon je­lenleg is fennálló tény, hogy az államnak adott kölcsön miatt, a banknak, üzleti czélok­­ra, a franczia bank üzleteszközeinek csak 514/fo­ka, a poroszénak 84 5/16 százaléka áll rendelkezésére; noha ennek alaptőkéje csak 32, amannak 73 millió forint, az osztrák banké pedig 90 millió forint. Igaz, hogy nálunk a jegybanküzlet köre egészen más; a jegybankok másutt üzleteszkö­zeikben több oly tényezővel bírnak, melylyel az osztrák bank részben saját hibájából, részben a monarchia nemzetgazdasági és hitelviszo­nyai miatt, nem rendelkezett. Ez hasonlóan tanulságos reánk nézve, kik a jegybank fel­állítására törekszünk. A­mi a skót, porosz és franczia bankok fő üzletere­jét képezi: a betét, az az osztrák banknál (a jelentéktelen giróüzlet ki­vételével) hiányzik. És ez a hiány a jegyfede­­zet egyik nehézsége, a forgalom kiterjedésé­nek egyik akadálya. Nem mondjuk, hogy a jegybankokra nézve veszély ne lenne (a leg­nagyobb betétüzlettel bíró amerikai bankok története ellenkezőt bizonyít­ a rövid időre vagy felmondás nélkül történő betétekben, mert ezekből származik a legbizonytalanabb fede­zet, főleg v­álságok alkalmával; de az bizo­­nyos, hogy ezekkel esik el a jegybankok egyik fő fedezeti és üzleti forrása. És, a­mennyire a magyar üzletvilágot ismerjük, körülbelül a magyar jegybank s­e számíthat erre. Már­pedig az üzletkör terjesz­tésére a betétek a leghatalmasabb eszközt nyújtják. E mellett annál nagyobb mértékben lesz igénybe véve a magyar bank hypotheralis üzletre (a­mit az osztrák most megszorított) — a­mire főleg új jegybanknak veszélyes, közvetlenül vállalkozni, mert ez el­ső­sorban forgalmi tőkét kell, hogy nyújt­son. És abban is igaza van Lucomnak, hogy nálunk a váltóüzlet is egészen hibás alapon mozog. Alapítási tőkék, beruházások ép úgy szereztetnek be váltóval, mint fedezettel nem bíró fogyasztási kiadások. És ez a három do­log ép oly veszélyes az intézetre, mint az adósra. A valódi váltóüzlet csak biztosan meglévő üzlet közvetítésnél hasz­nálhat. Máskülönben veszedelem. És ez ná­lunk nagyon el van terjedve. Midőn oly méltán támadjuk meg az osz­trák bankot, magyarországi gazdálkodásáért, midőn oly óhajtva várjuk a magyar jegybank felállítását, gondoljunk e körülményekre és az azokból folyó tanulságokra is! — A főrendiház holnap déli 1 óra­kor ülést fog tartani. — A képviselőház központi bizott­­zottsága ma d. u. 5 órakor tartott ülésében tár­gyalta és elfogadta a Lichtenstein herczegség­­gel kötött szerződés meghosszabbításáról szóló tvja­­vaslatot.­­ A főrendiház hármas bizott­sága tegnapelőtt és ma tartott üléseiben tárgyal­ván elfogadta a közigazgatási törvény­­javaslatokat. A kormány részéről Tisza Kál­mán miniszterelnökön kívül Wenckheim Béla br. is jelen volt. — A török reformok. A »Polit. Corr.« szerint a porta szigorúan meghagyta a boszniai kor­mányzónak, hogy hajtsa végre a kihirdetett reformo­kat, de a hatóságok kijelentették, hogy csak akkor foghatnak hozzá a reformok megvalósításához, h­a a basi-bozukok (a népfelkelés) le lesz­nek fegyverezve. De ezen intézkedés azt igényli, hogy előbb minden helyen erős helyőrségek alakít­tassanak rendes katonákból, nehogy véres összeütkö­zések keletkezzenek. Azt hiszik, hogy legközelebb 8000-nyi rendes katonaság jön Boszniába. A porta az összes mohamedán lakosságból katonaságot ujon­­czoztatott, körülbelül 50.000 emberrel fogja szaporí­tani hadseregét. — Hogy képzelik az osztrákok a perszonáluniót. A »Neue freie Presse« az új­ból megindulandó alkudozásokról vezérczikket, s fölveti újból régi alternatíváját: vagy a kiegyezés módosítás nélkül való pure et simple megújítása, vagy ■— perszonál unió. Ha Magyarország kormá­nya nem egyeznék bele Magyarország a jelenlegihez hasonló megkárosításának további fenntartásába, ak­kor a német lap szerint a következők történnének: »Magyarországnak az államadóssághoz való járulé­ka nem jőne kérdésbe, mert e járulék egyezménysze­­rűen, föltétlenül s mindörökre van megállapítva, s Magyarország a hozzájárulástól csak a tőke lefizetése által szabadulhat. Ellenben kérdés tárgya a közös kiadásokhoz való járulék. Mert e quótát még csak nem is egyezmény, ha­nem egyoldalú magyar és osztrák törvényezik, álla­­pítá meg tíz évre, a­mely után a quóta új meghatá­rozását a parlamentek két küldöttségének kell elin­téznie. Nyilván­való, hogy ha a vám- és kereskedelmi szerződés iránt nem lesz egyezség elérhető, még ke­vésbé hozunk létre ily egyezséget a quóta kérdésé­ben. Mert, ha a gazdasági kérdések iránt nem tu­­dunk megállapodni, ennek oka csak abban kereshető, hogy a magyar követelések a quóta-vis­zonyt kárunk­ra akarják módosítani. A korona egy évig élhet ugyan a döntő bíráskodás jogával, de azon túlra a quóta­ kérdésében nincs iránytű. Ha pedig a közös intézményekhez való hozzá­járulás aránya nincs megállapítva, akkor ez intéz­mények maguktól megszűnnek, mert nem igen való­­színű, hogy a külügy-, hadügy­i pénzügyminisztérium hivatalnokai fizetés nélkül, csupa tisztességből szol­gáljanak. Ami azonban a legfontosabb kérdést, a had­sereg kérdését illeti, arra nézve a következők történ­nének : A koronás fő által öszszekötött két állam mindegyike parlamentje által megszavazza a maga kontingensét. Természetesen mindkét résznek azt a kontingenst,melyet megszavaz, el is kell látnia. Az is természetes, hogy e két kontingens nem lenne többé egy közös hadsereg része, hanem két külön hadsereg s a magyarok eszményüket a praktikus életben meg­valósítva láthatnák, csakhogy a maguk pénzén, míg most ugyanarra a mi pénzünkkel törekeszt­­ek. Ak­­­­kor aztán mind a két állam meg fogja fontolni, hogy a nyomasztó csapatlétszámot, a­melyet most a nagy­hatalmi állás kedvéért elvisel, megszavazza-e tovább­ra is. Ausztria csonkítatlanul megtarthatná kontin­gensét, mert hisz azt ma is saját pénztárából fizeti, s akkor tán sokkal könnyebben viselné, mert azon jel­­lemezhetlen szubszidiumoktól, melyeket Magyaror­szágnak az ez által viselt, rész­terheinek elbírása czél­­jából adóz, megszabadulna. Magyarország persze, megfosztva­ a segélypénzektől, melyeket 1867-ben tőlünk kikényszerített,nem tarthatná fenn kontingen­sét, hanem lényegesen leszállítaná; előreláthat­ólag ezt és honvédségét egy—egy, magyar s nemzeti had­seregbe olvasztaná össze. Akkor nem lenne közös hadsereg, g­ltalán semmi közösen elintézendő ügy, s ezenfelül még azon ügyek is, melyek nem kezeltetnek közösen, hanem azonos, időnkint megállapított alapelvek szerint in­téztetnek, a két státus szabad intézkedésére bízatná­nak. A delegáczió, a monarchiának bizonyára leg­­népszerűtlenebb intézménye, megszűnnek s teendőik a két parlamentre ruháztatnának. A külföld fogal­ma, mely most a két állam egymás iránti viszonyát nem foglalja teljesen magába,­­ezután arra is teljes mérvű alkalmazást nyerne . . .« A »N. Fr. Pr.« sze­rint a most megindulandó tárgyalások meghiúsultá­ból ez állapot bekövetkezése származnék. — Szászvárosból arról tudósítanak ben­nünket, hogy a választó­kerületben igen rész­vért szült az, hogy a múlt év november havában megvá­lasztott képviselő Axente Szeverin sem helyét nem foglalta el az or­szággyűlésen, sem mandátumáról le nem mondott. A választó­kerület értelmisége e tárgy­ban teendő interpellációra egy képviselőt fog fel­kérni.­­ A horvát-bosnyák határról ér­kező hírek, a »P. L.« értesülése szerint constatálják, hogy újabb időben látható fordulat állott be a határ­hatóságoknak az insurgensek iránti maguk tartásá­­ban. A határőrizet gyeplőit szorosabbra fogják (ideje is volt !), az eddig igen könnyű átkelést gátolják s kevésbé vezettetik magukat a humanitás, mint in­kább a szigorúan felfogott semlegesség tekintetei által. E magatartás okát nyilván felsőbb meghagyás­­és utasításokban kell keresni, melyek a diplomatiai actio mostani állapota által teljesen indokoltaknak látszanak. Azon pillanatban, mikor azt mondják a portának, hogy a neki ajánlott reformok által sike­rülni fog a lázadást annak okaival együtt megszüntetni, félremagyarázhatlanul a fölkelőknek is azt akarják tudtára adni, hogy minő sors várakozik reájuk azon esetben, ha a hatalmak által a portának ajánlott re­formok keresztülvitelénél továbbra is forradalmi téren megmaradnának. Valóban csak a méltányos­ságnak felel meg, ha mindkét részre nyomást gyako­rolnak, mely végső eredményében alkalmas lesz arra, hogy mindkét felet megközelítővé tegye az ész sza­vának.« A vasúti csoportosítás kérdéséhez. A magyar keleti vasút átment, illetőleg átmegy az állam birtokába s a kormány kétségen kivül foly­tatni fogja a magyar vasutak csoportosításának nagy, és az ország gazdaságos viszonyaira nézve roppant horderejű munkáját. A czél oly szép s az elérendő eredmény kö­vetkezményei oly lényeges behatással lehetnek ha­zánk forgalmi viszonyainak fejlődésére, hogy a kor­mány kétségen kívül az első időben bizonyos áldoza­tokra, engedményekre is kész lesz. S a kormány jól teszi, ha a czél elérése tekin­tetéből engedményeket tesz, mert azon engedmények bőven megtermik gyümölcsüket, feltéve, hogy a tett áldozat előre jól meg volt fontolva. Mint az eddig tett lépések sejteni engedik, a kormány egy kizárólag magyar vonalakat magában foglaló vasúthálózat létesítésén fáradozik s e tekin­tetben is csak helyeselni lehet a szándékot és di­csérni majdan a sikert, ha teljes. De e téren semmi sem veszedelmesebb mint a félsiker. Ha a kormánynak hatalmában áll egy egységes, vagy több csoportra, de valamennyi magyar vasút­vonal magában foglaló csoportokra oszló hálózatot létesíteni, akkor lehet áldozatot hozni, mert a siker teljes, a magyar vasutak jövője kecsegtető lesz, ha a magyar vasúthálózat a külfölddel nem is álland köz­vetlen kapcsolatban, de addig, mig lesz egy vonal, mely Magyarország szivén keresztülhatolván, karjait délen a keleti kereskedelem, északon a Németország­ból jövő bevitel után kinyújtja s azokat, mint legerő­sebb természetszerűen magához öleli, addig, mig e vonal, mely délen is, északon is a külfölddel közvet­len kapcsolatban áll, s melynek igazgatására a ma­gyar kormány alig gyakorolhat befolyást, hatalmát még az összes magyar vasutak szövetségével szemben is éreztetheti: a magyar kormánynak igen-igen gon­dosan meg kell őriznie azon egy vonalat, melyen a magyar forgalom északon a külfölddel közvetlenül érintkezik s e vonal a kassa-oderbergi vasút azon rég­­­sze, mely osztrák területen fekszik. A vonal kicsi, alig 8 mértföldnyi és mégis ezen kis vonalon fordul meg a magyar vasutak cso­­portosítási művének sikere, jövője. Nem kétkedünk, hogy az osztrák kormány, vagy ha úgy tetszik, valamelyik osztrák vasút, talán épen a kassa oderberginek tőszomszédja és a kivitel­re úgy mint bevitelre leghatalmasabb versenytársa a Ferdinand északi vasút, e vonalért szép kártalaní­tást ígérne vagy talán már ígért is, de ez azon áldozat, ez azon engedmény a­mit meghoznunk, a­mit tennünk nem szabad, ha az ár mindjárt óriási, elragadó, szemfényvesztő volna is. Ha e vonal osztrák kézbe jut, hiába lesz egy vonalunk M. Szigettől, Csáczáig, hiába lesz egy vo­nalunk Brassótól Ruttkáig, mert ha e vonalakon bár­mi csekély díjtételt szabunk is, a kilenczedfél mért­földnyi vonal Magyarország határától Oderbergig oly szállítási díjat követelhet, oly szállítási politikát követhet, annyi akadályt gördíthet az ezen uton át irá­nyuló forgalom elé, hogy daczára a magyar vasutak csoportosításának, daczára a csoportosított vonalak hosszúságának a küldemények a várpontokon: Kassán, Miskolczon, Nagyváradon, Debreczenben, Szolnokon mégis csak oda fognak tereltetni, a­hol azok a magyar kamatbiztosító kincstárnak hasznot nem hoznak.

Next