A Hon, 1876. május (14. évfolyam, 100-125. szám)

1876-05-31 / 125. szám

125. szám, XIV. évfolyam. Kiadó­ h­ivatal: Barátok­ tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva 3 hónapra reggeli és esti kiadás együtt: .................................. 6 hónapra ...................................... Az esti kiadás postai különküldéséért 6 frt — kV. 12 » — » felülfizetés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. 9*? Előfizetési felhívás KIV-diki évi folyamára. 66 Félévre........................... 12 frt Negyedévre ... 6 frt Egy havi .... 2 frt Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni, melyek bérmente­sítve tíz frtig csak 5, 10 frton felül pedig 10 krba kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czím alatt Budapest,Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »HON« kiadóhivatala. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP, Budapest, 187­5. Szerda, május 31. Szerkesztési iroda: Barátok­ tere, Athenaeum-épitlst A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. —■ Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épület) küldendők. Budapest, május 30. Trónválság Törökországban. A konstantinápolyi szofta - mozgalom, mely hetek óta képezi kiváló tárgyát a kelet­ről jövő tudósításoknak, nem elégedett meg azzal, hogy megbuktatta a muszka pártfogás által fölemelt nagyvezért, Mahmud pasát; nem elégelte meg, hogy elmozdította helyéről a seik-ul-izlamot, a­mi a török történet legrit­kább esetei közé tartozik; ott sem állapodott meg reformköveteléseivel, hogy a szultán civillistájába s az állam ruinált pénzügyeibe rendet hozzon be. Szemeit magasabbra emelte­­ a trónig. Tovább ment, mint eleinte menni akart — mint rendesen minden forradalom. Megbuktatta Abdul Aziz szul­tánt is, mint ezt ma délután egy konstanti­nápolyi hivatalos sürgöny jelenti. Egyike a legszebb békés forradalmak­nak, torlasz, kartácsolás és vérontás nélkül. Egy reformmozgalom, mely az uralkodó le­­mondatásával ér véget és jobb jövőt látszik ígérni Törökországnak. A fényűző, ingatag és gyenge Abdul Aziz kénytelen volt belátni, hogy helyzete tarthatatlan, hogy nem képes ellenállni a mozgalomnak, ha csak birodalma zavarait tetézni nem akarta s lemondott Ab­dul Medsid fia , Murad effendi javára, ki a törvényes trónöröklés rendje szerint követi őt az uralkodásban, mint V. Murad. Murad nem ígérkezik ugyan oly nagy­szabású uralkodónak, mint pl. II. Szolimán volt, de barátja a haladásnak, felvilágosult férfi, mintegy 35 éves, rokonszenvez a török fiatal vagy reformpárttal, melynek vezére Mi­hád pasa, vitézlő tábora pedig az intelli­­gentia, a tanuló fiatalság, a szofták. E párt­nak kiváló tulajdona a kibékü­ltetlen ellenszenv Oroszország iránt s így a török trónválság nagy jelentőségű front­változtatás Oroszországgal szemben, nem csak azért, mert Murádot a fiatal török párt emeli trónra a szobafogság­ból, melyben Aziz szultán őt tartotta, hanem azért is, mert az orosz diplomatiának eddig egyik legtöbb törekvése az volt, hogy a szul­tánt rávegye a trónöröklési rend megváltoz­tatására — Murád kizárása végett. Tekintve a viszonyokat és körülménye­ket, melyek között a trónválság végbement • Konstantinápolyban, bízvást a legnevezete­sebb események közé sorolhatjuk, melyek a keleti kérdés ilyen vagy olyan alakulására befolyással birtak s igy czélszerű lesz meg­emlékezni a trónlemondást közvetlenül meg­előzött tényekről is. A »beteg ember« — mint Miklós czár muszka felfuvakodottságában lenézőleg ne­vezni szokta Törökországot — megemberelte magát. Oly választ adott az orosz kanczellár által szerkesztett jegyzékre, a­minőt az csak megérdemelt. Nem kutatjuk most, a beteges hiúság ideges kitörése, vagy a porta még ta­­gadhatlanul meglevő erejének kifolyása-e e válasz, mely hétfői esti lapunkban olvasható, elég, hogy alapos, indokolt voltát tagadni le­hetetlen. A Gortsakoff-féle memorandum tar­talma oly kihívó és fenyegető természetű, hogy akaratlanul is eszébe juttatja az ember­nek Menczikoff herczeg benczegő fellépé­sét a krimi háborút megelőzőleg,mikor mint rendkívüli konstantinápolyi követ 1853- ban utazó ruhával és poros csizmával lépett a divánba. E kihívó durvaságnak keservesen megadta az árát Oroszország Sebastopolnál és bizony ha a politikában az igazság szava lenne a döntő, s ha ez megfelelő erővel is rendelkeznék, a kontinens közérzületének leg­nagyobb elégtételéül szolgálna ismét porig alázva látni az északi kolossust, mely míg hi­vatalosan a hármas »béke szövetség« tag­jának hazudja magát, álutakon az európai béke megbontásán mesterkedik, fellázítja egy békés szomszédállam szláv alattvalóit, ezután pártfogásába veszi a lázadókat törvényes átok ellenében, sőt európai coalitió tárgyává teszi azok követeléseit, — melyek végelemzésben a török birodalom szétbontását czélozzák. Gortsakoff herczeg annyira megy, hogy a memorandumban a hatalmak »erkölcsi jo­gát« hangoztatja arra nézve, hogy a török birodalom belügyeibe avatkozzanak, — mit pedig a párisi szerződés IX czikkelye hatá­rozottan tilt. De mit Oroszországnak a párisi szerződés! Hisz épen Gortsakoff országa volt a legelső, mely azt a franczia-német háború idején perfid módon sárba tiporta. Gortsa­koff »erkölcsi jogá«-nak hangoztatása ismét emlékeztet arra, hogy Miklós czár is, szintén a krími háború előtt, hivatkozva nem ismert régi szerződésekre, védnökségi jogot követelt magának a porta görög vallású alattvalói fö­lött s mivel ezt sem a porta, sem a hatalmak el nem ismerték, következett be Sebastopol. Az orosz politika most is ugyanaz, ha marad magához mindig. Görögország, Szerbia stb. a hatalmak beavatkozása folytán szakit­­tattak el Törökországtól s már most csak tovább kell haladni ezen irányban, mind job­­ban-jobban meglazitni az összefüggést a porta és tartományai között, mig a meglevők is elszakittatnak, akkor az orosz politika elérte czélját. Oroszország nem téveszti szem elől a régi jóslatot, mely azt mondja, hogy a fél­hold csak négy századig fog fényleni ama birodalom fővárosában, melyet II. Muhamed a byzanczi császárság romjain alapított s el is fogja czélját érni, ha tovább is így tart a keleti politikának nevezett mustifikáczió. A jog és méltányosság érzetét mélyen sérti az, a­mit keleti politika és pacifikáczió czímén a hatalmak a portán eddig elkövettek. A porta készséggel elfogadta mindazt, a­mit Andrássy deczemberi jegyzékében neki a ha­talmak javasoltak. De lett-e valami eredmé­nye ? Épen semmi. Miért ? Mert a lázadók hallani sem akartak Andrássy reformjairól, vagy mint diplomátiai műnyelven kifejezni szokás: »elvben fogadták el« csak azokat, de a fegyvert azért nem tették le. Már most a hatalmak, a­helyett, hogy az európai békét veszélyeztető lázadók ellen fordulná­nak, kiknek (bizonyos részről jött biztatások után) van bátorságuk a hatalmakkal is da­­czolni, — összeülnek Berlinben, szerkeszte­nek egy uj jegyzéket, melyben azt követelik a portától, hogy hallatlan bőkezűséggel ju­talmazza meg lázadóit , építtesse föl házai­kat, templomaikat, adjon nekik egy évre élel­mi­szereket és engedje el három évig az adót, és — hogy a magas politikai szatyra teljes legyen — azzal fenyegetik a portát, hogy ha ilyen és más még ilyenebb feltételek alatt ki nem egyezik két hó múlva a lázadókkal, hát »erélyesebb eszközökhöz fognak nyúlni,« me­lyek egyike az lesz, hogy monarchiánk elzárja Törökország elől a kleki kikötőt, me­lyen hadsereget és élelmi­szereket szokott szállítni a porta a harcztérre. Valóban ez sok. Ily szégyenletes capitulátióra nem szánhatja rá magát, állam, mig tudja, hogy területén­­ egy fegyverfogható ember lakik, mig van földében vas, melyből kardot kovácsolhat. Miért nem mutatott jó példát Oroszor­szág, — többször volt rá alkalma — miért nem tett hasonló engedményeket a lengyel forradalmároknak és mit szólott volna, ha a hatalmak pártfogásukba véve a lengyeleket, ha beavatkozva a lengyel orosz ügybe, ha­sonló követelésekkel léptek volna föl, mint a minőket most Gortsakoff jegyzéke Törökor­szágnak szab? Ne a török fejéhez csapják a hatalmak a jegyzékeket és ne Konstantinápolyban akar­janak »erélyes actiót« kifejteni, mert nem ott a hiba,­­ hanem a lázadókat igyekezzenek kapaczitálni, ha ugyan jót akarnak. Mióta keleten a lázadás kitört, két nyo­morult szláv »állam« : Montenegró és Szerbia, melyekben Oroszország tartja a lelket, foly­tonosan szították és mindennel gyámolítot­ták a felkelést. A porta nem egyszer erélyes hadi ak­iót indított meg, hogy ott tegye tönk­re a lázadást, a­honnan tápot nyer. Ek­kor előálltak a diplomata urak és rá­ijesztettek a portára , ne­hogy ujjal is bántani merészkedjék a nevezett két tar­tományt, mert abból nagy baj lesz. A lá­zadás még csírájában­­­olt, mikor a legerélye­sebb actio emberét, Hussein Avni pasát ismét a konstantinápolyi diplomata urak megbuk­tatták és engedték, hogy az orosz befolyás a muszka stephordó Mahmud pasát emelje a nagyvezéri székre, míg a sofía mozgalom is­mét le nem sodorta onnan, utána pedig Abdul Azizt. Andrássy gróf is jegyzékében csak a portát tudta fenyegetni, hogy ha el nem fo­gadja a reformokat, hát akkor tavas­szal tal­pon lesz Szerbia, meg Montenegro, — de a lázadók számára nem volt egy intő szava sem. Mit nyert vele a porta, mit nyert az európai béke, és mit nyertünk mi ? — hogy az Andrássy-féle jegyzék elfogadtatott? — Azt, hogy a lázadás most már oly mérveket öltött, hogy Bismarck lapja eljöttnek látja az időt arról írni »akadémiai értekezést,« misze­rint a hatalmak ismerjék el a fölkelőket, a hadviselő h­a­t­al­o­m­n­ak­, a­mit még a karlistákkal sem tettek. A keleti politika eddigi folyama, a gyen­gébbel szemben az erőszakos hetvenkedés ha­tását gyakorolja a szemlélőre. Mekkora zajt nem csaptak európaszerte a szalonikii vé­rengzés miatt! Mi okozta ezt? Egy keresz­tény bolgár leány jegyeséért, egy török fiatal­emberért elhagyja vallását, s török me­csetbe megy, hogy új vallása szertartásán jelen legyen. Az amerikai Egyesült­ Államok ottani consula, egy keresztény bolgár, fölbuj­­togatja a hitfeleit, hogy gátolják meg a leány­nak török hitre áttérését. A keresztények e czélból tömegesen tódulnak a török mecsetbe, s azt — török fölfogás szerint — már jelen­létükkel is megbecstelenítették. Ebből kelet­kezett a vérengzés, melynek a franczia és né­met consul, kik szintén belevegyültek a tö­megbe, áldozatul estek. Világos, hogy itt a fölbujtogatott keresztények voltak a vallás­­háboritók, ezek adták tanujelét annak, hogy mikor örökösen vallásszabadságot sürgetnek a portától, maguknak fogalmuk sincs a tole­ránsáról. A török faj, utazók egybehangzó véleménye szerint, toleránsabb valamennyi más fajú török alattvalónál. Ha Európa bár­mely más műveltebb államában valamely fe­lekezet úgy megtámadtatik templomában, mint a török Szalonikiban, valószínű, hogy ott is tettlegességre kerül a dolog. — Más állam kikötőjébe tán nem zudítnának a ha­talmak e miatt 15 — 20 hadihajót, mint teszik Szalonikiban. Hanem az­ért a porta már meg­büntetett eddig 15 bűnöst és kész a meggyil­kolt consulok családjainak megadni a pénz­beli kárpótlást, melyet az illető államok kö­veteltek. A baj — ismételjük — nem a portában, hanem felbujtott alattvalóiban van. De hát ez ki látszik kerülni a diplomaták figyelmét. Sőt épen pártfogásukba veszik a lázadókat. Ily körülmények között teljesen indokoltnak találjuk azt, hogy a török kormány kereken visszautalsa Gorzsakoff jegyzékét. Igaz, hogy abba föl vannak véve Andrássy jegyzékének azon pontjai is, melyeket a török kormány már elfogadott volt, de azok teljesen elmo­sódnak a többi pontozatok mellett, melyeket Gortsakoff, m nt a lázadók prolegált követe­léseit oda illesztett. Hírlik, hogy maguk a hatalmak is azon gondolkoznak, hogy módosítsanak Gortsakoff emlékiratán, miszerint azt úgy a portára, mint Angliára nézve elfogadhatóvá tegyék. Csak módosítsák és töröljenek belőle minél többet, hogy csak az maradjon meg benne, a­mi épen szükséges. Jusson eszükbe Franklin ba­rátjának, Tomson János kalapos mesternek az esete. Mikor ez üzletet nyitott, egy czég­­táblát készitett, melyen egy festett kalap volt és következő fölirás volt: »Tomson János kalaposmester, készít kalapokat és elad kész­pénzért.« Barátjaitól véleményt kért aztán. Ezek egyike azt mondá, hogy a »kalapos mester« szó merőben fölösleges, ki kell tehát hagyni. Kihagyta. A másiknak a fölirat kö­vetkező része ellen volt kifogása, miután a festett kalap eleget mond, aztán tudni való dolog, hogy ingyen senki sem ad el kalapot, de még azért sem jó a szövegezés, mert hitel­be is lehet adni, a »készpénzért« kifejezés pedig azt kizárja. Addig mentek a törlések, míg a czégtáblán csak egy festett kalap ma­radt és e felirat: »Tomson János.« Bár úgy használnák a diplomaták is a vörös irónt és bár annyi jóakaratú belátás lenne bennök, mint ama kalapos mesterben. Ne maradjon meg egyéb Gortsakoff memo­randumából, mint Andrássy jegyzékének czégtáblája. Abban elég van. Az eleget mond, — csak becsületesen legyen végrehajtva. Szathmáry György: — Az országgyűlési szabadelvű pártkör má­jus hó 91-ikén szerdán délután 6 órekor értekezle­tet tart. Tárgy: a megyék kikerekítéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásának folytatása. — A »függetlenek« és a »függet­lenségiek.« A »Pester Corv.«-ben olvassuk a kö­vetkezőket : »Mint értesülünk a »független szabad­elvű párt« és a »függetlenségi párt« egyes tagjai közt ismételve történt pourparlerk, melyek azonban eddig semmi kézzel fogható eredményre nem vezet­tek. A pourparlerk czélja az volt, hogy a nevezett két párt az új kiegyezésre vonatkozólag, melynek el nem fogadására nézve egyetértenek, egyöntetű eljá­rást kövessen az ős­szel történendő törvényhozási tárgyalásoknál, vagy előbb is az országszerte rende­zendő választói gyűléseknél. Az ide vonatkozó kísér­letek valószínűleg »hivatalos« alakban is ismételtetni fognak.« (Mit szólasz ehhez te­ch »Nemzeti Hír­lap« ? !) — Andrássy gróf és Stollberg, a bécsi német nagykövet ma a Konstantinápolyból érkezett hírek után, hosszabban tanácskoztak együtt. A szin­tén Budapesten időző orosz nagykövet, mint a »M. Híradó» mondja, a két előbbinek tanácskozása alatt egyedül dolgozott szobájában. A nagykövetek pénte­ken vagy szombaton utaznak Bécsbe. — Belgrád­­ból a »P. C.« azt a hírt veszi, hogy a szerb kor­mány Csernajeff muszka tábornok javaslatára egy üteg Krupp-ágyúnak beszerzését határozta el. — A lapokban tegnap tévesen közöltet­­vén, mintha én a szabadelvű körnek folyó hó 28-án tartott értekezletében Tiszafüred, Igar, Tiszaőrs, Örvény s az egész Nagy Surány és Tisza-Hollósig terjedő községeket Nagy-Kunsághoz csatoltatni in­dítványoztam volna, melylyel különben is együtt szer­­veztetik Jász-, Szolnok-, Nagy-Kunmegye; — ké­rem odaigazítani, miszerint én azon községeknek He­ves megyénél meghagyásukat kértem. Babics István, orsz. képviselő: — A népiskolai hatóságokról szóló törvény­javaslatban a főrendiház által tett módosításokat a képviselőház tudvalevőleg részben nem fogadta el. A főrendiház nagy többsége — Haynald és Cziráky formaszerű ellenmondása után — belenyugodott a képviselőház határozatába. Ez történt ma délben ’­7 1 órakor. Mulatságos ezzel szemben azon körül­mény, hogy a ma este megjelenő »Magyar Állam«, mely fenhhangon szokott kérkedni a főrendiház barát­ságával s nézetegységeket úton-útfélen hirdeti, épen most (eső után köpenyeg) buzdítja a méltsás urakat »méltóztassanak május 6-i üdvös módositványukat másodszor, s ha kell, hamadszor is föltartani« s egyúttal kegyesen megszidja Trefortot ki a »próbát ki nem állta.« A főrendiház ugyan nem menyország, hanem Lunkay tanácsát már itt sem hallgatják meg. A képviselőház igazságügyi bizottsága­ Ma d. u. 5 órakor tartott ülésében folytatta a bé­kebíróságokról szóló­­javaslat részle­tes tárgyalását. A 18. §. tárgyalása előtt azon kérdés vettetett föl az előadó által, hogy váljon a békebírák a köz­élet terén némi előnyökkel ruháztassanak-e fel, mi­lyen példa az adó kétszeres számítása a virilis jog el­nyerésére. Szilágyi szintén kívánja a békebirákat előnyben részesíteni, de más után, péld. hogy a do­­mestica fele alól fölmentessenek. Schmaus­z, Marsovszky, Hor­váth K. és Csemeghy államtitkár felszóla­lása folytán ezen indítványok elveztetnek. A 18 §-nál Teleszky előadó a b) pontban különbséget kíván tenni Budapest és a többi város között, a fővárosban a kerületi bíróságot bízná meg a békebírósággal. Különben a városi jegyzőket akar­ja a tanácsnokok segéd­biráivá rendelni. Horváth L. a fővárosra nézve kimondatni véli azt, hogy a békebirói közegeket a közgyűlés ke­­rületenkint jelölje ki, a többiben Teleszky vélemé­­ményét osztja. P­e­r­c­z­e­l mint a főváros kerületi elöljáróságát már csak azért sem gondolja megbizandónak a béke­birósággal, mert eltekintve attól, hogy azok ma na­gyobbrészt nem jogászok, végtelenül el vannak fog­lalva. Horánszky a többi városra vonatkozólag nem nyugszik bele Teleszky indítványába. Ő több ta­nácsnok kijelölését óhajtja és nem a jegyzőt, mint segédbékebirót. Szilágyi a fővárost illetőleg Horváth néze­tét pártolja. A városok békebirói nézete szerint kell hogy jogvégzett egyének legyenek. Csemeghy osztja a nézetet, hogy a fővá­rosban a békebiróság összeköttetésbe hozassék a kerületi elöljárósággal, de azzal az elöljárót magát A „HON“ TÁRCZÁJA. Az aranyozott kor. Amerikai regény, írták Twain Mark és Warner Károly Dudley. (68. Folytatás.) A fiatal emberek egyike sem érzett hajlandósá­ga az­nap megkisérleni, hogy Laurát meglátogassák, s ő neki a hirlaptudósitókon kívül nem is volt más tár­sasága, míg Sellers colonel és Hawkins Washington meg nem érkeztek, kik a lehető sietséggel New­ Yorkba jöttek. Laurát a tömlöcz női­ osztályának egyik felső czellájában találták. A czella valamivel szélesebb volt, mint a férfi­ osztálybeliek, lehetett nyolcz vagy tíz láb széles s tán egy kevéssel hosszabb. Kőből volt az alja és minden, és a teteje kúp alakú volt mint egy boglya-kemencze. Egy keskeny hasadék a te­tején elegendő világosságot bocsátott be, s ez volt az egyedüli eszköz a szellőztetésre. Ha nyitva volt ez ablak, azon át beesett az eső. S minthogy fűteni is csak úgy lehetett, hogy az ajtón át a folyosóról bo­csáttatott be a levegő, ezért a czella most hideg és ned­ves volt. Fehérre volt meszelve és tiszta volt, de meg­­érzett rajta a finom börtönbáz, egyedüli bútora egy vaságy volt, szalmazsákkal s nem épen tiszta pamut­­takaróval. Midőn Sellers colonelt a vén matróna, ki e he­lyet mint kulcsárnő zárva tartá, a czellába vezette, erőt vettek rajta érzelmei, kényei végigfolytak ar­­czán, és hangja úgy reszketett, hogy alig tudott szél­ni. Washington képtelen volt csak egy szót is ki­hozni, majd Laurára nézett, majd még kimondhatat­­­lan undorral tekintett a nyomorult teremtésekre, me­lyek e teremben fel s alá sétáltak. Laura egyedül volt nyugodt és uralkodott érzelmei felett, ámbár ba­rátai fájdalmától ő sem maradhatott érintetlen. »Jó hangulatban vagy, Laura?« voltak az első szavak, melyeket a colonel kimondhatott. »Hiszen látja,« viszonzá Laura. »Nem mond­hatnám épen, hogy ez itt az embert jó hangulatba hozhatná.« »Fázol ?« »Meglehetősen hideg van. A kőpadló hideg, mint a jég. Keresztül­ borzongat a hideg, ha rá­teszem a lábamat. Kénytelen vagyok az ágyra ülni,­« »Szegény gyermek, szegény gyermek! És tudsz-e valamit enni?« »Nem, nem vagyok éhes. Azt hiszem, nem tud­nék semmit enni, legalább nem ehetem azt ott.« »Oh édes istenem !« folytatá a colonel »ez bor­zasztó. De bátorság, bátorság kedvesem,« és a colo­nel egészen oda lett. »De,« folytatá, »mi majd segítünk rajtad. Min­den lehetőt el fogunk követni éretted. Én tudom, hogy te azt nem szándékozhattad. Őrültség lehetett vagy olyas­valami. Hiszen te előbb soha nem tettél ilyen dolgot.« Laura mosolygott kissé és szólt: »Igen, valami e fajta lehetett. Olyan az egész, mint egy motorka a fejemben. Ö gazfattyú volt, ma­guk ezt nem tudják.« »Inkább kivégeztem volna én őt magam pár­bajban, tudod, a­hol minden annak rendje és módja szerint megy. Oh bár megtettem volna. De ne légy oly levert. Majd kiszabadítunk, a legjobb tanács­adók, a new-yorki ügyvédek, mindent kivihetnek, ol­vastam ilyen pereket. De most mindent kényelmessé kell tennünk a számodra. Hoztunk valamit magunk­kal ruháidból és fehér­neműdből a szállodából. Mi egyébről gondoskodhatunk még ?« Laura értésükre adta, hogy szeretne pár tiszta ágytakarót, egy darab szőnyeget, a­melyre léphes­sen, ételt a vendéglőből, néhány könyvet és írószert, ha szabad volna. A colonel és Washington megígér­ték, hogy gondoskodni fognak mindezen dolgokról és aztán szomorún búcsút vettek, sokkal busábban, mint maga a gyilkos nő helyzete felett lenni látszott. A colonel azt mondá a matrónának, midőn eltá­­­­vozott, hogy ha valamivel több gondja lenne Laura kényelmére, nem válnék ez szégyenére, és a börtönőr előtt, a­ki őket kibocsátó, pártfogói arczkifejezéssel így nyilatkozott: »Önöknek itt szép nagy épületük van, becsüle­tére válik a városnak. Egy barátnőm van ott benn — majd ismét meglátogatom, uram.« A következő napon valamivel többet kezdtek a lapok hozni Laura saját életéről, a reporterek ékes­szólása által kiszínezve és nemesítve. Néhányan közülök bizarr világot vetettek az ezredes életpályájára s az ő áldozatát mint a meg­gyilkolt ártatlanság szép bosszúállóját tüntették fel, mások meg Laurát mint Selbynek mindenre kész szeretőjét és szívtelen gyilkosát festék le. Az újság­írókkal való közlekedéseknek véget vetettek az ügy­védek, mihelyt felfogadva lettek s Laurát megláto­gatták. E körülmény azonban nem gátolta meg — sőt könnyité — olykor-olykor egy-egy Laurára vo­natkozó közlemény megjelenését, melyek a közönség szánalmát a szegény leány iránt felkeltheték. Ez alkalom nem mult el a nélkül, hogy a vezér­lapok az esetet ki ne szépítették volna, és Fü­löp há­rom vagy négy lapnak szerkesztői elmélkedését, me­lyek neki legjobban tetszettek, félre tette magának. Ezeket azután barátjainak később fel szokta volt ol­vasni, hogy kitalálják, melyikből van egyik s másik kinyírva. Egyik a következő egyszerű módon kezdődött: »A történelem soha sem ismétli önmagát, de a tarka jelennek hűvcsöves combinatiói régi mondák tört fragmentumaiból látszanak összetevő lenni. Washington nem Konnth, és Lars, Timandra szép leánya, nem lehetett prototypje az elragadó Laurának, a plebejus Hawkins ház leányának, de a szónokok és államférfiak, kik az egyiknek kegymutatását megvásárolták, talán ép oly megveszteget­hetetlenek voltak, mint a köztársasági államférfiak, kik a wa­shingtoni lobbyista nő ajkairól tanulták meg,hogy miként kell szeretni és szavazni. És az újkori Lais talán soha nem hagyta volna el a nemzet fővárosát, ha ott csak egyetlen egy köztár­sasági Xenokrates is lett volna, aki hízelgő szavainak ké­pes lett volna ellentállni. De itt vége a párhuzamnak, az ifjú Hippostratustól távozó Larst nők végezték ki, kik bá­jaira szerelemféltők valának. Laura ellenben, ki az ifjú Brierlyvel az ő Thessaliájába andalog, megöli másik szere­tőjét, és bosszúállója lesz az igazságtalanságnak, mely ne­mén el lett követve.« Egy más lap szerkesztőségi czikkét kevesebb lyrai szépséggel, de hasonló erővel kezd é­s azt így végezte: »Hawkins Laurával a szép, elbájoló, végzetes nővel, és a kicsapongó ezredessel, a vesztett ügy katonájával, ki csak azt aratta, a­mit vetett, nincs semmi közünk. De ha a függöny ezen rémítő szomorú játék előtt felgördül, ám vessünk egy tekintetet a társadalomra, hogy milyenné vált ez a fővárosban a mostani kormány alatt, és nem nézhetjük azt a­nélkül, hogy ne aggódjunk a köztársaság sorsa felet.« Egy harmadik újság más hangon szólt a tárgy­ról. Ezt mondá: »A mi ismételt jóslataink igazolják. A vészes tanok, melyekre felhívtuk a figyelmet, hogy az amerikai társada­lomban uralomra vergődnek, ismét­lllustrálva lettek. A fő­városi név már-már szemrehányás. Mi tán közreműköd­tünk a romlás elhárítására az által, hogy a nagy csaláso­kat bátor kézzel lelepleztük, és nem fogunk visszariadni most sem attól, hogy az emberi élet biztonságára szolgáló törvények lábbal tiprásának megbosszulását követeljük, hogy az egyes személyek szabadon járhassanak az utczán , é­s beléphessenek egy vendéglőbe legalább nappal, a­nélkül, hogy kitegyék magukat a veszélynek, nehogy valaki go­lyót röpítsen agyukba.« Egy negyedik lap észrevétele így kezdődött: »Az a tökély, mel­lyel a Selby-Hawkins gyilkosság részleteit ma reggel olvasóink elé állítjuk, csodát képez az újkori újságcsinálás terén. Az eztán következő nyomozás mit sem tehet a kép kipótlására. Ismét a régi történet. Egy szép nő elillant szeretőjét agyonlövi hideg vérrel, és kétség kívül nem sokára meg fogjuk hallani, hogy ha nem volt olyan őrült, mint egy nyúl ebben a márczius havában, leg­alább is azon bajban szenvedett, melyet »őrültségi roham«­­nak szokás nevezni.« Nem mondanánk sokat azzal, hogy a tragédia fényeinek első közzététele után úgyszólván általános felháborodással viseltettek az emberek a börtönben elzárt gyilkos nő iránt, ás hogy az ő szépségéről szóló jelentések csak még fokozták a felháborodást. Olybá vették, mintha szépségében és nemében biza­kodva, tipraná lábbal a törvényt, és forró vágy ural­kodott az iránt, hogy a törvény egyszerű szigorát kell alkalmazni. De Laura nem maradt pártfogók nélkül, s ezek némelyike igen befolyásos volt. Hatalmában tartotta nagyon sokaknak a titkát s tán jó hírnevét? Ki akarhatná magát ítélő bíróul feltolni az emberi in­dokok felett. Hát, valóban nem érezhetnénk-e szá­nalmat egy nő iránt, kinek fényes életpályáját oly hirtelen kioltá a szerencsétlenség és bűn? Azok, kik őt Washingtonban ismerték, lehetetlenségnek tarták elhinni azt, hogy az elbájoló nő szívében gyil­kosság lakozott, és hogy készséggel elméjébe vehesse a pillanatnyi téboly honos sentimentalitását az egyéni szerencsétlenség súlya alatt. (Folytatása következik.)

Next