A Hon, 1876. július (14. évfolyam, 149-177. szám)

1876-07-22 / 169. szám

169. szám, 1­V. évfolyam, Kiadó­hivatal , Barátok­ tere, Athenaeum-épillet földszint Előfi­g­etési díj : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt : 3 hónapra............................................6 írt ki. 6 hónapra...........................................12 » » Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felülfizetés negyedévenként . . • 1 * * Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számíttatik. Előfizetési felhívás H­OST“ X IV-dik évi tolvaronra. ti«. A „„fr . Félévre...................... 12 fit­tfisi árai. . . . . * M gypr* Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre postai utalványokat kérünk használni,melyek bérmente­sítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül­nek. Az előfizetések a »HON« kiadó hivatala czim alatt Budapest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők A »Hon« kiadóhivatala. Reggeli kiadás. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Budapest, július 21. Az angol valuta-enquete eredménye. Minél többet foglalkozunk az angol par­lamenti enquette jelentésével, az ezüstérték csökkenése ügyében, annál több nehézség merül fel előttünk a kérdés megfejtésében és annál inkább megfoghatónak tartjuk, hogy a bizottság megoldást javasolni nem mert, ha­nem csak adatokat szolgáltatott ahhoz. És ez adatok reánk nézve is több érdekes részletet tartalmaznak- sőt átalában elkerü­l­­hetlenül szükséges tudnivalók a valutaügy­ben, mert csak e bizottság volt abban a hely­zetben, hogy némileg is megbízható források­ból meríthesse adatait. Tudjuk, hogy az ezüsttermelés növeke­dése , az ezüst pénz demonetizálása, és végül : az indiai ezüstfogyasztás csökkenése volt azon három oknak feltüntetve, melyek az ezüst értékcsökkenését okozák; de e té­nyekben sok felderü­ltetlen vagy legalább eddig meg nem magyarázott részlet van és másfelől ezekkel még mindig nincs megfejtve az, hogy ha már ez a három ok idézte elő az értékcsökkenést: állandó lesz-e ezek ha­tása? Pedig ezen fordul meg a kérdés eldön­tése. Merth­a csak pillanatnyi aranylázzal van bajunk, akkor azzal szemben állást foglalnunk nem kell, csak meg kell várni a reakc­iót és erre van időnk, mert úgy sincs módunk és alkalmunk most a valutarendezésre. De ha állandó okokkal van bajunk, akkor azokkal szemben állást foglal­ni és a meghatározandó irányban a valuta­kérdés megoldását előkészítni, sőt sürgetni kell, mert akkor minél tovább halad az, annál nehezebb lesz. És e tekintetben az angol enquette nem nyújt egészen határozott választ. Állan­dónak tünteti föl az ezüstprodukc­ió szaporo­dását és Kelet ezüstfogyasztásának csökkené­sét. De még ezek ellen is hoztak fel kételye­ket. A dolog így áll : eddig rendes termelés ezüstben évenként 70 millió forint volt, ebből 20 millió értéket felhasznált az ipar és éksze­részet , 50 millió maradt pénznek , de ennél többet fogyasztott csak maga India. Az egyensúly meg­volt , sőt minthogy a kalifor­niai aranybányák 1849—55. közt sok aranyat hoztak világra , ennek hatása következ­tében, míg 1848-ban egy uncia ezüst 590 angol dénár volt, 1862—66 közt 62-re emel­kedett annak értéke ; de ez volt a legma­gasabb árfolyam, mert 1872-ben már 61, 1873-ban 591/n­d. volt értéke. Ekkor a neva­­dai utadai, californiai u­j bányák terme­lése jött közbe ; ez évenként 70, sőt 90 millió forintra tehető , tehát a termelés roppant mérvben fokozódott — az eredmény az, hogy az érték most 47 Vs­d. Természetes, hogy ehhez járult az, hogy India ezü­stfo­­gyasztása 60 millióval apadt; Né­metország 60 milliót demonetizált csak eddig, Skandináviából 20 millió szorult ki ; Olasz­ország 1869—73 közt 40 milliót, sőt a mi monarchiánk is a közelebbi 4 év alatt 40 mil­lió forint ezüstöt tolt ki forgalmából és nagy­ban csak Francziaország vásárolt, mert ez idő alatt ez 330 millió ezüstöt szerzett; de hogy most vételeit mennyire megszoríta, bizonyítja két körülmény. Egyik az, hogy a franczia bank inkassójában 1874-ben még 85°/o volt az ezüst, 1875-ben csak 45°/o, 1876-ban 35°/o. A másik az, hogy, mint a latin unió tagja, kötelezve van az ezüst pénzverés megszo­rítására. És ha a latin unió (Francziaország, Bel­gium, Olaszország, S­váj­cz, Görögország) ez­által sok ezüstöt szorított ki területéről, még nagyobb csapás lenne a valutára nézve, h­a mint az áramlat most van, egészen csatla­koznék az aranyvalutához. De az ezüstvaluta hívei nem csak ezt nem hiszik , sőt az ezüstprodukc­ió túlságos voltától sem félnek. Azt mondják, a nevadai bányák 300 millió ezüstnél többet nem ígér­nek, India kereskedelmi mérlege javulhat, China és Ázsia többi országainak még nincs valutája, van elég hely az ezüstre. Angliá­ról sem tehetik fel, hogy az indiai rupi­n évenként 40 millió veszteséget eltűrjön. De az enquette azt is kideríti, hogy India nagyon hajlik az aranyhoz, az utóbbi negy­ven év alatt egy milliárd forint ér­tékű aranyat vitt be. És ezüstfogyasztá­sának apadását nem annyira a kedvezőtlen kereskedelmi mérleg, mint az angol kormány azon intézkedése okozá, hogy papírral fizet ezüst helyett, lévén Indiának Angliában sok vasúti és államadóssága, így ezelőtt 4 évvel Anglia 400 millió érczet küldött, 295 millió bili mellett, most már csak 165 millió érczet küldött, 505 millió bili mellett Indiába. És ez állandó irányzat. Azt mondják, hogy ha lejebb megy az ezüst ára, akkor több bányában megszűnik a termelés és apadni fog az ezüstkínálat. Ez lehetséges , de épen a leggazdagabb bányák­ban, a nevadaiakban az ezüstben 44 száza­lék arany van és ez nagyon jövedelmezővé teszi a mivelést. De van még két nagyon figyelemre mél­tó körülmény, melyek az ezüst el­értéktelenü­­lésének állandósága mellett bizonyitnak. Az egyik az, hogy míg az aranytermelés vé­letlen nagy szaporodása ennek értékét csak 2—3 százalékkal apasztá , addig az ezüst 20—35 százalékot vesztett értékéből és ezt nem magyarázza meg sem a kínálat mérté­kének növekedése, sem a kereslet apadása ; ezt az aranynak a forgalomra néz­ve hasznosabbá, szükségesebbé vá­lásában, tehát benső értékében is kell ke­resni. Bizonyítja ezt egy másik körülmény is : az ezüst önmagát rontó, és értékcsökkenésével áremelkedés nincs. Ezt az enquette ada­tai első­sorban Indiára nézve bizonyítják, de tapasztalhatjuk az európai piac­on is. Ez a két körülmény sokkal fontosabb, mert állandóbb okokra mutat, melyek a forgalom változásában keresendők, mint a föntebbiek. De azért mégis csak jó, hogy — most még az elhatározással várhatunk. Hegedűs Sándor. — Vilmos császár üdvözlő irata az amerikai százados ünnnepély alkal­mával igy hangzik : »Vilmos isten kegyelméből német császár, porosz király stb. stb. Az Egyesült-Államok elnökének. Kedves s nagyra becsült barátom ! — Ön meg­érte azon szerencsét, hogy azon nap százados évfor­dulóját ünnepeljék meg, melyen azon nemzet, mely­nek élén ön áll, az önálló népek sorába lépett. Ala­pitói reményei a nemzetek fejlődéséről szóló történeti tanok bölcs figyelembe vétele s a jövő éles látása folytán páratlan felvirágzás által megvalósultak. An­nál nagyobb örömömre szolgál nekem, hogy önnek s az amerikai nemzetnek ez alkalommal üdvözletemet küldjem, miután azon testvéri szövetség óta, melyet dicső, magasztos s istenben nyugvó ősöm II. Frigyes az Egyesült­ államokkal kötött, Németország és Ame­rika között soha semmi által meg nem zavart ba­rátság uralkodott, mely kölcsönös viszonyaik folyto­nosan nagyobbodó jelentősége s a kereskedelem s tudomány minden terén folyvást termékenyebbé tevő érintkezés által megszilárdult , megerősbődött. Hogy az Egyesült-államok jóléte s a két ország barátsága folyvást növekedjék, ép oly őszinte óhajom, mint a mily biztos reményem. Fogadja ön végtelen tiszteletem megnyitott ki­fejezését. Berlin julius 9-én 1876. Vilmos, V. Bismarck. — A horvát országgyűlés csöndes fo­lyamát úgy magyarázza a »Corr. hongroise«, hogy a horvát képviselők Bosnyákországnak monarchiánk­hoz való csatolásában bíznak s azért kerülnek min­dent, »a­mi zavart okozhatna az osztrák-magyar kormánynak ez iránti fáradozásaiban.« Mi részünk­ről egyátalán nem látjuk, mintha a horvát ország­­gyűlést ilyenféle —■ csalóka — reménykedések vezet­nék s egyátalában nem is látjuk más indok szükségét fen forogni akkor, midőn a horvát országgyűlésnek a külpolitikába beleszólása törvény szerint nin­­csen. Ezért »csöndesek« a horvát urak . Az újvidéki »Szibszki Národ« sze­rint a magyarországi szerb »fölforgató párthoz« a legnagyobb contingenst a szerb néptanítói és papi kar szolgáltatja, kik mind a »véres« »Zásztava« főnökének föltétlen hívei. A szerb nép­ben magában is különben roppant romlottság ural­kodik ; az egyház iránti szeretetnek még a nyoma is eltűnt. E romlottságot főkép azon hatalom idézte elő, melyet Mileticsnek a szerb egyházi, isko­lai és közművelődési ügyekben kezeibe adtak. Mert tudni kell, hogy a­ki a »fölforgató banda« megha­gyásainak nem tesz eleget vagy azoknak nem enge­delmeskedik, veszti tanítói vagy lelkészi állomását, annak fizetése fölfüggesztetik, vagy alább szállittatik. Sokan számításból hódolnak a fölforgató párt elvei­nek, sokan azonban dőreségből vagy rövidlátásból,­­ az előbbieket lehetlenné kell tenni, az utóbbiak ellenében azonban kellő elnézéssel kell eljárni. Ezen körülményre figyelmezteti nevezett lap az illetékes állami hatóságokat. — Mintha Mileticsnél oly levelek ta­láltattak volna, melyben ő a szerb kormánynak pénz­ben és önkénytesekben segély­küldést ígért volna, a »Correspondance hongroise« szerint nem exakt. Mile­­tics legfölebb azt ígérhette Riszticsnek, hogy a ma­gyar szerb vidékeken izgatni fogja arra a népet, hogy áldozzon pénzben s emberekben. S ez ígéretét meg is tarta. Az omladina ügynökei bejárták Magyarország teljes déli részét , de a magyar szerbek mindenütt vonakodtak részt venni a harczban. — A M­o 11 i­n­á­­ry-ezredet Vukovárra érkeztekor Ma­gyarország iránt előzékeny tüntetés­sel fogadták, a mi nyilván mutatja az ottani ér­zületet. — Újvidékről írják a »Bud. Corr.«­­nek Stratimirovicsról, ki oda van internálva, a kö­vetkezőket : Téves azon hit, hogy Stratimirovics tag­ja az omladinának. Ellenkezőleg ezen egyesület fejei, kivált Miletics, személyes ellenségei a tábornoknak, mivel ez utóbbi mindenütt vezérszerepet akar játsza­ni. Stratimirovics mindig párthive volt Karagjorgye­­vicsnek s elvből ragaszkodott hozzá. A jámbornak azonban sohasem volt pénze, s onnét vette azt, a­hol kaphatott. A szerb kormány­nak Stratimirovics, rövid ott tartózkodása alatt 2000 drb aranyába került, nem számítva azon szám­talan adósságot, a­mit oda át csinált. Újvidéken minden baj nélkül maradhat internálva, a szerbek árulónak tekintik, ki mint osztrák kém furakodott be a szerb hadseregbe, s azonkívül ott propagandát is csinált Karagyorgyevicsnek. A harertéri események egészen lehangolták az itteni, kezdetben nagyon henczegő ráczokat. — A »Zasztava« már most nem közöl bulletineket s áta­lában igen csendesen viseli magát. Az elárusitás végett ide hozott 100 darab szerb állami kötvényből összesen négy kelt el, a többit teg­nap küldték vissza Belgrádba. Budapest, 1876. Szombat, jul 22. Szerkesztési iroda , Barátok­ tere, Athenaeum-építet A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a­z adó­hivatalba (Barátok­­tere, Athenaeum-épü­let) küldendők. A háború. Románia követeléseiről különféle va­­riatiók vannak közforgalomban. Egynéhányat már ismertettünk. Alább közöljük egy berlini lapnak erre vonatkozó értesüléseit. A román kormány különben nem hivatalosan lépett föl a portonál követeléseivel, hanem csak félhi­vatalos utón terjesztett emlékirat által, me­lyet szükség esetén defavoyálni is lehessen, de mely még­is alkalmas arra, hogy kijelölje a porta előtt ama tért, melyen Romániával végleges megállapodásra juthat. A Szalina­­torkolat — írják Bécsből a »P. LI.«-nak — melyet az emlékirat szintén követel, külön­ben nem is szabad tulajdona a portának, ha­nem a párisi szerződés által semlegesített terület, mely bizonyos részben a nemzetközi Duna szabályozó bizottság oltalma alatt áll. Ezen bizottság, melyet a londoni (1871. márt. 13.) Pontus conferenţia minden teljhatalmá­ban megerősített, fel van jogosítva arra, hogy kölcsönöket vegyen föl, a folyamrendőrséget szabályozza, és egyátalában a Duna folyó fö­lött Isaktsától a Feketetengerig, a román kormánytól függetlenül intézkedjék. Ennél­fogva a portának nem is áll hatalmában telje­­sítni Románia ezen kívánságát. Beszélik, hogy a hatalmak pour-parler­­ket folytatnak, melynek czélja a humanitás érdekében a harczoló felekre egy fegyver­­szünetet oo­rogálni. De a török kormány hal­lani sem akar ilyesmikről. És nézetünk sze­rint helyesen cselekszi. A fegyverszünet csak arra való, hogy a szlávokat erősítse és gátolja a portát erélyes hadviselésének kifejtésében. Az orosz politika machinatioira lehet ezt is visszavezetni. A szerbek megrökönyödtek azon, hogy a háborúra provocált Törökor­szág nem bánik velük és a lázadókkal úgy, mint a piros tojásokkal. Ha félnek a cserke­szektől és basibozukoktól , ne kezdtek volna háborút, de a portától senki sem vonhatja meg önvédelmi eszközeit. Szabad kezet en­gedni a szerbek, bosnyákok és bolgároknak, másfelől pedig örökösen megkötni a porta kezeit és arra kényszeritni, hogy katonásdit játszék,­­ valóban nem megy. A török kor­mány helyesen teszi, ha tovább is erélyesen folytatja a harczot. A szerbek akarták a há­borút , legyen hát nekik háború. Egyébiránt, hogy mennyi igaz van a szerbek és oroszok által terjesztett híresztelésekben a török ren­detlen csapatok kegyetlenségéről, azt min­denki láthatja az angol parlament discussiói­­ból, Disraeli előadásából, melyet ma reggeli lapunkban közöltünk. Híresztelik még egyre — daczára az el­lentétes és c­áfoló híreknek, hogy Y. M­urad betegeskedik testileg, szellemileg s le is fogna mondani fivére, az 1842-ben született Abdul Hamid javára. A mostani szultán annyira tartana e­l vetélytársától,­ hogy gondolkoztak azon, miszerint teljhatalmú kormányzónak küldjék Bulgáriába, csak hogy eltávolítsák a török fővárosból. — Üres híreknek tartjuk. A vaticánban is állítólag fordítottak egyet a köpenyegen. Azt szeretnék, hogy Ausztria, a »katholikus nagy­hatalom« an­­nectálja Bosniát, csináljon kelet felé egy nagy katholikus propagandát és aztán vegye oltal­ma alá a vaticánt a schismatikus Oroszország és a protestáns Németországgal szemben. — így lehet megmagyarázni a bosnyák kath­o­­likusok által állítólag Bécsbe menesztett feliratokat és küldöttségeket, melyek czélja az volt, hogy kegyeskedjék »Ausztria« an­­nectálni Bosniát, a­mi ellen mi már ismétel­ten nyilatkoztunk. Hogy ismét visszatérjünk a soraink ele­jén említett Romániára, ennek katonai maga­tartása iránt még mindig nincs tisztában sen­ki. Egy tegnapi sürgöny jelente, hogy a h­ad­­ü­gyér visszavonta a tartalék behívása iránti előterjesztést, egy mai sürgöny pedig edit keleties zagyva fogalmazással arról értesit, hogy a senatus a h­adügyért — ennek kíván­ságára — felhatalmazta,hogy a reformok szüksége következtében (!) a máso­dik területi hadosztályt zászló alá hívja. — Újra megerősíttetik a hir, hogy Oroszország határozottan ellene nyilatkozott Románia kö­veteléseinek, s a táviró nem említ egy ha­talmat sem, mely azokat pártfogásába vette volna. —■ Zimonyba érkezett magánhírek sze­rint a török csapatok bevették Negotint (Szer­bia északkeleti határánál.) A szerb kormány titkolja ezt az esetet, a maga felizgatott közönségénél. Ugyan­azon magánhírek szerint a törökök Nisnél előnyo­­mulnak. — Nevesinjét a montenegróiak négy nap óta ostromolják. A török helyőrség eddig minden tá­madást győzelmesen vissza­vert. A török csapatok Mostárban összpontosíttatnak és erélyes támadásra készülnek a montenegróiak ellen. — Med­unnál (Podgoricza mellett) jul. 11-én csata volt a törökök és montenegróiak között. Három török védház romboltatott szét ez alkalom­mal. A montenegróiak­­ azt mondják, h­ogy maguk rombolták le, a törökök viszont tagadják ezt és állít­ják, hogy stratégiai szempontból maguk voltak a le­rombolók. E tájékon beszélik hogy a törökök tá­madásra készülnek. — Mostárba július 20-ig 14 török zászló­alj érkezett. A török helyőrség vitézül tartja magát Gaczkóban (Metoc­ia.) A montenegróiak Nevesinjét és környékét tartják megszállva. — A »Correspondance Hongroise« mai száma egy czikket hoz, mely az oláhorszá­gi készülődésekkel foglalkozik, s mely a magyar lapok megütközését alaptalannak mondja. Szerinte a román kormánynak alig lehet kedve el­hagyni semlegességi politikáját, mert ennek fejében a keleti ügyek békés rendezésekor számot tarthat a hatalmak jóakaratára. Másrészt — így folytatja — Oláhország fegyveres beavatkozása a Törökország elleni háborúba, nem használna sem a fölkelésnek sem Oláhországnak. Az oláh hadsereg föllépése le­hetetlenné tenné a hatalmaknak föntartani a be nem avatkozás elvét. Megelőzendőné a kelet átalános föl­­lobbanását, Ausztria-Magyarország kényszerítve lát­ná magát megszállni Bosnyákországot, míg az orosz csapatok elfoglalnák azon román tartományokat, melyeket Oroszország a krími háború folytán vesz­tett el. — Valószínű, hogy a két kormány akkor Mac-Mah­on ismert m­omkiját »J’ypsuis, J’y reste« tenné magáévá, s ben maradna a tartományokban. Szemmel látható tehát, hogy Oláhországnak meg­vannak a maga jó okai békés politika űzésére. — A keleti kérdés és a lengye­lek ügye« czimű czikkében a lembergi »Dzien. Polski« a következőket mondja : 1. a keleti kérdés nem lesz a Boszporus partján megoldva, hanem a Vistula és Dnyepr közt, annak egyedüli észszerű meg­oldása, Lengyelország felállítása. 2. Len­gyelország »Moszkva« és Európa közt felállítva el­­hárítandja azon veszélyeket, melyek a keleti kérdés megoldásából merülhetnének fel ; ez Európára nézve a legnagyobb érdek, de ez különösen »Ausztriára« vonatkozik, mely Oroszország részéről a létezés kér­désében veszélyeztetve van. 3. Ha »Ausztria ezen ér­deket a mint kell, felfogja s az Oroszországgal leendő háborúban a lengyel kérdést kellően tűzi ki és arra nézve elegendő biztosítékot ad, hogy őszintén gondol­kozik, akkor a lengyel nemzetnek, mint egységnek kötelességében áll, Ausztriát egész erőfeszítéssel tá­mogatni. 4. Ha a lengyelek ügye világosan a napi­rendre ki nem tűzetik, akkor kötelességünkben áll semlegeseknek maradni és az eseményeket azon hit­ben bevárni, hogy egy nemzet addig el nem vész, mig azt maga nem akarja.« — A b­r­ü­n­n­i »Moravska Orlice« közli, hogy ottan egy nőegyesület alakult, mely feladatául tűzte ki magának, mindent, a­mi a sebesültek számá­ra szükséges, megszerezni s Belgrádba és Cet­­tinjébe átküldeni. Az illető felhívás a »morva asszonyokhoz és leányokhoz« már közzé is tétetett. A „HON41 TÁ­RCZÁJA. Piros, mint a rózsa. Angol regény a »Comets up an a Lower« szerzőjétől. Első kötet. (13. Folytatás.) VIII. Azon vonat, mely két óra huszonöt perczkor indul Braintonból, Feltonba öt óra harmincz percz­kor ér. Közel Milcerhez megy el, elől, egész hosszá­ban s hátul is sűrű köd által kisérve , gyorsan fut to­vább, mig a napsugarak az egyes kocsik kerekeit tüzesítik meg, mintha azok egyes részei volnának a pokolnak. Valóban ha az ördög Colbath mezejéről vette a mintát a pokol börtöneinek berendezéséhez, mint mondani szokták, bizonynyal például vehette volna a Brainton-vonatot is azon utazási eszközhöz, mely a pokolba visz. Az egyik első osztályú kocsiban volt egy kis gyermek, hideglelős volt s betegnek látszott ; — to­vábbá a dajka, melynek mellére dőlt köhécselve s a szeretett mama, mely szemközt velük az ablak mel­lett lévő szalagba kapaszkodva ült. Volt itt továbbá egy vén pap, aranyba foglalt szemüveggel s komor arczczal olvasva a »Guardian«-t ; egy kereskedelmi ügynök, ki kalapját félretette, lábait felrakta egy­másra s fején egy kis finom sapkával szundikált, vé­gül egy egy kis fiatal leány, szemközt ülve a géppel, mely meleg és sürü füstjét folytonosan reá bocsátot­ta, őt szemhunyorgatásra, fuladásra s köhögésre kényszerűé, de a melyeket a leány igen nagy nyu­galommal tűrt. Térdén nagy veres s sárga rózsákból készült bokréta s félig elhervadt más virágok voltak. Ezeket Bob adta számára, midőn fa vasúti állomáson kijött vele , nagy szívesség volt tőle s valóban igen csinos bokréta is volt, azonban a leány azon nézetben volt (habár ezt csak magának tartotta), hogy miután már pakkot, napernyőt s skatulyát is kell vinni, a nélkül bátran meglehetett volna. A gőz füstje kisebb lett s lassanként füstös szellővé változott ; a vonat megállani készült. »Fel-ton ! Fel-tor­ !« kiáltá egy csapat zöldruhás úr, — hosszú sorban állván egymás mellett az állo­máson. »Kérem, nagysád Miss Craven?« kérdé egy magas inas hajporosan s jelvénynyel, leemelvén ka­lapját Eszter előtt, ki már magában állott, a többie­ket előrebocsátva. »Igen.« »A kocsi szolgálatára áll. Kérem méltóztassék megmutatni a szolgálót s pakkot.« »Szolgálóm nincs s pakkom itt van« válaszolá Eszter reámutatván ujjával egy kis rongyos táskára feje felett s észrevéve, hogy az közepett már mégis van repedve. Eszter megszégyelte magát szegénysége miatt, más­részt azonban szemrehányást is tett ma­gának, hogy ezt szégyenli. »Egészen olyan, mintha dinnye volna« gondolá magában Miss Craven, midőn belépett azon nagy sárga bricskába, mely reá várt az állomás kapuja előtt, két tüzes, csinos szürke lóval. A gyermeksírás és vonatrázkodás után mily kellemes ezen változás ! »Bár csak ez volna az enyém« gondolá magában hátradőlve a puha párnákra, hasonlóan a falusi em­berek rendes szokásához, kik mindjárt magukénak­­ óhajtják azt, mit jónak tartanak. »Hisz különösebb dolgok is történtek már ! Bánom is én Bobot ! A királyfi első látásra belesze­­retett hamupipőkébe ; miért ne szerethetne belém Gerard királyfi ? Hisz én is majdnem oly szép va­gyok, mint hamupipőke.« Midőn Gerard úrhölgy mintaiskolája előtt kocsinak el, busz kis árva leány jött ki gyapjuruhá­­ból s szalmakalapból álló egyenruhában s busz tisz­teletteljes üdvözletet küldtek Eszternek, ki úgy érez- ■ te magát, mint azon ember az »ezeregy éj «-ben, kit, midőn felébredt, szultánként üdvözöltek. A munká­sok fáradtan tértek haza, szerszámaikat vállukra veték s szemeiket a földre szegezték, a minthogy ez átalános szokás a földművelőknél, kik szigorú szükség által vannak kényszerítve arra, hogy legtöbb­ször hajlott fővel dolgozzanak. A park keritése, melyen nagy zuzmók s más­nemű füvek nőttek, előtűnt ; azután egy piros kis ház, kék téglákkal ékítve itt-ott, melynek mosókony­­hájából egy rut­­én asszony rohant ki s szappanyos kezeivel felnyitotta a kapukat ; ezután egy zöld, dom­bos park ; ezután egy nagy veres ház, melynek falá­ban szintén voltak kék téglák czifrázatul ; azután a tornácz kövein végig hangzó kopogások ; végre meg­álloit a kocsi s Hamupipőke kiszállt. »Miss Craven !« jelenté az inas, kinyitva egy nagy ajtót s Miss Craven dobogó szívvel belépett egy nagy, homályos könyvtárba, mely telve volt feke­te könyvekkel — belépett csaknem úgy, mint vala­mely kéményseprő. Egykor fehér kalapja füsttel volt telve ; szemei alatt a füst ülepedett le, úgy szintén haja között, szemöldökén, sőt orrán is volt egy ko­rom darab, melyről, szerencséjére, ő maga nem tu­dott semmit, s még kormosabb volt ama nagy bok­réta sárga rózsa, melyet oly szilárdsággal tartott kezében, mint amaz őrült az »Excelsior«-ban a zászlónak képzelt rongyot, midőn a dombra felakart hatolni. Midőn belépett, egy istennő emelkedett fel, mint valami lehellet (mondaná Pandemonium) s k­la­­szin ruhában repült eléje. Legalább úgy tűnt fel ne­ki, a valóságban azonban egy magas szép nő jött elébe hosszú muslin ruhában. Egyidejűleg az ablak mellett két férfi láb tűnt el. »Hogy érzi magát?« monda az úrnő kegyesen. »Azt hiszem, hogy a vonat kissé késett, mi már egy félórával ezelőtt vártuk kegyedet.« »Igen.« Kis szünet, melyet egyikök sem akart meg­zavarni. »Nem tetszik egy kis thea?« »Köszönöm.« A thea készen állott ; már egy óráig volt az asztalon s igy teljesen hideg volt. Az úrnő s a kis leány titokban vizsgálgatták egymást. »Kissé lassabban kell beszélni« gondolá az utóbbi »ő gyenge hangon beszél s az r-et oly nehezen ejti ki. Bizony igy lesz ez jól. Ezentúl Róbertet min­dig Robertnek fogom mondani.« »Csinos leány volna, ha nem lenne oly piszkos« gondolá a másik. »Valóban olyan korban van, mint én! De mégis öt évvel idősbnek látszik.« »Azt gondolom, legjobb lenne, ha öltözni men­nék, Sir Tamás nagyon szigorú, pontos.« »Valóban? Sir Tamás volt ez, ki akkor ment el az ablak előtt, midőn én beléptem ?« »Oh nem ! ez St. John volt.« (»St. John ! Minő kedves név ! Mennyivel szebb, mint Bob !«) Sir Thomas Gerard fel s alá járt a könyvtárban kezében órájával készen, hogy mihelyt az idő elér­kezett, rögtön hangosan csengessen s megkérdje, hogy mi az oka, miszerint az ebéddel annyira elkés­tek ? Sir Tamás kövér ember, mint átalában a vidé­ki urak, a jó régi angol nemesség — teljesen olyan, minden különös sajátság nélkül , nagyon hasonlítva úgy öltözetre, mint kinézésre nézve azon a francziák képzetében élő angol milordhoz, melynek torzképét néhány évvel ezelőtt a »P mich« hozta, lerajzolván azt keskeny karimáju kalapban, rövid nadrágban s durva hentes arczczal, mintha kiáltani akarná : »Ros­télyost! Elkergetem feleségem! Az ördögbe!« Tamás úr nem beszélt ily durva hangon, ha nejéhez szólt, azonban az arczkép más tekintetben nem egészen rosz. Gerardné asszony egy karosszék­ben fekszik. E nő a borzalomig kövér ; rövid, pisze orra, kurta lábai, veres bőre s igen kevés baja van — mind igen jó tulajdonságok a disznónál, aligha ily kedvezők egy urhölgyre nézve. (Folytatásai következik.) •­* * *

Next